A Második eljövetele... [Nagyküldetés]

- Milyen sok kérdés... És szinte mind felesleges - sóhajtotta el magát Testamen. - Nem bízol bennem? Jogod van hozzá. De mi okom lenne átverni téged, miután megmentettelek? Ennyi erővel hagyhattam volna, hogy megöljenek azok a démonoknak gúnyolt rovarok... – felpillantott az égre, én pedig követtem a tekintetét. - De egyvalamit elárulhatok. A mágiáitok miattuk vesznek el.
Tekintetével a szárnyas, angyalokra emlékeztető lényeket fürkészte, akik immár hiányos gyűrűjükben próbálták visszatartani azt a hatalmas kart. Úgy tűnt, a helyzet kezdett egyre jobban elmérgesedni, és szorulni a hurok.
- Bár ezek az angyalok különböznek azoktól, amelyeket te ismersz. Őket nem emberek teremtették. Minél többen merülnek ki, és hullnak alá a porba, annál kevesebb mágiátok marad ebben a térben. Tekinthettek rájuk úgyis, mint "világunk védelmi rendszerének" egy részére.
Végre valami hasznos információt is megtudtam. Már azóta foglalkoztatott, mik lehetnek azok a lények, mióta csak először felnéztem idebent az égre. Nem emberek teremtették őket, mi…?
- És épp ezért, mivel az időnk fogytán van... – folytatta, s karjait kinyújtva két oldalán egy-egy kékes színekben pompázó, süvítő átjáró alakult ki. - Nekem is le kell zárnom a rád elszánt szakaszom részét. Döntened kell, démonvadász. Segítesz a társaidnak megelőzni az itt készülődő katasztrófát, vagy visszatérsz Fiore egyelőre még biztonságos földjeire? – tartott egy pillanatnyi szünetet, mire kissé meglepetten vontam fel a szemöldököm. - Persze, itt is maradhatsz, ha hiszel még abban, hogy a Sieghart nevű idegen eljön, és megtör egy olyan átkot, amelyet én már elpusztítottam…
Pár pillanatra néma csendbe burkolóztam, Lucina pedig csak kérdőn nézett az arcomra. Tudta, hogy nincs beleszólása abba, mi történik. Még Kurousagi-nál is kevesebbet tudott a helyzetről, pedig ő is ki volt ütve egy ideig.
Lenéztem a kis Sulekkre, majd vissza Testamen-re. Nem bíztam benne, az biztos. Ugyanakkor volt igazság abban, amit mondott. Ha a halálomat akarta volna, nem kellett volna azzal vesződnie, hogy kihúzzon minket ebből a szorult helyzetből, simán itt hagytuk volna a fogunkat. tetszik vagy sem, ezt bizony el kellet ismernem.
Ugyanakkor akár felhasználhatott volna bármi másra. Az isteni Lélek Mágia ritka, amennyire én tudom – nem hiába akart engem korábban az a démon is feláldozni, ami elől Zack mentett meg. A másik oldalról viszont… már nem volt itt mit tennem, ha az eredeti céljaimat néztem. Amiért én jöttem, azt már megkaptam, Sieghart-ban pedig abszolút nem hittem, mióta visszanyertem az emlékezetem. Igen, megmentett minket, tény; de már rég itt kellene lennie. Csak magunkra számíthattunk, legalábbis az én véleményem szerint. Lucinának mindez túl veszélyes lett volna…
- Most mégis mi történik? Aria, itt akarsz hagyni minket?
Kurousagi úgy tűnt, aggasztónak találja a hirtelen hosszú ideig tartó csendben maradásom. Kimért, hideg tekintettel fordultam felé.
- Amiért idejöttem, azt már megkaptam – feleltem minden érzelemtől mentes hangon és arccal. - Lucina felébredt, én pedig visszakaptam az emlékeimet. Ez a seggfej Sieghart, bárki is legyen, nem úgy tűnik, mintha ide akarná tolni a képét. Majdnem meghaltunk. Miért kéne maradnom?
Egy pillanatig mintha hitetlenség és csalódottság tükröződött volna a lány arcán, de végül elkomorodva válaszolt.
- Nem foglak visszatartani. Bár elvileg a Griffek célja a sötét céhek vadászata, a gonosz, mely betörni készül, nagyobb fenyegetés, mint azok. Mi azért jöttünk, hogy kiderítsük mi történik, és megvédelmezzük az országunk. Ha bármit tudsz, mondd el nekem, s távozz békével, hogy megtetted, ami tőled telik.
Hangja ritka komor és komoly volt, olyan, amit még soha nem hallottam tőle. Ugyanakkor nem éreztem miatta egy csipetnyi lelkiismeret-furdalást se. Más volt az értékrendünk, mások voltak a céljaink – ennyi volt az egész.
- Én nem azért jöttem ide, mert a gonosz ellen akartam harcolni. Csak azért jöttem ide, mert nem tudtam, mi történt velem, és aggódtam Lucináért – Itt a két tanoncra pillantottam, akik kicsivel hátrébb álltak. - Noha korábban azt mondtam, segítek nektek.
- A te döntésed – felelte Okita egyszerűen.
Nem tudtam biztosan eldönteni, hogy tényleg érdekelte, hogy döntök, vagy már tudta, mi lesz a végső válaszom. Az eddigi ismereteim alapján tőle mindkét lehetőség elképzelhetőnek tűnt.
- Okita, de-... – kezdte volna Kyrie, társa viszont csak felemelte a kezét, hogy megállásra késztesse.
- Aria kezében van a döntés. Nem kényszerítjük semmire.
Egy pillanat erejéig még csendben voltam, ahogy a lányokra néztem, céhtársamra, majd vissza Testamen-re. Végül teljes magabiztossággal és határozottsággal annyit mondtam:
- Mindezek mellett, nem megyek vissza.
Válaszomra Kurousagi láthatóan nagy megkönnyebbüléssel elmosolyodott. Nem csodáltam, hogy kételkedett benne, milyen döntést fogok hozni és mit fogok mondani; jómagam is így tettem volna a helyében. Nem sok okot adtam nekik a bizalomra.
- Akkor esetleg beavatnátok a részletekbe? – kérdezte sokkal jobb hangulatban, mintha csak Testamen ott se lett volna.
Ez valahol szórakoztatott, de úgy éreztem, úgy helyes, ha rendesen lezárom vele is a beszélgetést.
- Persze, amint ezt lerendeztem – biccentettem, s ismét az idegen nőre szegeztem a tekintetem. – Hálás vagyok, amiért segítettél. Normális körülmények között meg is ragadnám az alkalmat, és a bizalmatlanságom ellenére is veled mennék, hogy kijuttass innen… de nem teszem meg. Nem szeretem az „egyelőre még biztonságos” kifejezést. Nem áll szándékomban visszatérni a földemre csak azért, hogy ott aztán ismét szembenézzek a katasztrófával még ennél is súlyosabb állapotban. Sieghart-ban nem hiszek, és nem áll szándékomban ölbe tett kézzel várni rá… ha megjelenik, akkor jó, de nem fogom az ő érkezésére utalni magam és Lucina sorsát. Mi itt vagyunk, ő jelenleg nincs, így a saját erőnkre kell támaszkodnunk. A többi céhtársam is itt van valahol… ha sikerül összefutnunk, lehet esélyünk. Ha már bejutottunk ide, biztos van valami mód rá, hogy megállítsuk a kitörni készülő csapást, így vagy úgy.

A terv eleinte úgy ment, mint a karikacsapás. Szeltem a levegőt, karjaimban a még mindig eszméletlen fegyvermágussal, s a hentesek gyűrűjének már a közepében jártunk,, mikor hirtelen, mondhatni a semmiből előtűnt egy furcsa valami. Kissé kutyára hajazott, kissé pedig emberi volt, valami olyasmi lehetett, amit az emberek démonnak neveznek… már persze a közönséges, mágiához nem értő emberek.
De sebaj, a lényeg, hogy a lény egyenesen előttem jelent meg, s még csak felocsúdni vagy épp fékezni sem volt időm, nem hogy kikerülni, így szinte egyenesen telibe trafáltam. Vagy legalábbis erre következtettem abból, hogy hirtelen hátravetődtem, s a földbe csapódtam, akárcsak Lyla, csakhogy volt egy kis bökkenő az egészben: míg én szépen becsapódtam, mint egy kisebb meteorit, addig a szőke lány mondhatni el sem érte a földet, hanem ahogy elérte volna a talajt, úgy posszant szét, mintha soha nem is lett volna. Mintha egy szemvillanás alatt lebomlott volna, s porrá tűnt volna a teste.
- Ajajj, ez így nem lesz jó. – gondoltam morcosan, elvégre, noha nem tudtam, hogy mi is történt a csatlósommal, meglehetősen zavart a dolog.
Igaz, még nem voltunk együtt túl sok ideje, s eleve is Angelina ötlete volt, hogy karoljuk fel őket a testvérével, mégis, a tény, hogy alám tartozott, már bőven elég bosszantóvá tette azt, hogy valaki csak így elintézze őt.
- Na, blöki, most ástad meg a sírodat. – mondtam, miközben talpra ugrottam.
Elég sok helyen fájt ugyan a testem, ami kissé gátolt, de nem volt idő arra, hogy a sebeimet nyalogassam.
- Nem juthat Angel közelébe ez az izé. – határoztam el magam. – Lássuk mire vagy jó csahos. – gondoltam, majd azzal a lendülettel néhány csont harcost uszítottam rá… hiába.
A csontok, kissé hasonló, ám mégis némileg különböző módon, mint Lyla, de semmivé foszlottak, még mielőtt elérhették volna az ellenfelemet, aki nem tétovázott tovább. Pillanatok alatt szelte átt a köztünk lévő távolságot, s az öklével támadott. Mivel nem tudtam biztosra, hogy mire is számítsak, így a biztonság kedvéért felhúztam a Strom Mailt… kellett is. Az ütés olyan erejű volt, még a páncéllal felvértezve is, mintha egy bika akart volna felöklelni nekifutásból.
Igaz, komolyabb bajom nem lett, de így is hátracsúsztam néhány métert, mielőtt ismét stabilan meg tudtam volna állni. Aztán jött a következő roham, melyet már nem ő maga tett, hanem a kis háziállatai, vagy bármik is voltak azok. Olyan óriáslegyek, melyek teste úgy nézett ki, mint egy komplett fertőtelep, felépítésre pedig hasonlóak voltak a méhekhez is, ugyanis fullánkjuk is volt.
- Ez így nem lesz jó. Erősebb, mint én, ráadásul gyors és ezek a röpködő izék sem túl bizalomgerjesztőek. – foglaltam össze magamnak tömören a tényállást. – Jobb lesz és biztonságosabb, ha segítséget hívok. – döntöttem el, majd  ezt tudtára adtam újdonsült futáromnak Froozernak is, ki egész eddig folyamatosan a föld alatt lapult, s várt: - Froo, szólj Nightynak, hogy ugorjon be egy pofavizitre. Ketten simán elbánunk ezzel az izével! – szóltam, majd néhány sötét lövedéket indítottam útjára, mely leütött ugyan néhány zümmögő rosszakarót, de sajnos nem eleget.
 
