A második találkozás...

Az est leszálltával, az emberek szíve nem oktalanul telik meg félelemmel. Napunk fénye elhal, s helyét a Hold és távoli csillagok ezüstös palástja veszi át, mely rávilágít a bennünk rejlő, elfojtott hajlamokra… és ekkor jönnek el közénk a démonok.
Ám, a közhiedelemmel ellentétben, az igazi démonok, nem a pokol mély bugyraiból másznak elő, hogy félelembe taszítsák az éjszakát… pont ellenkezőleg: az igazi démonok, a sötét égboltról szállnak alá. Talán pont ezért is van, hogy hajnalok hajnalán, nem alszom, hanem léghajónk deszkás fedélzetét koptatva, a főcsarnokunk irányába tartok, ahol a nekünk szánt felkérések fala is található. Ugyanakkor, a hatalmas helységbe beérve, nem nehéz kiszúrnom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor akar küldetést vállalni. Igaz, hogy a nappali nyüzsgéshez képest, nagyon is csendes a csarnok, ám nem nehéz kiszúrni a felkérések előtt álldogáló lányt, kinek rózsaszín tincsein, szolidan tükröződik a Hold ezüstös fénye.
- Álmatlanság? – Kérdezek rá, miközben a fal elé sétálok.
- Túl sok felkérésünk marad elvégezetlenül mostanság. – Tépkedi le a lapokat. – Épp ezért beszámozom, majd végrehajtom őket. Ez lesz a 16...
- Mindet? – Szakítom félbe.
- Ez a küldetésem. De, ha akarsz egyet, tessék, válassz. – Nyom a kezembe egy kupacnyi plakátot. – Ezek mind 10-es, vagy kisebb számot kaptam amúgy is.
- Rendben...
A megannyi papirost lapozgatva nem igazán tetszik meg egyiknek se a tartalma, mindaddig, amíg egy bizonyos akció tervezetéhez nem érek... mondjuk, nem arról van szó, hogy ez az egy nagyon megtetszett volna, sokkal inkább ledöbbentett.
- Ezt elviszem. – Nyomom vissza Meldy kezébe az összes többi felkérést.
- Rendben...

Mikor már az éjfekete égboltot szelem Pegasus hátán, kicsit elgondolkozok a terveimen. Az bizonyos, hogy ez a küldetés, amit a kabátzsebembe gyűrtem, igencsak nagy veszélybe sodorhatja a Blue Pegasus-t... annak a lánynak a céhét...
Valamiért, még azóta is sokan gondolkozok azon az éjszakán... olyan dolgokat elevenített fel, melyekről már azt hittem, hogy rég kivesztek belőlem. És nem akarom, hogy annak a lánynak baja essen...
Igaz, így valamelyest megszegem a céhem, egyébként nem is létező szabályait... de a Blue Pegasus amúgy se jelent ránk veszélyt. Még a Tanácsnak sincs meg az ereje, hogy szembeszálljon velünk, ahogy egy máguscéhnek sincs. Így nem jelent különösebb bonyodalmat, ha figyelmeztetem őt a közelgő veszélyről... hisz a mi falunkon már nincs meg a felkérés, de a megannyi kisebb sötét céh valamelyike még mindig elvállalhatja.
Már jócskán élénksárgára festik Napunk sugarai a tájképet, mikor szárnyas csillagszellememmel földet érek.
- Látod, mondtam, hogy nincs semmi veszélyes az éjszakai repülésben. – Vigyorgok rá, miközben tenyeremet végigsimítom arcán.
- Ezúttal szerencsénk volt... de a baj bármikor bekövetkezhet. – Sóhajt egyet, majd a szokásos fényjátékok kíséretében visszatér saját világába.
Kicsit még sétálgatok a fokozatosan felelevenedő városi utcákon, majd, amikor reggel kilencet üt egy közeli templomóra, elindulok a célállomásom felé.
A Blue Pegasus céhháza pont olyan, mint amilyenre számítottam. Csicsás, figyelemfelkeltő, és... rózsaszín téglákból áll...
Az előkészületeimmel nem lehet gond, még a kedvenc ujjatlan felsőmről is lemondtam, helyette egy inget vettem fel kabátom alá, hogyha azt, valamilyen oknál fogva lerángatná rólam valaki, ne legyen látható céhem szimbóluma.
Nagy levegőt veszek, majd eltökélten belépek a díszes épület előcsarnokába.
- Atsui Orestes-t keresem! – Zengem be a helységet.

Szemeim kipattantak, mély levegőt szippantva ültem föl ágyamban, mint akit majdnem megfojtottak. Zihálva letöröltem homlokomról a verejtéket, és néhány percig csak ültem a sötétben; vártam, hogy szívverésem lelassuljon, és tüdőm is megnyugodjon. Az álomból, miből felriadtam, már csak foszlányok maradtak elmémben, de arra emlékeztem, hogy valami szörnyű volt. Mikor megnyugodtam, lassan hátradőltem, és a félhomályban a plafont kezdtem méregetni. Lehunytam szemem, hogy visszaaludjak, túl korán volt még, hogy felkeljek. Kellemetlen érzés fogott el. Mint amikor az ember elfelejt valami fontosat megcsinálni. Kinyitottam szemem, és fejemet oldalra fordítottam a párnán, hogy rálássak az ágy mellett, a falnak támasztott kis tojásra. Mészfehér héja szinte világított a sötétben, büszkén kiemelve a rajta kígyózó, rejtélyes szimbólumot. A békésen nyugvó tojás látványa megnyugtatott, így visszafordultam, és újra lehunytam szemem, hogy aludjak. Fejem kiürítettem, de a nyugtalanság rágni kezdte belülről agyamat. Rossz érzés fogott el, ami nem hagyott aludni.
Félóra forgolódás után végül feladtam, és felkeltem. Sűrű ásítozások közepette kibotorkáltam a fürdőszobába, majd hűs vízzel megmostam arcomat. Mikor nagyjából magamhoz tértem, letettem a tojást az asztalra, és bámulni kezdtem, mintha csak arra vártam volna, hogy kikeljen. Na persze tényleg arra vártam ma is, ahogyan azt minden reggel tettem, bár tudtam, hogy pusztán az akaratomtól nem fog történni semmi. Különben is.. honnan vettem, hogy pont reggel fog kikelni? Sehonnan. Sóhajtottam egy mélyet, majd beletettem a tojást a táskámba, felöltöztem, és kimentem a már ébredező utcára. Az első napsugarak aranyszínűre festették a szürke kockaköveket, és a házak oldalait. Ráérősen róttam a kis utcácskákat, miközben azon töprengtem, vajon miért döngeti mellkasom láthatatlan karjaival rossz előérzetem, ami még sosem volt alaptalan. Azon az éjjelen is ezt éreztem, amikor bátyám és apám odaveszett a tengeren. Valami szorongatta bensőmet.
Megszaporáztam inkább lépteimet, hátha a céhházba érve a baráti környezet majd segít megtalálni a jókedvet. A korai időpontnak megfelelő pangás fogadott a rózsaszín épületben, a néhány álmos arcú, reggelit falatozó lézengőből szembetűnően kitűnt a mosolygós, pozitív energiát sugárzó Liz.
- Jó reggelt Atsu! – köszöntött, ahogy a pulthoz léptem.
- Neked is jó reggelt Liz!
- Minden rendben?
- Persze. Mert?
- Nem is tudom. Olyan gondterheltnek tűnsz. Tudok valamiben segíteni? – kérdezte arcomat fürkészve.
- Kedves tőled, de nincs semmi baj. Legalábbis egyelőre.
- Egyelőre?
- Rossz előérzetem van. Ritkán van ilyen, de akkor általában nem alaptalan.
- Áhh értem. Nos, amíg itt vagy a céhben semmi baj nem érhet, nem igaz? – arcára visszaszökött a hamisítatlan „Lizes” mosoly, és át is ragadt rám. Liz kimeríthetetlen jó kedve valahogy mindig egyenesbe tudott hozni.
- Nem vagy éhes?
- Szerinted?
- A szokásosat?
- Jöhet! – nevettem, Liz pedig belibbent a konyhába. Amíg a reggelimmel bíbelődött, én odasétáltam a küldetésfalhoz, és böngészni kezdtem, igaz, nem sok kedvem volt munkába állni, de jól jött volna a pénz. Ahogy a kis cetliket pásztáztam, nyílt a kétszárnyú ajtó, és szemem sarkából láttam, hogy egy alak lép be az aulába. Nem néztem oda, csak továbbkerestem a lehető legegyszerűbb megbízást, amikor megszólalt.
- Atsui Orestes-t keresem! – a hangja villámcsapásként ért. Megdermedtem egy pillanatra, aztán lassan felé fordultam. Tekintetével a központi aulát fürkészte… engem keresett, de csak társaim döbbent arcait találta.
- Den? – rögtön oldalra fordult, ahol én még mindig a küldetéstábla előtt ácsorogtam. Egy percig csak bámultuk egymást, őszintén szólva, ha egy sárkány jelent volna meg a céh ajtajában, azon is kevésbé lepődtem volna meg. Felocsúdtam, és intettem a többieknek, hogy nincs semmi gáz, majd odasiettem a Grimmoire Heart fehér hajú csillagmágusához.
- Megvesztél? Csak úgy berontasz egy legális céh központjába, és a nevemet kiabálod? – megragadtam a karját, és kivonszoltam az épület elé, az utcára. – Mit keresel itt?

