A Második eljövetele... [Nagyküldetés]

Minél inkább magamhoz tértem, annál erőteljesebben éreztem a testemen eluralkodó fájdalmat. Olyan volt, mintha végeláthatatlanul erősödött volna, és egy pillanatig csak feküdtem, meg se próbálva megmozdulni. Aztán lassan a fájdalom állandósult, én pedig fokozatosan hozzászoktam, majd óvatosan kinyitottam a szemeimet. Beletelt pár másodpercbe, mire az összemosódott foltokból kialakult előttem valós környezetem víziója. Lassan felültem, és kimért mozdulatokkal körbeforgattam a fejemet.
Valamiféle orvosi sátorra emlékeztető helyen hevertem, sérüléseim pedig mind szakszerűen el voltak látva és bekötözve. Először is Lucinát kerestem tekintetemmel, akit pillanatokkal később észre is vettem. Nem sokkal mellettem feküdt, éppen csak karnyújtásnyira tőlem.
- Hé… Lucina, ébren vagy? – szólítottam félig suttogva, mivel fogalmam sem volt, hol is vagyunk pontosan. – Ébredj, te kis törpe.
Azonban hiába szólítgattam vagy böködtem, zavartalanul aludta az igazak álmát. Kicsit olyan érzésem volt, mintha elkábították volna, ez pedig aggódással töltött el. Mindenesetre legalább itt volt velem és élt, rosszabb is lehetett volna…
Ahogy meggyőződtem róla, hogy egyébként semmi baja, felhúztam a térdeimet és azokra támasztva a könyököm a homlokomra nyomtam a kezem. Próbáltam valahogy visszaemlékezni, mi is történt pontosan, és hogy is kerülhettem ebbe a helyzetbe. Azt reméltem, az majd talán segít rájönnöm, hol is vagyok pontosan és mit is keresek itt.
Tisztán rémlett, hogy ismét valami pletykát hallottam egy démonnal kapcsolatban, s elindultam, hogy utána nézzek. Még az is megvolt, hogy észak felé vettem az irányt… aztán valahol mintha minden eldurvult volna. Több kisebb-nagyobb csatán túlverekedtem magam, ebben biztos voltam. Eleinte csak egy-két idegesítő bandita került az utamba, aztán néhány törvényen kívüli mágus. Végül pedig…
Itt már nem jutottam előrébb, mert olyan érzés hasított a fejembe, mintha legalábbis egy kést döftek volna belém. Arcom összerezzent és a számba haraptam egy pillanatra a kellemetlen érzésre, majd ismét megpróbáltam kutatni az emlékeim között – de ugyanazzal a kellemetlen végeredménnyel járt.
- Mi a fene… - suttogtam magam elé, ahogy tettem még egy utolsó próbálkozást, de ez is sikertelen volt.
Felmerült bennem az ötlet, hogy esélyes, valaki talán megzavarta az emlékeimet, vagy valami meggátolt abban, hogy pontosan felidézzem, mi is történt velem. De mégis kinek és miért lenne érdeke ezt tenni? Olyasmibe keveredtem, amibe nem lett volna szabad? Hát, azt végül is nem láttam esélytelennek…
Mindenesetre egyelőre csend volt odakint, és nem úgy tűnt, mintha közvetlen veszélyben lettünk volna. Ha valaki meg akart volna ölni minket, akkor azt már megtehették volna, amíg eszméletlen voltam. Ehelyett azonban ellátták a sebeimet, ami biztos jel volt, hogy ha nem is barátokról van szó, de olyanokkal vagyok körülvéve, akiknek nem feltétlen áll érdekében a föld alá helyezni engem.
Óvatosan felemeltem Lucinát és az ölembe vettem, hogy elinduljak körül nézni odakint. Elgondolkodtam rajta, hogy álcázzam magam, de egyrészt fájt minden porcikám, másrészt az eredeti alakomban hevertem már itt egy ideje. Felesleges lett volna arra pazarolnom a mágikus erőm, hogy elrejtsem magam olyanok elől, akik már egyébként láttak engem.
A sátorból kilépve kisebb meglepetéssel vettem tudomásul, hogy egy katonai tábor körvonalai bontakoztak ki előttem, ahol rúnalovagok ezrei nyüzsöghetnek… én legalábbis arra tippeltem volna a méretek alapján. Ugyanakkor gyakorlatilag senki nem is vetettem rám egy pillantást se, mintha vagy nem érdekelte volna őket, hogy itt vagyok, vagy egyszerűen csak fontosabb dolguk lett volna. Hirtelenjében nem igazán tudtam hová tenni a helyzetet.
Megálltam, és Lucinát simogatva elgondolkodtam egy kicsit, mi is lenne most a legjobb megoldás. Nem reagáltak támadóan az irányomba, tehát esélyes, hogy nem érzik úgy, hogy fenyegetést jelentenék nekik. Pár másodperc mélázás után úgy döntöttem, azzal járok a legjobban, ha kicsit körbenézek. Nem úgy tűnt, mintha sok vizet zavarnék, ha pedig valaki mégis megszólna a mozgolódásért, akkor azt az illetőt ki is tudnám kérdezni, mi történik itt. Ha pedig nem szól hozzám senki, akkor meggyőződhetek róla, hogy nem érdeklem őket, és biztos voltam benne, hogy ezt-azt magamtól is össze tudok majd rakni a történtekről. Ha pedig végigjártam a tábort legalább nagyjából, akkor én magam is leszólíthatom az első utamba eső tisztet, aki hajlandó lenne válaszolni arra, mi ez itt, mi történik, hogy kerültem ide és mit terveznek.

- Szóval északon, mi? – kérdeztem, miközben lehúztam a söröm utolsó kortyait.
- Ja, azt mondják, hogy arrafelé furcsa dolgokat lehet látni. Igaz, az efféle pletykáknak nem lehet mindig hinni, de ezúttal nagyon sokan mondják. Sőt, azt hallottam, hogy még a tanács emberei is odamennek. – vázolta a helyzetet Boris.
Boris egy jóvágású, sudár gyerek volt, csak kár, hogy a rossz felén volt a vágás. Lényeg az egészben, hogy a tag már többször is adott ki jó infókat és tippeket, miközben azon kevesek közé sikerült bekerülnie, akiket még nem tettem el láb alól. Ezt annak köszönhette, hogy jó kapcsolatokkal rendelkezett, melyeknek az elvesztése még nekem is, ha nem is problémát, de legalábbis bosszúságot okozott volna, arról nem is beszélve, hogy nem kellett a felesleges feltűnés, márpedig rengeteg rivaldafényt kaptam volna, ha nekiálltam volna vele ebmerkedni.
- Kösz az infót, az italt meg én álltam. – mondtam, miután felálltam a pulttól.
- Egy élmény volt, mint mindig. – intett flegmán az informátor, én pedig távoztam a vendéglátóipar egységből.
Era mindig is az egyik legfontosabb csomópont volt minden tekintetben. Itt volt sok dolog székhelye és itt futott össze sok-sok szál, mely behálózta az egész kontinenst. Egy szóval a jó öreg, poros és szúfolt főváros most is megvendégelt minket, én pedig már alig vártam, hogy végre elhagyhassam. Az ivótól nem messze, melyből távoztam, egy egyik utcasarkon várt rám a piciny kompániám, élükön a ravasz ordassal.
- Sokáig tartott. – jegyezte meg Froo csak úgy mellékesen, ügyelve arra, hogy érezzem, hogy le vagyok szúrva emiatt.
- Én legalább csináltam valamit, amíg te csak itt lihegtél. – vontam meg a vállam fel se véve a sértést s máris egy újabbal válaszolva arra.
- Talán, ha nem kötötted volna az orromra, hogy ügyeljek a többiekre, akkor hasznossá is tehettem volna magam. – ellenkezett tovább a farkas.
Dobáltuk még pár körön át azt a bizonyos labdát, miközben el is indultunk történetesen a főtér irányába. Ha figyeltem volna, akkor észrevehettem volna, hogy a társaságunk többi tagja nem nagyon értékeli a kis civódásunkat, de nem vettem róla tudomást, jobban mondva nem vettem észre. Aztán ahogy a téren haladtunk, Angel hirtelen megindult egy irányba, majd miután elpillantottam arra, megláttam az illetőt: az alakváltót, ki a céhünk tagja volt, s aki néha éppen annyira az idegeimre tudott menni, mint Froo.
- Szia! De jó végre egy ismerőst látni! – mondta a csillagmágus mosolyogva, mikor odaért Nightyngale-hez.
- Hello Angelina! – üdvözölte csatlósom Eclaire - Egyedül vagy?
Lyla ezalatt testvérével beszélgetett pár lépéssel mögöttem, én pedig Froozerrel játszottam tovább a szájkaratét.
- Nem, a többiek is itt vannak valamerre. - válaszolta Ange.
- Esetleg lenne kedvetek csatlakozni hozzánk? Talán titeket is érdekelne Ava mondandója... – közölte ekkor Nighty a mellette ülő, számunkra ismeretlen nőre mutatva, aki meglehetősen hasonlított ár, csupán a haja volt más színű.
- Vajon ezek az emberek miért szeretnek ennyire változgatni? – tűnődtem, miközben visszadobtam egy magas labdát Froozernak, ami épp egy, a vezetői képességeimre történt megjegyzésére volt válasz, közben pedig a kezemen lévő gyűrűvel babráltam, melyben ott lapult az alakváltás képessége, melyet oly ritkán használtam.
- Hmm, nem tudom, ilyen ügyekben Roha az illetékes. - válaszolta nevetve Ange, elvégre ez már csak így szokott lenni. - Éppen északra indultunk, azt hallottuk, hogy jó dolgokat talál arra az, aki keres. - mondta szándékosan nem túl világosan, hiszen, bár úgy tűnt, hogy Nighty jóban van az illetővel, az ismeretlen nő mégis a rúnalovagok öltözékét viselte, méghozzá egészen magas rangú egyenruhát, már persze amit meg tudott állapítani belőle szegény, gyönyörű csillagmágusom, hiszen nem volt ő járatos az efféle dolgokban.
- Nocsak, micsoda kis összejövetel. – léptem oda ezen mondat után én is az asztalhoz, melynél Nightyngale és kompániája éppen étkezést vagy legalábbis arra nagyon erőteljesen irányuló mozdulatsor elkövetésének folyamatában volt tetten érhető.
Az ismeretlen nő, aki Nighty dublőre volt, valamit odasúgott az alakváltónak, ügyelve arra, hogy mi ne hallhassuk, mire amaz csak hevesen elkezdte rázni a fejét, majd a kis pusmogós immáron hangosan folytatta:
- Rohandar, sziasztok! Ha jól sejtem, ugyanazon pletykák nyomát követitek, mint mi...  igazából, már rég nem pletykák, észak nagy szarban van. – húzta el a száját céhtársam. - Mi is éppen erről beszélgettünk. Csatlakoztok? – invitált meg minket is, s bár eredetileg nem volt tervben a dolog, de révén, hogy egy rúnalovag ült mellette, ha csak egyéb természetű információkat ki tudtunk volna nyerni belőle, már megérte volna.
- Miért is ne. - vontam meg a vállam közben pedig intettem másik két jómadárnak, a testvérpárnak, hogy ők is csatlakozzanak, kik eddig csak távolabb ácsorogva beszélgettek egymással. – Hmm, utána mindenképpen meg kell kérdeznem őket, hogy miről tudnak ennyit beszélni… bár valószínűleg megint csak azt mondanák, hogy „családi ügyek”.
Aztán lementek a formaságok, a szia-szia, hello-hello és társai, aztán hamarjában kerítettünk néhány széket, hogy mi is csatlakozhattunk az asztaltársasághoz. Elsőként természetesen Angel kapott egy ülő alkalmatosságot tőlem, majd miután ő már lehelyezkedett, magamnak is szereztem egyet, amire leülhettem. Másik oldalamon foglalt helyet Krage és Lyla, közülük pedig természetesen Krage volt a legtávolább, de hát mit lehet tenni, szegény már csak ilyen, nem szereti a társaságot. Froozer nem igényelt plusz ülőhelyet, neki tökéletesen megfelelt a föld is, s helyet is foglalt köztem és a csillagmágus között.
- Ava Marble vagyok. - nyújtotta a kezét a kékhajú Nighty elsőként nekem, majd valósznűleg, mivel én elfogadtam, így sorban mindenkinek a csipet-csapatból, akik szintén bemutatkoztak és megrázták a kezét. - A nővérem szerint az ön ereje a legnagyobbakéhoz mérhető. Talán megegyezhetnénk némi ellenszolgáltatásban, amennyiben hajlandó segítségét nyújtani az északi problémák felderítésében és megoldásában.
Tipikus rúnalovag. Csupa hivatalosság, csupa etikett, hízelgés és mézes-mázas szavak, aztán ha baj lenne, akkor biztosan minket dobna be elsőként a darálóba, hogy a saját kompániáját mentse, vagy csak hogy egyáltalán teljesítse a rá kiszabott küldetést és kapjon még egy rohadt plecsnit. Nem szerettem őket, ez az igazság.
A másik érdekesség, hogy úgy referált a mellette ülő ismerősünkre, mint nővérére, ami mondjuk sok mindent megmagyarázott. Noha nem tudtam, hogy lenne testvére a lánynak, így mégis érthető volt, hogy miért is hasonlítanak annyira egymásra.
- Szóval jó eséllyel ez az igazi alakja lehet. – tűnődtem, hiszen alakváltók esetében ezt sohasem lehetett tudni. - Úgh, hagyjuk ezt a maszlagot, a hátamon feláll a szőr az ilyen formális jó pofizástól. - közöltem tárgyilagosan. - A pénz mindig jól jön, szóval, ha megfelelő összeget kapunk, akkor beszélhetünk, de nem szokásom vaktában bólogatni sem, - mire Froozer szinte biztosan szándékosan, csupán az idegesítésem szándékával hangosan felnevetett mellettem. - szóval előbb nem ártana némi infó. – Folytattam, mintha mi sem történt volna. – Feltételezem, sok minden van, amit még nem tudok.
- De még mennyi minden. – tette hozzá az ordas kicsit ugyan halkan, de teljesen jól érthetően.
Nyugodt embernek tartom magam, így még ezt is elengedtem, de lassan azért kezdett bosszantani a dolog.
- Bizonyos információk titkosítva vannak. – folytatta a törvény hű szolgája változatlanul azon a szokásos, nyers és ostoba hangvételben, ami tőlük elvárható. - Mint azt Önök is tudják, Fiore és Bosco határán egyre több idegen eredetű mágikus tevékenység zajlik. Teljes falvak tűnnek el vagy válnak elérhetetlenné egyik pillanatról a másikra, miközben démoni jelenlétről kapunk híreket. Már több osztag az északi határon tevékenykedik, de további segítségre van szükségünk. Túl nagy a terület, amit le kell fedni. A különítményt Dianne Amethyst Legátus vezeti, és a helyszínen ad tájékoztatást a pontos részletekről. – ismertette a helyzetet tömören, melynek egy részét már ismertem a kocsmából.
- Ha ezt előre tudom, hogy beléjük fogunk botlani, akkor megspórolhattam volna egy italt meg egy csomó időt. – nyugtáztam magamban kissé mérgesen.
- Alapvetően csak törvényes céhek mágusainak van meghirdetve a lehetőség, de az én ajánlásommal akár a legátushoz is be tudtok jutni. – intézte utolsó mondatát immár nem a nagyközönséghez, sokkal inkább csak testvéréhez.
- Hmm, ez egyszerre hangzik túl vonzónak és túl taszítónak egyszerre. – jegyeztem meg kissé halkabban, de azért érthetően.
- Mert most sem tudsz dönteni, akárcsak általában. - kaffantotta Froo csak amolyan mellékesen, mint mikor valaki megjegyzi, hogy de szép az idő, melyre még mindig futotta a türelmemből, de a visszaszámláló azért ketyegett lefelé eggyel.
Ezen a kijelentésen aztán már Nighty is megengedte magának, hogy nevessen… tick-tock.
- Szerintem a legjobb az lenne, ha csak én mennék, ti meg hazamennétek és rendbe raknátok a kastélyt. – jelentettem ki, mint egy igazi főnök, aki utasítja szolgáit, hogy hozzanak neki még bort a vacsorához.
Ez pedig elindította a lavinát. Minden tekintélyem aláásva Froozer csak forgatta a szemét, mint aki ezredik alkalommal hallja ugyanazt az elcsépelt sztorit és már a hócipője tele van vele.
- Ne már! Én is menni akarok! – fakadt ki Lyla hangosan tiltakozva.
Egyedül Krage nem ellenkezett, ő csak rend szerint... volt. Ült ott a széken, figyelte az eseményeket és nem mondott semmit. Azonban ami a legkellemetlenebbül érintett az nem is az ő hármójuk reakciója, hanem az a szótlan bokán rúgás, amit drága kedvesem eresztett meg irányomba.
- Nem mondom, hogy most azonnal bízzatok meg benne.... nekem is sokáig tartott. – sóhajtott az alakváltó. - De ha északra akartok menni, akkor ő a legjobb esélyünk. – próbált meggyőzni minket.
- Mi mindenképp megyünk. – emelte fel a kezét Kurousagi, mint egy diák az iskolapadban, s jól látszott rajta, hogy már alig tudta magában tartani izgatottságát, akárcsak Lyla.
- Ez nem a bizalom kérdése. – sóhajtottam jómagam is. - Bár néha elgondolkozom azon, hogy miért is van mindenki ellenem... – tettem hozzá, hiszen mióta a beszélgetés megkezdődött, még senkitől nem kaptam támogatást, ami azért kicsit zavart és a visszaszámláló is ketyegett miatta, mely a türelmem elfogyását volt hivatott jelezni.
- Talán mert szarkasztikus vagy? - vetette fel Eclaire, aki, mint egy jó róka, pimasz volt, mint mindig.
Persze nem vártam választ a kérdésemre, de azért „örültem” hogy kaptam… nagyon… tick-tock.
- És néha undok. - tette hozzá Nighty, csak hogy teljes legyen az egyetértés körülöttem, nekem pedig kezdett a narancssárga zóna végére érni a mutató.
- Vagy csak túl engedékeny. – viszonoztam most már magam is az inzultálást, nyilván, hogy észrevegyék magukat a többiek, bár nem túl nagy sikerre.
Eközben fél szemmel ugyan a lányokra sajdítottam, kik talán túlzottan sokat is megengedtem maguknak velem szemben, ám egyéb iránt sokkal inkább a rúnalovagot szemléltem.
- Mit lehet tenni, vajból van a szívem. – vontam meg a vállam végül.
Ez egy keveset azért visszaadott ugyan a képzeletbeli türelemmérőnek, de aztán az a csekély plusz hamar semmivé foszlott, sőt, még többet vesztett értékéből.
- Még jó hogy nem a fejed. – kaptam is egyből az ívet Froo-tól.
Erre persze mindenki kellemesen szórakozva nevetett fel, legyen szó a saját kicsiny csoportomról, vagy Nighty követőiről, ezért pedig a ketyegő kezdett vészesen közelíteni a vöröshöz.
- Na jól van most már le lehet szállni rólam, vége a viccparádénak, mindenki jól nevetett, ha-ha, térjünk a tárgyra: - vágtam vissza keményen. - Krage te... te nem vagy harci típus, Lyla, te túl harcias vagy de nincs meg hozzá a kellő tapasztalatod, hogy ilyen küldetésre menj, Froo, téged még nem is sajnálnálak, de nem szeretném, hogy összemocskolódnak a bundád, akkor nem tudnám kirakni a kandalló fölé, Ange... igen. - és így ezzel be is fejeztem.
Nem tudtam eldönteni, hogy mit is mondhatnék a lánynak, amitől nem lesz rám dühös és mégis meg tudom indokolni a dolgot, szóval inkább nem mondtam semmit, higgyen csak, amit akar, elvégre úgyis tudta, hogy mi jár a fejemben, ezért is kaptam a bokán rúgást korábban.
- Ha érdekel, hamarosan döntened kell. - szólt közbe teljesen érzéketlenül, tárgyilagosan Ava, aki az egyetlen volt, aki nem vett részt a csoportos inzultációban és kifigurázásban, ami miatt kicsit szimpatikusabb lett ugyan, de nem tudtam eldönteni, hogy csak azért van-e ez így, mert nincs érzéke a hasonló helyzetekhez, vagy tényleg nem tartja mindezt mókásnak. - Nightyéknak kaja után megnyitom a térkaput északra. Utána nem lesz okom, hogy nektek is segítsek. – éééés itt volt vége a szimpátiának.
- Ava, ugyan már. Nem látod, hogy mi folyik itt? Nem bízik a társainak a képességeiben. És a sajátjában, hogy képes lenne őket megvédelmezni. – ismertette a helyzetet a cégtársunk sajnos kellemetlenül pontosan és helytálló módon, ami egyszerre bosszantott és kicsit el is szomorított.
- Az istenit Roha, már mindenki kívülről fújja, hogy mi jár a fejedben, mi az ördög van veled? – korholtam magam. - A mondat nagyjából helytálló, és bár feltételezem, hogy ezt is csak csipkelődésnek szántad, mint mindenki más nagyjából az összes mondatát, most kivételesen nem talált. Ugyanis igazad van, józanul végiggondoltam a helyzetet és erre jutottam. Van ezzel valami probléma? – próbáltam megőrizni a lehető legtöbb nyugalmat abból, ami még megmaradt, s a józan eszemre hallgatni, hiszen az ember nem ellenkezhet az igazsággal, elvégre annak nincs semmi értelme.
- Rohandar, nem óvhatod meg örökre az ismeretlentől! Gondolod, hogy ha azt mondod, most csak te mész, ők majd otthon ücsörögnek? – tette fel a költői kérdést és sajnos én is tudtam rá a választ. - Dehogy... követnek a hosszabb úton... én már megtanultam ezt... A tinédzsereket nem lehet irányítani... És persze ilyenkor valahogy mindig képesek még nagyobb bajba keveredni, mint ami egyébként várna rájuk.... Jobb szeretem rajtuk tartani a szemem. Még akkor is, ha ez veszélyes. Azzal, hogy engem követnek, vállalták ezt is.
Kényelmetlen volt ugyan beismerni, de igaza volt. Teljesen tisztában volt mindenki, aki velem volt, hogy az, amit csinálunk nem egy életbiztosítás és hogy bármikor bármi megtörténhet. Akárcsak én, én is tudtam, hogy ez így van, de mégis minden egyes alkalommal tiltakoztam ellene.
Természetesen a kis megnyilvánulás nem maradhatott elismerés nélkül. Mikor Angelre pillantottam, aki épp a szemembe nézett, láttam az arcán a diadalittas mosolyt és a csillogást a szemében. Tovább járatva a szemem láttam, hogy Froozer is egyetértően bólogat, Lyla pedig majdnem ijesztőn hatott akkora vigyor volt a képén. Azt persze már mondanom sem kell, hogy úrnőjük szavaival mennyire mélységesen egyetértettek az állat-hárem jeles tagjai.
- Ehh, hogy én miért is próbálkozom mindig... – sóhajtottam ismét lemondóan. - És ez egy költői kérdés volt, még mielőtt bárkinek is kedve támadna válaszolni rá. - tettem hozzá kicsit már-már durcásan, hiszen kezdett kiakadni az a bizonyos mérő. - De egye fene, jöjjön mindenki, mit bánom én, ha kitörölnek titeket valami sötét mágiával, legalább nyugtom lesz végre. – hunytam le a szemem, miközben karba tettem a kezem és hátradőltem a székben.
Noha én magam nem láttam, hisz csukva volt a szemem, de Angelina azért magára vette a dolgot, s észrevehetően el is gondolkodott kicsit, nem úgy, mint a többi jómadár, akik örvendeztek győzelmükön.
- Óh Roha, tudom, hogy a sötét külső érző szívet takar. – próbált hízelegni Nighty. - Olyan kis tsundere vagy néha.
- Ha tudnám mit jelent ez a szó, akkor talán még meg is sértődnék. – ráztam le egyszerűen, mivel tényleg nem tudtam, hogy mit jelent ez a szó. - Szóval ő... kapitány? parancsnok? főnök?.... nem tudom, hogy mi a pontos megnevezés – emeltem a pillantásom közben a rúnalovag hölgyre. - Mit is mondtál, mikor repítesz el ezzel a csodálatos és üdítő társasággal északra, hogy végre legálisan - hangsúlyoztam ki ezt a szót - levezethessem valakin a… jókedvem?
- Amint befejeztük az ebédet. - válaszolta a nő, s ez alkalommal először apró mosoly jelent meg a szája sarkában. - Egyetek, szükségetek lesz az erőtökre!
- Miért is ne. – vontam meg a vállam, majd magam elé vettem néhány étlapot, melyet szétosztottam a többieknek.
Az árak… köszönik szépen jól voltak és nem akartak leszállni a magas lóról, de hát kit izgatott? Nem sokkal a küldetés előtt adtam túl egy nagy szállítmány mágikus puskán, méghozzá egészen jó áron, így nem volt okom arra, hogy a pénz miatt aggódjak.
- Hmm, még jó, hogy most fegyvereztem fel egy fél hadsereget... –adtam is hangot a dolognak, csak olyan jegyzetként a margóra.
Innentől pedig a zabálás és az egyéb dolgok már csak amolyan formaságok voltak. Én jobbára nem nyitottam ki a szám, elvégre minden egyes árva mondatom eddig ki kellett figuráznia valakinek, vagy legalábbis belekötni, ebből pedig már elegem volt, tehát inkább bölcsen hallgattam. Aztán az események csak mentek a saját sodrukban. Kaptunk valamiféle papirosokat, melyből a magamét Nighty nyújtotta át nekem, miután elvette azt nővérétől, majd valami parkban kötöttünk ki, mely egészen kihalt volt, de az a néhány tag szinte kivétel nélkül rúnalovag volt már ránézésre is, ez pedig, bár piszkáltam a csőröm, de velünk is volt egy belőlük, így nem kifejezetten zavart a dolog. Majd végül megkaptuk a portálunkat, ahogyan az meg volt ígérve, s huss, már ugorhattunk is bele az ismeretlenbe.
Elsőként természetesen a nyuszi lánynak kellett beugrania, majd utána következett mindenki egyesével. Én voltam az utolsó előtti, utánam már csak az alakváltó következett, hisz ő még búcsúzkodott.

- Nightyngale, szükségem van a segítségedre. - A nő tekintete elég komolynak tűnt,  s még a lakrimafon holografikus kivetülésén is érezni lehetett a Ava szorongását.
- Ez megint valami terv arra, hogy beszervezz a Mágus Tanácsba? - kérdezte felhúzott szemöldökkel a vörös nő, miközben elfeküdt a szalon egyik heverőjén.
- Öhm.. olyasmi... is. - válaszolt a rúnalovag, kissé meglepetten. - De alapvetően csak azt szeretném, ha lenne valaki a fronton, akiben kérdés nélkül meg tudok bízni.
- Megtisztelsz. - húzta el erre a száját Nightyngale szarkasztikus hangnemben. - Halljuk, mit akarsz.

