Nagyküldetés - Neorxnawang

Tárgy: Nagyküldetés - Neorxnawang Csüt. Ápr. 19, 2012 2:46 pm

Mindannyian élitek szokásos hétköznapjaitokat, mindenki a maga dolgával foglalatoskodik. Az egymást követő unalmas napok ellen egy jó mágusnak nincs jobb fegyvere, mint a faliújságokra kitűzött felkérések böngészése, és egy-egy ígéretesebb küldetés elvitele. Celia jó szokásához híven zenetudását kamatoztatja valahol. A céhesek elvesznek egy küldetést a faliújságról, ami jónak ígérkezik, majd útra is keltek. Celia éppen hazafelé indul. Mindannyiótokkal ugyanaz történik. Bárhová is tartotok, mikor gondolataitok máshol járnak, a semmiből mögöttetek terem egy idegen, és mielőtt egyáltalán észbe kaphatnátok, kellemetlen szagú kendőt szorít az arcotokra, majd mindannyiótokat elnyel a sötétség.
Egy koszos és hideg cellában ébredtek fel. Felszerelésetek, ruhátok nincs meg, mindenki anyaszült meztelenül tér magához. Nem találtok magatokon sérülést, tehát nem bántottak, míg ki voltatok ütve. Mindenki egy nagyon szűk cellában kuporog, szinte semmi fény nincsen. A vastag rácsú cellaajtókon kitekintve meglátjátok egymás celláit, és egymást is. A cellák folyosóján van néhány fáklya, minimális világítást ad nektek, legalább annyira, hogy egymás sziluettjét láthassátok. Rajtatok kívül van itt még sok ember, mind cellákba zárva. Ők is, ahogy ti is félnek, és nem értik, mi történt velük, és mit keresnek itt. Nem ismeritek egymást, de ha a pánik és kétségbeesés megengedi, nyugalmat találhattok egymás társaságának keresésében. Ha megpróbáljátok a mágiátokat használni, felfedezitek, hogy ebben a helyiségben semmilyen módon nem tudjátok használni képességeiteket. Érzitek, hogy megvan bennetek a mágia ereje (sőt, talán erősebben is mint ezelőtt), de használni sehogy se tudjátok azt.
Órák telnek el így, majd váratlanul ajtónyikorgás hangját halljátok, de nagyon messziről. Nehéz léptek közelednek, majd megpillantotok egy díszes talárba öltözött, nagy szakállú mágust, akit három állig felfegyverzett őr kísér. Az őrök díszes páncélt viselnek, a mellvérten, az alkarvédőn és lábszárvédőn női alak domborformája díszeleg. Az öreg mágus talárja tengerkék színű, a rajta cikázó minták aranysárgák. Az öreg mágus minden cellába betekint, hideg tekintetével megszemlél minden itt lévőt. Ez nagyon sok időt vesz igénybe, ha kérdeztek vagy mondtok valamit, nem kaptok választ. Ha valamelyikőtök túl közel kerül a rácshoz, az egyik őr páncélkesztyűs kezével erősen rácsap a rácsra, hogy visszazavarjon a sarokba.
Mikor a mágus végigment, újabb mágusok érkeznek, ám ezek fiatalabbak. Izgatottnak tűnnek, szemükben boldog csillogás látszik. Megannyi talizmán és ékszer csörög a nyakukban és kezükön. Mögöttük egy széles raklapú kocsi gurul, nyilván mágiával húzzák maguk után. A kocsi gondosan összehajtogatott ruhákkal van teli. A fiatal mágusok mindenkinek átadnak a rácsokon egy ilyen ruhadarabot. Aki nem fogadja el, arra az őrök fenyegetően rámorognak, és megvillantják a fáklyák fényében a kardjuk élét.
A ruha amit kaptok ugyanolyan mint amiben az öreg mágus és a fiatalok is vannak. Hosszú ujjú, bő talár, gyönyörű mintázatokkal. Anyaga puha, és nagyon kellemes tapintású, felhúzva a ruhadarabot már egyáltalán nem fáztok. Mikor mindenkin rajta van a ruhadarab, rengeteg fegyveres őr jelenik meg. Kinyitják az összes cella ajtaját, és intenek, hogy gyertek ki. Aki nem hajlandó mozogni, azt erőszakkal vonszolják ki.
Most láthatjátok, hogy ez a folyosó rettentő hosszú, a végét szinte alig látni. Rengeteg ember van itt, megbecsülni is nehéz a számukat. Az őrök sokan vannak, a legkisebb ellenállásra is azonnal lecsapnak, szóval nem ajánlatos hőst játszani. Terelgetnek titeket, mint a birkákat, át a hosszú folyosón. Szinte egy örökké valóság, amíg a hosszú sor áttotyog a folyosó végén lévő ajtóig.
Ám odakint mindenkinek leesik az álla. Egy olyan hatalmas csarnok tárul fel előttetek, mint egy kisebb város. Félkör alakú falán száz és száz ajtó látható, erkélyek, lépcsők és korlátokkal szegélyezett utak cikáznak fel és le. A félkör fallal szemben a fal hiányzik egy óriási nagy részen, így tökéletesen ráláttok a csarnok előtti végtelen tengerre, és a felhőtlen kék égre. A félkör fal és az óriási rés között nagyon nagy üres tér terül el, amin a már látott mágusok járnak. Most látjátok, milyen sokan vannak ezek a mágusok, akik ezt az egészet vezényelik. Ugyanennyi őr felügyeli a rendet, és terelgeti a tömeget. Órákig tartó totyogást követően mindenki eléri a félkör fal hosszú utcáinak alját, és mindenkit a kör alakú térbe állítanak, de középütt egy még így is nagyon nagy helyet üresen hagynak, ahol három mágus áll. Az ő talárjuk nem kék, hanem vörös, és lila díszekkel tarkított.
Az óriási tér lassan megtelik, a tömeget szorosan fegyveres őrök állják körbe, lehetetlenné téve a szökést. A félkör fal utcáin és erkélyein rengeteg kék taláros mágus áll, és izgatottan cseverésznek.
A középütt álló három mágus beszélgetni kezd, majd hamarosan pontos háromszögbe állnak, és varázsolni kezdenek.

Postotok eddig tartson!
Most még nem adok határidőt, de szeretném ha minél előbb postolnátok! Lesz határidő ha úgy ítélem meg, addig viszont legyetek rugalmasak, sok olyan kör lesz, ahol egyedül kell boldogulni, és nem kell egyeztetni, szóval húzzunk bele!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Kedd Ápr. 24, 2012 7:17 pm

A mai napon is csak tengtem-lengtem a céhépületben, semmi érdemeset nem csináltam. Beszélgettem Mirával, játszottam Lidenerkkel még Makarov Mestert is megkerestem, hátha tud nekem adni egy jó feladatot, de ő sem szolgálhatott nekem semmivel. Nézegettem a küldetések falát is, rengeteg jó küldetés volt, nem tudtam választani közülük. Inkább bevonultam a könyvtárba és több mint egy órát ott töltöttem. Levettem egy könyvet, aminek érdekes volt a címe, majd amikor beleolvastam visszatettem, mert nem érdekelt. Ezt a menetet többször is eljátszottam, végül is az idő eltelt vele, jobb dolgom pedig nem éppen akadt. Amikor meguntam a semmit tevést, eldöntöttem, hogy mégis elvállalok egy küldetést, valami kis egyszerűt gondoltam magamnak. Szépen kisétáltam a könyvtárból, egyenesen a küldetések felé mentem, s olvasgatni kezdtem a kínálatot. Találtam is egy elég egyszerűnek tűnő munkát, azt írta a lap, hogy el kell kísérnem, egy nőt valahova.
~ Hmmm, nincs is messze~
- Ezt elvállalom. – szólok oda a pultos lánynak, aki csak bólint.
A hátamra dobtam a táskámat, amibe mindig benne van egy feneketlen kulacs, illetve egy kötél, ha netán kellene. Ezt a küldetést egyedül akarom elvégezni. Magnolia utcáin az emberek sürögtek, forogtak, nemsoká beköszönt az igazi tavasz. Elkezdődnek a ház körüli munkálatok. Szerettem itt élni, olyan békés volt minden, szépek a házak és az utcák is tiszták. Ahogy nézegettem a házakat - amiket már vagy százszor megnéztem, de még mindig lenyűgöztek-, valakinek megláttam az árnyékát a földön. Amikor megfordultam volna, valami furcsa szagú kendőt nyomott az illető az orromhoz, s ettől a pillanattól beállt a sötétség.

***

~ Áúú, a fejem. Hol lehetek?~ Nyitom ki a szememet, de hiába hunyorgok semmit nem látok és tényleg semmit. Ráz a hideg, s ekkor jöttem rá, hogy semmilyen ruha nincs rajtam. Ahogy végig néztem a helyiségben, ahol ülök, talán egy kisebb szobában lehetek, ám amikor felálltam, s körbe tapogattam a falat, az egyik oldalon rácsokat éreztem. Tévedtem. Ez nem egy szoba, hanem egy börtön egyik cellája. Megpróbáltam kidugni a fejemet a rácsokon, közben pedig hunyorogva szemléltem a közelembe lévő többi cellát, amiben valószínűleg emberek voltak. A szemben lévő cellában egy lány alakját vettem ki, az ő cellája mellett jobbra pedig egy férfiét, amíg balra egy másik nőét. A mellettem lévő cellából horkolást hallottam, amiből arra következtettem, hogy oda is egy férfi van bezárva. Nem csak a ruháinkat vették el, hanem az összes felszerelésünket is. A folyosón pár fáklya adja a világítást, de az is messze van a celláinktól így csak éppen, hogy látjuk egymást. Eszembe jutott, hogy talán kártyákkal átvághatnám a rácsokat. Megpróbáltam hát, de amikor megpróbáltam használni a mágiát semmi nem történt, a jól ismert bizsergés megvolt, ami azt jelentette, hogy megvan a mágikus erő a levegőben, csak bedöglött, vagy valami ilyesmi.
~ Ez furcsa~ Próbálkozok még mindig, hátha egyszer sikerül.
Elég sok idő eltelhetett így, senki sem beszélt, mindenki csak ült a cellájában, s várt. Egy idő után már untam csak ülni, így járkálni kezdtem fel-alá a helyiségben, amikor ajtónyikorgás ütötte meg a fülemet. Egy talárba öltözött, hatalmas szakállú mágus lépett be az ajtón, nyomában három őr volt, akik a nehéz léptű férfit kísérték. Az őrök páncélját nőkről formázott alakok díszítették. Az öreg mágus minden cellába benéz, s alaposan megvizsgál minket.
- Miért tartanak itt minket? – lépek a rácshoz, mire az egyik őr megmozdult, s ebből úgy vettem le, hogy jobb lesz, ha nem megyek közelebb. A gondolatom beigazolódott, mert egy másik ember megfogta a rácsot, s az egyik őr rácsapott a kezére. Mire az öreg mágus – nem kevés idő alatt-, végig szemlélt minket, újabb mágusok érkeznek, ám ezek inkább velem egyidősöknek tűntek, vagy talán pár évvel lehettek csak idősebbek. Ami furcsa volt, hogy mindannyijuk rengeteg ékszert viselt, a kezüket, a lábukat, a nyakukat minden testrészüket talizmánok borították. A szemük izgatottságról és érdeklődésről árulkodik, úgy tűnik, örülnek nekünk. Mögöttük egy kocsi gurul, amin ruhák vannak, amik tiszták voltak és szépen össze voltak hajtogatva. Mindenkinek osztottak egy ruhát, végül is csak nem lehetünk meztelenen. Amikor elvettem az egyik fiú kezéből a ruhát és felvettem, meglepődve tapasztaltam, hogy a ruha olyan, amilyet a rácsokon kívül álló emberek viselnek. Mindegyik taláron más és más volt a mintázat, de mindegyik elegáns volt, jól megválogatták a mintákat, mivel cseppet sem volt giccses. Mire mindenki felöltözik, a cellák előtti folyosók megtelnek őrökkel, se perc alatt szűk lett a helyiség. Ezután kinyitották a cellaajtókat és kiengedtek minket. Fejben gyors számolást végeztem, ha elkezdenénk harcolni kik nyernének. Az őrök hatalmas fölényben voltak, nem is tudtam, hogy férhet el egy ilyen kicsi helyen, ennyi ember. Amikor kiléptem az ajtón megdöbbenve tapasztaltam, hogy a folyosó elképesztően hosszú. Akárhogy hunyorogtam egy idő után csak fekete pontnak láttam a végét. Rengeteg rab volt itt rajtunk kívül, de mégis csak öt embert engedtek ki. Egyenesen a sötétségbe vezetnek minket, nem tudom, hol lehet a folyosó vége, de valószínű volt, hogy arra felé tartunk. Miközben az őrök terelgettek előre felé minket volt időm a rabokat is megnézni. Szinte mindenki ki akart jönni, voltak, akik rázták a rácsokat és mindent csináltak. Többen csak megbámultak minket és voltak olyanok, akik kiabáltak.
~ Mikor lesz már vége ennek a hosszú folyosónak?~ Gondolkodtam magamban, s próbáltam kivenni a végét az egész folyosónak, de nem sikerült. Mikor végre megérkeztünk egy ajtó volt előttünk, mindenki ott álldogált előtte. Amikor végre átléptünk az ajtón hatalmas csarnokszerű terem tárult elénk, amitől még az állam is leesett. Az egész úgy nézett ki, mint egy város, a falakon tömérdek ajtó volt, lépcsőket, erkélyeket és utakat láttunk. Ám az egyik oldalon hiányzik a falból egy darab, azon túl pedig a tenger és az ég volt. Fogalmam sincs, hol lehetünk, de mi tagadás, lenyűgözött a látvány. A mellettem lévő emberkék is – akik szintén most látják ez a helyet először – leesett állal bámulják a hiányzó részt. Rengeteg mágus van itt, nagyon serényen dolgoznak a városon, s felügyelik a rendet. A több órás lassú séta után egy kor alakú helyre állítanak minket, három mágust körbeállva. Az ő talárjuknak a színe elüt a miénktől, és a többi mágusétól, akiket még itt láttam. Nekünk kék színű volt, nekik viszont skarlátvörös. Ahogy egyre telik az idő, egyre többen leszünk. Az őrök szorosan fognak minket, úgyhogy az esély a szőkésre egyjegyű számra csökkent. Az erkélyeken is megjelennek a mágusok, akik úgy tűnik, hogy rólunk beszélgetnek, néha egyik-másik ránk mutat. A dolgok kezdenek érdekesebbé válni, ugyanis a három mágus háromszöget formálva varázsigét kezd el mormolni. Most először volt időm megszemlélni a mellettem lévő embereket, két nő és két férfi. Az egyik nő, ismerős volt, egyszer már összefutottunk, s akkor az egész napot Ai-al töltöttem. Azóta nem is láttam, örülök, hogy most itt van így legalávv van egy ember, akit ismerek. Mellette egy nálam pár évvel idősebb lány állt, akinek szürkés haja volt. A két férfit nem tudtam kivenni teljesen, mivel a tömeg egy része eltakarta a szemem elől.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Vas. Ápr. 29, 2012 8:20 pm

Lassan két és fél hónapi távollét után úgy döntöttem hazalátogatok kicsit, Arinnéhez a mostohaanyámhoz, és dadushoz. Abban is reménykedtem, hogy apámról is akad valami hír mire hazaérek. Nehezebben tudtam elszakadni az otthon biztonságától, mint gondoltam, bár kíváncsiságom és kalandvágyam messzire vezetett ez alatta rövid idő alatt, szívem egy csücskében még is megtelepedett a honvágy, ha nem is hosszú időre, de legalább egy-két napot otthon töltök, dadusék biztosan örülni fognak.
Kezdett esteledni, egyre kevesebb ember járt az utcán, és a levegő is egyre hűl, és még legalább fél órás sétaút várt rám hazáig.
Gondolataimba temetkezve haladtam tovább, a fáradtságtól hátizsákom egyre nehezebbnek tűnt, persze ennek örültem, mert ez azt jelentette, hogy nem hagytam el semmit. A kis tojás, amit még mesteremtől kaptam, rejtve pihen holmim közt, a hegedűm pedig tokjában függ a táskám alá kötözve, ahogy mindig. A biztonságos otthon emlékei olyannyira magukba zártak, hogy észre sem vettem a körülöttem ólálkodó veszélyt.
Csak egy apró zörej zökkentett i elmélkedésemből, mégis, ez a halk nesz ijesztően hangosnak tűnk, megvoltam róla győződve , hogy egyedül járok az utcán. Megtorpantam, lélegzetem is visszafojtva, hogy halljam mi is történik körülöttem. Próbáltam megnyugtatni magam.
~ Talán csak egy kóbor macska volt.~Nem szerettem a síri csöndet, olyan érzés volt számomra, mintha egy talpalatnyi földdel a lábam alatt lebegnék a nagy semmiben, a hideg is kiráz tőle, így hát gyorsan tovább indultam, de alig tettem két lépést, valaki hangos puffanással a sarkamba termett és erős karjával magához szorított, miközben másik kezével egy rongyot szorított az arcomba. Kétségbeesettem nyöszörögtem és kapkodtam levegő után miközben tehetetlenül kapálóztam. Küzdelmem hiábavalónak bizonyult, az anyag ami a rongyon volt bekerült tüdőmbe majd pillanatok alatt el is altatott.

Jéghideg, durva kőpadlón ébredtem, a belélegzett anyag miatt még most is émelyegtem. Nehézkesen kúsztam egy fal mellé, és nekitámasztottam hátamat, hogy fölülhessek, erre hosszú hajam esetlenül hullott arcomba, és mikor megpróbáltam szétsöpörni, akkor vettem észre, hogy nincs rajtam a hajpántom… Sőt mi több! Az égvilágon semmi sem volt rajtam, se mellettem, mindenem eltűnt! Hirtelen felpattantam körbetapogatóztam próbáltam kideríteni, hogy hol vagyok. ~Fal, fal, fal rács…~ Motyogtam magamban.
A rácshoz érve figyelmes lettem más hangokra, emberek voltak mellettem, előttem szépen sorban.
Fel se merült bennem, hogy valaki megláthat meztelenül, de sosem tartoztam a szégyenlősök közé, talán vakságomból kifolyólag. Összezavarodtam, nem értettem mért vagyok itt, és semmi lehetőséget nem éreztem a menekülésre. Éreztem, hogy a mágia erősebb itt, mint bárhol ahol eddig jártam, mégsem tudtam rá koncentrálni, hogy esetleg kitörhessek. Lassan térdre ereszkedtem szembe a rácsokkal, és sarkaimra ültem, és karjaimat magam előtt összekulcsoltam, hogy valamennyire védjem magam a hidegtől. Tudtam, hogy innentől kezdve bármi megtörténhetés rosszabbnál rosszabb ötletek merültek fel bennem a közeljövővel kapcsolatban.
Én csak ültem ott és figyeltem, homlokom lassan nekitámasztottam a hideg, kemény rácsnak tehetetlenségemben, órákon keresztül, mozdulatlanul, nem törődve azzal, hogy egyik lábam majdnem teljesen elzsibbadt.

Egy ajtó nyikordulására zökkentem ki helyzetemből, és ijedtemben hátrakúsztam a falhoz, csak utána fogtam föl, hogy nem az én cellám ajtaja nyílt ki, hanem távolabb lévő, persze nekem az is hangosnak tűnt. Lépteket hallottam, és egyre közeledtek, de itt-ott megálltak. Nehéz páncélos emberek, talán három, és egy negyedik, akinek hosszú könnyedebb ruhája súrolta végig a földet. Próbáltam felállni, zsibbadt lábammal ez persze nehézkes feladat volt. Végre elértek az én cellám elé. Hosszú ideig csak csendben álltak, és nem tettek semmit, legalább is a hosszú ruhás ember nem, az őrök folyamatosan mocorogtak páncélzatuk ezt elárulta, valószínűleg pásztázták a környéket, nehogy valaki próbálkozzon valamivel.
Fogalmam sem volt mit tegyek, a falnak támaszkodva álltam, pihentetve zsibbadt lábamat, Csak remélni tudtam, hogy nem most visznek a kivégzésemre, vagy akár valami rosszabbra.
Ám a csoport lassan elindult, minden szó nélkül, és ahogy távolodtak, kicsit nyugodtabban kezdtem lélegezni. Nem sokkal utánuk egy másik, fiatalabb csoport izgága hangja haladt végig a foglyok közt, őket is őrök kísérték. A rácsok közt átadtak egy ruhadarabot, melynek nagyon kellemes tapintása volt, mintha a legfinomabb selyemből készült volna. Ahogy széthajtottam a ruhát, megfigyeltem alakját, és nem volt nehéz kitalálni, hogy egy hosszú talár. Más lehetőségem amúgy sem akadt, így hát belebújtam gyorsan, legalább nem fázok, mert már libabőrös voltam a hűvös zárkámtól. Rövid idő telt el azután hogy felhúztam a ruhadarabot, de már egyáltalán nem fáztam, ezzel egy időben újabb őrök jöttek és kitessékeltek minket celláinkból, kit könnyebben, kit erőszakosabban. Egyre tovább tereltek minket a végtelen folyosón ahová mi is zárva voltunk. Most fogtam csak fel, hogy mennyi embert tartanak bezárva ide, számolni se mertem azt a sok kétségbeesett hangot körülöttem, és tehetetlenül csak sodródtam az előttem és mögöttem haladókkal.
Végre átkeltünk egy szűkebb ajtón, és a hosszú nyomorgás után sokkal ágasabb helyiségbe értünk, Körülöttem mindenki hüledezik az ámulattól, toporgásuk, és döbbent sóhajaik segítségével sikerült valamennyire behatárolnom a terepet, és a hely sokkal nagyobb volt, mint először saccoltam, és legnagyobb meglepetésemre sós tengeri szellő csapta meg orromat.
A mi kis csapatunk körül újabb hangokat fedeztem föl, távolabbról, ahogy ide-oda járkálnak, és izgatottan beszélgetnek egymással.
Tovább terelgetik a csoportunkat az őrök, egyre közelebb ahhoz a részhez ahonnan a tenger zúgását hallani, egy lépcsőn mászunk lefelé, jó sok idő múlva végre újra vízszintes talajt ért lábunk. Ahogy haladtunk előre, a csoport előtt három ember sutyorgását hallottam a távolból, és az őrök megállítottak minket, majd a tömeget köralakba terelték e három ember körül. Egyre több és több hangot véltem felfedezni a hatalmas téren, és a körülöttünk álló fegyveres őrök páncélja fenyegetően csördült fel az óvatlan mozdulatokra.
A középen állók újra beszélni kezdtek, és a levegőt erős mágia töltötte meg, varázsolni kezdtek. Valószínűleg nem voltam egyedül azzal, hogy még mindig halvány sejtelmem sem volt, mi folyik itt.