Vörös szemeimmel pásztázni kezdem a helységet, hisz nem úgy tűnik, mintha bárki is segíteni akarna keresésemben. Ugyanakkor, Atsui alakja helyett, mindösszesen döbbent arckifejezéseket találok… ~ Valamit nem jól csináltam?
- Den? – Cseng füleimben az ismerős hang.
Tekintetemet azonnal felé fordítom, s ki is szúrom a keresett leányzót. Egy ideig csak nézzük egymást, majd amikor magához tér ámulatból, Atsui nagy hévvel megindul az irányomba. ~ Most már biztos, valamit nem jól csináltam...
- Megvesztél? Csak úgy berontasz egy legális céh központjába, és a nevemet kiabálod? –Vonszol ki az utcára. – Mit keresel itt?
- Nos... izé... sajnálom, de mutatnom kell valamit... – Fordítom el tekintetem.
Mély levegőt veszek, hisz nyílván nem fog neki örülni, de ismételten szólítanom kell röpképes csillagszellemem.
- Pegasus kapuja, nyílj meg!
Az enyhe reggeli fuvallat hirtelen feltámad, s láthatatlan hullámai közt, égkék színű fényszemcséket sodor magával, melyek végül kiformálják paripám kecses testét.
- Den, ugye tudod, hogy nem szeretem az emberek világát? Miért idézel meg ugyanazon nap, már másodjára? Ez így egyáltalán nem lesz jó... – Kezd el panaszkodni.
- Bocsi, de szükségem van rád. – Nézek rá, majd visszafordulok Atsui-hoz. – Tudom, hogy nem örülsz annak, hogy itt vagyok... tudom, hogy azt ígértük, elfelejtjük egymást... és azt is tudom, hogy őrültség ilyet kérnem tőled... de... kérlek higgy bennem. Mutatnom kell neked valamit, mely az egész céhed jövőjét meghatározhatja... szóval, kérlek... bízz bennem... – Nyújtom ki neki karomat.

- Nos... izé... sajnálom, de mutatnom kell valamit... – felelte kurtán, és elfordult tőlem, mintha zavarban lett volna, aztán elővette a csillogó ezüstkulcsot, amihez már volt szerencsém.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – könnyed ívet írt le a kulccsal a levegőben, amire fáradt szél kapott új erőre, utat engedve a kékes csillagporból megjelenő, büszke, fehér szárnyas paripának. A hófehér pegazus kecses alakja ismét ámulatba ejtett, egy pillanatig muszáj voltam bámulni, talán kicsit irigykedtem is miatta Den-re.
- Den, ugye tudod, hogy nem szeretem az emberek világát? Miért idézel meg ugyanazon nap, már másodjára? Ez így egyáltalán nem lesz jó... – kezdett félős, visszafogott panaszkodásba, Den pedig leintette.
- Bocsi, de szükségem van rád. – közelebb léptem, és végigsimítottam selymes szőrét egészen a szájától, a nyaka aljáig, majd kezem az oldalán pihentettem, és Den-re néztem, aki közben felém fordult.
- Tudom, hogy nem örülsz annak, hogy itt vagyok... tudom, hogy azt ígértük, elfelejtjük egymást... és azt is tudom, hogy őrültség ilyet kérnem tőled... de... kérlek higgy bennem. Mutatnom kell neked valamit, mely az egész céhed jövőjét meghatározhatja... szóval, kérlek... bízz bennem... – úgy tűnt valami komoly dologról van szó. Tudtam, hogy bízhatok a fiúban, és azt is tudtam, hogy a rossz előérzetem éppen most igazolódik. ~ Talán veszélyben van a céh? Nem lesz nyugtom, ha nem járok utána. ~ gondoltam, majd egy mély sóhajtás után vállamra vettem a táskámat.
- Hova megyünk? – fogtam meg kezét, és hagytam, hogy felsegítsen maga mögé Pegasus hátára, mire a teremtmény kitárta hófehér tollas szárnyait, és néhány lépéssel lendületet vett, hogy aztán egyetlen szárnycsapással méterekre emeljen minket a földtől. Átkaroltam Den-t, és gyönyörködtem az alattunk elterülő tájban, ami egyre távolabb került.
- Nem megyünk messzire. – felelte, én pedig még mindig az elsuhanó mezőket figyeltem, ahogy lassan felváltják őket az egyre magasodó hegyek. Nagyjából tíz perc repülés után, elértük a közeli hegyeket, Den pedig rámutatott az egyik kiálló, természetes sziklaplatformra. Pegasus lassított, és óvatosan megközelítette a kijelölt leszálló helyet, aztán néhány utolsó szárnycsapással, földet értünk. Elengedtem a fiút, és miközben lesegített, gyorsan feltérképeztem a környéket. Egy méretes barlang bejárata előtt landoltunk, ami emlékeztetett arra, amiben Gabbal jártunk, még Nindrában. Apró hópihék kezdtek lusta szállingózásba, és máris bántam, hogy reggel nem öltöztem melegebb ruhába.
- Elmondod végre miért jöttünk ide? – fordultam Den felé.

- Hova megyünk? - Ragadja meg karomat Atsui.
- Nem megyünk messzire. - Segítem fel Pegasusszra.
Lévén, hogy mindketten elhelyezkedtünk hátán, magasztos csillagszellemem gyors vágtatásba kezd, s így lendületet véve testén, egy erőteljes szárnycsapással felszökken a levegőbe.
Az ámulatba ejtett járókelők alakja egyre kisebbnek tűnik víziónkban, s hamarosan a színes városi látképet is felváltja, a település mellett elterülő, harmonikus zöld mező tája.
Körülbelül 10 pernyi, légvonalban megtett utazás után, el is érjük célunkat, s intek Pegasussznak, hogy tegyen le minket, az egyik tárna előtt kiálló, élesen ívelődő sziklára.
Röpképes paripám, hatalmas szárnyait fesztávolságra kitárva vesz alá lendületéből, s hamarosan földet is ér.
Patkókat sose látott patáival idegesen kopogtatja a sziklaszirt érdes felszínét, miközben én lesegítem Atsui-t hátáról. Szemeink elé, végtelennek tűnő, a ködtől elhomályosított hegycsúcsok sorozata tárul, miközben bőrünkön megérezzük az itteni éghajlat jellegzetes csapadékát, a hófehér, ámde rideg havat.
- Elmondod végre miért jöttünk ide? - Néz rám Atsui.
- Nos-
- Den, ugye nem akarsz engem itt kint hagyni, amíg ti feltárjátok ezt a baljós járatot? - Szakít félbe Pegasus.
- Nos, hogy őszinte legyek, valami hasonlót terveztem.... - Fordulok felé, arcomon zavarodott mosollyal. - Tudod, ma már kétszer is megidéztelek, ha harmadjára is meg kellene tennem, teljesen kimerülnének a tartalékaim, szóval....
- Határozottan tiltakozom! - Emeli fel hangját. - Egyedül maradnék idekint a hidegben, és különben is, ki tudja miféle rémségek mászkálnak itt a magashegyekben?!
- Ööö... hegyi kecskék?
- Ez nem vicces! Vissza akarok menni!
- Jó, jó... - Sóhajtok fel lemondóan.
Pegasussznak se kell több, válaszomat halva, eggyé válik a hópelyheket szállító hegyi széllel, s alakja eltűnik szemeink elől.
- Nézzük a dolog jó oldalát, így meg tudom idézni az idegenvezetőnket. - Csatolom le vigyorogva másik ezüstkulcsom az övemről. - Egyszarvú kapuja, nyílj meg!
Lábaim előtt apró, ugyanakkor élénken ragyogó fényszemcsék kezdenek játékos mozgásba, mígnem egy gömbbé összeállva, megteremtik azt a formát, melyet kipukkantva, Monoceros átlépi a két világ közti átjárót.
- A csillagszellemek különösen érzékenyek a világok közti átjárókra, hisz maguk se ebből a létsíkból származnak. - Guggolok le a kis egyszarvú mellé, majd tenyeremet végigsimítom a hóba kaméleonként beleolvadó szőrzetén. - Mond csak Atsui, te mit tudsz a párhuzamos világokról? - Nézek a lányra.

- Nos..
- Den, ugye nem akarsz engem itt kint hagyni, amíg ti feltárjátok ezt a baljós járatot? – vágott közbe Pegasus félősen, de határozottan.
- Nos, hogy őszinte legyek, valami hasonlót terveztem. Tudod, ma már kétszer is megidéztelek, ha harmadjára is meg kellene tennem, teljesen kimerülnének a tartalékaim, szóval.... – mutatott rá a kézenfekvő tényre, de a paripa hajthatatlan volt.. sajnos. Pedig, hogy őszinte legyek nem sok kedvem volt gyalog lemászni ezeken a veszélyes hegyormokon.
- Határozottan tiltakozom! – most már a hangját is megemelte, és jobb mellső lábával dobbantott egyet a sziklára, amin álltunk. - Egyedül maradnék idekint a hidegben, és különben is, ki tudja miféle rémségek mászkálnak itt a magas hegyekben?!
- Ööö... hegyi kecskék?
- Ez nem vicces! Vissza akarok menni! – szemeimet forgatva, nagy sóhajtással fordultam el a vitatkozó párostól, és próbáltam belesni a barlangba, de persze kívülről még semmi sem látszott.
- Jó, jó... – adta fel végül Den, Pegasus pedig azon nyomban köddé vált, a lassan hóviharrá kerekedő égi áldásban.
- Nézzük a dolog jó oldalát, így meg tudom idézni az idegenvezetőnket. – fordult felém ismét a fiú, és vigyorogva lecsatolt egy másik ezüstkulcsot az övéről. - Egyszarvú kapuja, nyílj meg!
Egy pillanattal később, egy buborék jelent meg a semmiből, majd miután tompa pukkanással eloszlott, egy apró egyszarvú bukkant elő belőle. Olyan volt, mint Pegasus miniatűr mása, csak épp az oldalából eredő szárnyak helyett, egy szarv díszelgett a homlokán. Fehér szőre szinte láthatatlanná tette az egyre sűrűsödő hóban.
- A csillagszellemek különösen érzékenyek a világok közti átjárókra, hisz maguk se ebből a létsíkból származnak. – leguggolt a kis teremtményhez, és végigsimította a hátát. - Mond csak Atsui, te mit tudsz a párhuzamos világokról?
- Nos.. én nem sokat. – feleltem bizonytalanul. – Olvastam már a csillagkulcsok mágiájáról, amiket te is használsz, de nem igen mélyültem el benne. Illetve ismerek fegyvermágust is. De hogy őszinte legyek nem sokat tudok a párhuzamos világokról. – állapítottam meg a tényt. – Miért kérdezed? És miért nem válaszolsz a kérdésemre? Den, kérlek mondd el mi folyik itt!