 
- Skacok, azt hiszem akadt némi problémánk. Valaki esetleg nem tudná kisegíteni Rohát? – kérdezte Froozer mindenféle köszönés nélkül, mikor megérkezett a túloldalra a többiekhez, s előbukkant a földből.
- ÉN tudtam... - sóhajtott fel Nightyngale idegesen. - Angelina, sajnálom, de a pasid egy idióta... Férfiak bazdmeg... FÉRFIAK!
- Azért ne általánosítsunk! - horkant fel Froozer, elvégre ő is a férfi nemzettség büszke képviselője volt. - Bár mondjuk rá személy szerint ez igaz. – sóhajtott végül ő is.
- Nighty? – nézett az alakváltóra Angel kérlelő szemekkel, bár nem tudta, hogy mit is mondhatna, de ő is, akárcsak a többiek, érezte a harc hullámait, mégha csak halványan is.
- Pontosan mi a helyzet? - érdeklődött Nighty.
-  Hát, egyszer csak megjelent valami kutyafejű alak és eléggé tápos. Lyla hirtelen csak úgy semmivé foszlott, és ahogy feltűnt... nagyjából minden más is eltűnik, mintha csak elröppent volna felette vagy ezer év azonnal. – adott egy rövid vázlatot a látottak alapján az ordas.
- Hogy érted, hogy Lyla eltűnt? - kérdezett vissza Angelina idegesen, elvégre nem csak Roha miatt aggódott, hanem a többi társuk hogyléte is komoly fejtörést okozott számára.
- Úgy ahogy mondom: szétfoszlott. De majd később visszatérünk rá, most más gondunk is van, nem? – igyekezett a cselekvés irányába terelni a csevejt a négylábú.
- Öhm...  Ti itt maradtok. Én megnézem mit tehetek. Froo, vigyázz rájuk kérlek. – vázolt egy gyors tervet Nighty.
- És mit vársz tőlünk, mit csináljunk addig? - kérdezte Ekki.
- Állítsátok meg a birkákat. Nem akarom, hogy tovább táplálják ezt a gonoszt, ami be akar törni hozzánk... Talán akkor meggyengül ez az egész ördögi szerkezet. Ha valami utánatok jön és nem bírtok vele... Fussatok... Kurousagi irányába.
- Légy óvatos, ne engedd, hogy hozzád érjen az a dög. – tanácsolta neki Froo, mire a vörös hajú nő csak bólintott.
- Ha kipurcanok, Kurousa a főnök. - morogta Nighty Eclairre.
- Na de én vagyok a rangidős! - horkant fel elégedetlenül a rókalány.
- Kurosagi kétszáz plusz éves. - jegyezte meg félvállról az alakváltó, mire, bár nem túl kedélyesen, de beszélgetőpartnere rábólintott a helyzetre.
- Vigyázz magadra. - motyogta végül Nightynak.
- Ti is. - mosolygott kedvesen a bandára, majd megindult...

A tér felől csata hangjai és mágikus hullámai sodródtak a csapat felé. Krage még mindig nem tért magához, Nighty néhány varázslata nem tért vissza, Kurousagi továbbra is bajban volt, és úgy tűnt újabb problémával kell megbirkózniuk, ami pedig a föld alól érkezett egy mágikus farkas formájában.
- Skacok, azt hiszem akadt némi problémánk. Valaki esetleg nem tudná kisegíteni Rohát? – kezdett bele Froozer mindenféle udvariassági forma betartása nélkül.
- ÉN tudtam... - sóhajtott Nightyngale, nem leplezve idegességét - Angelina, sajnálom, de a pasid egy idióta... Férfiak bazdmeg... FÉRFIAK!
- Azért ne általánosítsunk! -ellenkezett Froo sértetten. - Bár mondjuk rá személy szerint ez igaz.
- Nighty? – fordult Angelina is az alakváltóhoz. Bociszemei aggodalmat tükröztek, Nighty pedig nem tudott ellenállni az ártatlan lányok kéréseinek.
- Pontosan mi a helyzet? - kérdezte végül, lemondva arról, hogy lehet önálló döntése ebben a szituációban.
- Hát, egyszer csak megjelent valami kutyafejű alak és eléggé tápos. Lyla hirtelen csak úgy semmivé foszlott, és ahogy feltűnt... nagyjából minden más is eltűnik, mintha csak elröppent volna felette vagy ezer év azonnal. – vázolta a helyzetet gyorsan és lényegre törően a farkas,
- Hogy érted, hogy Lyla eltűnt? - vágott bele Ange is idegesen.
- Úgy ahogy mondom: szétfoszlott. De majd később visszatérünk rá, most más gondunk is van, nem? – próbálta sürgetni a cselekvést a farkas.
- Öhm... Ti itt maradtok. Én megnézem mit tehetek. Froo, vigyázz rájuk kérlek. – vázolta fel az egyszerű tervet Nighty.
- És mit vársz tőlünk, mit csináljunk addig? - kérdezte Ekki. Kurousagi is veszélyben votl, de most már Nightyngale is csatába indult. Tehetetlennek érezte magát, és az egész szituációt gyűlölte.
- Állítsátok meg a birkákat. Nem akarom, hogy tovább táplálják ezt a gonoszt, ami be akar törni hozzánk... Talán akkor meggyengül ez az egész ördögi szerkezet. Ha valami utánatok jön és nem bírtok vele... Fussatok... Kurousagi irányába. - válaszolt a nő. Ezzel legalább a többieknek is feladatot adott, és remélte, hogy valamire fény derülhet.
- Légy óvatos, ne engedd, hogy hozzád érjen az a dög. – tanácsolta Froozer, mire az alakváltó csak egyszerűen bólintott. A helyzet komolysága az egész romos teret betöltötte, Nightyngale pedig nem rajongott a komoly helyzetekért.
- Ha kipurcanok, Kurousa a főnök. - morogta Nighty a rókalánynak. Nem a legjobb fogalmazás volt, de legalább őszinte.
- Na de én vagyok a rangidős! - elégedetlenkedett Ekki felhorkantva.
- Kurosagi kétszáz plusz éves. - jegyezte meg félvállról Nighty, mire Ekki végül kelletlenül, de bólintott.
- Vigyázz magadra. - motyogta végül Nightynak.
- Ti is. - mosolygott Nighty vissza a bandára. A tér felé fordult, és felkészítette magát élete egyik legkellemetlenebb harcára...


****

Kurousagi csendben, és türelemmel hallgatta Testament. Kezdte összerakni magában, hogy mi történhetett társaival, a háttérinformációk hiánya azonban nem könnyítette meg az események értelmezését. Idegenek vették körül, talán csak Aria és sulekk társa, Lucina volt számára ismerős. Bármennyire is céhtársa volt azonban az angyali alakváltó, távol érezte magát tőle. Most pedig azzal kellett szembesülnie, hogy az egyetlen ismerős is hátrahagyhatja őt. Nem tetszett neki a felállás. Úgy tűnt, immáron nem csak Fiore, de az egész valóságuk a pusztulás határán állt, és rajtuk kívül nem sokan voltak, akik tehettek az ügy érdekében bármit is. A hosszú csend, mely az alakváltó hezitálását jelezte, megrémítette a holdnyulat.
- Most mégis mi történik? Aria, itt akarsz hagyni minket? - kérdezte aggodalmasan. Egy kimért tekintet fordult felé.
- Amiért idejöttem, azt már megkaptam – felelte érzelemmentesen. - Lucina felébredt, én pedig visszakaptam az emlékeimet. Ez a seggfej Sieghart, bárki is legyen, nem úgy tűnik, mintha ide akarná tolni a képét. Majdnem meghaltunk. Miért kéne maradnom?
~ Talán mert ez lehet az egyetlen esélyünk megvédelmezni a világunk? ~ futott végig a holdnyúl agyán a válasz. Azonban visszafogta magát, nem vitatkozni jött ide. Csalódottsága bizton meglátszott az arcán, és komoran folytatta.
- Nem foglak visszatartani. Bár elvileg a Griffek célja a sötét céhek vadászata, a gonosz, mely betörni készül, nagyobb fenyegetés, mint azok. Mi azért jöttünk, hogy kiderítsük mi történik, és megvédelmezzük az országunk. Ha bármit tudsz, mondd el nekem, s távozz békével, hogy megtetted, ami tőled telik.
- Én nem azért jöttem ide, mert a gonosz ellen akartam harcolni. Csak azért jöttem ide, mert nem tudtam, mi történt velem, és aggódtam Lucináért – majd az idegenek felé fordult - Noha korábban azt mondtam, segítek nektek.
- A te döntésed – felelte az egyik
- Okita, de-... – próbált ellenkezni a társa.
- Aria kezében van a döntés. Nem kényszerítjük semmire.
Egy pillanatnyi csend telepedett a kis társaságra.
- Mindezek mellett, nem megyek vissza.
Kurousagi megkönnyebbülten mosolyodott el. Máris úgy érezte, hogy nagyobb esélye van a csapatnak arra, hogy kiderítsék, mi folyik itt a búra alatt.
- Akkor esetleg beavatnátok a részletekbe? – kérdezte kíváncsia, Testamen jelenlétéről teljesen megfeledkezve. Aria azonban nem volt ilyen figylemetlen.
- Persze, amint ezt lerendeztem – bólintott, majd megmentőjük felé fordult – Hálás vagyok, amiért segítettél. Normális körülmények között meg is ragadnám az alkalmat, és a bizalmatlanságom ellenére is veled mennék, hogy kijuttass innen… de nem teszem meg. Nem szeretem az „egyelőre még biztonságos” kifejezést. Nem áll szándékomban visszatérni a földemre csak azért, hogy ott aztán ismét szembenézzek a katasztrófával még ennél is súlyosabb állapotban. Sieghart-ban nem hiszek, és nem áll szándékomban ölbe tett kézzel várni rá… ha megjelenik, akkor jó, de nem fogom az ő érkezésére utalni magam és Lucina sorsát. Mi itt vagyunk, ő jelenleg nincs, így a saját erőnkre kell támaszkodnunk. A többi céhtársam is itt van valahol… ha sikerül összefutnunk, lehet esélyünk. Ha már bejutottunk ide, biztos van valami mód rá, hogy megállítsuk a kitörni készülő csapást, így vagy úgy.
Kurousagi képzeletben elégedetten hátradőlt. Az igazság győzedelmeskedett, és egy új társat térített a jóság útjára.