Tárgy: Neorxnawang Csüt. Május 03, 2012 10:02 pm

Muszáj volt valamit kezdenem magammal, mert a rémálmok már annyira elviselhetetlenek voltak, hogy jó pár napja megint semmit sem aludtam. A céh épületen belül járkáltam, kimentem a városba is, hogy anyagot vásároljak újabb ruhadarabjaim elkészítésére és ezek valamennyire elterelték a figyelmem, de csak rövid időre. Egyre többször estem össze nyilvános helyen is és a legtöbb ember furcsán rám nézve, inkább elkerült. Bob Mesternek sem volt már semmi ötlete, hogy mivel tudnánk megakadályozni a látomásokat, és ő is elég ideges volt emiatt. Megannyi lehetőséget kipróbálva semmi nem használt, a bájitaloktól elkezdve, az altatók folyamatos szedéséig, képtelenség volt, hogy elűzzük a lányok háborgatását. Sőt az altatók, nem hogy nem hatottak, csak még rontottak a helyzeten. Az sem hatott, hogy visszamentem abba a kis faluba, a Hakobe-hegy alatt, ahonnan a lányokat elrabolták…Borzasztó volt és felkavaró újra oda menni, de azt hittem ezzel segítek magamon. Tévedtem. Mindegyik lány családjához elmentem, akik kedvesen és tiszta szívvel fogadtak, ami miatt csak még jobban rosszul éreztem magam. A lányok sírját is meglátogattam és vittem nekik virágot. Annyiszor kértem tőlük bocsánatot, ahányszor csak tudtam és több órát töltöttem el ott összekuporodva és zokogva. Minden emlékem, minden perc, ami a barlangba történt belevésődött a lelkembe hatalmas sebet ejtve rajta, mi már sosem fog begyógyulni. Ezután mindinkább arra a következtetésre jutottam, hogy el kell menjek megkeresni Norihide-t, ha ennek az egésznek végre véget akarok vetni. Nem tudtam még, hogyan álljak neki a keresésének, hisz bárhol lehet és biztos voltam benne, hogy ő előbb talál meg engem, mint fordítva. Ezzel egy időben folyamatosan azon agyaltam, hogy Lidérc vajon, hogyan fogadna, ha beállítanák a céhébe, főleg, ahol nagyvalószínűséggel vagy azonnal megölnének, vagy csak miután elszórakoztak velem és ettől még a hideg is kirázott. Persze nem azért, mert féltem, hanem mert annak a gondolatától is rosszul lettem, hogy hozzámérnek. Rég voltam már testileg közeli kapcsolatban bárkivel is, ami legbelül eléggé hiányzott, azonban most ez volt a leg kisebb gondom. Nem mondom, nem egyszer játszottam el a fejembe, milyen lenne, ha Lidérc és köztem bármi is történne, de amint egy ilyen kép beugrott az agyamba, azonnal kivertem belőle, hisz ennek az esélye egy a millióhoz, valamint igen csak zavarba ejtő, hogy ilyenek jutnak az eszembe. Teljesen össze voltam zavarodva és ez is csak hab volt a tortán. Nem töltöttem sok időt vele, még is valamiért képtelen voltam kiverni a fejemből. Ez is nagyon zavart, mert ha csak eszembe jutott a szívem olyan hevesen kezdett el verni, mint egy kislánynak, ha meglátta azt a fiút, aki tetszett neki. Volt benne valami, ami teljesen rabul ejtett és nem tudtam ettől az érzéstől szabadulni.
A fejem, már napok óta hasítóan fájt, ami még plusz egy baj volt, mintha még nem lenne elég. A legutóbbi küldetésem elejéig tudtam magam tartani, azután ismét hátborzongató álmaim lettek, ami miatt sokkal nehezebb volt a feladatomra koncentrálni és a társaimat is veszélyeztettem ezzel. Ennek ellenére Bob Mester javasolta, hogy azért ha tudok és találok valami érdekes feladatot, vállaljam el. Így is tettem, ezért útra is keltem a következő feladatom célhelyére. Semmi kedvem nem volt most vonattal utazni, inkább kihasználtam a fantasztikus időt és a levegőbe siklottam a széllel. Az égről nézve minden olyan aprónak tűnt, de lélegzetelállító élményt nyújtott. Az egész lényemet átjárta a szél, melyet annyira szerettem és isteni érzés volt siklani a levegőbe. A nap az égen magasan járt, csak távol voltak hab felhők, a madarakkal repülni meg maga volt a mennyország. Ilyenkor olyan szabadnak és függetlennek éreztem magam. Hálás voltam Rane-nek, hogy megtanított rá, mert talán ez az egyetlen dolog, ami hosszabb időre is ki tudta kapcsolni az agyamat.
Amint megláttam a várost, ahova jönnöm kellett, le is ereszkedtem a városhatárnál, hogy onnantól gyalog menjek tovább, mert nem tudtam milyen szemmel néznek itt a mágusokra. Nem sok mindent tudtam erről a helyről, és az információgyűjtésnél sem derítettem ki róla semmit. Annyit tudtak megmondani , akiket kérdeztem, hogy valószínű errefele lehet. Legalább ez stimmelt is, ha már többet nem tudtak segíteni. Ahogy elindultam a főutcán hirtelen egy ismeretlen a hátam mögül, valami furcsa szagú kendőt szorított az orromra, onnantól csak a sötétségre emlékszem.

Rázott a hideg és fújtattam. Akármerre néztem, mindenhol sövényt láttam és csak előttem és mögöttem volt út.
- Hol vagyok?...Mi ez már megint?...Álmodom vagy sem?....Áh….- kattogott az agyam, azonban nem tudtam eldönteni ébren vagyok-e vagy ez ismét csak egy álom.
Végeláthatatlan növényfolyosók cikáztak és csak jó néhány perc alatt jöttem rá, hogy egy labirintusba vagyok. A köd is kezdett alászállni én meg fejvesztve kezdtem rohanni arra, amerre az út vitt. Kezdtem pánikolni , mert minden egyes rész ugyan úgy nézett ki, és felismerhetetlen hangok suhantak végig a levegőben. Nyöszörgés is hallatszódott valahonnan, de egyszerűen a visszhangzás miatt nem tudtam beazonosítani merről jöhetett. Megálltam és lecsukva a szemem, igyekeztem a hangra koncentrálni. Elindultam abba az irányba, amerre úgy saccoltam jöhet, csakhogy még mindig csukva volt a szemem. Rábíztam magam a szellő mutatta irányba, mely az ösvények között járt. Nem tudtam biztosan, hogy jó irányba megyek, de bíztam magamban és a szélben is, ami még sosem hagyott cserben. A nyöszörgés egyre hangosabb lett és már tisztán hallottam. Mikor már elég közel értem hozzá kinyitottam a szemem.
- Ai…- az egyik halott lány véres arca jelent meg közvetlen közel az arcom előtt, melytől hátrahőköltem, annyira megijedtem. A következő pillanatban egy másik lány félig összeroncsolt darabjait pillantottam meg a földön szétszórva, viszont még élt. A szemei egyenest rám szegeződtek, melyből a gyűlölet csak úgy sugárzott. A hullaszag megcsapta az orrom és elkezdtem öklendezni, majd köhögni és a földre rogytam. Vér jött fel a gyomromból, már-már ijesztő volt a mennyisége és emiatt az egész miatt, nem is figyeltem a másik lányra a közvetlen mellettem állt. Suhanást hallottam és már csak azt éreztem, a fejem előre hull.

Sikítozva, verejtékezve és sírva ébredtem, mint ahogy az álmaim után szoktam. A környezet először fel sem tűnt, csak mikor kitisztult a látásom. Fáztam és amint megdörzsöltem a karomat ráeszméltem, hogy anyaszült meztelen vagyok. Körbenéztem és egy rettentően szűk cellában találtam magam, a ruháim és a táskám pedig sehol sem volt. Kezdtem ismét zaklatott lenni, mert azt hittem egy újabb álom. A fejfájásom egyre hasítóbb lett és remegésemen nem tudtam felül kerekedni. Összehúztam magam, amennyire csak tudtam és a szívem dobogásán kívül semmire sem tudtam koncentrálni. Altató mozgásba kezdtem, ki akartam innen jutni, de a homály miatt nem sokat láttam a cellából. A vastag rácsokon megtört az a parányi fénycsóva, amely beszűrődött a réseken. Odakúsztam, miután kicsit próbáltam összeszedni magam és kitekintve láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit itt fogva tartanak.
- H…Héé…Hall engem valaki? Héé…tudja…tudja valaki, hogy hol vagyunk?- senki nem válaszolt a szavamra, mintha meg sem hallották volna, ráadásul az egyik őr még a rácsra is csapott, hogy visszább tereljen.
Igyekeztem azért kipillantani, hogy megnézhessem jobban a helyet. Ahogy körbenéztem észrevettem, hogy ismerős arcokat fedezek fel a többi cellában. A szemben lévőben Dead-et, akivel már nagyon rég találkoztam és nem ilyen körülmények között szerettem volna őt viszontlátni, de örültem, hogy itt van. Nem messze tőle Red-et is megpillantottam, akit szintén rég láttam, viszont meglepődtem, hogy Celia-t is itt találtam, kivel nem is olyan rég ismerkedtünk meg egy közös megbízás alkalmából.
A többi cellában lévő emberek nem voltak ismerősök, viszont felfigyeltem az egyik fiúra, aki Red-től volt nem messze. Koromfekete haján megcsillant a fény és az arckifejezése elég őrülten festettet, főleg, hogy zöld szemei annyira csillogóak voltak.
Elkezdtem agyalni azon, hogy vajon miért szedtek össze minket és mire kellhetünk a fogva tartóinknak, akik még ismeretlenek voltak. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, fogalmam sem volt, hogy hol lehetünk és ettől egyre idegesebb lettem. Ismét rám tört a remegés és még mindig rázott a hideg. Nem akartam, hogy megint elő jöjjenek, így is épp eléggé meg voltam viselve lelkileg, de az már csak hab a tortán, hogy idehurcoltak. Haragudtam magamra, mert nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni, bár mostanság nem vagyok önmagam és az alvatlanságom miatt nem is várhatom el magamtól, hogy százszázalékosan teljesítsek a feladatoknál. Csoda, hogy eddig is mondhatni megúsztam, hogy nagyobb baj legyen, ha elvállaltam egy küldetést és „rosszul” lettem bajba sodortam a társaimat és ezt is nehezen dolgoztam fel.
Éreztem, hogy huzat van a szél csak úgy végigsimult az egész cellán, ekkor jutott eszembe, hogy biztos ki jutnék, ha ezt kihasználnám. Amint elkezdtem volna bármit is csinálni egyszerűen nem ment. Biztos voltam benne, hogy megvan még az erőm, sőt most így belegondolva, mintha sokkal erősebbnek érezném magamban a mágiát, mint eddig.
~Francba…lehetetlen innen kijutni…minek tartanak itt minket??? Mire kellhetünk nekik?...ki akarok menni innen…~ felnézve megláttam a cella belső sarkában az egyik halott lányt, előrefésült hosszú haja, mely csak annyit mutatott az arcából, hogy szemeiből csorog a vér. Hullaszag volt érezhető az egész cellámba és a hányinger megint csak elkapott, de visszafogtam, ahogy tudtam.A tekintete rezzenéstelenül figyelt engem, mire én beljebb húzódtam az ajtó melletti sarokba. Nem mozdult csak engem bámult és amerre mozdultam arra fordult a szeme is. A kezeimet a fejemre szorítottam, becsuktam a szemem ~Kérlek…kérlek ne legyél ott…ne legyél~ kinyitottam a szemem és valóban nem volt ott. Körbenéztem a cellába és sehol sem láttam. Felsóhajtottam – Tényleg nincs itt. – oldalra pillantottam, közvetlenül az arcom előtt volt a hulla lány. Akár hogy próbáltam arrébb kúszni meg sem tudtam mozdulni, majd egy tőrrel, amit egyenesen a vállamba szúrt, szép lassan elkezdte végighúzni lefele, keresztbe a mellkasomon. Torkom szakadtából felsikítottam, a fájdalom oly valóságosnak tűnt és azt hittem azon percen meg is halok. A meleg vérem egyből szétcsorgott a cellában, azonban egy hirtelen ütést éreztem a tarkómon és minden elsötétedett.

Fogalmam sem volt róla mennyi ideje fekhettem eszméletlenül és mikor kinyitottam a szemem ismét a szűk fogdában voltam. Riadtan kapkodtam a fejem ide-oda, de a halott lányt sehol sem láttam. Szívem majd kiugrott a helyéről és az adrenalin szintem is az egeket verte. ~Csak egy látomás volt…csak egy látom…csak egy látomás…~nyugtattam magam.
Ajtónyikorgásra lettem a figyelmes, melytől az egész terület visszhangzott és lépések is felcsendültek. Ahogy tudtam kilestem a rácson, hogy mi történik, hátha végre megismerhetjük azokat, akik miatt itt vagyunk. Egy nagy szakállú, díszes taláros mágus került a látóterembe, három teljesen, állig felpáncélozott őrrel karöltve. Az őrökön egytől egyik díszes páncél ékesedett, melynek mellvértjén, alkarvédőjén és lábszárvédőjén egy nő alak domborformája díszesedett. Az öregnek, aki látszólag a vezér volt, tengerkék talárja csodálatos volt a rajta cikázó aranysárga mintákkal együtt. Imádtam a kék színt arannyal díszíteni, legalább a ruházatuk kimondott gyönyörű volt. Befelé haladva mindegy egyes cellába betekintett és arcán látszott a ridegség, mintha valami patkányokat vizslatna az állatkereskedésbe.
Miután végighaladt a szinte végeláthatatlan cellafolyosón, újabb mágusok jelentek, akik fiatalabbak voltak és teljesen másképp viselkedtek. Izgatottak voltak és a szemük csak úgy csillogott a boldogságtól. ~Még is minek örülnek ennyire?...patkányok…kísérleti patkányok…lehet, hogy egyesével fognak velünk valamit csinálni….? Vagy akár végeznek velünk?~ Ezekre a gondolatokra kicsit megborzongtam, hisz már bármit el tudtam képzelni róluk. Az is eszembe jutott a ruházatuk alapján, hogy lehet valamilyen rituálén kell majd részt vennünk.
Mindannyiukon megannyi ékszer csörgött a nyakukba és a csuklóikon, majd mikor már kicsit jobban mögéjük láttam észrevettem, hogy valamiféle kocsit húznak maguk után, melyeken rendesen, gondosan összehajtogatott ruhák sorakoztak és a rácsokon keresztül mindenkinek kiosztják. Elém érve nekem is átadtak egyet és azonnal magamra is vettem. Anyaga puha és kellemes volt, nagyon jó érzés volt a viselete.
Ezután kinyitották az összes cellaajtót és intettek, hogy kimehetünk. Kilépve rajta összenéztem a többiekkel, akiknek ugyanolyan értetlen arckifejezésük volt, mint amilyen nekem is lehetett. Bár az enyém megviselt is volt és elég rossz lehetett a látványom. Mindig odafigyeltem a külsőmre és nagyon kellemetlenül éreztem magam, de ez ellen most nem tehettem semmit, no meg nem ez volt a legnagyobb bajom most. Voltak olyanok, akiket erőszakkal kellett kivonszoljanak a termetes őrök és nem igazán kegyelmeztek senkinek. Nagyon sokan voltunk és a folyosó olyan hosszú volt, hogy alig lehetett látni a végét. Nem mertem senkihez sem hozzászólni, mert nem akartam kivívni az őrök figyelmét és kegyetlenségét. Lassan haladtunk kifele, a rengeteg ember egymás mögött haladt sorban, mint valami rabszolga piacon. Pont úgy is éreztem magam, mint egy szolga, arról nem is beszélve mennyire kiszolgáltatott helyzetben voltunk.
Kiérve az ajtón túl hihetetlen látványban részesültünk. Egy csarnok tárult elénk, amely akkorra lehetett, mint egy kisebb város. Félkör alakú falain rengeteg, megszámolhatatlan mennyiségű ajtó, erkély, lépcsők és korlátokkal szegélyezett utak volt felfedezhetőek. Szemben látszódott a végtelen tenger, amiből arra gondoltam, hogy egy sziklaszirtbe kialakított városban vagyunk.
Biztos voltam benne, hogy több órányi lassú libasorba menés után értünk csak ki a félkör alakú részhez, ahonnan tisztán látszott, hogy rengeteg mágus tartózkodott és még ennél is több őr vigyázott a rendre és a fegyelemre.
Az egész tér kezdett megtelni, majd felfigyeltem, hogy a kék taláros mágusok mennyire izgatottan cseverésztek. Ettől én nem éreztem magam jobban, sőt egyre inkább kezdtek eluralkodni rajtam az érzelmeim. Az őrök szorosan körbeállták a tömeget, így senki sem tudott menekülni. Tisztában voltam vele, hogy aki csak megkísérelné, azt azonnal kivégeznék.
Középen három mágus hangja kezdett visszhangozni a csarnokba, mely érthetetlen volt, majd háromszög alakú formába álltak és a mágia érzékeléséből sejtettem, hogy varázsolni kezdtek. Sehogy sem tudtam rájönni még is mit akarnak velünk, de idegességem miatt nem is tudtam józanul gondolkodni.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Pént. Május 04, 2012 8:01 pm

Átlagos egy napnak bizonyult ez a mai, végre kiszabadulhattam kicsit a munka alól és élvezhettem a szabadságot. Meleg szél fújdogált a nyári éjszakán, mikor Moival épp egy kellemes kis sétát befejezvén visszatértünk a céhépületbe. A barlangrendszerben, idelent, persze fagyos szelek fújtak és a kinti lenge öltözet már nem volt megengedhető, mert azon nyomban odafagyott volna az ember. Kutya hideg volt, s ezt Moi is megérezte, hisz reszketve kabátom alá vetette magát, s elő nem jött onnan, míg be nem értünk a meleg épületben. Egy kis tűzmágiával könnyedén fel tudtuk fűteni, hogy ne fázzunk. A mai nap is kellemes meleg volt odabent, s valami furcsa sugallat által úgy éreztem, hogy nem pocsékolom az időt, és a szabadság helyett inkább újabb munkát végzek el. Moi megérezhette mit akarhatok, mert jó kedvűen rohant a hirdetőtábla fel. Megállt előtte, úgy állt ott mintha olvasni tudna, mintha a téma szakértője lenne, majd felugrott és lekapott egy megbízást, melyet odahozott nekem. Jobban szemügyre véve nem is ígérkezett rossz kalandnak, de valahogy most valami egyszerűbbre, csendesebb küldetésre vágytam. Közelebb léptem a küldetésfalhoz és mély fürkészésbe kezdtem. Végül semmi jót nem találtam, így megmaradtam társam által kiválasztott mellett, és útra is kerekedtem. A felszínen a sötét erdőben tücskök s békák muzsikáját zavarta meg néhol egy bagoly, vagy egy felreppenő madárraj. De lényegében csend volt, sehol senki, szerettem az ilyet.
Már fél úton jártam az erdő rengetegében, mikor hirtelen egy ágreccsenést hallottam az egyik bokor mögül. Először egy állatra gyanakodtam, de valahogy furcsa érzés fogott el, mintha valaki a nyomomban lenne és követne. Kicsit sietősre vettem a tempót és már-már futni kezdtem. Hátra pillantva egy árnyat láttam meg a fák mögött elsuhanni, tehát valaki tényleg üldözött. Egy fejvadász? Esetleg egy a Mágus Tanács emberei közül? Nem tudtam, de el kellett intéznem, vagy legalábbis leráznom, nem sok kedvem volt a harchoz. Egyenest futottam végig, míg végül egy tisztásra jutottam. Ott megálltam, és vártam, hogy támadjon.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő! - kiáltottam, remélve, hogy előbújik a sötét rejtekéből, de semmi. - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem, de semmi válasz. Aztán egyszer csak gyilkos aurát éreztem a hátam mögül, s az idegen egy kendőt szorított az arcomra. Bódító alkoholmámorban úszó illata volt, s éreztem hogy elgyengít ~ A fenébe, óvatlan voltam... Mögém került. - gondoltam, majd eszméletlenül hullottam a földre.

Kirázott a hideg, ahogy magamhoz tértem. Még kicsit kába voltam, de sikerült felülnöm. Szinte fáztam és ahogy végig tapogattam testemet... a ruháim, eltűntek. Egy rideg és koszos cellában találtam magam, egy szál ádámkosztümben. Hirtelen pánik uralkodik el rajtam, a szívem a szokásosnál háromszor gyorsabban ver, apró verejtékcseppek jelennek meg homlokomon. Lekeverek magamnak egy pofont, hogy magamhoz térjek. A szívverésem visszaáll, s egyre kevesebbszer emelkedik meg mellkasom, a szapora levegővétel megszűnik. ~ Mégis hol vagyok? - teszem fel a kérdést magamnak, a cella olyan szűk, hogy a vastag rácsok szinte az arcomban vannak. Először végigvizsgálom magam.. sértetlen vagyok, akkor meg ki történt? Kilesek a cellaajtón, szemben egy másik cella, egy lány kukucskál ki rajta. Tehát mások is vannak itt. Nem akarom, hogy tudomást szerezzenek ittlétemről, így visszahúzódok és arcomat takarom. Mily szégyen lenne, ha kiderülne, hogy Jonathan McWilliamset ilyen könnyen elfogták. De várjunk csak, hisz rajtam nincs semmiféle céh jelzés, ergo nem tudják honnan jöttem, s hogy mágiát használok-e. Mágia. El is felejtettem hirtelen, hogy mágiámat használva meglóghatok innen. Minden erőmet összpontosítom és egy szélpengét próbálok ellőni, de semmi nem történik. Képtelen vagyok használni az erőmet. Hallok egy férfias hangot az egyik irányból, biztos az egyik fogoly. Nem értem mit mondd, túl messze van. Tehát nem a lány az egyetlen, sokan mások is lehetnek itt.
- H... Héé... Hall engem valaki? Héé... tudja... tudja valaki, hogy hol vagyunk? - egy női hang is megszólalt, néztem a szembe lévő lányra, de nem ő volt az. Ahogy az előbb a fiú, most a lány sem kapott választ. Tehát hiábavaló volt faggatni az őröket. A hideg még mindig ráz, így jobban összekuporodok, hogy felmelegítsem magam.

Nem tudom mióta lehetek itt, úgy körülbelül több órája, de az ember ilyenkor elveszíti az időérzékét. Nos, nekem napoknak is tűnt a hosszú várakozás, bár a hideghez alkalmazkodott testem, megéheztem. Ajtónyikorgás rázta fel a börtön lakóit, valahonnan messzebbről jöhetett, de a visszhang idáig is elhozta. Majd léptek zaja követik, amik egyre közelebb érnek cellámhoz. Egy középmagas alak áll meg a cella előtt, díszes talárt visel, hosszú szakálla van, akár egy mágusnak. Három állig felfegyverzett őr állt meg mögötte, jobban megvizsgáltam őket, díszes páncélt viseltek, s a mellvérten, az alkarvédőn és a lábszárvédőn egy női alak domborodott. Az öreget is jobban megvizsgáltam, a talár, amit oly büszkén viselt, tengerkék színben pompázott, rajta aranysárga minták cikáztak. Minden egyes cellába betekint.
- Miért tartanak itt minket? - kérdezi tőle az egyik rab, de hiába való, nem kapott választ. Mikor az én cellám mellé értek, csupán lesütöttem a szemem és piszmogtam az orrom alatt, hogy senki se hallja:
- Esküszöm, ha visszatér az erőm kicsinállak te rohadék. - Majd ahogy elhaladt az őrökre gúnyos vigyort emeltem, - Mind meghaltok - kuncogtam halkan.
Kisvártatva újabb mágusok jelennek meg, hasonló ruházatot viselnek, mint az öreg, bár ők mind fiatalabbak náluk. Izgatottnak tűnnek, vihorásznak, összesúgnak, szemükben boldogság tükröződik, mintha ez az egész egy nagy játék lenne. Nyakukban megannyi talizmán és ékszer csörög, mocskos kis ficsúrok ezek. Mögöttük egy széles raklapú kocsi gurul, valószínűleg mágia mozgatja, rajta pedig ruhák sokasága. A raboknak osztogatják, csendben én is elfogadom az enyémet, nem látom értelmét a lázongásnak, még nem jött el az ideje. Magamra öltöm, ugyanolyan, amiben az öreg mágus és a ficsúrok feszítenek. Egy hosszú ujjú, bő talár, nem az én méretem, egy csöppet lóg rajtam, a mintázatuk hasonló a korábban látottakéhoz, érezni puha anyagát, kellemes, selymes tapintású. Meleget ad, se ez most jól esik, hogy kicsit felmelegedhetek, de időm sincs kihasználni, mivel a következő pillanatban rengeteg fegyveres őr jelenik meg. A cellaajtók kinyílnak és kitessékelnek minket. Csendben engedelmeskedem, egy kicsit altatom őket, hadd higgyék, hogy behódoltam nekik.
A folyosó, amin most állunk nagyon hosszú, az összes rabot kiterelték, rengetegen vagyunk. Az őrök száma arra sarkall, hogy továbbra is meglapuljak a sokaság között és még mindig bíztam abban az előnyben, hogy mivel nincs rajtam céhpecsét, lebecsülnek. A tömeg az őrök noszogatására megindul, s én velük sodródom. Sokáig tart az egész folyamat, mígnem a folyosó végén lévő ajtóhoz érünk. Az ajtók kitárulnak, s kiterelnek rajta.
Odakint kicsit erősebbek a fényviszonyok, így egy csöppet elvakít, de az utána következő látványon még én is elámulok. Egy hatalmas csarnokban találom magam, akkora, mint egy kisebb város. A félkör alakú falon több száz ajtó található, olyanok, mint amin az imént kijöttünk, erkélyek, korláttal szegélyezett lépcsők sokasága. A csarnok szemközti másik fele helyén a tenger kéke tűnik fel, s a lágy szellő, mi beáramlik hirtelen hajamba kap, jól esik ez a kis szabadság érzet, de még korántsem vagyunk szabadok. A félkör fal és az óriási rés között nagyon nagy üres tér van, az előbb látott mágusok sokasága özönlik be rajta. Ha összeadjuk számukat az őrökével, túlerőben vannak. Órákig telelgetnek minket, míg el nem éri mindenki a félkör fal utcáinak alját. Kör alakban helyezkedünk el, de mégis középen üresen marad, három mágus foglalja el a helyet, ám az ő talárjuk kék helyett vörös színben díszeleg, és lila díszekkel tarkítottak. Az óriási tér lassacskán dugig teli lesz, s fegyveres őrök vigyázzák a rendet, esély sincs a szökésre, még várni kell. A félkör fal utcáit és erkélyeit mágusok lepik el, kik izgatottan cseverésznek. Most már igazán érdekelne, hogy mi a fészkes fene folyik itt.
Aztán hirtelen megindulnak az események, a három vörös taláros mágus beszélget egyet, majd háromszögbe állnak, és varázsolni kezdenek.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Csüt. Május 17, 2012 6:56 am

