Nagyküldetés: " Az idő már fogytán van "

„Osgiliant városa mágusok segítségéért fohászkodik! Városunkat folyamatosan támadják ismeretlen eredetű szörnyek. Hajlandóak vagyunk 480.000 Gyémántot fizetni a megmentőnknek, csak siessen! Nem tudjuk mennyi időnk lehet még hátra!”

Ez a hírdetés került ki a hírdetőtábla közepére, tekintélyes méretével pedig egyértelműen felhívta mindenki figyelmét az egész klánban. Minden egyes tag csábítónak ítélte, de a többség vagy pihenni akart inkább, vagy pedig éppen küldetésre indult, vagy pedig egyszerűen még fel sem ébredtek, így hát hárman maradtunk a tábla előtt Mei-, illetve Meta-channal.
- Izgalmasan hangzik, nem gondoljátok? Egy ostromlott város. Osgiliant, sose hallottam róla. Vállaljuk el!
Mindkét lány beleegyezett egyiküket se kellett győzködni, majd gyorsan összepakoltunk, a kajás táskát ismét elkoboztam tőlük, az állomás felé vezető úton pedig még felugrottam a lakásomra, a táskámba gyömöszöltem a tojást, amit nem rég szereztem, és visszaszaladtam a rám váró lányokhoz. A vasútállomáson felszállva ki is sajátítottunk magunknak egy kabint, amit Metától és Meitől elvárható szertelenséggel olyan hangulatúvá tettünk, ami pont elég volt ahhoz, hogy idegen utasok ne nagyon akarjanak beszállni. Először jutott eszembe, hogy lassan szokássá válik, hogy a két lány egyikével, vagy jelen esetben már másodszorra, mindkettővel egyszerre megyek küldetésre. Mindenesetre kalandos küldetésnek nézünk elébe.
A mangoliai megálló után nem sokkal, talán egy fél órával, egy kisebb településen álltunk meg, mint kiderült, innen nem megy tovább a vonat, és ha Osgiliantba akarunk eljutni, innen gyalogolnunk kell. Egy idősebb férfit megkérdezve meg is tudtuk, melyik irányba kell indulnunk. Végignéztünk a pusztaságon, és a város felől szörnyű sűrű felhők gyülekeztek az égen.
- Szép hosszú utunk lesz. - húztam meg a vállamon a táska vállát.
Az utcán végighaladva előttünk egy fiatal srác kért útbaigazítást szintén, és óhatatlanul is hallottuk, hogy ő is Osgiliant felé igyekszik, így hát odaléptünk hozzá, majd a lányok után én is bemutatkoztam.
- Gabriel van Chantai. Ha nem gond, folytassuk az utat együtt, többen többre megyünk.
Miután a srác belement, együtt vágtunk neki az útnak, és közben beszélgettünk, illetve, jobbára a lányok, én csak figyeltem. Megtudtam, hogy Arashi Nagaonak hívják, és a Titan Nose klánból való, abból, ahová Shirot is felvették.
Rövid ideig gyalogoltunk a város felé toronyiránt, amikor megláttuk jóval előttünk két embert sétálni. Miután észrevettük őket, egy darabig csak figyeltünk, hátha szembe jönnek velünk, mert azt nem tudtuk kivenni, de mivel egy csöppet sem értek közelebb, jobbnak láttuk, hogy előre kiáltunk nekik, és a sárkányölő szöszi magára is vállalta a feladatot.
Miután a kiáltás újra és újra visszhangot vert a környéken, kicsit megnyújtottuk a lépteinket, és rövidesen utól is értük a két utazót. Két fiatal mágus volt, egy fiú és egy lány, akivel a bemutatkozás után szintén együtt folytattuk az utunkat, mostmár hatan. Megtudtuk, hogy ők a Quattro Cerberus klánból valók, név szerint Alice, és Reigen Hawkins.
Tovább haladva az úttalak utakon a város felé lassan kirajzolódott a lerombolt házak tömkelege, és megtudtuk, hogy igazából nem is sötét felhők úsztak az égen, hanem a város romjaiból felszálló füst festette be az eget.
Az első házsorokat elérve már tisztán hallatszottak a sikolyok, a kiáltások mindenfelől, néhonnan kardcsapások, robbanások hangját is felénk hozta a szél, hátborzongató hangulatú volt az egész.
- Nos, azt hiszem kéne valami lelkesítő szöveg, mielőtt elindulunk, de jelenleg semmi nem jut az eszembe. Reméljük a legjobbakat, és készüljünk a legrosszabbra, így nem érhet meglepetés minket. - szóltam még utóljára, mielőtt elindultunk volna bevenni magunkat a városba.