- Nos.. én nem sokat. – Válaszol bizonytalankodva. – Olvastam már a csillagkulcsok mágiájáról, amiket te is használsz, de nem igen mélyültem el benne. Illetve ismerek fegyvermágust is. De hogy őszinte legyek nem sokat tudok a párhuzamos világokról. Miért kérdezed? És miért nem válaszolsz a kérdésemre? Den, kérlek mondd el mi folyik itt!
- Ne aggódj, részletesen elmondok mindent, pont ezért is hoztalak ide. - Tápászkodok fel Monoceros mellől. - Abban igazad van, hogy a csillagszellemek lakhelye is egy, a megannyi velünk párhuzamos világ közül, ám azon kívül még számtalan létsík létezik. Mivel már elég rég óta vagyok a céhben, és valamelyest a mágiám is kapcsolódik hozzájuk, a mesterem beszélt nekem ezekről a világokról. Vannak, melyekben béke és harmónia virágzik; vannak, melyekben a fény és sötétség egyensúlya a meghatározó, de olyanok is akadnak, hol a gonosz uralma teljes és tökéletes. Egész világok, melyekben a Nap sose hoz fényt az örök éjszakába, hol az igazi démonok honolnak, kiknek egyetlen céljuk... a pusztítás. - Nézek be a közeli tárna sötét járatába. - Természetesen, ezekbe a világokba is nyithatóak átjárók, mint ahogy mi, csillagmágusok is kapukat vájunk szellemeink lakhelyére, kulcsaink segítségével. Bár, egy ilyen átjáró megnyitása jóval bonyolultabb... viszont, ez a barlang egy sötét titkot rejt magában...
Mondandómban egy kis szünetet tartok, majd egy közeli, korhadt facsemete törzséről letépkedem ágacskáit, s azzal együtt sétálok vissza Atsui mellé.
- Van nálad gyufa?
A lány zavarodottan bólint egyet, majd táskájából elővarázsol egy doboznyit az említett alkalmatosságból.
- Köszönöm. - Veszem el tőle a gyufákat. - Tessék, cserébe megkapod ezt. - Nyújtom át neki mosolyogva a kabátom.
Mindezek után, ingemről letépkedem két szárát, majd azt a korábban letört fatörzsre rátekerve, egy fáklyaszerűséget kreálok. Az Atsui-tól kapott gyufákkal hamar lángba is borítom a tárgyat, mely így fényforrásként szolgálhat majd a sötét barlangban.
- Persze, nyilván felmerült benned a kérdés, hogy miképp kapcsolódik ez az egész átjárós téma a céhedhez? - Nézek ismét a lányra. - Tudod, a céhem falán találtam egy megbízást, melytől minden világos lesz majd a számodra. De, mielőtt még kivennéd kabátom belsőzsebéből a szórólapot, válaszolj még egy kérdésemre, kérlek. Szerinted mire van szükség, egy dimenziók közti átjáró megnyitásához?

- Ne aggódj, részletesen elmondok mindent, pont ezért is hoztalak ide. – felállt a kis egyszarvú mellől, és rám nézett. - Abban igazad van, hogy a csillagszellemek lakhelye is egy, a megannyi velünk párhuzamos világ közül, ám azon kívül még számtalan létsík létezik. Mivel már elég rég óta vagyok a céhben, és valamelyest a mágiám is kapcsolódik hozzájuk, a mesterem beszélt nekem ezekről a világokról. Vannak, melyekben béke és harmónia virágzik; vannak, melyekben a fény és sötétség egyensúlya a meghatározó, de olyanok is akadnak, hol a gonosz uralma teljes és tökéletes. Egész világok, melyekben a Nap sose hoz fényt az örök éjszakába, hol az igazi démonok honolnak, kiknek egyetlen céljuk... a pusztítás. – a barlang sötétjét kezdte méregetni, én pedig követtem a tekintetét, és a tárna mély feketeségébe néztem. Vajon mi lehet odabent? És miért nem hajlandó elárulni a részleteket? - Természetesen, ezekbe a világokba is nyithatóak átjárók, mint ahogy mi, csillagmágusok is kapukat vájunk szellemeink lakhelyére, kulcsaink segítségével. Bár, egy ilyen átjáró megnyitása jóval bonyolultabb... viszont, ez a barlang egy sötét titkot rejt magában...
Szavaitól végigfutott a hideg testemen. Az biztos, hogy nagyon hatásos tud lenni a fiú, de vajon miért van szükség erre a körítésre? Ez az egész egyre hátborzongatóbb. Aggodalmaskodás közben bal kezemmel megérintettem csípőmön nyugvó kardomat, és egy mély sóhajtással megpróbáltam magamból kifújni a baljós gondolatokat, mikor Den visszaért mellém néhány vékony faággal a kezében.
- Van nálad gyufa? – kérdezte, én pedig zavartan bólintottam, és kibújtam az egyik karommal a táskám pántjából, hogy magam elé húzhassam. Némi kotorászás után megtaláltam a kis dobozkát, amit pontosan ilyen helyzetekre hordtam magammal. Kivettem, és odaadtam Dennek.
- Köszönöm. Tessék, cserébe megkapod ezt. – mosolyogva levetette a kabátját, és nekem nyújtotta, amit gyorsan magamra is terítettem, a csípős hidegre, és az ehhez képest igencsak hiányos öltözékemre való tekintettel. Ezután Den letépte az ingujjait, amit én mondjuk nem tettem volna meg, és az anyagot rácsavarta a kis ágak végére, majd meggyújtotta. Fáklyánk is van. Tehát tényleg bemegyünk abba a hidegrázós barlangba, nincs menekvés. Szuper.
- Persze, nyilván felmerült benned a kérdés, hogy miképp kapcsolódik ez az egész átjárós téma a céhedhez? – fordult ismét felém. - Tudod, a céhem falán találtam egy megbízást, melytől minden világos lesz majd a számodra. De, mielőtt még kivennéd kabátom belsőzsebéből a szórólapot, válaszolj még egy kérdésemre, kérlek. Szerinted mire van szükség, egy dimenziók közti átjáró megnyitásához?
Elgondolkodtam. Mik ezek a vizsgakérdések. Jobb lenne, ha végre elmondaná inkább miről van szó.
- Nos.. gondolom sok varázserőre. Különleges mágiára, ilyesmi. – más nem jutott eszembe, kérdőn néztem hát rá, hátha végre fény derül az igazságra, aztán a kabátja zsebébe nyúltam, és elővettem a kis papírt, hogy elolvassam..

- Nos.. gondolom sok varázserőre. Különleges mágiára, ilyesmi. - Feleli, miközben kérdően rám pillant.
- Bingó, varázserőre. És ennek a hegynek a közelében, a legnagyobb varázserőforrás... a céhed. - Mutatok rá az alkarján ékeskedő Pegasus szimbólumra.
Atsui, feleletemet halva, kapkodva, szinte remegve hatja szét a megbízást, melyet valószínűleg minden egyes sötét céhhez eljuttattak. Bár, őszintén szólva, fogalmam sincs, miképp fog reagálni az ott leírtakra, melyek a következőek:


- Tudod, ez egy tipikus körözési plakát... - Magyarázom a lánynak. - Mivel a megbízás szerint, az említett férfi ezt a hegységet kutatja, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az itteni kapu feltárásához van szüksége varázserőre...

- Bingó, varázserőre. És ennek a hegynek a közelében, a legnagyobb varázserőforrás... a céhed. – szavai szinte mellbe vágtak. Ránéztem a karomon lévő céhpecsétre, és szinte pánikszerűen nyitottam szét a megbízás papírosát, hogy végre megtudjam, mi készülődik.

Lassan összehajtottam a papírt, és visszatettem a kabát zsebébe.
- Tudod, ez egy tipikus körözési plakát... – magyarázta Den. - Mivel a megbízás szerint, az említett férfi ezt a hegységet kutatja, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az itteni kapu feltárásához van szüksége varázserőre...
- De miféle kapu? A megbízásban nem említ semmilyen kaput, vagy másik dimenziót. – elhallgattam, és újra végiggondoltam az eddigieket. – Akkor ez most azt jelenti, hogy a céhtársaimra vadászni fognak? Ezt nem hagyhatom. – ösztönösen elindultam a barlang belsejébe, miközben tovább beszéltem. – Ha elintézem a fickót, akkor a megbízás érvényét veszti, és a többiek biztonságban lesznek. Ha kell, meg is ölöm, nem érdekel mi a végső célja. Segítesz nekem? – fordultam vissza Denhez. – Nyugodtan mondhatsz nemet, akkor egyedül intézem el.

- De miféle kapu? A megbízásban nem említ semmilyen kaput, vagy másik dimenziót. - Veti fel a kérdést, majd egy kisebb szünetet követően, ismét beszélni kezd. – Akkor ez most azt jelenti, hogy a céhtársaimra vadászni fognak? Ezt nem hagyhatom. – Közelíti meg a barlangot. – Ha elintézem a fickót, akkor a megbízás érvényét veszti, és a többiek biztonságban lesznek. Ha kell, meg is ölöm, nem érdekel mi a végső célja. Segítesz nekem? – Néz vissza rám. – Nyugodtan mondhatsz nemet, akkor egyedül intézem el.
- Ha már idáig elkísértelek, nem foglak cserben hagyni. - Mosolygok rá. - Viszont, azt nem tudom garantálni, hogy a megbízást feladó kutató is itt tartózkodik. - Sóhajtok fel. - Tudod, a cetli szerint, alvilági figurákon keresztül lehet felvenni vele a kapcsolatot... azaz, bárhol lehet. Viszont, két oka is van, amiért be kell mennünk a barlangba. - Mutatok fel két ujjamat. - Az egyik, mint arra te is rájöttél, abból ered, hogy vadászni fognak a társaidra. Ha valamelyikőjük eltűnne, tudni fogod, merre keressétek őt. - Hajtok le egy ujjam. - A másik, hogy megérthesd az átjáró és a megbízás közti összefüggést. Mint már mondtam, ez az elfeledett, sötét barlang, egy, még a járatainál is jóval sötétebb titkot hordoz magában. - Sétálok Atsui mellé a bejárathoz.
- Az idő miatt nem kell aggódnod, az egyelőre nekünk dolgozik. Mivel a mi céhünk falára felakasztott megbízás jelenleg nálad van, így azt tőlünk már senki sem fogja elvállalni. A Balam Szövetség másik két tagját pedig nem úgy ismerem, mint akik foglalkoznának az ilyesféle megbízásokkal... magyarán, a sötét céhek ikonjai nem fognak nekimenni a klánotoknak. Persze, kisebb sötét céhből annyi van, mint a szemét, de nekik időbe telik megszervezniük egy ilyen akciót. És, ha meg is teszik, akkor se frontális támadásokkal fognak próbálkozni... egyenként próbálnak majd elkapni titeket, különösen olyankor, amikor arra a legkevésbé számítanátok... ők már csak ilyenek. - Nézek Atsui-ra. - Szóval, nem kell aggódnod, van időnk, hogy kifejtsem mi is ez az egész. És ugyan, a barlang lehet ijesztő lesz, de egyet se félj, nálam nincs félelmetesebb dolog a sötétben. - Vigyorodok el, hogy hülyeségemmel is kissé nyugtathassam a lányt. - Szóval, bemegyünk?