Az ebédlőből két állatfüles tini hallgatózott. A beszélgetés nemsokára azonban telepatikus síkra terelődött át, amit érzékeny füleik már nem hallhattak, így visszavonultak a konyhába, hogy elfogyasszák reggeli kávéjukat. Eclaire tejjel, és két cukorral ízesítette az értékes nedűt, Kurousagi pedig a növényi tejből készült, rengeteg cukorral, kakóval, és fahéjjal megbolondított cappuchinoval indította a napot.
- Nightyngale sokat változott, mióta kibékült Ava-val. - jegyezte meg Eclaire.
- Igen, sokkal elnézőbb mindenkivel. És állandóan nevet. - bólogatott Kurousagi. - De... szerintem még valami mindig zavarja.
- Nem csodálom. - vont vállat a rókalány, majd ivott egy kis kortyot kávéjából. - A szüleivel még mindig nem beszélt. Pedig már nem is tudom... kettő, három éve dolgozik be Avanak? És ő meg állandóan nyaggatja, hogy látogassák meg őket együtt.
- Még mindig keveset tudunk Nightyngale múltjáról... - szomorkodott Kurousagi. - És még mindig nem adott nekem nevet.
- Ugyan már, szerintem csak nem talált még jobb nevet, mint a Kurousagi. - próbálta vigasztalni társát Eclaire.
- Mindenesetre... - szedte össze magát a nyuszilány. - Jobb ha összepakolunk.
- Előtted járok, drága barátnőm. - vigyorgott rá Eclair, kivillantva éles metszőfogait. - Már mikor az első pletykák szárnyra kaptak, összepakoltam. Egy ilyen kalandot Nightyngale sose hagyna ki!

Eclairnek igaza volt. Nemsokára megjelent a konyhában vezérük, és közölte velük, hogy újabb kalandra indulnak, de mielőtt északra mennének, még beugranak Erába néhány dokumentumért. Hamar útra keltek, és Shirutsuméban lyukadtak ki, ahol a Rúnalovagok már jól ismerték a kis csapatot. Bár ők maguk nem voltak tagjai a szervezetnek, Avan keresztül lehetőségük nyílt arra, hogy a nő térmágus barátainak térkapuit igénybe vegyék. Nem telt sok időbe, mire a Tanács központjának főterén találták magukat, ahol - tekintve, hogy a templomóra delet ütött - betértek egy előkelő étterembe megebédelni. Az évszak ellenére viszonylag kellemes volt az idő, így a teraszon foglaltak helyet, ahonnan a míves társaság, immár Ava Marble parancsnokkal kiegészülve tökéletesen rálátott a nyüzsgő főtérre.
- Szia! De jó végre egy ismerőst látni! – bukkant elő a tömegből egy mosolygós arc. Angelina, Roha társa érkezett a társasághoz. Nightyngale mosolyogva intett, Kurousagi pedig veszettül integetett neki már mikor kiszúrta.
- Hello Angelina! – üdvözölte őt végül Eclaire - Egyedül vagy?
- Nem, a többiek is itt vannak valamerre. - válaszolta a csillagmágus.
- Esetleg lenne kedvetek csatlakozni hozzánk? Talán titeket is érdekelne Ava mondandója... – invitálta őket Nightyngale, aki közben a háttérben kibontakozó csetepatét figyelte Rohandar és farkasa között.
- Hmm, nem tudom, ilyen ügyekben Roha az illetékes. - nevetett Ange, majd folytatta. - Éppen északra indultunk, azt hallottuk, hogy jó dolgokat talál arra az, aki keres.
Úgy tűnt, a nő direkt kertel küldetésükről. Nightynale magában elvigyorodott, mert jól tippelte a teljes csapat jelenlétének célját. A pletykák, amik kezdtek tényekké válni, már mindenkit mozgósításra késztettek.
- Nocsak, micsoda kis összejövetel. – lépett a társasághoz végre Rohandar.
Ava gyanakodva húzódott közelebb testvéréhez, halkan súgva neki.
- A fickó... Kinézetre nem tűnik túlságosan érdemlegesnek... De meglepően erős. - jegyezte meg.
Nightyngale csak a fejét rázta, jelezve, hogy a férfit tényleg nem akármilyen fából faragták.
- Megbízhatunk benne? - kérdezte Ava immár telepatikusan, de választ már nem kapott.
- Rohandar, sziasztok! Ha jól sejtem, ugyanazon pletykák nyomát követitek, mint mi...  igazából, már rég nem pletykák, észak nagy szarban van. – húzta el a száját Nighty - Mi is éppen erről beszélgettünk. Csatlakoztok?
Nightyngale úgy érezte, a legjobb lenne északi kalandját nagy csapatban teljesíteni. Mostanában szeretett bajtársaival lógni, még akkor is, ha egy ekkora társaságot ritkaságszámba ment összehozni.
- Miért is ne. - vont vállat a férfi, majd jelzett kompániájának, hogy csatlakozzanak. Az étterem személyzete pillanatokon belül kerített egy plusz asztalt, ám a székek leszervezésében már Rohandar is részt vett. Előzékenyen Ange-t ültette le először, majd kis csapata is elfoglalta helyét.
- Ava Marble vagyok. - nyújtott kezet a rúnalovag először Rohandarnak, majd sorban a többieknek is. - A nővérem szerint az ön ereje a legnagyobbakéhoz mérhető. Talán megegyezhetnénk némi ellenszolgáltatásban, amennyiben hajlandó segítségét nyújtani az északi problémák felderítésében és megoldásában.
Nightyngale hamar felfedezte Rohandar ellenszenvét- de nem is csodálta. Még a törvényes mágusok sem voltak oda a rúnalovagokért és a Tanácsért, hát még azok a fickók akik a Griffek törzsét alkották...
- Úgh, hagyjuk ezt a maszlagot, a hátamon feláll a szőr az ilyen formális jó pofizástól. - kezdte a férfi mondandóját - A pénz mindig jól jön, szóval, ha megfelelő összeget kapunk, akkor beszélhetünk, de nem szokásom vaktában bólogatni sem, szóval előbb nem ártana némi infó. Feltételezem, sok minden van, amit még nem tudok.
- De még mennyi minden. – szólt közbe halkan a farkas, de tiszta hangját az egész asztaltársaság hallhatta.
- Bizonyos információk titkosítva vannak. – folytatta rezzenéstelenül Ava, melyen Nightyngale kezdett jól szórakozni - Mint azt Önök is tudják, Fiore és Bosco határán egyre több idegen eredetű mágikus tevékenység zajlik. Teljes falvak tűnnek el vagy válnak elérhetetlenné egyik pillanatról a másikra, miközben démoni jelenlétről kapunk híreket. Már több osztag az északi határon tevékenykedik, de további segítségre van szükségünk. Túl nagy a terület, amit le kell fedni. A különítményt Dianne Amethyst Legátus vezeti, és a helyszínen ad tájékoztatást a pontos részletekről.
- Alapvetően csak törvényes céhek mágusainak van meghirdetve a lehetőség, de az én ajánlásommal akár a legátushoz is be tudtok jutni. – fordult végül testvéréhez a nő.
- Hmm, ez egyszerre hangzik túl vonzónak és túl taszítónak egyszerre. – jegyezte meg Rohandar.
- Mert most sem tudsz dönteni, akárcsak általában. - dobta Froo is magát a társalgásba. ÚGy tűnt, élvezi, hogy szívózhat Rohával. Nightyngale nem bírta. Túlságosan komikus volt a helyzet. A sötétség egykori hírnöke egy rúnamágussal egyezkedeik, miközben egy farkas szívja a vérét. Csak egy kis kacajt engedett meg magának... nem akarta kihúzni a gyufát Rohandarnál.
- Szerintem a legjobb az lenne, ha csak én mennék, ti meg hazamennétek és rendbe raknátok a kastélyt. – jelentette ki a férfi. Amennyire Nighty ismerte a bandát, tudta, hogy nem nagyon fognak ennek engedelmeskedni. Az ordas csak szemeit forgatta, de nem mindenki maradt ilyen csendes.
- Ne már! Én is menni akarok! – tiltakozott Layla hangosan kifejezve elégedetlenségét.
- Nem mondom, hogy most azonnal bízzatok meg benne.... nekem is sokáig tartott. – sóhajtott az Nightyngale, hogy elejét vegye egy nagyobb vitának - De ha északra akartok menni, akkor ő a legjobb esélyünk.
- Mi mindenképp megyünk. – jelentkezett Kurousagi lelkesen. Tudta, hogy Rohandar követőei nem gyengébbek saját magánál, ezért remélte, hogy ezzel valamilyen szinten meggyőzheti a férfit arról, hogy nem olyan veszélyes magával vinnie őket.
- Ez nem a bizalom kérdése. – sóhajtott Roha is. - Bár néha elgondolkozom azon, hogy miért is van mindenki ellenem...
- Talán mert szarkasztikus vagy? - vetette fel Eclaire kissé pimasz módon. Ő nem akart kimaradni egy jó zűrzavarból.
- És néha undok. - csatlakozott Nightyngale, hogy a férfi haragját inkább magára vonja, minthogy a rókalány utolsó beszólása maradjon meg a férfiban.
- Vagy csak túl engedékeny. – mondta kissé passzív-agresszíven Rohandar, majd végül vállát vonva befejezte.- Mit lehet tenni, vajból van a szívem.
- Még jó hogy nem a fejed. – vette fel újra a fonalat Froozer. A farkas beszólása kicsit megtörte a feszültséget a társaság nagy részében, a legtöbben egy nevetéssel dicsérve az elmés megjegyzést.
- Na jól van most már le lehet szállni rólam, vége a viccparádénak, mindenki jól nevetett, ha-ha, térjünk a tárgyra: Krage te... te nem vagy harci típus, Lyla, te túl harcias vagy de nincs meg hozzá a kellő tapasztalatod, hogy ilyen küldetésre menj, Froo, téged még nem is sajnálnálak, de nem szeretném, hogy összemocskolódna a bundád, akkor nem tudnám kirakni a kandalló fölé, Ange... igen. - zárta le végül a férfi a vitát. Nightyngale kissé megilletődötten pillantott körbe, lánykái pedig egymás tekintetében kerestek menedéket.
- Ha érdekel, hamarosan döntened kell. - figyelmeztette a vidáman mókázó kompániát Ava - Nightyéknak kaja után megnyitom a térkaput északra. Utána nem lesz okom, hogy nektek is segítsek.
A nőnek igaza volt. Nem volt oka arra, hogy Rohandarnak segítsen, de Nightyngale kissé megsértődött rá, hogy nem bízik az ítélőképességében. De már Rohandar féltéséből is kezdett elege lenni. Biztos volt benne, hogy a férfi segítségével majdhogynem megállíthatatlanok lesznek, de a társai kiegészítették őt. Nem engedhette, hogy kimaradjanak egy ilyen kalandból. Persze meg is értette céhtársának aggodalmait, de már nem akarta sokáig húzni ezt a társalgást.
- Ava, ugyan már. Nem látod, hogy mi folyik itt? Nem bízik a társainak a képességeiben. És a sajátjában, hogy képes lenne őket megvédelmezni. - vázolta a helyzetet végül. Talán ezzel Rohát is lépésre kényszerítheti.
- A mondat nagyjából helytálló, és bár feltételezem, hogy ezt is csak csipkelődésnek szántad, mint mindenki más nagyjából az összes mondatát, most kivételesen nem talált. Ugyanis igazad van, józanul végiggondoltam a helyzetet és erre jutottam. Van ezzel valami probléma? – válaszolt neki hidegvérét megőrizve a férfi. A nő türelme ekkor fogyott el. A férfiak néha nem mernek szembenézni az igazsággal, hát mire vannak a nők, ha nem arra, hogy szembesítsék őket?
- Rohandar, nem óvhatod meg örökre az ismeretlentől! Gondolod, hogy ha azt mondod, most csak te mész, ők majd otthon ücsörögnek? – kérdezte Nightyngale - Dehogy... követnek a hosszabb úton... én már megtanultam ezt... A tinédzsereket nem lehet irányítani... És persze ilyenkor valahogy mindig képesek még nagyobb bajba keveredni, mint ami egyébként várna rájuk.... Jobb szeretem rajtuk tartani a szemem. Még akkor is, ha ez veszélyes. Azzal, hogy engem követnek, vállalták ezt is.
Úgy tűnt, még ha Roha nem is látta be, a társai egyeteértettek Nightyngale szavaival. Angela diadalmas mosolyra húzta száját, akárcsak a már-már vicsorgó Lyla, miközben az ordas csak bölcsen bólogatott. Eclaire és Kurousagi pedig... Hát igen, ők természetesen tudták, hogy milyen galibákba keveredtek az évek során, amikor Nightyngale nyomába eredtek.
- Ehh, hogy én miért is próbálkozom mindig... – sóhajtott Roha, aki úgy tűnt, lassan beadja a derekát - És ez egy költői kérdés volt, még mielőtt bárkinek is kedve támadna válaszolni rá. De egye fene, jöjjön mindenki, mit bánom én, ha kitörölnek titeket valami sötét mágiával, legalább nyugtom lesz végre.
- Óh Roha, tudom, hogy a sötét külső érző szívet takar. – próbált meg még egy kicsit könnyedebb hangulatot teremteni Nightyngale, akinek feltűnt, hogy Angelina egy pillanatra mintha elszomorodott volna Rohandar utolsó kijelentésén - Olyan kis tsundere vagy néha.
- Ha tudnám mit jelent ez a szó, akkor talán még meg is sértődnék. – terelte a szót a férfi. - Szóval ő... kapitány? parancsnok? főnök?.... nem tudom, hogy mi a pontos megnevezés. Mit is mondtál, mikor repítesz el ezzel a csodálatos és üdítő társasággal északra, hogy végre legálisan - hangsúlyozta - levezethessem valakin a… jókedvem?
- Amint befejeztük az ebédet. - válaszolt Ava apró, diadalittas mosollyal - Egyetek, szükségetek lesz az erőtökre!
- Miért is ne. – vont vállat a férfi, és belevetette magát egy közeli menübe.
- Hmm, még jó, hogy most fegyvereztem fel egy fél hadsereget... – jegyezte meg végül, valószínűleg az árakat szemlélve.
A nagy evés-ivás után végül az egész csapat egy kis kajakómával indult meg a rúnalovag után. Ava a Füvészkeret egy elhagyatott részére vezette őket; mindössze néhány tanonc lovag kószált arrafelé. Ava még gyorsan összedobott két ajánlólevelet, mellyel bejuthattak a Legátushoz, az egyiket Rohandar, a másikat pedig testvérének részére. Némi koncentrálás után a rúnalovag beizzította térmágiáját. Egy portál nyílt előttük, mely egyenesen a messzi északi határ közelébe repítette a bandát. Az első aki átugrott rajta, Kurousagi volt, majd szépen sorrendben az egész bagázs átlépett a túloldalra. Rohandar után már csak Nightyngale maradt hátra.
- Tudom, hogy megbízol benne, Nightyngale, de ismerem a fajtáját. Sok ilyet láttam, amikor a rendfenntartó egységben voltam. - szorította meg lágyan nővére karját Ava.
- Én gyakran látom, és még nem okozott csalódást. - válaszolt Nighty. - Nagyon lelkes kis bagázsa van, nem?
- Egy ilyen társaság mindenkire jó hatással van. Kicsit sajnálom, hogy kimaradtam a cívódásból, de ez nem az én helyem volt. - mosolygott kicsit szomorúan a rúnalovag.
- Talán... - vetette fel vigyorogva Nightyngale, miközben a portálhoz lépett. - Magad mellé vehetnél egy tanársegédet.
- Várom a jelentésed! - szólt még utána Ava. - És vigyázzatok magatokra!
Nightyngale csak intett, ahogy átlépett a térkapu túloldalára, ahol elébe tárult a végtelen északi táj...

Mire átértem a flancos portálon, már mindenki ott volt, kivéve Nightyt, aki utánam lépett csak át a kapun. És persze nem csak a delegációnk volt ott, révén, hogy egy szép nagy katonai támaszpont kellős közepére csöppentünk be, mondhatni eléggé nagy volt a tömeg. Mindenfelé sátrak és emberek, akik többsége rúnalovag volt természetesen, ami kicsit sem töltött el jó érzéssel.
A nyuszilány azonban már szemmel láthatóan egy fontos beszélgetést folytatott egy látszólag magasabb rangú tiszttel, aki rövidesen fel is oszlatta a bámészkodók csapatát, kiket érkezésünk vonzott a környékre, miközben megérkezett az alakváltó is a teleporton keresztül.
Ezt követően a tisztnek, aki teljes mértékben jellegtelennek tűnt, átnyújtottuk az Avától kapott leveleinket, aki eztán készségesen el is vezetett minket egy sátorhoz, melybe rövid úton bebocsátás is nyertünk.
- Ó, ismerős arcok. A legutóbb is északon találkoztunk... –üdvözölt minket a legátus kisasszony, mikor meglátta kicsiny csoportunkat.
És igaza volt, valóban északon futottunk össze legutóbb is, bár az a találkozás nem hagyott túl jó szájízt bennem.
- Ha jól sejtem, nem a legális céheknek adott megbízás csalta Önöket ide... – folytatta, s bár próbált kedves lenni, sőt, még mosolyogni is, látszott rajta, hogy rendkívül fáradt és gondterhelt, engem pedig ezek közül egyik sem érdekelt különösebben.
- Legátus. - Nighty csak úgy bólintott neki, mint mikor a sarki boltban a boltosnak köszönsz, majd oda adta a kezében tartott ajánlópapírját. - Lényegében... Ava tájékoztatott az eseményekről.
- Ava humm... - gondolkodott el egy pillanatra a nő. - Ezért volt olyan ismerős az arcod...
- Nos, a legtöbb szóbeszéd sajnos mind igaz. - folytatta szomorú ábrázattal, miután vetett egy pillantást a papírosokra. - A saját embereim is megerősítették a hírt, hogy a lakosok teljesen nyomtalanul tűntek el. - itt egy kicsit megállt, s mintha elmerengett volna valamin.
Embereim csak figyeltek, várták, hogy mi történik. Igaz, még mindig kissé morcos voltam rájuk a történtek miatt, elvégre szívták a véremet rendesen, de ennek ellenére örömmel vettem tudomást, hogy kritikus helyzetben azért mégsem ássák alá a tekintélyem és tudnak viselkedni.
- Ha nincs semmi nyomuk, akkor az két dolgot jelenthet: vagy valamilyen tér mágiát használtak, vagy pedig az illetők önszántukból mentek el. – osztottam meg a nézeteimet a többiekkel.
- Mert ha egy csomó ember egyszer csak úgy dönt, hogy elmegy kirándulni, akkor aztán nem is hagynak maguk után nyomot mi? - morogja inkább halkan, de gyakorlatilag a szokásos sandításban Froozer, aki egyből tett is róla, hogy az elégedettségemnek vége szakadjon és ismét felfelé kússzon bennem az a bizonyos pumpa… vagy éppen lefelé kattogjon a visszaszámláló, csak nézőpont kérdése.
- Ilyen nagy kiterjedésű térmágiához hatalmas erőre van szükség. - vetette közbe Nighty, mielőtt még bármit is szólhattam volna a sértésre, így pedig elvette tőlem az alkalmat a visszavágásra, ami egyszerre volt áldásos és bosszantó egyben. - Mellesleg nagyon könnyen észlelhető lenyomatokat hagyna maga után. Nem lenne ekkora a készültség, ha "csak" egy hatalmas erejű térmágus játszadozása lenne mindez... – osztotta meg további nézeteit, melyekkel kelletlenül ugyan, de egyet kellett értenem.
- Nos, meglehet, hogy térmágia, de nem tudjuk biztosra. - folytatta a legátus, mintha mi sem történt volna. - Amit viszont igen, hogy a baj nagy. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy Bosco területén található két erőd – kezdett bele a magyarázatba, miközben a térképre bökött az ujjával, megjelölve a helyeket. - A Hajnal és as Alkonyat.
- Milyen találó nevek. – morogtam a bajszom alatt. – Ennyi erővel hívhatnánk őket Zabnak meg Pehelynek is… micsoda képzelőerő nélküli bagázs. – tettem hozzá gondolatban.
- Nekem tetszenek. – reflektált Angelina, melyre még morcosabb lettem, hiszen most már nem csak a négylábú, de bájos barátnőm is kezdett úgy viselkedni, mintha ellenem lenne.
- Neked minden tetszik, ami a csillagokkal van kapcsolatban. – kontrázott Froo, kivételesen nem engem heccelve, ami meglepett ugyan, de még mindig problémákat generált, elvégre mégiscsak egy erős és befolyásos mágussal folytattunk éppen beszélgetést egy nagy horderejű és rendkívül fontos kérdésről.
- Lehetne akár Napfogyatkozás is. - vetette közbe Eclaire. - Mint a kedvenc könyvtrilógiám címei.
Erre pedig már végképp nem tudtam, hogy mit mondja, annyira eltért a tárgytól, s nem csak a tárgytól, de úgy eleve a beszélgetést is kezdte egyre jobban egy felesleges és rossz irányba vinni ez a gond pedig Nighty arcára is kiült, nem csak az enyémre.
- Úh, meg Újhold! – csatlakozott Kurousagi is.
Az egyetlen személyek, akik legalább tartották a szájukat, azok Lyla és Krage voltak. Igaz, Krage-től nem is vártam volna semmit, az viszont meglepett, hogy Lyla nem szól semmit. Kicsit jobban szemügyre véve őket úgy tűnt, hogy meg vannak illetődve és új nekik még a helyzet. Persze nem tudtam hibáztatni őket ezért, elvégre még nem sok lehetőségük volt hasonló kaliberű emberekkel találkozni, mint most.
- Akárhogy is, a lényeg, hogy ez a két erőd rendkívül... fontos. – nyomatékosította rendkívüli hangsúllyal utolsó szavát a legátus, érzékeltetve, hogy bár még mindig mosolyogva néz végig a társaságon, azért neki sincs ínyére a kialakuló helyzet, s jobb szeretne inkább ő is a tárgyra térni. - A két erődben olyan erejű fegyverek kaptak helyet, melyek, ha elszabadulnak, akkor komoly pusztítást képesek véghezvinni, ezt pedig mindenképpen el kell kerülnünk!
- És ezek szerint van okunk feltételezni, hogy elszabadulnak? - kérdezi Froo fejét kicsit félrebillentve, s én is igazat adtam ezúttal neki abban, hogy ez egy jogos kérdés.
- Sajnos van. – felelte erre a házigazdánk. - Sajnos az utóbbi időben az említett helyek egy különös mágiával lettek izolálva a külvilágtól. Az eredetének a meghatározásán azóta is dolgoznak a szakértőink, de sajnos egyelőre egyetlen ismert mágiához sem hasonlít a helyzet, ez pedig a problémánk csupán egyik fele. – állt meg itt egy pillanatra. - Mivel a terület Boscóhoz tartozik...
- Így a Fiorei erők nem léphetnek be oda. - fejeztem be helyette a mondatot.
- Pontosan. – bólintott rá a következtetésemre.
- Ezért leszünk mi a csali, míg a csapatok itt piknikeznek? – tettem fel következő kérdésem kicsit savanyúan, mivel úgy sejtettem, hogy ismét minket akarnak bevetni ágyútölteléknek, az ilyet pedig nem szerettem.
- Óh. szerintem tökéletesek vagyunk erre a feladatra. Bár Fiore állampolgárai vagyunk, nem köt minket semmi a Törvény hű szolgáihoz. - csapta össze kezeit az alakváltó, melyből egyből látszott, hogy nem osztja az én véleményemet a dolgok állását illetően.
- Tulajdonképpen, a csapataim is mennek. - zárta rövidre a kérdést, amin el kell ismernem, mód felett meglepődtem, ugyanis tisztában voltam azzal, hogy ez mit is jelentene, s nem akartam elhinni, hogy erre sok is fog kerülni.
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de... azzal tisztában van, hogy ez gyakorlatilag háborút jelent? - vontam fel a szemöldökömet hitetlenkedve. – Ezt biztos csak azért mondta, hogy bizalmat ébresszen bennünk. – gondoltam magamban gyanakvóan.
- Ha egy tanácsot elfogad tőlünk legátus, akkor én azt mondom, jobb lenne először minket, és a Tanácstól független mágusokat küldeni... Egy háború nem lenne mókás. Nem mintha rajonganék a boscoiakért, bár, az tény, hogy jó sört csinálnak, de alapvetően nem kockáztatnám meg a nyílt háborút, Fiore lakossága nincs erre felkészülve. - szólt közbe Nighty is, s bár a mondandójában volt némi igazság, mégsem értettem vele teljesen egyet.
Már régóta úgy véltem, hogy a Tanács, s az emberek, akik szolgálják, nem jó másra, csak dísznek, s kirakati bábúnak. Meg persze annak, hogy megnehezítse az életét a hozzám hasonlóaknak, s mintegy megpróbáljon példát statuálni velünk, de fontos kérdésekben mégis döntésképtelen maradjon.
- Sajnos nincs más lehetőségünk. - sóhajtott szomorúan a parancsnok. - Minden diplomáciai lehetőségünk kudarccal ért véget, a további késedelem pedig akár még a háborúnál is komolyabb következményekkel járhat. - vonta össze a szemöldökét nagyon komolyan. - Felkészültem a következményekre, ahogyan mindenki más is. Értékelem a javaslatot, de a kérdés már eldőlt. – fejezte be a dolgot, majd némi szünetet tartott, feltételeztem azért, hogy meg tudjuk emészteni a hallottakat.
- Hmm, nem hittem volna, hogy van bárki, aki ilyet meg merne lépni. Elismerésem! - mondtam valóban, komolyan gondolva a kijelentésemet. - Viszont így is volna még itt valami: Ha ekkora csapatokat mozgósítottak itt, akkor mire kellünk mi? – érdeklődtem, hiszen, bár az igaz, hogy kifejezetten háború esetén a több mindig jobb, mint a kevesebb, ellenben a toborzott mágusokat nem olyan könnyű irányítani, mint a rendesen kiképzett egységeket, ez még számomra is tény volt.
- Felderítőnek. Noha az embereim készen állnak, sajnálatos módon arról, hogy mi van a kupolák mögött, nos... semmit sem tudunk. – ismerte be, s a mimikáján látszott, hogy bár igyekszik ugyan leplezni, de határozottan zavarja ez a tény. - A kérésem tehát az lenne, hogy szerezzenek annyi információt nekünk, amennyit csak lehet. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy ez egy veszélyes feladat, hiszen nem csak Boscóval gyűlhet meg a bajunk, de az ismeretlennel is, így a kockázat magas. – ismertette a tényállást, véleményem szerint meglehetősen pontosan és precízen.
- Ahogy az ár is magas, ha a segítségünk kell. - csaptam le az alkalomra.
Noha nem arról volt szó, hogy rá lettem volna szorulva a pénzre, de még csak arra sem, hogy sóvárogtam volna utána, de valamiért jól esett, hogy éreztethetem, hogy márpedig a segítségünk sokat ér és nem csak valami könnyedén megszerezhető dolog, arról nem is beszélve, hogy igyekeztem ezzel azt is tisztázni, hogy az alku még nem köttetett meg.
- Ezt akkor vehetem egy igennek? - érdeklődött a legátus teljes joggal.
- Mindig a pénz! És hol marad a kaland? – akadékoskodott megint Nighty, szemmel láthatóan félreértve eredeti szándékaim, de ha már így alakult, nem akartam kiábrándítani, belementem a játékba, persze csak azt követően, hogy egy bólintással jeleztem a házigazdánk felé, hogy elfogadom a dolgot.
- A kalandba csak belehalni lehet, a pénzből viszont élni. – feleltem meg a céhtársam kérdésére is.
- Mit ér az élet kalandok nélkül? – filozofált tovább a lány.
Noha a társaim felett én rendelkeztem… vagy legalábbis valami olyasmi volt, hisz belegondolva, ha teljesen rajtam múlt volna, akkor csak én álltam volna abban a sátorban, ők pedig már a kastélyban töltötték volna az idejüket, de ha már így alakult, én az ő nevükben is bólinthattam, nem úgy, mint Nighty-éban.
Ezt követően pedig sort kellett kerítnem arra is, hogy méltón felelttel szolgáljak az élet értékére is. Természetesen minden, amit elterveztem, előre meg volt komponálva és tele volt statisztikailag teljejen ostobaságokat tartalmazott, de úgy döntöttem, hogy játszom én is némi szerepet. A tanács úgy ismert már úgyis, mint egy számító, hidegvérű fekete mágust, s jobb is volt ez így. Sok problémát megspóroltam vele. Hogy? Hogy ez ostobaság lenne? Koránt sem. Ha azt gondolták volna róla, hogy változok, akkor gyanakodtak volna. Így viszont helyén kezeltek: tudták, hogy mire vagyok képes, és odafigyeltek rám, de egyben megspóroltam azt is, hogy nyomozgassanak utánam.
- Attól függ, hogy mire képes az illető. Valahova 350 ezer és 2 millió gyémánt közé tenném, bár függ az árfolyamtól is persze meg az illető korától. – mentem hát bele a játékba, mire a legátus meg is köszörülte a torkát, gondolom nem tetszett neki, de hát valamit valamiért.
- Sajnálom, kattant. - vonta meg vállát Nightyngale nevetve. - Mint mindenki, akivel hajlandó vagyok... barátkozni.
Nos, ez meglepett. Bár egy céhben voltunk, de nem úgy rémlett, hogy valaha is barátoknak neveztük volna egymást.
- Hmm, valószínűleg ezen el kell majd gondolkodnom később… Talán beszélnünk is kéne róla. – töprengtem, de aztán ismét az én válaszom következett ebben a komédiában: - Valószínűleg nem volt helytálló a számolásom, de drága államunk már biztos ezt is kiszámolta helyettünk. – szúrtam oda, cseppet sem leplezve, hogy nem szimpatizálok a Tanács és az állam szerveivel. - Viszont elnézést kell kérnem Öntől legátus, elragadtattam magam, holott egy lehetséges háború küszöbén állunk. – tettem azért végül hozzá, hogy azért mégse lépjem túl a határt.
- Persze én sem utasítom vissza a gyémántot. - tette egyértelművé az alakváltó is.
- Van még valami, amit tudnunk kellene, mielőtt útnak indulunk az ismeretlenbe? - kérdezte Kurousagi.
- Azt hiszem, hogy mindent elmondtam, amit jelenleg tudunk. Szeretnék több információval rendelkezni, de azt hiszem ez sajnos a felderítők feladata lesz. – vallotta be szomorúan a kisasszony.
- Vagyis a miénk. – vágtam rá egyből. - Mikor indulunk? – tudakoltam.
- Az egész tábor hajnalban kel útra. Ha vállalják, akkor indulhatnak korábban is, bár én személy szerint nem ajánlanám. – válaszolt a legátus.
- Vállaljuk és én személy szerint indulnék is. – bólogattam elégedetten, hiszen eszem ágában sem volt a rúnalovag csürhével együtt felvonulnom. - Nighty? Veletek mi a helyzet? – fordultam oda a csipet-csapathoz.
Ekkorra kezdtem ismét nyeregben érezni magam. Angelina és Froozer végre nem szóltak közbe, s olybá tűnt számomra, hogy a régi szerepek ismét visszatérnek: én vagyok a vezért, ők meg a gyalogok, akik bólintanak.
- Felőlem bármikor mehetünk. A holnap reggel még nagyon messze van.
- Remek, akkor mi megcélozzuk az Hajnalt, úgyis az lesz, mire odaérünk. - döntötte m el hamarjában.
- Talán Alkonyatra is odaérnénk. - nevet Nighty.
Érezhetően viccnek szánta az ultolsó mondatát, s ha ki lehetne osztani „a nap szar szóvicce”díjat, akkor biztosan neki szavaztam volna meg.
- Gratulálok a kreativitásodhoz. – feleltem neki teljesen érzéketlenül, éreztetve, hogy még egy ilyen és én lekaparom az arcom.
- Mintha csak a te viccedet hallottam volna. – szúrt oda ismét Froo, értelemszerűen nekem címezve újabb zseniális sértését.
- De akkor ezt vegyem úgy, hogy itt külön válunk? – tudakoltam, miközben elindultam a sátor kijárata felé, s mondanom sem kell, hogy igyekeztem a lehető legjobban megőrizni a nyugalmamat, ignorálva az ordast.
- Uhm, hát igazából szerintem izgalmasabb lenne együtt menni. A nagy multicégeknél csinálnak ilyen csapatépítő tréningeket, ez is lehetne egy... csak a mi csapatainknak. – ötletelt a másik griff csoportvezető.
- Ha ezután a traktoros csapat-összerázó poénját akarod elsütni, akkor kérlek, kímélj meg tőle! – előztem meg a lehetséges bajt, s a hangulatom kezdett egyre morcosabb lenni, elegem volt már a sok piszkálódásból, bár a tény, hogy gyakorlatilag háborúba meneteltünk azért mégis egyszerre töltött el aggodalommal és izgalommal.
Noha volt már hasonló szituációban része a csapatomnak, ekkora kaliberről még nem igazán beszélhettünk, azt már nem is említve, hogy akkoriban még csak Froozer és Angelina tartozott az „egységembe”. Így hát kíváncsi voltam rá, hogy mire lesznek használhatóak a jövevények, s hogyan állja meg a helyét a két „veterán”
- De legyen, menjünk akkor együtt. Viszlát a fronton! - fordultam vissza, s illedelmesen kicsit még meg is hajoltam a legátusnak, csak hogy az illemet is kipipálhassuk, törekedve ismét az egyensúlyra, majd kiléptem a bejáraton.
- Köszönjük az információt, legátus! Remélem nem fogunk csalódást okozni. – hallottam a hátam mögül céhtársam búcsúzkodását.
Odakint végül néhány lépés után megálltam, ugyanis volt egy kis gond.
- Óh, de nagyon nem örülök, hogy ez most így alakult… - méláztam egyszerre dühösen és kelletlenül, majd hangot is adtam a problémának: - Nem figyeltem, amikor a térképen hadonászott.... hová is megyünk pontosan? – ismertem be hiányosságaim, s segítséget várva végigpillantottam a többieken, elsősorban arra várva, hogy Froo fog felszólalni, mint általában az ilyen esetekben, méghozzá még véletlenül sem elszalasztva azt, hogy megint belém kössön.
- Ugh, ez komoly? – felelt helyette Nightyngale, de a kötözködés azért az ő hangjából is érezhető volt persze.