A tehetetlenség kétségbeesett érzése fog el reggel, amikor belépek a klán étkezőjébe. Már jó ideje nem néztem, hogy mennyi pénz van a tárcámban, de folyamatosan költöm, így hát, hogy tisztában legyek a saját kereteimmel, leültem az egyik asztalhoz és elővettem a pénztárcám. Belekukkantva nagy meglepetés tárult a szemem elé, alig van. Na jó, ez nem nagy meglepetés, annál inkább várható esemény, ami bármikor bekövetkezhet.
Az állam alá támasztom a kezem és gondolkozásba akarok esni, de csak a bambulásig jutok el.
Ekkor belép az ebédlőbe Gab, aki integetéssel köszön, majd bólint a fejével, hogy kövessem. Nincs mit tenni, felkelek és utána megyek. Az ajtóban vár rám, majd együtt haladunk tovább. Meg sem kérdezem, hogy mit szeretne, már úgy is tudom. Valószínűleg ő is a pénz hiányát sínyli, így neki is kell a meló. Alig, hogy odaérünk a falhoz és elkezdünk böngészni, azt veszem észre, hogy már Tabu is ott áll mellettünk. Nyomok két nagy cuppanósat az arcára és jól megölelgetem, közben Gab már ki is találja, hogy mitévők legyünk.
Egy hívogató küldetéssel szemez, ami nekünk is megtetszik, továbbá felelősség is feltámad bennem, mikor teljesen elolvasom a felhívást. A felelősség azért ébredt fel bennem így hirtelen, mivel megint csak egyszerű embereket támadnak mocskos szörnyek és csak mi, csakis mi vagyunk azok, akik képesek ennek véget vetni. És hogyan? Odamegyünk, és kinyírjuk az összeset.
Az utolsó gondolatomat mintha Lisa sulykolná belém, de nem foglalkozok vele, szükségem lesz erre a motivációjára, abban biztos vagyok.
Felvesszük a küldetést, majd mindenki ételt és italt vesz magához. Szerény személyem az utolsó filléreket költi el ezekre, s mikor ezzel is megvagyunk, elindulunk a vonatállomáshoz, ahol kiderül, hogy a célba vett városig nem közlekedik a vonat, onnantól kénytelenek vagyunk gyalogolni. Semmi baj, felszállunk a vonatra, ahol el is foglalunk egy fülkét, melyet annyira kisajátítunk, hogy más már akkor sem akar beülni, ha máshol nincs szabad hely. Hiába, ilyenek vagyunk én és a klántársaim. Hah, milyen jó érzés ezt kiejteni, sőt a gondolat még szebb. Itt van nekem két ember, akikkel mindig együtt megyek küldetésezni és tudom, hogy rá bízhatom magam mind a kettőre, azok vigyáznak rám. Persze ez fordítva is igaz, továbbá, ha folytatom a gondolatmenetet, akkor arra jutok, hogy minden klántársam iránt így érzek, hiába nem a közeli csapatom tagjai.
Megérkezvén a végső állomáshoz lepattanunk a szerelvényről, s gyalog folytatjuk utunkat először a városon keresztül. Nem teszünk meg nagy távot, máris egy érdekes helyzetben találjuk magunkat.
Tőlünk nem messze egy fiatal fiú útbaigazítást kér Osgilliant város felé. Micsoda véletlen, mi is oda tartunk! Felkarolom Tabut, s odamasírozok a fiúhoz.
- Szia! Véletlenül hallottuk, hogy miről van szó. Mi is mágusok vagyunk és Osgilliant felé tartunk. Az én nevem Zariiin Meido, a másik szőkeség pedig Tabuchi Metarikku. - mondom, miközben Tabura mutatok. A fiú is bemutatkozik, melyből kiderül, hogy a neve Arashi Nagao és a Titan Nose-ból jött. Nagyszerű, még egy társ, ha többen vagyunk, nagyobb sikerrel teljesíthetünk.
Édes-négyesban folytatjuk tovább az utunkat immáron a városon kívül egy poros kis úton. Jobbára kavicsokat rugdosok magam előtt, vagy a város fölötti szürke füstöt figyelem. Szomorú látvány, de most nincs mit tenni, ha odaértünk, egyből intézkedünk.
A véletlen úgy hozza, hogy nem csak négyen, hanem már hatan folytatjuk tovább az utunkat, mivel magunk előtt is felfedezünk két mágust, akik pedig a Quattro Cerberusból jöttek. Nahát, mintha egy nagy klán-szövetség részesei lennénk és a nagy klánok mind embereket küldenek egy közös hadjáratra egy nemes cél érdekében. Az ismerkedésünk a két új ismerőssel Tabu zavarja le.
- Igazad van, Gab. - mondom, majd rövidesen megérkezünk a városba.