- Ha már idáig elkísértelek, nem foglak cserbenhagyni. - mosolygott. - Viszont, azt nem tudom garantálni, hogy a megbízást feladó kutató is itt tartózkodik. Tudod, a cetli szerint, alvilági figurákon keresztül lehet felvenni vele a kapcsolatot... azaz, bárhol lehet. Viszont, két oka is van, amiért be kell mennünk a barlangba. – két ujjával demonstrálta. - Az egyik, mint arra te is rájöttél, abból ered, hogy vadászni fognak a társaidra. Ha valamelyikőjük eltűnne, tudni fogod, merre keressétek őt. – az egyik ujját lehajtotta. - A másik, hogy megérthesd az átjáró és a megbízás közti összefüggést. Mint már mondtam, ez az elfeledett, sötét barlang, egy, még a járatainál is jóval sötétebb titkot hordoz magában. – Közben mellém sétált a barlang feketén tátongó szájához, ahol én a hallottak súlyát próbáltam megtartani lelkem láthatatlan karjaival, és azon merengtem milyen furcsa az élet. Szerencsém van, hogy megismertem ezt a fiút, aki az ellentétes oldalon áll, és valószínűleg soha senki nem fogja megtudni, hogy hány társamat mentette meg. Egy újabb találkozás, ami életre szóló titok marad csupán.. nekem is, és neki is. Vajon csak az én szerencsém volt, vagy az övé is? Ki tudja.. talán egyszer kiderül.
- Az idő miatt nem kell aggódnod, az egyelőre nekünk dolgozik. – zökkentett ki gondolataim forgatagából. - Mivel a mi céhünk falára felakasztott megbízás jelenleg nálad van, így azt tőlünk már senki sem fogja elvállalni. A Balam Szövetség másik két tagját pedig nem úgy ismerem, mint akik foglalkoznának az ilyesféle megbízásokkal... magyarán, a sötét céhek ikonjai nem fognak nekimenni a klánotoknak. Persze, kisebb sötét céhből annyi van, mint a szemét, de nekik időbe telik megszervezniük egy ilyen akciót. És, ha meg is teszik, akkor se frontális támadásokkal fognak próbálkozni... egyenként próbálnak majd elkapni titeket, különösen olyankor, amikor arra a legkevésbé számítanátok... ők már csak ilyenek. Szóval, nem kell aggódnod, van időnk, hogy kifejtsem mi is ez az egész. És ugyan, a barlang lehet ijesztő lesz, de egyet se félj, nálam nincs félelmetesebb dolog a sötétben. – vigyorgott, nyilván oldani akarta a feszültséget.
- Na persze… - mosolyogva leintettem.
- Szóval, bemegyünk?
- Menjünk. – feleltem halkan, de határozottan, s az előttünk szaladó kis egyszarvúját követve, lassan elindultunk a koromsötét járatban, aminek nyirkos falai tompán verték vissza a pislákoló fáklya fényét. A rossz érzések kiéhezett keselyűkként keringtek fejem felett, szinte éreztem sejtelmes szárnycsapásaik rideg fuvallatát a bőrömön, mikor odafordultam Denhez.
- Tudod hova megyünk?

- Menjünk. – Feleli halkan, s azzal be is lépünk a sötét tárnába.
Monoceros lelkesen elénk szalad, mi pedig, az ő tempóját felvéve kezdjük meg túránkat. A fáklya mindenképp jó ötletnek bizonyult, hisz, bár lángja nem túlzottan erős, mégis kellemes érzéssel tölt el minket, mikor a falakat megvilágítva, rég nem látott fényt gyújt az elhagyatott járatokban.
Kis termetű csillagszellemem pontosan tudja merre kell mennünk, mibenlétéből adódóan érzékeny az olyan helyekre, hol gyengék a világok közti demarkációs erők.
Apró testével gyorsan veszi a kanyarokat, miközben lábaink nyomán egyre jelentősebb részt hagyunk magunk mögött, a labirintus útvesztőiből.
- Tudod hova megyünk? - Kérdez rá útközben Atsui.
- Nos, elméletileg igen, bár, hogy őszinte legyek, még sosem jártam itt ezelőtt. - Fordulok felé, miközben szemem sarkából Monoceros mozgását figyelem. - Viszont, azt pontosan tudom, hogy mi történt itt sok-sok éve, melynek tényét megpróbálták eltörölni a történelemből... persze, ez csak részben sikerült nekik... De a lényeg, hogy tudni fogom, mikor érkeztünk meg a kívánt helyre.
Túránk során Atsui sűrűn belevés egy-egy karcolást a járatok peremébe, így jelölvén utunkat... ami végül is nem rossz elgondolás, hisz jobb félni, mint megijedni. Minél mélyebbre és mélyebbre érünk a hegy gyomrában, annál inkább átjárja testem a helynek a sötétsége. Még valamelyest én is beleborzadok, amikor belegondolok, hogy minek a szem és fültanúja volt ez az ősi képződmény, ittjártunk előtt évszázadokkal... vagyis, nem is borzongás ez... Sokkal inkább izgalom... megszállottság. Lassan egy éve vagyok tagja céhemnek, mely az alvilág egyik leghatalmasabbikja... ez alatt az idő alatt szívem nagy része megtelt sötétséggel, és eltorzult hajlamokkal. A barlang sötét energiái pedig egyfajta fekete parázsként világítanak rá személyiségem ezen részére, várva, hogy a parázsból felgyúlhasson a fekete tűz, s igazi valóm eluralkodjon rajtam...
Gondterhelten járom tovább ösvényünk, majd körülbelül fél órányi gyaloglás után, megpillantom célunkat. Járatunk végén sejtelmes fények gyúlnak fel, s halványodnak el újra, így megvilágítva az ott elterülő, hatalmas helységet, melynek közepén egy mélybarlangi tó vize tükrözi vissza, a mennyezeten pompázó, megannyi színben tündöklő mágikus kristályok fényét.
Monoceros, megérezvén a terem energiáit, vágtatásba kezd puha patáival, s úgy ügetne be a helységbe, ám amikor már majdnem beérne, apró teste visszapattan, s a járat végén ősi, fekete rúnaírás izzik fel, mely minden bizonnyal az illetéktelen behatolókat hivatott távol tartani.
- Hihetetlen, megannyi év után még mindig aktív... bár, nem is vártam kevesebbet. - Simítom végig tenyerem az eredendően gonosz varázslat, sík megtestesülésén. - Ne aggódj pajti, már így is eleget segítettél. - Paskolom meg vigyorogva, kis unikornisom elszontyolodott kobakját. - Azt hiszem, csak egy módon juthatunk be... - Sóhajtok fel, miközben lecsatolom egyetlen zodiákus kulcsom az övemről.
Monoceros szándékaimat felismerve, rögvest visszatér saját világába, miközben én, minden maradék erőmet összegyűjtve, megidézem a számomra legkedvesebb csillagszellemem.
- Szűz kapuja, nyílj meg!
Aranyozott kulcsom sugarában felragyog a sokágú, s bonyolult mágikus pecsét, melynek ereje rögvest megjeleníti legelszántabb segítőm. Bár, reggel volt alkalmam pihenni, miután Pegasus távozott ebből a létsíkból, testemben mégis érzem, hogy ez az idézés már teljesen a határaim peremére sodort.
- Csodálatos előadást nyújtottál, mint mindig, Starkiller kapitány. - Hajol meg üdvözlésképp. ~ Bár, fogalmam sincs, mire céloz...
- Tudnál segíteni, Virgo?
- Ha nem haladja meg kérésed képességeimet, mi sem természetesebb.
- Az a mágia... fúrj alá egy járatot, hogy átjuthassunk rajta.
- Értettem. - Feleli szokásos hangnemén, s azzal bele is veti magát a talajba.
Az érdes, megkeményedett barlangi kőzet sem okozhat komolyabb kihívást Virgo-nak, ki könnyedén kivájja a kívánt járatot.
- Akkor hát... induljunk. - Fordulok vissza Atsui-hoz.
Újdonsült alagutunkon átsétálva végül is bejutunk a kívánt terembe, amit már Virgo időközben szemmérték alá vett.
- Ez a hely... csak úgy áramlik itt a varázsenergia. - Jelenti ki, mikor felérünk mellé.
- Nem is szabadna másképp lennie... - Nézek rá, majd Virgo, gyengeségemet megérezve úgy dönt, hogy nem táplálkozik tovább testem varázserejéből, mely ilyen téren, már így is csontszáraz...
- Elnézésedet kérem. - Hajol meg, majd aranyló buborékokra szétválva elhagyja köreinket.
Távozásával egyidőben testemen égető érzés fut keresztül, s összeszorított fogsorom résein át, egy adagnyi vér csapódik ki a koszos talajra. Ugyanakkor, sikerül erőt vennem magamon, és a kristályos fényű tó mellé állva, Atsui-ra tekintek.
- Megérkeztünk...