Átlagos reggelek, nappalok, és éjszakák követték egymást. A szürke hétköznapok már-már felbosszantottak. Mindennapi céhlátogatásom sem segített rajtam, ráadásul a portyáim során sem sodródtam egyetlen kalandba sem. Mintha minden felesküdött volna az ellen, hogy én ki tudjak lépni ebből az őrjítő szürkeségből. Éreztem, hogy az állandó nyomás, amit a köznép gyakorol rám, elveszi tőlem a józan elmélkedés képességét. Az eddigi érzéstelen fapofám kezdett eltűnni és megjelente rajta mogorva arcvonásaim. Szememmel szinte sosem pislogtam, csupán néha kissé hunyorítottam, mert bele sütött a nap. A homlokom, mikor valami érdekeset észleltem erősen beráncosodott, ilyenkor úgy tűnt, mintha öt –tíz évvel idősebb lennék, de ezt az égvilágon senki nem merte megjegyezni. Már jó néhány napja egetlen szót sem váltottam senkivel. Attól féltem, hogy a sok hallgatástól elfelejtem, hogy kell beszélni, vagy a hangszálaim sorvadnak el, vagy valami hasonló. Néha elgondolkodtam azon, hogy csodás bariton hangommal énekelnék otthon néhány strófát a mély és egészséges hangszínem érdekében. ekkor gondoltam, úgy hogy az intelligencia szintem, egy olyan mélypontra süllyedt, hogy ez ellen sürgősen tenni kell valamit.
Mérgesen és feltartóztathatatlanul rontottam be a céhem székhelyére. Nem néztem senkire sem gyilkos tekintetemmel, nehogy megsértődjenek, mert abból igazi botrány lehetett volna. a szívem hevesen dobogott az izgalomtól, amit már hosszú napok óta nem éreztem. A falhoz érve agyam lüktetni kezdett. Íriszeim közreműködésével hihetetlen sebességgel bírtam elolvasni, milyen cetlik várakoztak a falunkon. Volt köztük néhány orvgyilkosságra hívó papír, amiket figyelmen kívül helyeztem. Szerettem ugyanis kiélvezni a gyilkosságot, nem pedig egyszerűen csak végezni a célponttal. Hulláim vágytak arra, hogy a legyőzöttön lakmározhassanak egy kicsit, ezzel eltűntetve szörnyű tettem minden bizonyítékát. A lehetőségeim között volt jó pár egyszerű őrzésre vagy valamiféle érték beszerzésére invitáló feladat. Én viszont ezeket sem zártam szívembe ugyanis a legtöbb esetben olyan könnyűek, hogy utána semmi hangulatom nem lesz a munkához. Végül pedig a benn maradottak közül választottam ki egyet véletlenszerűen.
Az adatokat tartalmazó lapot gondosan magamhoz szorítva és tekinteteket ismét csak kerülve rohantam k az utcára. Ott a nép közt elvegyülve, már sokkal merészebben néztem a körülöttem lévőkre. Most, hogy végre volt valami dolgom, már kissé nyugodtabbá váltam. A szívem már nem volt olyan izgatott, az eszem pedig nem volt olyan nyomott. Filozofikus gondolataim között azonban egy hasznos kérdés is felvetődött. Méghozzá az, hogy merre is van nekem feladatom. először elgondolkodtam, majd eszembe jutott a kezemben szorított félfamentes és mélyen belebújtam. A szavak lassan nyertek értelmet, mert folyamatosan mozgolódtak, így félútig sem jutottam el, mikor egy régi érzés uralkodott el rajtam.
Gyengén érezhető lihegést éreztem a nyakamon, szorosan mögöttem éreztem egy cipő kopogását, ezzel együtt pedig egy ellenséges jelenlétet. Szerettem volna a fenyegetés felé fordulni, de valahogy erőtlenné vált a testem. Fejemet kicsit oldalra fordítottam és egy kart pillantottam meg. Minden bizonnyal a mögöttem lévő emberé volt. lassan végig követtem, merre vezet a keze és a saját arcomon találtam meg a kézfejét. Abban a végzetesnek számító pillanatban erős bűz csapta meg az orromat, ami mérhetetlenül rossz érzéssel lepett meg. A kellemetlen hatásra reagálva kezem fel szerettem volna kapni és ellökni magamtól az idegen végtagját, de az túl nehéznek bizonyult, a cselekvés végrehajtásához. Ekkor a lábammal szerettem volna az övére lépni, de az is bonyolultnak számított az állapotomnak. Így pedig jobban belegondolva nem szerettem volna most, csak elnyúlni egy kicsit és kipihenni az ólomsúlyú végtagjaimat.
Hosszú fájdalmas alvásomból erős fejfájással ébredtem. Hosszú percekig nem is bírtam mással foglalkozni, csakis fejem állandó zúgásával. Legszívesebben a falba vertem volna az engedetlen részemet, azonban nem tudtam eléggé koncentrálni, ahhoz hogy tudjam, az merre van. Ilyen módon pedig csakis két kezemmel bírtam dörzsölni, illetve néha abba beleverni a fejemet. Hirtelen azonban valaminek a hatására elhallgatott. S az igazi probléma nem az volt, hogy mitől keletkezett a kellemetlenség, hanem, hogy mitől múlt el, s meddig. Kicsit még fogtam a fejem, majd mikor biztos voltam a nyugalomban elengedtem és körülnéztem. Körülöttem csak koszt a láttam, egész a rácsomig. Első gondolatként, azt hittem, elkaptak a hivatalos személyek a rengeteg gyilkosságomért és rablásomért. De az is eszembe jutott, hogy egy hivatalos börtönben nem ilyen szintű higiéniában találnám magamat. Próbáltam a szememnél messzebb is ellátni, de egy lágy szellőt éreztem, ami minden porcikám megrezegtette.
Már csak reflexből is végigtekintettem magamon és észrevettem a semmit. Nem, neme a semmi különöset, hanem a semmi ruhát. ez a dolog pedig meggyőzött abban, hogy nem egy legális helyen vagyok. Igazából elég régen csodáltam meg fedetlenül a testemet, így illőnek láttam végigmérni. izmos felsőtestemen nem volt mit eltakarnom, hacsak nem azt,, hogy nem volt olyan formás, mint anno. De hát az emberi test öregedik és gyengül. ez ellen nem tudok igazán tenni, hacsak nem azt, hogy minden nap kemény munkával erősítem azt. De hát régen még volt hozzá életkedvem mára már kiveszett belőlem, így már csak ilyen tunya leszek. Többi részem megcsodálásra azonban már nem szorítottam időt, helyette inkább immár egészséges lábamra álltam. Ezelőtt nem sok lehetőségem volt ilyen helyben gyönyörködni, s most sem fogom sokáig csodálni ezt a helyet. Ugyanis paraméterei olyan picik voltak, hogy hiába csodáltam meg mindene négyzetméterét hosszas perceken keresztül, kevesebb, mint tíz perc alatt végeztem is.
Ezután a gyenge fényforrás felé indultam meg, ami egy folyosót világított be. A folyosón túl és mellettem is végig az enyémhez hasonló cellák voltak. Rabjaik véleményem szerint szintén meztelenek voltak, de szerencsére túl sötét volt, ahhoz, hogy körvonalaikon kívül mást is lássak. Persze ez önmagában nem jelentene jót, de ebből következik, hogy ők sem láttak jól engemet. Nem figyeltem sokáig rájuk, mert nem vágytam senki társaságára, helyette inkább elhasaltam a szállásomon és henyéltem egy jót. Környezetem ridegsége miatt nem igazán reméltem alvást, helyette inkább mélyen filozofikus és egyéb témájú gondolataimba mélyedve relaxáltam.
Hosszú-hosszú ideig semmi nem történt, amiért kicsit hálátlan voltam, hisz ha már itt szenvedek ebben a vacakban, legalább valami akció is lefolyhatna itt tartózkodásom „tiszteletére”. Miközben magasabbnál magasabb dolgok forognak az agyamban, eszembe jut, hogy miért is engedem magam ebbe a tömlöcbe zárni. Hiszen az isten szerelmére is, én mágus vagyok, majd a kedvenc kis szolgáim kitörik az engem fogva tartó kaput és könnyűszerrel legyőzöm a fogva tartóimat. Azonban túlvilági embereim hiába szólítottam nem jöttek, pedig éreztem magamban az erőt.
A hosszas várakozást megszakítva ajtónyikorgást hallok. Ez a „zaj” azonban nem csak azt jelezte, hogy meg kéne olajozni azt, ami kiadta magából a hangot, hanem azt is, hogy vendégeink érkeztek. Amiből pedig egyenes úton következik, hogy kicsi vagy nagy, jó vagy rossz, de valamilyen dolog mindeneképpen történik. Erős, kemény léptekkel közelednek felénk, olyan léptek, melyek harcosok jövetelét szokták jelenteni. Reményem olyan energiát adott nekem, mely segítségével egyből felpattantam és a „vasfalam” előtt megálltam. Szememet az érkezőkre függesztettem, akik négyen voltak. A csapat egy öreg szakállas mágusból és három női testőrből állt. A férfi díszes talárt viselt, nagy szakálla pedig pont beleillett a róla alkotott képembe. Régi módi, szokásos öregúrnak tartottam, közepes szintű mágiahasználattal. Ruhája tengerkék színű volt, aranyszínű díszekkel. Természetesen nem nyerte el a tetszésem az öltözék, így inkább útitársait mértem végig. Közlekedésükből fakadó hangzavarból erős férfi katonákra tippeltem, helyette azonban hölgyeket kaptam. Ez nem feltétlen probléma, hiszen a férfiak többségével ellentétben én nem vagyok szexista, s tisztában vagyok azzal, hogy egy nő is lehet kemény, ahogy egy férfi is lehet gyenge. Ruházatuk természetesen ekképpen máshogy alakult ki, mint egy férfi harci felszerelése.
A taláros vén minden kis szobába benézett, ami rengeteg időbe telt. Mintha az úr csak egy remek háziorvos volna, s a betegeit látogatná. Az ápolásra szorulók azonban hiába várták a kezelést, az nem következett be sehol, mi több, ha valaki kérdést tett fel a bennfenteseknek, arra sem kapott választ. Bezzeg, ha valaki a rácsra tette a mancsát, az rögtön kapott egyet rá. Mikor végzett a hosszas vizsgálattal, újabb emberek jöttek. Ezek már jóval fiatalabb férfiak voltak, rengeteg díszes kacattal magukon. sosem szerettük a hozzájuk hasonló giccses embereket, s őket sem zártam mélyen a szívembe, már csak szemük csillogása miatt sem. Nem titok, hogy nem szeretem a túlzottan boldog embereket, de ők már ezen is túltettek, feléjük sokkal nagyobb utálatot tápláltam. Gyűlöltjeim mögött egy széles kocsi közeledik, amin rengeteg ruha terült szét. A fiúk elődjükkel ellentétben már komolyabban is foglalkoztak velünk és a járműn látható ruhadarabokat átnyújtották nekünk. Bár a törődés sokkal jobban esett volna mástól, s a ruha sem illett az ízlésemhez, mégis elvettem azt. Tudva lévő, hogy kedvem ellen való, olyan embereknek mutatni a testemet, akiket nem viselek a szívemen.
Nem szokásom nyavalyogni a ruhám miatt, de meg kell, említsem, hogy az effajta bő talár azok közé tartozik, amit a legkevésbé viselek szívesen. Valahogy egy ilyentől azt várom el, hogy feszüljön rajtam, hogy érezzem, nem vagyok csupasz, s ráadásul még a kellemetlen szellőtől is megvéd. ez a cucc azonban szinte lengett rajtam, s a levegő úgy járt körülöttem, mintha arra engedélye volna. Bár nekem tetszik a legkevésbé, mégis én voltam az, akin a legkevésbé lengett a ruha. Ennek persze nem az volt az oka, hogy én kaptam a legkisebb ruhát, hanem az, hogy én rendelkeztem a legnagyobb termettel. A ruha osztás után mindenki kalitkáját kinyitották és követnünk kellett az elől haladót. Hogy ki volt az, azt nem láttam, mert temérdeken voltak köztünk.
A hihetetlenül hosszú folyosón lassan hömpölyögtünk végi, ami tovább fokozta az adrenalin szintemet. Miközben a szökés lehetőségén gondolkodom, észreveszem, hogy az örök száma is megnövekedett. Hiba, lenne lebecsülni őket a nemük miatt, így én nem lépek bele ebbe a folyóba. Ahogy a totyogó tömeget folyamatosan szemlélem, kedvem lenne néhányat felrúgni közülük, de ezt sajnos nem hajthatom végre ebben a pillanatban, mert arra az őrzőink is reagálnának.
A helyből kijutva egy olyan helyre jutunk, amely elnyeri a dicséretemet, azonban olyannyira cicomás, hogy az egyben vissza is taszít engemet. Rengeteg labirintusszerű út. Mindenfelé különböző ajtó erkély és korlát, az embernek az, az érzése támad, hogy egy egész várost szállásolnak el ezen a félkör alakú helyen, akár egy elrontott heringes dobozban. Azonban van valami gyönyörű is ebben a zsúfolt kisvárosban. Méghozzá az elénk táruló végtelen tenger, és a felettünk szélesedő kék ég. az ember rögtön nyugodtabb lesz, ha megpillantja ezt a szépséges táj kompozíciót. De az is segíti a relaxálást, hogy most maradéktalanul láthatom az ellenségeim létszámát. Meg kell, valljam, ennyi emberrel nem szeretnék újat húzni, főleg, ha eszembe jut, hogy ezek mind mágusok, vagy kiképzett erős harcosok.
Ismét órákig tartó hömpölygés következett, hogy egy immár nagyobb térre vezényeljenek bennünket. Azonban ez a tér sem csak nekünk lett felállítva, középen ugyanis egy felháborítóan nagy helyett kellett kialakítanunk három mágusnak, akik a többiekkel ellentétben vörös kosztümöt viseltek, melyeket lila díszek tarkítottak. Természetesen ők sem voltak szimpatikusak a szememben. szép kis tömeg gyűl össze, mire az a három akcióba lép és elkezd varázsolni. Mondanom sem kell, hogy nem az örömujjongásfog el a műsor láttán.

(Bocsi a késésért ^^")

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Kedd Május 29, 2012 10:36 am

A varázslat megkezdődött, óriási fénylő rúnák jelentek meg a csarnok közepén a levegőben, és össze-vissza forogtak, mint egy óraműben a fogaskerekek. Bővültek a rúnák, szélesedtek a körök, csilingelő hangot hallatva töltötték meg a teret. Fényük óriási lett, furcsa melegséget árasztottak, mint a napsugarak egy kellemes nyári napon. Furcsamód mindegyikőtökből elszállt az aggodalom, a kétely és a félelem. Éreztétek, hogy valaki, vagy valami szólít titeket. Nem hallottátok a hangját, nem láttátok, de éreztétek. És akkor hirtelen a rúnák összezsugorodtak, majd óriási robajjal vékony sugár lövelt ki a barlangból egyenesen a tenger felé. Becsapódása helyén több száz méter magas vízoszlop csapódott fel az égbe, majd lassan elült, és szétszóródott a levegőben. De ahogy csönd szállt a tengerre, ugyanolyan gyorsan ismét óriási robaj támadt, ezúttal a föld alól. Remegtek a falak, remegett alattatok a padló, eldőltek a gyertyaállványok, kisebb kő darabok potyogtak a plafonról a fejetekre.
És akkor a tengerből egy óriási nagy sziget emelkedett ki. A sziget partján sűrű erdő vonult, közepén két hegy magasodott mint két versengő iker, hogy ki tud magasabbra nőni. A fák színe nem zöld, hanem kék és lila volt, a hegyre nem a nap narancssárga fénye, hanem valami túlvilági kék derengés vetült. Nem állt meg a tengerszint pontján, hanem tovább emelkedett. Egyre magasabbra, és magasabbra. Már nem remegett a föld, a sziget elhagyta a tengert. Mély, tüskeszerű sziklagyökerei is elhagyták a hullámzó tengert, a víz patakokban ömlött le a szigetről. A sziklagyökerekről hatalmas, épületméretű láncok lógtak le, és a tengerb mélye felé folytatódtak. Mikor a láncok megfeszültek, a sziget keserves robajjal megállt a levegőben. A látvány mindenkit letaglóz, Celia csak hallja, ahogy valaki zavarában elmondja amit lát,hisz maga se hiszi el. De Celia hangot is hall, amit más nem. Egy női hangot.
-Innissia a'mar khilie! Neorxnawang sathii I kan. Gehamn a'mar thi! Halld most szavam. Neorxnawang újjászületetett. Gyere velem!
A többiek nem hallják, csak furcsa suttogást, mely erősödik, és erősödik. A mágusok megzavarodnak az emelvényen, kiabálni kezdenek, utasítgatni a katonákat, azok csak toporogva tehetetlenkednek.
És ekkor hirtelen mindannyiótok azt érzi, mintha valami megragadta volna minden egyes csontotokat, és felrántott volna a magasba. Rettentő kínnal jár, valóban olyan érzés, mintha a csontjaitokat akarnák kiszakítani húsotok alól. De ahogy jött a fájdalom, úgy múlik el azonnal nyom nélkül, de ti már nem a barlangban találjátok magatokat!

Red Walter: Te egy fa ágán találod magad. De a fa, amihez az ág tartozik, sziklás mennyezetről lóg lefele, lombkoronája alattad terül szét, az mögött iszonyatos mélységet látsz, a morajló tengerrel, és óriási láncgyűrűkkel. A fa oldalán rengeteg kitüremkedés van, amin könnyen fel tudsz mászni, így mikor magadhoz térsz, el is kezdheted a mászást. Körülötted több ilyen furcsán nőtt fa is látható, egy távolibb oldalán egy másik alakot pillantasz meg, aki szintén felfele igyekszik. Postod addig tartson, amíg eléred a nagy fa egyik gyökerét, és megkapaszkodsz benne.

Celia: Te mikor magadhoz térsz, furcsa élményben lesz részed. Hangok mindenhonnan, de nem zavaró sűrűséggel és erősséggel, hanem pont úgy, hogy mindent hallasz, mindent be tudsz azonosítani. A hangok csilingelések, zúgások, mély és vékony hangok formájában szállnak feléd, de annyi, és olyan erővel, hogy szinte már látod, ahol vagy. A hangok formát adnak a környezetednek, a hangok feltérképezik a helyet. Egy tisztáson vagy, amit óriási gombák és növények, patakok tarkítanak. Messzebbről magas fák mély basszusa hívogat. Az élmény hihetetlen, a hangok sokasága miatt szinte tényleg látod, mi van előtted. Önfeledt gyönyörködésedet azonban léptek zaja szakítja meg. Nehéz léptek, de gyorsak. Ha közelítesz felé, elmenekül. Mindig egyre távolabb akar tőled kerülni. Kövesd! Postod addig tartson, hogy a gombák és óriás növényzet sokaságában kergeted, majd sarokba szorítod egy áthatolhatatlanul sűrű gombarésznél.

Ai: Te egy nagyon sötét helyen találod magad. Természetes fényforrás nincsen, mégis ahova lépsz, ott talpad alatt nagyon halvány fehér derengés keletkezik, majd el is hal pillanatok alatt. Ha mondasz valamit, hangod visszhangzik, mintha egy teljesen üres teremben lennél. Reménytelen, bármerre is mész, nincs vége a helyiségnek, lépted alatt keltett halvány fényen kívül semmilyen fényforrás nincs. Hirtelen a távolban halvány kis fényecskéket látsz, olyanokat, mint amik lépteid alatt is gerjednek. Több is van belőlük, és feléd tartanak. Egyértelművé válik, hogy szintén léptek. Egyre gyorsulnak, azok a valakik feléd szaladnak. Ha nem kívánod megvárni őket, szaladhatsz. De mögötted is közelednek már! Minden oldalról! Körbevesznek, nem látod őket, csak lépteik alatt feltörő fényt. Az őrületbe kerget ami történik, és mikor éppen elveszítenéd minden türelmed, hirtelen a padló felfénylik, szinte elvakít! Miután ki tudod nyitni a szemed, erősen fénylő padlót látsz, ameddig a szem ellát, feletted pedig... sziklaplafont, de felhők szállnak komótosan alatta. Egy-két sötétebb felhőből még eső is esik. Érthetetlen, de legalább látod, merre mész. Kis kutyagolás után egy lépcsőt látsz a semmiben, ami a plafon felé halad a felhők fölé. Postod addig tartson, hogy elindulsz a lépcsőkön.

Jona: Te ahogy vége a fájdalomnak, borzasztó hideget érzel. Körbe tekintve havas sziklákat, ködöt és még több havat látsz. Megfordulva egy hegy ormot is felfedezel, a ködön át pedig kivehető a másik hegy csúcsa is. Az egiyk hegy legtetején kötöttél ki. Hideg van, a rajtad maradt vékony ruha nagyon keveset véd a hidegtől. A helyről ahol állsz vékony ösvény vezet lefelé, de elég csúszós. Lefele haladva nincs más csak szél, hideg és hó, amennyit csak akarsz. Hamarosan egy széles sziklaerkély fogad, amit teljesen belepett a hó, de mégis léptek nyomát véled felfedezni. Követve őket egy nem várt látvány fogad. Egy óriási, tüskés fogú állkapocs. Egy koponya. Egy nagyon nagy koponya. Méghozzá egy sárkányé!!! A koponya állkapcsa hatalmasra nyílik, a gerinc és a bordák a hegy meredek oldalán haldnak tovább, a szárnycsontok szinte körbefogják a hegycsúcsot. Az állkapocsba haladnak a nyomok, azon túl pedig egy barlangot vélsz felfedezni. Belépve melegség fogad, aminek feledtébb örülhetsz. De valami más is kiszűrődik a mélyból, méghozzá gonosz és dühödt hörgés. A barlang szája széles, de egyre szűkűl, míg le kell hajolnod, hogy tovább mehess a hosszú járatban. Postod addig tartson, hogy a járat végén halvány sárga fényt pillantasz meg.

Dead: Ahova te érkezel, az valami egészen más. Téglafalak és macskaköves út fogad. Nagyon nagyon régi módi épületeket látsz, gondosan kövezett utakat, díszes járdákat padokkal, és fáklyaoszlopokkal. Az épületek tökéletes állapotban vannak, habár elég régimódiak, sőt, talán ősiek. Fa ajtók és fa ablakok félig nyitva lustálkodnak, mögöttük csak magányos sötétség lappang. A városkának főtere is van, kör alakú, középütt száraz szökőkúttal, azon egy női alak szobrával. A női alak vékony kelmékbe van bugyolálva, két kancsót tart a kezében, melyekből nyilván a víz folyhatott. Egy lélek sincs a városban, még csak nyoma sincs annak, hogy itt bárki valaha is járt. Ha esetleg megérintenéd a szökőkutat, azonnal olyasmi történik, amitől bármennyire is vagy májer, lányos sikoltást hallatsz. Hirtelen a szökőkút megtelik vízzel, a kancsókból víz folyik ki, minden épület minden ajtaja és ablaka kinyílik, emberek kiabálása, beszélgetése, nevetése, kutyák ugatása, szekérkerék nyikorgása hallatszik mindenhonnan, és jókedvű zene hegedűkből, lantokból és fuvolákból. Egy büdös lelket se látsz magad körül, de a hangok szinte közvetlen mellőled, és úgy mindenhonnan jönnek! Mintha a város élne, de mégse látsz senkit, nem is érintesz meg semmit magad körül. Postod addig tartson, hogy megpróbálsz távolabb kerülni a hangoktól, és hirtelen harangszót hallasz, amit követve egy magastornyú templomhoz érkezel.