- Tudod Arashi, Garryn a mester szemével nézi a technikáit.
- Megint talányokban beszél, mester.
- Bocsáss meg... a korral jár. Hmm... te kardforgató vagy, így talán jobban megérted: amikor kikovácsolnak egy kardot, még nem tudni, hogy gyilkol-e vagy védelmez... hogy a forgatója békére vagy hatalomra törekszik-e...
- Szóval azt feltételezi, hogy...?!
- Ne kiabálj, nem rólad van szó. A Próbádon ezt derítettem ki, nem emlékszel? És nem is Yuzuháról, mielőtt még nekem ugranál.
- A múlt mestereihez viszont semmi közünk... a mi szándékaink tiszták. Engedelmével...

Három nap telt el a fenti beszélgetés óta. A rövid, még vitának sem nevezhető összezörrenés azzal kezdődött, hogy miután hazaértem az edzésből, szokás szerint jelentést tettem a Mesternek. Sajnos könnyen kiborultam, mert túl ingerült voltam a Shadorick elleni harc és a Garryn-Yuzuha-Arashi hármas hátterében meghúzódó dráma miatt - de ez utóbbiról ígéretemhez híven nem számoltam be még Chronaiosnak sem.
Tegnap bocsánatot kértem, amit szokásos udvarias mosolyával fogadott. Azt persze nem mondtam neki, hogy szerintem még mindig túl sokat aggodalmaskodik. Mi ketten vagyunk az utolsó Kiyonaga-tanoncok, Garryn az egyetlen mester... ha bízik bennünk akkor minek kell lovagolni a témán?!
... de elég képmutató dolog aggodalmaskodással vádolni a Mestert, amikor napok óta csak lógatom a lábam és semmire se vezető, felesleges gondolatmenetekkel gyötröm magam. Frusztráltan megdörgöltem a szememet. Ez annyira nem én vagyok... Gyerünk, Arashi, felállni és irány a küldetésfal, nincs több kifogás... Aztán a pénzből elmegyünk Yuzuhával nyaralni valamerre... igen, az jó lenne. Csak hajókirándulás ne legyen.
A magamra erőszakolt vidámságtól terhelten léptem a táblához. Jason épp az S osztályú munkákat nézegette.
- Ember... hogy van az hogy te állandóan melón vagy? Ha egyszer a nyakamba szakadna pár millió én hónapokig rá se néznék a megbízásokra. Lefogadom, ha akarnád már megvehetnéd az egész várost... - mondtam, miközben igyekeztem a lehető legpimaszabb hangot megütni.
- Nahát... csak nem "munkamániás Arashi" az? Az első dolgom az lesz, hogy megveszem a házadat és kilakoltatlak.
Nevettünk, és egy kicsit oldódott a feszültségem.
- Kikérem magamnak. Találtál valami jót?
- Igen, pont most - vett le egy papírlapot, a "Végzet pengetője" címűt. A papír alján a "1.500.000 gyémánt" felirat szinte mágnesként vonzotta a szemet.
- Úgy látszik ezt nekem hagyták itt a többiek - csúsztatta be a papírlapot a gyűrött kottái közé.
- Ha gondolod nézd meg azt ott, szerintem neked való. Szervusz.
Megragadtam a papírt, és leemeltem, hogy könnyebben el tudjam olvasni.