- Nos, elméletileg igen, bár, hogy őszinte legyek, még sosem jártam itt ezelőtt. – fordult felém, miközben továbbkövettük a kis egyszarvút. - Viszont, azt pontosan tudom, hogy mi történt itt sok-sok éve, melynek tényét megpróbálták eltörölni a történelemből... persze, ez csak részben sikerült nekik... De a lényeg, hogy tudni fogom, mikor érkeztünk meg a kívánt helyre.
Gondterhelt sóhajtással nyugtáztam szavait, és egyre sűrűbben néztem vissza, merről jöttünk. Pont mikor a sötét elnyelte a barlang bejáratát, eszembe jutott, hogyan tudnám bebiztosítani a visszautat, hiszen mi van, ha Den kifogy a varázserőből, és visszafelé már nem tudja megidézni Monocerost. Láthatóan ő sem tudja az utat, tehát jobb biztosra menni. Jobb kezemmel megfogtam kardom markolatát, kihúztam a hüvelyéből, és pár pillanatnyi koncentrálás után, sikerült megtöltenem mágiámmal. A pecsétem felizzott rajta, a pengét pedig belepte az aranyszínű homok. Így utólag belegondolva világításnak sem lett volna utolsó. A járat falait rögtön fickándozó, sárga fénynyalábok lepték el, én pedig a jobb oldali falhoz sétáltam, és a kodachi hegyét a sziklába nyomtam. A penge tompa csikorgással, és néhány szikrával adta tudtomra nem tetszését, de nem törődtem vele. Egy fordított S betűt karcoltam a sziklába, aztán visszasiettem társamhoz. A mágiát kioltottam, jobb tartalékolni, de a fegyvert nem tettem el. Akárhányszor útelágazáshoz értünk, megjelöltem annak a járatnak a falát, ahonnan érkeztünk. Ez a tevékenység legalább valamelyest elterelte a figyelmem a lassan rám telepedő szorongásról, amit a hely, fojtogató mibenléte okozott. Rossz érzéseim szüntelen támadták agyamat, s furcsa mágikus energiákat is éreztem zsigereimben. Közeledtünk. Hogy mihez, arról elképzelésem sem volt, de éreztem, hogy már nem vagyunk messze. Nagyjából fél óra, korántsem kellemes séta után, Monoceros vágtába kezdett. Éreztem, és láttam is, hogy megérkeztünk. A járat egy hatalmas, természetes sziklaaulába torkollott, amiben egy terebélyes barlangtó feküdt. Fölötte színes kristályok tobzódtak, amik fénye ezernyi színes szikrát szórt szét a teremben. A látvány egyedülálló volt, mégis borzongató. A vágtázó kis lény azonban nem tudta bevenni a helyiséget, ugyanis ahogy kiért volna a folyosóról, egy láthatatlan falról visszapattant. A becsapódás helyén fekete rúnák tűntek elő a semmiből. Sajnos volt már „szerencsém” ilyesmihez.
- Hihetetlen, megannyi év után még mindig aktív... bár, nem is vártam kevesebbet. – szólt Den, miközben tenyerével végigsimította a mágikus torlaszt. - Ne aggódj pajti, már így is eleget segítettél. – lehajolt, hogy megpaskolja a kis unikornis fejét. - Azt hiszem, csak egy módon juthatunk be... – Lecsatolta övéről az aranykulcsot, mire Monoceros engedelmesen távozott a saját világába.
- Szűz kapuja, nyílj meg! – a kulcsból ragyogva kirobbant mágikus pecsétje, s nyomában azonnal meg is jelent a már korábban is látott rózsaszín hajú, cselédruhás lány. Én pedig elhűltem a látványától. Most esett csak le, hogy ő volt a fekete páncélos lovag is, a kis spirituális utazásom során. Enyhén megráztam fejem, hogy gondalataim visszatérjenek a saját medrükbe, aztán figyeltem mit csinálnak.
- Csodálatos előadást nyújtottál, mint mindig, Starkiller kapitány. – a lány illedelmesen meghajolt. Előadás? Kapitány? Azt hiszem jobb, ha bele sem gondolok, miről beszél…
- Tudnál segíteni, Virgo?
- Ha nem haladja meg kérésed képességeimet, mi sem természetesebb.
- Az a mágia... fúrj alá egy járatot, hogy átjuthassunk rajta.
- Értettem. – a lány azon nyomban átalakult, és hihetetlen gyorsasággal leásta magát a kemény kőzetbe. Na ilyesmit sem láttam még életemben, bár a kaszinóból voltak halvány emlékeim egy a földből ki-be ugráló cselédlányról, de azt hittem csak az alkohol láttatta velem… ezek szerint mégsem.
- Akkor hát… induljunk. – fordult ismét felém Den, én pedig bólintottam, majd négykézláb átkúsztunk a lány által kivájt üregen. Mikor kibukkantunk a hatalmas teremben, Virgo már végigpásztázta a helyiséget tekintetével.
- Ez a hely... csak úgy áramlik itt a varázsenergia.
- Nem is szabadna másképp lennie... – szólt Den, aztán egy pillanatra találkozott tekintetük.
- Elnézésedet kérem. – újra meghajolt, majd aranyló buborékok formájában, Monoceros után ment. Den megszédült, és némi vért köpött fel, de összeszedte magát, és a csillogó víztükrű tó partjára sétált. Követtem.
- Megérkeztünk…
- Igen. – mondtam, majd néhány másodperc után folytattam. – Jól vagy? Nem kéne pihenned? – természetesen elutasította, hiszen ő a nagy Den Starkiller. Legalábbis igyekezett mindig ezt a látszatot kelteni, de láttam rajta, hogy a varázsereje teljesen elhagyta, teste pedig kimerült a hirtelen veszteségektől. Végül úgy döntöttem egyelőre nem firtatom.
- Mire szolgálnak ezek a kristályok? És egyáltalán mi dolgunk van itt?

- Igen. – Feleli, majd egy levegővétel után folytatja. – Jól vagy? Nem kéne pihenned?
- Ugyan, semmiség. - Felelem vigyorogva.
- Mire szolgálnak ezek a kristályok? És egyáltalán mi dolgunk van itt?
- A kristályok egyfajta zárként szolgálnak. Ezeknek a képződményeknek a varázsereje zárja el az itteni átjárót. - Tárom ki karjaimat, miközben vigyorom mit sem halványul, s úgy folytatom előadásom. - Mond csak Atsui, hallottál már Zerefről? A férfiról, ki 400 éve a fekete mágia mesterévé vált, s olyan sötétségbe taszította a világot, amilyet az még sose tapasztalhatott előtte.
A lány egy bizonytalan bólintással jelzi, hogy nagyjából sejti, kiről beszélek.
- 4 évszázaddal ezelőtt, számtalan démon járta világunkat, melyeket Lord Zeref teremtett. Legtöbbjük ugyan vakon követte teremtőjük akaratát, de olyanok is akadtak, kiknek megvoltak saját ambícióik. Történetünk főszereplője is egy ilyen démon, név szerint Mefisto, az árulás ördöge. Mefisto, hogy hatalmat szerezhessen magának, emberi formában járta a kontinenst, s híveket toborzott maga köré. Mivel az emberiség akkoriban a kétségbeesés peremén állt, mindenbe belekapaszkodott, ami reménnyel kecsegtetett számára. A démon pedig ezt kihasználta, és sok fajtársát megölve, elhitette az emberekkel, hogy az ő oldalukon áll. Fanatikus híveit, kik mit sem tudtak mesterük igazi kilétéről, Mefisto erre a helyre hívatta... itt pedig egy szertartás keretében mindet feláldozta, hogy saját erejét megtöbbszörözhesse. Persze, Lord Zeref nem nézte jól szemmel, hogy egy démona ilyen nagy hatalomra tett szert... épp ezért, legyőzte saját teremtményét, és eme barlang falai közt, egy másik dimenzióba űzte, majd ezekkel a kristályokkal zárta el a világok közti kaput. - Itt egy kis szünetet tartok, majd ismét Atsui-ra nézek. - Épp ezért, mivel ezen hegység kutatója adta fel a megbízást, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a céhed mágusainak erejét kiszipolyozva akarja ismét megnyitni a dimenziókaput. És, ha egyszer Mefisto kiszabadul, az jóval veszélyesebb lesz rátok nézve, mint az, hogy kis sötét céhek vadásznak a társaidra... - Ezen a ponton tenyeremet az arcomra csapom, oly módon, hogy az alól csak jobb szemem látszódhasson ki, melynek vörös fénye, minden eddiginél élénkebben ragyog. - Érzed ezt Atsui... Most is itt van... ebben a teremben... és minket figyel...