Nightyngale már kezdte megunni a tudatlanságot, bár sejtettete, hogy Rohandar ellenfele sem lesz túlságosan beszédes. Mindenesetre nem hagyhatta, hogy egyik legerősebb társával valam itörténjen, hiszen még szüksége lehetett rá a későbbiekben, hogy kijussanak ebből a kalamajkából. Amíg ezek a gondolatok végigpörögtek elméjében, felvette kedvenc éjféreg alakját. A következő pillanatban már egy közeli romhalmaz tetjén guggolva figyelte a téren kialakult eseményeket. Mágikus látását nem tudta aktiválni, és most az éjféreg hőlátása sem volt nagy segítségére, hisz ekkora távolságból nem sokat érzékelt. Nem sok ideje marad azonban arra, hogy pontosabban felmérje az eseményeket; egy lánc tekeredett bokájára, mely lerántotta őt, a földbe tiporva a démoni testet. Talán ellenfele azt hitte, hogy belehalt a becsapódásba - a lánc lehullott bokájáról, s mozgása szabaddá vált. Már amennyire a zúzódásai megengedték. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a démoni ügyességű éjféreg alakjában tompítani tudta az esését.
- Arrrgh! - nyögte dühösen, ahogyan feltápászkodott. - Komolyan? Mit akarsz te undormány? Elfogytak a barikák?
Ez azonban nem lehetett a probléma. Mindössze egy perce hagyta ott a társait, akik ennyi idő alatt valószínűleg még nem tudták megállítani a birkák áradatát. Ellenfele azonban hozott magával pár társat is.
- Persze, hogy nem vagy egyedül... Hát, haver, én sem! - Nightyngale teljesen kikelve magából teleportált kissé hátrébb, majd vadul idézésbe kezdett. Lomha ellenfele még nem lendült támadásba, és mindössze két másodpercre volt szüksége. Tizennégy ghoul mászott elő a méregzöld idézőkörökből, egyetlen céllal: hogy megvédelmezzék Nightyngalet ellenfeleitől. Nem számított rá, hogy sokáig fogják bírni, de remélhetőleg egy ideig le tudták foglalni a rovarokat.
- Te jössz, beles! - kiáltott rá ellenfelére. Az éjféreg alakja egy lángoló testté változott. A nő két karját előre tartva egy hatalmas tűzgolyót idézett meg, melyet egyenesen a szörnyeteg felé irányított. Az azonban meg se lobbant, és csak tört előre hatalmas fejszéjét forgatva. A ghoulok a rovarokat tartották távol a nőtől, de az első csatlósa már visszatért a holtak létsíkjára, szerencsére magával rántva az egyik ellenfelét is.
- Milyen élőhalott az, amelyiket nem lehet elégetni? - bosszankodott az alakváltó, miközben szarvai közt egy még végzetesebb tűzlabda formálódott. Az élőhalott azonban túl közel ért hozzá, láncával megragadva a nő lábát. A fegyver szerencsére nem volt immunis a démon lángjaira. Nightyngale egy gyors mozdulattal széttépte a meggyengült láncot, majd újra a monstrum felé fordult, és végre kieresztette a szarvai közt formálódó mágikus erőt. Az élőhalott hentes dühös felkiáltása azt jelezte a nő számára, hogy a támadás végre célba talált, ellenfelét pedig lángok emésztették. Ennek ellenére a megtántorodott monstrum visszanyerte egyensúlyát, és megállíthatatlan, perzselő rohamba kezdett. A nő az utolsó pillanatban fejezte be az alakváltást. Teste az obszidián feketeségében ragyogott. Egyik kezéből hatalmas pajzs formálódott, melyet feje fölé emelt, hogy a monstrum csapását felfogja. A fejsze csikorogva csúszódott le a védelemről. Nightyngale szinte kirobbant védekező pozíciójából. Jobb karja pengévé változott, és lecsapott a monstrum kilógó bélrendszerére, felhasítva azt.
- Nem a legjobb taktika magadon kívül tartani a legsérülékenyebb részeid. - jegyezte meg bosszúsan vigyorogva az alakváltó. Olybá tűnt azonban, hogy a bélrendszer felvágása nem különösebben zavarta a monstrumot. Nightyngalet már annál inkább. Az égő rothadás bűze hamar betöltötte a környező területet.
- Most már mindjárt véged lesz, ugye? - kérdezte Nightyngale, szinte könyörögve. Még néhány vágás a lábakra, és a szörnyeteg megperzselt teste végre a földre hullott, és az alakváltónak lehetősége volt rá, hogy elvágja hájas nyakát. A biztonság kedvéért még utoljára felvette a lángdémon alakját, és egy utolsó tűzgolyóval lángra lobbantotta a maradványokat. Élőhalott katonái közben elintézték a rovarokat, de mindössze már csak egy maradt közülük talpon.
- Tudtam én, hogy a tűz lesz… Csak nem volt elég forró. - vont vállat. Mágikus energiáit kimerítette ugyan a harc, de végre szabad volt az út Rohandarhoz. Archívum mágiájával előhívott egy interfacet, hogy ellenőrizze csapatának helyzetét. Kurousagi a korábbi helyétől távol volt, de úgy tűnt, nincs különösebb kalamajkában, s bízott benne annyira, hogy most hagyja őt. Eclair nem sokat távolodott korábbi pozíciójától, Rohandar pedig ugyancsak a téren tartózkodott, nem is olyan messze tőle. A lángok kék bundává alakultak, s Nightyngale portáljával megcélozta a férfi helyzetét…

***

- Oké, akkor hogy állítjuk meg a birkákat? - kérdezte Ekki a tárgyra térve. Szeme sarkából még látta, ahogy Krage, akit csak úgy otthagytak egy kupac romnak dőlve, kezd magához térni, de most nem érdekelte túlzottan a fiú hogyanléte.
- A legegyszerűbb az lenne, ha falat emelnénk közéjük és a bejárat közé... bár kérdéses, hogy mennyire lenne hatásos. - jegyezte meg Froozer.
- Szerintem hatásos lehet. - értett egyet a rókalány is. - De akkora fal kell, hogy ne tudják megkerülni, megmászni, átugrani... Ki tudja mire képesek. És nem tudom, ti mit gondoltok... de olyan, mintha beszélnének... Lehet, hogy ezek emberek, csak elátkozták őket?
Aggodalma azonban úgy tűnt, nem mindenkit érdekelt. Legfőkképpen a sulekket nem.
- Irreleváns. - mondta, mire Angelinától szúrós tekintetet kapott válaszul - Akármik is ezek, problémásak, és a problémát semmissé kell tenni, így vagy úgy. - lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd folytatta - De jól sejtem, hogy én vagyok az egyetlen, aki tud falat csinálni, mi?
- Szélfal... folyamatos energiabefektetést igényel. - vont vállat Ekki. - De ha lehet, én nem nyírnám ki a birkákat. Ne feledd, hogy nem egy sötét céh tagjai vagyunk.
- A semleges céhek kiváltsága, hogy legitimalizálhatják a gyilkosságot, ha a szükség úgy hozza. Szokj hozzá, hasznos eszköz. - oktatta ki őt a farkas. - Akárcsak a szélfal, de az itt most nem lenne a legpraktikusabb.
Eclairnek nem tetszett ez a hangnem. Nightyngale sem beszélt így vele, de még a saját apja sem. Azon gondolkodott, hogy hogyan leckéztethetné meg a farkast, de most volt sürgetőbb problémájuk is. Froozer közben egy földfalat emelt a birkák és úticéljuk közé, ami egy pillanatra megállította őket bárgyú menetelésükben.
- Nem mintha lennének szabályaink. - morogta a rókalány, majd hozzátette - De erkölcseink attól még lehetnek.
- Ekkinek igaza van. - állt pártjára Angelina.
- Ha ki kell nyírnunk valakit ahhoz, hogy megmentsük Rohát? Ugye hogy igen. - zárta le a vitát Froo, egy némileg összefüggéstelen mondattal. De hát, kutyából volt, ennyit megengedhetett. Azonban sértettsége nem múlt el, és fenyegető morgásának Froozer volt a célpontja.
- Ennek még nincs vége.

***

Kurousagi

A holdnyúl megkönnyebbülten csatlakozott céhtársához, aki az idegen mágus portálja felé tartott.
- Úgy tűnik, megint nem lesz időnk megbeszélni az eseményeket - sóhajtott. - Bosszantó, amikor nem vagyunk urai az eseményeknek.
- Csak egy tömör összegzésnek: eddig egy Sieghart nevű férfire várva tanyáztunk itt, elvileg ennél az épületnél kellett volna találkoznunk vele. Aztán jöttek azok a szörnyek, amiket a felébredésedkor láttál, és majdnem meghaltunk. Veled nem tudom, mi történt... ami engem illet, azért jöttem ide, mert Okita és Kyrie a segítségemet kérte. Egyébként a Mágus Tanács tanoncai, az ő táborukban ébredtem, az ráér, mi miatt. Nekem hiányosak voltak az emlékeim, Lucina meg nem kelt fel és nem tudtam miért. Azért jöttem, hogy kiderítsem. Nagyon röviden ennyi adtam egy gyors összegzést a céhtársamnak, átérezve a zavarodott helyzet okozta nyugtalanságot. - foglalta össze az eseményeket az angyali alakváltó. Kurousaginak azonban nem akadt ideje arra, hogy megeméssze az elhangzottakat. Most rajta volt a sor, hogy gyorsan elmesélje, mit keres itt a fekete buborékban.
- Mi azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi van a búrák alatt. A tanács megbízásából. Azt gyanították, hogy Bosco meg akar minket támadni. Gyanítom, itt többről van szó, mint két ország háborúja...
- Biztos vagyok benne, hogy többről van szó – értett vele egyet Aria is - Bár én jelenleg javaslom, hogy próbáljunk csak meg mihamarabb és élve kijutni innen. – Kurousa bólintott, Aria pedig társaihoz fordult. - Veletek mi lesz? Vártok még a soha el nem érkező megmentőtökre?
- Megyünk – válaszolt végül egyikük, némi habozás után.
Testamen mellett ellépve Kurousagi még látta az idegen furcsán barátságos és talán bátorító vállpaskolását, melyet Aria fogadott meglepetten. A portál azonban már magával ragadta őt, így késő volt bármiről beszélni.
- Hová lettek? – kérdezte az alakváltó, mikor megérkeztek a túloldalra.
- Aria, előttünk… - hívta fel a lány figyelmét a sötét öltözetű idegenre. GYönyörű arcát fekete haj keretezte, tekintete pedig vörösen ragyogott. Nyugodt némaságban figyelte az előtte elterülő kaotikus városképet, míg hatalmas mágikus erőt összpontosított egy gömbbe maga előtt.
- Mi legyen? – kérdezte Kurousagi.
- Ha egy mód van rá, én nem szeretnék harcolni… bár valószínűleg elkerülhetetlen lesz. Egyelőre próbáljunk meg beszélni vele, amíg nem elkerülhetetlen az összecsapás. - válaszolt Aria. A nő kissé megrémítette a holdnyulat, és újra a kiszolgáltatottság érzése vett rajta erőt. Végül a holdnyúl bólintott, és társa az idegen felé fordította testét.
- Az a mágikus gömb mögötted – szólította meg az alakváltó – … mire való? Mit keresel itt? Nem szeretnénk harcba keveredni, de ha valami veszélyes van kitörőben… azt meg kell állítanunk.
A lány magabiztossága meglepte a holdnyulat, de közben ő maga is felkészült arra, hogy a sötétségbe burkolózó nő megtámadja őket...

Határozott léptekkel indultam el a portál felé, a többiek pedig egyetértésük jeleként követtek engem. Valóban szerettem volna visszamenni, itt hagyni ezt az egészet a fenébe… de nem tehettem. Ha most volt lehetőségem megállítani egy későbbi katasztrófát, akkor most kellett tennem ellene.
Kurousagi mellém sietett, és egy sóhajjal társított halvány mosollyal nézett fel rám.
- Úgy tűnik, megint nem lesz időnk megbeszélni az eseményeket - sóhajt a nyuszi. - Bosszantó, amikor nem vagyunk urai az eseményeknek.
Ebben én is igazat adtam neki. Jelenleg is ezt éreztem, mégis úgy döntöttem, hogy elindulok az árral szemben, és elkerülöm a legkönnyebb kiutat. Nem illett volna hozzám egy ilyen gyerekes kilépés… meg kellett ragadnom a gyeplőt, a kezembe venni a helyzetet és uralmam alá hajtani, ahogy mindig is próbáltam. A mágiám működött, az emlékeim velem voltak, továbbá nem is voltam egyedül; ilyen körülmények mellett mindennek rendben kellett lennie.
- Csak egy tömör összegzésnek: eddig egy Sieghart nevű férfire várva tanyáztunk itt, elvileg ennél az épületnél kellett volna találkoznunk vele. Aztán jöttek azok a szörnyek, amiket a felébredésedkor láttál, és majdnem meghaltunk. Veled nem tudom, mi történt... ami engem illet, azért jöttem ide, mert Okita és Kyrie a segítségemet kérte. Egyébként a Mágus Tanács tanoncai, az ő táborukban ébredtem, az ráér, mi miatt. Nekem hiányosak voltak az emlékeim, Lucina meg nem kelt fel és nem tudtam miért. Azért jöttem, hogy kiderítsem. Nagyon röviden ennyi adtam egy gyors összegzést a céhtársamnak, átérezve a zavarodott helyzet okozta nyugtalanságot.
Legalább ennyiben segíthettem neki, még ha ez nem is volt sok.
- Mi azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi van a búrák alatt. A tanács megbízásából. Azt gyanították, hogy Bosco meg akar minket támadni. Gyanítom, itt többről van szó, mint két ország háborúja...
- Biztos vagyok benne, hogy többről van szó – bólintottam egyetértően. - Bár én jelenleg javaslom, hogy próbáljunk csak meg mihamarabb és élve kijutni innen. – a nyuszi erre csak bólintott egyet. -  Veletek mi lesz? Vártok még a soha el nem érkező megmentőtökre? – pillantottam két korábbi társamra, akik egy kicsit le voltak maradva.
Okita és Kyrie láthatóan habozott, én pedig nem terveztem több időt szánni erre. Ha jönnek, akkor jönnek, innentől minden az ő döntésük. Én megtettem, amit úgy éreztem, tennem kell.
- Megyünk – hallottam végül a fehérhajú tanonc válaszát.
Elhaladtam Testamen mellett, mire a nő legnagyobb meglepetésemre mosolyogva megpaskolta a vállam. Kérdőn pillantottam rá, de kérdést feltenni már nem volt időm; az átjáró beszippantott minket. Mindez csupán egy pillanat műve volt, és mire egyet pislogtam, már egy toronyszerű rom tetején voltunk céhtársammal. Hátranéztem, de a két rúnalovagnak nyoma se volt mögöttünk.
- Hová lettek? – kérdeztem, szinte csak úgy magamtól.
- Aria, előttünk…
Társam hangjára megfordultam, és egy fekete ruhás, fekete hajú, átható vörös pillantással rendelkező nőt pillantottam meg tőlünk nem messze. Meglepően emberi volt, ráadásul kifejezetten szép arca volt. Normális esetben azt hittem volna, ő is csak a hely egyik áldozata, de nyugodt guggoló ülése és a talajba ágyazott karja nem épp erről árulkodott. Egy hatalmas mennyiségű mágikus energiát összegyűjtő gömb lebegett mögötte, aminek már csak a látványától is kirázott a hideg. Az idegen egyelőre nem mozdult, én pedig feszülten összenéztem céhtársammal.
- Mi legyen? – kérdezte szemét immár le nem véve a nőről.
- Ha egy mód van rá, én nem szeretnék harcolni… bár valószínűleg elkerülhetetlen lesz. Egyelőre próbáljunk meg beszélni vele, amíg nem elkerülhetetlen az összecsapás.
A holdnyúl bólintott, én pedig tettem egy fél lépést előre.
- Az a mágikus gömb mögötted – szólítottam meg jóval magabiztosabban, mint akartam volna. – … mire való? Mit keresel itt? Nem szeretnénk harcba keveredni, de ha valami veszélyes van kitörőben… azt meg kell állítanunk.