Itt nem volt kérdés... Odasétáltam Meihez és elé raktam a felhívást.
- Ezt viszem.
- Egy pillanat, hadd írjam le... rendben, köszi. Sok sikert!
- Köszönöm. Ha Yuzuha előbb érne vissza mint én szólj neki légy szíves, jó?
- Okés, megmondom.
Kirontottam a klánépület ajtaján.
- Úgy látom fején találtam a szöget - mosolygott rám odakint Jason, aki a kapufélfát támasztotta. Intett egyet, majd elindult a városból kifelé vezető úton. - Adj azoknak a szörnyeknek a nevemben is.
- Te miért nem jössz? A te képességeiddel...
Nem válaszolt, úgyhogy nem erőltettem a dolgot; siettem az állomáshoz.

Mint kiderült, Osgiliantban nincs megálló, ezért gyalog kellett a városba jutnom. Olyan kísérőt sajnos aligha találok, aki hajlandó lenne egy ostromlott, szörnyfertőzött város közelébe vinni engem, arról nem is beszélve, hogy időm sincs sok, így hát el kellett valakivel magyaráztatnom az utat.
- Uram, meg tudná mondani, hogyan jutok el a lehető leggyorsabban Osgiliantba?
- Induljon el azon az úton, nem tévesztheti el... csak kövesse a felhőket.
Felnéztem az égboltra... fekete, furcsán mozgó gomolyag terült szét abba az irányban, amerre a férfi mutatott. Hát így tényleg nem lesz nehéz...
- Köszönöm - indultam volna sietve tovább, de egy hármas csoport megállított.
Egy magamtermetű, fekete hajú fickó állt velem szemben, két helyes, szőke lány társaságában.
- Szia! Véletlenül hallottuk, hogy miről van szó. Mi is mágusok vagyunk és Osgilliant felé tartunk. Az én nevem Zariiin Meido, a másik szőkeség pedig Tabuchi Metarikku - épp fordultam, hogy jobban megnézzem magamnak a másik hölgyet is, de válaszul csak bizalmatlan, már-már gyanakvó tekintetet kaptam.
- Nem kell rólam sokat tudnod, ha van valami fém értéked, jobb, ha eldugod.. Benned kit tisztelhetek?
Fém érték?! Ezt meg hogy értsem... idegességemben majdnem a kardomhoz kaptam a kezem mielőtt még ki tudja mit csinálna vele. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy ezzel ritkán szerzek barátokat, úgyhogy még időben megállítottam a kezem rezdülését.
- Gabriel van Chantai. Ha nem gond, folytassuk az utat együtt, többen többre megyünk.
- Arashi Nagao, sziasztok - fiatalabbnak tűntek, úgyhogy rögtön tegezni kezdtem őket - a Titan Nosetól. Igen, együtt könnyebb lesz - sandítottam fel a fenyegetően pöffeszkedő sötét felhőkre. Valahogy nem tudtam szívből jövő optimizmust mutatni. Mindenki, aki tudja mi mindenen mentem keresztül az utóbbi két hétben az megért engem. Azaz senki.
- Örülök, hogy együtt mehetünk - tettem hozzá azért, miközben erősen törtem a fejem, hogy nem hangzik-e ez egy kicsit hülyén.