- A kristályok egyfajta zárként szolgálnak. Ezeknek a képződményeknek a varázsereje zárja el az itteni átjárót. – vigyorogva kitárta karjait, mintha csak egy színdarab főszereplője lett volna. - Mond csak Atsui, hallottál már Zerefről? A férfiról, ki 400 éve a fekete mágia mesterévé vált, s olyan sötétségbe taszította a világot, amilyet az még sose tapasztalhatott előtte.
~ Zeref? Olvastam már róla, sőt hallottam is sok legendát. Vajon tényleg létezett egyszer egy ilyen gonosz teremtmény? Nehéz elképzelni. Mindenesetre a lelkesedés, amivel Den beszél róla, egyáltalán nem tetszik. Gondolom az ő céhében valami hősként állíthatják be. ~ egy sóhajtással zártam gondolataimat, alig észrevehetően bólintottam, és továbbhallgattam Dent.
- Négy évszázaddal ezelőtt, számtalan démon járta világunkat, melyeket Lord Zeref teremtett. Legtöbbjük ugyan vakon követte teremtőjük akaratát, de olyanok is akadtak, kiknek megvoltak saját ambícióik. Történetünk főszereplője is egy ilyen démon, név szerint Mefisto, az árulás ördöge. Mefisto, hogy hatalmat szerezhessen magának, emberi formában járta a kontinenst, s híveket toborzott maga köré. Mivel az emberiség akkoriban a kétségbeesés peremén állt, mindenbe belekapaszkodott, ami reménnyel kecsegtetett számára. A démon pedig ezt kihasználta, és sok fajtársát megölve, elhitette az emberekkel, hogy az ő oldalukon áll. Fanatikus híveit, kik mit sem tudtak mesterük igazi kilétéről, Mefisto erre a helyre hívatta... itt pedig egy szertartás keretében mindet feláldozta, hogy saját erejét megtöbbszörözhesse. Persze, Lord Zeref nem nézte jól szemmel, hogy egy démona ilyen nagy hatalomra tett szert... épp ezért, legyőzte saját teremtményét, és eme barlang falai közt, egy másik dimenzióba űzte, majd ezekkel a kristályokkal zárta el a világok közti kaput. – megállt egy lélegzetvételnyi szünetre, és ismét felém fordult. - Épp ezért, mivel ezen hegység kutatója adta fel a megbízást, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a céhed mágusainak erejét kiszipolyozva akarja ismét megnyitni a dimenziókaput. És, ha egyszer Mefisto kiszabadul, az jóval veszélyesebb lesz rátok nézve, mint az, hogy kis sötét céhek vadásznak a társaidra... – Arcát hirtelen a tenyerébe temette úgy, hogy jobb szeme előtt széthúzta ujjait. Csillogó vörös szemével meredt maga elé, miközben egy, a korábbinál is eszelősebb hangnemet ütött meg. - Érzed ezt Atsui... Most is itt van... ebben a teremben... és minket figyel...
Elkerekedett szemekkel néztem az áhítattól szinte új erőre kapott fiút, ahogy egyre betegesebb imádattal nézelődik az ujjai közötti résen. Egyáltalán nem tetszett, amit csinált, ki akartam gyorsan zökkenteni valahogy, mielőtt még teljesen meggárgyul. Nyílván a barlang sötét energiája volt rá ilyen hatással. Én is éreztem, de vele szemben, én el tudtam különíteni a normális érzésektől.
- Den? – szólítottam, miközben leguggoltam a víz mellett.
- Hmmmm? – szinte láttam a kezén át az arcán szétterülő vigyort.
- Nézd mi van itt!
- Micsoda?? – kezeit levette arcáról, és gyorsan térdre ereszkedett mellettem. – Hol?
- Itt! – jobb tenyeremet mélyen a tó hideg vizébe merítettem, majd gyorsan kiemeltem, és a benne maradt folyadékot egyenesen Den arcába fröcsköltem, egy kisebb pofonnal megtoldva. Rögtön hátraugrott, már amennyire tudott, és nyögve letörölte az arcáról a hideg cseppeket.
- Ezt meg miért csináltad? – kérdezte sértődötten.
- Azért, hogy magadhoz térj. Teljesen elborult az agyad ettől a helytől. Jobb lesz, ha nem időzünk itt túl sokáig. – tekintetemmel gyanakvón végigpásztáztam a termet, majd felálltam, felsegítettem Dent, aki úgy tűnt nagyjából magához tért, és újra megszólaltam.
- Tehát? Most mit csinálunk?

Valamiért úgy érzem, ennek a helynek az energiája teljesen magával ragad. Fáradt testem vére szinte égni kezd, s újult pezsgéssel itatja át azt. Szemeim lángokba gyúlnak, vigyoromat pedig olyan szélesre húzom, amennyire csak arcom izmai engedik. Mámoros állapotomból Atsui hangja zökkent ki.
- Den? - Guggol le a tavacska elé.
- Hmm?
- Nézd mi van itt!
- Micsoda? - Kérdezek rá kíváncsian, hisz érdekel, mit vehetett észre a vízben, majd leereszkedek mellé. - Hol?
- Itt! - Feleli, majd érzem, ahogy a forrás jéghideg vize szétcsapódik felforrósodott arcomon, nem sokkal rá pedig Atsui tenyerének csapásával is megismerkedhetek. Meg kell mondjam, nem esett túl jól, azok után, hogy milyen túlvilági érzés ragadott magával.
- Ezt meg miért csináltad? - Vonom kérdőre, mint valami kisgyerek, akitől elvették vadonatúj játékát.
- Azért, hogy magadhoz térj. Teljesen elborult az agyad ettől a helytől. Jobb lesz, ha nem időzünk itt túl sokáig. - Feleli, majd felsegít a talajról.
Mély levegőt veszek, és rá kell jönnöm, valamelyest igaza van Atsui-nak. Testem lehűlésével azonosan a fejem is kezd kitisztulni, és hamar rájövök, hogy az itt mozgó energiák, már jóval rosszabb hatást gyakorolnak rám, mint amikor még csak a járatokban sétáltunk.
- Tehát? Most mit csinálunk?
- Azt hiszem igazad van, jobb lesz, ha most már elmegyünk innen. Az utat megjelölted idáig, így, ha szükséges bármikor idetalálhattok, és azt is tudod, mi áll a dolgok hátterében.
Azzal meg is indulnék a járat felé, melyet még Virgo vájt korábban, de lépteimnek hamar megálljt parancsol egy különös hangzavar, mely tökéletesen visszhangzik a jó akusztikájú teremben. Olyan ez, mintha valaki tapsolna...
Azonnal a hang forrásának irányába csapom fejem, s ki is szúrom hangulatfelelősünket, amint egy kiálló sziklalapon üldögélve ránk vigyorog.
- Gratulálok. Szépen összeraktad... bár, egy-két részleted hiányos, de nem rossz. - Zengi be kacagásával a lány a helységet, majd leugrik lesállásából.
- Nocsak, kit köszönhetünk köreinkben. Azt hittük meghaltál. - Vigyorgok rá.
- Sokkal inkább újjászülettem. - Közelít meg minket.
- Te ismered őt? - Kérdez rá Atsui.
- Ja... a neve Fabia. Fabia Arnser. Egykori céhtársam... de miután elvállalt egy megbízást, nyoma veszett, és hónapokig nem hallottunk felőle. Mindenki halottnak hitte. De ezek szerint él... és valami undormányra cserélte gyönyörű, és méltán rettegett szimbólumunk. - Mutatok a karján éktelenkedő skorpió jelre.
- Hát feltűnt? Tudod, elegem lett a Grimore Heart légköréből. Épp ezért is hagytam ott az egész hóbelevancot. Jelenleg egy vagyok, a Scorpion Venom két S-osztályú mágusa közül. Ezt a megbízást pedig mi már elvállaltuk... szóval hiába töröd magad.
- S-osztályú? Csak magadat teszed ezzel nevetségessé. Mégcsak a céhed nevét se hallottam ezelőtt sose... lefogadom, hogy a Grimore-ban még a mesteretek se ütné meg a középszintet. És te egy ilyen hulladékért ott hagytál minket... most pedig azon munkálkodsz, hogy kiszabadítsd azt a démont, amit maga Lord Zeref zárt el... szánalmas vagy.
- Cöh... pont ezért is hagytam ott a Grimore-t. Mindig csak "Lord Zeref, Lord Zeref"... az egész céhetek arra tette fel létét, hogy kiszabadítsatok egy őskövületet, ahelyett, hogy a jövőbe tekintenétek.
- Téves. Azért mentél el, mert nem tudtad elviselni, hogy egy ilyen elit céhben, te senki se vagy... beáltál a söpredék közé... gratulálok, sztár lettél a bolondok közt.
- Azt majd meglátjuk... - Rajzolódik ki szájára eszelős vigyora.
Hallom, ahogy Atsui felveszi mögöttem támadóállását, hogy lecsaphasson a lányra... mindazonáltal, bármennyire is fáradt vagyok, ezt nekem kell megoldanom.
- Majd én elintézem. - Tárom ki jobb karomat Atsui elé. - Crytsal Make: Sword!
Varázsigém hatására meg is jelenik a vörös mágikus pecsét kézfejem sugarában, ugyanakkor, az azt követő érzés, teljesen eltér a megszokottól. A bőröm égni kezd, izmaim pedig mintha lemálnának csontjaimról, melyeket szörnyű fájdalom jár át... és még így is, a szokásos, gyönyörű, vörös kristálypenge helyett, egy nyegle kard materizálódik a tenyeremben, mely már szinte attól szétesik, hogy egyáltalán rámarkolok.
Kissé kilihegem magam, ugyanakkor, vigyoromat megőrzöm, s testemmel valamelyest előredőlve rohamozom meg ellenfelem, miközben mindkét kezemmel rámarkolok pengémre.
- Ex-Quip: Magic Scythe! - Zeng füleimben a varázslet neve.
A következő dolog, amit homályos víziómmal felfogok, az a satnya kardomnak szilánkosra törése, valamint égető fájdalom, mely az egész felsőtestemen végighasít. Négykézlábra rogyva találom magam a talajon, miközben torkomból ismételten felszökik egy adag vér. Megpróbálok feltápászkodni, de ismerős kacagás csendül fel füleimben, majd újabb nyomást érzek a gyomromban... ezúttal talán egy rúgás lehetett. Pár métert arébb csúszva, oldalamra érkezve állíítja meg a testem egy, a talajból kiálló szikla, amikor is, fegyverek csattogása tölti meg a helységet... talán Atsui szálhatott harcba a lánnyal... nem tudom... még úgy-ahogy eszméletemnél vagyok, de képtelen vagyok felállni...

/ Megjegyzés: Talán észrevetted volna enélkül is, de azért gondoltam jobb lesz, ha szólok, hogy a szövegben van egy link. A lány nevére kattintva, kiad róla egy képet. /