A tábor körbejárása során továbbra se tudtam megszabadulni a kellemetlen, szorító érzéstől, ami eluralkodott rajtam. Biztos voltam benne, hogy ennek részben Lucina állapota az oka, de volt itt még valami más, valami megmagyarázhatatlan is. Valószínűnek éreztem, hogy figyelemre méltóan erőteljes, baljós megérzésem a memória-kiesésemnek is betudható volt… fogalmam sem volt, mi történhetett velem pontosan, ez pedig bizonytalansággal töltött el. Nem értettem, miért volt az, hogy annak ellenére, egyértelműen kilógtam a sorból, senki nem szentelt nekem különösebb figyelmet a lovagok közül. Mikor már a harmadik ember hessegetett el azzal, hogy sajnos nincs idejük rám a holnapi táborbontás mellett, kezdtem igazán elveszettnek és összezavartnak érezni magam. Nem voltak ellenségesek, inkább olyan volt, mintha a jelenlétem természetes lett volna, és tudnom kellett volna valamiről, amire egyébként nem emlékeztem.
Végül megálltam ott, ahol úgy éreztem, a legkevésbé leszek útban, és csak meredtem magam elé államat megérintve. Arra már az ellátásomból és egyedül hagyásomból is rájöttem, hogy veszélyként nem tekintenek rám, a tábort végigjárva pedig egyre inkább úgy éreztem, mintha nem lenne nekik meglepő, hogy egyáltalán itt vagyok. Nem voltak kifejezetten barátságtalanok, de közlékenyek sem, bár ezt betudhattam annak, hogy szemmel láthatóan rengeteg dolguk volt. Akármi is történt, amit elfelejtettem, olyasmi lehetett, ami miatt a rúnalovagok nem éreztek különösebb gyanakvást irántam. De így se állt össze a kép, Lucina pedig a sétám alatt se tért magához a karjaimban…
Aztán feltűnt a lovagok között egy nő, aki valamiért furcsán ismerősen hatott. Hosszú, hófehér haja volt, elegáns és kimért mozgása, valamint egyenruhája is személyre szabottnak tűnt. Biztosan éreztem, hogy valahol már összefutottam vele, de hogy hol ésmi volt a nő neve, azt képtelen lettem volna megmondani.
- Ó, hát újra találkozunk – mosolygott rám, miközben illemtudóan meghajolt.
Én mindezt csak egy biccentéssel viszonoztam, miközben igyekeztem bárminemű emléket előkotorni a mélységből, de sikertelenül. Hamar észrevette, hogy valami gond van, még mielőtt megkérdezhettem volna, mi is ő pontosan.
- Szóval nem emlékszel. Azt hiszem ez érthető - nyújt neked kezet, én pedig nem tudtam, hogy örüljek-e neki vagy sem, hogy legalább számára érthető.
Mindenesetre elfogadtam a gesztust.
- A nevem Okita Minamoto – mutatkozott be. - A Rúnaakadémia egy végzős hallgatója vagyok, de beválogattak egy csapatba, amelyet aztán északra vezényeltek. Persze, később mellékvágányra lettünk dobva...
- Anita Hills… bár amennyiben már találkoztunk, gondolom, tudod - feleltem, s nagyon reméltem, hogy nem valami más álnevet használtam, vagy esetleg az igazi nevem.
Bár ahhoz, hogy ez utóbbi megtörténjen, valami igazán nagy nyomás kellett volna.
- Nyugodtan használhatod az eredeti nevedet, Aria – mosolygott egyfajta visszafogott módon, én pedig egy pillanatnyi döbbenet után csak sóhajtva megérintettem a homlokomat.
Most már aztán igazán kíváncsi voltam, mi is történt, ami miatt a rúnalovagok megtudták az igazi nevem… legalábbis ez a nő biztosan.
- … Okita, el tudnád nekem mondani, kérlek, mégis mi történik itt pontosan? – érdeklődtem, ahogy végigsimítottam alvó társam fején. – Semmi emlékem nincs arról, hogyan kerültem ide pontosan… olyan, mintha egy helyen elzárták vagy törölték volna az emlékeimet…
Nem szerettem részletesen beszélni arról, mit érzek, vagy min megyek át, de nagyon úgy tűnt, ezt a helyzetet nem leszek képes egyedül megoldani. Anélkül, hogy tudnám, mi történik pontosan, biztosan nem.
- Sajnálom, de nem szeretnék mindenki előtt túl sok részletet elárulni – jegyezte meg tisztelettudóan, de magabiztosan. – Ha viszont velem tartasz, elmondok mindent, amit tudok.
- Aki ilyet felajánl, annak hátsó szándékai is vannak – néztem rá nyugodtan, de leplezetlen gyanakvással. – Mi lenne ennek az ára?
- Elismerem, tartoznál nekem érte, és éppen van is egy szívesség, amit kérnék tőle. Ha nem szeretnéd elfogadni ezt az ajánlatot, akkor szerintem hivatalos információt a Legátusnál kaphatsz… elvezethetlek hozzá, ha szeretnéd, de a sátra előtt így sem kicsi a sor.
Alaposan elgondolkodtam a két választási lehetőségen. Alapvetően ki nem állhattam bármilyen alkuba vagy szívesség teljesítésébe belemenni, ez pedig egy erőteljes visszatartó erő volt. Nem igazán tudtam elképzelni, mi lehetett olyan információ, amit Okita el tudott volna mondani nekem, a Legátus azonban nem – már ha egyáltalán volt ilyen. Az pedig, hogy ki kell állnom egy kisebb-nagyobb sort, majdhogynem olyan mindegy volt.
Látva bizonytalanságom a döntést illetően, a nő lenézett a kezemben tartott kis farkasra.
- Azt jobb, ha tudod, hogy nem valószínű, hogy természetes módon fel fog ébredni…
- Ez mégis mit jelentsen? – néztem rá nyugodt arccal, de a szívem dobbant egy nagyobbat.
- Mint mondtam, nem igazán kellene részletekbe mennem idekint – erősítette meg korábbi szavait, én pedig elnyomtam egy erőteljes késztetést, hogy egy gyűlölködő pillantást vessek rá.
Sejtettem, hogy csak a munkáját végzi és megvolt az oka annak, miért nem akar ilyen nyíltan beszélni, de akkor sem örültem neki. Nem akartam elkötelezni magam semmilyen szívességnyújtás mellett, de úgy tűnt, igenis tudnak valamit… míg én magam gyakorlatilag semmit.
Vetem egy mély levegőt, és némileg irritáltan kifújtam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy rendesen fent tudjak tartani egy megjátszott szerepet. Épp elég erőt igényelt, hogy megpróbáljam összerakni a történteket, nem, hogy még ezekkel is törődjek.
- Rendben… legyen – néztem vissza a nőre, noha hangom messze nem csengett boldogan. – Elfogadom az ajánlatodat.
- Örömmel hallom. Erre gyere, van itt még valaki, akivel beszélned kéne – mosolyodott el ismét, majd egy elegáns kézmozdulattal hangsúlyozta az invitálást.  
Szó nélkül haladtam mögötte, elvégre én egyébként se tudtam volna, merre kell itt menni. Lenéztem az karjaimban tartott Lucinára, és egy pillanatra összeszorult a szívem. Kezdett nagyon hozzám nőni ez a kis vakarcs, és nem szerettem volna, hogy bármi baja essen… főleg nem ilyen.
Rövid sétát követően Okita vezetésével elértünk egy sátrat. Nem tűnt különbözőnek bármelyik másiktól, de belépve egy hosszú, kékhajú lány nézett vissza rám. Arcáról lerítt, hogy igazán fáradt, de ennek ellenére mosolyogni próbált. Valahogy ő is ismerősnek tűnt, de akárcsak a fehérhajú nőnél, nála se tudtam volna megmondani, honnan is.
- Nahát, sikerült idehoznod őt? – érdeklődött Okita felé, aki csak egy bólintással nyugtázta a dolgot. – Örülök, hogy ismét találkozunk. Áh, bár azt hiszem, nem emlékszel rám, igaz? – lépett közelebb hozzám.
- Sajnálom, de nem… - ráztam meg a fejem.
- Kyrie Yoshitsune vagyok, szintén végzős hallgató, valamint második generációs jég sárkányölő – mutatkozott be.
– Azt hiszem, itt már akkor nekem nem kell bemutatkoznom… - jegyeztem meg, mire csak kedvesen elmosolyodott.
- Ez így igaz.
- Szóval, mi történt Lucinával?
- Szerintem jobb lenne, ha a legelejétől indulnánk. Valószínűleg sok minden van, amire nem emlékszel, érdemesebb lenne először ezeket megértened – ajánlotta Okita, én pedig beleegyezésem jeléül csak csendben bámultam vissza rá.
- Korábban felmerült néhány pletyka arról, hogy a határ mentén több falu teljes lakossága eltűnt egyik pillanatról a másikra. Ezeknek a rúnalovagok is utánajártak, és megerősítették, hogy valóban így történt, és az esetek után semmilyen természetes vagy mágikus nyomot nem talált Bosco kereső egysége.
- Ez természetesen még belügy lenne, de a következő hírszerzési jelentések már jóval aggasztóbbak voltak - vette át a szót Okita. – Bosco déli határvédelmének a két bástyája, az Alkonyat és Hajnal erődjei körül is különös események történtek. A két erődrendszert fekete kupolák izolálták el a külvilágtól, és olyan mágia árad ezekből a baljós félgömbökből, amelynek kisugárzása egy ismert varázslathoz sem mérhető. Még a sötét, vagy árnymágiákhoz sem, ez valami teljesen más.
- Feltételezem, az a két említett bástya igencsak fontos lehet – jegyeztem meg, mire mindketten egyszerre bólintottak egy kisebbet. – Mi olyan különleges bennük?
- Az Alkonyat és Hajnal bástyái olyan fegyverrendszerrel bírnak, amelyek rossz kezekben egy fél országot is képesek lennének felperzselni teljes feltöltöttséggel. Ha pedig ez megtörténik, a fegyvereknek csak két iránya van: Bosco, vagy Fiore északi része... Épp ezért mozgósítottak ilyen sok rúnalovagot.
- Ó… - mindössze ennyire futotta tőlem, bár abban sem voltam biztos, hogy az adott helyzetben egyáltalán kellett-e volna erre mondanom bármit is.
- Bosco persze nem akarja, hogy idegen fegyveres erők lépjenek a területére, Fiore minden segítségnyújtási és diplomáciai próbálkozása ellenére sem. Az, hogyha a Legátus átlép a különítményekkel a határon, egy hadüzenettel is egyenlő lehet ilyen körülmények közt... – zárta az összegzést a fehérhajú nő, én pedig végre kezdtem képben lenni, mennyire is rizikós a kialakult helyzet. - Úgy tudjuk, te is a szóbeszédek kinyomozásra indultál útnak.
- Ezt honnan tudjátok?
- Egy olyan faluban találkoztunk veled, amit banditák szálltak meg a határ mentén – magyarázta Okita. – Épp egy osztagnyi rúnalovaggal szabadítottuk fel a települést, amikor te az oldalunkra állva becsatlakoztál. Azt mondtad, te is északra tartasz, a segítség honorálásaként pedig megengedtük, hogy csatlakozz hozzánk az út során.
Ez olyasmi volt, amit a körülményektől függően el tudtam képzelni magamról. Ha a saját céljaim úgy kívánták meg, csatlakoztam volna hozzájuk. Sőt, mi több, el tudtam képzelni magamról, hogy alapvetően a segítségük reményében szálltam be egyáltalán a küzdelembe. Elvégre mondhatni egoistavoltam. A nevem elárulását viszont még nem magyarázta.
- Egy ponton azonban minden elég rosszra fordult… - sóhajtotta Kyrie, szemmel láthatóan felidézve az emlékeket. – Egy olyan lény ütött rajtunk, aminek kilétéről továbbra se tudunk sokat, az ereje azonban felülmúlta mindenkiért, aki akkor és ott jelen volt.
- A rúnalovagok többsége meghalt, két hallgató pedig, név szerint egy Majin nevű srác és Jeanne Esprit eltűnt.
- Áh, Jeanne…
Hirtelen máris értettem, miért is tudhatják az igazi nevem. Viszont el kellett ismernem, nem örültem a szőke nő említésének. Jeanne és én az első pillanattól fogva nem jöttünk ki egymással.
- Hollétük azóta is ismeretlen, bár korábbi különítményünk vezetője, Julius ezredes több osztaggal is keresteti őket… sajnos eddig sikertelenül .
- Ha ennyire nagy erejű volt az ütközet, hogy jutottunk ki belőle ép bőrrel? – tettem fel a kezdetektől fogva engem foglalkoztató kérdést.
- Mi csak azért éltük túl, mert egy Sieghart nevű férfi megmentett bennünket. Ugyanakkor szövődmények így is akadtak…úgy tűnik, kissé meg lettünk átkozva, vagy olyasmi - eresztett el Kyrie egy fáradt mosolyt.
- Azt akarod mondani, hogy az emlékezetkiesésem emiatt van? – kérdeztem rá azonnal.
- Gyors a felfogásod – bólintott Okita. – Így van. Kyrie nem tud aludni, tel elvesztetted az emlékeid egy részét, a társad pedig képtelen felkelni – pillantott a kölyök sulekkre a kezemben. – Ami pedig engem illet, képtelen vagyok mágiát használni…  
- Milyen mágiát használsz? – érdeklődtem, ahogy feltűnt, ezt még nem említette korábban.
- Az Elveszett Mágiák egy ágát használtam, az időt manipuláltam.
Magamban meg kellett jegyeznem, hogy lehet, nem véletlenül ilyen átkoz kapott. Az ő mágiája mindenképp olyan volt, ami sok fejtörést okozhatott volna, összességében pedig el kellett ismernem, valószínűleg én jártam a legjobban. Legalábbis akkor úgy tűnt. Tudtam aludni, tudtam használni a mágiámat; a helyzet komolyságához képest a memória kiesés nem tűnt nagy dolognak. Lehetett volna sokkal rosszabb is.
- Sajnos ez minden, amit tudunk – csóválta meg a fejét Kyrie.
- Kell lennie rá valami módnak, hogy megtörjük ezt az átokszerű mágiát – vetettem ellen kissé élesebb hangsúllyal, mint terveztem volna.
Fáradt voltam, Lucina épsége forgott kockán és egyébként se hittem úgy konkrétan az átkokban.
- Itt érkezünk el oda, ahol szívességet szeretnénk kérni tőled – nézett a szemembe Okita. – Találkozónk van Sieghart-al, aki férfivel, aki korábban megmentette az életünket. Állítása szerint képes megölni a lényt, ami fenntartja az átkainkat, de ehhez társakra is szüksége van. Korábban említettem a két erődöt körülvevő fekete kupolákat… nekünk egy kisebb, bár hasonlóan izolált térbe kell majd bejutnunk, és szintén Bosco határán túl van. Ha ez megvan, ott segítetünk Sieghart-nak megkeresni azt a lényt, hogy a férfi megölhesse.
- Ez nem hangzik éppen legálisnak. Feltételezem, a Legátus nem tud erről… Nem lesz ebből probléma? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem tud róla – felelte Kyrie. –, és sohasem adná rá az engedélyét.
- Elég veszélyes terv… - jegyeztem meg nyugodt arckifejezésemet tartva.
Egy pillanatig elgondolkodtam, ők pedig csendben vártak a válaszomra. Semmi kedvem nem volt holmi politikai problémába bekerülni, na meg ahhoz se, hogy kihúzzam a rúnalovagoknál a gyufát. Ez egy nagyon meredek terv volt, se nem biztonságos, se nem legális. Valamint zavart, hogy úgy kellett döntenem, hogy közben nekem semmi emlékem nem volt erről a férfiről, vagy az erejéről. Vakon megbízni valakiben csak így, hogy ő majd biztos meg tudja oldani az átok problémát, nem volt az én típusom.
Ugyanakkor lenézve Lucinára el kellett ismernem, hogy ez volt a jelenlegi legkézenfekvőbb megoldás. Ha nem teszek semmit, ki tudja, meddig fog még aludni, vagy még inkább, felébred-e egyáltalán valaha. Ez az opció is több volt, mint a semmi.
Sóhajtottam egy kisebbet, majd felnéztem az előttem lévő két nőre.
- Rendben. Segítek nektek…  bár egyáltalán nem a legnagyobb örömmel – fűztem hozzá, úket azonban úgy tűnt, ez nem zavarta.
- Köszönjük – mosolyodott el Kyrie, nekem azonban ennyitől még nem nyerték el a bizalmam.
- Jobb lenne, ha lepihennél – ajánlotta Okita. – A Legátus holnap reggel bont tábort, addig még van időd rá. Te is elég rossz bőrben vagy, rád fér a pihenés.
- Azt fogom tenni – biccentettem, majd a kijárat felé pillantottam.
Nem voltam benne biztos, hogy tényleg a legjobb döntést hoztam-e, ez pedig elég frusztráló volt. De akkor és ott úgy éreztem, tényleg nem volt más lehetőségem.