Nincs határidő a vizsgaidőszakra való tekintettel, de szeretném, ha mindenki posztolna minél hamarabb! Nem kell összedolgozni, nem is lehet, mindenki a maga részét írja meg, ehhez nem kellenek hetek!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Hétf. Jún. 25, 2012 8:24 pm

A varázslat megkezdődött hát. Óriási fénylő rúnák jelentek meg a csarnok közepén a levegőben, örült forgásba kezdtek, össze-vissza, akár egy óramű kereke. Majd egyre több rúna követi példájukat, feltűnnek a színen, és másolva mozdulataikat, forogni kezdenek. A körök szélesednek, csilingelő hangjaik betöltik a teret. Fényük, majd elvakít, oly óriásira nőttek, s furcsa, de melegséggel töltenek el, akár csak egy nyári napon a horizonton pihenő Nap sugarai. Nem érzek semmit, amit eddig. Elszállt a félelem, a hideg már nem ráz, a bosszú vágy, a gyilkos ösztön, minden eltűnt. Olyan, mintha valaki szólítana minket. De ki? Akármerre keresem a hang gazdáját, nem találom. Ekkor hirtelen a rúnák összezsugorodnak, és akár egy fotonágyúból, vékony fénysugár lövell ki a barlangból. Óriási robaj társul mellé, és egyenest a tenger felé tart. Majd mikor egy szempillantás alatt becsapódik, egy több száz méteres vízoszlop jelenik meg a helyén. Oly magas, hogy az eget súrolja. Amilyen gyorsan létrejött, olyan gyorsan foszlik széjjel, és esőként hullik alá. Csend lesz, senki sem szól, még a szél süvítése sem hallatszik. Talán a robaj miatt, ideiglenesen megsüketültünk. Ám teóriámat megcáfolja egy újabb robbanás hangja, ami ezúttal a föld mélyéről érkezik. A falak remegni kezdenek, a padló akár a kocsonya, a gyertyaállványok engednek a gravitációnak és a földre hullnak. A plafon omladozni kezd, s kikerülgetős játék kezdődik az óriás szikladarabok ellen.
A földrengés egyre csak erősödik. A tenger vizet erős fodrozódásba kezd. Majd örvények alakulnak ki. Először hegyormok, majd erdőségek, s végül egy egész óriási sziget emelkedik belőle. Egészen ámulatba ejtő látvány, ahogy az eddig tengerfenéken nyugvó sziget, visszatér talán egykori pompájába és ismét egy levegőt szív velünk. Ám ez nem egy átlagos sziget. A fák színe nem a megszokott zöld, esetleg őszi színpompa színeit viselik, hanem kékbe és lilába öltözve buszként magasodnak. A Nap fénye helyett furcsa, túlvilági kék derengés vetül. Nem áll meg a tengerszinten, hanem tovább emelkedik, egyre magasabbra, és magasabbra. A remegés abbamaradt, a sziget utolsó darabkája is elhagyta a tengert. Mély, tüskeszerű sziklák állnak ki a földdarab aljából, s a víz patakzik lefelé róla, akár a vízesések. A sziklagyökerekből láncok indulnak ki, s a tengerben tűnnek el. Valószínűleg ez tartja az atmoszférában a hatalmas szigetet. Mikor a láncok megfeszülnek, a sziget megáll. A látvány teljesen foglyul ejt, mozdulni nem bírok. Furcsa suttogást hallok ismét, akár az előző hang, most ez úgyszintén hívogat. Egyre csak erősödik, és erősödik, szinte már fülsüketítő. A mágusok zavarodottan kiabálni kezdenek, ez zavarja meg figyelmem, s az emelvény felé fordítom fejem. Utasítgatni kezdik a katonákat, de azok csak toporogva tehetetlenkednek.
Hirtelen minden megváltozik. A félelem visszatér. De csak a félelmet érzem, ahogy elfog egy szörnyű érzés. Mintha minden egyes csontomat megragadná valami, akár egy sötét árny, s mintha ki akarná tépni őket testemből. A fájdalom pillanatok alatt eltűnik, de...
A fájdalom oda, de bőröm teljesen libabőrös lesz, s leheletemet szinte látni. Kutyahideg árasztja el testemet, s érzem ahogy didergem. Már nem a barlangban vagyok... Körülöttem havas sziklák, legalábbis ameddig ellátok, mert sűrű köd vesz körül. A havas táj még jobban megnehezíti a látási viszonyokat. Hazai pályának is mondhatnám, hiszen szeretem a havat és a hideget, de egy szál talárban vagyok... Még a seggem is befagy! Megfordulok, mögöttem is ugyanaz a látvány, ám a hegy orma tárul elém, s ahogy a ködön át meresztem szemem, megjelenik ikertestvére is. Dideregve indulok meg azon a vékony kis ösvényen, amit kis szerencsével megtaláltam. Óvatosan és lassan haladok lefelé, mert elég csúszós. A helyzet változik, a köd szerepét a szél váltja fel, hogy még jobban halálra fagyjak. Tovább haladva végül egy sziklaerkély fogad, bár hólepte el, mégis tisztán látszik, hogy valaki nemrég járt itt. A meglévő lábnyomok azt súgják, hogy frissek, hisz a szél már régen betemette volna. Követem őket, nem kell sokat haladnom. Teljesen vérbe fagyva állok meg. Egy óriási koponya van előttem, tüskés fogai fenyegetően merednek felém. Láttam már ilyet könyvekben, de sosem hittem, hogy magam fogok találkozni eggyel. A fázás abba maradt, oly mértékben elbűvölt az előttem lévő koponya, hogy hirtelen nem éreztem semmit. Egy mitológia lény, aki régen köztünk élt. Egy sárkány csontváza hevert előttem. Az állkapcsa hatalmasra nyílik, talán még utolsó leheletével tüzet készült okádni. A gerinc és a bordák a hegy meredek oldalán haladnak végig, a szárnycsontok körbe ölelik a hegycsúcsot. Mintha utolsó pillanatában hirtelen megfagyott volna az idő és a sziget alábukott a tengerbe. Művészien konzerválta utolsó pillanatát eme nemes lénynek. Habár a sárkányok nagy rajongója volt, és rengeteget olvastam róla, nem késlekedhettem, menedéket kellett találnom, hisz ismét fázni kezdtem. Az állkapocsban folytatódnak a nyomok, így bemászok az egykor veszedelmes fenevad szájába és tovább folytatom utam, immáron vacogva. Majd egy barlangot pillantok meg. Nem habozok, azonnal betérek egy kis melegséget remélem, ám meglepően melegebb van bent, mint számítottam. Először arra gyanakszom, hogy a hegy egy vulkán, de nem emlékszem, hogy kívülről kürtőket láttam volna, így gyorsan elvetem a melegség ezen eredetét. Szintén cáfol, hogy a mélyből hangos, gonosz, dühödt hörgés hallatszik. Valami van itt. Kíváncsiság hajt tovább, így folytatom utam. A barlang szája egyre csak szűkül, végül már le kell hajolnom, hogy tovább hatolhassak a hangok irányába. Aztán halvány sárga fényre kapom fel a fejem. Vajon miféle lény vár a túloldalon?

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Kedd Júl. 10, 2012 8:02 pm

A varázslat kezdetét vette, közben pedig hatalmas rúnák jelentek meg a teremben és forogni kezdtek a fejünk felett. Kellemes csilingelő hangot hallattak magukból, miközben egyre fényesebbek és fényesebbek lettek. Valami furcsa érzés kerített a hatalmába, mintha valami szólna hozzám és magához hívna, de semmilyen hangot nem hallottam és egyetlen egy embert se láttam, aki hozzám szólna, miközben az embereket nézegetem. A következő pillanatban a rúnák összementek és egy hatalmas fénycsóva lövellt ki a tenger felé. Ennyi lett volna? Szememmel követtem a fénysugár útját, amint belecsapódik a vízbe és mellette hatalmas vízoszlopok emelkednek magasba. Amint a víz ismét a helyére került pillanatnyi csend támadt, de nem tartott sokáig. Talpunk alatt a föld elkezdett remegni, nem is csak a föld, minden remegett, az álló dolgok mind eldőltek és a falakról hullani kezdtek a kövek. Éppen a tetőt kémleltem, amikor arra lettem figyelmes, hogy mindenkinek a szem a tengerre szegeződik. Életembe nem láttam még ilyet, egy sziget emelkedett ki a vízből. Elég furcsának találtam, hogy a szigeten lévő fák színe nem zöld és barna volt, hanem lila és kék. A sziget teljesen kiemelkedett a vízből és egyre csak az ég felé tartott, közben pedig a remegés is abba maradt. A sziget gyökerein épületméretű láncok lógtak, amelyek egészen a tenger mélyéig hatoltak. A láncok megfeszültek és a sziget megállt a magasban, a láncok olyanok voltak, mint egy hajónak a horgony, a helyén tartotta az egész szigetet, hogy ne mozduljon el. Mindenki tátott szájjal nézte végig a történteket, van, aki most a szemét dörzsöli vagy magát csipkedi, és azt hiszi, hogy csak álmodik. A mágusok az emelvényen ide-oda rohangálnak és utasítgatják a katonákat, de azok nem éppen tudnak mit tenni, hiszen a látvány megrészegítette őket. Hírtelen valami furcsa erő kezd el minket húzni, mintha a csontjainkat akarná kipréselni belőlünk, egyszerre mindenféle érzés kerített magába, hányingerem is volt és különös volt az érzés, ahogy a csontok ki akartak jönni belőlem, de amilyen gyorsan és fájdalmasan jött az érzés, olyan gyorsan is múlt el. Csak egyvalami jutott el a tudatomig, hogy már nem a barlangban vagyunk. A hányingeremet végül sikerült leküzdeni, ám rájöttem, hogy nem attól a furcsa érzéstől lett hányingerem. A karjaim és a lábaim a semmibe lógtak én pedig egy faágon hasalok.
- Jézusooom. – kiáltok fel.
Amikor jobban megvizsgálom a helyzetet, rájövök, hogy egy fán vagyok, ami a plafonról lóg le a semmibe. Odalent csak a tenger van, aminek a hangja lágyan csiklandozza a fülemet, a víz hangja, amint mossa a partot.
- Hogy az Istenbe kerültem ide? – gondolkodok, miközben felmérem a helyzetemet.
A fa oldalán rengeteg szikla van, amelyik kifelé nyúlik, ahogy jobban megvizsgáltam őket fel is lehet rajtuk mászni és erősen remélem, hogy megtartanak. A mászás könnyebben megy, mint gondoltam, a kövek stabilan állnak, talán még egy nálam nehezebb embert is gond nélkül megtartanának. Miközben felfelé mászik, egyik kezemet a másik után rakom és a lábaimat is ugyan így, észreveszem, hogy nem csak ez az egy fa lóg. Több tucat fa van, amelyiknek a lombkoronája a semmi felé néz. A fa, ami mellett mászok nagyon magas, miközben a gyökér felé mászok, a szemem sarkában észreveszek egy mozgó pontot. Odakapom a fejemet és megpillantok egy felfelé mászó embert. Elég távol van tőlem, úgyhogy ha odakiáltanék, sem hiszem, hogy meghallaná. Amint felértem a fának a gyökeréig megkapaszkodom, benne s egy kicsit kifújom a levegőt.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Pént. Aug. 10, 2012 11:11 pm

Egy egészpillanatot töltöttem a csodálkozással. Hosszú varázsló pályafutásom alatt még nem volt részem ehhez hasonló élményben. Az óriási fénylő rúnák, mintha csak egy szalagról szálltak volna az ég felé. A fellegekben matematikai pontossággal folytatták útjukat. Mindeddig, úgy gondoltam, hogy a mágia szabad, rendszertelen és éppen ezért határtalan. Szívemben egy kis világ dőlt össze, de nem volt időm ennek jelentőséget tulajdonítani. A folyamatosan változó mágikuskörök kellemes meleget árasztottak. Hamis nyugalmat keltettek és majdhogynem megvakítottak. Szememet a földre vetve egy „harmadik” fél hívását éreztem. Innentől nem láttam az eseményeket csakis a többi érzékszervemre támaszkodtam az észleléshez. Amikor a varázslat hatalmas robajjal szétrobbant és a vízbe csapott, a fejem reflexszerűen irányába kaptam. Hihetetlen vízoszlop tört elő a nyomán, majd elült és szétszóródott a levegőben. Miután épp megnyugodott mindenkit újabb „támadás” ért, minden remegett és dőlni kezdett. Kődarabok potyogtak reánk és teljes káosz lett úrrá rajtunk.
Egyik ámulatból egy újabba esve egy apró földrész emelkedett ki a víz rengetegből. Sűrű erdő ölelte körbe a két hegyet, amely egymással küzdve növekedtek. A színek talán egy varázslat hatására, de nem mindennapiak voltak. Az ég, valami túlvilági kék aurát árasztott magából. A fák szintén valami számomra felfoghatatlan folytán kék, s lila fényben villóztak a szemem előtt. A hatalmas szelet furcsaság tovább folytatva szokását, ismét megrökönyödtetett. ahelyett, hogy megállt volna a tengerszintnél, mint egy normális sziget, ő nem elégedett meg vele, tovább haladt a felhők közé. Amíg „őt” figyeltem, észre se vettem, hogy abbamaradt a helység amortizálódása. Mi is elkezdtük „követni” a szárnyra kapott varázslatos képződmény példáját. Nem láttam mindent tisztán, de a patakokban hömpölygő víztömegeket nem tudtam elkerülni. Mikor hirtelen megálltunk a robosztus láncok fogsága miatt, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
Kellemetlen sistergés zavarta meg a fülem nyugalmát. Majd egyre erősödött az irritáló zaj. Azt hittem, csak mi, a foglyok zavarodtunk meg, de nem így volt. Fogva tartóink ugyanannyira esetlennek tűntek, mint mi magunk. Szívem kicsit megenyhült és sikerült kitakarítani a fejemben. A varázslók próbálták irányítania megfagyó harcosokat, de azok csak bénáztak. Éppen a legközelebbi menekülési útvonalat kutattam, amikor már a sokadik érzés fogott el, rövid időn belül. Megragadtak, nem tudom, mi, nem tudom, hogyan, de megragadott. S nem csak a kezem vagy a lábam, az egész testemet. Egészen a csontomig hatolóan. S ha ez nem lenne elég fájó, fel is rántott. Mintha nem az lett volna a célja a cselekedetnek, hogy valahova máshova vigyen, hanem hogy a csontjaim kiszakítsa a bőröm. De a fájdalom, csak meglátogatott, rögtön el is illant. Célját viszont elérte, már nem ott voltam, ahol, annyi megpróbáltatás ért. Sikerült újból lenyugodnom és józan ésszel gondolkodnom.
Az előző helyzettől teljesen eltérő látkép fogadott. Egy átlagos, ámde végtelenül öreg épületek vettek körbe. Téglából készült falak, s macskaköves út tárul elém. A gondosan kikövezett utakat díszes járdák lelik át, amelyeken padok szolgálnak pihenőhelyül. Az éjszakai fényforrásról pedig a fáklyaoszlopok tesznek. A koruk ellenére minden rendben volt, az itt élő állampolgárok, minden bizonnyal sokat tesznek azért, hogy a látkép ilyen „gondtalan” legyen. A fából készült ablakok, s ajtók félig nyitva, szinte hívogatva állottak. mögöttük azonban nem hasonló bajjal rendezett szobák,illetve konyhák fogadtak, hanem csakis a rejtélyes sötétség. A főtéren, mert ugye egy ilyen helységnek az is van, egy száraz szökőkút pihent. Az élettelen női alak vékony öltözékkel volt bebugyolálva, s kacsóiban egy-egy kancsót fogott. Nem kellett hozzá különleges képesség, hogy rájöjjek, egykoron a két vederből zubogott a víz.
A község területén egyetlen élőlény sem vált társaságommá. Egy macska vagy kutya is megtette volna, csak mégis érezzem, hogy nem vagyok egyedül. ki tudja, talán azért oly szép, s rendezett ez a hely, mert sosem járt itt senki. Úgy gondoltam, hogy ez mértéktelen pazarlás, az emberiség részéről. Felépítenek egy ily” csodás helyet és nem lakják be. mert, hogy ezt ugye emberek készítették, más nem lehetett. Csak mi vagyunk képesek ilyen dolgokra, ugyanis az, aki, vagy ami teremtette ezt a hatalmas rendszert, csupánn0ekünk adta meg a lehetőséget, ilyen kolosszusok precíz elkészítésére.
A lábam saját döntésétől vezérelve megindult. A szökőkút felé meneteltem, ami igazán nem volt ellenemre. Valahogy megragadott a leányzó, ezért pedig szerettem volna közelebbről szemügyre venni. Néhány lépésre tőle megálltam, arcvonásai magával ragadtak, igazság szerint el is bambultam a látványtól. Úgy gondoltam, hogy, ha élő volna, mindeneképpen szeretném megérinteni legalább egyszer. De így, hogy tudtam, hogy mennyire is lelketlen, nem volt annyira vonzó. De hát tulajdonképp ez miért is zavar engem? Ami ilyen szépséges azt meg kell érinteni, akár mozog, akár nem.
Mikor mosdatlan kezeim hozzá értek a tiszta szoborhoz, azt hittem az égii büntet hatalmas robajjal. Férfiasan bevallom, hogy egy sikolyt is hallattam, ami enyhén leányosra sikeredett. Kezdetben azt hittem, a már említett súlyt le rám, ám nem. Rengeteg zaj együttes forrása keltette a káoszt a fejemben. Körülnézve, immár teljesen nyitott ablakok, s ajtókat vettem észre. Hallottam emberek kiabálását, hangos beszédüket, s a kutyák ugatását is. Ennek ellenére semmilyen mozgó lényt nem észleletem egyéb formában. Ellenben a kút megtelt vízzel, valamint az edényekből újból víz búgott alá. Zenét hallottam, rengeteg különféle hangszerből, mégse láttam egyet sem. Hangos szekerek vettek körbe, de egyet sem sikerült megpillantanom. Mintha kezdte volna megőrülni, hallottam a hangokat, de semmi egyebet. Kétségbe estem, immár sokadszorra. Pánikhelyzet alakult ki a szívemben és az eszemben is egyaránt.
Teljesen lefagytam és vártam a csodát, ami segíthet rajtam. De nem jött semmi, csak a zajok zaklattak továbbra is. Arra vártam, hátha elmúlik magától, vagy talán az érzékszerveim többi része is csatlakozik a rituáléhoz. Miközben vártam, próbálkoztam más ötlettel is előállni. Ésszerűnek tűnt, megmozdulni és elszaladni innét, de féltem, hogy hibát vétek. Lehet, hogy ahova megyek, ott még rosszabb lesz. Ki tudja, talán igazából mindenki itt van, s csak a szemem vacakol és ha megindulok, akkor mindenkinek nekimegyek. De az is lehet, hogy egész más fog történni. valami ösztöntő vezérelve a kezem a fülemre tapasztottam és a szemem erősen lehunytam. Bár, gyengébben, de még mindig hallottam. Újból vártam néhány másodpercet, hogy hátha elillan, de nem.
Nem láttam más lehetőséget lábaim szedni kezdtem és nem törődve semmivel szaladtam. Aztán hirtelen egy újabb forrás zavart meg, méghozzá egy harangszó. Irányába nézve egy magas tornyú templomot pillantottam meg. Mivel ezt tudtam, hogy honnét jön, sokkal megnyugtatóbb volt, mint a többi. Rémülten szaladtam, azért, hogy elnyomjon minden mást a kellemes ritmus.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Pént. Aug. 17, 2012 4:51 am

Fogalmam sem volt mi történik…egy biztos volt, nem lesz jó vége a történetnek. Éreztem…éreztem, hogy bajban vagyunk…mind…féltem…bár idegességem miatt az nem nagyon érdekelt…elöntötte az agyam a düh, hogy olyan, mintha valami senkik lennénk, akikkel bármit megcsinálhatnak…
Óriási fény keletkezett és valamiféle rúnák jelentek meg a csarnokban, majd össze visszaforogtak. Egyre jobban szélesedtek és egyre több rúna jelent meg, majd csilingelő hangot adva töltötték meg az egész területet. A fényük, melyeket árasztottak melegséggel töltött el, valamint úgy éreztem minden kétség és harag elszáll belőlem, ami eddig felgyülemlett. Olyan volt, mintha szólítanának, de semmit sem hallottam vagy láttam, annyira furcsa volt az egész.
Valami miatt hirtelen a rúnák összezsugorodtak és egy irtózatos hang kíséretében, egy vékony sugár csapódott ki a barlangból a tenger irányába. Amint elmúlt a robaj, ugyanolyan hangos zaj jött a föld alól. Elkezdtek remegni a falak, a padló és az egész barlang, majd kisebb kődarabok kezdtek a plafonról. Ekkor a tengerből egy sziget kezdett kiemelkedni, melynek partján sűrű erdő volt látható, közepén pedig két hegy magasodott ki. A fák kékek és lilák voltak, a hegyre pedig furcsa árnyalatú kék fény vetült. A sziget felemelkedett a magasba, a gyökerei is kiemelkedtek a tengerből. A sziklákról láncok lógtak, melyek a tenger mélyébe „kapaszkodtak”, és ahogy kezdett a sziget emelkedni a remegések is elmúltak a barlangban. A láncok kezdtek egyre jobban feszülni, majd mikor már elérték a határukat a sziget megállt a felemelkedésben. A látvány egyszerűen leírhatatlan volt, észrevettem, hogy még a lélegzetem is elállt.
A következő pillanatban a mágusok ordibálni kezdtek és utasítgatni kezdték a katonákat, akik nem igazán tudták mit is tegyenek.
Mérhetetlen és elviselhetetlen fájdalom kezdett végigfutni minden porcikámon, miközben úgy éreztem, hogy a csontjaimat akarják kiszakítani a helyéről. Olyan érzés volt, mint mikor valaki felránt a magasba, azonban egy pillanat alatt eltűnt a fájdalom és egy teljesen más helyen találtam magam.
Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, a pánik pedig már pillanatok alatt kezdett eluralkodni rajtam. Körbefordultam azonban hiába volt nyitva a szemem nem láttam semmit. Kinyújtottam a kezemet és miután megbizonyosodtam arról, hogy nincs előttem semmi lassan elindultam. Ahogy léptem a talpam alatt halvány fényfoszlány keletkezett, majd el is illant. Előre fele haladtam, de borzasztó volt úgy menni, hogy fogalmad sincs hol vagy, merre tartasz és nem látsz, nem hallasz semmit. Éreztem futkorászik rajtam a hideg és a fejemben elkezdtek a lányok hangjai csengeni. Körbefordultam, de tudtam, hogy nem innen jön a hang…a fejemben voltak és nem tudtam sehogy sem kiűzni őket.
- Gyilkos…gyilkos…meghalsz…te tehetsz róla…csak is te…
- Hagyjatok! Hagyjatok! - kaptam a fejemhez a kezem, a hangom pedig visszhangozni kezdett a helyen. Ijesztő volt, mert olyan érzésem lett, mintha egy végtelen világba kerültem volna, ahol semmi más nem létezik rajtam kívül csak a sötétség.
A megölt lányok hangjai egyre hangosabbak és hangosabbak lettek a fejemben és kezdtem megint megőrülni. Az utóbbi időben már tényleg nem nagyon bírtam elviselni a látomások okozta görcsöket a gyomromban, a kialvatlanságot és a folytonos sírást. Semmi sem használt már ellenük, hiába próbáltam beletemetkezni a munkába, új helyekre menni, barátokkal találkozni, egyszerűen semmi sem hatott…már nem mertem lefeküdni aludni…nem mertem egyedül lenni sehol, de már ez sem hatott, hisz nappal is ugyan úgy láttam magam előtt, ugyan úgy hallottam a síró hangjukat, a vádló szavaikat, melyeket sosem fogok tudni kitörölni az agyamból. Olyannyira megviselt ez az egész, hogy már alig tudtam enni is, mert volt, hogy nem maradt meg bennem egy percig sem az étel. Igyekeztem eltitkolni a céhtársaim és a barátaim előtt mi történik velem, de egyre nehezebben ment ez is.
Felkaptam a fejem, mintha eltűntek volna a lányok és ekkor megláttam a távolban ugyan olyan kis halvány fényvillanásokat, mint mikor én lépkedtem. Egyre jobban gyorsultak és felém tartottak. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak, hogy közelednek. Gondolkodás nélkül elkezdtem rohanni, eszeveszetten bár fogalmam sem volt merre visz az utam. Minden oldalról kezdtek felderengni az apró fényfoszlányok, tudtam, hogy bekerítettek…
~Meg fogok őrülni…nem bírom…nem bírom tovább~ észre sem vettem, hogy hang is jött ki ismét a számon. - Ááááááááááá- olyan hangosan sikítottam fel, hogy még magam is meglepődtem. Ekkor a padló fényleni kezdett, de majd elvakított és miután végre sikerült kinyitnom a szemem kezdtem felfogni, hogy tényleg fénylik a talaj alattam. Végtelen terület tárult elém, melynek látványa felfoghatatlannak tűnt, felettem pedig sziklaplafon húzódott, azonban felhők szálltak alatta. A messzi távolban lehetett észlelni, hogy egy-két felhőből eső hullott a padlóra.
Még mindig nem tudtam merre visznek a lábaim, viszont legalább láttam hova tartok.
Fogalmam sincs mióta mehettem már az ismeretlen vidéken, de kezdtem egyre jobban fáradni. Nem tudom mióta nem ettem, még ha nem is nagyon bírja befogadni a gyomrom egy-két falatot lenyomtam volna a torkomon, kezdett kiszáradni a torkom is és időnként még egyszer kétszer visszhangzani kezdtek a fejemben, de így, hogy fényben voltam kicsit könnyebb volt elviselni. Egyszerre font fantasztikus, csodálatos és ijesztő is ez a hely, mely kíváncsivá tett. Nemsokára megpillantottam egy lépcsőt , mely a plafon felé vezetett a felhők közé. Kissé megtorpantam, majd szaladni kezdtem, hogy minél előbb odaérjek. A lépcső lábánál megálltam és felfele tekintettem, de nem láttam a végét. Körbenéztem, de azok akik a sötétségben követtek és körbevettek, amint a fényesség elárasztotta a helyet eltűntek…lehet, hogy már csak a képzeletem játszott velem, amin meg sem lepődnék.
Elindultam hát felfelé, a kíváncsiság és a félelem érzéseivel.