- Na jó, akkor amíg megjön az erősítés, mit kezdjek veled te rohadék? – mértem végig az ellenfelem. – Akkor lássuk, hogy mit tudsz kezdeni ezzel, te kis mocsok! – gondoltam, majd ellentámadásba lendültem.
A kis kedvencei olyanok voltak, mint a rovarok, a rovarokat pedig mivel lehet remekül pusztítani? Igen, hát persze, hogy tűzzel! Így hát, ahogy ismét a közelembe jöttek, egyszerűen felgyújtottam magam körül mindent. Nem mintha ez valami speciális mágia lett volna, sőt, épp ellenkezőleg… bár lehet, hogy ezt majd szabadalmaztatnom kéne egyszer, mint nem is tudom… „Roha légycsapója”? Na mindegy, a lényeg, hogy legalább ez működött, aminek örültem, mert bár nem egy magas szintű mágiáról volt szó, minél nagyobb területet perzsel az ember, nyilván annál több erőbefektetés igényel a mutatvány. Ellenben a kívánt hatást nem teljesen értem el. A kis teremtmények ugyan szépen lángra kaptak, de a főkolompos meg sem érezte az egészet, mintha elszívta volna maga körül az oxigént vagy ilyesmi, olyan módon hunytak ki a lángok körülötte.
Miután befejeztem a pirotechnikai bemutatót, ismét taktikát váltottam: ezúttal egy Dark Delete került elő a tarsolyomból, s a több tucatnyis fekete löveték máris a levegőt hasította a lángoló szörnyszülöttek mellett, egyenesen a „vezérüket” célozva, aki a legtöbbet ugyanúgy eltüntette, mint minden mást eddig, amit bedobtam neki, ám a mi meglepett: nem az összeset. Néhány lövedék ugyanis célt tévesztett volna, így azok csak elszáguldottak mellette változatlanul, illetve az egyik végül el is találta.
- Szóval te sem vagy mindenható mi, te kis korcs. – nyugtáztam elégedetten. – Viszont lassan ideérhetne már Nighty, mit totojázik eddig?
Cseppet sem örültem annak, hogy segítségül kellett hívnom őt. No persze nem csak férfiúi büszkeségemből fakadóan, hanem azért is, mert így a többiek védtelenebbek maradtak. Persze azt mindenképpen pozitívan értékeltem, hogy legalább Froozer csatlakozni tudott a bandához… legalábbis reméltem, hogy így volt, de ez sajnos még kevés volt az örömömhöz.
És ha már öröm: odapörköltem egy kicsit a cukorfalatnak a lehető legtöbb, egyszerre mozgó mágiával, ami csak a kezem ügyébe került… meg ami eszembe jutott: jégszilánkok, sötét lövedékek, lánglabdák. Tucatnyi majd a végére mondhatni már százszámra repkedtek felé a különféle támadások, s bár egy jó részük még továbbra is eltűnt, azért koránt sem mindegyik. Egy-egy jégszilánk, tűzlabda, csontfog vagy és sötét lövedék azért oda-odapiszkált az orra alá, ami láthatóan koránt sem nyerte el a tetszését.
Mindez pedig határozottan jó kezdetnek tűnt, ugyanakkor volt vele egy óriási probléma: nagyon gazdaságtalan volt. A folyamatos varázslás remekül szívta a varázserőm, arról mér nem is beszélve, hogy a biztonságilag fenntartott Storm Mail sem volt épp ingyen.
- Ha nem ér ide hamar az erősítés, akkor nekem meszeltek. – gondoltam idegesen.
Persze, el is menekülhettem volna, elbújhattam volna a földben, vagy az árnyékok közt, de mi értelme lett volna? Ha nem győzöm le a rohadékot, akkor komoly veszélyt jelent a többiekre is. És ha netán valaki más is úgy járna, mint Lyla… nos… abba még csak bele se akartam gondolni.
A piszkálódásom pedig, meglepő módon egészen hamar meghozta a gyümölcsét… kár hogy rothadt volt már az elején. A lény ellentámadásba lendült, s nagy gyorsasággal iramodott meg felém. Mindezzel még nem is lett volna probléma, de ahogy a közvetlen közelembe ért, nekirugaszkodott, s seregnyi rovart idézett meg, kisebb s nagyobb kivitelbe, hasonlóakat, mint korábban.
Ez a had pedig nekem rontott vele együtt, s bár a Storm Mail egy jó ideig állta a sarat, nyilvánvaló volt, hogy a végkifejlet nem lehetett rózsás számomra, s csak idő kérdése volt, hogy az egyik öngyilkos, mely a páncélzatomnak nekirepülve gyakorlatilag darálóba került, nos, akárcsak a méhes, bevitt egy csípést, mielőtt kimúlt.
A bal alkaromat kapta telibe, s már pillanatokon belül láttam és éreztem a hatást. A karom azonnal lüktetni és gyakorlatilag szemmel láthatóan rothadni kezdett. Olyan volt, mint a lepra… csak milliószor gyorsabb lefolyású.
Csak néhány másodpercem volt gondolkodni, mivel a fertőzés egyre terjedt, így meghoztam a döntésem: egyetlen fémdarab, egyetlen suhintás. Tiszta, precíz vágás, s ezzel együtt a karom el is vált a testemtől.



- Oké, akkor hogy állítjuk meg a birkákat? - kérdezte Ekki.
- A legegyszerűbb az lenne, ha falat emelnénk közéjük és a bejárat közé... bár kérdéses, hogy mennyire lenne hatásos. - jegyezte meg Froozer.
Eközben pedig a kompánia utolsó tagja: Krage is kezdett magához térni, akit egy sziklának nekitámasztva „tettek félre”. Elég kótyagos volt még, nem igazán tudta, hogy mi is történik körülötte, a többieknek pedig volt jobb dolga is, mint őt pátyolgatni, így a farkas nem is törődött vele sokat. Nyilván nem ez lett volna a helyzet, ha Angelina is észreveszi a jeles eseményt, csakhogy ő épp háttal volt, ráadásul szintén kifejezetten gondterhelt.
- Szerintem hatásos lehet. - értett egyet a rókalány Froo tervével. - De akkora fal kell, hogy ne tudják megkerülni, megmászni, átugrani... Ki tudja mire képesek. És nem tudom, ti mit gondoltok... de olyan, mintha beszélnének... Lehet, hogy ezek emberek, csak elátkozták őket? – vetette fel a nyilvánvalóan lehetséges opciót, csakhogy… számított ez vajon?
- Irreleváns. – jelentette ki a farkas közönyösen és tárgyilagosan, mire Angelinától szúrós tekintetet kapott válaszul - Akármik is ezek, problémásak, és a problémát semmissé kell tenni, így vagy úgy. - lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd folytatta - De jól sejtem, hogy én vagyok az egyetlen, aki tud falat csinálni, mi? – kérdezte kelletlenül
- Szélfal... folyamatos energia befektetést igényel. – vonta megy a vállát Ekki. - De ha lehet, én nem nyírnám ki a birkákat. Ne feledd, hogy nem egy sötét céh tagjai vagyunk.
- A semleges céhek kiváltsága, hogy legitimalizálhatják a gyilkosságot, ha a szükség úgy hozza. Szokj hozzá, hasznos eszköz. – tartott ideológiai gyorstalpalót az ordas. - Akárcsak a szélfal, de az itt most nem lenne a legpraktikusabb. – értett egyet abban, hogy más módot kell keresni a barik baromságára.
Majd azzal a lendülettel Froozer egy földfalat emelt a birkák és úticéljuk közé, ami úgy festett, hogy legalábbis egy rövid időre, de megállította az öngyilkos kosokat… mármint… bárányokat.
- Nem mintha lennének szabályaink. - morogta a rókalány. - De erkölcseink attól még lehetnek.
- Ekkinek igaza van. – adott neki igazat Angelina.
- Ha ki kell nyírnunk valakit ahhoz, hogy megmentsük Rohát? Ugye hogy igen. – zárta le a kérdést még csak válaszra sem várva Froo, tudván, hogy a következtetése helyes, igyekezvén meggyőzni a csillagmágust arról, hogy a cél szentesíti az eszközt.
- Ennek még nincs vége. – morogta a Eclair, de a négylábú csak elengedte a füle mellett.