Ava portálja egyenest a Rúnalovagok északi bázisának szívébe nyitott utat. A messzeségbe nyúló sátrak, és a harckészültségben álló mágusok között szinte tapintani lehetett a készültséget. Kurousagi elsőként lépett át, hogy felmérje a terepet. A táborban kisebb felbuzdulást keltett a meglepetés-szerű érkezésük, de a nyúl-lány hamar nekilátott elsimítani a problémákat, miután kiszemelte magának az egyik rangidős tisztet. Mikor megérkezett a teljes csapat, Nightyngale és Rohandar megmutatták ajánlóleveleiket, végleg elsimítva az esetleges fennakadásokat, majd a lovag vezetésével megindultak a Legátus sátrának irányába.
- Ó, ismerős arcok. A legutóbb is északon találkoztunk... – üdvözölte a csapatunk a nő. Tekintete kimerültségről árulkodott, de mégis valamiért úgy tűnt, örül a Griffek érkezésének. Legutóbbi találkozásuk alkalmával Nighty és Roha még külön érkeztek, és a nő is sokkal tapasztalatlanabb volt a mágia tudományában. Mostanra azonban már saját összeszokott csapatával érkezett az újabb háborúba.
- Ha jól sejtem, nem a legális céheknek adott megbízás csalta Önöket ide... – folytatta a Legátus.
- Legátus. - bólintott neki Nightyngale, nem fecsérelve ez időt formalitásokra. Átnyújtotta neki testvérének üzenetét, amit a Rúnalovag gyorsan át is futott. - Lényegében... Ava tájékoztatott az eseményekről.
- Ava humm... - elmélkedett a nő. - Ezért volt olyan ismerős az arcod...
Az információkat megemésztve gyorsan a lényegre is tért a tábor vezetője.
- Nos, a legtöbb szóbeszéd sajnos mind igaz. - magyarázta a Legátus - A saját embereim is megerősítették a hírt, hogy a lakosok teljesen nyomtalanul tűntek el. - itt egy kicsit megállt, s mintha elmerengett volna valamin.
- Ha nincs semmi nyomuk, akkor az két dolgot jelenthet: vagy valamilyen tér mágiát használtak, vagy pedig az illetők önszántukból mentek el. – vélekedett Rohandar.
- Mert ha egy csomó ember egyszer csak úgy dönt, hogy elmegy kirándulni, akkor aztán nem is hagynak maguk után nyomot mi? - vágott közbe morogva a férfi farkasa.
- Ilyen nagy kiterjedésű térmágiához hatalmas erőre van szükség. - kapcsolódott be Nightyngale is. - Mellesleg nagyon könnyen észlelhető lenyomatokat hagyna maga után. Nem lenne ekkora a készültség, ha "csak" egy hatalmas erejű térmágus játszadozása lenne mindez...
- Nos, meglehet, hogy térmágia, de nem tudjuk biztosra. - fejtegette tovább az információkat lassan kibontva a lovag - Amit viszont igen, hogy a baj nagy. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy Bosco területén található két erőd. A Hajnal és as Alkonyat.
A helyszíneket egy hatalmas hadi térképen mutogatta. Nightyngale erősen az elméjébe véste a táborhoz viszonyított helyzetüket.
- Milyen találó nevek. – morgott Rohandar – Ennyi erővel hívhatnánk őket Zabnak meg Pehelynek is… micsoda képzelőerő nélküli bagázs.
- Nekem tetszenek. – ellenkezett Angelina.
- Neked minden tetszik, ami a csillagokkal van kapcsolatban. – fűzte hozzá Froozer. Nightyngale kezdte élvezni az újra kialakulóban lévő káoszt. A Legátus elfoglalt, kimerült ember volt, talán pont ezért is lehetséges, hogy élvezte a barátok közötti könnyed csetepatét. Legalábbis a démoni alakváltó ebben reménykedett.
- Lehetne akár Napfogyatkozás is. - szólt Eclaire is. - Mint a kedvenc könyvtrilógiám címei.
Ez már Nightynek is kezdett sok lenni. Talán majd legközelebb megtanítja a rókahercegnőt befogni a száját.
- Úh, meg Újhold! – kapcsolódott be a névadási játékba Kurousagi is.
- Akárhogy is, a lényeg, hogy ez a két erőd rendkívül... fontos. – vette vissza a beszélgetés irányítását mosolyogva, de határozottan a Legátus. - A két erődben olyan erejű fegyverek kaptak helyet, melyek, ha elszabadulnak, akkor komoly pusztítást képesek véghezvinni, ezt pedig mindenképpen el kell kerülnünk!
- És ezek szerint van okunk feltételezni, hogy elszabadulnak? - kérdezte a farkas kissé megbillentve bájos buksiját.
- Sajnos van. – válaszolta a nő. - Sajnos az utóbbi időben az említett helyek egy különös mágiával lettek izolálva a külvilágtól. Az eredetének a meghatározásán azóta is dolgoznak a szakértőink, de sajnos egyelőre egyetlen ismert mágiához sem hasonlít a helyzet, ez pedig a problémánk csupán egyik fele. – kis hatásszünetet tartott, majd folytatta - Mivel a terület Boscóhoz tartozik...
- Így a Fiorei erők nem léphetnek be oda. - fejezte be Rohandar a nő helyett.
- Pontosan. – bólintott a Legátus.
- Ezért leszünk mi a csali, míg a csapatok itt piknikeznek? – fanyargott Rohandar.
- Óh. szerintem tökéletesek vagyunk erre a feladatra. Bár Fiore állampolgárai vagyunk, nem köt minket semmi a Törvény hű szolgáihoz. - lelkendezett Nightyngale tenyereit összecsapva. Készen volt arra, hogy átkeljen a szomszédos országba, és kinyomozza a furcsa mágia forrását.
- Tulajdonképpen, a csapataim is mennek. - válaszolt a Legátus. Nightyngalet az ilyen részletek nem kifejezetten érdekelték, izgatottan várta, hogy mikor kerülhet a különleges varázslat közelébe.
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de... azzal tisztában van, hogy ez gyakorlatilag háborút jelent? - akadékoskodott tovább Rohandar.
- Ha egy tanácsot elfogad tőlünk Legátus, akkor én azt mondom, jobb lenne először minket, és a Tanácstól független mágusokat küldeni... Egy háború nem lenne mókás. Nem mintha rajonganék a boscoiakért, bár, az tény, hogy jó sört csinálnak, de alapvetően nem kockáztatnám meg a nyílt háborút, Fiore lakossága nincs erre felkészülve. - tanácsolta Nightyngale, bár valójában sejtette, hogy kész van a teljes tervezett stratégia.
- Sajnos nincs más lehetőségünk. - sóhajtott a Legátus lemondóan. - Minden diplomáciai lehetőségünk kudarccal ért véget, a további késedelem pedig akár még a háborúnál is komolyabb következményekkel járhat. Felkészültem a következményekre, ahogyan mindenki más is. Értékelem a javaslatot, de a kérdés már eldőlt.
- Hmm, nem hittem volna, hogy van bárki, aki ilyet meg merne lépni. Elismerésem! - mondta Rohandar. - Viszont így is volna még itt valami: Ha ekkora csapatokat mozgósítottak itt, akkor mire kellünk mi?
- Felderítőnek. Noha az embereim készen állnak, sajnálatos módon arról, hogy mi van a kupolák mögött, nos... semmit sem tudunk. – vallotta be kelletlenül a hadak parancsnoka - A kérésem tehát az lenne, hogy szerezzenek annyi információt nekünk, amennyit csak lehet. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy ez egy veszélyes feladat, hiszen nem csak Boscóval gyűlhet meg a bajunk, de az ismeretlennel is, így a kockázat magas.
- Ahogy az ár is magas, ha a segítségünk kell. - vetette fel Rohandar. Nightyngalet ugyancsak nem érdekelte a pénz. Tűrhető bevételei voltak a lakrimáinak eladásaiból, és amúgy is minden luxus rendelkezésére állt a Griffek kastélyában. Őt inkább az érdekelte, hogy végre megismerhesse az erődök titkát.
- Ezt akkor vehetem egy igennek? - kérdezett vissza a Legátus.
- Mindig a pénz! És hol marad a kaland? – vágott közbe Nighty, nem rejtve véka alá izgatottságát.
- A kalandba csak belehalni lehet, a pénzből viszont élni. – válaszolt Rohandar.
- Mit ér az élet kalandok nélkül? – kérdezte líraian Nightyngale.
- Attól függ, hogy mire képes az illető. Valahova 350 ezer és 2 millió gyémánt közé tenném, bár függ az árfolyamtól is persze meg az illető korától. – válaszolt Rohandar teljes komolysággal. Ezt már nem bírta a nő nevetés nélkül, bár elgondolkodott rajta, hogy céhtársa talán tényleg így értékeli az emberi életet.
- Sajnálom, kattant. - vont vállat Nightyngale nevetve. - Mint mindenki, akivel hajlandó vagyok... barátkozni.
Nightyngalenek sosem voltak olyan társai, akiket barátoknak nevezett volna. Eclair és Kurousagi inkább amolyan fogadott gyermekei voltak, a testvérével való kapcsolata pedig éppen hogy kialakulóban volt. A férfiak többségét szexuális prédának tekintette, és igen kevesen voltak olyanok, akik kivívták tiszteletét. Kevés tapasztalata ellenére úgy gondolta, egy barátságnak ez az alapja, és egyébként is szimpatikusnak találta Rohandar színes kis bandáját.
- Valószínűleg nem volt helytálló a számolásom, de drága államunk már biztos ezt is kiszámolta helyettünk. – szurkálódott tovább a férfi. - Viszont elnézést kell kérnem Öntől legátus, elragadtattam magam, holott egy lehetséges háború küszöbén állunk.
- Persze én sem utasítom vissza a gyémántot. - jelez Nightygale, meilőtt kimaradna a pénzosztásból. Mindig jól jött neki az extra gyémánt.
- Van még valami, amit tudnunk kellene, mielőtt útnak indulunk az ismeretlenbe? - kérdezte Kurousagi kíváncsian.
- Azt hiszem, hogy mindent elmondtam, amit jelenleg tudunk. Szeretnék több információval rendelkezni, de azt hiszem ez sajnos a felderítők feladata lesz. – válaszolt a Legátus.
- Vagyis a miénk. – pontosított Roha - Mikor indulunk? m.
- Az egész tábor hajnalban kel útra. Ha vállalják, akkor indulhatnak korábban is, bár én személy szerint nem ajánlanám. – tájékoztatta a csapatot a Legátus.
- Vállaljuk és én személy szerint indulnék is. – vetett ellen a férfi. - Nighty? Veletek mi a helyzet?
- Felőlem bármikor mehetünk. A holnap reggel még nagyon messze van. - jegyezte meg Nighty. Természetesen menni akart. Az ismeretlen mágia számára mindig is nagyon vonzó volt.
- Remek, akkor mi megcélozzuk az Hajnalt, úgyis az lesz, mire odaérünk. - hozta meg a döntését Rohandar.
- Talán Alkonyatra is odaérnénk. - nevetett Nightyngale, átgondolva az erőd pozícióját.
- Gratulálok a kreativitásodhoz. - felelt fapofával a férfi. Nightyngale feljegyezte magának, hogy a férfinek nem sok humorérzék jutott, de remélte, idővel ez majd még változhat.
- Mintha csak a te viccedet hallottam volna. – szólt közbe Froozer. Nahát, akkor lehetséges, hogy mégis jó a humora a férfinak? Ennek tisztázása még váratott magára.
- De akkor ezt vegyem úgy, hogy itt külön válunk? – kérdezte Rohandar. Nightyngale azonban nem hagyta, hogy céhtársa ilyen egyszerűen lerázza.
- Uhm, hát igazából szerintem izgalmasabb lenne együtt menni. A nagy multicégeknél csinálnak ilyen csapatépítő tréningeket, ez is lehetne egy... csak a mi csapatainknak. – vetette fel Nightyngale.
- Ha ezután a traktoros csapat-összerázó poénját akarod elsütni, akkor kérlek, kímélj meg tőle! – próbalta megelőzni a poén-áradatot a férfi, ám Nightyngale és társai egyébként sem ismerték az említett viccet, viszont a nő remélte, hogy majd lesz lehetősége utánanézni.
- De legyen, menjünk akkor együtt. Viszlát a fronton! - Rohandar ezzel rövidre zárta a beszélgetést, és a Legátus felé meghajolva elhagyta a sátrat.
- Köszönjük az információt, legátus! Remélem nem fogunk csalódást okozni. – búcsúzott Nightyngale is, és kissé esetlenül meghajolt a nő előtt. Eclair és Kurousagi egyenesen pukedlizett, majd követték ők is vezetőjüket.
A sátoron kívül szinte beleütköztek Rohandarba, aki éppen előttük torpant meg.
- Nem figyeltem, amikor a térképen hadonászott.... hová is megyünk pontosan?
- Ugh, ez komoly? – döbbent le Nightyngale, azonban nem hagyta, hogy ez elkeserítse. Remélte, hogy ha mielőbb megoldják az erődök rejtéjét, talán elejét vehetik a kibontakozó háborúnak...

Igaz, hogy jómagam nem emlékezett az útra, mely miatt kaptam is egy-két kellemetlen megjegyzést, de szerencsére többé-kevésbé nyugodtan, és ami még jobb, gyorsan elértünk az erődhöz. Igaz, a feszültség illetve az „ellenséges terület” nyomása miatt azért eléggé szűkszavúan és lehetőleg csendben vonszoltuk magunkat előre, amikor pedig odaértünk, hát… a látvány eléggé érdekes volt. Az egész, óriási gömb úgy hatott, int egy felfújt vizes ballon, csak épp nem volt benne víz és nem volt ballon. De ezt leszámítva teljesen úgy nézett ki.
Ezt leszámítva azonban mondhatni habozás nélkül indultunk tovább, ugyanis megállapítottuk, én legalábbis mindenképp, hogy az akadálynak semmilyen mágikus kisugárzása nincs. Ha pedig nincs, akkor mi baj lehet, nem? A híres utolsó szavak. Hát, ez a mi esetünkben is beigazolódott.
Ahogy áthaladtunk a cuccon, mintha csak egy betonkeverőbe raktak volna bele. Pörgött minden, aztán egyszer csak kikötöttem valahol. Azt nem tudnám megmondani, hogy hol is, csak annyit, hogy nyilván a gömbön belül, illetve nem közvetlenül folytatólagosan elkövetve abba az irányba, melybe a lépésimet megtettem a behatolás pillanatában.
A fejem meglehetősen fájt, de ezt első körben betudtam a betonkeverős túrának, helyette pedig inkább gyorsan körbepillantottam, hogy mi a helyzet a többiekkel. És hát… akkor jött a baj. Ahogy körbenéztem, nem láttam mást, csak Froozert, aki, mint egy részeg tántorgott, valamint a földön fekve Lylát.
- Hé, Froo, téged meg mi lelet? – léptem oda mellé.
- Nem tudom, olyan, mintha a hátamra ültél volna, miközben karácsonyi énekeket visítasz hamisan. El tudod ezt képzelni? – morogta, én pedig meglepetten pislogtam csak egy röpke pillanatig.
- Őszintén? Rohadtul nem tudom elképzelni, de így a leírás alapján szar lehet. – nyugtáztam a tényeket.
- Hát nem is egy wellness program…
- Hé Lyla, te jól vagy? – guggoltam le a lány mellé, aki úgy ki volt terülve, mint útépítő munkás az el nem készült út szélén, nyáron, a legnagyobb dologidőben.
Mivel nem érkezett válasz tőle, így megcsapkodtam az arcát, de semmi. Lélegzett ugyan, és úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, de nem volt magánál.
- Froo, érzed a többiek szagát? Angelina… Krage? – tudakoltam a pajtimtól, hátha ki tud segíteni, ugyanis meglehetősen aggasztott, hogy nem láttam a két jómadarat.
Azt még el tudtam fogadni, hogy az alakváltó és az félvér leányai nem csapódtak hozzánk, de azért Angel holléte felettébb nyugtalansággal töltött el.
- Sajnálom, de jelenleg örülök, hogy nem hányom el magam vagy nem dőlök ki úgy, mint ő. – bökött a fejével az előttem fekvő lány irányába.
Jogosnak találtam az ellenvetést, így hát nem is firtattam tovább a dolgot, helyette inkább körbenéztem. A környezet eléggé furcsa volt. Mintha egy óriás épített volna legóból egy várat magának, ahol a kockák mindenhol más színűek és sokuk még csak nem is ugyanabból a készletből való, mint a mellette lévő társaik.
- Elég bizarr itt helyzet. – állapítottam meg magamban.
Tisztában voltam vele, hogy az érzés, amelyet éreztem, illetve ami Froot és a fegyvermágus is sújtotta, miféle lehet: mágikus nyomás. Éppen ezért feltételeztem, hogy hiába kiabálnék, az valószínűleg nem juttatna közelebb Ange-hez, aki vagy szintén eszméletlen, vagy legalábbis legjobb esetben is az ordashoz hasonlóan eléggé rossz állapotban lehet.
- A fenébe már ezzel az egésszel, már megint kitolt velem az a rohadt Tanács. – bosszankodtam gondolatban.
A furcsa romok, melyek körülvettek, tartogattak még további meglepetéseket is: bárányokat. Nem, nem szórakozok, komolyan bárányok voltak. Az a megszokott aranyos, bolyhos, bégetős fajta… mondjuk ezek nem bégettek, de annyi baj legyen. A másik furcsaság pedig, hogy mind egy irányba haladtak, mint mikor a gyerekek rávetik magukat az ebédre egy kiadós verekedés után.
- Ha tegnap görbe este lett volna, akkor még megértem, de biztos vagyok benne, hogy tegnap nem volt semmi ilyesmi. – tűnődtem a látottakon, majd rögtön erőt is vettem saját énemen. – Hülye! Most nincs idő ilyen baromságokra! Meg kell találnom Angelinát! – tettem helyre a fejemben a szituációt, majd egy csettintéssel egy élőholtat teremtettem. – Legalább a mágiám még működik. – mondtam, hogy Froozer is tisztában legyen a tényállással.
A hulla szép óvatosan felkarolta Lylát a földről, majd felegyenesedett vele, a lányt a karjaiban… mármint a csontjaiban tartva
- Neked is kell fuvar? – néztem a bundásra.
- Nem, inkább kihagynám a bordákat a oldalamban. – passzolta a szituációt, s bár látszott rajta, hogy megerőltető neki minden lépés, de azért tett néhányat.
- Rohandar... Hallasz? Roha? – vert szöget a fejembe egy hang, mely egészen jól beazonosíthatóan Nighty-hoz tartozott, bár nem volt teljesen tiszta a kapcsolat.
- Nighty, te vagy az? – kérdeztem, de mivel rájöttem, hogy jobbára csak költői kérdés volt, így inkább folytattam válasz nélkül: - Merre vagy? Angelina is veled van? – tudakoltam hamar a legfontosabb infókat.
- Angelina és Krage! Eszméletüket vesztették, de egyébként rendben vannak. – közölte, ami engem meglehetősen megnyugtatott. - nem láttad Kurousagit?
- Sajnálom, de csak Froo és Lyla van velem. - válaszoltam.
- Nehéz fenntartani a telepatikus kapcsolatot... Látod a birkákat? Talán követhetnénk őket... – vetette fel az ötlete.
Ha egy normális szituációban lettünk volna, akkor valószínűleg elküldöm melegebb éghajlatra, aki azt mondja, hogy birka módjára kövessem a többi birkát, de a helyzet már rég túllépte a normalitás kereteit, szóval nem volt kedvem ellenkezni vele.
- Hmm, vagy a levegőbe röpíthetnénk az egész helyet... – vetettem fel, bár abból kiindulva, hogy szegény kompániám még észnél maradni sem tudott a nyomás miatt, így arra következtettem, hogy egy ilyen művelethez jóval több mágikus erő kéne, mint amivel én rendelkeztem. - bár valószínűleg igazad lehet. Úgy fest egy irányba mennek, ha követjük őket, talán tudunk találkozni... – értettem végül egyet az alakváltóval. - El tudod hozni őket magaddal valahogy? – érdeklődtem arról, hogy a csatlósaim miféle fuvarozási szolgáltatásra számíthatnak, mielőtt elérném őket, s felkínálhatnám nekik a csodás csontváz csotrogányokat.
- Megoldom. Nemsokára jelentkezek! – fejezte be a beszélgetés Nightyngale.
- Remek. – sóhajtottam egyet. – Gyerünk Froo, indulunk! – tapsoltam egyet, majd megindultam a barik útvonalát követve.

Nightyngale számításai helyesnek bizonyultak, és a kis csapat viszonylag hamar elérte a Hajnal erődöt. Az éjszaka csendes és nyugodt volt, nem találkoztak egyik sereg felderítőjével sem, így feltűnés nélkül, és teljes biztonságban érkeztek meg céljukhoz. Elég volt mindössze egyetlen pillantást vetni a furcsa, sötét buborékra, mely körbevette az erődöt, érezték hogy semmilyen mágikus kisugárzással sem bír. Nightyngale-en gyorsan fokozódó kíváncsiság vett erőt, hogy megtapasztalja a sötét anyag tulajdonságait. Talán egy eddig ismeretlen elem volt, mely taszítja a mágiát... talán elnyeli azt, vagy korlátozza a kisugárzását? Nem lehetett tudni, de a nő kutató énje előtörni látszott. Megpróbált mintát venni belőle, ám meghatározhatatlan sikerrel járt csupán. Végül azonban küldetésük tovább hajtotta őket, egyenesen át a burok határán, az ismeretlenbe.

Nightyngale úgy érezte, mintha laposra verték volna egy péklapáttal a fejét. Hatalmas mágikus erő nehezedett testére és tudatára, de ő még éppen hogy megbirkózott vele. Tőle pár méterre néhány társa eszméletlenül feküdt, ám voltak akik hiányoztak az összetételből. Először Eclairt vizsgálta meg, majd Angelina és az igen csendes Krage következett. Nehézkesebben mozgott, mint általában, ám minden lépése egyre könnyebbé vált. Úgy tűnt, a többiek fiziológiailag rendben vannak, és csak a tudatuk nem bírta az erős mágikus terhet, ami hirtelen rájuk nehezedett. A nő remélte, hogy ha ő rendben megúszta az átjutást, akkor Rohandar is eszméleténél van. Ám mindössze eddig jutott a gondolataiban, amikor is egy igen furcsa jelenségre lett figyelmes. Eddig igazából körbe sem nézett, hiszen társaiért való aggodalma elsőbbséget élvezett.
Az erőd helyett furcsa, "egymásra halmozott" romok fogadták. Olybá tűnt, mintha valami kifogyhatatlan gyűjtői vágytól fűtött őrült elhagyatott városába csöppentek volna. Közelebbről szemlélve az anyagokat és az elszórt tárgyakat, olybá tűnt, mintha nem e világból származtak volna. A furcsaságok azonban még nem értek véget... Bárányok végtelen sora menetelt katonás rendben a még járható sikátorokon, ügyet sem vetve a betolakodó mágusokra. Ahogy Nightyngale kiterelte haját megdöbbent tekintetéből, akaratlanul is az égre pillantott. Majd inkább a birkák felé fordult. A jámbornak tűnő teremtmények sokkal szimpatikusabbak voltak számára, mint a hatalmas tenyerek, melyek valami angyalok által fenntartott védvonalat próbáltak kettéfeszíteni. Sajnos úgy tűnt, mintha az istenek szolgái vesztésre állnának.
- Mi a francot keresünk mi itt? Ez már közel sem mókás... - nyöszörgött Nightyngale, majd eszébe jutott, hogy korábban már kapcsolatot akart teremteni elveszett társaival, ám a helyszín abszurditása elvonta figyelmét. Kurousagi nem válaszolt a telepatikus hívására, ezért inkább Rohát célozta meg mentálisan. Megpróbált kapcsolatot létesíteni vele; hogy varázserejével spóroljon, most lakrima fülbevalóját vette igénybe, ám még így is nehézkesnek bizonyult fenntartani a varázslatot.
- Rohandar... Hallasz? Roha? – rohamozta meg gondolataival a férfit, és a nő érezte, az üzenet célba ért. Nemsokára jött a válasz is.
- Nighty, te vagy az? – kérdezte, ám azonnal folytatta is. - Merre vagy? Angelina is veled van?
- Angelina és Krage! Eszméletüket vesztették, de egyébként rendben vannak. – vázolta a helyzetet, bár nem válaszolta meg minden kérdését, hiszen Nightyngale sem tudta, hogy merre lehet. - Nem láttad Kurousagit?
- Sajnálom, de csak Froo és Lyla van velem. - válaszolta a férfi. Nighyngale gyomra egy pillanatra összeszorult, de nagy levegőt vett, és folytatta.
- Nehéz fenntartani a telepatikus kapcsolatot... - magyarázta gyorsan, mert tudta, hogy nemsokára megszakad a kapcsolat a hatalmas mágikus erő interferenciája miatt. - Látod a birkákat? Talán követhetnénk őket...
- Hmm, vagy a levegőbe röpíthetnénk az egész helyet... bár valószínűleg igazad lehet. Úgy fest egy irányba mennek, ha követjük őket, talán tudunk találkozni... – értett egyet végül a férfi Nightyngale rögtönzött tervével, majd társaira terelődött a téma. - El tudod hozni őket magaddal valahogy?
- Megoldom. Nemsokára jelentkezek! – zárta le a beszélgetést a nő, mert érezte, ahogy kifutnak az időből.
- De hogyan? - tette fel magának a költői kérdést, majd megidézte kedvelt fekete szárnyait, és Eclairt karjaiba emelve felröppent egy közeli rom tetejére. Miután ellenőrizte, hogy stabil-e, óvatosan letette az eszméletlen lányt, majd Roha két csatlósát is mellé cipelte.
- Ez így baromi fárasztó lesz... Bár... legalább nem sok mágikus erőt fogyaszt. - mondta Nightyngale az alatta kígyózó birkáknak címezve szavait. Legalább ők meghallgatták. Nagyot sóhajtva ragadta meg a rókahercegnőt, hogy a következő stabil tetőre vigye. Gondolatai közben Kurousagi felé terelődtek, de bízott benne, hogy a holdnyúl majd feltalálja magát... ha egyáltalán eszméletéhez tér.

Annak ellenére, hogy belementem, pihenek még egyet a holnapi indulás előtt, szinte egy szemhunyásnyit se sikerült aludnom az éjszaka folyamán. Álmatlanul fordultam egyik oldalamról a másikra, miközben Lucina gondtalanul szunnyadt mellettem. Kis teste egyenletesen mozgott fel-le, és ha nem tudtam volna, mi a helyzet és mióta volt már ebben az állapotban, azt hittem volna, egy szimpla mélyalvásról van szó. Nagyon aggódtam az állapota miatt, ugyanakkor valahol egy kicsit talán irigykedtem is, amiért biztos kipihenten fog ébredni később.
Nem bántam volna, ha legalább egy pár órás pihenésem lehetett volna a holnapi megkérdőjelezhetően veszélyes akció előtt. Mikor viszont odakint hallottam, ahogy a rúnalovagok egyre jobban és hangosabban motoszkálni, beszélgetni kezdtek és a nap is felkelőben volt rájöttem, hogy az éjszaka bizony egy elsuhant, nekem pedig egy jó ideig nem lesz több lehetőségem a rendes alvásra.
Halk sóhajjal felemeltem Lucinát magam mellől, és óvatosan beletettem a táskámba, ahol egyébként is hordozni szoktam. Sebeim már nem fájtak annyira, mint előző nap, de az emlékeimből továbbrad se tért vissza semmi, ha pedig megpróbáltam volna felidézni bármit is, köszöntött a szúró fájdalom a fejemben. Igazából eljátszottam a gondolattal, hogy, ha nem Lucina miatt lett volna, aki nem ébredt fel, én lehet egyszerűen elsétáltam volna. Vagy legalábbis erősen megfontoltam volna a lehetőségét. Nem hittem volna, hogy bármi olyan dolog történhetett, aminek az elfelejtése nélkülözhetetlen lett volna az életemben… bár lehet, hogy az is szólt belőlem, hogy nem szerettem volna különösebben közösködni a rúnalovagokkal. Viszont már túl késő lett volna máshogy dönteni.
Szerencsére nem nekem kellett Okita és Kyrie után kutatni, ugyanis mire kiléptem a sátorból és tettem két lépést, már észre is vettem őket, éppen felém haladva. El kellett ismernem, annyian voltak a táborban, hogy ha magamnak kellett volna utánanéznem a lányoknak, esélyesnek láttam, hogy indulásig nem sikerült volna véghezvinnem.
- Hogy vagy? – érdeklődött Kyrie, ahogy közelebb értek. – Sikerült valamennyit pihenned?
- Szerintem nagyjából annyit, mint neked… minimálisan azért talán többet – fűztem hozzá informálisan, mire csak egy kedves, kissé nyúzott mosoly volt a válasz.
Csodáltam, hogy még egyáltalán képes volt mozogni és értelmes mondatokat megfogalmazni. Én úgy emlékeztem, ha valaki sokáig nem alszik, akkor abba akár végkimerülés szinten bele is lehet halni. Igaz, arra, hogy ez hány napot takart pontosan, nem emlékeztem hirtelenjében. Közülünk talán ő volt az, akinek a legveszélyesebben állt a szénája. Na meg persze, Lucina.
- Mik a tervek? Gondolom hátul fogunk maradni? – érdeklődtem Okitára nézve.
- Igen – bólintott a nő kimérten. – Minél hátrébb maradunk, annál könnyebben fogunk tudni leválni tőlük, amikor lehetőségünk adódik rá.
- Azért ez elég kockázatos… biztosak vagytok ebben? – vontam kérdőre őket, úgymond tesztelve a magukba és ebben a bizonyos Sieghart-ba vetett bizalmukat.
Nem tudtam eldönteni, hogy megnyugtasson-e vagy sem, hogy mindössze bólintás volt rá a válasz.
- Természetesen. Menjünk – fordult menetiránynak a fehérhajú nő, én pedig némi habozást követően szintén megindultam utánuk.