Elnézést kérek a késésért!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Kedd Aug. 28, 2012 12:46 am

A gigászi csarnokban pillanatok alatt felerősödtek a mágikus rezgések, és ezzel együtt a körülöttem állók is egyre zavarodottabbak lettek, egymáshoz suttogtak, nem értettek semmit, ahogy én sem. Újabb hangok tűntek fel a tér közepe felől, furcsa, enyhe csilingelés, mely különös meleget hozott magával. A tömeg lecsillapodott, a rémület és a tudatlanság helyébe megnyugvás költözött, mindenkiből eltűnt a feszültség. Egészen különös érzés volt! Úgy éreztem, mintha valaki vagy valami hívna, pedig nem hallottam semmit! Volt valami megfoghatatlan a levegőben, egy ismeretlen erő mely hozzám szól, mégis teljesen természetesnek éreztem. A varázslat rezgései melyeket a mágusok keltettek, most még intenzívebbek lettek, ám mintha kisebb felületről érkeztek volna, és zsugorodott, egy pont felé koncentrálódott, majd hirtelen elillant a távolba. Kisebb csend után hatalmas robaj érkezett a messzeségből, megrázva az egész környéket.
A távolban a víz mintha felforrt volna, majd valami óriási kiemelkedett, recsegés ropogás és nehéz lánccsörgés közepette hagyta el a tengert, és hatalmas hullámok csaptak össze alatta, felháborgatva az eddig csendes felszínt. A tér, amin álltunk megremegett, néhányan el is estek, fölöttünk és alattunk is megrepedezett a kő, és a plafonról kavicsok hullottak alá, fejbe kólintva egy-két balszerencsés embert.
- Egy óriási sziget emelkedett fel a tengerből!- Hüledeztek mellettem az emberek.
Egyre kevésbé értettem miért hoztak ide minket, de nem hagyhattam el magam, koncentrálnom kellett ha valaha is ki a akarok jutni innen, ami per pillanat persze lehetetlennek tűnt, a minket körbevevő őr sereg és mágusok miatt. A legtöbb mágus ugyan szintén el volt foglalva az óriás lebegő, láncra vert szigettel, de a fegyveresek szorosan közreszorítottak minket , és mindenféle megszólalás nélkül tuszkolták vissza az izgő-mozgó tömeget a csarnok közepén.
Újabb fejetlenség kezdett kialakulni, eltűnt belőlünk a nyugalom, a mágusok akik idehoztak minket, izgatott és csodálkozó csacsogásuk helyett, most zavarodott kiabálás tört ki, és talán még az okát is fel tudtam fedezni, egy idegen női hang sejlett fel a pánik zaja alól, és egy furcsa szavakat kezdett kántálni.
-Innissia a'mar khilie! Neorxnawang sathii I kan. Gehamn a'mar thi! Halld most szavam. Neorxnawang újjászületetett. Gyere velem!
Az utolsó szó hallatára iszonyatos fájdalomba robbant minden porcikám, és ez a maró érzés mintha felfelé húzott volna, majd képszakadás
Ismét egy ismeretlen helyen tértem magamhoz, ám ez sokkal kellemesebben indult! Egy egészen különleges kis réten ébredtem, alattam puha fű, körülöttem a környezet mágikus rezgésekkel tudatta velem kinézetét! A vibrálás minden irányból érkezett, óriási mélyen nyekergő gombák és fák, különös susogó növények, csörgedező patakok vettek körül. Biztos valami ilyesmi érzés lehet látni, mindent erősen érzékelni tudtam környékemen!
Ám ezt az elragadó helyet hirtelen kevésbé kezdtem értékelni, mikor szembe jutott, hogy is kerültem ide.
Gőzöm nincs hol lehettem, milyen messze voltam otthonról, és hogy jutok innen ki, így elindultam egy irányba, a gomba és fa rengeteg felé. Minél tovább jutottam, annál elképesztőbb volt e hely, sziklás csobogók, kis vízesések, furcsábbnál furcsább növények, mindennek erős mágikus kisugárzása volt, igazi zene füleimnek, de sajnos nem maradhattam. Bandukolásom közben a saját lépteim hangja mellet, más valakiét véltem felfedezni nem is olyan messze tőlem, egy nagyobb fatörzs mögött haladt el. Azon nyomban megtorpantam, úgy tűnt ő is észre vett és megállt. Hallottam mély légzését, és ahogy nekisimult a fának, hogy elbújjon előlem, persze a fülem elől nehéz elrejtőzni, főleg ebben a nekem előnyös környezetben, ugyan is minden amihez hozzá ért más rezgéseket bocsátott felém.
-Ki van ott?- kérdeztem tétovázva, de nem kaptam semmi választ.
Tettem egy-két óvatos lépést felé, bár lehet hogy inkább menekülnöm kellett volna? Én nem éreztem negatív szándékúnak, de talán ő engem fenyegetőnek talált, mert gyors léptekkel elhagyott engem, mintha menekülni próbált volna.
Utána eredtem, talán segíthetünk egymáson, ha sikerül megbékélnie velem, vagy ha más nem, elvezet valahová, jobb ötletem úgy sem volt egyelőre, nagy lépteivel gyorsan haladt előttem de én könnyedén követtem, levágva az utat felé. Előnyben voltam minden szempontból, az erdő, a saját léptei, és minden lélegzetvétele elárulta merre megy. Nagyon sokáig kergettem, már szinte élveztem ezt a macska-egér játékot, de nem volt szabad megfeledkeznem a célomról, és már fáradtam is, ki tudja meddig kell még ezen a helyen lennem minden élelem nélkül.
Végre megállt, de kétségbeesetten toporgott egy helyben, sikeresen sarokba szorítottam egy sűrű gomba fal mellett, én pedig lassan közeledtem felé próbálta kevésbé fenyegetőnek tűnni, bár sosem gondoltam volna, hogy valaki valaha is fenyegetőnek találja megjelenésemet, talán más oka volt annak, hogy el akart előlem tűnni.
Kiléptem elé egy fa mögül, próbáltam jobb belátásra bírni. – Várj! Nem alkarok ártani senkinek!- Kiáltottam rá mikor idegesen fészkelődni kezdett a gomba falnak dőlve.
Csak reméltem , hogy tudunk majd egymáson segíteni, és hogy ő sem akar ártani nekem!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Csüt. Szept. 06, 2012 9:21 am

Red: Eléred a fa gyökerét, mely hosszan cikázik a mennyezet felé, róla több kisebb gyökér és inda lóg lefelé. De hirtelen a gyökerek megmozdulnak, életre kelnek, van amelyik vadul csapkod, van amelyik csak bonyolult hurkokat és csavarokat ír le. A tied is hasonló kép kezd el viselkedni, össze-vissza rángatózik, lengedezik. Egy biztos, azonnal el kell innen pucolnod! A tovább mászás nem lehetetlen, de már-már annak tűnik, főleg mikor a szomszédos gyökerek és indák elkezdik csapkodni lábad nyomát, és lehetőség szerint téged is. Ellened fordul a természet, és nincs más út, csak felfele. Mikor már elérnéd a gyökér tövét, hirtelen az aggresszív indák elkapják a lábadat. De még mielőtt elvesztenéd az erődet és lezuhannál a mélybe, egy kéz ragadja meg a tiedet, majd ránt fel magához. A föld mennyezet egy kiugró párkányán találod magad, és körbepillantva megláthatod megmentődet! Ennek részleteit lentebb olvashatod! Ha összehaverkodtatok, találtok egy felfelé vezető szűk járatot. Csak kúszni tudtok benne, de felfelé vezet, és a végén halvány természetes fény dereng. Másfele úgyse nagyon mehetnétek, úgyhogy indulás!

Celia: Megpillantod az illetőt, akit eddig üldöztél. Ennek részleteit lentebb olvashatod! Ha összehaverkodtatok, furcsa zajra lesztek figyelmesek. A gombák és növények nagyon furcsa hangokat adnak ki, de te a hangoknak köszönhetően szinte látod a közelgő veszély körvonalait. Valamiféle állat lehet, nagyon nagy testű, és csak most eszmélsz rá, hogy nem egyedül van, hanem legalább öt ilyen állt dübörög felétek. Lépteik nehezek és hangosak, letarolják maguk előtt a növényzetet mely keserves hanggal pusztul el. A csorda felétek tart, és nem nagyon tudtok kitérni az útjukból. Mikor közel érnek, világossá válik, hogy mik ezek. Elefántok! Legalább hangjukból, és közelebb érve a hangoknak köszönhető látomásokból ítélve ezek megvadult elefántok, akik megállíthatatlanul törnek előre, letarolva mindent. És csak az első sorban vannak öten, mögöttük még legalább ötször ennyi állat baktat. Lábaik közt cikázva elég nehezen tudtok haladni, az állatok tudomást sem vesznek rólatok, akár el is taposhatnak, ha nem vigyáztok. Valahogy ki kell törnötök a csorda útjából, különben végetek. Ha ez sikerül, látjátok elhaladni az utolsó elefántokat is előttetek, mögöttük pusztítás amíg a szem ellát. De az elefántok nem térnek le az útjukról, mintha céltudatosan haladnának valami felé. Kövessétek őket!

Ai: Te a lépcsőn felérve úgy érzed, mintha megragadnák minden porcikádat, és felrántanának a magasba. Majd ugyanilyen hirtelen szilárd talajt érzel a talpad alatt. Körbenézve a lélegzeted is eláll. Gyönyörű táj terül el előtted, hegyek, erdők, folyók, vízesések, mezők... a messzeségben egy kisebb városka is látható. Te egy meredek hegy oldalán vagy, egy ösvényen, mely lefelé és felfelé is vezet. De az ösvényen már jön valaki. Ennek részleteit lentebb olvashatod! Ha összehaverkodtatok, a messzeségből éles rikoltásra lesztek figyelmesek. És közeledik. Hirtelen a hegy mögül három óriási madár bukkan elő. Sólyomra hasonlítanak, de tollaik vége éjfekete, szemük vérvörös. Egyértelműen titeket vesznek célba. Ha harcoltok, az egyik madarat sikerül legyőznötök, ám a másik kettő felkap titeket a földről, és a magasba emel. Erős karmaikkal tartanak titeket, és elrepülnek a hegy közeléből. Nem tudjátok, hova visznek titeket, ha ellenszegültök, erősebb lesz a szorítás.

Jona: Eléred a járat végét, és a morgás mellett más hangokra is figyelmes leszel! Egy nagyobb barlangba érkezel, ahol a falakról erős fényű kristályok lógnak lefelé. De nem tudsz sokáig gyönyörködni a látványban, mert hirtelen egy vadállat ront rád. Az állat kutyaszerű, de hátán vastag tüskék merednek felfelé, szájából két fekete agyar mered előre. A megvadult állat vakon küzd ellened, de elbukik. Ám további csatazaj áramlik a barlang végéből, és ott találsz egy másik személyt, amint egy sokkal nagyobb ilyen lénnyel hadakozik. Ketten együtt le tudjátok győzni! Ha vége a szörnynek, jobban szemügyre veszitek egymást. Ennek részleteit lentebb olvashatod. Miután összehaverkodtatok, még több farkast láttok előbújni, bár nem támadnak rátok, csak dühödten vicsorognak, és elálják a járat felé vezető utat ahonnan jöttél. Már csak a barlang mélyére vezet út, és a farkasok egyértelműen terelgetnek titeket. Nincs mit tenni, menjetek.

Dead: Belépve a templomba tovább hallod a láthatatlan lakosság hangjait, ahogy imádkoznak, egy pap misét tart, ilyesmik. A harangot viszont továbbra is kongatja valaki. Fel kell jutnod a toronyba, ami nem egyszerű út, lévén a lépcsők leomlottak. Ha nagy nehezen felértél a toronyba, megpillantod azt, aki kongatta a harangot, hogy ide találjon még más is. Ennek részleteit lentebb olvashatod. Ha összehaverkodtatok, furcsa zajokra lesztek figyelmesek. Úgy hangzik, mintha katonák masíroznának be a templomba, emberek sikoltoznak és menekülnek. De odalent semmi mozgást nem láttok. A katonák a hangokból ítélve feldúlják a templomot, meg is ölnek pár embert, a papot is, majd fáklyákat gyújtanak. Kimasíroznak, de pár katona bent marad és a fáklyákkal körbejárja a templomot. Bár semmit se láttok ebből, a tüzet viszont nagyonis jól látjátok! A láthatatlan katonák felgyújtják a templomot, de maga a tűz valóságos! Márpedig ha nem siettek, bent égtek! A toronynak egy ablaka van, az is bedeszkázva. Ha arra mentek ki, a tetőn át kell valahogy leugrálnotok az utcára. Ha lementek, a tűzön keresztül kell kijutnotok. Ha sikerül kiérnetek, láthatjátok, ahogy a templom tűz martalékává válik. De amint hátat fordítotok neki, a tűzropogás elhal, és visszatekintve egy tökéletesen ép templomot láttok, az utcazajok pedig ismét békéssé válnak.

Ez mindenkire vonatkozik: Mindegyikőtök találkozik egy másik személlyel! Ez a valaki teljesen rátok van bízva, hogy hogyan néz ki, kicsoda ő, honnan jött. A lényeg, hogy vagy veletek került ide abból a szertartásból, vagy hirtelen ragadta el egy láthatatlan erő. Ez a valaki jöhet akár egy távoli földről, távoli világból is, de nem érti a helyzetet, és hajlandó együtt működni! eszerint kell kijátszanotok őket!
Jah még valami! Az újdonsült társatoknak NINCSENEK mágikus képességei, vagy ha mégis rendelkezik ilyesmivel, akkor most valamiért nem tudja használni!

Ismét szükségtelen összebeszélni, mindenkinek csak le kell ülnie nem több mint egyetlen órára, és megírnia a postját! Előre jelzett problémák miatt hosszabb határidőt adok, jövőhét pénteken itt szeretném látni az összes postot! Egyetlen embernek kell egyetlen postot megírnia, egyetlen nap alatt kivitelezhető, úgyhogy nem fogadok el semmilyen kifogást! Akinek nincs itt pénteken a postja, teknőcbendőben végzi! Tehát szeptember 14!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Szer. Szept. 12, 2012 5:21 pm

- Csak sikerült elérnem… - sóhajtok, s kicsi megpihenek, ám nem sok időm volt erre a dologra, ugyan is a következő pillanatban elszabadult a káosz és sikerült elég szorult helyzetbe kerülnöm. Mellettem a kisebb és nagyobb indák és gyökerek elkezdenek csapkodni, van olyan, amelyik egyenesen engem vesz célba és van olyan, ami csak salapál össze-vissza. Ráadásul némelyik gyökéren tüskék és egyéb vágó termések vannak, amik hát nem kellemesek ha az ember bőréhez érnek. Ám ekkora az a gyökér is ellenem fordul, amin kapaszkodtam, elkezdett rángatózni, tekeredni és a föld egyre közelebb került én pedig küzdöttem, hogy nehogy leesek az ágról. Sose bírtam a magasságot és úgy tűnik, most se lett jobb. Ha túlélem ezt az ’élményt ’ valószínűleg a fóbiám is elmúlik.
~ Azonnal el kell innen tűnnöm!~ Tovább kell másznom, mivel vissza nem akartam már fordulni, nehéz olt idáig felmászni. Az indák egyre erősebben csapkodtak egy-egy erőteljesebb csapást éppen csak, hogy megúsztam. Nehéz volt a mászás, a gyökerek a csapkodásukkal megnehezítették a mászást, egy métert mentem fel kettőt csúsztam vissza ráadásul nem a legjobb hegymászó cipő volt a lábamon, szóval meg-megcsúszott az indákon. Már majdnem elértem a gyökérnek a tövét, amikor az pár inda a bokám köré tekeredik és erősen elránt a fáról. Elkezdek fejjel lefelé kapálózni, hogy megtudjak valamit fogni, ugyan is nem olyan bizalomgerjesztő a mélység látványa.
- A francba már!! – kiáltom el magam, amikor egy kéz megragadja az enyémet és erőteljesen kezd el felfelé húzni. Miközben a férfi, - az volt az érdes kezén éreztem – felfelé húzott az inda lefelé, szóval olyan érzést keltett a dolog, mintha szétszakadnék, de végül az indák engedtek a lábam szorításából és a férfi gond nélkül fel tudott húzni. Egy ideig feküdtem a sziklán, ahol már úgy tűnt semmi nem fenyeget, majd aztán felültem. A férfi a sziklafalnak nekidőlve állt, s engem nézett.
- Köszönöm. – felálltam majd odamentem kezet rázni vele, ő elfogadta a gesztust.
Ahogy jobban megnéztem, pár centivel lehetett csak magasabb nálam, de idősebb maximum 2-3 évvel.
- A nevem Red Walter. Benned kit tisztelhetek?
Az idegen levette a fejéről a kapucnit, hogy jobban lássam az arcát. Beigazolódott a sejtésem, 18 éves körül lehet, úgy nézem, hogy felkészült emberke, ugyan is egy háti zsák volt a hátán, amin kulacsok, kötelek és mindenféle szerszámok lógtak oldalt.
- A nevem Adrian. Örülök, hogy megismertelek.
Odasétáltam a szikla pereméhez és lenéztem.
- Nélküled most fasírt lennék… Egyébként, hogy kerülsz ide?
- Fogalmam sincs, egyszer csak valami láthatatlan erő hozott ide.
- Akárcsak engem. – közben pedig meglepődve tapasztaltam, hogy még mindig nem működik a mágia. – Én mágus vagyok, de nem működik az erőm, talán valami blokkolja.
- Á, én csak egy sima vándor vagyok, varázserő nélkül. Csak véletlen tévedtem erre felé, bár most azt sem tudom hol vagyunk.
A beszélgetés után megvizsgáltuk a sziklafalat és találunk egy felfelé vezető üreget, elég alacsony a mennyezet, valószínűleg kúsznunk kell benne, de lényegtelen, ha kiérünk valahová.
Az út gondtalanul zajlik, vártam volna, hogy ránk omlik, esetleg szembe jön valami, de úgy tűnik senki és semmi nem közlekedik ebben a kis járatban. Egy két denevért megzavartunk, de ők ki is repültek a járatból, szóval tényleg volt kifelé vezető út. Amikor megpillantottuk a fényt, gyorsabban kezdtünk el mászni, mivel már nyomasztó volt ebben a szűk lyukban gubbasztani. Más választásunk meg úgysem volt.

/bocsánat a gyenge posztért, de az iskola miatt ritkán kerülök gépközelbe./

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Csüt. Szept. 13, 2012 12:05 pm

A határidőt kitolom vasárnap estig! De akinek addig nincs itt a postja, az teknőc eledel lesz!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Pént. Szept. 14, 2012 12:37 pm

Elértem hát a templomot, mely előtt egy kicsit megtorpantam. Mindeddig sosem léptem be hasonló építménybe, mindig sikerült távol tartanom magam a vallástól. Most azonban ezt a 23 éves sorozatot készülök megszakítani. Sosem hittem a hit erejében, mi több én semmit sem „hittem”, csakis tudtam! Arról pedig, amiről nem tudhattam, arról nem is volt véleményem. Legtöbb elmélkedésemben is csupán a biztos alapokon álló tényekkel dolgozom, ahelyett, hogy feltételezésekbe bonyolódnék. Most viszont olyan házba készülök belépni, ami teli van mindenféle fiktív és hamis dolog tiszteletével. Biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni az, amit bent látok vagy hallok, de mindenképpen el kell érnem a harangozót. Már ha az nem csak a többiekhez hasonló irritáló hang „abból” a világból.
Kicsit meg kellett erőltetnem magam, hogy ki tudjam nyitni a kétajtós kaput, de sikerült. Odabenn öregasszonyok pusmogó hangjainak és egy pap miséjének összetétele fogadott. A hangok egyfajta súlyként nehezedtek rám, zavarban voltam. Nem azért mert érdekes volt a hangjuk, hanem mert egyszerűen rosszul esett kihallgatni egy ekkora csoportot, annak ellenére, hogy nem is akarom. Mivel a mise zökkenőmentesen ment tovább tudtam, hogy az, aki kongatja a harangot, az „én oldalamról” teszi. A vállamon lévő súly az elvesztegetett idővel fordított arányban illant el. A hely végtelenül díszes volt. Vörös bársonyszékek szolgáltak ülőhelyül mindenkinek, a mennyezetről pedig aranycsillár lógott le. A falakat mindenütt valódi mesterek által készített freskók díszítették. A centrumban pedig egy számomra ismeretlen ember szobra állott.
Körülöttem az emberek misét tartanak. Engem nem lát senki, s előttem van egy ehhez hasonló szobor, amit ők végtelenül tisztelnek. Vajon mi történne, ha én ezt a szobrot megcsonkítanám, vagy megszégyeníteném. Vajon a tárgyakon ejtett változtatás milyen hatással van a másik helyre, ahonnét a hang áramol hozzám. Aljas mosoly ült az arcomra. A földhöz hajoltam elővettem onnét egy halálpengét és lassú, nyugodt léptekkel megközelítettem az áldozatomat. Miközben ekképpen tettem elkezdtem gondolkodni azon, mit is csináljak vele. Az, hogy a fejét letörjem az magától értetődő, hiszen az elengedhetetlen része minden szobor megtoloncolásának. Az, aki nem ezzel kezd egy rongálást, annak bizony nincs tapasztalata a dologban. Nem is tettem mást, mikor támadható közelségbe értem, fegyveremmel levertem a műremek legkerekebb részét, ami, ezen tény ellenére még mindig inkább tojás volt, mintsem kör. Ez után még a szívére írtam, hogy „itt járt a Halál” és meg is untam a gyerekes akciót. Ugyanis a mű nem jutott el a célközönségig, mert nem hallottam semmiféle kiabálást.
Nagyjából öt percbe telt, mire sikerült találnom egy leomlott lépcsőt. Ez idő alatt a lelkemben uralkodó nyomás, már semmissé vált. A lépcső és a földszint között körülbelül két és fél, három méter távolság lehetett. Olyan távolságnak tűnt, amit nekem illett megugranom. Mikor igazán formában voltam, minden bizonnyal sikerült is volna, most azonban nem voltam abban. Hiszen hiába próbáltam először helyből, majd nekifutásból is, nem sikerült. Ahogy pedig egyre többször próbáltam, egyre rosszabbul sikerült. Kicsit megálltam pihenni, majd eszembe jutottak a székek. Tudtam, hogy ha az egyikre ráállok, és arról rugaszkodom el, akkor biztosan el fogom érni. Vissza is mentem az eszközért, majd egy rövid, ámde annál hasznosabb pihenő után sikerült is a művelet.
Elértem az első emeletet, s belegondoltam, vajon hányon kell még átmásznom magamat. Így már nem is tűnt, olyan jó ötletnek eljönni ide. Még mikor erős ifjú voltam, akkor sem szerettem megerőltetni magam, nem hogy most, immár felnőtt fejjel. Bár a hangok elhalkultak s foszlányokat is alig-alig hallottam, mégis továbbra is zavart keltett bennem a tudat. Az emeleten rengeteg hálószobát fedeztem fel, talán itt élhetnek az apácák és papok, vagy csak úgy vannak, minden esetre sokat időztem itt is, mire megtaláltam a „feljárót”. Ez is volt vagy három méter messze a földszinttől, de itt nem volt lehetőségem széket használni. Megálltam pár percre gondolkozni és be is villant. Egy szolgámat idéztem meg és a válláról már könnyedén sikerült feljutnom a következő emeletre.
Újabb hosszas keresgélés után megtaláltam a feljáratot a harangokhoz. Ez már nem volt olyan magas, mint előző társai, kicsivel két és fél méter alatti távolságról lehetett szó, ezt viszont már ilyen állapotban is megugrottam. Ott pedig megtaláltam a kongató urat. Háttal állt nekem, átlagos magasságú volt, hátul már kopaszodott a haja. Továbbra is ugyanolyan intenzíven kongatta a harangot, úgyhogy biztos voltam benne, hogy nekem kell szólnom neki. El is indultam felé a saját tempómban, mikor pedig elérhető közelségbe kerültem megkocogtattam a vállát.
- Áh, helló!- szólt, mikor felém fordult. Az arca kissé ráncos és túlontúl szőrös volt. Szakálla és bajsza összeért, akárcsak a szemöldökei is. Pajesza viszont külön életet élt tőlük, hisz alig-alig terjeszkedett. Szája mosolyra nyílt, én pedig kicsit elkomorodtam. – Ja, igen a nevem Aba, örülök, hogy eljöttél ide! – Szavai után kezét nyújtotta nekem.
- Dead Shadorick – kézfogását elfogadtam, majd vártam a továbbiakat.
- Jól emlékszem, hogy te is ott voltál annál a rituáléban? – Magas termetem nehéz elfelejteni, talán ebből emlékezett rám. Bólintottam. - Esetleg te tudsz valamit arról, hogy mi lehet ez az egész? – Kérdésre csak fejemet ráztam, mire ő egy szemtelen megjegyzést tett. – Látom nem vagy valami beszédes. Mosolya arról árulkodott, hogy vicces szeretett volna lenni, mikor azonban észrevette gyilkos tekintetem egyből lehervadt. Sosem szerettem az ilyesféle humorú embereket.
- Van valami terved esetleg vagy csupán ennyi lett volna? – Kérdeztem, miközben a harangot néztem.
- Ja, igen, csak ennyi lett volna! – Válasza közben végig fejét vakargatta, amivel egyre unszimpatikusabbá vált a szememben. Sosem szerettem a hozzá hasonló alaptalan embereket.
- Esetleg
- Van gyereked? – Kérdése egyáltalán nem illett a témához, amiről beszélni szerettem volna.
- Nincs – Feleltem tömören, mire ő olyan furcsán nézett rám, mintha még várna tőlem valamit. Talán a kérdést szeretné hallani, amit kérdése előtt kezdtem el. De most már nem fogom megkérdezni, amíg ki nem tér rá az úr.
- Na, és feleséged?
- Az sincs! – Utasítottam vissza csuklóból a bolond kérdést. Nem látszik rajtam, hogy helyből utasítok vissza mindenféle kapcsolatot más emberekkel?
- Nekem van. Gyönyörű feleségem van, és két szépséges gyermekem. Mikor elraboltak ezek a mocskok, akkor is éppen velük voltam. Lehet, hogy a feleségem is itt van valahol és ami szörnyűbb, lehet, hogy a gyermekeim is fogva tartják! – A férfit elöntötte a családfői düh. Bevallom, tetszett, amit láttam. A sebesült oroszlán a saját vérében fetrengve dühöng, és a családjáért aggódik maga helyett. Észre se veszi saját nyomorult helyzetünket, csakis a szeretteivel foglalkozik. Közben pedig be vagyunk zárva egy másik világba, ahol csak mi vagyunk és a hangok, amik megőrjítenek. Ki tudja, lehet akkor is értük aggódna, amikor megforgatják a pengét a gyomrába. – Ugye, segítesz nekem? Segítesz kijutni innét és megtalálni őket?
- Nem, saját terveim vannak. Nem fogok segíteni, megkeresni őket. De szerencséd van, az én célom is az, hogy kijussak innét, így abban segíthetek, de tovább nem! – Próbáltam a férfit blokkolni abban, hogy megkedveljen, de hiába. Láthatóan annyira kétségbe van esve, hogy nem tudom lekoptatni. Szavaim hatására könnyek gyűltek a szemében és meg akart ölelni. Én viszont kezemet tiltóan útjába tettem és megszólaltam. – Semmiféle testi kontaktus!
- Köszönöm! Köszönöm, és még ezerszer köszönöm! Nem tudod mennyit jelent ez nekem! Tudod nekem nincs semmiféle mágus hatalmam, de nagyon szeretem a családomat! Nem tudom, hogy mi ez a hely, és hogy hogyan juthatok ki innét! Ráadásul egyedül gyorsan megőrülnék, köszönöm, hogy segítesz! – Ez teljesen bolond. Ezek után immár ténnyé vált számomra, úgyhogy nem is akartam vele többet foglalkozni annál, amennyit muszáj.
- Akkor innentől fogva azt teszed, amit mondok, oké? – Próbáltam tisztázni a hierarchikus társadalmunk alapjait az ügyefogyott társammal. mire ő könnyeit leküzdve bólintott.
Odalenn eddig nem hallott zajok ütötték fel a fülüket. Páncélos katonák csörtettek be, hallomásom alapján egyáltalán nem békés céllal. A benn tartózkodók és az újonnan érkezők összetűzésbe kerültek. Szerettem az ehhez hasonló egyoldalú harcokat, de csakis akkor, hogyha én is részt veszek benne és felém dől a mérleg. Egy kis vérontás után pedig kicsit megnyugodtak és a tűzzel kezdtek játszani. Nem tudtam, hogy mire volt jó a gyermekded szórakozás, de biztos. Végül, mi is pórul jártunk az átkozott szórakozás közben, ugyanis a tűz „hozzánk” is átterjedt. Ez pedig felforrósította alattunk a talajt a szó legszorosabb értelmében.
- Gyorsan keress egy kijáratot!
- Csak ez a bedeszkázott ablak van itt!
- Jó lesz! – A rövid párbeszéd után fél tucat hullát idéztem meg, akik egyszerre rohantak neki, együttes erővel pedig kitörték nekünk a kiutat. Ahogy az ablakon kimásztunk a tetőre jutottunk.
- Szerinted túléljük az ugrást?
- Szerintem itt az ideje, hogy valóban hasznos tagja légy kettőnk társadalmának! – Feleltem, majd egy lendületes lökéssel letaszítottam a férfit. Az sikeresen landolt, és két lábra állt. Ezután én is leugrottam, majd egy utolsó pillantást vetettünk a lángoló építményre és elszaladtunk. Azonban elég volt egyetlen pillanatra hátat fordítanunk a tűzropogás elhalt. Az utcakülönböző zajai lenyugodtak és minden visszatért a régi kerékvágásba.
- Hát ez meg?- Aba költői kérdésére senki nem adott választ. Pedig bizony, örültem volna, ha valaki ad egyet rá.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Vas. Szept. 16, 2012 8:55 pm