Nightyngale-sama

Nightyngale nem akart a csata közepébe teleportálni, ezért Rohandar pozíciójától kissé távolabb bukkant elő. Cressida fekete angyalszárnyas démonalakját vette fel, és röptében érkezett társa mellé, akinek egyik karja helyén most egy jégmágiával teremtett művégtag helyezkedett el. A férfi nem csinált belőle különösebb ügyet, lekötötte az, hogy ellenfelét távol tartsa magától.
- Csak hogy itt vagy végre! - üdvözölte az alakváltót némileg talán megkönnyebbülve.
- Feltartott az egyik beles. - vigyorogta, mintha semmiség lett volna korábbi küzdelme. - Szóval.... ellene mi a taktika?
- Ne érj hozzá! - válaszolta a férfi rögtönzött karját felmutatva. - És szórj rá minél több távolsági támadást. A legtöbbet eltünteti, de nem tudja az összeset.
- Ez igen egyszerűen hangzik. - bólintott a nő. Cressida alakja most nem volt számára megfelelő, sakálfejű ellenfelének mágiáját képtelen volt elemezni. Túl erős volt hozzá. Az azonban egyértelmű volt számára, hogy Rohandarral közösen már elég pusztításra képesek ahhoz, hogy megszabaduljanak ellenségüktől.
- Humm, a tűz mindig hatásos démonok és sötétség ellen… - motyogta maga elé a nő gondolatait…
Végtagjai felől indulva perzselő lángok kebelezték be Nightyngale alakját. Egyetlen másodpercet sem fecsérelt el, és máris támadásba lendült. Rohandartól eltávolodva Nagyjából a harc három résztvevője egy egyenlő oldalú háromszög formát vett fel. A sakál nem várta meg, hogy Nightyngale elsüsse első varázslatát. Míg a szörnyeteg egyik kezével Rohandar fekete mágiáit szüntette meg, másikkal hatalmas rovarokat idézett, melyek azonnal az alakváltót célozták.
A tűzdémon lángjainak azonban nem tudtak ellenállni. Úgy jöttek felé, mint moly a lakrimafényre, s Nightyngalenek ideje sem volt arra, hogy gondolkodjon. Lángoló szarva között hatalmas tűzgolyót formált, melyeket egyenest a sakál felé irányított. A rovarok csak épp jókor voltak rossz helyen, hogy a kereszttűzbe kerüljenek. A lángtenger felemésztette őket, ám mire idézőjüket elérte, oly sokat vesztett erejéből, hogy őt már meg sem sértette. Az alakváltót azonban ez nem keserítette el. Mágikus pecsétek tucatjai villantak fel előtte, ahogy megformálta az Amaterasu igéit. A pusztító lökéshullám, melyet idézett, oldalba találta ellenfelét, aki éppen Rohandar egyik sötét lövedékét semlegesítette.
- Hát, legalább nem vagy mindenható! - állapította meg, miközben már újabb varázslat formálódott ujjai között. Egy egyszerű, démoni tűzgolyót hajított a sakálra, melynek ereje azonban egy elemi mágus lánglabdájánál nagyobb erővel csapódott ellenfelébe, aki azonban most ezt a varázslatot semmisítette meg könnyűszerrel. A figyelmének kettéosztása viszont lehetővé tette Rohandar számára, hogy áttörje az ellenség védelmét. A sakál ellentámadása azonban egy pillanatnyi pihenőt sem engedett a harcosoknak. Nightyngale küszködött, hogy megtartsa a távolságot, és sötétségmágiából erőt merítve szárnyakat formált magának, hogy a levegőbe emelkedjen. Oda a szörnyeteg rovarszerű teremtményei követték, őket azonban démoni lángjai felemésztették, így megint a sakálra tudott összpontosítani.
- Most nincs aki felfogja a végzet lángjait! - kiáltotta fel a nő diadalomittasan, ahogy démonszarvai közt kiteljesedett a lángoló mágikus gömb. Nightyngale végre célba talált. A sakál testén égésnyomok jelezték, hogy a pokoli tűz már neki is sok volt, Rohandar egyik varázslata pedig újabb sebet ejtett a szörnyeteg testén.
Nightyngale diadalmasan készült az utolsó csapásra, mellyel kivégezheti a szörnyet. Ellenfelük azonban úgy tűnt, másképp tervezte a jövőjét. Tenyerét vészjóslóan a nő felé emelte. Ujjait ökölbe zárta, s az alakváltót azon nyomban sötétség zárta magába. Démoni lángjai pislákolva hunytak ki, mágikus szárnya pedig még épp addig védelmezte őt, míg a földet érve összeesett. A sötétség megszűnt, és félig nyitott szemhéjai alatt még épp látta a meghasadó burkot, mely egy ideje már az égboltot takarta előlük.
- Rohadék… - csak ennyit sikerült kinyögnie, pedig még oly sok mindent akart mondani ellenfelének. De mindez már nem számított… Csak a sötétség, mely magával rántotta őt a mélységbe...

***

Ekki

Úgy tűnt, a birkák képtelenek feldolgozni az akadályt, melybe ütköztek. Akár egy pillanatnyi megkönnyebülés is lehetett volna a kis cspat számár, de Eclairben csak egyre növekedett a tettvágy, és a feszültség. Magának sem akarta bevallani, de rettegett attól ,hogy elveszíti társait. Rettegett attól, hogy nem látja többé Kurousagit.
- Szerintetek... nem kéne utánuk mennünk mégis? - kérdezte Ange, némi bizonytalansággal a hangjában - Hátha tudnánk nekik segíteni…
- Vagy, elvághatnánk az összes birka útját. - vetette fel a rókalány, hogy valami hasznos hozzászólással segítse a csapatot, miközben azt remélte, hogy társai Angelinát követve majd megindulnak, hogy felkeressék vezetőjük. Ha egyesüne a csapat, végre Kurousagi után eredhetnének.
- Már megtettük, nem? - dörmögte a farkas. - Vagy legalábbis ami itt voltak előttünk. Szerintem nem kéne tovább mászkálnunk, főleg nem az aduászaink nélkül.
- Ha valamivel Roha nem tudott megbirkózni... akkor nekünk esélyünk sincs. - adott neki igazat Eclair, szégyenkezve saját gyengesége miatt. Kisebb csend állt be, amivel ő azonban nem tudott mit kezdeni. - És még itt van Kurousagi esete is... neki is segíthetnénk. - tette hozzá végül.
- Azt hiszem Froozernek igaza lehet. - szállt be a beszélgetésbe Krage, aki még csak most tért magához. - Én is aggódom Lyla miatt, de ha Rohandar nem tud legyőzni valamit... akkor mi csak útban lennénk. - sóhajt lemondóan és kicsit bágyadtan.
- Krage! Jól vagy! - üdvözölte vidáman társát Angelina. A jelenet szívbemarkolóan fájdalmas volt a hanjuunak. Nightyngale miatt nem kifejezetten aggódott, de Kurousagi; bár erős volt, közel sem ért fel mentoruk szintjéhez. Tenni akart valamit, meg akarta menteni őt, és karjai közé akarta szorítani a holdnyúl testét.
- Csak nem fogunk itt ücsörögni tétlenül, amíg a társaink az életüket teszik kockára! - csattant fel végül, sokkal hangosabban, mint azt eredetileg tervezte. Türelmetlensége és tehetetlensége kezdett úrrá lenni rajta.
- Pedig szerintem pont ezt kéne tennünk. - erőltetett magára nyugalmat Froozer. Krage valószínűleg nem kívánt csatlakozni a társalgáshoz, Angelina pedig idegességében a száját harapdálta. Talán mondani akart valamit, de végül magában tartotta. Eclair már nem tudott kihez fordulni támogatásért.
- Gyávák vagytok! - morgott dühösen a hanjuu, állati hangokat hallatva. - Együtt elég erősek lennénk, de ti inkább itt gubbasztanátok. Hát nem, köszi!
Tabletjéhez nyúlt, mely mindvégig keze ügyében volt, s most felragyogott az aktiválásra. A térkép máris előtte termett, domborzat és utcák nélkül, de legalább egy pont jelezte, hogy merre van Rohandar és Kurousagi. Őt inkább a második érdekelte… bár nem voltak tájékozódási pontok, csak saját maga, de mintha a holdnyúl teljesen máshol lett volna, mint korábban.
- Macskák... - hallotta meg az ordas kissé gúnyos hangját. - már a fülük se áll jól, de úgy fest az eszüket is befolyásolja ez. De ide hallgas cicus! ÉN ott voltam, érted? Láttam azt az izét és tudod mit? Egyetlen rohadt szemvillanás alatt tüntette el Lylát éred??! Egyetlen másodperc alatt! - nyugalma gy pillanat alatt szertefoszlott és ingerülten rohamozta indulataival a rókalányt. - Szóval ha mászkálni akarsz fel-alá, mint egy hippi és önjelölt céltáblának állsz, ám legyen, én nem tartalak vissza, de köszönöm nem szeretnék részt venni egy öngyilkos akcióban.
Döbbent csend. Valószínűleg nem sokszor látták a farkast ilyennek a társai. Azonban a hanjuu nem tudta elengedni a sértést a füle mellett, még akkor is, ha tudta, hogy az ordas feszültsége nem feltétlen miatta van, inkább mindenki csak saját tehetetlenségét átkozta.
- Macskaaaaaaaaaa? - kérdezett vissza felháborodottan. - A Róka-klán örököse vagyok, nem holmi doromboló bundás háziállat!
Már képtelen volt visszafogni magát. Érzelme és mágiája egybefonóddott, haja lobogni kezdett, teste körül pedig apró szikrák jelezték feszültségének fizikai megtestesülését.
- Ha tényleg ilyen ostoba vagy, hogy velem akarj harcolni, akkor még annál is rosszabb vagy, mint hittem. Használd végre az eszed! - szidta őt mérgesen a farkas. - És mint mondtam, ha menni akarsz rajta, nem tartalak vissza, de én, Ange és Krage egy tapodtat se megyünk, ezt jobb, ha az eszedbe vésed.
Froozer halálos vicsora jelezte a róka számára, hogy az ordas lezártnak tekinti a témát. Eclair azonban nem volt az a fajta, aki meghátráljon, ha valamit már elhatározott.
- Nincs is rátok szükségem! - zárta le ő is a veszekedést, és orrát felhúzva kisebb szélfergeteget idézett maga köré, mely felkapta őt, és könnyedén ellibbent egy közeli, emeletes ház magasságú rom mögé, ahol már hallótávolságon kívül került társaitól. Kissé megbillenve a törmelékekben, botladozva ért földet az üres mellékutcában. Térdeit átölelve kuporgott le a földre, majd mágikus tabletjére meredt.
- Nem érti… hogy is érthetné, hisz sosem szeretett még senkit. - pityeregte, miközben végighúzta remegő ujját a Kurousagit jelző villogó ponton.

***

Kurousa-chan

Csend. Aria szavaira az idegen még csak fel sem kapta a tekintetét. Annyira méltatlannak találta őket, hogy még csak szóba sem elegyedett velük. Kurousagi magában elmosolyodott. Ha most Eclair itt lett volna velük, már mérgében nekirontott volna a feketeruhásnak. Az angyali alakváltó és a holdnyúl azonban nem kívántak ok nélkül harcba bocsátkozni.
- Vajon mi célja van annak a gömbnek? - kérdezte Kurousagi a céhtársát. A válasz azonban váratott magára. Csak feltételezni tudták, hogy valamilyen fegyver lehetett. Bár a gömb fénylő energiái alapvetően nem keltették a gonoszság látszatát, őrzőjének kisugárzásában mégis volt valami nyugtalanító. Úgy tűnt, Aria is osztja Kurousagi félelmeit a mágikus labdát és őrét illetően. Az alakváltó elhatározását követve a holdnyúl is felkészült arra, hogy ha kell, akár erőszakkal is megállítsa az idegent. A nő sokadik megszólításra sem reagált, így a Griffek végül harcra kényszerültek. Aria és Kurousa azonban, bár számfölényben voltak, messze elmaradtak az őr hatalmától. Ereje és mesteri kardforgatási képessége túlszárnyalta a holdnyúl minden ismeretét. Mintha csak karddal a kezében született volna, oly ördögien forgatta fegyverét. A holdnyúl sznt fényből megalkotott lándzsája képtelen volt áthatolni a nő védelmén, ragyogó pajzsa pedig hamar megadta magát a fegyverforgató sötét energiasarlóinak. A harc kilátástalannak tűnt, a lányoknak azonban nem volt választása ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Kurousagi érezte, hogy egyetlen opciójuk az, ha magukkal viszik a nőt a túlvilágra. Talán akkor az energiagömb is, mely oly fenyegetőnek tűnt, szertefoszlott volna. Nem volt ideje azonban túl sokat agyalni, erejük fogytán volt, és a holdnyúl sebessége, fizikuma és szent varázslatai már képtelenek voltak tartani az iramot a sötétség követével. Lassan… minden remény szertefoszlott, és Kurousagi pajzsa mögé roskadva próbálta felfogni a támadásokat.
Egy simogató fénysugárt érzett a bőrén. A ragyogás oly ismerős, oly szeretett érzés volt számára, mintha újra istennőjének szerető karjai közt nyugodna.
- Ez már a halál… - suttogta lehunyt szemmel, és Eclair képe villant be elméjébe. A sötétség azonban nem jött el érte, és a fény, melyet szemhéjain keresztül is érzékelt, még erősebben nyúlt ki utána.
Meglepetten nyitotta ki pisláit, s nézett körül a furcsa ragyogás központját keresve. Aria volt az, aki maga sem értette a helyzetet. Hatalmas mennyiségű szent energia áradt a tesetéből, ezzel táplálva a holdnyúl varázsrejét. Kurousagi érezte, hogy elérte a maximumot, majd tovább növekedett benne a hatalom. Ismerős, régi érzés volt, mintha visszatért volna belé eredeti hatalma, melyet a csillaglelkek világában birtokolt. A pecsét, mely e földi halandó testet védelmezte, feltárult, szabadjára engedve ezzel Kurousagi igazi erejét.
Magabiztosan idézte jobb kezébe a lándzsáját, balba pedig pajzsát. Testén a halvány aura ragyogó fénypáncéllá tömörült, s tucatnyi dárda bukkant elő a semmiből, egyenest a sötét harcost célozva. A következő pillanatban a holdnyúl egy hosszú, villámgyors ugrással a harcos mellett termett, akit csak emberfeletti reflexei mentettek meg attól, hogy elveszítse életét. Aria ragyogása elmúlt, Kurousagi ereje azonban még tovább tombolt. Társa is csatlakozott a harchoz, s Ariával közösen hátraszorították a gömb őrzőjét. Ám minden szent hatalom hiábavaló volt. A holdnyúl érezte, hogy fáradozásaik eredménytelennek bizonyultak. A fegyverből kitörő mágikus fénysugár egyenest a kupolát célozta, melyet minden nehézség nélkül áttört.
- Elkéstünk. - sóhajtott csalódottan, ám ellenfeléről nem feledkezett meg. A sötét harcos még mindig fenyegetést jelentett...