A rúnalovagokból és törvényes mágusokból álló csoport az általam vártnál hamarabb érte el Bosco határát. Bár azt is meg kellett jegyeznem, hogy nem sikerült annyira képbe kerülnöm térképileg, mint szerettem volna. Csupán nagyjából tudtam, merrefelé járhattunk és verhettünk tábort korábban abból, amit a két nőtől megtudtam. Egyre inkább fontolgattam magamban, hogy ideje lenne valami olyan mágiát is tanulnom, ami segítheti a tájékozódásom…
A határ átlépése könnyen és problémamentesen történt, noha én magam vártam volna, hogy esetleg rajtunk ütnek, vagy minimum megpróbál minket feltartóztatni valaki. Leginkább azt mondhattam volna, hogy gyanúsan nagy volt a csend. Minél előrébb haladtunk, annál rosszabb érzésem volt a helyzettel kapcsolatban, viszont a táskámban szunnyadó Sulekk kölyök miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy megérzéseimre hagyatkozva menekülőt fújjak. Majd később szidom magam, ha tényleg olyan nagy bajba keveredtem. Mivel nem passzoltam le ezt a törpét mielőtt kikelt volna, utána már felelősséggel tartoztam érte.
Mikor éppen azon gondolkodtam, hogy a kelleténél sokkal könnyebben haladnak a dolgok és ez általában nem jelent jót, morajlás tört fel a jelenlévők között. A legátus éppen a csapatok elosztását illetően közölt volna részleteket, de felmerült némi probléma.
- Fegyveresek jönnek… - szűrődtek ki a kulcsfontosságú szavak a tömeg morgolódásából.
- Mennyien vannak?
- Több tízezren!
- Csak nem mehet ilyen könnyen, nem igaz…?
- Ezek a bosco-i fegyveresek lesznek!
Nem tudtam eldönteni, kiktől származtak a hangok, de nem is volt kifejezetten sok időm arra, hogy ezen gondolkodjak. Éreztem, ahogy Okita megragadta a vállam, s mikor felé fordultam a szemembe nézett.
- Ideje indulnunk… - tájékoztatott határozottan, azzal ő és Kyrie már futásnak is indultak.
Mindössze egy pár másodperces fáziskésésbe telt, és már iramodtam is utánuk.
- Hé! Ti meg mit képzeltek, merre mentek?
- Megállj! – kiáltott utánunk még valaki, meg még, ahogy észleltem többen mások is a tömegből.
Ennek ellenére fizikailag nem próbáltak meg az utunkba állni. A fegyveresek vélhetően nagyobb akadályt jelentettek, mint három nő hirtelen jött szökési kísérlete. Ezen nem múlt senki élete, az ellenfelekkel ellentétben.
Fogalmam se volt, merre kell menni, de úgy tűnt, két társam felettébb céltudatosan szaladt. Szó nélkül követtem őket, bár vetettem egy pillantást a vállam fölött a hátrahagyott csapatra. Akaratlanul is elgondolkodtam rajta már sokadszorra is, hogy egyáltalán nem örültem a ténynek, hogy tisztában voltak az igazi nevemmel. Csak remélni mertem, hogy nem voltam annyira hülye, hogy nyilvánosan osztottam meg velük a valódi nevemet - v agy is inkább, hogy a szőke csitri nem kiáltotta ki égre-földre azt. Alakváltásom miatt alapvetően az álcázással sose volt gondom, de nem díszből próbáltam álneveket használni gyakorlatilag minden lehetséges helyzetben…
Végül csak visszafordultam Okita és Kyrie felé, s gyorsan felzárkóztam hozzájuk. Most már, ha akartam volna se mehettem volna vissza. Nem csak azért, mert azt mondtam benne vagyok, de azért is, mert épp az előbb szúrtuk hátba lelépésünkkel a rúnalovagokat. Ezek után kötve hittem volna, hogy ugyanolyan nyugodt vendéglátásban részesülhettem volna, mint eddig. Nem is beszélve arról, hogy egy nem legális céhhez tartoztam.
Egy pár percig megállás nélkül futottunk, de hogy pontosan meddig, azt nem mértem.  Mikor már biztos távolba kerültünk és közel s távol senkit nem láttunk, Okita fokozatosan lelassított. Kyrie még nálam is korábban állt meg, bár nem hibáztattam ezért. Mikor biztos távolságba értünk, lefékezett, és a térdeire támaszkodva kifújta magát egy pillanatra. Nem volt ugyan életünk maratonja, de rajta jobban kifejtette a hatását az alvatlanságából adódóan.
- Jól vagy? – érdeklődött Okita, ahogy visszalépett hozzá.
- Persze – mosolygott a megszokott kedves, mégis kissé fáradt módon. – Csak egy percet adjatok, és kifújom magam.
- Elég messze kerültünk már… szerintem nem lesz gond abból, ha kicsit megállunk – jegyeztem meg, majd levettem a hátamról a táskám benne a kölyökkel, és feléjük pillantottam. – Mindenestre, amíg pihensz, körülnézek odafentről. Biztosra akarok menni, hogy se mögöttünk, se előttünk nincs ellenség – vázoltam tömören a terveimet, majd válaszra sem várva felvettem egy sas alakját, és felrepültem a magasba.
Egy ideig köröztem a levegőben, és meg kellett állapítanom, hogy messzebb futottunk, mint gondoltam volna. Se mögöttünk, de előttünk nem láttam senkit, aki veszélyt jelenthetett volna. Nagyjából másfél percet köröztem odalent, majd visszarepültem a lányokhoz, és valamivel landolás előtt újra emberi alakomra váltottam.
- Közel s távol nem láttam senkit – kaptam fel a táskámat a földről, majd ismét feléjük fordultam. – Sokáig fog tartani, mire a találkozó helyhez érünk?
- Egy pár órás séta biztosan vár ránk – felelte Okita, ahogy vetett egy pillantást Kyrie felé hogy meggyőződön róla, rendben van-e.
- Akkor jobb, ha mihamarabb indulunk – mosolyodott el a nő, ahogy ismét rendesen felegyenesedett.
Úgy tűnt, felettébb hamar kipihente magát; már amennyire erre jelen helyzetében lehetősége volt rá. El kellett ismernem, hogy mindketten elég szívósnak tűntek annak ellenére, mennyire megszívatta őket korábban az a lény.
Ahogy két társam ismét elindult, én két lépéssel lemaradva mögöttük követtem őket. Nem bíztam bennük ugyan, de nem is adtak okot arra, hogy túlzottan kételkedjek bennük. Elég nagy dolgot vállaltak be azzal, hogy dezertáltak a seregből azért, hogy a saját átkaikat megtörjék. Pontosabban, mágikus rontást. Nem szerettem az átok kifejezést, olyan idiótán természetfelettinek hatott…
Magam elé vettem a táskám egy pillanatra, és igazából nem tudom, miért is nyitottam egyáltalán ki, hiszen biztos lehettem benne, hogy Lucina továbbra is kábán fogja az igazak álmát aludni. De talán egy részem valahol reménykedett benne, hogy egyszer csak saját magától is visszanyeri az eszméletét… természetesen naiv remény volt.

- Azt hittem, ennél nagyobb kupolára kell számítani… - jegyeztem meg, bár nem tudtam eldönteni, igazából mennyire is kéne kicsinek találnom a kastély nagyságára emlékeztető, fekete mágikus képződményt.
Valahogy a fejemben egy nagyobb elvárás alakult ki róla, talán azért, mert konkrét erődöket kebelezett be a rónalovagok szerint. Csak remélni mertem, hogy a kisebb méret számunkra előnyt jelent, és nem valami eltitkolt hátrányt.
- Semmilyen mágikus kisugárzást nem érzek belőle – jegyezte meg Kyrie is azt, ami a következő megjegyzésem, vagy épp kérdésem lett volna, ha nem előz meg.
- Attól még nem lesz kevésbé veszélyes. Ne lankadjon a figyelmünk – adott le egy egységes figyelmeztetést Okita, én pedig nem tudtam volna mivel kontrázni rá, hogy ellent vessek neki.
Nem volt különösebb bajom azzal, hogy úgy tűnt, hármunk közül ő a vezető. Mindaddig, amíg személyes biztonságomat vagy érdekeimet nem veszélyezte, nem volt ellenemre a követése. Szó nélkül, bár mindenre felkészülten haladtunk át a fekete kupolán - legalábbis így volt tervben, csak épp a kivitelezése nem sikerült.
Belépve megrogyott a térdem, és beletelt egy másodpercbe, mire megtaláltam az egyensúlyom. Hallottam és láttam, hogy két társam is ugyanezt élte át, de mindannyiunknak sikerült újra egyenesbe hoznunk magunkat.
- Szörnyű ez a nyomás… - pillantott körbe Kyrie, miközben én előre húztam a táskámat és gyorsan megnéztem, Lucinával minden rendben van-e.
Továbbra is mélyen aludt, mintha semmit nem is érzékelt volna. Vagyis nem mintha, hanem valószínűleg tényleg szimplán semmit nem érzett. Miután meggyőződtem róla, hogy vele minden rendben van, körbenéztem.
Ami már asz elő pillanatban feltűnt, az a rengeteg rom volt. Jobbára épületek romjainak tűntek, falmaradványoknak, de úgy tűnt, van sok teljesen más eredetű törmelék is, amiket nem tudtam volna hová besorolni. Tettem egy pár lépést a hozzám legközelebb eső romokhoz, és nem épp elragadtatva jöttem rá, hogy mozgásomra bizony kihat a nyomás. Nem volt ugyan elviselhetetlen, de megnehezítette a közlekedést.
- Így nem lesz nagy élmény futni – jegyeztem meg szarkasztikusan, ahogy leguggoltam az egyik törmelékkupachoz.
- Meg fogjuk oldani – felelte Okita, miközben a kékhajú nővel együtt ők is tettek pár lépést, mintha csak hozzám hasonlóan tesztelték volna, hogy is tudnak mozogni ez alatt a nyomás alatt.
- Van itt valami furcsa – mondtam, miközben kinyújtottam a kezem a törmelékkupac felé, de elővigyázatosságból nem értem hozzá. – Itt olyan anyagok is vannak, amikkel korábban még nem találkoztam… nem láttam még ilyen fémet. Meg ilyen fura szagú folyadékot se.
- Hát, nem tudom, melyik a furcsább, az, vagy ezek a sétáló birkák... – jegyezte meg Kyrie, mire ismét felnéztem és a földről felkelve feléjük fordultam.
- Birkák? – tettem fel a költői kérdést, de választ se kellett kapnom rá, máris láttam, mire gondoltak.
Nehéz lett volna nem észrevenni azt a rakat birkát, ahogy a törmelékek alkotta falak között egy irányba, teljes katonás rendben meneteltek egy irányba. Úgy tűnt, mintha észre sem vettek volna minket, vagy legalábbis biztos, hogy nem vettek rólunk tudomást.  Több százan voltak, szinte bábokra jellemzően merev, egyenletes mozgással. Egy pillanatra dobbant egy nagyot a szívem, ahogy eszembe jutott, mit éltem át, amikor a démon Negurában megpróbált megtörni engem. Az ottani alaktalan, furcsa lényeg pontosan ilyen érzést keltettek bennem és hasonlóan mozogtak, én pedig máris biztosra vettem, hogy ezekkel a nyamvadt birkákkal meg fog még gyűlni a bajunk.
Kyrie elindult az állatok felé, én viszont megragadtam a csuklóját.
- Ne menj a közelükbe – figyelmeztettem. – Nem pont ilyennel, de hasonlóval volt már dolgom. Lehet, hogy nem támadnak meg, de nem kéne kísérletezni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha nem is mind, de egyik-másik a későbbiekben még nekünk ronthat. Legalább ne siettessük a problémák érkezését.
- Volt már dolgod ilyennel? – érdeklődött Kyrie kíváncsian, mire csak kissé hanyagul megvontam a vállam.
- Mint mondtam, nem ilyennek, csak egy szinten hasonlóval. De nem fogok mesedélutánt tartani róla – zártam rövidre a témát kissé ellenségesen, főleg abból adódóan, mennyire nem fűztek kellemes emlékek a témához.
A kékhajú nő azonban szemmel láthatóan nem vette magára, s miután eleresztett felém egy mosolyt, Okitára pillantott. Követtem a tekintetét, majd a fehérhajú nőét is, aki komoly arckifejezéssel bámult fel az égre. Vagy legalábbis arra, ami idebent égként, talán még inkább plafonként funkcionált.
- Azt hiszem, ebből jön a félhomály… – nyugtázta a megfigyelését, ahogy teljes sötétségbe borult felső részt tanulmányozta, amit két hatalmas, zöldes kar próbált felülről kettétépni.
Legalábbis azok lehettek, noha mi csak a tenyereket láttuk belőlük. Szinte már fájdalmas lassúsággal tépték a különös tér felső részét, körülöttük pedig hét angyalszerű lény próbálta ebben megakadályozni őket. Tökéletes formációban lebegtek a karok köré gyűrűt fonva, bonyolult pecsétekkel körbehálózva magukat, és furcsán érthetetlen szavakat kántáltak.
- Arkangyalok…? – tettem fel a kérdést félhangosan, gyakorlatilag csak saját magamnak.
Nem vártam rá se választ se egyéb kérdést ezzel kapcsolatban, de a hét angyalszerű lény jelenléte rögtön ezt idézte fel bennem.
- Arkangyalok? – kérdezett vissza Kyrie kíváncsian, ahogy mindketten felém fordították a tekintetüket.
- … Nem, nem azok lesznek – javítottam ki magam, ahogy jobb karomra felvettem Nathaniel karjának az alakját. – Ezzel a képpel valami nincs rendben.
Egyszerűen nem vágott össze nekem, mit keresnének itt. Az egész olyan valószerűtlennek tűnt, sokkal kevésbé valódinak, mint a körülöttünk sétafikáló bundás gombócok. Meglendítettem a kezem, mire egy méretes tűzgolyó indult meg a furcsa látvány irányába. Mágiám túlrepült a képen, tova a sötétségbe, ami még inkább összezavart engem a helyzetet illetően.
- Olyan, mintha valami másik dimenzióból kivetített kép lenne – jegyezte meg Okita, mire én csak megvakartam a tarkómat egy kicsit.
- Való igaz… bár ez nem sok mindent magyaráz me-… - azonban elakadtam, ahogy a romok között ismét vándorolni kezdett a tekintetem, és megpillantottam valami még annyira sem oda illőt, mint a korábbiak.
- Mi az? – vont kérdőre Kyrie, ahogy sietős léptekkel megindultam előre, már amennyire a nyomás engedett.
Nem válaszoltam, csak odasétáltam a törmelék halomhoz, ami mögül egy láb lógott ki, mögé bepillantva pedig akaratlanul is elkerekedtek a szemeim.
- Kurousagi? – suttogtam a nevét, ahogy a földön fekvő, ájult holdnyúlra meredtem.
- Ismered őt? – lépett mellém Okita, én pedig bólintottam.
- Igen… mondhatni. Azt hiszem, ha valamiként le kéne írnom, szövetségesnek nevezném – feleltem, ahogy letérdelve megráztam a vállait majd megpofoztam egy kicsit, de semmi reakció nem érkezett. Teljesen kiütötte valami, és csak remélni mentem, hogy nem egy Lucinához hasonló rontás, hanem csak a térben uralkodó erőteljes nyomás.
Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy ő egyedül nem kötne ki egy ilyen helyen. Ha itt volt, az azt jelentette, Nightyngale is a közelben volt. Vagy legalábbis biztos, hogy együtt indulhattak el.
Vetettem egy gyanakvó pillantást a továbbra is megrögzötten baktató birkaáradatra. Továbbra is úgy véltem, lesz még velük bajunk, bár megköszöntem volna, ha nem kerül rá sor. Nehezebben mozogtam az átlagnál, így nem sok kedvem lett volna egy plusz sújt magamra venni – ugyanakkor így, hogy már itt feküdt előttem és végtére is céhtársam volt, nem lett volna szívem magára hagyni Kurousagit. Ki tudja, mi várt volna itt rá, és semmi olyat nem tett ellenem, ami miatt megérdemelte volna, hogy ignoráljam. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy pontosan hogyan is fogom cipelni őt, mivel Lucina már a hátamon volt.
- Magunkkal kéne vinnünk… még kitalálom, hogyan – pillantottam fel Okitára. – Most, hogy beértünk, merre kéne mennünk? Hol van az a bizonyos Sieghart?

- Majd én viszem őt – guggolt le Okita Kurousagi mellé, és azzal a lendülettel fel is kaparta őt a földről. – A találkozó helye még valamivel odébb van. Tudom, merre kell mennünk, mutatom az utat.
Elgondolkodtam rajta, megkérdezzem-e Okitát, boldogul-e egyedül, de aztán meggondoltam magam. Így, hogy mágiája sem volt, valószínűleg elég sértő lehetett volna, ha még a fizikai képességeit is kérdőre vonom. Egyébként meg nekem is hasznosabb volt, hogy ő cipelte Kurousakit, és nem nekem kellett. Problémás lett volna plusz súllyal a hátamon harcba keveredni valakivel.
A fehérhajú nő körülnézett egy kicsit, majd célirányosan megindult a romok között. Fogalmam sem volt, merre megy pontosan, de valószínűleg azzal se jutottam volna többre, ha rákérdezek. Nekem semmiféle emlékem nem volt a korábbiakról, ez a hely pedig teljes mértékig ismeretlen volt.
Miközben meneteltünk, oldalra pillantottam a birkacsodák irányába. Egyszerűen nem hagyott nyugodni valami velük kapcsolatban. Nem tudtam volna megfogalmazni, mi az, de nem tetszett ez az egész. Ugyanakkor próbáltam megnyugtatni magam, elvégre lehetségesnek tűnt az is, hogy szimplán a Negurában tapasztaltak után paranoia alakult ki bennem. Korábban is hajlamos voltam rá, de azok után aztán pláne óvatos voltam az ilyesmivel.
- Ti is halljátok? – kérdezte hirtelen Kyrie, mire Okitával mindketten megálltunk.
- Mit? – érdeklődtem körbepillantva, én ugyanis semmire nem füleltem fel.
- A birkák… olyan, mintha kántálnának valamit – jegyezte meg az emelgetett állatokat bámulva.
Elcsendesedtünk, én pedig még pár óvatos lépést is tettem a birkák felé, hogy biztos legyek benne, nem képzelődök. Persze túl közel se mentem, annak ellenére sem, hogy nem úgy tűnt, mintha a legkevésbé is érdekelnénk őket. Kyrie pedig igazat mondott; jobban megfigyelve hallani lehetett, ahogy mindegyik bárány emberi nyelven azt suttogta „Jöjj el”. Ebben volt valami kifejezetten hátborzongató, ami csak tovább növelte a bennem keringő baljós érzést.
- Mégis minek kéne eljönnie? – tette fel a kérdést Kyrie, mire én csak megvontam a vállam.
- Azt hiszem, addig jó, amíg nem tudjuk. Valahogy olyan, mintha… nem is tudom, a halálba menetelnének?- jegyeztem meg a továbbra is teljes összhangban lépkedő állatokra nézve.
- Ha így is van, akkor sincs időnk most erre– jegyezte meg Okita. – A nyomás miatt elég lassan haladunk, nincs vesztegetni való időnk.
Csak bólintottam egyet, ahogy ismét menetirányba fordultam, és követtem a nőt. Csendben meneteltünk tovább, és úgy tűnt, senki nem volt kifejezetten beszélgetős hangulatban. Igazából örömmel láttam, hogy senki nem pánikolt, ugyanakkor a másik két nő idegei is szinte pattanásig feszültek. Látszott rajtuk, hogy készenlétben álltak, ha bármi is történne. Már csak abból, ahogy a helyzethez hozzáálltak, az volt az érzésem, nem a semmiért végzősök az akadémián.
Ahogy haladtunk előre, úgy kezdtük szépen lassan egyre jobban megszokni a nyomást. Látszólag Okita céltudatos volt az iránymutatást illetően, én pedig csak remélni mertem, hogy tényleg tudja, mit csinál. Még mindig mélyen megkérdőjeleztem, mennyire is volt vajon jó ötlet ebbe az egészbe belemenni. Biztos, hogy nem lett volna valami más mód arra, hogy Lucina felébredjen, én pedig visszakapjam az emlékeimet? Egyszerűen a hideg rázott ki ettől az egész helytől. Nem arról volt szó, hogy beijedtem volna, inkább csak arról, hogy elégszer másztam már bele problémákba ahhoz, hogy felismerjem, ha egy helyzetben nem nekem áll a legjobban a szénám. Én pedig kifejezetten utáltam, ha nem éreztem biztosnak a dolgomat, vagy nem az én kezemben volt az irányítás.
Egy pillanatra Kurousagira tévedt a tekintetem, aki még mindig nem nyerte vissza az eszméletét. Ugyan voltak ötleteim arra, hogy miért is jöhettek ide, arra azonban nem, hogy szakadhatott el Nightyngale mellől. Nem ismertem különösebben a nőt, de nem úgy tűnt, mintha csak úgy magukra hagyná a társait. Arról nem is beszélve, hogy Kurousagi sértetlennek tűnt…
Aztán egyszer csak a fehérhajú nő lefékezett, mi pedig követtük a példáját. Egy furcsán egyben maradt épület előtt álltunk, amely leginkább egyfajta családi házra emlékeztetett azt leszámítva, hogy a korábban tapasztaltakhoz hasonlóan számomra ismeretlen üveganyagokból és fémekből épült. Olyan volt, mintha ez az egész egy másik dimenzió, vagy legalábbis egy átmenet lett volna a miénk és egy másik között.
- Itt kéne már lennie… –jegyezte meg Kyrie ahogy körülnézett, hangjából pedig kihallatszott az idegesség.
- Ha kell, nélküle kezdjük e-… - kezdte volna Okita, de egy közeli, földöntúlinak ható nevetés szakította félbe a mondatát.
Azonnal körbefordultam, de semmit nem láttam. Akármi is ordított ránk a következő pillanatban, számunkra érthetetlen nyelvet használt, az ennél is nagyobb baj azonban az volt, hogy láthatatlan is volt. Akármerre is pillantottam, csak a romokat láttam.
Végül pár másodperccel később több tucatnyi, korábban sosem látott ocsmányságú démonfajzat bukkant elő a romokból. Mindig is úgy éreztem, láttam már egy pár dolgot az életem során, de ez azért még engem is arra késztetett, hogy reflexből hátra mozdítsam a fejem és eleresszek egy gyors, undorodó grimaszt.
Olyan volt, mintha megannyi betegségtől és járványtól eltorzult, szinte már félhalottra emlékeztető testek tömegei vánszorogtak volna felénk. Bőrük tele volt fekélyekkel, vágásokkal, egyik-másiknak pedig még a belső szervei is kieső félben voltak. Mindennek ellenére nem úgy tűnt, mintha ez különösebben zavarta volna őket, és baljós lassúsággal meneteltek felénk, undorító nyálkával bekent fegyvereket vonszolva maguk mellett.
Nem szerettem volna már most harcba bonyolódni, és társaim is így gondolhatták, ugyanis azonnal menekülő útvonal után kezdtünk forgolódni. Természetesen nem lehetett akkora szerencsénk, hogy ne pont körbevegyenek minket. Egy kissé bosszús, halk mordulással vettem tudomásul, hogy itt bizony nincs más lehetőség, mint harcolni.
- Divine Soul: Orifiel! – Amint felvettem az angyal alakját, hátrapillantottam Okitához. – Vigyázz Kurousagira! Ezt mi valahogy megoldjuk.
Bár szavaim kissé utasításnak hatottak, én inkább szántam őket reflexszerű figyelmeztetésnek. Nem arról volt szó, hogy bármilyen szinten is lenéztem volna, de biztos voltam benne, hogy mágia nélkül nem sok esélye lett volna a szörnyetegek ellen.
- Rendben – bólintott, és ha zavarta is amit mondtam, nem adta különösebb jelét.
Láttam a szemem sarkából, ahogy Kyrie jégbe borítja a karjait, de nem volt sok időm azzal foglalkozni, ő mit csinál. Ki kellett találnom, vajon mi lenne a leggyorsabb és a leghatásosabb mód ezeknek a förmedvényeknek az elpusztítására. Még alig léptünk be ide, nem szerettem volna esztelenül elhasználni minden mágikus energiámat.
Kezembe idéztem Orifiel fegyverét, s lendületet véve ledöftem a földbe.
- Wrath of Nature!
A földből méretes, vaskos indák törtek elő, melyek aztán végigsöpörtek a lényeken egy félköríves alakzatban. Több közülük elrepült és odébb bukdácsolt a nagy lendületre, de sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ennyi ide nem lesz elé. Megragadtam a lényeg közül párat az indákkal majd egymásnak csaptam őket, hogy egy kis időt nyerjünk, aztán kirántottam a kardomat a talajból.
- Magic Blast! – lendítettem előre a kezem, kilőve a méretes mágikus lövedéket.
Teli találattal csattant, s egy kisebb robbanást követően örömmel vettem tudomásul, hogy mindjárt négyet közülük azonnal ki is csinált, pár másik pedig elég rendesen megsérült. Pár másodperces szünet után ismét mozdítottam is a fegyvert, s hasonló eredménnyel zárult, mint az első próbálkozás. Az undorító szerzetek ugyan nem voltak gyorsak, de szívósak már inkább. A közvetlen találatokra gyakorlatilag azonnal megsemmisültek, de ha csak felületileg érte őket csapás, akkor bizony úgy meneteltek továbbra is felénk, mintha mi sem történt volna.
Kyrie is igyekezett távolsági módon használni a magiát, és mindhárman arra törekedtünk, hogy ne kerüljünk túl messze egymástól; na meg persze, én és a kékhajú nő arra is, hogy Okita és Kurousagi ne kerüljenek ki a képből.
- Az én mágiám elég hatásos ellenük, ez egy kicsit javít a helyzeten… de nem bánnám, ha kevesebben lennének– jegyeztem meg egy újabb lövést követően. – Kyrie, hogy bírod? – pillantottam a nőre.
A korábbiaknál is fáradtabbnak tűnt, de még így is futotta tőle egy mosolyra.
- Jól – felelte kurtán, ami meggyőzött arról, hogy nem, nem bírja jól, de legalább van benne annyi, hogy nem fogja csak úgy bedobni a törölközőt.
- Nem gondoljátok, hogy ez esetleg egy csapda volt, vagy, hogy Sieghart ide sem ért? – szegtem nekik kissé talán túlságosan is őszintén, de pesszimizmusomból adódóan ez volt az első két lehetőség, ami eszembe jutott.
Így, hogy a férfiről semmi emlékem nem volt, nem tudtam benne annyira bízni, mint Okita és Kyrie. Főleg úgy nem, hogy számtalanszor futottam már bele félrevezetésekbe és csapdákba, amikor még hajlandó voltam mások jóindulatára és segítségnyújtására hallgatni…

- Wow. – emlékeztem meg egy rövidke szösszenettel, mikor elértünk oda, ahová a bégető… jobban mondva a csendben haladó zombi bárányok mind meneteltek.
Egy óriási, többé-kevésbé kör alakú tér tárult a szemünk elé, melynek, egy gyors számolást követően megállapíthatóan és minden kétséget kizáróan hét különálló kapuja volt, melyből az egyik előtt toporogtunk mi magunk is.
A bárányok, mint valami áldozati állatok, rendezetten, meg sem rezzenve haladtak a középpont irányába, ahol egy igen groteszt, óriási, némileg hentesre emlékeztető szörnyeteg strázsált és küldte át a másvilágra az állatokat. A másik érdekesség pedig, hogy mikor áthaladtak a kapun, az elvarázsolt húsdarabok valamit motyogtak is, harmad nekifutásra pedig meg is értettem, hogy mit: „jöjj el”.
- Hmm, valakinek furcsa ötlete támadt az éhínség megszüntetésének kezeléséről. – méregette Froozer is a területet egyszerre undorral, kíváncsisággal és kelletlenül.
Neki sem volt már ismeretlen a helyzet, elvégre az oldalamon látott már sok-sok zombit, szörnyeteget és gyilkosságot, arról nem is beszélve, hogy ő is ragadozó volt, így hát a préda széttépése neki sem okozott lelki sérüléseket, akárcsak nekem sem.
- Ki kéne derítenünk, hogy merre vannak a többiek. – böktem ki végül a gyors vizit után.
- Ez nem egy hülye ötlet, még ha neked jutott is eszedbe. – értett egyet velem Froo, így hát a telepátiához folyamodtam megint, hogy felvegyem a kapcsolatot Nighty-val.
 