- Pff! Háháá!- Nevetett megkönnyebbülten az ismeretlen, majd egy hangos puffanással lecsüccsent ugyan ott ahol állt. –És én tőled ijedtem meg?- Hangja mintha egy vas sisak alól szűrődött volna ki, s nehéz bőrből és fémből készült páncél nyekergett minden apró mozdulatára
- Elnézést ha megijesztettem –ziháltam a futás után, mert hosszú lépteit elég nehéz volt követni
- Várjunk egy pillanatot! Hol a francban va…- Mondata köhögésbe fulladt, méghozzá elég csúnyán, és hangja kiélesedett ahogy nagy nehezen lefejtette magáról a sisakját .- Azt hittem Elgorei-on mindenki halo…- Ismét köhögni kezdett.
- Jól vagy?- közeledtem felé segítőkészen, de a következő pillanatban előttem termett és felkapott a vállaimnál fogva, mint egy apró és könnyű tárgyat.
- Azonnal mond meg hol vagyok!- Vérszagú lehellete az arcomba csapott, nem csoda hogy így köhögött ha az került a tüdejébe.
- Ne…Nem tudom. – Nyögtem ijedten. – Talán Fiore egyik részén. – Persze ez csöppet sem volt biztos.
Hatalmas kezei könnyedék könnyedén szorongattak engem a levegőben, Szinte összeroppantotta felkarjaimat, a fájdalomtól felszisszentem. Erre sikerült észbe kapnia, és gyorsan letett a talpamra-
- Oh! Ne haragudj! – Jött a bocsánatkérés majdnem 4 fejjel magasabbról.
- Semmi baj…- Válaszoltam félénken, miközben a szorítás helyeit dörzsölgettem, hogy visszamenjen karjaimba a szusz.
Ő elfordult, és lehuppant oda ahonnan felkelt, sisakja megcsörrent mellette, Hátán pedig hatalmas fegyvere koppnat fémesen a gomba falnak. Zavartan vakarászta a tarkóját, majd újra köhögni kezdett.
- Fi-o-re…Mi a fészkes fenét keresek itt? Hogy kerültem ide? Az előző pillanatban még az életemért küzdök, a másikban már egy idegen meseországban vagyok!
- Engem is valami idegen erő ragadott el, Előtte pedig furcsa mágusokkal találkoztam, akik miatt elvileg ez történt. - Próbáltam magyarázni.
- Mágusok?! – Förmedt rám hirtelen, és a jobb öklét úgy bele vágta az egyik mellette lévő óriás gombába, hogy az menten kidőlt!
- I-igen…- húzódtam össze amennyire bírtam, kezdtem kételkedni a vele való együttműködés biztonságában.
Csak sóhajtott egyet és bőrkesztyűje a homlokához súrlódott, majd végigszántotta rövid kócos haján.
- A mágia megront…- Mondta elhaló hangon, és tenyerét most arcára emelte.
Nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg ismét
- Én is mágus vagyok! Sok más mágust is ismerek, akik nagyon jószívűek, és sosem használnák önző célokra a képességeiket! – Emeltem meg kissé a hangom.
Ő erre rám mordult megvetően, felvette sisakját, majd felállt és elindult egy irányba, hogy otthagyjon.
- Várj!- Bukdácsoltam utána.- Talán segíthetnénk egymásnak kijutni innen! Kérlek, állj meg!- kiabáltam utána, de nem kaptam választ, csak szakadatlanul ment előre, én pedig nem tehettem mást, követnem kellett.
Minden lépése közben én hármat tettem meg, szinte kocogtam utána. Ő persze nem tudta, hogy az erdő sűreje felé halad , bár lehet hogy nem is érdekelte.
- Amm… A nevem Celia, örülök, hogy találkoztunk .- Próbáltam valami ismerkedés félét kezdeményezni.
- Ne kövess!!- szólt rám fennhangon, hangja még mindig rekedt volt a torkában ragadt vértől, és megint köhögni kezdett, de már kevésbé súlyosan.
- Hova kapdat a sebedet? A közelben van egy patak, ott lemoshatod a vért, ha gondolod.- Próbálkoztam ismét.
- Nem gondoltam volna, hogy nem veszed észre a mellkasomon tátongó lyukat, pedig elég látványos. - Méltatlankodott, hörögve miközben visszafordult felém, és széttárta karjait, majd flegmán leejtette őket, a kezén lévő páncél nekiütődött a fémveretes övének, és ismét elindult előre.
- Épp az erdő közepébe sétálsz tudod –e ? – Vágtam vissza kicsit sértődötten. Erre persze megtorpant, majd odasétált hozzám.
- Azt mondtad nem tudod, hogy hol vagyunk. Erre azt is látod, hogy merre kell menni? - Hajolt egész közel gyanakvóan.
- Nem látom, hanem hallom. Igazából én nem látok semmit. – Magyaráztam megint félénken, már csak az hiányozna, hogy ismét felkapjon mérgében, és esetleg el is hajítson.
Nem szólt semmit de éreztem, ahogy közelebb hajol, és vizsgálni kezd.
- Te vak vagy?- kérdezte megilletődve.
- Igen. - Próbáltam mosolyogni hozzá, hogy elkerüljem a kínos csendet több keveseebb sikerrel, de ő megint csak elfordult.
- A nevem Sepulchrum.
- Se…- Próbáltam kiejteni a furcsa nevet.
- Inkább nevezz csak Sáskának, az egyszerűbb. A régi barátaim is úgy hívtak.
- Sáska? – Értetlenkedtem.
- A sisakom miatt. – Majd levette nehéz fém sisakját, és a kezembe nyomta.
Alig bírtam megtartani, hihetetlen súly volt egy sisakhoz képest. Ahogy végigtapogattam, felfedeztem egészen különös formáját, rozsdás és kopott volt a felülete, de a részleteket egész jól ki tudtam venni.
Az egész sima volt, a koponya felé kicsit kicsúcsosodott, de egyszerű lekerekített formával, Négy darab felül kisebb alul nagyobb, kidomborodó bogárszemszerű látórésszel rendelkezett, és a halántékokból két dupla élű pengeszerű tüske, nyújtózkodott előre.
Miután megvizsgáltam felé nyújtottam, hogy visszaadjam, de alig emeltem fel dübörgés hallatszott a távolból.
- Hatalmas lények közelednek, és pont felénk tartanak! – Figyelmeztettem újdonsült útitársamat.
Túl gyorsan haladtak, ahhoz hogy kikerüljük őket, óriási területeket taroltak le maguk előtt, hallottam, ahogy az óriás gomba és fa erdő szinte porrá őrlődik alattuk, és mi is könnyen járhatunk így ha nem indultunk volna ez azon nyomban! Rohantunk, ahogy csak tudtunk, próbáltam vezetni Sáskát, hogy kikerüljük a zsákutcákat. Nem voltunk elég gyorsak és már fölöttünk trappoltak, az átlagos elefántnál sokkal nagyobbak voltak, én pedig veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy kilapítsanak engem. Sáska az utolsó pillanatban kapott ki az egyik lába alól, és a hátára vett, hogy gyorsabban haladjunk, sőt elkezdett felfelé ugrálni az állatok lábán és oldalán, mintha tényleg egy sáska rugalmasságával lendült volna a magasba. A menetszél erősen belekapott a hajamba, majd landoltunk az egyik óriási elefánt hátán, és menet iránnyal szembe haladtunk, hátról hátra pattantunk.
- Heh, ezek mellett inkább bolhának érzem magam. – viccelődött, hogy oldja a feszültséget.
Akaratlanul is jót kuncogtam a viccén, pedig eléggé féltem, hogy leesek, Széles háta és hatalmas fegyvere közt csimpaszkodtam, egy bőr szíjban elég jó fogást találtam.
Hadonászó ormányok suhantak el mellettünk, de végül csak kikerültünk a csorda szélére, és mellettük landoltunk. A kitaposott fák, még mindig fájdalmasan recsegtek alattuk, a rengő földön.
- Köszönet az előbbiért!- mondtam miközben leugrottam mellé a hátáról, és meg igazgattam a ruháimat.
- Mm… Szerinted kövessük őket?- fordult a távolban morajló dübörgés irányába. - Az állatok általában nem csak vaktában futnak, biztosan ott valami ahová mennek.
- Ilyen rohanásban biztonság felé valószínűleg… Persze az még nem azt jelenti, hogy számunkra is menedék.
- Van jobb ötleted?
Erre csak egy sóhajtással tudtam válaszolni.
- Ne aggódj, nem kell sietni, jókora nyomvonalat hagytak maguk után!-
Ígyhát követtük az elefántokat amerre mentek, hátha elvezetnek minket valamihez ami kapóra jöhet.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Vas. Szept. 16, 2012 9:18 pm

Egyre haladtam felfelé a végeláthatatlan lépcsőn és fogalmam sincs mennyi ideje lehettem rajta, de kezdtem egyre jobban elfáradni. Hirtelen mikor felnéztem, mintha nem messze látnám a kiutat, aminek annyira megörültem, hogy mint a hülye elkezdtem felfele rohanni olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam.
~ Mindjárt felérek, igen, mindjárt! Már nincs sok hátra sőt, egyre inkább fent akarok lenni, fent!
Amint felértem úgy éreztem, megragadják minden porcikámat és felrántanak a magasba. Leírhatatlan volt az érzés, és nem is tudtam, hogy mi történik, majd csak akkor fogtam fel, mikor a talpam alá talaj került. Egy kisebb hegy meredek oldalára kerültem és a lélegzetem is elállt attól a látványtól, mely elém tárult. Hatalmas hegyvonulatok húzódtak mellettem és a távolban is, az erdők melyben a fák között és körülöttük is folyók szelték át az egész vidéket, a vízesések, melynek csobogása zene volt füleimnek. Az előttem lévő mezőkről csodálatos virágillat szállt a levegőben a lágy szellővel. A színes apróbbnál apróbb virágoktól elkezdve, a nagyfejű, fodros szirmú gyönyörűségekig mindenféle növény látható volt. Pár pillanatig még elmerültem a látvány tengerében, de hamar észhez kaptam, amint megpillantottam egy kisebb városka épületeit a távolban.
Felnéztem a hegy tetejére és az ösvényen egy alakot láttam kirajzolódni nem is olyan messze tőlem.
Ahogy egyre közeledett megláttam, hogy egy lány az, kin egy fehér nagy ujjú ruha volt, melynek a derekát egy hatalmas kék anyagból kötött masni díszelgett, és a vállainál az ujj részek kicsit sötétebb kék színű kötélfélével volt rögzítve a felső részéhez. Vidáman dúdolgatott valami dallamos kis dalt, majd mikor meglátott hatalmas mosolyra húzódott a szája és elkezdett felém rohanni.
- Hééé! Helóóó! - kiáltotta el magát, és egyre gyorsabban közeledett.
~ Mi a fene? Mit akar ez tőlem? Hmm...viszont ha jobban belegondolok akkor még segíthetne is nekem!~ felé fordultam és én is próbáltam mosolyogni. - Szia! Meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk?
- Nos hát ez jóó kérdés mert igazából én sem tudom. Egy nagy lépcsőn keresztül jutottam ide és azóta már nem tudom mennyi idő telt el, de volt időm felmenni a hegy tetejére, hogy kicsit körülnézzek.- válaszolta a lány miközben lihegve mellém ért.
- Hát ez érdekes...én is egy hosszú lépcsőn jutottam ide, dee fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Előtte meg egy barlangban tanyáztam, valami csuklyás fazonok kántáltak, ráadásul ők is kaptak el és bezártak egy tömlöcbe.
- Fúú, akkor neked kalandos volt az utad ami idáig vezetett. Áh bocsika el is felejtettem mondani, a nevem Ayuna. Nagyon örvendek. – vigyorgott, miközben nyújtotta nekem a kezét.
- Áh igaz is, én is nagyon örvendek, az én nevem Ai. A többit is mondanám, dee azzal mindenkit csak összezavarok mert nehezen megjegyezhető, ezért maradjon csak az Ai.
Nem tudom miért, de volt valami ebben a lányban, amitől még nekem is jobb lett a kedvem. Furcsa volt a kisugárzása, nem éppen mágus kinézete van, de hát ki tudja...érhetik az embert még meglepetések. Az öltözéke sem volt hétköznapi, viszont az enyém sem. Még mindig az a maskara volt rajtam, amibe beöltöztettek és mit ne mondjak kifejezetten irritált. Nem is jutott eszembe eddig, hogy levegyem, de talán jobb is, hisz alatta nem volt semmi más csak a csupasz testem. Az pedig egyáltalán nem jó ötlet, hogy pucéran mászkáljak egy isten tudja milyen vidéken, ahol még életemben nem jártam.
- Mit szólnál, ha együtt mennénk tovább? Szerintem jobb lenne, ha nem egyedül kellene körbepásztázni ezt a terepet. Nem mintha félnék én bármitől is, dehogy is, egyáltalán nem.- ezzel a mondatával együtt bugyután kezdett nevetni, amiből rögtön rájöttem, hogy füllent.
~ Na persze...még hogy nem fél...eh...nah mindegy. ~ gondoltam magamban. - Nem is rossz ötlet. Egyetértek. Na és merre induljunk? Van valami ötleted?
- Hmm...hát ezen még nem gondolkodtam. Viszont gondolom, te is láttad a messze lévő várost. Szerintem érdemes lenne oda elmenni. Hátha többet tudunk meg erről a helyről.
- Azt hiszem mi jól kifogunk jönni, mert már is azt mondtad, amire én is gondoltam. – vigyorodtam el.
- Éljen! Ennek nagyon örülök.- amint ezt kimondta borzasztó éles rikoltásra figyeltünk fel, mely a messzi távolból hallatszott.
- Ez még is mi a fene volt?
- Nem tudom, de azt viszont igen, hogy nem jelent jót.
Egyre csak közeledett ez a ricsaj, és nekem is elég rossz érzésem volt. A hátunk mögül, a hegy másik oldaláról három óriási madár került elő, akik szemmel láthatóan, minket vettek célba. A tollainak éjfekete színűek voltak a végeik, a szemeik pedig vörösen izzottak.
- Bukj le! – kiáltottam neki, majd a sólyomszerű madarak felé fordultam. – Wind Blades- a szél penge varázslatommal támadtam rájuk, azonban csak az egyikőjüket sikerült eltalálnom vele. Mire a következő kettő felé vettem volna az irányt, már csak azt vettem észre, hogy mellettem Ayuna felsikít és mindkettőnket megragadnak a karmaikkal.
- Ai!!!!!
- Ayuna! Tarts ki! Kitalálok valamit!- akárhogy is akartam szabadulni a szorításából, nem ment és csak még inkább erősebben fogott. Bármit csináltam, csak én szenvedtem meg, és fogalmam sem volt hová akarnak minket vinni, vagy hogy mi lesz ezután. Aggódtam Ayuna miatt is, akinek, mint ahogy jól is gondoltam nincs varázsereje. Nagyon nagy pácban volt, mint eddig is és emiatt egyre jobban kezdtem elveszíteni az önuralmam. Olyan mérhetetlen düh kezdte elárasztani az agyamat, aminek sosem lett jó vége.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Hétf. Szept. 17, 2012 10:36 am

Hirtelen megjelenik egy vérteknőc, és felfalja Jona-t, majd szépen elballag.
Jona-t kizártam a küldetésből!

Dead: Újdonsült társaddal felfedezhetitek a városka többi részét. Teljesen átlagos kisvárosnak tűnik, de van egy épület, ami nagyon nem illik az összképbe! Egy félgömb alakú, fekete épület, melyen kék rúnák izzanak. Az épületnek nincs bejárata, ellenben ha valamelyikőtök megérinti a felszínét, azt beszippantja. Odabent minden megváltozik. Nincs gravitáció, és a padló helyett az óriási magasságból szemlélhetitek meg a lebegő szigetet. Mintha fent lennétek a magasba, sok-sok kilóméterrel. Kilépve a gömbből ismét a városban vagytok, szóval ki be járhattok. A gömbben lefele tekintve megszemlélhetitek a szigetet. Északra vagytok ti, a városkában. Délre egy nagy hegyvonulat látszik, nyugatnak egy nagyon fura erdő, tele színes és fénylő fákkal, gombákkal, keletre pedig dimbes-dombos területet láttok, rengeteg romos épülettel, talán egy város romjai. A sziget legközepén egy krátert láttok, melynek határa furcsán magasodik az ég felé, bendőjében pedig sárgás fény pislákol.
Hamarosan furcsa érzés tör rátok. Mintha csak egy lépés lenne innen bármelyik zóna. És valóban, csak erre kell gondolnotok, és ott teremtek! A ciki az, hogy visszafele nem tudtok menni, úgyhogy jól fontold meg, hova szeretnél menni! Ha az erdőkbe mész: Pont egy óriási elefánt csorda útjába kerültök, aminek útjából nagyon nehezen tudtok elbotladozni. Az elefántok útjában pedig ott lohol Celia és egy fura maszkos fickó. Elkerülhetitek a találkozást, de ha nem, kérek egy gyors ismerkedést, majd együtt követhetitek az elefántokat!
Ha a hegyhez mész: A hegyen egy kiugró, jól járható párkányon köttök ki, és még épp látjátok, hogy Ait és egy másik alakot hatalmas madarak kapnak fel a levegőbe. De jön két másik is, akik titeket vesznek célba. Megölhetitek a madarakat, vagy hátasnak használva Aiék után eredhettek. Ha így tesztek, egy óriási fészekig követitek őket a romos dombok oldalában. Ott aztán egy seregnyi madár támad Aiékra. Segítsetek nekik!
A kráterhez és a romokhoz nem léphettek egyenlőre.

Red: Újdonsült társaddal kiértek a fényre, de nem épp bíztató látvány tárul elétek. Dombok, és azokon illetve azok között romok, ameddig a szem ellát. Kőépületek romjai, de annyira régiek, hogy félig már mindet benőtte a vad természet. A romok közt mozgást észleltek, de nem tudjátok megállapítani, mik azok. Tovább haladva valaha szépen kialakított utakon jártok. Hamarosan meglátjátok, mi settenkedik a romok közt. Groteszk, négykezű, kutyafejű teremtmény, melynek felső két karja izmos és karmos, az alsó kettő vékony, és rövid. A teremtmény fenyegetően morog rátok, majd rátok támad. Az állat gyors, erős, és nagyon szívós, jó bírja a sérüléseket! De nagyon vad, és látszólag nem kíván harc nélkül távozni. Küzdjetek meg vele! Ha legyőztétek, vonyításra és morgásra lesztek figyelmesek a hátatok mögül. Legalább tíz ugyanilyen dög lohol felétek a romok közt. Maradhattok harcolni, ha így tesztek, legyőznek titeket, de nem ölnek meg, csak elájultok, és már a szörnyek szorításában tértek magatokhoz, ahogy loholnak veletek nyugat felé.
Ha elszaladtok, veszett hajsza következik. A romok közt több állatot is megpillantotok, amint menekül. Kihasználva a romokat ki tudjátok cselezni a szörnyeket, bár azok igen kitartóak! Van amelyik közül kerül hozzátok, azzal kénytelenek vagytok harcba szállni, majd tovább indulni, mielőtt a többiek elkapnának!
Mikor már teljesen kifulladnátok, a farkasok nyüszítve lelassítanak, és más irányba futnak el. Feltekintve az égre óriási madarakat pillantotok meg. Ha Dead úgy dönt hogy Aiék után megy, akkor négy madarat láttok, ha nem, akkor csak kettőt. Előbbi esetben kettő madár a karmai közt fog egy-egy embert, a másik kettőn pedig ül másik két ember. Utóbbi esetben csak Aiékat viszi a két madár, és ereszkednek. Átmászva a dombokon megpillantotok egy óriási fészket, melyben több tucat ilyen madár pihen. Ezek közé dobja le a két madár Aiékat. A madarak rájuk vetik magukat, harc alakul ki! Segítsetek nekik! Ha Dead is ott van, akkor már hatan küzdötök a madarak ellen, de még így is túl sokan vannak! Mindenesetre irtsátok őket szorgalmasan!

Ai: A madarak egy dombos terület felé visznek titeket, melyeket romok tarkítanak mindenfelé. Mögöttetek ha Dead úgy dönt hogy a hegyhez megy, akkor láthatod, hogy Deadék két másik madárral követnek titeket. Megpróbálhatnak már a levegőben megmenteni titeket, de ez nem sikerül, és hamarosan felbukkan az egyik domb mögött egy óriási fészek, tele madarakkal! A madarak ereszkedni kezdenek, majd ledobnak titeket a fészek közepére. Az éhes madarak vadul rikoltoznak, majd előbb a kicsik vetik rátok magukat. Őket még le tudjátok csapni, de erre a nagyok is begurulnak! Vad harc alakul ki, nehéz dolgotok van, hisz iszonyat sokan vannak! Ha Dead ott van, akkor ő és társa is beszállnak a harcba, majd nemsokára még két ember csatlakozik a fészek másik oldaláról! A madarak sokan vannak, elég lehetetlen harcnak ígérkezik, de tartsatok ki!