A helyzet nagyon nem nézett ki fényesen. A karom, mely látszólag a semmibe enyészett el végül, nos, a helye piszkosul fájt, de nem volt mit tenni, a veszély nem múlt még el, így kellemetlenül éreztem magam ugyan, de az adrenalin egészen jól kompenzált. A hiányzó testrészem pillanatok alatt egy jégből készült karral helyettesítettem, mely az esetleges vérzést is elállította, s mint amolyan pótvégtag, egész jól funkciónált.
Ez volt az a pillanat, mikor végre megérkezett Nigthy, aki a levegőből szállt alá, s úgy festett, neki sem lehetett könnyű útja… legalábbis ránézésre nem volt a legkicsattanóbb formában.
- Csak hogy itt vagy végre! – morogtam, mikor megláttam a felmentő sereget.
- Feltartott az egyik beles. – vigyorgott, amire igazából nem értettem, hogy mi oka volt, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, se mint ilyeneken agyaljak. - Szóval.... ellene mi a taktika? – érdeklődött.
- Ne érj hozzá! - válaszoltam tömören a hiányzó kezem felmutatva. - És szórj rá minél több távolsági támadást. A legtöbbet eltünteti, de nem tudja az összeset. – ismertettem a taktikának ugyan nem nevezhető ötletet, mely azonban valószínűleg hatásos lehetett ellene.
- Ez igen egyszerűen hangzik. - bólintott az alakváltó.
- Humm, a tűz mindig hatásos démonok és sötétség ellen… - hallottam a halk szavakat, majd a céhtársam alakváltásba kezdett, s egy új démoni testet öltött magára.
Végtagjai felől indulva perzselő lángok kebelezték be Nightyngale alakját, majd pozícionálva egyből támadásba is lendült, ahogyan én is.
Persze a rohadt ellenfél se volt rest válaszolni, s a rovar csatlósai ismét alakot öltöttek, miközben a mágiáimmal is igyekezett foglalkozni, melyeket idő közben ismét záporoztattam felé.
A taktika pedig úgy festett, hogy bevált. Míg a lány a tűzzel remekül irtotta a rovarokat, s egy nagy tűzgolyót is útjára bocsájtva kissé lekötötte a furcsa kutyafejű izét, addig a támadásaim mond inkább biztosabban értek célba.
- Hát, legalább nem vagy mindenható! - állapította meg Nighty, mikor több egymás követő sötét lövedékem is teli találatot ért el.
Noha a távolság nagyjából konstans volt, a közdelem azért megviselt rendesen voltaképpen mindhármunkat… meg persze a sercegő rovarrajt, amely ropogósra sült. Ugyanakkor a mágikus erőnk és koncentrációnk felettébb próbára lett téve, ugyanis még nagy erővel is komoly megterhelés volt számomra is ennyi egyidejű mágia megidézése, s komoly mentális képességekre volt szükség hozzá, hogy az intenzitás folyamatosan fennmaradjon.
- Most nincs aki felfogja a végzet lángjait! - kiáltotta fel a nő diadalomittasan, ahogy démonszarvai közt kiteljesedett egy lángoló mágikus gömb, mely végül el is érte a célpontját, s becsapódása után égésnyomok jelentek meg a dög testén, illetve sebek azokból a jégdarabokból, melyeket, mint pengéket lőttem felé.
A győzelmet szinte már a zsebünkben éreztem, csakhogy a lény más véleményen volt, s egy látszólag eddig rejtegetett képességét húzta elő a tarsolyából:
Tenyerét vészjóslóan az alakváltó felé emelte, majd az ujjait ökölbe zárta, melynek hatására az erősítésemet egy sötét gömb zárta magába, mely végül a földre hullott, benne a célpontjával.
- Rohadék… - nyögte még társam, így megbizonyosodhattam róla, hogy legalább még életben van, csakhogy én sem voltam rest.
Amíg nem velem foglalkozott, addig összeszedve az erőmet egy pontba összpontosítottam, s útjára engedtem a sötét Cappriccio-t, mely átszelve a távolságot kettőn közt, egyenesen és feltartóztatatlanul szelte át ellenfelünket… majd visszafelé is. Olyan volt, mint mikor egy gombolyagban tekeregnek a szálak. Az elmémmel végig irányításom alatt tartottam a sötét sugarat, s úgy lyuggattam ki a kutyulit, mintha csak egy ementáli sajt vagy épp egy kinyílt toboz lett volna megannyi sebbel.
- Na végre. – gondoltam elégedetten ár fáradtan, mikor végre földet fogott az ocsmányság. – Azt hiszem ideje összeszednem Nightyt és csatlakozni végre a többiekhez. – gondoltam, de persze ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni, tekintve, hogy jelentős mennyiségű mágikus erőt éltem fel… ja, meg persze hiányzott egy kezem…
 
 
- Szerintetek... nem kéne utánuk mennünk mégis? - kérdezte Ange kissé bizonytalanul, miután egy fallal végre elvágták a bárányok útját a mészárszék irányába. - Hátha tudnánk nekik segíteni…
- Vagy, elvághatnánk az összes birka útját. - vetette fel a rókalány.
- Már megtettük, nem? – szólalt meg Froo. - Vagy legalábbis ami itt voltak előttünk. Szerintem nem kéne tovább mászkálnunk, főleg nem az aduászaink nélkül. – ismerte be a szomorú tényt, miszerint a csapat ütőereje bizony nem épp ők voltak.
- Ha valamivel Roha nem tudott megbirkózni... akkor nekünk esélyünk sincs. – ismerte be Eclair is a nyilvánvaló tényt, majd egy rövid csend következett, melyet végül ismét ő tört meg: - És még itt van Kurousagi esete is... neki is segíthetnénk.
- Azt hiszem Froozernek igaza lehet. - szállt be a beszélgetésbe Krage, aki még csak most tért magához, így nem volt tisztában a teljes képpel, hisz őt csak úgy hagyták ott heverni, s észre sem vették, holott már egy ideje hallgatta a beszélgetést,s bár testévére hollétéről nem tudott semmit, annyi azért nyilván feltűnt neki, hogy nincs velük. - Én is aggódom Lyla miatt, de ha Rohandar nem tud legyőzni valamit... akkor mi csak útban lennénk. - sóhajtott lemondóan és kissé bágyadtan.
- Krage! Jól vagy? – ürült meg Angelina, aki kissé szégyenkezve oda is lépett hozzá, hisz valóban csak ekkor vette észre, hogy az illuzionista is visszatért köreikbe.
 - Csak nem fogunk itt ücsörögni tétlenül, amíg a társaink az életüket teszik kockára! - csattant fel végül a rókalány hangosan.
- Pedig szerintem pont ezt kéne tennünk. - erőltetett magára nyugalmat Froozer, aki mellesleg szintén ideges volt, hisz látta mi történt Lylával, ahogyan azt is nagyon jól tudta, hogy milyen erős is az a valami, ami Roha útját állta… elvégre mi másért kért volna segítséget?
Krage csak hallgatott, Angel pedig a szája szélét harapdálta. Szíve szerint ő si már rég harcolt volna, de tisztában volt vele, hogy valóban csak útban lenne, ami bosszantotta. Az idegességtől pedig csak tovább nőtt a tenni akarása, de szerencsére Froozer épp elég gát volt ahhoz, hogy ne szálljon vitába vagy épp induljon el segíteni, a farkast ugyanis kifejezetten megbízhatónak tekintette, no meg persze eszesnek.
- Gyávák vagytok! - morgott dühösen a hanjuu, állati hangokat hallatva. - Együtt elég erősek lennénk, de ti inkább itt gubbasztanátok. Hát nem, köszi!
- Macskák... – horkant fel Froo kissé gúnyosan, melyet aztán meg is bánt, de már nem volt visszaút, még őt is magával ragadták az érzelmei. - már a fülük se áll jól, de úgy fest az eszüket is befolyásolja ez. De ide hallgass cicus! ÉN – hangsúlyozta ki a szót erősen - ott voltam, érted? – fakadt ki belőle, s úgy volt vele, hogy most jött el az ideje annak, hogy kiadja magából a dolgokat. - Láttam azt az izét és tudod mit? Egyetlen rohadt szemvillanás alatt tüntette el Lylát éred??! Egyetlen másodperc alatt! – kezdett egyre indulatosabb lenni a négylábú. – Szóval, ha mászkálni akarsz fel-alá, mint egy hippi és önjelölt céltáblának állsz, ám legyen, én nem tartalak vissza, de köszönöm nem szeretnék részt venni egy öngyilkos akcióban! – adta mindenki tudtára, hogy bizony nem poénnak szánta azt, hogy a seggükön kéne maradni, mint a jó gyerekeknek.
Erre még Ange is csak pislogni tudott. Ő már ismerte ugyan a farkas viszonylag régóta, de ez idő alatt nem látta még ilyennek. Voltak már rossz helyzetekben, voltak már vitáig, de Froo mindig a megingathatatlan szikla volt, a nyugalom és a rideg racionalitás alapköve… legalábbis eddig.
- Macskaaaaaaaaaa? – vette fel az egyetlen, teljesen lényegtelen információt a fél szerzet felháborodottan. - A Róka-klán örököse vagyok, nem holmi doromboló bundás háziállat!
A mágia egyenesen csak úgy sugárzott a lányból, aki látszólag kész volt bármelyik pillanatban rátámadni a saját társaira… mintha azoknak nem lett volna így is éppen elég gondja.
- Ha tényleg ilyen ostoba vagy, hogy velem akarj harcolni, akkor még annál is rosszabb vagy, mint hittem. Használd végre az eszed! – világított rá a nyilvánvaló helyzetre Froo, melyet persze előadhatott volna jobban megfogalmazva, hogy még csak véletlenül se öntsön olajat a tűzre, de ez a vonat már elment. - És mint mondtam, ha menni akarsz rajta, nem tartalak vissza, de én, Ange és Krage egy tapodtat se megyünk, ezt jobb, ha az eszedbe vésed! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, közölve egy szilárd tényt, miközben kezdett kissé megnyugodni, bár még messze volt a „normálistól”, érveit pedig a fogsorát megvillantva foganatosította, csak amolyan biztos ami boztos alapon.
- Nincs is rátok szükségem! – dugta fel az orrát Ekki, majd némi szélmágiával egy közeli, emeletes ház magasságú rom mögé röppent, s eltűnt a többiek szeme elől.
- Az idióta. – ingatta a fejét Froo, majd ő is Kragehez lépett, hogy megvitassák a kialakult helyzetet immáron talán kissé nyugodtabban is.