 
- N-Nighty? – pislogott meglepetten Angelina, mikor kinyitotta a szemét.
A tagjai még mindig nehezek voltak, a feje pedig hasogatott, de ami még nagyobb gondot okozott neki, hogy fogalma sem volt róla, hogy mi történt és hol van. Próbált körbepislogni, de az őt körülvevő terep annyira… „másvilági” volt, hogy nem egészen tudta összerakni a képet.
- Helló, örülök, hogy csatlakoztál az élők közé. – mosolygott az alakváltó.
- Ő... miért, elhagytam volna? – kérdezett vissza a csillagmágus ijedten.
- Áh, dehogy, csak eszméletlen voltál. – vigyorgott tovább a másik lány. - Talpra tudsz állni?
- Talán. Bár a fejem iszonyatosan hasogat. – vallotta be őszintén Angel. – Vajon mindenki más is hasonlóan járt? Meddig lehettem kiütve? És hol van Roha? – kavarogtak szegény fájós fejében a kérdések.
- Majd megszokod. - vonta meg a vállát Nighty, miközben felsegítette Angelinát. - Sajnos nem a legideálisabb a helyzet a búra alatt.
- Igaz is, a búra… - jutott eszébe szép lassan minden Ange-nek.
Miután végre talpra kecmergett, körüljáratta a szemét jobban is, majd rövidesen hangot is adott egyes kérdéseinek:
- Merre van Roha? És Lyla? Meg Froozer? És a nyuszi? – bökte ki egy szuszra, meg sem várva egy esetleges választ.
- Kurousagin kívül mindenki megvan. Róla nem tudunk semmit. – avatta be a részletekbe szomorkásan a céhtársa. - Azokat a birkákat követjük, és reméljük, hogy majd valahol összefutunk Rohával. Sikerült telepatikus kapcsolatot létrehozni vele, de nem volt elég stabil, ezért nem tudtunk rendes stratégiát kidolgozni.
- Akkor ezek szerint ő jól van. - mosolyodott el halványan, mikor nyugtázta, hogy Roha bizony él és mozog, sőt mi több, tevékenykedik, ami már önmagában is erővel töltötte el a lányt. - Rendben, tudok valamit segíteni esetleg? – érdeklődött.
- Tudnád hozni Ekkit? – látta el egyből feladattal Nightyngale.
- Megpróbálom. - bólintott rá, bár nem volt benne biztos, hogy a jelenlegi szituációban mennyire is lett volna képes használni az erejét, de elvégre egy próbát mégis csak megért… legalábbis erre a következtetésre jutott végül.
Angelina Orion kulcsát vette a kezébe, hívására pedig a spártai harcos késlekedés nélkül alakot is öltött, majd a karjaiba kapta Eclairt.
- Erőltetett menet? - kérdezte határozott hangon Orion, mikor már a kezében volt a lány.
- Azt hiszem, a sima gyaloglás is bőven elég kimerítő lesz. - válaszolta neki Ange. – Örülök, ha egyáltalán hosszútávon talpon tudok maradni. – mérgelődött és szomorkodott magában, ugyanis tagjait még mindig ezer kilósnak érezte, a fejfájást már nem is említve.
- Most, hogy nem egyedül kell rátok vigyáznom, lemehetünk az utcára. Bár parkourozni menőbb lett volna. – ismertette az ötletét az alakváltó.
- Egy hadművelet nem a látványosságon, hanem a megvalósítás tökéletességén alapszik. A legjobb manőverek azok, amik a legkevesebb befektetett energiával járnak! – zengte Orion kioktatóan, miközben leugrott a toronyról az útra.
Angelina még csak ekkor mérte fel igazán a helyzetet, már úgy értve, hogy ők eddig egy toronyszerű, biztonságosnak nevezhető magaslaton „pihentek”, de alattuk határozottan a birkák számára fenntartott út kanyargott.
Közben Nighty Krage-gel a kezében szintén pozíciót változtatott, s leereszkedett a földre.
- Ó, bakker, de én hogy megyek le innét? – nézelődött kicsit tanácstalanul a csillagmágus.
- Ange, segítsek? – kiáltott vissza neki céhtársa lentről.
- M-megköszönném. - válaszolta kicsit zavarba jőve, elvégre nem volt hozzászokva, hogy röpködjön, főleg nem valakinek a karjaiban, leginkább pedig úgy nem, hogy az a valaki nem az a férfi volt, akibe fülig szerelmes lett volna.
Mihelyst mindenki szépen landolt, megkezdték a gyaloglást, egészen addig, míg ők is, Rohához hasonlóan egy kapuhoz nem értek… csak sajnos nem ugyanahhoz.
- Remélem hamar csatlakozhatok hozzá… ettől a helytől kezd kirázni a hideg. – fintorodott el Angel a mészárszék láttán.
 
 
- Roha? – jelzett vissza a telepatikus hívásomra Nighty.
- Mesélj! – vágtam oda neki tömören, várva, hogy adjon valami helyzetjelentést.
- Elég rosszul hallak, de van egy jó hírem... Angelina felébredt! – közölte velem a jó hírt a lány.
- Tényleg? Ez remek! – örültem meg az újságnak, s egyből bevontam Froozert és Angelt is a kommunikációs csatornába.
Igaz, hogy így több mágikus erőt fogyasztott, de még mindig alig kellett erőt belefektetnem, így nem zavart a dolog, ennyit bőven megért az, hogy a saját hangján hallhassam Angenilától, hogy valóban jól van-e.
- Jól vagy Ange? – érdeklődtem egyből.
- I-igen, rendben leszek. – felelte, s bár nem volt túl meggyőző a válasz, feltételeztem, hogy ugyanabban a cipőben járhat, mint Froo, így biztosan vannak problémái neki is.
- Remek, akkor a kérdés a következő: át akarunk kelni ezen a csodálatos vágóhídon, vagy megpróbáljuk inkább megkerülni? – tudakoltam, miközben fel sem merült bennem annak a lehetősége, hogy ők még nem értenék azt, hogy miről is beszélek.
- Először találkozzunk fizikailag is. – javasolta az alakváltó, de sajnos ezzel komoly aggályaim merültek fel, hiszen abban biztos voltam, hogy nem állnak ott mellettem, ami pedig azt jelentette, hogy ők valahol máshol, jó eséllyel egy másik kapunál kötöttek ki.
- Jó lenne, de nem hinném, hogy ez olyan könnyedén lehetséges lenne, pedig hidd el, én is ezt szeretném a legjobban jelenleg. – közöltem vele nemes egyszerűséggel.
- Hát, ha gondolod, megpróbálhatsz átkelni a "vágóhídon", én azért még maradnék egy helyben, mert még mindig van két eszméletlen fiatal a csapatban. Most éppen látlak téged, a csapat tőletek 11 órára van a tér másik felén.
Noha fogalmam sem volt róla, hogy honnan tudhatta, hogy hol vagyunk pontosan Froozerrel, meg a „kolonccal”, abban a helyzetben ez volt a legkevesebb, így nem is igazán foglalkoztam vele.
- Hmm, a gond csak az, hogy velem is vannak mások. Nem hinném, hogy nekem egyedül nehéz lenne átkelnem, de csak akkor, ha egyedül vagyok. – jelentettem ki, hiszen a Flight, a Shadow Step és a sok-sok egyéb mágia, mely ott lapult a tarsolyomban valószínűleg könnyedén átjuttathatott volna a túloldalra, akár még észrevétlenül is, viszont csakis engem, egy személyben.
- Akkor mi lesz? – faggatott tovább Nighty - Kerüljük meg őket, aztán lesz, ami lesz?
- Elsőnek beküldök néhány nyalánkságot, lássuk, hogy mit reagálnak rá. – osztottam meg vele az ötletemet, hiszen, ha a csontvázak, melyeket bevezénylek, el tudják terelni a figyelmet, vagy akár szabadon áthaladhatnak a központi területen, akkor talán lehetőséget is tudnak biztosítani arra, hogy mi is biztonságosan áthaladhassunk a helyen.

Nightyngale nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy ne hagyja ott a többieket. A fiatalok még mindig nem akartak felébredni, ő pedig már kezdett fizikailag kifáradni. A romok csak nem akartak véget érni, a birkák meg csak mentek, mentek, mendegéltek. Ekkor azonban, miközben Angelinát tartotta karjaiban, a lány ébredezni kezdett. Óvatosan helyezte le egy viszonylag tisztább részre egy épület tetején, és figyelte, mikor tér magához végre. Már igazán jól jött volna a segítség.
- N-Nighty? – kérdezte meglepetten a lány, ahogy kezdett ébredezni.
- Helló, örülök, hogy csatlakoztál az élők közé. – mosolygott a nő.
- Ő... miért, elhagytam volna? – kérdezett vissza rémülten Angelina.
- Áh, dehogy, csak eszméletlen voltál. – vigyorgott megkönnyebbülten az alakváltó - Talpra tudsz állni?
- Talán. Bár a fejem iszonyatosan hasogat. - válaszolt.
- Majd megszokod. - vont vállat Nightyngale, miközben felsegítette Angelinát. - Sajnos nem a legideálisabb a helyzet a búra alatt.
- Igaz is, a búra…
A lány még körbenézett egy kicsit, hogy felmérje a helyzetet. Tekintete a csapattársaikra, a búrára, majd a környező épületekre siklott, mintha keresné a többieket.
- Merre van Roha? És Lyla? Meg Froozer? És a nyuszi? – kérdezte levegőt sem véve.
- Kurousagin kívül mindenki megvan. Róla nem tudunk semmit. – válaszolt az alakváltó keserű szomorúsággal. Kurousagi elvesztése megviselte, de a remény még nem hagyta el. Ha Lyla és Krage egyben vannak, valószínűleg a nyuszilány is rendben lesz, mindössze elveszett egy kis időre. Gondolatait elhessegetve gyorsan folytatta. - Azokat a birkákat követjük, és reméljük, hogy majd valahol összefutunk Rohával. Sikerült telepatikus kapcsolatot létrehozni vele, de nem volt elég stabil, ezért nem tudtunk rendes stratégiát kidolgozni.
- Akkor ezek szerint ő jól van. - mosolygott a lány láthatóan megnyugodva egy kicsit. - Rendben, tudok valamit segíteni esetleg? – kérdezte immáron összeszedve magát.
- Tudnád hozni Ekkit? – adta ki a feladatot az alakváltó. Krage kicsit nehezebb volt, mint a rókalány, ezért úgy ítélte meg, hogy Angelinának ő jelentené a kisebb megterhelést.
- Megpróbálom. - egyezett bele a csillagmágus, és egyik segítő társát azonnal le is hívta a mennyek világából. Egy erős, férfi harcos jelent meg előttük, aki gondolkodás nélkül felkapta a rókalányt.
- Erőltetett menet? - kérdezte a férfi határozottan. Nighty szerette az erős férfiakat, de kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy ez most nem a legmegfelelőbb alkalom pasizásra, és a fickó egyébként is csillaglélek.
- Azt hiszem, a sima gyaloglás is bőven elég kimerítő lesz. Örülök, ha egyáltalán hosszútávon talpon tudok maradni. – válaszolta kissé elszontyolodva Angelina. Nighty már kezdte megszokni a burok nyomását, de biztos volt benne, hogy a lánynak kicsit nagyobb nehézségeket okoz a talpon maradás, hiszen fizikailag is gyengébb volt, és mágikus ereje is elmaradt az övétől.
- Most, hogy nem egyedül kell rátok vigyáznom, lemehetünk az utcára. Bár parkourozni menőbb lett volna. – vetette fel Nighty az ötletet, miközben kicsit próbálta a hangulatot is javítani.
- Egy hadművelet nem a látványosságon, hanem a megvalósítás tökéletességén alapszik. A legjobb manőverek azok, amik a legkevesebb befektetett energiával járnak! – válaszolt a csillaglélek, akit senki sem kérdezett. Nightyngale nyugtázta magában, hogy a fickónak nincs humorérzéke, és elhessegette a beszólását.
Nighty az eszméletlen fiút felkapva landolt az utcán, miközben a harcos Eclairrel a kezében ugrott le az épület tetejéről. Ange tanácstalanult állt a perem mellett. Az alakváltó azonban nem hagyta túl sokáig tűnődni őt.
- Ange, segítsek? – kiáltott vissza neki.
- M-megköszönném. - válaszolt kicsit zavarban a lány.
Miután már mindenki a talaj biztonságában volt, a kis csapat folytatta útját a birkákat követve.
Végül, egy nagyobb épület mögül valami szörnyűség került Nighty és csapata elé elé. Egy hatalmas téren egy túlvilági vágóhidat működtettek élőhalottnak tűnő lények.
- Remélem hamar csatlakozhatok hozzá… ettől a helytől kezd kirázni a hideg. – fintorodott el Angelina az eléjük táruló látványra reagálva.
- Maradjatok rejtve, körbenézek... - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon Nightyngale.
Az alakváltó egy közeli épület tetejére repült, mely sokkal magasabb volt, mint amik mellett korábban elhaladtak. Talán egy katedrális lehetett valaha, és méreteit kihasználva próbált a torony takarásában maradni. A tetejéről hét kaput tudott megszámolni, melyek egyenletes távolságra voltak egymástól. A birkák különböző utcákról egyenest ezen átjárók felé tartottak, ami azonban odaát várt rájuk, az nem éppen a birkanyíró szolgáltatás volt. Házméretű szörnyeteg várta őket, zöldes bőre pedig képtelen volt megtartani hatalmas hasának bélrendszerét, mely szinte szabadon lógott ki belőle. A "hentest" nem zavarta saját problémája, és sorra dobálta be a birkákat hatalmas üstjébe, hogy elkészítse a világ legundorítóbb birkapörköltjét. Bárdja, mely kézcsonkjából nőtt ki, kíméletlenül kaszabolta a szerencsétlen lényeket, miközben néha őrült kacajjal törte meg a démoni mormogást, mely valószínűleg a fajtájának furcsa nyelve lehetett.
- Ugh, meg kéne állítani ezt a birkanyájat... Azt hiszem van valami köze ahhoz a valamihez odafent... - elmélkedett Nightyngale hangosan, miközben visszareppent társaihoz.
- Oh, valaki próbál telepatikus kapcsolatot létesíteni! - fordult Angelinához, mikor földet ért.
- Roha? – fogadta a jelzést a nő.
- Mesélj! – kérte a helyzetjelentést a férfi lényegre törően, tudatában annak, hogy nem sokáig lehet fenntartani a kapcsolatot ilyen körülmények között.
- Elég rosszul hallak, de van egy jó hírem... Angelina felébredt! – válaszolt az alakváltó.
- Tényleg? Ez remek! – válaszolt valódi örömmel a férfi. - Jól vagy Ange? – érdeklődött Roha, ahogy kiterjesztette a telepatikus kapcsolatot a lányra is.
- I-igen, rendben leszek. – felelte, közepesen hihető hangon a megszólított. Közben Nighty visszatért a templomtoronyhoz, és szem mágiáját aktivizálva felmérte a terepet. Hatalmas távokat látott át, hőtérképet alkotott a területről, és a mágikus kisugárzásokat is megfigyelte. A szörnyek és birkák jelzéseit figyelmen kívül hagyva hamar kiszűrte társainak távoli jelenlétét.
- Remek, akkor a kérdés a következő: át akarunk kelni ezen a csodálatos vágóhídon, vagy megpróbáljuk inkább megkerülni? – kérdezte a férfi újra a tárgyra térve.
- Először találkozzunk fizikailag is. – javasolta Nightyngale, remélve, hogy van lehetőségük arra, hogy összetalálkozzanak, vagy esetleg a férfi csapata megkeresse őket.
- Jó lenne, de nem hinném, hogy ez olyan könnyedén lehetséges lenne, pedig hidd el, én is ezt szeretném a legjobban jelenleg. – válaszolta a férfi ésszerűen.
- Hát, ha gondolod, megpróbálhatsz átkelni a "vágóhídon", én azért még maradnék egy helyben, mert még mindig van két eszméletlen fiatal a csapatban. Most éppen látlak téged, a csapat tőletek 11 órára van a tér másik felén. - magyarázta Nightyngale.
- Hmm, a gond csak az, hogy velem is vannak mások. Nem hinném, hogy nekem egyedül nehéz lenne átkelnem, de csak akkor, ha egyedül vagyok. – jött a válasz Rohától. Nem sokra jutottak eddig, és Nightyngale ennek hangot is adott. Szeretett volna mielőbb dűlőre jutni.
- Akkor mi lesz? Kerüljük meg őket, aztán lesz, ami lesz? - kérdezte.
- Elsőnek beküldök néhány nyalánkságot, lássuk, hogy mit reagálnak rá. – válaszolt a férfi, és úgy tűnt, bele is kezd a műveletbe. Nightyngale nem mozdult a helyéről, és érdeklődve figyelte az események folyását.

Remélte, hogy csatába keverednek.
Elvégre, ez volt a dolgok rendje. Két különböző nemzetiségű hadsereg, egymással szemben, ellentétes célokkal. Ez szülte a vérfürdőket.
Ám csatazaj, halálsikolyok, s robbanó mágiák fültépő orkánjai helyett csak síri csend szűrődött át a távolból, a mindenkit átható feszültségbe beleveszve.
Olybá tűnt, hogy az az idegesítő Legátus még mindig tárgyal a bosco-i seregparancsnokokkal, és ha mást nem is, a közvetlen összecsapást egyelőre sikerült meggátolnia...
- Csalódott vagy? - kérdezett rá mosolyogva a szőke nő.
- Egy kicsit... Így több munkám marad. - felelte Spellbreaker. - Ha nem ölik meg egymást, nekem kell a csürhét távol tartanom a buroktól. Előre szólok, ha túl sokan jönnek, nem fog menni...
- Ne aggódj. - legyintett a szőkeség, kinek műszemét egy kötés takarta. - Ha nem is harcolnak, nem fogják elengedni a mágusokat, amíg fennáll a csata veszélye. Csak azok jutottak be, akik korábban leszakadtak az átvonulókból.
- Hmm... - Spell csak kurtán biccentett. - Egyébként is, mi ez a fekete valami? Nem érzek belőle semmi mágiát...
- Mert ez nem mágia. - javította ki ideiglenes társa. - Technológia. Egy olyan világból, amely jóval fejlettebb a miénknél, mert a tudománynak kellett helyettesítenie a mágiát.
- És mire jó?
- Nos, elrettentésnek mindenképp...
Szóval a lényeget megtartotta magának. Mint mindig.
- Kezdesz bosszantani, Testamen, vagy bárhogy is hívnak... - jelentette ki Spell, nem leplezett ellenszenvvel.
- A tudatlanok előjoga a bosszúság, amely saját vakságukból ered. De ne aggódj, bukott céh utolsó hírnöke... Csak tedd a dolgod, és megkapod a jutalmad. - mosolyodott el a szőke nő.
- Játszom a szerepem, ne aggódj. - felelte bosszúsan a srác. - Ha bármely mágus leszakad a seregről, és be akarna menni, levágom, mielőtt megtehetné. Persze mindaddig, amíg nem lesz túl veszélyes a helyzet...
- Ha már csak eggyel kevesebb áldozatot kapnak odabent neked hála, már megéred azt a vackot, amit kértél. Bárhogy is, ideje indulnom. Mielőtt az egész világot megfertőzi...
- Persze. - vigyorodott el gúnyosan Spell. - Játszd csak a hőst, és mentsd meg a világot. Hogy aztán később lerombolhassátok...
A szőke nő kérdőn pillantott vissza rá, ahogy botján megtámaszkodott.
- A mesterünk többet tudott, mint hinnéd...
A szemfedős erre csak elmosolyodott, majd belépett a sötét kupolába, amely kisvártatva egész alakját elnyelte.

Ahogy a csontvázak egyre beljebb és beljebb hatoltak, úgy tűnt, hogy sem a belekben és vérben fürdő… izét nem zavarja különösebben, sem pedig bárki vagy bármi mást. A bárányok továbbra is úgy haladtak, ahogy eddig, akárcsak a levágásuk. Mindez kedvezőnek tűnt első ránézésre, egészen addig, míg túl közel nem kerültek a kivégzőhöz, aki az egyik teremtményem kapta fel egyik alakommal egy bari helyett.
- Hmm, lehet, hogy kicsit nagyobb íven kellett volna megkerülnöm. – tűnődtem, de nem különösebben zavart a játékszerem elvesztése.
Az már annál inkább kellemetlen volt, hogy a dögnek nem tetszett a dolog, hogy nem egy husit kapott fel, és dühödten a többi „katonámat” is mind darabokra szedte egyetlen suhintással, miközben valami érthetetlen és eltorzult nyelven kántált valamit.
A következő pillanatban pedig már az ő gyalogjai száguldottak felénk. A lények kissé hasonlítottak az én zombijaimra, de valamivel kifinomultabb kreációnak tűntek, messziről legalábbis mindenképp, a távolság azonban meglehetősen gyorsan csökkent közöttünk.
- Froo, figyelj hogy ne jussanak be! – adtam ki az utasítást, majd még a tényleges összecsapás előtt egy kemény, kőből összeállított burkot volna a farkas és a mellette ácsorgó élőholt köré, akinek a kezében Lyla pihent. – Így ni, ezzel nem is lesz több gond. Ha netán ostromolnák is a dolgot, akkor Froo is bőven elég lesz, hogy újraalkossa. – nyugtattam meg magam, majd felkészültem a vendégek fogadására.
Még viszonylag távol voltak, mikor belekezdtem az első mágiámba, és bizony nem finomkodtam.
- Elegem van már a szarságaitokból, bármik legyetek is. Engedjetek csak szépen találkozni a többiekkel! – förmedtem rájuk, mintha számított volna.
És hogy mi volt az első mágia, amit bevetettem? Mi más lett volna, mint a szélből felépülő pajzs. Ellenfeleimnél ugyanis közelharci fegyvereket láttam, valamint közeledtek is, így feltételeztem, hogy nem távolsági mágiát fognak használni, már ha használnak mágiát egyáltalán. Így hát felkészültem.
- Ezen a páncélon közönséges fegyverrel nem hatolnak át. – gondoltam elégedetten, majd ahogy elég közel ért az első semmirekellő, le is teszteltem a teóriámat.
Igaz, kicsit vakmerő volt, utólag magam is rájöttem, de akkor még jó ötletnek tűnt, mint sok más is. Így hát a penge megcsikordult a kavargó szélörvényen, majd levágódott róla, mintha csak egy fémből készült mellvértet ért volna a találat. Aztán utána sem finomkodtam. Ellenfeleim egyetlen erőssége a gyorsaságuk volt, ám mint mindennek, ennek is megvan a gyengéje: nyers erő. Hiába cikáztak körülöttem emberfeletti sebességgel és vagdaltak össze-vissza, a vértemen nem tudtak áttörni, akárcsak az akadályomon, melyet a társaim védelmére barkácsoltam össze.
Így hát a harc eldöntetett. Csupán néhány támadó mágia kellett, egy-két Fark Fingers, egy apró tűz, meg egy kis manipuláció a talajon, kényszerítve azt, hogy tükörré fagyjon, s a gyorsaságnak máris búcsút mondhattak. Amelyiket nem terítette le a Dark Fingers, azt egyszerűen elhamvasztottam, ahogy azt kell, szinte nyomuk se maradt.
- Ez nem volt valami nagy csata. – jegyeztem meg kelletlenül, miközben a csapatomat védő burkot felnyitottam.
- Egész gyorsan vége lett. w– értett egyet Froo is, bár ő nem volt annyira meglepett sem pedig… talán azt mondhatnám, hogy csalódott, mint én.
Aztán valami fura dolog történt. Nem tudom, hogy miért, de olyan érzés kapott el hirtelen, mintha csak egy láthatatlan késsel vágtak volna ki belőlem egy láthatatlan darabkát. Mintha valami elveszett volna… de nem tudtam, hogy mi.