Celia: Követitek az elefántokat, ám két oldalatokon más lények is vágtatnak az elefántok nyomában. Négylábú, kétlábú, vagy épp még több lábú lények loholnak fáradhatatlanul. Látszólag nem az elefántokat üldözik, de ugyanabba az irányba tartanak. Mögöttetek hirtelen egy nagyobb testű lény jelenik meg, és félresöpör titeket. Te elesel, társadat viszont magával vonszolja. A lény akkora, mint egy nagyra nőtt gorilla, hátán és karjain vastag páncélszerű bőr duzzad, hátából tüskék állnak ki, és krokodil szerű pofájából vér bűze árad. A dög megsérül a társad keze által, ettől bedühödik, abbahagyja a loholást, és leáll veletek harcolni. Nincs mit tenni, meg kell küzdenetek vele! A lény elég lomha, egyszerre csak egyikőtökre tud koncentrálni, de hátán és karján szinte sebezhetetlen, a teste többi részét pedig gondosan óvja. Ki kell cseleznetek, hogy gyengepontját érjétek! Ha sikerül leterítenetek, az állatok nagy része már messze jár. Követve nyomaikat ha Dead úgy dönt az erdőbe jön, és találkozik veletek, akkor írjatok egy gyors találkozást és ismerkedést, majd ha mindenki beleegyezik, együtt követhetitek az állatokat, amikről Dead már látja, hogy a kráter felé mennek. Ha Dead nincs ott, akkor csak ketten folytassátok az utat!

Határidő: KÉT HÉT!!!! Tehát szeptember 30-ig legyen itt minden post! Akié nincs, az Jona sorsára jut! A kialakuló közös részeket beszéljétek meg skype-on, msn-en, vagy itt PÜ-ben! Jó munkát!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Csüt. Szept. 27, 2012 10:14 am

Ideje lenne felkötni a gatyát!!!! Most ugyan Dead vállára tettem a felelősséget azzal hogy neki kell először postolnia, de aki nem akarja megvárni, írja meg a saját részét úgy, hogy NEM találkozik Dead-el! Jobbat nem tudok, de igyekezzetek, mert baj lesz!

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Szomb. Szept. 29, 2012 2:02 am

Hátrahagyva a különös templomot, elkezdtük felfedezni a jelentéktelen, ámde varázslatos kis várost. A kutatás során semmi kivetnivalót nem találtunk a helység összképében, mindenhol átlagos és viszonylag hasonló épületek. Barátságos emberek társalgását hallottuk mindenütt, és semmiféle vitát nem hallottunk. Számomra túlontúl barátságos volt a helyzet, így kényelmetlenül éreztem magam, azonban társam nem, amiért arra asszociáltam, hogy bizony bennem van a hiba. A társam egyszer csak előre ment egy számomra ismeretlen indíttatásból. Körülbelül ötven métert szaladt előre, amikor kezével elkezdet mutogatni és dadogni.
- Ez- ez-ez … – Nem értettem, mit szeretne egészen addig, amíg el nem értem.
Egy félgömb alakú fekete épületet pillantottam meg, ami érthető okokból nem kicsit tűnt ki a kisváros szürkeségéből.
- Igen ez minden bizonnyal az, amit keresünk! Miután belefojtottam a szót a nemrég megismert férfiba, közelebb mentem a „dologhoz”. Ilyen közelről már észrevettem, hogy a fekete házikón kék rúnák izzanak. Óvatos voltam vele kapcsolatban, így kellő távolságot tartva körbejártam bejáratot vagy egyéb nyomot keresve. Azonban mindhiába, sem egy ablak, sem pedig ajtó, sőt a mágikus jelek közül sem találtam olyat, ami kitűnne a sorból. Féltem, hogy amennyiben érintkezem az ismeretlen eredetű tárggyal, akkor valami visszafordíthatatlan történik. Mivel az ilyen eseményeket nem kedveltem, körbenéztem és meg is találtam a megoldást.
Kezemmel jeleztem a tettre kész társamnak, hogy jöjjön közelebb, ő pedig így is tett. Ahogy közelebb ért, kiadtam neki a parancsot.
-Ha ki akarsz jutni, akkor juss be az épületbe! – A férfi egy sokat sejtető bólintással jelezte, hogy rendben van a dolog. Természetesen, akár csak én ő is körbejárta a fekete csodát. Akár csak én ő sem talált semmit. Miután ilyen mesteri szinten lemásolt engem, volt időm elképzelni, hogy én hogy csinálhattam, s sokkal jobban tetszett, mint az ő módszere. Gondoltam, hogy leülök valahova, azonban mire találtam egy alkalmas helyet, a nevemet hallottam.
- Dead! Ezt látnod kell! – Visszafordultam, de nem láttam senkit. A hang pedig biztosan tudom, hogy honnét jött, mert egyelőre őszinte sajnálatomra, nincs baj a hallásom egészségével. Visszamentem hát a sötét színű furcsasághoz, mikor pedig odaértem abból Aba feje bújt ki. A helyzet kicsit rémisztő volt, de természetesen nem kaptam szívrohamot, s kétségbe sem estem. – Gyere, ez nagyszerű, ezt mindenképpen látnod kell! Egyszerűen csak be kell jönni, a fallal ne kell törődni, a szoba magába fog szívni! – Az úr arcán láttam, hogy most valami valóban hasznosat talált, és ezért most rendkívül büszke magára. Sejtettem, hogy valami nagy dolog van odabenn, de hogy ilyen egyszerűen be lehet jutni. Meglepő, hisz én csapdának hittem az egészet.
Ahogy óhajtotta, bementem az ismeretlen helyre. Szokatlan érzés volt, amikor elkezdett szippantani a sötétség, de számomra olyan barátságos viszonyt közvetített a folyamat. Végül bejutottam az épületbe, ott viszont fura dolog történt. Elvesztettem minden egyensúlyérzékem, mi több mintha nem is lett volna talaj a lábam alatt. Az igazsághoz tarozik, hogy valóban nem volt alattam talaj, és csak lebegtem kilométerekkel felette. Bár elméletben rémisztően magasan tartózkodtunk a légzéssel mégsem volt problémánk. Így tehát immár olyan bizonyossá vált, mint a halál, hogy ahogy azt elsőre gondoltam, egy elvarázsolt helyen voltunk. Újból uralkodnom kellett magamon, s társammal ellentétben józan ésszel kell gondolkodnom.
- Nézd, azt a hegyet tök királyul világít! Látod azt a lepusztult várost, biztos az is ilyen volt, amilyen ez. Ki tudja, talán ott is van egy ilyen hely!- Ennyi kellett, ahhoz, hogy „beteljen a cérna, s elszakadjon a pohár!”
- Befognád végre? Szeretnék nyugodt körülmények között gondolkodni, fejezd be a fecsegést! – nem kellett több neki, rögtön abbahagyta a felesleges szócséplést. Megteremtve magamnak a megfelelő környezetet, elkezdtem részletesen elemezni a helyzetet.
Északra voltunk mi, ebben biztos vagyok, megismerem a templomot, ráadásul a város látképét is olyannak képzeltem el felülről, mint, amilyen ott volt. Velünk éppen szemben, tehát délre egy hegyvonulatot mutatott a „térkép”. Keletre pedig egy szimpla dombos területet láttam, amit néhány lerombolt épület tett némiképp látványosabbá. Nyugatra egy valóban furcsa erdő t vettem észre, amiről gyorsan tovább is vándorolt a tekintetem, egészen a középen elhelyezkedő vulkanikus, s sárgán pislákoló képződményre. Mindegyik helyre el szerettem volna menni, hogy minél többet kiderítsek a szigetről, de sajnos az rengeteg időbe telt volna. Valahogy mégis, el szerettem volna jutni legalább a hegyvonulathoz. Valahogy annyira hívott az a hely, mintha lenne ott valami érdekes. Közelebb próbáltam menni, hogy nagyjából be tudjam mérni, hogy mekkora távolságra lehet tőlünk acélpontunk. aztán egy kósza gondolattal eljátszva elképzeltem, hogy ott vagyok és megtalálom, amit várok.
Aztán hirtelen ott is lettem, de hiába vártam valamit, csak egy ismerős nőt vettem észre elrepülni egy madárszörny hátán. A másik alak, akit elkaptak az ismeretlen lények, nem tűnt ismerősnek, így gyorsan elkezdtem kutatni az emlékeimben a hölgy kiléte után. Szerencsére szokatlanul gyorsan eszembe jutott a kiléte. Ai volt az, akivel korábban már találkoztam és egész jó kapcsolatot sikerült vele kialakítanom. Éppen ezért szerettem volna utánuk eredni, éppen ezért kapóra jött a minket megtámadó két óriásmadár. Egy sokatmondó pillantást váltottam jelenlegi társammal, majd neki is láttam az azonosítatlan idegen megszelídítésének.
Kezdetnek egy árnyököllel próbáltam nyugtatni, majd pedig egy sötét lökéssel is foglalkoztattam a kellemetlenkedő csőröst. Sajnos azonban támadásaim csak kicsit kedvtelenítették el a monstrumot, így többször is próbált válaszcsapással sújtani. Gyors volt, azonban teste nagysága miatt, nem tudott olyan gyors lenni, mint én, így ki tudtam térni előle. Megunván a küzdelmet árnykígyókat vetettem be, akik már elég erősnek bizonyultak, ahhoz, hogy lefoglalják a tollast, amíg én ráugrottam a hátára. Egy oldalpillantást vetettem a férfira, aki már a madár hátán volt, így további várakozás nélkül Aiék után eredhettünk.
Az út során kellemes meleg borzolta az egész testemet. A hátasom talán félve a keményebb beavatkozástól nem próbált szökni. néha hátrapillantottam Abára is, de kellemesen csalódtam benne, hisz valahogy sikerült meggyőznie a dögöt, hogy ő az irányító, ő az erősebb. Aiék egy jó nyomnak tűntek, hátha ők többet tudnak erről a helyről, na meg egyébként is, jól jön a társaság az ilyen szorult helyzetekben. Végül hát megérkeztünk a célállomásra és a mocskok lepottyantották a követetteinket.
Egy hatalmas fészekbe kerültünk, ahol természetesen rengeteg az előzőkhöz hasonló óriás telepedett le. Nem tetszett ez a hely, így szerettem volna minél hamarabb távozni, azonban mégsem hagyhattam sorsukra a bajba jutottakat, hisz rájuk már lecsaptak a mocskok. Közelebb küzdöttem magam, hogy a régi ismerős hallótávolságába érjek s megszólítottam.
- Hello Ai, rég láttalak!- Sablon szöveg, de ilyen nyomott helyzetben nem jutott más az eszembe.
- Szia Dead...az már biztos...mi lenne, ha beszállnátok a harcba és kicsit segítenétek? - Megértettem, hogy mért vont kérdőre,, s így kérdése nyomán rögtön segítségére is küldtem három holt szolgámat.
- Persze, hogyne! kiáltom vissza neki, hogy megnyugodjon, az utasításaimat követő úrnak pedig kezemmel jeleztem, hogy ő a velem ellentétes irányba induljon el.
Egy nagyra növekedett madarat rögtön tüdőn is lőttem néhány csontfoggal, már csak úgy üdvözlő ajándékképpen. Helyébe azonban, mint a mesékben, kettő másik lépett. Efféle fordulatra nem számítottam, így hátrálni kezdtem, de hiába a kis aljasok gyorsabbak voltak nálam, így mind a ketten megsebezetek a csőrükkel. A bal vállam és a jobb mellkasom alatt sikerült eltalálniuk. Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom, ahogy azt se, hogy tovább zaklassanak a szemetek, gyorsan összecsaptam a tenyeremet és egy haláltüskét idéztem meg. A tüske hirtelen színre lépése meglepte a kicsit eszetlen lényeket, így hamar le tudtam vágni az egyik buksiját. A másik azonban ismét támadásba lendült, én pedig ismét védtelen voltam, így a jobb kezemből csippenthetett egy aprócskát a nyavalyás. Bosszúból ismét árny kígyókat, amik immár nem kímélték az ellen fontosabb szerveit. Természetesen a dög tehetetlen volt a túlerővel szemben és elbukott.
Az újabb menetben már hárman vettek részt, akik már okosabbak voltak elődjeiknél, hisz sikeresen kitértek a csont fogaim útjából. Érdekes volt látni, hogy a hozzájuk hasonlók is képesek fejlődni, s gondolkodni. Elleneim támadásba lendültek, én pedig nem hagyhattam, hogy újból sérülést szenvedjek, hisz az előzőek is éppen eléggé fájtak már. Egy csontfalat emeltem magam elé, amit szerencsére nem tudtak elég hamar lenyomni. Egy újabb tüskét idéztem, amit az egyik kisaranyos felé hajítottam, próbált kitérni előle, de nem sikerült neki, mert egyik társa útját állta. A másik kettő észrevéve a társuk bukását meghátrált. Valamint, nem elég, hogy ezzel a kettővel nem tudtam még végezni, újabb kettő csatlakozott hozzájuk. Újból teli lett az a bizonyos és meguntam a kis csiripelőket, meg is idéztem egy csontvázamat, amire az eszetlen dögök rögtön vetették magukat, mint tudatlan kisgyerekek a cukorkára. Azonban mielőtt kezdhettek volna vele valamit, az felrobbant és majdhogynem az összesnek súlyos sérülést okozott.
Immár nem volt szükség további küzdelemre a kis nyomorékok ugyanis elfogytak. Természetesen rögtön Aihoz siettem, aki amint hallótávolságba értem köszöntött
- Hogy kerültetek ti is ide? - kérdezte még kissé lihegve
- Ahogy ti is, egy varázslat iderepített minket ... De kerüljük el a felesleges kérdéseket, mesélek és utána te is...
- Igen...azt már sejtettem, hogy varázslattal kerültünk ide...dee még is mi ez a hely?? Tud valaki bármit erről?
- Akár csak ti akaratunkon kívül ide kerültünk erre a szigetre, egészen pontosan egy faluszerű helyre kerültünk. Aztán találtunk egy fekete alakú félgömb épületet, amivel iderepültünk a madarakhoz, ők pedig idehoztak hozzátok... azonban sajnos nem tudok semmit a szigetről, veletek mi történt?
- Hát én egy hosszú lépcsőn sétáltam ide fel, ahogy Ayuno is, ő a társam, aztán találkoztunk és a madarak idehoztak...de hogy mi ez a hely arról fogalmunk sincs...
- A fekete épületben sikerült megfigyelnem az egész hely földrajzát. Mi északról jöttünk, most pedig a sziget déli részén vagyunk. Nyugatnak egy fura erdő van, keletre pedig egy lepusztult hely, talán egy másik város romjai. Középen pedig egy kráter helyezkedik el ...
- Egy kráter? Miféle kráter? Gondoltuk Ayuna-val hogy megnézzük a várost, hátha ott tudnak valamit...mit szóltok?
- Tőlem mehetünk! Egyeztem bele nemes egyszerűséggel a tervezetbe.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Vas. Szept. 30, 2012 12:05 pm

Futólépéssel haladtunk az elefántcsorda nyomában, és az általuk keltett folyamatos dübörgés még inkább segített környezetem felderítésében, majdhogynem fűszálakat tudtam számolni a kidőlt fatörzsek alatt. A sok furcsaság és kellemetlenség ellenére egészen felejthetetlen élmény volt számomra mindez, körülöttünk újabb állatcsapatok jelentek meg, és haladtak ugyan arra amerre az elefántok, különlegesebbnél különlegesebb lények, olyanok melyeket Fiorén szerintem senki se látott.
Sáska egyáltalán nem volt meglepődve a különlegességeken, ő rendíthetetlenül haladt előre.
Én is próbáltam valamiféle fegyelmet magamba erőltetni, de a túl sok külső információ mindig elterelte figyelmem a helyzet komolyságáról, úgy éreztem magam min egy kíváncsi kisgyerek, aki először jár a nagy külvilágban, a biztonságot nyújtó szülői házon kívül.
Több órán keresztül baktattunk az állatokkal, mire mögöttünk mintha kivált volna tőlük egy, és pontosan a nyomunkban haladt előre. Tétovázva tettem meg egyik lépésemet, próbáltam koncentrálni a mögöttünk loholó állatra, ettől lelassultam, amit Sáska is észrevett.
- Valami gond van?- Kérdezte.
- Az egyik lény leszakadt a csordától és mögöttünk jön. - Válaszoltam.
Erre társam még jobban lelassított, én pedig követtem a példáját, a lény trappolása pedig egyre agresszívabban erősödött, szinte már a sarkunkban volt.
- Én nem hallok semmit. - Fordult hátrafelé.
Persze hogy ő nem hallott semmit, ebben a hangzavarban egy egyszerű fül nem tudott volna tájékozódni. A következő pillanatban útitársamat a lény nagy lendülettel elsodorta mellőlem, és engem áttaszított egy kidőlt fa csonkján. Nagyot nyekkentem a földön, de próbáltam gyorsan feltápászkodni, közben hallottam, ahogy a szörny Sáskát lábánál fogva vonszolja maga után, ő pedig a hátán csúszva számomra ismeretlen szavakkal mérgelődött, és nagy kétélű fejszéje erősen nekicsapódott egy-két fa maradványának. Futottam utánuk, ahogy csak a lábam bírta, majd menet közben felvettem egy követ a földről, és a lény irányába dobtam, és egy koppanás jelezte találatomat a lény, pedig mérgében felordított de nem állt meg teljesen. Viszont Sáskának több sem kellett, fejszéjével a szörny karhajlatába vágott, pont ott ahol nem védte kemény szarupáncél, a szörny erre hirtelen lefékezett és egy fájdalmas ordítás közepette földhöz vágta társam, és ép karjával csépelni kezdte Sáska fejét.
Szerencsére a maszkja megvédte halántékát, de ahogy próbáltam közelebb jutni hallottam, ahogy a fém kezdi megadni magát az ütéseknek, azonnal tennem kellett valamit. Mágiához gyenge voltam, és még ha sikerült volna is, az valószínűleg társamban is kárt tett volna.
- Héééé! Te nagy behemót! Idenézz!- Kiáltoztam. Elég meggondolatlanul! Egy pillanat alatt óriási lendülettel elindult felém, Hosszú pofája tölcsérszerűen erősítette fel recsegő ordítását. Az utolsó fél pillanatban sikerült kitérnem izompóznás fogai leöl, szinte éreztem meleg lehelletét, de nagy szerencsémre beleharapott egy jókora fatönkbe, így míg azzal foglalkozott, hogy kiszabadítsa fejét a csapdából és eloldalogtam gyorsan oda ahol Sáska kelt fel éppen a porból, azóta is folyamatosan szitkozódva.
Mikor felült és meglátta a küszködő szörnyet, abba hagyta a szitkozódást.
- Hah… Nem is rossz. Kevesebbet néztem ki belőled. - Közölte szenvtelenül, úgy éreztem nem viselte meg túlságosan ez a találkozó a bestiával.
- Én…- Próbáltam mondani valamit, de méretes tenyere betemette az egész arcom és képtelen voltam folytatni a mondatom, ráadásul majdnem fel is lökött volna ha nem találtam volna meg az egyensúlyomat még időben.
- Ez egy ostoba lény, könnyű dolgunk lesz. - hallottam a vidámságot hangjában, össze is zavarodtam.
~Most ennek komolyan örül?~ Gondoltam magamban.
- Gyere, van egy ötletem. –
Közben a szörny kiszabadult a fatönk fogságából és dühödt rohammal indult meg újból felénk, én pedig csak vártam, hogy Sáska elinduljon de meg sem mozdult, csak állt.
- Most mire váÁÁÁÁÁÁÁ- Ragadt be a hang a torkomban, mikor a drágalátos útitársam a derekamnál fogva a szörny fölé dobott, mint egy darab követ. Ismét nagyon közel kerültem bűzös leheletéhez, ahogy utánam próbált szájával kapni, közben alattam támadásba lendült, egy ugrással máris utolért, és hosszú hegyben végződő fejszéjét nagy reccsenéssel keresztüldöfte a szörny védtelen torkán úgy, hogy a nyakcsigolyái is beletörtek, és épp hogy nem szakította át hátul vastag páncélját. Én egy eltaposott fa lombjában landoltam, Sáska pedig már a legyőzött bestia hasán állt, és egy mozdulattal kihúzta a szörny nyakából fegyverét, majd odasétált hozzám.
- Milyen érzés volt repülni?- Kérdezte szórakozottan.
A rémülettől még mindig remegtem kicsit, a szívem olyan gyorsan kalapált hogy majdnem kiugrott a helyéről, és levegőt is alig kaptam.
- Legközelebb légy szíves avass be az ötleteidbe! – Szólaltam meg nagy nehezen miután magamhoz tértem.
- Hát… Elismerem kicsit durva voltam- Nevetgélt kelletlenül. - De ez volt a leggyorsabb mód, hogy haladhassunk tovább. - szinte elharapta a szó végét zavarában.
A viselkedéséből valamiért úgy éreztem, régen találkozott már emberekkel, vagy mindig is ilyen lehetett?
Felsegített a földről, de kesztyűjén száradó vérhez tapadt a kezem.
- Fúh. - Furcsa érzés volt. - Nem kéne a vérszaggal idevonzani még több ilyen fenevadat, szerintem le kéne takarítani a nagyját! - Javasoltam.
- Had jöjjenek!- Legyintett útitársam, majd megpaskolta a fejszéje lapját, mintha valami hűséges kutya lenne.
- Szerintem meg ne jöjjenek, nem akarok ismét csali lenni! – A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy kavicsként repülök megint.
- Úgy tűnik az összes élőlény egy pont felé halad, ez is csak azért támadt ránk, mert én felbőszítettem. –
- Hát… jó. - Végül is igaza van, és elég magabiztosan mozgott minden helyzetben, úgy éreztem, megbízhatok benne, és remélem ez a bizalom kölcsönös, viszont hangját lekezelőnek éreztem. Tudom, hogy nem vagyok olyan erős és jó harcos, mint ő vagy a legtöbb másik mágus, de tudok vigyázni magamra, és azt szeretném ha ezt ő is tudná, talán lesz alkalmam bizonyítani is.
- Hidd el számtalan hasonló rémségen vagyok már túl! – Biztatgatott.
Miféle életet élhetett ő? Egyébként is honnan jött? Ha kijutottunk innen majd kikérdezem, mert nagyon kíváncsivá tett!
- Akkor induljunk! – Ugrottam ki a letaposott lombok közül, mert az óta is ott ácsingóztam.
- Rendben! Ez a beszéd! – helyeselt Sáska rögtön.
Ekkor kicsit megálltam, mert eszembe jutott, hogy valószínűleg megsérült mikor a szörny leterítette, és a fejét püfölte.
- Sáska... A fejed jól van?
- Oh! Igaz is, a maszkom kicsit behorpadt oldalt…- Fejtette le ismét magáról fejfedőjét.
- Kicsit behorpadt?- Kaptam ki a kezéből hirtelen.
- Hé!
Pedig megesküdtem volna rá, hogy be is szakadt a hatalmas ütésektől, és mikor megtapogattam kiderült, hogy jól hallottam. Szélesen be volt nyomódva egy csíkban, és a nyomódás közepén a fém szétrepedt. De valami mást is éreztem a repedés mentén, mégpedig vért, de nem a szörnyé, ez a társamé volt.
- Gyorsan be fog gyógyulni, csak semmi pánik. - Mondta, mikor meglátta, hogy az arcom aggodalmas vonásokat kezd felvenni. - Most add ide inkább és induljunk!- Hallottam, ahogy karjai meglendülnek és a sisak felé kapnak.
- Várj egy kicsit!- Tartottam magam mögé, hogy ne érje el. Megfogtam a ruhám egyik ujját és letéptem belőle egy darabot, - bár elég nehéz volt egy ilyen jó minőségű textilt szétszedni - és belülről a repedésre raktam, hogy ne sértse tovább a sebet, a szövet elég jól megakadt a repedés szélén keletkezett sorjákban. Miután készlett visszanyújtottam társamnak.
- Am… Köszi. - Vette vissza tétovázva, majd a fejébe nyomta. - De most már aztán gyerünk! –
És így is tettünk, követtük az állatok nyomát árkon bokron keresztül, és a nyomok egy hegylánc felé vezettek, a vízhangok és rezgések alapján furcsán szabályosnak véltem az alakját, talán egy kráter lehetett.
Útitársammal úgy döntöttünk megnézzük mit találunk ott, mi lehetett az oka hogy a lények ide jöttek.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Vas. Szept. 30, 2012 4:55 pm