- Azt hiszem igazad van, jobb lesz, ha most már elmegyünk innen. Az utat megjelölted idáig, így, ha szükséges bármikor idetalálhattok, és azt is tudod, mi áll a dolgok hátterében. – azzal elindultunk a Virgo által fúrt vájat felé, amikor fura csattogás hangját verték vissza a barlang kőfalai. Megtorpantunk, és hátrafordultunk a hang irányába. Egy világos hajú, meglehetősen lengén öltözött, mondhatni feslett lány üldögélt egy szikla tetején tapsikolva.
- Gratulálok. Szépen összeraktad... bár, egy-két részleted hiányos, de nem rossz. – hangosan kacarászott, s közben leugrott a szikláról, amiről eddig minket figyelt.
- Nocsak, kit köszönhetünk köreinkben. Azt hittük meghaltál. – Den viszonozta a vigyorgást. Csodálkozom, hogy még nem maradt úgy az arca..
- Sokkal inkább újjászülettem. – egyre közelebb tipegett hozzánk.
- Te ismered őt? – néztem rá kérdőn, hátha bemutat.
- Ja... a neve Fabia. Fabia Arnser. Egykori céhtársam... de miután elvállalt egy megbízást, nyoma veszett, és hónapokig nem hallottunk felőle. Mindenki halottnak hitte. De ezek szerint él... és valami undormányra cserélte gyönyörű, és méltán rettegett szimbólumunk. – rábökött a lány karján díszelgő skorpió szimbólumra, én pedig csendben figyeltem a háttérből a feszült beszélgetést.
- Hát feltűnt? Tudod, elegem lett a Grimore Heart légköréből. Épp ezért is hagytam ott az egész hóbelevancot. Jelenleg egy vagyok, a Scorpion Venom két S-osztályú mágusa közül. Ezt a megbízást pedig mi már elvállaltuk... szóval hiába töröd magad.
Még hogy már elvállalták a megbízást. Elvállalták, hogy egyenként levadásszák a társaimat. Azt leshetitek csinibaba..
- S-osztályú? Csak magadat teszed ezzel nevetségessé. Mégcsak a céhed nevét se hallottam ezelőtt sose... lefogadom, hogy a Grimore-ban még a mesteretek se ütné meg a középszintet. És te egy ilyen hulladékért ott hagytál minket... most pedig azon munkálkodsz, hogy kiszabadítsd azt a démont, amit maga Lord Zeref zárt el... szánalmas vagy.
- Cöh... pont ezért is hagytam ott a Grimore-t. Mindig csak "Lord Zeref, Lord Zeref"... az egész céhetek arra tette fel létét, hogy kiszabadítsatok egy őskövületet, ahelyett, hogy a jövőbe tekintenétek.
- Téves. Azért mentél el, mert nem tudtad elviselni, hogy egy ilyen elit céhben, te senki se vagy... beálltál a söpredék közé... gratulálok, sztár lettél a bolondok közt.
- Azt majd meglátjuk... – jelentette ki széles vigyorral arcán. Örültem, hogy végre történik valami, mert kezdtem unni a sértődött csipkelődésüket arról, hogy melyikük a gonoszabb. Előhúztam a kodachim, és támadó állást vettem fel, pontosan ahogy Gab tanította, Den azonban elém tárta karját.
- Majd én elintézem. Crytsal Make: Sword! – azzal vörös pecsétje felizzott, kezébe pedig szintén vörös kristálykard jelent meg. A fegyver ránézésre is olyan gyenge volt, hogy egy kisebb fuvallat is kettétörte volna, Den pedig látszott, hogy alig áll a lábán. Ez a fiú semmiből sem tanul? Sóhajtottam egy mélyet, majd visszatettem fegyverem a hüvelyébe. Nyugodtan figyeltem, ahogy Den lihegve megiramodik a lány felé, két kezével a pengébe kapaszkodva, hátha az meg tudja tartani.
- Ex-Quip: Magic Scythe! – egy hatalmas, csillogó kasza robbant a lány kezébe, amit azonnal csapásra emelt. Dennek szerencséje volt, éppen csak sikerült kitérnie előle, viszont kristályfegyverét azonnal porrá zúzta a kasza. Még mindig egy helyben állva néztem, ahogy a fiú a földre rogy, és vért köhög, majd a lány őrült kacajjal odament, és úgy hasba rúgta, hogy csak a következő szikla állította meg Den ernyedt testét. Fenyegető léptekkel indult meg társam felé, miközben vigyorogva lóbálta a kaszáját. Megállt mellette, kacagva lenézett az ájult fiúra, aztán a feje fölé emelte a fegyvert, hogy megadja a kegyelemdöfést. Levettem a táskát a hátamról. ~ Nos talán ennyi elég lesz a fiúnak. Hátha rájön, hogy pusztán a nagy önbizalommal nem lehet csatát nyerni.. ~

A karom együtt lendült a kaszával. Türkiz pecsétem felizzott, és homokcsomó robbant ki tenyeremből. Egyenesen a lány gyomrába csapódott, pont mielőtt még a kasza hegye elérhette volna Den fejét. Mágikus homokom egészen a pár méterrel mögötte álló szikláig repítette a lányt, aki hangos nyekkenéssel érkezett a padlóra. Meglepve nézett rám, miközben feltápászkodott, nyilván nem számított a támadásra.
- Hadd pihenjen kicsit a fiú.. Most én vagyok az ellenfeled. – szóltam, és elővettem legmegvetőbb hangnememet.
- Mit képzelsz magadról, he? – vinnyogott, miközben elindult felém. – Egyáltalán ki a franc vagy te?
- Ha már így megkérdezted.. – én is elindultam felé. – egy vagyok azok közül, akiket le akartok vadászni.
- Áááá csak nem annak a rózsaszín céhnek vagy a pincsije. A céhed egy vicc!! – most már kiabált, és futásnak eredt, a kaszáját pedig csapásra emelte.
- Igazán? És ezt a viccet ismered? – előhúztam a fegyverem, amiből kirobbant homokom, és a fejem fölé emeltem. Szikrázva csattant a két penge, ahogy elérték egymást. A lendületet kihasználva, oldalra húztam a kardot, amiről így lecsúszott a kasza pengéje, de a lány megfordult a tengelye körül, és fegyvere ismét felém száguldott. Bal kezemre vastag kristály bevonatot idéztem, és megfeszítettem. A fegyver csapása erősebb volt, mint gondoltam, bár a kristály állta a sarat, a karomat enyhén belepréselte az oldalamba. Vibráló fájdalommal tiltakoztak bordáim, de nem foglalkoztam vele. Jobb kezemben a karddal máris a feje felé rontottam, amit ő a kasza nyelével hárított, szabadon hagyva így felső testét. Ezt kihasználva egy jól helyezett rúgással eltaszítottam magamtól.
- Sand Fist!! – méretes ökölformájú homok csapódott a lány hasába, amitől, jó két métert repült ismét hátra. Futásnak eredtem, hogy megtartsam a kezdeményező pozíciót, de a lány máris térdelő állásban volt, és vigyorogva felém hajította a kaszáját. Megpróbáltam oldalra mozdulni, de nem voltam elég gyors, a penge belehasított bal felkaromba. Gyengébbik kezem azonnal lezsibbadt az éles fájdalomtól, de egy gyors pillantással megállapítottam, hogy a seb nem túl mély. Ellenben a vágás elszakította a ruhámat, amitől igencsak bepipultam. Eltettem a kardot, és kitártam jobb karomat.
- Sand Bullet! – homokgolyó záporozott ellenfelemre, aki felismerve a veszélyt, gyorsan beugrott egy szikla mögé. Elindultam lassan a szikla irányába, miközben folyamatosan újabb homokgolyókat idéztem meg, azonban a szikla mögé irányítottam őket, majd megállítottam a levegőben. A lány halk sikollyal jelezte, hogy észrevette varázslatomat, illetve, hogy kelepcébe került. Pánikszerűen idézte kezébe ismét a fegyverét, és a szikla fölött felém hajította. Eltüntettem a golyókat, hogy kitérhessek előle egy gyors ugrással. Gurulva értem földet, de tekintetemmel rögtön a lányt kezdtem keresni. Még éppen láttam, ahogy eltűnik egy szűk kis repedésben. Hátra fordultam, és láttam, hogy a kaszája is semmivé vált.

Mélyet sóhajtottam, aztán odasétáltam a még mindig eszméletlen Denhez. Leültem mellé, és nekidőltem a sziklának, majd letéptem egy kis darabot ruhámból – annak már úgyis mindegy – és bekötöztem a sebet a karomon. Ezután végignéztem társamon is, de rajta nem láttam semmilyen külső sérülést, bár az életenergiája igencsak megcsappant. Megrángattam finoman a vállánál fogva, de nem reagált. Végül a lábamra fektettem a fejét, és betakartam a kabátjával, amit korábban rám ruházott, és vártam, hogy magához térjen. Néha azért szólongattam, és megbökdöstem, hátha hamarabb felébred. Ki akartam menni a barlangból..

Az éjszaka egyszerre volt sötét és világos... én pedig egyszerre voltam boldog, és magányos.
Szülővárosom utcáit sejtelmes árnyak vonták leplük alá, miközben a Hold ezüstös kupolája, halovány fénybe borította a szunnyadó épületeket. Egy fiút leszámítva, már mindenki más nyugovóra tért. Ő azonban nem nyughatott, hisz a sors úgy rendelte, hogy aznap este tapasztalja meg élete első csodáját.
Izgatottan rótta a csendes utakat, mígnem elérkezett a település főterére, hol a márványból faragott szökőkút vize gyönyörűen szikrázott az ezernyi csillag fényétől, melyek apró gyémántokként díszelegtek az éjfekete égbolton.
A fiú, kissé még óvatlanul, ugyanakkor határozottan alkalmazta életében először azt a tárgyat, mely akkoriban legnagyobb értékének számított... egy, a szemnek gyönyörű, ezüstös ötvözetű csillagkulcsot. Szemkápráztató fényjáték vette kezdetét; ciánkék, ibolya és sárgás árnyalatok keveredésének színháza, melyek olyan képet alkottak a fiú elméjében, ami élete végéig beleitta magát emlékezetébe.
Ámulatát csak még inkább fokozta a fénykavalkád sűrűjéből előlépő, túlvilági teremtmény, melynek szépsége egy földi állatéhoz sem fogható. Létezése olyan ősi, akárcsak az univerzumé, külleme pedig olyan szemkápráztató, mint a csillagoké. A magasztos lény, tejfehér szőrzete büszkén oszlatta el maga körül az árnyakat, derekából kiálló szárnyai pedig azt az érzést keltették a fiúban, mintha csak egy mennybéli teremtmény szált le volna elé. Akkoriban még nem igazán tudta, hogy mi miért is történik, de egyvalamit biztosan tudott... ha a többi csillagszellem is ilyen gyönyörű, olyan mágussá akar majd válni, aki rengeteg ilyen barátra tehet szert.
Óvatosan a paripa sörényéhez emelte karját, amikor is furcsa érzés szaladt keresztül testén. Valaki a vállára helyezte kézfejét... a fiú szinte pánikszerűen fordult meg, hogy szemügyre vehesse, ki az, ki éjnek évadján így meglepi. Ám, a látványtól, mely elé tárult, még a vér is megfagyott ereiben... egy fekete kámzsa állt előtte, melynek csuklyája alól nem látszott más, csak a feneketlen sötétség. Riadtan hátralépett, miközben csillagszelleme, megijedve a történektől, elhagyta világát... a csodának vége szakadt, s nem maradt más a sötét téren csak ő... és maga a halál...