- Látsz valamit? - kérdez Angelina Nightyt, aki éppen ekkor ereszkedett vissza hozzájuk a levegőből, ahová korábban felröppent.
- Roha beküldött pár csontit az egyik kapun, ahonnan valami izék támadtak rájuk... – magyarázta, mely nem öntötte el túl sok örömmel a csillagmágust. - Aztán valamiért megszűnt a szemmágiám... Franc se tudja miért... Érzem, hogy itt van a tudatomban, de mégsem érem el... – folytatta tovább mondandóját érezhetően bosszúsan a lány.
- Az külö.... nös? – válaszolta Angel, miközben Orion úgy döntött, hogy neki bizony hatalmában áll nem itt lenni, s egyszerűen csak se szó se beszéd semmivé lett. - Azt hiszem... hogy itt lent is van némi probléma.... - jegyezte meg meglepetten.
A helyet másik áldozata szegény Eclair volt, aki révén, hogy eddig a harcos karjaimban „pihent”, így annak eltűnésével közelebbi kapcsolatot létesített a földdel nem túl előnyös és kényelmes módon.
Angelina ugyan tett néhány próbálkozást, hogy visszaidézze Oriont, valamint más szellemek kulcsival is nekifutott a mutatványnak, de mindhiába.
- Miiiii? – nyögött fel nem sokkal a földet érését követően a rókalány.
- S-Sajnálom, de úgy tűnik, hogy az én mágiámnak is lőttek. - nyögte ki végül Ange.
- Ez nem hangzik jól... - vakarta a fejét Nighty, miközben fél kézzel igyekezett összeszedni Ekkit, aki csak bután nézegetett körbe, szemmel láthatóan próbálta felfogni a helyzetet.
- Ráadásul Rohát se tudom elérni. Általában nyitva szokta hagyni a telepatikus csatornát, de úgy tűnik valami megzavarta... lehet hogy.... ő is elvesztette a mágiáit? - állt meg egy pillanatra kicsit ijedten. - Áh, biztos csak megzavarták a támadók. – folytatta elhessegetve a zavaró gondolatokat a fejéből. – Így van, Rohának rengete mágiája van. Kizárt, hogy mindet el tudja zárni valaki. – nyugtatta még egy nekifutással immáron csak gondolatban saját magát a megszeppent csillagmágus, aki ebben a pillanatban, a szellemei nélkül nem volt több, mint egy egyszerű, átlagos ember, mindennemű mágia nélkül. - Bár a kérdésen nem változtat: hogyan tovább? – érdeklődött a többiekre pillantva.
- OH. - nyögött fel eközben Eclair, aki ekkor szembesült a félelmetes valósággal, a groteszk vágóhíd képében, majd hátat fordított a csapatnak, miközben kicsit arrébb kúszott, majd kitette magát: azaz a rókát.
- A telepatikus mágiám nekem sem működik... És a szem mágia. Van még pár, amit tudok használni, de ha lehet most inkább nem tenném... – vázolta fel a helyzetet az alakváltó, miközben csatlósát igyekezett szalonképesebb állapotba hozni.
- Jól vagy? - lépett közelebb Angelina is.
- Ugh... Azt hiszem. – válaszolta a kis hányós, meg sem fordulva. - A többiekkel mi van? Hol van Kurousagi?
A „lefokozott ajtónyitogató” csak kérdőn nézett a kérdésben valószínűleg jóval kompetensebb másik vöröskére, aki végül engedve a helyzetnek, meg is törte a csendet:
- Okey, akkor majd én... – sóhajtott, majd tömören beavatta az eddig történt dolgokba az újonnan magához tért harmadikat is.
- Nem tudnánk valahogy átjutni ezen a hülye kapun? Talán, hogy most Rohára figyelnek.... esetleg átosonhatnánk. – vetette fel a nyilvánvalóan nem túl hasznos és előrelátó „tervét” Angel, miután a helyzetjelentés véget ért.
- Felőlem. - vetette oda Ekki dühösen, miközben a táskájában turkált.
- Eclair... – próbált volna mondani valamit Nighty, de nem nagyon sikerült neki.
- Miért nem kerested meg? – förmedt rá a rókalány a pajtására.
- Nem értem el telepatikusan... – szabadkozott a nő.
- Akkor próbáld máshogy! - ordította, és előkapott a furcsa tárgyat… rövid elemzés után Angelina pedig meg is állapította, hogy az bizony egy mágikus tablet lehet.
- Óh... Erről megfeledkeztem. – jött a koránt sem megnyugtató, ámde annál szégyenletesebben beismerő válasz.
Aztán megkezdődött a tárcsázás és csodák csodája, a hívás sikeresen létre is jött.
- Kurousagi, minden rendben? Egyedül vagy? - kérdezte aggódva Eclair, miután sikerült a kapcsolatfelvétel.
- Igen, egyben vagyok. Aria szedett össze, mikor eszméletlen voltam. – válaszolta a nyuszi.
Aztán rövidesen váltás következett be a hallgatóság tekintetében, ugyanis Kuro odaadta a tabletet Ariának.
- Aria, mi történik nálad? Hol vagytok? Hogy kerülsz ide egyáltalán? – tudakolta Ekki.
- Ezt én is kérdezhetném tőletek. – felelte, miután egy pillanatig elidőzött a tekintete Kurousagin. - Az a helyzet, hogy nem emlékszem az előzményekre, és ezt viccen kívül mondom. A többi meg hosszú... a lényeg hogy elég nagy bajban vagyunk. Felétek mi a helyzet?
- Egyelőre minden nyugodt, de Roha valószínűleg szintén harcol. Mennyire erősek ezek a lények? - kérdezte Angelina, aki kissé mondhatni pofátlan módon tört magának utat a képbe. – A fene vinné el, ezeknek a rohadt kulcsoknak is most kell bekrepálniuk. Pedig ha nem így lenne, akkor talán… - merengett a csillagmágus.
- Gyengék... de sose fogynak el. - fintorodott el Aria. - Számolni se tudom, mennyit megöltem már közülük, de folyamatosan csak jönnek. – bosszankodott.
- Mókásan hangzik... – jött a szarkasztikus válasz egy sóhajt kíséretében Nightytól. - Szeretnék veletek összetalálkozni. Nincsenek arrafelé birkák?
- De vannak. Tömegével vonulnak. – felelte a másik alakváltó felnézve egy pillanatra.
- Ha követitek őket egy multidimenzionális mészárszékhez értek. Baromi nagy tér, de talán meg lehet kerülni, hogy össze tudjunk találkozni. Ha tehetitek, próbáljatok meg erre visszavonulni az ellenfeleitek elől.... – szakította félbe mondandóját, majd kis szünet után folytatva megkérdezte: - Vagy esetleg más úticélotok van?
- Jó ötlet is lenne, csak épp rajtam kívül senki nem tud repülni.. - fintorgott Aria. - Keresztül pedig nem tudunk vágni ezen a hústömegen. Meg más oka is van, amiért azt hiszem, a velem lévő másik két nő nem akarna lelépni. – ismertette a tényállást.
- Akkor lehet, hogy nekünk kellene oda menni. – tanakodott a vöri alakváltó. - De Roha meg ott van a másik oldalon...
- Vele nem lesz gond. - mosolyodott el Angelina. - Ha kell, pikk-pakk átvágja magát a téren is... bár nem ártana, ha tudná, hogy pozíciót váltunk... – mélázott el egy rövid időre.
- Nem akarlak itt hagyni titeket... De talán oda tudok teleportálni Rohához. – dobta fel a lehetőséget Nighty.
- Ha van választási lehetőség, jó lenne, ha ti jönnétek ide. Kurousagival egy ideig még talán bírjuk... – értékelte ki a lehetőségeket Aria is gyorsan.
- Aria, majd még keresünk titeket! Vigyázzatok magatokra! – zárta le végül gyorsan a beszélgetést Nightyngale, hisz az idő ellenük dolgozott, már ami a varázserejük kimerülését illette egy végeláthatatlan csata hevében, majd a megbeszélteknek megfelelően neki is látott a teleportálásnak.


Nem sok idő telt el azt követően, hogy a meglepetés vendégeinket kiiktattam, s többen úgy tűnt, hogy nem terveznek nekem esni, ami egyszerre aggasztott, bosszantott és különös mód meg is nyugtatott egy időben.
- És most mi lesz? – tudakolta Froo, aki közben szagmintát vett a hamuból, ami a támadóinkból maradt.
- Nem tudom. Ha az a nagy dög is csak olyan erős, mint ezek az izék, akkor azt hiszem feleslegesen aggódtunk. Bár… - hallgattam el egy pillanatra, s a furcsa, „késelős” élményre gondoltam, mely nem sokkal korábban ért.
Esélyem pedig már nem volt befejezni a gondolatmenetet, ugyanis egy újabb lény jelent meg előttünk, ám ezúttal nem ellenség volt az illető, hanem Nightyngale, valami furcsa démoni alakban. Sokat pedig nem is beszéltünk, csupán hamar egy ketyerét nyomott a kezemben, majd néhány szót hadarva arról, hogy ezzel majd tartjuk a kapcsolatot, meg hogy csatlakozzunk a többiekhez, fogta magát és ismét eltűnt.
- Remélem most csak viccel, hogy ilyen simán tud teleportálni. – néztem magam elé kissé morcosan.  – És még inkább remélem, hogy csak magát tudja teleportálni, mert ha nem…

Egyáltalán nem éreztem magam elragadtatva a kialakult helyzettől, ez az érzés pedig szinte másodpercről másodpercre erősödött. Szép és jó volt, hogy ennyire hatásos volt a mágiám ellenük, de a kezdeti lendületem kezdett alább hagyni. Csak halomra öltem őket, egyiket a másik után és az áradatnak még csak a végét se láttam. Sőt, igazából olyan volt, mintha csak még többen lettek volna, mint először. Az átlagosnál alapból kevesebb tűrőképességgel indult nyugalmam szépen lassan kezdett elárulni engem, és éreztem, ahogy a düh erőteljes vonásokat fest az arcomra. Eszem ágában se lett volna itt meghalni, de kezdett ez az egész egyre kilátástalanabbá válni.
- Ezek sose fogynak el! – nyögött fel Kyrie, és egy oldalpillantással sikerült elkapnom, ahogy megcsuklik alatta a lába.
Azt hittem össze fog esni, de képes volt megtartani magát. Nagyon hevesen vette a levegőt és úgy tűnt, bármelyik pillanatban beadhatja a kulcsot. Okita továbbra is haszontalan volt a mágikus átok miatt Lucina és Kurousagi hurcolásától eltekintve. Kicsit úgy éreztem, mintha lassanként már egyedül álltam volna ellen ennek a masszív, undorító tömegnek…
- Kösz az egyértelmű megjegyzést! Inkább valami tervet mondanál! – vetettem oda egy kicsit ingerülten Kyrie-nek.
Nem ellene szólt a haragom, de nem volt kedvem még ilyen hülye üres beszédhez is, miközben vészesen fogyott a mágikus erőm. Nathaniel alakja hatékony volt, de elég sokat felemésztett.
- Mégis hol van ez a drágalátos Sieghart akiben annyira reménykedtetek? Nem úgy volt, hogy itt lesz? – kérdeztem, ahogy egyet lendítve a karomon egy tűzhullámot indítottam a szörnyek felé, jópárat felperzselve belőlük.
De nem telt többe néhány másodpercnél, hogy legalább ugyannyi jöjjön a helyére. Bosszúságomban éreztem, hogy megrándul az arcom. Rég volt már, hogy ennyire elkapott az ideg, és vigyáznom kellett, nehogy a teljesítményem rovására menjen.
- Ezt szeretnénk tudni mi is – felelte Okita kicsit rosszallóan.
- Lehet, hogy bent van az épületben-…
- Ha bemegyünk és nincs ott, onnan ki már biztosan nem jövünk élve! Kösz, de én nem akarok itt megdögleni! – vetettem ellen, ahogy a földbe csapódva egy lángörvénnyel odébb löktem a szörnyetegeket, néhányat pedig a sírba rántva.
Nem tudom, egyáltalán hogy sikerült, de fel tudtam figyelni egy halk nyögésre a hátam mögött ami nem emlékeztetett se Kyrie, se Okita hangjára. Meglepetten tapasztaltam, hogy Kurousagi volt az; mocorgott egy kicsit a földön, majd fejét láthatóan fájlalva felült. Összenézett velem egy pillanatra.
- Aria? Te hogy...??
Láthatóan teljesen össze volt zavarodva, nekem viszont nem volt időm magyarázatra. Így is egyre jobban szorultunk vissza az épület felé.
- Ezt én is kérdezhetném, ha éppen ráérnék cseverészni  – vetettem oda kissé rosszallóan, noha nem felé irányult a negatív hangulatom. - Elég nagy bajban vagyunk, ezt ráérünk később megbeszélni. Nightyngale-el jöttél?
- Ühümm...  – nyögte, miközben feltápászkodott és bizonytalanul körülnézett. - Meg Roháékkal...
- El tudod őket érni valahogy? – faggatóztam, ahogy hátrébb ugrottam, majd fordulva egyet egy magas tűzfalat emeltem elénk, hogy legalább pár másodpercnyi időt nyerjek.
Nem szerettem, amikor valamit nem tudtam egyedül megoldani, de inkább a segítség kérése másoktól, mint a fűbe harapás. Lucina is itt volt, aki még kölyök volt… nem hagyhattam, hogy egy ilyen helyen haljon meg. Arról nem is beszélve, hogy én magam pláne nem akartam ezek ellen a redvás ocsmányások keze által meghalni. Addig biztosan nem, amíg a mesteremmel újra nem találkoztam, és amíg le nem győztem Luftfararent.
- Persze – bólintotta. - Egy perc és összeszedem magam.
- Rövid legyen az az egy perc! – biccentettem, majd egy nagy levegőt véve kiiramodtam a ki tudja hányadik menetnek.
Talán csak egy fél perc telhetett el, amikor valami megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Fel akartam nézni az égre, mintha csak tudtam volna, valami fontos zajlik ott - akkor is, ha egyébként kifejezetten rossz ötlet lett volna az ellenfelek hulláma alatt, lomhaság ide vagy oda. Végül engedtem a megérzéseimnek és lopva pillantottam oda.
A korábbi kép változásnak indult: a hatalmas karok egyre biztosabban látszottak félbeszakítani a teret, aminek hála a hétből két angyal a földre zuhant. Innen jött csak az igazi, kellemetlen meglepetés; fojtogató érzés kapott el, mintha csak valamit elvágtak volna bennem mindenféle külső sérülés nélkül. A következő pillanatban Isteni Lélek mágiám semmivé foszlott, és csak jó jelenlétemnek köszönhettem, hogy sikerült biztonságosan landolnom és nem törtem el valamim. Láng alkotta szárnyaim eltűntek, ahogy Nathaniel minden más képessége is. Azonnal megpróbáltam valamelyik másik alakért nyúlni, de fokozódó kétségbeeséssel tapasztaltam, hogy egyik sem aktiválódott.
- Mi történt, Aria? – kérdezte Kyrie rémülten felém fordulva.
- Mintha elvágták volna a mágiám… nem tudom az isteni lélek mágiám használni! – feleltem immár abszolút leplezetlen ingerülettel, ahogy magam elé emeltem a kezem. – A francba már. Solid Script: Fire!
Némi megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy legalább ez a mágiám rendben volt. Az már messze nem volt ilyen pozitív hír, hogy fele annyi támadó mágiám se volt ezen a téren, mint a fő mágiaágamnál.
- Igen, egyben vagyok. Aria szedett össze, mikor eszméletlen voltam – hallottam, hogy Kurousagi beszélni kezdett, s felé sandítva felfedeztem nála valami mágikus eszközt. Nem érdekelt annyira, hogy mi volt, inkább csak az, hogy kivel beszélt.
- Kurousagi, mit csinálsz?  – vontam kérdőre két Solid Script támadás között.
- Sikerült elérnem Nightyngalet! – kiáltotta izgatottan. - Vele van Eclair és Ange. Talán össze is tudunk velük találkozni! Ha gondolod, leváltalak egy kicsit, most már némileg jobban érzem magam...
- Azt megköszönném, mert én már lassan kezdek kifogyni a mágiából, és még alig érkeztünk meg! - kiáltottam, majd egy Villámcsapást követően nagy lendülettel rohanni kezdtem felé.
Meglepően jó szinkronnal sikerült helyet váltanunk, s már kezembe is kaptam a mágikus felszerelést.
- Aria, mi történik nálad? Hol vagytok? Hogy kerülsz ide egyáltalán? – Eclair nézett vissza rám a képernyő másik felén.
- Ezt én is kérdezhetném tőletek. – feleltem, egy pillanatig Kurousagit nézve hogy biztosra menjek, boldogul.
Úgy tűnt, egy ideig rendben lesz, ráadásul még Kyrie is bírta az iramot, amivel egyébként elismeréssel tartoztam felé. Okita csak nem messze tőlem állt és figyelmesen követte az eseményeket.
- Az a helyzet, hogy nem emlékszem az előzményekre, és ezt viccen kívül mondom. A többi meg hosszú... a lényeg hogy elég nagy bajban vagyunk. Felétek mi a helyzet?
- Egyelőre minden nyugodt, de Roha valószínűleg szintén harcol. Mennyire erősek ezek a lények? - kérdezte Angelina, ahogy szinte utat tört magának a képbe.
- Gyengék... de sose fogynak el – fintorodtam el. - Számolni se tudom, mennyit megöltem már közülük, de folyamatosan csak jönnek.
- Mókásan hangzik... – sóhajtott fel szarkasztikusan Nightygale.
Legszívesebben nagyon csúnyán beszóltam volna neki, de előbb folytatta a mondandóját, mint hogy én megszólalhattam volna.
- Szeretnék veletek összetalálkozni. Nincsenek arrafelé birkák?
- De vannak. Tömegével vonulnak –bólintottam, gyorsan arrafelé fordulva, amerre korábban az állatokat láttam menetelni.
- Ha követitek őket egy multidimenzionális mészárszékhez értek. Baromi nagy tér, de talán meg lehet kerülni, hogy össze tudjunk találkozni. Ha tehetitek, próbáljatok meg erre visszavonulni az ellenfeleitek elől.... – Tartott egy pillanatnyi szünetet. - Vagy esetleg más úticélotok van?
- Jó ötlet is lenne, csak épp rajtam kívül senki nem tud repülni.. - grimaszoltam ismét a számomra felettébb idióta felvetés hallatán. - Keresztül pedig nem tudunk vágni ezen a hústömegen. Meg más oka is van, amiért azt hiszem, a velem lévő másik két nő nem akarna lelépni.
Nem állt szándékomban itt és most elmesélni az egész helyzetet ezzel a Sieghart-al kapcsolatban. Nem csak azért, mert időpazarlás lett volna, de azért is, mert én magam se tudtam biztosan, pontosan mire is kellett volna itt számítanunk.
- Akkor lehet, hogy nekünk kellene oda menni – vetette fel Nightyngale. - De Roha meg ott van a másik oldalon...
- Vele nem lesz gond - mosolyodott el Angelina, amit én nem gondoltam túl örömtelinek a saját helyzetemben. - Ha kell, pikk-pakk átvágja magát a téren is... bár nem ártana, ha tudná, hogy pozíciót váltunk...
- Nem akarlak itt hagyni titeket... De talán oda tudok teleportálni Rohához – dobta fel a lehetőséget a másik alakváltó.
- Ha van választási lehetőség, jó lenne, ha ti jönnétek ide. Kurousagival egy ideig még talán bírjuk...
Hangom jóval magabiztosabbnak hatott, mint amilyennek éreztem magam, de ez így volt jó. Nem állt szándékomban az eddigieknél is jobban kimutatni, hogy idegesít és stresszel a kialakult helyzet.
- Aria, majd még keresünk titeket! Vigyázzatok magatokra! – zárta rövidre a beszélgetést Nightyngale, s amint letette, már fordultam is vissza az ellenfelek felé.
- Mi lesz most? – kérdezte Kyrie, és annyira hevesen vette a levegőt, hogy ha nem lett volna lehetetlen azt hittem  volna, ki fogja köpni a tüdejét.
- Bírjunk még ki egy kicsit!  – feleltem, ahogy ismét a Solid Script mágiámhoz folyamodva egy lángcsóvát indítottam a szörnyek felé.
- Mennyi az a kicsi? Talán, hogy jobban járnánk, ha bemennénk. Lehet, hogy Sieghart ott van bent -  dobta fel a lehetőséget Okita.
- Hát, ha bent van, elég nagy seggfej, hogy erre a hangzavarra nem tolja ki a képét! – vetettem oda felettébb szarkasztikusan. – Egyelőre tartsuk a frontot. Ha a céhtársaim nem érnek ide 2 percen belül, akkor el fogunk indulni befelé!

Kurousagi

A holdnyúl csatazaj hangjaira ébredt. Nehézkesen tért magához, fejét hatalmas nyomás terhelte, de a hangok hamar magához térítették. Kissé gyengén, de sikerült magát ülő helyzetbe küzdenie. Ahogy tekintete körbefutott, két idegent és egy igen ismerős alakot pillantott meg, miközben azok furcsa lények ellen küzdve védelmezik az ő eddig ernyedt testét.
- Aria? Te hogy...?? - szólította meg meglepetten az ismerőst, aki éppen felé pillantott.
- Ezt én is kérdezhetném, ha éppen ráérnék cseverészni – válaszolt agresszíven, bár ez inkább a körülöttük kialakult helyzet miatt lehetett - Elég nagy bajban vagyunk, ezt ráérünk később megbeszélni. Nightyngale-el jöttél?
- Ühümm... – nyögdécselt a füles, miközben álló helyzetbe tornázta magát. - Meg Roháékkal...
- El tudod őket érni valahogy? – kérdezősködött tovább az isteni alakváltó, ahogy egy varázslatával egy lélegzetvételnyi szünetet nyert.
- Persze – bólintott, még mindig kissé kótyagosan, de egyre határozottabban - Egy perc és összeszedem magam.
- Rövid legyen az az egy perc! – utasította őt a lány, aki ezzel újra belevetette magát a küzdelembe. Kurousagi testét végigtapogatva mérte fel saját helyzetét, és felszereléseinek meglétét. Szerencsére mágikus tablete még kéznél volt, így azonnal tárcsázta társait, kik remélhetőleg nem voltak tőle túl messze.
Időközben azonban valami szörnyűségre lett figyelmes az égbolton. Egy hatalmas kéz valamilyen mágikus védelmet próbált széthasítani, s úgy tűnt... nyerésre áll. Egy sóhaj ragadt benne, egy rövid ideig képtelen volt levegőhöz jutni, s olyan fájdalmak járták át lelkét, mintha lénye egy része szakadt volna el tőle. Rettegett, és egyedül volt, ebben a borzalmakkal teli világban... Kurousagi csak remélte, hogy mielőbb eléri csapatának másik felét. És hirtelen, mintha így tervezték volna a sors szövőasszonyai, megszólalt a hívást jelző csilingelés.


Nighty

Nightyngale még épp szemtanúja volt Rohandar harcának, melyet néhány igen furcsa szörnyeteg-lovaggal vívott meg a hatalmas tér túloldalán. Így, hogy végre sikerült a férfit pozicionálnia, és belőnie a távolságot, már kezdett biztossá válni számára, hogy oda tudna hozzá teleportálni... Ám a csapatot nem akarta védtelenül hagyni, és most nem volt nála démon barátainak különleges lakrimája, mellyel másokra is ki tudta terjeszteni képességeit. A hentesekre fordítva mágikus tekintetét nem érzett semmilyen varázserő kisugárzást, ám mégis, testük nagy mennyiségű eternano-t tartalmazott. Mintha ők maguk élő (vagy élőhalott) varázstárolók lettek volna. Az ég meghasadt felettük, s Nightyngale testében úgy tűnt, valami elszakad. A lelke volt talán, a kapcsolat, mely varázslatai és teste között volt. Szemmágiája elérhetetlenné vált, telepátiája is megszűnt, s képtelen volt elérni Rohandart.
- Látsz valamit? - kérdezte az alakváltót Angelina, amikor az éppen landolt a megfigyelései után.
- Roha beküldött pár csontit az egyik kapun, ahonnan valami izék támadtak rájuk... – magyarázta. - Aztán valamiért megszűnt a szemmágiám... Franc se tudja miért... Érzem, hogy itt van a tudatomban, de mégsem érem el... – bosszankodott.
- Az külö.... nös? – jött a válasz a lány felől. Ekkor Orion, a lány csillaglelke kérdés nélkül csillámporrá foszlott, s eltűnt. - Azt hiszem... hogy itt lent is van némi probléma...
Mégpedig az, hogy ennek következtében Eclair fenekestül landolt a nem túlságosan kipárnázott talajon.
- Miiiii? – nyögte a lomposfarkú, ahogy megpróbált feltápászkodni. Nighty elgondolkodott, hogy ha korábban véletlenül elejtette volna őt, akkor talán már felébredt volna. Késő bánat...
- S-Sajnálom, de úgy tűnik, hogy az én mágiámnak is lőttek. - vonta le a következtetést több sikertelen próbálkozás után Angelina.
- Ez nem hangzik jól... - gondolkodott el Nightyngale a fejét vakargatva. Közben másik kezével Eclairt próbálta összekaparni, aki eléggé kábultan, olykor kifejezetten bambán nézelődött körbe körbe.
- Ráadásul Rohát se tudom elérni. Általában nyitva szokta hagyni a telepatikus csatornát, de úgy tűnik valami megzavarta... lehet hogy.... ő is elvesztette a mágiáit? - elmélkedett Ange közben. - Áh, biztos csak megzavarták a támadók. – győzködte magát, ám Nighty ezt nem találta reálisnak. - Bár a kérdésen nem változtat: hogyan tovább?
- OH. - nyögdécselt tovább Eclair a környezetükre eszmélve. A vágóhíd látványa nem kifejezetten nyűgözte le, s bár próbálta magát visszafogni, mindössze pár másodpercig sikerült magában tartania utolsó étkezésének maradványait. Ahogy elfordult a társaságtól, úgy rögtön el is engedte magát, ezzel pedig gyomortartalmát is.
- A telepatikus mágiám nekem sem működik... És a szem mágia. Van még pár, amit tudok használni, de ha lehet most inkább nem tenném... – magyarázta Nightyngale, miközben azon ügyködött, hogy Elclairbe valami életet pofozzon.
- Jól vagy? - lépett hozzá immáron Angelina is.
- Ugh... Azt hiszem. – válaszolt a rókázó róka - A többiekkel mi van? Hol van Kurousagi?
- Okey, akkor majd én... – vette magára a kimerítő feladatot Angelina, melyben felvázolta az elmúlt események sorát.
- Nem tudnánk valahogy átjutni ezen a hülye kapun? Talán, hogy most Rohára figyelnek.... esetleg átosonhatnánk. – próbált valamilyen tervvel előrukkolni a csillagok nélküli mágus.
- Felőlem. - morgott dühösen Eclair, miközben kis utazótáskájában turkált.
- Eclair... – próbálta Nightyngale nyugtatni a lányt, sikertelenül. Ez a fajta kommunikáció nem volt az erőssége.
- Miért nem kerested meg? – dühöngött a rókalány. A mérge nem csak Nightyngalere fókuszált, magára is dühös volt, hiszen eddig mindössze szundikált, ahelyett, hogy bármit tegyen.
- Nem értem el telepatikusan... – szabadkozott az alakváltó.
- Akkor próbáld máshogy! - ordított magából kikelve a rókalány, miközben előkotorta mágikus tabletét.
- Óh... Erről megfeledkeztem. – ismerte be szégyenkezve Nightyngale. Eclair rutinosan indította meg mágikus hívását társa felé, aki szinte azonnal elfogadta azt.
- Kurousagi, minden rendben? Egyedül vagy? - kérdezte aggódva Eclair.
- Igen, egyben vagyok. Aria szedett össze, mikor eszméletlen voltam. – válaszolt Kurousagi. Közben, a vonal túloldalán egy távolinak tűnő hang jelezte, hogy Aria is a közelben van.
- Kurousagi, mit csinálsz? – hallatszott Aria kérdése.
- Sikerült elérnem Nightyngalet! – kiáltotta izgatottan a holdnyúl. - Vele van Eclair és Ange. Talán össze is tudunk velük találkozni! Ha gondolod, leváltalak egy kicsit, most már némileg jobban érzem magam... - ajánlotta fel.
- Azt megköszönném, mert én már lassan kezdek kifogyni a mágiából, és még alig érkeztünk meg! - jött a gyorsa válasz a távolból.
Eclair nem értette, miben kell leváltani Ariát, még beszélni akart szeretett partnerével, ám az ő véleményét senki sem kérte ki, és az angyali alakváltó tekintete tolakodott a képbe egy időre.
- Aria, mi történik nálad? Hol vagytok? Hogy kerülsz ide egyáltalán? – faggatta őt a rókalány, miközben a többiek is mögé gyűltek.
- Ezt én is kérdezhetném tőletek. – felelte a nő, majd kis szünet után folytatta. - Az a helyzet, hogy nem emlékszem az előzményekre, és ezt viccen kívül mondom. A többi meg hosszú... a lényeg hogy elég nagy bajban vagyunk. Felétek mi a helyzet?
- Egyelőre minden nyugodt, de Roha valószínűleg szintén harcol. Mennyire erősek ezek a lények? - tolakodott a képernyő elé izgatottan Angelina.
- Gyengék... de sose fogynak el – fintorgott a túloldalon az angyali alakváltó. - Számolni se tudom, mennyit megöltem már közülük, de folyamatosan csak jönnek.
- Mókásan hangzik... – csatlakozott be a beszélgetésbe a háttérből Nightyngale. Kicsit már elege volt a sok őrületből, ami kötbevette, és a feszültséget... némi szarkazmussal próbálta meg feloldani. Neki bejött, a többiek meg nem különösebben érdekelték.
- Szeretnék veletek összetalálkozni. Nincsenek arrafelé birkák? - tette fel az igen abszurd kérdést a démoni alakváltó, átvéve a beszélgetés fonalának vezetését.
- De vannak. Tömegével vonulnak – válaszolt Aria.
- Ha követitek őket egy multidimenzionális mészárszékhez értek. Baromi nagy tér, de talán meg lehet kerülni, hogy össze tudjunk találkozni. Ha tehetitek, próbáljatok meg erre visszavonulni az ellenfeleitek elől.... – egy pillanatig elgondolkodott. Aria akár más célból is érkezhetett ide, hiszen angyali mágiái kapcsolatot vonhattak közte, és ez egyre gyengülő lények között, melyek a kupolát védelmezték életük árán. - Vagy esetleg más úticélotok van?
- Jó ötlet is lenne, csak épp rajtam kívül senki nem tud repülni.. - grimaszolt a lány. - Keresztül pedig nem tudunk vágni ezen a hústömegen. Meg más oka is van, amiért azt hiszem, a velem lévő másik két nő nem akarna lelépni.
- Akkor lehet, hogy nekünk kellene oda menni – vetette fel Nightyngale. - De Roha meg ott van a másik oldalon...
- Vele nem lesz gond - mosolygott Angelina, némileg önmagát is győzködve. - Ha kell, pikk-pakk átvágja magát a téren is... bár nem ártana, ha tudná, hogy pozíciót váltunk...
- Nem akarlak itt hagyni titeket... De talán oda tudok teleportálni Rohához – próbált megoldást keresni az újabb problémára Nightyngale.
- Ha van választási lehetőség, jó lenne, ha ti jönnétek ide. Kurousagival egy ideig még talán bírjuk... - magyarázta a túloldalon Aria. Bár magabiztosnak tűnt, az átszűrődő csatazajok mást sejtettek.
- Aria, majd még keresünk titeket! Vigyázzatok magatokra! – zárta le gyorsan a beszélgetést Nightyngale, és a kapcsolatot megszüntetve egy újabb ötlet formálódott meg benne.