Adrian előttem lassan felemelkedik, ami azt jelenti, hogy kiértünk a barlangból. Éppen csak, hogy kimászok én is, amikor tovább mennék, neki megyek a fiúnak, akinek mintha a lába a földbe gyökeredzett volna. Már poroltam volna a nadrágomat, hogy megszabaduljak a portól, ami ráragadt, de mivel egyenesen az előttem megálló fiú hátának ütköztem felnéztem rá.
- Miért álltál… - kezdtem volna a kérdésemet, de amire felemeltem a fejemet, megértettem. Rengeteg domb van körülöttünk és ameddig csak elláttunk a dombok között mindenhol romok, itt-ott még álltak a házaknak a falai, de volt ahol már csak a törmelékek mutatták, hogy ott még valaha volt egy épület. A legtöbb helyen, ahol még álltak a falak a növényzet teljesen elburjánzott, éppen csak hogy kilátszottak az alattuk lévő tömbök. Hirtelen a látóhatárom szélén valami megmozdult és egyből odakaptam a fejemet, a következő pillanatban pedig Adrian is a mozgás irányába fordul.
- Te is láttad? – kérdezi elkerekedett szemmel
- Láttam… de mit is? – néztem rá, s elkezdtünk tanakodni, hogy mi lehetett az.
Az épületek között kialakított utakon haladba járjuk be a romok egy részét és a rejtélyes árnyékok folyamatosan a közelünkben settenkednek, pár pillanaton belül ki is derül mik azok, amik ránk leselkednek. Ami előmászik a félhomályból egy fura lány, leginkább kutyára hasonlít, vagyis a feje, négy karja van két izmosabb és két elcsökevényesedett. Elkezd morogni, majd egyenesen ránk támad, szemmel láthatólag erős, a két felső karja izmos és eléggé vaskos, robusztus termetéhez képest elég gyorsan mozog és éppen, hogy kitudunk az első támadás elől térni.
- Na most mi legyen? – fordul hozzám a társam.
- Keresünk valami fegyvert, biztos akad itt valami. – nézek szét a romok között.
Találunk pár nagyobb vasrudat, amik valószínűleg az épület tetejének a tartószerkezetéhez tartozott egykor, ezeket használhatjuk fegyvernek. A kutyaszerű lény bőre nem tűnik áthasíthatatlannak és mivel folyton támad ránk mi is visszatudunk támadni.
- Adrian, fogd ezt és harcolj! – dobtam felé az egyik vasrudat, az erőm valószínűleg még mindig nem működött szóval nem volt időnk teketóriázni. A kutya nem hiszem, hogy egyszerre mindkettőnkkel eltudott volna bánni, ezért azt a taktikát eszeltük ki, hogy amíg az egyikünk elvonja a figyelmét a másik megpróbálja hátulról leütni. Én vállaltam magamra a csali szerepét, amikor a kutya éppen rám vetette volna magát én alulról szúrtam le Adrian pedig oldalról.
- Ez húzós volt.
Ám nem örülhetünk sokat, mert a távolból vonyítás, morgás és csaholás hangját halljuk, ami nem jó jel, nagyon nem jó.
- O,o….- mondja Adrian, többet ugyan is nem tud mondani, mert a következő pillanatban körbevesznek minket a nagyobbnál nagyobb és erősebbnél erősebb farkasok, ezek még az elsőnél is ijesztőbbnek tűnnek.
- Mi legyen? Futunk? – kérdezi tőlem a srác, mivel ha maradunk valószínűleg szétszednek minket.
- Még jó.
Azzal futásnak eredtünk. A romok között kezdtünk cikázni a több tucat kutya kinézetű lény meg utánunk. A romok között ugrálva többféle – számunkra ismeretlen – állatot pillantunk még meg, akik menekülnek. Valószínűleg ők a táplálékláncban lejjebb vannak, mint a kutyaszerű lények. Éppen azon gondolkodtam, hogy nem futhatunk, örökre hirtelen befékez előttünk egy lény. Hatalmas testével felénk magasodik és már éppen támadni készül, amikor vele megzavarja. Hirtelen visszavonulót fúj, ahogy az össze többi lény is. Elég furcsa lépés ez tőlük, nem számítottunk rá szóval keresni kezdtük az okot és hamarosan meg is találtuk. Valami hatalmas nagy árnyákot vet a földre és amikor elnézünk óriási madarakat pillantunk meg az égen – szám szerint kettőt -, amint pontosan felettünk szállnak el. Valakik vannak a madarak hátán, valószínűleg emberek.
- Gyere, kövessük. – mondom a mellettem álló, aki ódzkodva, de követ.
Egy nagyobb dombnak a túloldalára átmászva hatalmas fészket pillantunk meg, amibe legalább még 5 darab ilyen madár csücsül, kényelmesen, mintha semmi dolguk nem lenne. A két embert egyenesen közéjük dobják le, amitől hatalmas nagy harc alakul ki.
- Segítenünk kell! – kiált rám a mellettem álló fiú és már rohanunk is a fészkek felé.
Miközben rohantunk újra megpróbáltam a mágiát használni és hál Istennek már egy olyan helyen járunk, ahol bizonyos mennyiségű mágiát tudok használni, de a nagyobb hangvételű varázslatok még nem mennek, de kezdetben elég, hogy megtudok idézni pár darab kártyát. Viszont Adriannak nem volt mágikus ereje, ő útközben előpakolt a táskájából több fegyvert is.
- Ezeket a kutyáknál miért nem tudtad elővenni?? – kérdeztem tőle kicsit megsértődve, mivel ott is hagyhattuk volna a fogunkat, bár nem voltak annyira erősek, de sose becsüld le az ellenfelet.
- Szorultabb időkre tartogattam… - nem tudta befejezni a mondatot, mert egy madár nekünk jött és felkapta Adrián, aki egy ideig kapálózott a karmai között, majd feltalálta magát. Csak a szemem egyik szegletével figyeltem a fiút, amint a madárnak a lábát kezdi el kaszabolni egy késsel, mire az elengedi. A fiú nem esik le, hanem felkapaszkodik az állat lábán és felmászik arra. A következő pillanatban nekem is társaságom támadt, egy madár a karmaival és a csőrével kezd el hadonászni felém.
- Jolt of Fate!! – pörkölök oda egy kicsit a csirkének, aki ettől nem futamodik meg. – Gondolkozz, Red!
Kiáltom inkább csak magamnak.
~Hogy lehet ezeket a hatalmas izéket legyőzni? Mi tagadás elég nagyra nőttek, nagyok…. nagyok…MEGVAN!!!~
Még sose használtam ezt a mágiát, ezért félek is, hogy nincs elég varázserő ezen a helyen. Magam körül kezdem röptetni a lapokat, majd két azonosat választok ki közülük és egészen a madár lábáig küldöm őket, közben pedig egy vékony fonal jelenik meg a két lap között, ami gond nélkül rátekeredik a madárka lábára. Amikor rászorul a madár hasra esik és akkorát vágódik, hogy pár percig a porfelhőtől nem látok semmit. Miután a madár a földre kerül rávetem magam és egy végzetes támadással megölöm, nem lenne jó ha időközben felkelne. Amikor leszállok a madárról megpróbálom megidézni a repülő kártyámat, - mivel társam még mindig a magasban küzd az ő madarával – de nem sikerül, ehhez már nincs elég szufla.
- A francba! – bokszolok bele a madár oldalába, s alig telt el egy fél pillanat egy másik madár máris megérkezett. A madár nem tudott támadni ugyan is a következő pillanatban egy másik lény esik le az égről. Pár percig eltart mire feleszmélek, hogy Adrian is lezuhanhatott a madárral együtt. A két madár között futkosok összevissza, mire egy gyenge hangot hallok.
- Itt vagyok, Red! – sóhajtja a fiú, miközben kimászik az egyik madárnak a szárnya alól.
- Jézusom, jól vagy?? Ezt, hogy sikerült összehoznod?
A fiú csak mosolyog, mint a tejbe tök, majd előhúz egy hatalmas kést, aminek mindkét oldala éles.
- Ezzel.
Még mindig távol voltunk a többiektől, ezért elkezdtünk futni feléjük, ám mire odaértünk már szinte egy madár volt csak talpon, de az is eléggé rossz állapotban volt már. Egy kicsit kifújhatjuk magunkat.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Vas. Szept. 30, 2012 11:58 pm

Sehogy sem tudtunk kiszabadulni a madarak fogságából. Egyfolytában az járt az eszemben, hova akarnak vinni és mit akarnak velünk csinálni. Ayuna már kezdett belenyugodni abba, hogy egyenlőre még nem tudunk tőlük szabadulni. Úgy csüngött a madár lábának a fogásába, mint aki meghalt. Becsukott szemmel, elernyedt testtartásban volt, de láttam, hogy lélegzik, ezért kicsit megnyugodtam. Azonban engem egyre jobban elfogott valamiféle páni érzés, amitől nem tudtam szabadulni. Igyekeztem kizárni a külvilágot és csak arra koncentrálni, hogy nehogy ellepjék megint a fejem a különböző látomások és rémképek.
Lent a terület eléggé dimbes-dombos volt, ráadásul tele voltak romokkal. Kicsit elmerengtem bennük, hogy vajon miféle épületek állhattak itt, hisz nagyon furcsa volt az egész hely.
Visszagondoltam a barlangra, ahová először kerültük, melyet úgy alakítottak ki, hogy ott éltek az emberek, vagy ez a szekta…vagy hogy is nevezzem őket, és lehetséges, hogy a madarak miatt vagy akár más szörnyetegek miatt költöztek le oda…bár ki tudja. Az is lehet, hogy csak el akartak bújni valahova, ahol a saját kis világukban élhetnek. Eszembe jutott az a messzi város, melyet még a hegyről láttam, hogy ott kik élhetnek és hogy…de most erre nem volt időm, hogy ilyeneken mélázzak.
Egy nagyobb domb felé közeledtünk, melytől valamiért megijedtem, és nem is oktalanul. A domb mögött egy óriási fészket pillantottam meg, ahol szinte hemzsegtek az olyan madarak, akik minket is fogtak.
- Ayuna...Ayuna, kérlek, nyisd ki a szemed, azt hiszem ennél is nagyobb bajban vagyunk…Ayuna! – emeltem fel kicsit a hangomat, miközben ébrezgettem. ~ Most ez komoly???...Hogy a francba vegyük fel a harcot mindegyikükkel??...Istenem…
Ayuna felé néztem, akinek elkerekedtek a szemei és kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Rémült arca borzasztó látvány volt és nagyon nem akartam tudni, hogy mi járhat a fejébe, de nagyvalószínűséggel ugyanaz, mint ami nekem. Ahogy elnéztem a madarakat, nem sok jót ígértek, főleg, hogy biztos voltam benne, mi leszünk a fő fogás a mai napra. Egyre jobban elkezdtem aggódni, hogy a francba fogunk innen kiszabadulni, ráadásul Ayuna egyáltalán nem tud mágiát használni, vagy ha igen, akkor valami blokkolja, de nem nagyon tűnt mágusnak, szóval nem tudom, mi tévők leszünk.
- Ayuna…jól figyelj rám! Amint földet értünk egy percre se mozdul el mellőlem rendben?? Ne aggódj, megvédelek tőlük! – kiáltottam oda neki, mire ő rám nézet és csak aggódó fejjel bólintott egyet. Szinte éreztem rajta, hogy mennyire fél és reszket egész testében.
Hirtelen éreztem, hogy elengednek a lábak a szorításból és zuhantunk lefelé. Nem akartam, hogy durvábban érkezzünk a földre ezért elkaptam Ayuna-t és szépen letettem a fészekbe.
- Ai…én félek…nagyon félek…
- Tudom…nee aggódj, minden rendben lesz, csak maradj mellettem.
A kisebbekre egyértelműen azonnal felhívtuk magunkra a figyelmet és eszméletlen rikoltozásba kezdtek, majd csak arra kaptam a fejem, hogy már támadnak is.
Nem tudtam pontosan megszámolni, hogy hányan is lehetnek, de minden oldalról közeledni kezdtek felénk.
- Wind Blades- kiáltottam és már is szél pengéket küldtem a támadóink irányába, miközben fordultam, hogy mindegyiket eltaláljam. Volt jó pár, ami célba is talált, azonban voltak olyanok, akiknek sikerült kikerülniük.
- Ai…mit csinálsz? Ez mi volt? – kérdezte tőlem Ayuna remegő hanggal, amiből egyből rájöttem, hogy fogalma sincs mi az a mágia és a kik a mágusok. Nem lett volna időm arra, hogy ezt most kifejtsem ezért, gyorsan odafordultam felé és a mögötte lévő kicsikre újabb szél pengéket küldtem.
- Megvédem magunkat…- ennél jobb válasz nem jutott eszembe és csak reménykedhettem benne, hogy ezzel be is éri.
A többi szárnyas is felkapta a ricsajra a fejét, aminek már kevésbé örültem. Nem akartam, hogy Ayuna-nak bármi baja is essen, de nem tudtam felvenni a harcot úgy, hogy közben rá is kellett figyeljek, főleg, hogy ennyi ellenféllel álltam szemben.
- Szia Ai, rég láttalak! – ismerős volt a hang, mely hátulról megszólított, még sem tudtam először kihez kapcsolnom.
Mikor megfordultam nem hittem a szememnek. Dead volt az, akivel már ősidők óta nem is találkoztam, kissé furán váltunk el egymástól és nem gondoltam volna, hogy még valaha látom őt. Ekkor az agyamba ugrott egy kép, hogy a barlangban őt láttam egy cellában, így már viszont összeállt a kép. Nem sokat változott azóta, mióta utoljára láttam őt, talán csak a haja lett kicsit hosszabb. A szemei még mindig nagyon tetszettek, viszont azok sem árasztottak már olyan hideg, számító hatást, mint annak idején. Kifejezetten kellemes érzés fogott el, hogy újra láthatom őt, azonban koncentrálnom kellett, mert még a végén elkalandozok és madárkaja lesz belőlünk.
~ Hát persze…tényleg, hisz ott volt ő is…akkor én szólítottam, de nem hallotta meg…most már értem…egy kicsit azért örülök, hogy pont vele futottam össze most.~
- Szia Dead...az már biztos…mi lenne, ha beszállnátok a harcba és kicsit segítenétek.
- Persze, hogyne! – válaszolta, amin kicsit azért meglepődtem, hogy ennyire segítőkész, de kicsit fellélegeztem, hogy nem egyedül kell ezekkel szembeszállnom.
Dead már is a nagyobbak ellen küldte a holt szolgáit, majd a másik irányban vette az útját, hogy mind a két oldalról tudjuk őket támadni.
Ayuna-t kerestem a szememmel és hirtelen nem találtam.
- Ayuna! Ayuna!
- Ha őt keresed, azt a lányt, aki ott fekszik akkor ő elájult.
- Kérlek, vidd el őt biztonságos helyre, amíg mi itt elintézzük ezeket! Nagyon hálás lennék érte!
- Persze, már is viszem!
Aggódtam a lány miatt, de most másra kellett figyeljek. A nagy madarak komolyan gondolták a dolgot és ők is csapatostul vetették ránk magukat. Felrepültem, hogy ki tudjak térni előlük, de mivel ők is tudtak repülni, ezért széllökéssel próbáltam távolabb tartani őket. Úgy tűnt sokkal nehezebb lesz őket legyőzni, mint gondoltam. Nagyon nehezen adták meg magukat és sokkal intelligensebbek voltak, mint hittem.
Három is felrepült utánam és több irányból támadtak. A viharfal megvédett egyszeri támadásuk ellen, hogy ne tudjanak hozzám érni a hatalmas csőreikkel, de ez nem volt elég.
Egyre feljebb és feljebb igyekeztem, hogy távolabb maradjak tőlük, de nagyon nehéz volt olyanok elől menekülni, akik a repülés mesterei voltak.
Hagytam, hogy a lentiekkel Dead végezzen, csakhogy észrevettem, hogy most már hat madár is a nyomomban van. Feléjük fordulva szél pengéket eresztettem rájuk, majd irányt változtattam és kettő nagyobb mögé kerülve hátulról is igyekeztem megközelíteni őket. Az egyikbe belevágtam a széllel a hátába, a másikra újabb szél pengéket és széllökést eresztve le is tudtam győzni.
A következő négy egyre jobban kezdett begurulni, mely rám nézve nem volt valami bíztató.
Ahogy csak tudtam igyekeztem úgy manőverezni, hogy ne tudjanak elkapni, csakhogy nem figyeltem eléggé, és amíg még kettőt kiütöttem a négyből, egy másik mögém kerülve a csőrével belecsípett a kezembe és a lábával hátrahúzott. Elvesztettem az „egyensúlyom” és kissé hátrazuhantam. A karomba erős fájás nyilallt, de most ezzel sem foglalkoztam, megráztam a fejem és nekik mentem. Nem sokon múlt, hogy észrevegyenek, de sikerült, mert valami elterelte a figyelmüket és ezt pont ki is tudtam használni.
Miután legyőztem mindegyik szárnyast láttam, már lent is végeztek velük ezért leereszkedtem hozzájuk.
- Hát ezzel is végeztünk… – mondtam halkan, majd a karomra pillantottam, melyet az a szemét madár megcsípett. Vérzett, de annyira nem volt vészes, nem is foglalkoztam vele többet.
- Hogy kerültetek ti is ide?
- Ahogy ti is, egy varázslat iderepített minket ... De kerüljük el a felesleges kérdéseket, mesélek és utána te is...
- Igen...azt már sejtettem, hogy varázslattal kerültünk ide...dee még is mi ez a hely?? Tud valaki bármit erről?
- Akár csak ti akaratunkon kívül ide kerültünk erre a szigetre, egészen pontosan egy faluszerű helyre kerültünk. Aztán találtunk egy fekete alakú félgömb épületet, amivel iderepültünk a madarakhoz, ők pedig idehoztak hozzátok... azonban sajnos nem tudok semmit a szigetről, veletek mi történt?
- Hát én egy hosszú lépcsőn sétáltam ide fel, ahogy Ayuna is, ő a társam, aztán találkoztunk és a madarak idehoztak...de hogy mi ez a hely arról fogalmunk sincs...
- A fekete épületben sikerült megfigyelnem az egész hely földrajzát. Mi északról jöttünk, most pedig a sziget déli részén vagyunk. Nyugatnak egy fura erdő van, keletre pedig egy lepusztult hely, talán egy másik város romjai. Középen pedig egy kráter helyezkedik el ...
- Egy kráter? Miféle kráter? Gondoltuk Ayuna-val hogy megnézzük a várost, hátha ott tudnak valamit...mit szóltok?
- Tőlem mehetünk!
Eközben a Dead-el érkező fiatalember is visszatért közénk karjaiban a még mindig ájult Ayuna-val, aggódtam kicsit érte, hogy még mindig nem tért magához, de örültem is, hogy legalább nekik sem esett bajuk.

Tárgy: Re: Nagyküldetés - Neorxnawang Kedd Okt. 02, 2012 11:47 am

Dead csapat:
Elbattyogtok a városhoz! Közben persze összefuttok a szörnyekkel, akik még mindig ott ólálkodnak, habár csak nagyon kevés bocsátkozik harcba veletek, a legtöbb igyekszik nagy ívben megkerülni a fészket ahonnan jöttetek, és a kráter felé tartanak. Egy-egy néha rátok támad, de gyorsan feladják a harcot, és inkább a csordával haladnak tovább. A romok közt semmi érdemlegeset nem találtok, a felismerhetetlenségig megrongálódott épületek látszólag évszázadokat tölthettek már el ezen a vidéken. A mocsok, a homok már betemette a néhai város legnagyobb részét. Beljebb hatolva a romok egyre sűrűbben helyezkednek el, nagyobb és valaha fennségesebb épületek romjai lesznek jellemzőbbek. Ez egy óriási, gazdag város lehetett. Átmászva a romokon végül egy elképesztően nagy, arany kupolás épületre bukkantok. Az óriási építmény annyira masszív, hogy se a múlt ismeretlen eseményei, sem az évszázadok nem tudták romba dönteni. Itt-ott leomlottak a falak, az arany kupola néhány helyen behorpadt, vagy beszakadt, de mit sem veszített csillogásából. A roppant építmény oldalán rengeteg díszes oszlop, tartószerkezet, és különbféle faragott minta található, és rengeteg díszes ablak és ajtó.
Az épület körül valaha gyönyörű kertekkel és díszes szökőkutakkal tarkított tér állt, most viszont csak romhalmaz. A kertek helyén csak kiszáradt föld, habár itt-ott lehet látni pár növényt, és az életéért küzdő friss hajtást, a szökőkutakban csak itt-ott csordogál víz. Az épület falához hosszú, széles lépcső vezet felfelé, melynek oldalán angyalok megrongált szobrai sorakoznak. Belépve az épületbe a látvány csak tovább fokozódik. Leszámítva az itt-ott beomlott falakat, a belső helyiség szinte sértetlen maradt, az aranyozott, drágakövekkel kirakott padlózat mintha most lett volna felmosva, a díszes oszlopok mintáin egy szem por se ülhetett le. Nem volt semmi világítás, de a beomlott részeken átszűrődő napfény elég fényt adott, ráadásul a díszes padlóról visszaverődve szinte fény és szín mámorba öltöztette a már így is lenyűgöző termet. Kicsodálkozva magatokat tovább mehettek a teremben. Beljebb az épület közepén találtok még egy olyan fekete gömböt, amit Dead már jól ismer. Ez viszont nem működik. Ellenben van mellette négy tálka. Mindegyik tálka előtt egy tábla, rajta írás.
Az első tábla szövege:
"Éltetlek, gyógyítlak és ápollak! De pusztítóbb vagyok mint ellenségem, a tűz! Városokat nyelek el, és megfojtom, ki velem szembeszáll!"

A második tábla szövege:
"Lehetek ház, lehetek fegyver, lehetek magányos őre a mezőknek! Lehetek egy angyal, egy vízköpő, vagy bármi, mit vésőd győz erővel!"

A harmadik tábla szövege:
"Csak egy vagyok a sokból, de mégsincs párom! Itass, és az égig növekszem, de ne hagyj el, vagy elragad a száraz, hideg halál, melyet senki se vesz észre!"

A negyedik tábla szövege:
"Nélkülem nincs élet, ott vagyok mindenkiben, ki él, és mozog! Kardodra tapadok, és erőt adok neked, vagy elhagylak, hogy más kardját ékesítsem, míg te lelked nélkülem kileheled!"

A feladat pofon egyszerű! Ellenben nem tudni, mi történik, ha hibáztok! Postotok NE záruljon az eredménnyel, csak addig írjátok meg, míg minden tálkában belekerül az, amit gondoltok, hogy oda való!

Celia:
Eléritek a krátert. Óriási, és nagyon mély, oldalán pedig ezrével nyüzsögnek az különféle állatok. A furcsa az, hogy az itt megtalálható állatoknak csak nagyon kis részét ismeritek fel, míg a legtöbb lény számotokra teljesen ismeretlen fajtájú. Az állatok nyugtalanul várakoznak valamire, egymást fenyegetik, néhol össze is kapnak, de az biztos, hogy mind ugyanarra a dologra várnak. A kráter szívében halvány kékes derengést lehet látni, és egy alig hallható, de határozottan emberi hangot is lehet hallani. Elindulva a kráterbe, kikerülgetve az állatokat a hang erősödik, és bizonyossá válik, hogy női hang. Pontosabban egy kislány hangja. És ez a kislány egy dalt énekel. Hallkan, békésen énekli, nagyon nyugtató és kellemes. A lefele vezető utatok során sok állat állja utatokat, bár a legtöbb egy-két taslás után odébb ballag, viszont akadnak olyan furcsa, soha nem látott szörnyek is, melyek nem hajlandóak titeket tovább engedni harc nélkül! A kráter közepében egy hófehér kövekből kirakott csigalépcső vezet lefelé, a mélyről pedig kékesen derengő köd száll fel. Lebaktatva a lépcsőn egy szintén hófehér falú gömb alakú terembe érkeztek. A lépcső a terem falán szélesedik kifelé, míg el nem éri a gömb alját. Viszont a teremben nem vagytok egyedül! A gömb középpontjában, fent a levegőben lebeg egy kislány. Ruhája hófehér, akárcsak haja, melynek ezüstös fénye világítja meg a termet. A kislányt kék színű áttetsző burok veszi körül, abból szivárog a kékes köd. A kislány szeme csukva van, csak lebeg ott összegömbölyödve, és hallkan dalolgat. Ha megpróbáljátok elérni a kislányt, az őt körülvevő burok nagy erővel visszalök titeket, majd vadul vibrálni kezd. A kék köd életre kel, és veszélyesen tekergőző csápokat növeszt. Bár az áttetsző végtagokat nem tudjátok megsebezni, azok nagyon is fájdalmat tudnak okozni nektek! Egyértelművé válik, hogy nincs esélyetek egy ilyesfajta ellenfél ellen, de a kislány csak dalol, szakadatlanul. Menekülhettek, vagy felébreszthetitek a kislányt valahogy, bár megérinteni nem tudjátok! Mit tesztek? Az eredményt ne írd le, csak hogy véghezviszed, amit szeretnél!

Határidő VAN, MÁHOZ KÉT HÉT!!!!! Jó munkát!

» Nagyküldetés - Neorxnawang
» Nagyküldetés: " Az idő már fogytán van "
» A Második eljövetele... [Nagyküldetés]
» Nagyküldetés: A holtak céhe
» Varnesi rejtély - Nagyküldetés