Az idegen nem reagált a szavaimra. Ugyanúgy csendben ült ott, mint korábban, és egy centit se mozdult, a tekintetét se emelte felénk.
- Vajon mi célja van annak a gömbnek? - kérdezte Kurousagi.
- Fogalmam sincs… - ismertem el. – Csak abban vagyok biztos, hogy semmi olyasmi, ami számunkra pozitív lehet.  
Ökölbe szorítottam a kezem, majd lassan kiengedtem, aztán ismét összeszorítottam. Így próbáltam levezetni az engem átjáró feszültséget, több-kevesebb sikerrel. Valamit tennünk kellett; ha ez a nő nem kommunikál velünk, akkor bizony erővel  kell mennünk ellene, s úgy zúzni össze azt a gömböt mögötte.
Párszor még próbálkoztam a megszólításával, de változatlanul nem érkezett reakció. Olyan volt, mint valami báb, akinek egy feladatot adtak, és csak azzal kapcsolatban, vagy annak érdekében hajlandó bármit is csinálni. Az ilyenek pedig bizony veszélyes ellenfelek tudnak lenni, ezzel jómagam is tisztában voltam. Lucina is a táskámban volt, ami miatt még inkább vigyáznom kellett, merre és hogyan mozgok. Kicsi és hasznavehetetlen volt még, de szerettem volna mindkettőnket élve kint tudni innen.
Kénytelenek voltunk támadni, ha előre akartunk haladni, de a küzdelem a várnál is nehezebben ment. Hiába volt még meg az angyali alakváltásom és céhtársam is képes volt harcolni, közelébe se értünk az ő erejének. Elképesztő tehetséggel forgatta a kardját, és szinte mindegy volt, mit támadtunk, megkarcolni is alig tudtuk. Én már csak Nathaniel alakjában tudtam harcolni, még egy váltásra jó eséllyel nem maradt volna elég mágikus erőm. Azonban nem kellett sok, hogy egy jól irányzott csapással messzebb repítsen, és nagyot koppanjak a földön. Beütöttem az oldalam, így csak köhögve tudtam feltápászkodni, miközben Kurousagi a pajzsa roskadva próbálta felfogni a támadásokat.
Fogalmam sincs, mi történt, amikor furcsa fény kezdett el áramlani a testemből. Éreztem, hogy szent erő, de nem tudtam, honnan jön, vagy mi céllal – bár egyenesen Kurousagi felé áramlott. Olyan volt, mintha az én energiámmal töltődött volna fel céhtársam, sőt, egyfajta új erőre téve szert ezzel. Végül halvány aura kezdte körberagyogni a testét, szorítása a fegyverén pedig megerősödött, mialatt a fény egy pajzzsá állt össze. Tucatnyi dárda bukkant elő a semmiből, egyként indulva meg a sötét harcos felé. Az idegen kitért előle, de egy szempillantással később már mellette is termett a holdnyúl. Közel volt, hogy nem talált be végzetesen a támadása.
A fény körülöttem már kihunyt, céhtársam viszont abszolút ereje teljében volt. Feladva, hogy azon gondolkodjak, mi miért is történhetett, rendesen talpra küzdöttem magam, és még egy nagy levegőt véve beszálltam a csatába. Ugyanakkor már így is elkéstünk; a mágikus fénygömb teljesen feltöltődve, egy vakító fénysugárral karöltve áttört a burkon.
- Elkéstünk – hallottam társam csalódott sóhaját.

Eclair hamar összeszedte magát a kis érzelmi túlcsordulása után, és szélsebesen szállni kezdett Kurousagi felé. Közben, szinte fortyogott a dühtől.
- Gyáva féreg! Froozer egy senki! Mit beszél nekem itt? És Angelina... Csalódtam benne! Krage mindig is egy haszontalan kis kukac volt, de legalább ha Lyla ott lett volna velünk, ő most biztos harcra kelne értünk! - ordította az arcába süvítő szélbe. Alatta itt-ott még birkák sorakoztak, hogy halálukba masírozzanak, ám most nem volt ideje foglalkozni velük.
- Remek munka, gratulálok! - süvített tudatába egy hang. Ismerős volt, de nem tudta senkihez kötni, mégis... valamiért nagyon idegesítette. - És még pár angyal is túlélte mindeddig, hála nektek. Nos, azt hiszem többet már nem tehetünk...
Ekkor, mindenféle figyelmeztetés nélkül elsüvített mellette egy fény-nyaláb, mely alig pár centire kerülte csak őt el.
- Héjjj! - visította a rókalány dühösen, ám valami elvonta a figyelmét. Egy sötét alak járt halálos körtáncot egy pattogó, lándzsás alakkal, és egy angyali formát viselő nővel.
Alig néhány tíz méterre tőle játszódott le a jelenet. A világ szinte lelassult körülötte, ahogy megindult célja felé. Egy fekete kard készült lecsapni a pajzsát maga elé tartó holdnyúlra, ám ebből a pozícióból tekintve az eseményeket immáron egyértelművé vált, hogy a penge ívét nem állítja meg a mágikus védelem.
- Azt már nem! - kiáltotta, ahogy egy villám és egy mennydörgés kíséretében becsapódott a holdnyúl előtt. A mágia egyenesen a fekete lovag bengéjét érte, ám az vagy elnyelte azt, vagy csak semlegesítette, mert úgy tűnt, nem volt hatással a kardforgatóra a varázslat.
- Eclair! - üdvözölte társát kitörő örömmel Kurousagi. Korábbi ragyogása már alábbhagyott, de még voltak mágikus tartalékai.
- Na végre... ideje volt - morogta Aria, aki még fél térdre ereszkedve is egy büszke angyal nemességét viselte - A többiek?
- Nightyngale és Roha ellenállásba ütközött, a többiek meg gyáva férgek! - válaszolt saját villanó szikráit túlharsogva a rókalány. Az idegessége nem múlt el, de végre kiadhatta magából az idegen harcos ellen. Ha a korábbi veszekedés nem lett volna elég, az is piszkálta a nóziját, hogy még mindig nem tudta hova kötni az idegen telepatikus hangot.
- És van valami tervetek? - állt talpra az angyali alakváltó.
- Legyőzni ezt a libát, és elmenekülni a francba! - válaszolt harciasan a róka, miközben szélfalat idézett önmaga, és társainak védelmére. - És kiverni ezt az idegesítő hangot a fejemből... Nemtom ki az, de nagyon bosszantónak találom...
- Mi korábban találkoztunk vele, ha egy bizonyos női hangra gondolsz - válaszolt Aria, miközben alakot váltott. - Egyébként a tervet támogatom, csak a kivitelezésével kapcsolatban vannak kétségeim.
A szélfal nem biztosított elég védelmet, és egy kisebb terv kezdett összeállni az elemi mágus fejében. Viharpáncélt idézett teste köré, s szikrákat, melyek távol tartották a kardcsapásokat. A szél szárnyán szállva kerülgette a harcos csapásait, miközben Kurousagi próbálta támadni őt, ám közelharci képességei bőven túlszárnyalták az övéket.
- Kezdem sejteni, hogy mire gondolsz... - jegyezte meg Eclair, mikor egy karcsapást túl későn vett észre, és mindössze a viharpáncélja mentette meg, mely szinte kitaszította magából a pengét. Ellenfelüket ez egy kicsit meglephette, mert így Ariának volt lehetősége egy támadásra a frissen formált rúnakardjával.
- Az a kapu... Testamen nyitotta nekünk? - kérdezte Kurousagi, miközben kicsit távolabbról egy lándzsát hajított az ellenfelük irányába, aki azt könnyedén félresöpörte útjából. Eclair eddig észre sem vette az említett térkaput, ő úgy gondolta, hogy majd a buborék széléig futnak, de ez egy sokkal kézenfekvőbb menekülési útvonalnak tűnt.
- Valószínűleg igen! - válaszolta az angyali alakváltó védekező pozícióra kapcsolva - Úgyhogy jobb lenne, ha sietnénk...
- Remélem Nighty mellett is van egy ilyen kapu! - említette meg Kurousagi, bár tudta jól, hogy most leginkább saját életükért kell aggódniuk.
- Talán... Ha hárman egyszerre támadunk, lefoglaljuk annyira hogy pár métert hátráljon! - vetette Eclair. Az ő fejében, ennek elégnek kellett lenni ahhoz, hogy a térkaput megrohamozzák, bárhova vezet is az.
- Jobb ötletünk úgy sincs, egy próbát megér! - válaszolt az angyali alakváltó, ahogy lángokat idézett rúnapengéjére.
Eclair bonyolult jelek felrajzolásába kezdett, szélmágiáját egy kereszt alakjába gyűjtve. Kurousagi lándzsája átsüvített a középpontján, szinte magával ragadva a szélpengéket, majd Aria lángcsóvái is csatlakoztak, egy furcsa rögtönzött összhangcsapást eredményezve. Ahogy az oxigéndús szélmágia felerősítette a tüzet, égető szélpengéké változtatva azokat, a lándzsa ívét követve egyenest a fekete lovagnő mellkasa felé szállt. A becsapódás kisebb robbanást idézett elő, mely a környező romokat és törmelékeket is felgyújtotta. A felszálló füst elrejtette az idegent, de a mágia hatalmas erejének köszönhetően megnyílt az út köztük és a térkapu között. Eclair és Kurousagi gyors pillantást váltottak, és megindultak felé.
- Aria! Gyorsan! - biztatta a nőt Eclair ahogy elröppent a kapu felé, és azér még néhány villámot leidézett a beláthatatlan, füstölgő területre, hogy megnehezítse a terepet a harcosnak. A hanjuu biztos volt benne, hogy a fekete ruhás nőt nem sikerült véglegesen kivonniuk az élet játszmájából.
- Igyekszem! - válaszolt az alakváltó némi feszültséggel a hangjában, még egy utolsó lángcsóva-sorozással bebiztosítva a menekülési útvonalukat.
Eclair és Kurousagi szinte egyszerre léptek be a kapunk, ahol az ismeretlen várta őket.


Nightyngale álmodott... Álmában erős karok ragadták meg őt, nem gyengéden, inkább akaratos felsőbbrendűséggel. A nőnek be kellett vallania magának, hogy élvezte ezt a fajta bánásmódot. Hogy mi történt ezelőtt, már nem számított. Csak a karok, melyek úgy dobálták testét, mintha csak valami élettelen krumplis-zsák lenne. És Nightyngale elégedett volt.