Rohandar

Három teleportálásba került, míg biztonságosan átért a túloldalra, de szerencsére sikerrel járt. Távolba látása nélkül nem mert kockáztatni, így a pontos érkezés miatt az utat több lépésben tette meg inkább. Ideges volt, féltette alakváltó mágiáját, mert szem mágiája nélkül még nagyjából megoldotta a harci helyzeteket, de alapvetően mindig a démoni alakjaira hagyatkozott. Mikor megérkezett céhtársához, mindössze néhány percet akart neki szánni, de a legfontosabb dolgokat azért gyorsan elhadarta neki.
- Huh, hy, végre sikerült belőnöm téged helyileg... - üdvözölte Rohandart kissé szuszogva. - A többiek... nem akarom egyedül hagyni őket. - saját tabletét nyújtotta a férfi felé, aki elfogadta azt, bár arcán meglepetés tükröződött - Tessék. Telepátia-szerű... Kép, hang, térkép, még működik... Ange rendben, Krage még szunyókál...
Nightyngale nem foglalkozott azzal, hogy összefüggéstelen a mondandója. Az idő most nem állt az ő oldalukon.
- A...ha? - emelte meg egyik szemöldökét a férfi - És te hogy is kerültél ide pontosan?
- Ebben a formában tudok teleportálni... - vonta meg vállát az alakváltó - De nem akarom használni, csak ha muszáj. Félek, elveszítem, mint a szemmágiát, akkor pedig jó nagy kakába kerülnénk ott a túloldalon.
- Hát jó, egyelőre beérem ennyivel. Siess vissza, még mielőtt valami történne odaát. Mint látod itt minden rendben, hamarosan csatlakozunk.
- A használatról gyorsan. - mondta még, visszafordulva a férfi felé. - Majd hallasz valami csilingelést, amikor kapcsolatot akarunk létesíteni. Gondolj rá, hogy elfogadod, és létrejön. Ha akarsz képet, lesz, Ha akarsz hangot, lesz, de alapvetően telepátia. Gondolj Ekkire, érintsd meg az interface-t, és akkor elérsz minket. Ez a tablet az enyém, de adtam jogosultságot hozzá. Nahcsá.
Ezután egy közeli tetőt kiszemelve magának, végrehajtotta az első teleportációt. Az út visszafelé már gyorsabb és egyszerűbb volt, mert tudta, hová fog érkezni, így egy pukkanással visszatért a többiekhez.

A démonok egymás után repkedtek, de az áradatuk továbbra sem látszott apadni. Lassan kezdtem felettébb unni, hogy mindössze a Solid Sctip mágiáimra voltam utalva… az egész harc vontatottá és kellemetlenné vált tőle, attól nem is beszélve, hogy ez a mágia messze nem volt olyan hatásos, mint a Divine Soul, amit korábban használtam. De az természetesen a korábbiak óta nem úgy tűnt, hogy vissza akarna térni hozzám.
- Tényleg be kéne inkább mennünk a házba! – jegyezte meg Kyrie, ahogy már a térdére kellett támaszkodnia egy pillanatra, hogy megtartsa az egyensúlyát.
Láthatóan nagyon kimerült volt, de én se álltam jobban. Nem volt túl sok offenzív mágiám az Divine Soul nélkül, így a helyzet kezdett egyre bosszantóbbá és fárasztóbbá válni. Már nem tudtuk sokáig visszatartani őket.
- Még nem telt le a két perc! – vetettem oda a kelleténél ingerültebben, és vettem egy mély levegőt, mielőtt ismét megszólaltam, ezúttal visszafogottabban. – Mi lesz már, nem jönnek? – vontam kérdőre Kurousagit.
A lány előkapta a mágikus térképét, majd egy gyors pillantást vetve rá lemondóan megrázta a fejét.
- Túl messze vannak. Nem érnek ide! – felelte kétségbeesetten.
- A rohadt életbe már! – káromkodtam el magam, s hátrapillantottam az épületre.
Odabent csapdában leszünk. Sokkal kevesebb hely lesz mozogni, és még kevesebb harcolni. Ha legalább a rúnák felírására lenne időm… ha legalább körberúnázhatnám az épületet, vagy legalább belül egy részt, akkor talán-…
Ahogy ezen gondolkodtam, hirtelen egy hatalmas hangrobbanás szelte át a területet. Akkorát szólt, hogy mindannyian reflexből emeltük a kezünket a fülünkhöz, s egy kicsit meg is görnyedtünk. A legrosszabb szegény Kurousaginak volt, aki sikítva kapott a föleihez, majd a földre roskadt az őt érő fájdalomtól. Elég rosszul eshetett ez neki azokkal a hatalmas lapátfülekkel.
Megszédültem a hangtól, de még egy pillanatra elbódulva is láttam, ahogy sötét csápok ezrei nyúltak a minket körülvevő démonokért. Megragadták őket, majd tömegével hajították a szörnyetegeket egy dimenziókapuba – amely szinte azonnal be is zárult, amint az utolsó démon eltűnt benne. Döbbenten bámultam a történteket, s mire eszembe jutott volna bármit is reagálni, már vége is volt az egésznek. Ezzel pedig a többiek is így voltak, kivéve céhtársamat, aki még mindig a földön ücsörgött.
- Ilyrios fődémonja megérkezett –hangzott fel egy olyan mély és eltorzult hang, ami már szabályosan fájdalmat ébresztett bennem. - Nos, legalábbis egy darabkája mindenképp.
Az utolsó mondatnál akkora volt a hangszínbeli eltérés, hogy akaratlanul is felvontam a szemöldököm. Jóval lágyabb, szinte már kislányos hang volt, egyáltalán nem passzolva a korábbi szituációhoz.
Pár másodperc elteltével egy idegen sétált be a látóterünkbe. Sötét kalapot, palástot viselt, valamint egy hatalmas, vélhetően mágikus eredetű bot volt nála. Haja hosszú és szőke volt, egyik szeme eltakarva, a másik pedig rikító zöld színben pompázott. testalkatra nem mondtam volna épp erőteljesnek; vékonynak, szinte már törékenynek tűnt, de eszem ágában sem lett volna lebecsülni a megjelenése miatt.
Óvatosan hátrálva közelebb léptem Kurousagihoz, majd tekintetemmel továbbra is a nőn tartva félhangosan megszólítottam.
- Egyben vagy? Hallasz?
- Fogjuk rá – válaszolta, ahogy még mindig a fülét fogva óvatosan felkelt, s gyanakodva méregette az előttünk álló lányt.
Az idegen végignézett rajtunk, majd jobb kezében megjelent egy régies borítású, hatalmas sárga lapos könyv. Úgy tűnt, mintha önmagától nyílt volna fel, s lapozott volna végig a megannyi fénylő oldalon. Mielőtt még rákérdezhettem volna, mi történik, éles fájdalom nyilallt a fejembe, olyannyira, hogy mindkét kezemmel odakaptam.
Képek suhantak át az elmémben, s összemosódott, zavarossá vált párbeszédek, amik másodpercek leforgása alatt szépen kitisztultak. Eszembe jutott a talpig páncélba öltözött férfi a faluban, ahol összefutottunk a rúnalovagokkal… ő volt Sieghart. Na meg Jeanne látványa, amint elemésztette az a mágia, és eltűnt a szemem elől. Az egész, hogy hogy is kerültem én Okita és a többiek mellé. Visszatértek az emlékeim…
A tompuló fájdalom mellett kitisztult a látásom is, és csakhamar ismét tudatában voltam a külvilágnak. Valószínűleg az is rásegített, hogy motoszkálást hallottam a hátam mögül – egy ismerős motoszkálást. Még mindig kissé fájdalmas arckifejezéssel fordultam meg, s láttam, amint Lucina kimászott az Okita kezeiben tartott hátizsákból. Kómásan tántorgott pár lépést, és látszott a fején, hogy azt se tudja, nappal van-e vagy éjszaka, nem hogy azt, hol vagyunk. Fáradtan és elveszetten pillantott fel rám.
- Aria? Mi történik? Hol vagyunk? – kérdezte.
Elmondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről, és éreztem, amint a vállaim annyira ellazultak, hogy szinte lezuhantak, mintha csak összeesni készülnék. Kisebb sóhaj hagyta el a szám, majd hozzá siettem és felemeltem a földről. Szívem szerint magamhoz öleltem volna, de már az előző reakciómmal is több emberségről és érzelemről adtam tanúbizonyságot előttük, mintsem szerettem volna, így megembereltem magam.
- Később majd elmondom. Örülök, hogy magadhoz tértél, te hétalvó – mosolyodtam el, majd Okitától átvéve a táskámat visszagyömöszöltem bele. – Mindenesetre maradj itt. Életveszélyben vagyunk… még így is, hogy visszatértek az emlékeim.
Nem vetett ellent nekem, vélhetően azért sem, mert annyira fáradt és zavarodott volt. csupán engedelmesen elhelyezkedett a táskám mélyén.
- Én… a fáradtságom elmúlt! – mosolyodott el Kyrie, ahogy végignézett a kezein és a testén.
Okita is maga elé emelte az egyik kezét, de arca zavarodottságról, értetlenségről, s valahol szomorúságról árulkodott. Nem mondott ugyan semmit, de jól tudtam, ezt azt jelenti; ő nem érez semmilyen változást. Az ő átka nem törött meg.
- Tekintsétek ezt ajándéknak. A nevem egyébként Testamen - mutatkozik be végül az idegen mágus mosolyogva.
Hangja könnyed és magabiztos volt, mintha semmi nem lenne, ami miatt aggódnia kellene. Pontosan annak a személynek a kisugárzását keltette, aki ugyan nem volt feltétlen arrogáns, de nagyon magabiztos volt a saját képességeit illetően és úgy gondolta, gyakorlatilag bármilyen helyzetben boldogulni fog.
- Ajándék… - hallottam meg Okita suttogását, miközben leengedte a kezét.
- Hmmm... Ez különös. Úgy tűnik, hogy miközben megtörtem az átkaitokat, pár gondolatotok is eljutott hozzám. Milyen érdekes, démonvadász... – pillantott rám. - Korábban úgy voltál vele, hogy ha a négylábú társad nem volna kómában, hagynád ezt az egész kaotikus helyzetet, és elmennél innen, amint csak tudsz. Mit gondolsz most, hogy véget vetettem a rontásnak... Szeretnéd, hogy kiteleportáljalak innen titeket?
Kérdése meglepett, és egy másodperc erejéig nem is mondtam semmit. Nem számítottam ilyen ajánlatra, és ha csak aszerint döntöttem volna, amit az adott pillanatban éreztem, biztos, hogy egy pillanatnyi hezitálás nélkül rávágtam volna, hogy húzzunk innen a fenébe.
Lucina felébredt, nekem pedig visszatértek az emlékeim, s azt kellett mondanom, a legkevésbé sem érdekelt, ki is ez a Sieghart. Akárki is volt, elég nagy seggfej lehetett, ha így rászedett minket. nem számoltam vele, hogy a legkevésbé is számíthatnánk rá. A legjobb az lett volna, ha ezzel a lendülettel itt is tudjuk hagyni ezt a helyet.
Azonban nem voltam ennyire naiv és esztelen. A következményekre és egyéb lehetőségekre is gondolnom kellett, amik már is új fényben tüntették fel a helyzetet. Egyszerűen ez az egész gyanús volt.
- Felettébb csábító ajánlat – feleltem komoly hangon, le sem véve róla a tekintetem. – Nekem semmi más okom nem volt arra, hogy idejöjjek, mint amiket felsoroltál. Nincs kedvem ehhez az egészhez, és így, hogy Lucina felébredt, én pedig visszakaptam az emlékeimet, nem látok különösebb okot arra, hogy itt maradjak.
Láttam, hogy Kurousagi szemöldöke felszaladt a kijelentésre, a másik két lány felől pedig mintha rosszalló pillantásokat kaptam volna. Na, nem, mintha annyira érdekelt volna.
- Ugyanakkor… - Pillantásom jóval szigorúbbá és gyanakvóbbá vált. – Félre ne érts, hálás vagyok a segítségért. De mi volt a célod vele? Ki az az Ilyrios fődémonja, akit említettél? Nem hiszem, hogy csak úgy jótettként beugrottál kihúzni minket a bajból – fontam össze a karjaimat. - Biztos vagyok benne, hogy van egy saját célod ezzel az egésszel, ami vezet. Továbbá, honnan tudjam, hogy odakint nem rosszabb a helyzet? Lehet, hogy kiteleportálsz minket, és nagyobb bajba kerülünk, mint amiben itt vagyunk. Vagy éppenséggel nem is oda viszel minket, ahová mondod. Amíg ezekben nem lehetek biztos, bármennyire is szeretnék innen elhúzni a francba, nem fogadhatom el az ajánlatot. Továbbá… - néztem egyenesen a szemébe. – Tudni szeretném, miért nem tudom használni a Divine Soul mágiámat… továbbá azt, hogy miért Okita az egyetlen, akinek a mágiája nem tért vissza.
A szemem sarkából láttam, hogy a fehérhajú nő meglepetten fordult felém a kérdés hallatán. Nem mintha egyébként különösebben érdekelt volna, mi lesz vele. Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy mi visszakaptunk mindent, amit elvettek tőlünk, ő viszont nem – tehát nem volt teljes ez a bizonyos ajándék, ami még több okot adott a kételkedésre. Bármennyire is menni akartam, válaszokra volt szükségem hogy tudhassam, nem keverem-e magam és Lucinát még nagyobb bajba.

- Hogy működik ez a szar? Hallotok? - buheráltam a cuccal, amit Nighty nyomott a kezembe nem sokkal korábban.
- Pont így. - válaszolt egy ideges hang a túloldalon Ekki személyében.
- Na végre. Szóval... meguntam a dolgot. – jelentettem ki némileg morcosan. - Ezek az ellenfelek nem voltak túl erősek, szóval inkább átmegyek hozzátok.  Froo is át tud jönni a földben, a csontvázak meg elintézik a többit.- vázoltam a tervnek koránt sem nevezhető koncepciómat, elvégre még az eszméletlen csatlósom esetét is kihagytam benne.
- Sok értelme volt akkor Nightynak átmenni... – hurrogott le egyből Eclair.
- Engem nem kérdezett meg. - vontam meg a vállam, majd rájöttem, hogy igazából úgyis csak hangot visz át a ketyere, így teljesen fölöslegesek az efféle gesztusok. - Amúgy meg, ha ilyen egyszerűen át tudott volna jönni, akkor miért nem tette meg eddig? – érdeklődtem, csak hogy eloszlassam a kétségeimet afelől, hogy itt bizony engem nem vágtak át annyira csúnyán a palánkon.
- Mert nem tudta hol  vagytok... Duh. – morgolódott a túloldal is.
- Na mindegy, mondj egy irányt és arra megyünk. – igyekeztem a lehető legrövidebbre zárni a dolgot, hiszen sok beszédnek sok az alja előrébb meg tuti nem jutunk vele annyi biztos.
- Jobbra. – vágta rá gondolkodás nélkül. - Vagy balra. Nem izgat. Nézd meg a térképen... rajta vagyunk. – közölte hanyagul.
- Térképet… mégis milyen térképet? – vontam össze a szemöldököm, majd aggályaimat közhírré is tétettem: - Azt ugye tudod, hogy sosem használtam még ilyen vackot? - kérdeztem vissza egyre kevesebb türelemmel a tarisznyámban. - A jobbra meg a balra pedig tájolás szempontjából nem mond semmit, az észak vagy dél az már megint más lenne. - forgattam a szemeimet, melynek megint nem volt sok értelme egy hangátvitel folyamán ugyebár, de nem tehettem róla, túlzottan beleéltem magam. - Nighty nincs ott? Valamiért úgy érzem, hogy kezdek kijönni a sodromból. – adtam tudtára a rókalánynak, hogy a helyzet bizony komoly.
- Nyomd meg a tablet alján a kérek jelet. A főoldalra visz. – kezdett bele valamiféle magyarázatba Eclair, ami már kezdett némi értelmes hozzáállásra vallani. - Lesz egy térképet jelző szimbólum. Azt válaszd ki. Meg fogja mutatni, hogy hol helyezkedünk el hozzád képest. De az akadályokat nem jelzi, a távolságot viszont igen. Most te vagy Nightyngale. N betű. Mi az E-nél vagyunk, mint Eclair. – magyarázta, bár a beszédstílusa meglehetősen lekezelő volt, mintha csak egy kisgyerek lennék, ami ismét sikeresen feljebb nyomta a pumpát bennem, de inkább elengedtem, hisz nem volt értelme vitázni. - Fogod?
- Hozzá nem értő vagyok, és nem hülye. - válaszoltam fapofával. - De hagyjuk, inkább ezt majd ott megbeszéljük. - azzal nekikészültem, hogy megindulok. - Froo, te kövess engem a föld alatt, itt most áttörünk! – közöltem nemes egyszerűséggel, miután a távkommunikációval végeztem.
- Te Roha… díjazom az önbizalmad, de nem feledkeztél meg valamiről… jobban mondva, inkább valakiről? – érdeklődött Froo, látszólag nem is annyira meglepetten, mint amilyen meglepett én voltam, mikor eljutott az agyamig a felismerés:
- Basszus, Lyláról totál elfeledkeztem. – csaptam a homlokomhoz. – Jó, oké, új terv: Én átviszem Lylát is, te meg követsz a föld alatt.
- És ez mitől is új terv? – érdeklődött nem túl bizakodóan s erős szarkazmussal a hangjában az ordas.
- Mi az, hogy mitől új? Ebben már benne van Lyla is. – adtam tudtára a fontos különbséget, majd lecsekkoltam a térképet, ahogy mondták, s betájoltam magam.
- Csak aztán nehogy megöless mindannyiunkat. – sóhajtott lemondóan Froozer, én pedig nekiiramodtam, hogy a vállamra dobott lánnyal a szelek szárnyán átszeljem a nem túl bizalomgerjesztő középső teret, s csatlakozzak a többiekhez.

- Hogy működik ez a szar? Hallotok? - érkezett a hívás Eclair lakrima tabletjére. Roha türelmetlen hangja sürgette a túloldalon várakozókat.
Nightyngale éppen a környéket mérte fel, nem állt szándékában szembekerülni az ellenséggel, amíg társai lényegében harcképtelenek voltak. Tudta, hogy Kurousagihoz már nem érnek oda, bármennyire is sajnálta, most nem tudott rajta segíteni. Csak remélte, hogy Aria és a holdnyúl még kitartanak addig, míg megformálódik a nő terve.
- Pont így. - válaszolt idegesen a rókalány. Nem igazán értette, hogy egy ilyen egyszerű felülettel rendelkező eszközt valaki ne tudna használni.
- Na végre. Szóval... meguntam a dolgot. – morgott a férfi - Ezek az ellenfelek nem voltak túl erősek, szóval inkább átmegyek hozzátok. Froo is át tud jönni a földben, a csontvázak meg elintézik a többit.- vázoltam a tervnek koránt sem nevezhető koncepciómat, elvégre még az eszméletlen csatlósom esetét is kihagytam benne.
- Sok értelme volt akkor Nightynak átmenni... – dünnyögött Ekki válaszul. Nem volt idege most a fekete mágussal csevegni. Kurousagi bajban volt, és még mindig egy helyben toporogtak.
- Engem nem kérdezett meg. - érkezett a válasz - Amúgy meg, ha ilyen egyszerűen át tudott volna jönni, akkor miért nem tette meg eddig?
- Mert nem tudta hol vagytok... Duh. – közölte az egyszerű tényt a rókafarkát idegesen lengetve Eclair.
- Na mindegy, mondj egy irányt és arra megyünk. – tért a lényegre Rohandar.
- Jobbra. – vágta rá gondolkodás nélkül Eclair - Vagy balra. Nem izgat. Nézd meg a térképen... rajta vagyunk.
- Térképet… mégis milyen térképet? Azt ugye tudod, hogy sosem használtam még ilyen vackot? - tette fel a kérdést a férfi, érezve, hogy oly kevés türelme is lassan kifogyott - A jobbra meg a balra pedig tájolás szempontjából nem mond semmit, az észak vagy dél az már megint más lenne. Nighty nincs ott? Valamiért úgy érzem, hogy kezdek kijönni a sodromból.
- Nyomd meg a tablet alján a kérek jelet. A főoldalra visz. – magyarázta a róka egy nagy sóhaj kíséretében. - Lesz egy térképet jelző szimbólum. Azt válaszd ki. Meg fogja mutatni, hogy hol helyezkedünk el hozzád képest. De az akadályokat nem jelzi, a távolságot viszont igen. Most te vagy Nightyngale. N betű. Mi az E-nél vagyunk, mint Eclair. – magyarázott. Mintha csak egy óvodásnak tartott volna leckét arról, hogy hogyan fogja a zsírkrétát. - Fogod?
- Hozzá nem értő vagyok, és nem hülye. - jött a hang a lakrima tabletből - De hagyjuk, inkább ezt majd ott megbeszéljük. Froo, te kövess engem a föld alatt, itt most áttörünk! – azzal megszűnt a kapcsolat. Eclair hanyagul tette vissza táskájába az eszközt, miután lopva a térképre pillantott. Túl messze voltak Kurousagitól.
- Nightyngale, most mi lesz? - fordult a nőhöz, aki éppen a felfedezései alapján próbálta felfirkantani a környező területek térképét archívum mágiájának segítségével, jelölve rajta a jelesebb épületek romjait, a kapuk elhelyezkedését, Roha pozícióját és valahol, egy felfedezetlen területen pedig egy K-val jelezve a holdnyúl helyzetét.
- Nem tudom... Kurousagi bajban van, de nem érünk oda időben.
- Roha ide jön. - közölte a lány.
- Csodás. Sok értelme volt akkor átportolnom... Nem hiszem, hogy jó ötlet, de szerintem meglátjuk hamar, mi lesz... - vont vállat Nightyngale. - Várjuk meg mi lesz. Ha Roha bajba kerül, segítünk neki, ha rendben lesz, akkor pedig együtt elindulunk Usa irányába.
Eclair komoran bólintott, tekintetét Kurousagi jelzésére szegezve...

***

- Tényleg be kéne inkább mennünk a házba! – mondta az egyik idegen. Kurousagi fénylándzsája szent fényként izzott, pajzsa másik karjára illesztve védelmezte őt a sötétség szörnyetegei ellen. EReje azonban fogytán volt.
- Még nem telt le a két perc! – válaszolt Aria, majd a holdnyúl felé fordult. – Mi lesz már, nem jönnek?
Kurousaginak mindössze fél másodperc kellett ahhoz, hogy előkapja saját lakrima tabletjét. A térképet gyorsan ellenőrizve. Riadtan pillantott vissza az angyali alakváltóra.
- Túl messze vannak. Nem érnek ide! – felelte kétségbeesetten.
- A rohadt életbe már! – kelt ki magából a lány. Kurousagi szégyenkezve húzódott tőle vissza.
Az ellenség elsöprő túlereje lassan, de biztosan egyre hátrébb taszította a csapatot, ám a vég előtt mindössze egyetlen pillanattal, nem várt segítségük érkezett. A holdnyúlnak olybá tűnt, mintha meghasadt volna előtte a tér. A villanást hangrobbanás kísérte, ami igencsak megterhelte a Kurousagi érzékeny hallószerveit. Sikítva rogyott térdre, mágiái fotonokra töredezve szűntek meg. Egy darabig képtelen volt felfogni, hogy mi történik körülötte. Sípolást hallott, tompa zajokat, melyek mintha a víz alatt keletkeztek volna.
- Ilyrios fődémonja megérkezett. - ez volt az első tiszta hang, melyet meghallot, bár lehet, hogy telepatikus volt. Jelenlegi állapotában nem tudta volna meghatározni. - Nos, legalábbis egy darabkája mindenképp. - fejezte be gyermeki hangon. A holdnyúl feltornázta magát álló helyzetbe és megmentőjük felé pillantott. Törékeny testű, szőke, kalapos boszorkány állt előttük, az ellenségeiknek nyoma sem volt immár. Kezében vaskos, ódon kötetet tartott, mely magától lapozta fel oldalait. A következő pillanatban elmúlt a zúgás, s immáron mindent tisztán hallott, fáradtsága is némileg alábbhagyott.
- Tekintsétek ezt ajándéknak. A nevem egyébként Testamen. - mosolygott magabitosan a lány. A társaság gyanakodva szemlélte őt, ám ez nem különösebben zavarta őt. Könnyed csevelyt kezdeményezett.
Kurousagi nem akart beavatkozni. Megfigyelőként szemlélte az eseményeket, a döntést pedig Ariára bízta. Egyvalamiben azonban biztos volt. Nem volt hajlandó társai nélkül távozni.