Tenyeremet rémülten az arcomra csapom, miközben hirtelen felülök fekvőhelyzetemből. Meg kell hagyni, furcsa egy álmot láttam... ennek a helynek az energiái még az emlékeimet is módosították látomásomban. Fogalmam sincs mennyi ideig nem voltam magamnál, de úgy tűnik Atsui - kinek lábai nyújtottak nyugvóhelyet a fejemnek- elaludlt közben. Kabátomat a nyakához terítem, majd kissé körbenézek a teremben. Olybá tűnik, hogy Fabia megszökött, hisz a holtteste nincs itt, mi pedig még élünk... ezek szerint Atsui legyőzte. Mindazonáltal, jobb lenne most már elmenni innen. Szerencsére, varázserőm egy része visszatért, legalábbis annyi mindenképp, hogy Pegasus-t megidézhessem.
Finoman megmozgatom a lány vállait, aki lassan fel is nyitja kék szempárját.
- Ideje lenne mennünk... - Közlöm vele halkan.

Újra óvatosan megrángattam Den vállait, hogy magához térjen, amikor… várjunk csak. Mintha az én vállamat mozgatná valaki. Kinyitottam szemeim. Úgy látszik elaludtam.
- Ideje lenne mennünk. – szólt halkan Den. Sokkal jobb bőrben volt, mint mikor utoljára szemügyre vettem. Bólintottam, és feltápászkodtam.
- A lány elfutott, bár nem mondhatnám, hogy ezen meglepődtem. – mondtam, miközben belebújtam az ismét hozzám került kabátjába, majd felvettem a földről a táskámat. – Na jó kicsit többre számítottam azért egy volt Grimoire Heart tagtól. Talán mégse ti vagytok a legerősebb céh… – kacsintottam Denre, és örömmel nyugtáztam, hogy a csipkelődésem célba talált.
- Amint te is láthattad, a lány vállán nem volt ott ez a jel... – mutatott a karján díszelgő céhpecsétjére. - Valamikor még ott volt, de hulladékká válva eldobta magától. Nem méltó a céhünk nevére. – felnézett, és drámaian bámulni kezdte a sziklás plafont. - Mi vagyunk a legerősebbek. – visszafordult felém, és arcára visszaköltözött az elmaradhatatlan Den-vigyor. - Hogy ezt bebizonyítsam neked, halomra fogom ölni a céhét.
- Na persze.. – nevettem. - Nekem öléssel nem tudsz semmit bizonyítani, úgyhogy azt felejtsd el. – legyintettem, aztán elindultunk, hogy átkússzunk Virgo járatán. Mikor újra a sötétbe torkolló folyosón találtuk magunkat, még egyszer visszanéztem a hatalmas teremben csillogó kristályokra, aztán kifelé vettük az irányt. Ahogy elhalt a kristályok fénye, elővettem a kardom, és aktiváltam a mágiámmal. A pengét ellepő aranyszín homok ismét sárga ragyogásba borította a járatot, felfedve így előttünk az utat.
- Sajnálom a ruhád, de korábban nem jutott eszembe ez a megoldás.. - szabadkoztam a fénylő fegyveremet meglóbálva. Jelöléseimnek hála, hamar kiértünk a szabad levegőre, ahol időközben csúnya hóvihar támadt. Den leakasztotta övéről az egyik ezüst kulcsát.
- Nem lehet, hogy ez még egy kicsit korai? – fogtam le a már lendülő kezét, de azt mondta nem lesz probléma. Sóhajtottam, aztán inkább ráhagytam, és elengedtem a kezét.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – finom ívet írt le a kulccsal a levegőben, felkavarva a hulló hópelyheket, és abban a pillanatban meg is jelent a pompás teremtmény. Azzal a lendülettel félénk panaszkodásba is kezdett, amiért aznap már harmadjára kellett a világunkba jönnie, amin én csak mosolyogtam, aztán felmásztam Den mögé a hátára, és ismét szárnyra kaptunk. A jéghideg menetszél fájdalmasan csípte a bőrömet, alig vártam, hogy kiérjünk a hegyek közül, és lejjebb ereszkedjünk.

Az út most sem tartott tovább tíz percnél, így hamar az egyik, szeretett céhem környékén fekvő, napsütötte kis utcácskában találtuk magunkat. Pegasus lágy szárnycsapással landolt, mi pedig lepattantunk a hátáról.
- Nos, mivel nehéz lenne megmagyarázni, honnan jutottam ilyen információk birtokába, így, ha már itt vagy, te fogsz nekem segíteni elintézni, hogy senki ne zaklathassa a társaimat. – fordultam mosolyogva a fiúhoz. – Ellenvetés?

Atsui lassacskán feltápászkodik, majd mikor végleg kiszáll szemeiből az álom, elmagyarázza nekem, hogy mi is történt.
- A lány elfutott, bár nem mondhatnám, hogy ezen meglepődtem. – Veszi fel ismét kabátom. – Na jó kicsit többre számítottam azért egy volt Grimoire Heart tagtól. Talán mégse ti vagytok a legerősebb céh… – Kacsint rám, mire az én szívverésem azonnal extrém medrekbe sodródik.
Sose szerettem, ha céhünkre méltatlan emberek miatt vonják kétségbe erőnket. Ahogy Zancrow is mondogatni szokta, "a Grimore Heart-nek nincs szüksége hulladékokra".
- Amint te is láthattad, a lány vállán nem volt ott ez a jel... – Bökök rá céhes szimbólumomra. - Valamikor még ott volt, de hulladékká válva eldobta magától. Nem méltó a céhünk nevére. – Ezen a ponton felnézek, olyan büszkeséggel szemeimben, mintha csak dicső anyahajónk lebegne felettünk. - Mi vagyunk a legerősebbek. – Majd visszafordulok a lányhoz, és vigyorogva hozzáteszem. - Hogy ezt bebizonyítsam neked, halomra fogom ölni a céhét.
- Na persze.. – Nevet fel. - Nekem öléssel nem tudsz semmit bizonyítani, úgyhogy azt felejtsd el. ~ Pedig én komolyan gondoltam... hmph.
Bár, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogyan bizonyíthatnék akkor Atsui-nak. Nálam az erő fogalma abban merül ki, hogy eltiprom azokat, akik az utamba állnak. Akárcsak a céhem is... épp ezért is tartozunk a mágiavilág legmeghatározóbb hatalmai közé.
~ Ha öléssel, mások legyőzésével nem bizonyíthatok, akkor hogyan? Furcsák ezek a legális céhek...
Mindazonáltal, gondolataimat félreteszem egy időre, hogy elhagyhassuk végre ezt a barlangot. Út közben Atsui még fényt is szolgáltat számunkra, mely különleges kardjából árad.
- Sajnálom a ruhád, de korábban nem jutott eszembe ez a megoldás.. - Kér tőlem elnézést.
- Ne aggódj, az ilyesmi nálam amúgy is fogyóeszköz. Virgo pedig bármikor hozhat nekem újakat... - Oszlatom el aggályait.
Bár, gondolom az ő céhükbe elég komoly véteknek számít, ha valaki kárt tesz a saját ruhájában.
Végül is, elérjük a tárna kijáratát, hol szemeink elé vakító fehérség tárul. A hegységet heves hóvihar fogja rideg, csapadékos fuvallatainak sodrásába, ami nem túl jó előjel a közelgő légitúránkra nézve.
Tüdőmet megtöltöm a jéghideg, ugyanakkor kellemesen friss levegővel, majd Pegasus kulcsa után nyúlok. Mindazonáltal, Atsui gyengéden visszafogja a karom, jelezvén, nem tart jó ötletnek egy újabb idézést.
- Nem lehet, hogy ez még egy kicsit korai?
- Ne aggódj, nem lesz baj. - Jelentem ki mosolyogva. - Pegasus kapuja, nyílj meg!
Kulcsom vonalában halvány fénnyaláb izzik fel, majd a sebes hópelyhek áramlásában, újféle szélmozgást kialakítva, szemeink elé tárul szárnyas paripám alakja.
- Itt hideg van... - Néz rám, menten hogy összeáll teste. - És különben is, ma már harmadszorra hívsz ebbe a világba. Fárasztó ez így...
- Háromszor? Ezek szerint nem aludhattunk túl sokat... - Motyogom alíg halhatóan.
- Bárhogy is, ilyen hóviharban felszállni... - Tekint a távolba Pegasus. - Ez túl veszélyes volna...
- Hidd el, még veszélyesebb, ha itt maradunk. Már hallom is a hegyi kecskék patáinak dobogását, ahogy felénk tartanak... - Vigyorgok rá sejtelmesen.
- Jó jó jó... - Kezd el pánikolni. - Szálljatok fel. - Fordítja meg testét.
Nekünk se kell több, hamar helyet foglalunk Pegasus hátán, aki egy eréjes szárnycsapás után elrugaszkodik a talajtól, és a hóvihar sűrűjébe veti magát.
Bár, eleinte igencsak kellemetlenül érint, hogy egy szakadt ingben kell átvészelnem a rideg áramlatokat, gondolataimba temetkezve hamar megfeledkezek a környezetről. Nem hagy nyugodni az álom, melyet nemrég láttam. ~ Vajon a jó utat járom, hogy elérhessem gyerekkori álmom? Hisz legkedvesebb csillagszellemem is azért lehet most az enyém, mert megöltem előző tulajdonosát, ki méltatlan volt hozzá. Ha ezen az ösvényen járok tovább, vajon még több ahhoz hasonló esetben lesz részem, vagy... ennek az útnak a végén csak a halál vár rám... ?
Gondolataimból Pegasus patáinak kopogása zökkent ki, miképp a közeli város, kikövezett járdáihoz érnek. Atsui-val egyetemben leszállunk csillagszellemem hátáról, majd visszaküldöm a már így is megviselt paripámat saját világába.
- Nos, mivel nehéz lenne megmagyarázni, honnan jutottam ilyen információk birtokába, így, ha már itt vagy, te fogsz nekem segíteni elintézni, hogy senki ne zaklathassa a társaimat. – Mosolyog rám a lány. – Ellenvetés?
- Semmi olyan, amiről tudnék. – Felelem neki vigyorogva.