Amilyen hirtelen jöttek az események korábban: a burok, a bárányok, a különös táj, a még különösebb „hentesek”, aztán az a rohadt pokolfajzat, nos, most mondhatni majdnem ugyanilyen gyorsan kezdett eltűnni is minden. Miután együttes erővel legyőztük a lényt, mintha minden kezdett volna felborulni: a maradék lények szabályos önkívületi tombolásba kezdtek, olyan volt, mintha csak egy sereg hirtelen elvesztette volna a parancsnokát és nem tudnák, hogy épp mitévők legyenek.
- Szóval valószínűleg ez a szemét lehetett a főnök itt mi? – tűnődtem, miközben egy csontvázat teremtettem, akivel felnyaláboltam Nigthy eszméletlen testét a földről.
- Remek munka, gratulálok! – hangzott fel ekkor egy hang a fejemben, s mint utóbb kiderült, nem csupán az enyémben, de mint megtudtam, a társaiméban is… persze azokéban, akik még maguknál voltak. - És még pár angyal is túlélte mindeddig, hála nektek. Nos, azt hiszem többet már nem tehetünk... - kijelentését több ezernyi fénynyaláb becsapódása követte, melyek úgy szabták szét az eget, mintha csak egy függöny lett volna, s lesújtva a még megmaradt sötét lényekre, a legtöbbet egyszerűen megsemmisítette.
Eztán pedig egy furcsa kapu kezdett megformálódni, nyomában pedig egy újabb alak jelent meg, aki mellett két birka is sétálgatott békésen, pont olyanok, mint amilyeneket korábban is láttunk.
- Te nem tűnsz démonnak... kinek az oldalán állsz? – szólítottam meg az idegent, aki inkább hasonlított egy fiatal nőre, abból is a „magasabb minőségűre”, sem mint egy démonra, de természetesen ez nem volt semmire biztosíték.
- Mindig a sajátomén, természetesen. - felelte könnyed mosollyal, miközben a birkák mellém értek, s a jobb oldaliból meg mertem volna esküdni, hogy Lyla kisugárzása érződött.
- És hajlandó leszel elmagyarázni, hogy miért gondolom azt, hogy ez a szőrpamacs az egyik.... beosztottam? – kíváncsiskodtam tovább a bárányt nézve sandítva.
- Minden bárány, aki ebben az eltorzult dimenzióban járkál, nemrég még valamely környező település lakosa volt. Annak ott fent - bökött az eget tépő kar irányába. - Lelkekre van szüksége, hogy áttörhessen a világunkba. Átalakítani több ezernyi embert tudatlan áldozati birkává jó ötletnek tűnt a helyi "vezetőségnek". - vont vállat mosolyogva, majd gyakorlatilag már hátat is fordított nekem, szemmel láthatóan távozni készült.
- Hmm... nem mintha érteném... de nem is igazán érdekel. - vontam meg a vállam. - De ha már így alakult... esetleg valami ötlet arra, hogy hogyan lehetne ezt visszafordítani? Visszaváltoztatni mindenkit... meg netán visszanöveszteni a karom? - nézegettem a jégből alkotott kezem amolyan "szép-szép, de nem lenne rossz, ha meglenne az eredeti" nézéssel, miközben leguggoltam a bárányok mellé és "Lyla" szemébe meredt.
- Mivel megöltétek az átok legfőbb kiváltóját, az átváltozások hatása hamarosan magától is elmúlik, különösebb beavatkozás nélkül. Pár órát mondanék... – s azzal a lendülettel már sétált is tovább, csakhogy előtte még éreztem, hogy egy újabb varázslatot kasztolt, s pillanatokon belül egy szárnyas lény jelent meg mellettem.
Pont, mint ahogy a leírások szólnak: szőke haj, kék szem, hófehér bőr, karcsú test, meg minden ami kell, mondhatni angyali teremtés volt. Ezután követhetetlen sebességgel vágott egyet a kereszt-markolatú kardjával, mellyel mindenféle probléma nélkül választotta el a testemtől a fagyos pótvégtagot, majd annak helyén az eredeti szép lassan összeállt apró fénygömbökből, mintha csak ezúttal fénnyé és nem árnyékká alakultam volna.
- Hah, király. Ezt nekem is meg kéne tanulnom egyszer. - nevettem, miközben próbálgattam a visszanőtt karom. - Utolsó kérdés: a másik birka? - szóltam még utána, de erre a kérdésre már csak egy legyintést kaptam válaszul, s az angyal s idézője is eltűntek, jobb híján pedig nekem sem volt jobb ötletem, mint hogy elhagyjam a terepet azon a portálon keresztül, mely nem sokkal korábban nyílt.
- Remélem a többiek is így tesznek. – gondoltam kissé aggódva a csapat többi tagjáért, de abban az állapotban sajnos nem nagyon tudtam más tenni, mint elismerve az erőm korlátait távozni, oldalamon a két barival illetve az eszméleten alakváltóval egyetemben.


- Mi a …. ? – nézett Froo és Angelina is meglepetten a hirtelen mögöttük megnyílt portálkapura, majd az égen végigcikázó fényekre, melyeket a hang után láthattak, mely a fejükben szólt.
- Nos? – nézett kérdőn Angelina a farkasra.
- Azt hiszem, itt többet már nem tehetünk. – mondta az ordas, s minden további mellébeszélés vagy jel nélkül elindult a megjelent „kijárat” irányába.
Angelina még egy utolsó pillantást vetett abba az irányba, ahol Rohát vélni gondolta, majd követve társát ő is belépett a portálba.

- Remek munka, gratulálok! – hasított át az elmémen Testamen ismerős hangja. - És még pár angyal is túlélte mindeddig, hála nektek. Nos, azt hiszem többet már nem tehetünk...
Nem igazán értettem, hogy mégis mi volt az, amiért gratulál? Nekem nem úgy tűnt, mintha jól állt volna a szénánk a jelenlegi helyzetben – sőt, kifejezetten nagy bajban voltunk. Mihez lehet gratulálni egy ilyen kilátástalan, elcseszett helyzetben? Igaz, a harc több fronton folyt és a többiek is itt voltak valahol, de akkor is furcsa mód felbosszantottak a hallottak.
Na, nem, mintha annyira lett volna időm gondolkodni. Magam elé emeltem a lándzsám, és éppen, hogy sikerült az idegen nő egy csapását kivédenem. Sajnos így is akkora volt benne a lendület, hogy jó pár métert hátrarepítet, majd egy törmelékdarabban megbotolva elvesztettem az egyensúlyom és elterültem a földön.
Köhögve félig felküzdöttem magam, céhtársam felé fordulva pedig láttam, ahogy az ellenfél készül lecsapni rá, ő pedig tehetetlenül emeli maga elé a pajzsát. Éreztem, hogy nem tehetek semmit – a testem nem akart az akaratom szerint mozdulni és éreztem, hogy ismét elhagy a mágikus erőm.
- Azt már nem! – egy ismerős kiáltás szelte át a levegőt, majd egy fülsiketítő mennydörgéssel kísérve egy rókalány csapódott be a nyuszi és a sötét nő közé.
Sajnos különösebb hatása nem volt az érkezéssel egybekötött támadásnak attól eltekintve, hogy sikerült elhárítania a csapást.
- Eclair! – üdvözölte Kurousagi tisztán hallható örömmel és némi megkönnyebbüléssel.
- Na végre... ideje volt – morogtam, ahogy rendesen is fél térdre küzdöttem magam. - A többiek?
- Nightyngale és Roha ellenállásba ütközött, a többiek meg gyáva férgek! – válaszolta, túlkiabálva a saját mágiája által alkotott alapzajt.
Szemmel láthatóan ideges és feszült volt, de ki nem? jómagam is rég hátrahagytam a megszokott kimért személyiségem. már csak azt akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen és végre visszamehessek Lucinával a céhbe. Így is megértem úgy esni, hogy szerencsétlent ne lapítsam ki a táskám mélyén. Lehet, hogy jobb lett volna, ha Okitával hagyom őt… bár velük is fene se tudja, mi történhetett.
- És van valami tervetek? – vontam kérdőre immár stabilan talpra állva.
- Legyőzni ezt a libát, és elmenekülni a francba! - válaszolta harciasan a róka, miközben egy szélfalat emelve körénk próbálta távol tartani az ellenfelünket. - És kiverni ezt az idegesítő hangot a fejemből... Nemtom ki az, de nagyon bosszantónak találom...
- Mi korábban találkoztunk vele, ha egy bizonyos női hangra gondolsz – feleltem, miközben rövid koncentrációt követően átváltottam Azrael alakjára.
Ha arra került volna a sor, hogy fussunk, vele lett volna a legnagyobb esélyem elmenekülni. Már pedig én csak kereket akartam oldani innen, mielőtt mind itt hagyjuk a fogunkat. Ott eszi meg, hogy legyőzzük-e ezt a némbert vagy sem – már csak a kijutás érdekelt.
- Egyébként a tervet támogatom, csak a kivitelezésével kapcsolatban vannak kétségeim – fűztem hozzá, és elég hamar prezentálva lett, miért is gondoltam így.
A szélfal mindössze pár másodpercet állt ellen a nőnek, majd Eclair egyfajta páncélt idézett a testére, s mágiája támogatásával igyekezett kikerülni a csapásokat. Kurousagi próbálta támadni a lándzsájával, de ellenfelünk közelharci képességeinek nyomába se érhettünk.
- Kezdem sejteni, hogy mire gondolsz... - jegyezte meg Eclair, mikor telibe kapott egy csapást, amit csak a páncéljának hála úszott meg.
Az ellenfél pillanatnyi meglepettségét kihasználva nekirontottam a rúnákból alkotott rövid kardommal. Természetesen nem volt akkora szerencsém, hogy tiszta találatot vigyek be a fegyverrel, csak hátrébb tudtam kényszeríteni.
- Az a kapu... Testamen nyitotta nekünk? - kérdezte a nyúl egy lándzsát hajítva a nőre, aki szinte játszi könnyedséggel söpörte félre azt.
- Valószínűleg igen! – válaszoltam, nem adva jelét annak, hogy eddig igazából észre se vettem a kaput. - Úgyhogy jobb lenne, ha sietnénk...
- Remélem Nighty mellett is van egy ilyen kapu!
Ezt inkább nem is kommentáltam. Nem éreztem úgy, hogy abban a helyzetben lettünk volna, hogy mások élete miatt aggódjunk. Bár annyit nekem is el kellett ismernem, hogy ha Lucináról lett volna szó, hasonlóan éreztem volna.
- Talán... Ha hárman egyszerre támadunk, lefoglaljuk annyira hogy pár métert hátráljon! - vetette fel az egész helytálló ötletet Eclair.
Láttam benne lehetőséget. Ha mindannyian beleadjuk az erőnket, annyira talán fogja futni, hogy a kapuig eljussunk… főleg a gyorsasági mágiák nyújtotta támogatással. Eclair és Kurousagi is gyorsak voltak, én pedig direkt ilyen helyzetre alapozva viseltem Azrael alakját, annak ellenére, hogy vele elég limitált volt a támadási lehetőségem. A Kardom nélkül meg lettem volna lőve.
- Jobb ötletünk úgy sincs, egy próbát megér! – feleltem, lángokkal töltve meg a pengémet.
Nem fókusztáltam különösebben arra, hogy analizáljam a társaim mozdulatait. Mindössze arra fektettem figyelmet, hogy a támadásuk milyen mágián fog alapulni, és az első, ami beugrott az az volt, hogy a szél táplálja a tüzet. Egyre nagyobb valószínűségét láttam annak, hogy kikerülhetünk innen élve. Csak még egy kicsit kellett hajtani rajta…
Kurousagi lándzsája átsüvített a szél alkotta kereszt középpontján, maga köré gyűjtve a szélpengéket és az én fegyveremből áradó lángokat. Olyanná vált, mint egyfajta rögtönzött összhang csapás, és el kellett ismernem: egész jól nézett ki. Csak hatásos is legyen.
A támadás kisebb robbanással csapódott be, füstfelhőt képezve és meggyújtva a romok egy részét. A füst elrejtette a nő alakját, így nem tudtuk, mekkora vagy milyen sebzést szenvedett tőle, de nem is volt idő arra hogy erről megbizonyosodjunk. Társaim azonnal a kijáratot sejtető átjáró felé fordultak.
- Aria! Gyorsan! – siettettek, ahogy Eclair még egy adag villámot beleeresztett a füsttömegbe, csak hogy biztosak legyünk a dolgunkban.
- Igyekszem! – feleltem feszülten, hozzá hasonlóan egy búcsúajándék lángcsóvát küldve még a rossz látási viszonyokkal megáldott helyre.
Aztán utánuk rugaszkodtam Azrael gyorsaságára bízva magam, és Lucinával a táskámban átvetettük magunkat a kapun az ismeretlenbe. Reméltem, hogy ez már valóban a kiutat jelentette.