Érdekes alakok... Gabriel teljesen nyugodtnak és összeszedettnek tűnik, de hát külsőre én is az vagyok... többnyire... sőt, természetre is az lennék, már ha nem próbálgatnák az idegrendszeremet ennyi mindennel mint mostanság. Meido egy kedves, szokványos lánynak tűnt nekem, Tabuchi néhány pillantásától viszont a hátamon futkosott a hideg. Vegyes társaság, de láthatóan jól megértik egymást. Elvégre klántársak... én mint kívülálló egyelőre csak ritkábban tettem hozzá a beszélgetéshez.
Ahogy egyre csak közeledtünk a felhőhöz, a természet mind csendesebb és vészjóslóbb lett... szörnyű dolgok dúlhatják a környéket, ha még a madarak is elköltöztek. Az ilyen pillanatokban már szinte ösztönből készítem elő a varázslataimat. Eddig is igyekeztem figyelni a környezetünkre, de most még inkább igyekeztem éber lenni. Így jobban belegondolva ez nem nagyon sikerült, mert nem én vettem észre először a távolban előttünk haladó két alakot. Úgy gondoltuk, hogy menekültek lehettek, de alig negyed óra után kizárhattuk ezt a lehetőséget, hiszen alig valamivel kerültünk közelebb hozzájuk.
Egy hirtelen, éles hangra úgy rezzentem össze, mintha egy tigris vetette volna rám magát. A fémtolvaj (?) hölgy kiáltott ugyanis utánuk. Miközben dobogó szívem lenyugodott, utolértük a két alakot. Közel érve egyiküket rögtön felismertem, vele még Shirotsumében találkoztam: Alice, a tűzmágus a Quatro Cerberustól.
- Nocsak, szia Alice. Rég láttalak... Remélem nem gond, hogy múltkor olyan hamar megléptem?
- Üdv, valóban régen találkoztunk, örülök, hogy újra összefutottunk.
Kezet nyújtottam társának is, aki egy nagy vigyorral rázta meg a kezem.
- Szervusz. Arashi Nagao, Titan Nose. Te pedig Alice klántársa vagy, ugye?
- Igen, Reigen Hawkins! Örülök, hogy megismerhetlek, Arashi!
- Részemről - mosolygok vissza rá halványan.
Hat mágus... így már jó hasznunkat fogják venni, az biztos. Egész kis hadsereg.

A város szélén szomorú és dühítő látvány fogadott minket: itt még gyérebben álltak a házak, de a "felhők" eredetét már láttuk: a város több épülete égett. A kormos szél üvöltést és fegyvercsörgést hozott felénk. Megtorpantunk egy időre, de nem terveztem sokáig ácsorogni; ha kell, egyedül megyek tovább.
- Gyerünk.
- Nos, azt hiszem kéne valami lelkesítő szöveg, mielőtt elindulunk, de jelenleg semmi nem jut az eszembe. Reméljük a legjobbakat, és készüljünk a legrosszabbra, így nem érhet meglepetés minket.
- Igazad van, Gab.

Előzmény

A lángoló felhőcskémmel körberepültem a klánházat, majd leereszkedtem a főbejárat előtti parkba. A hátizsákomban még mindig ott lapult a tojás, amit néhány órája találtam a Hakobe hegy egyik eldugott havas és jeges barlangjában. A pokrócba csavart tojás azóta már valamennyire felmelegedhetett. Bár kellett egy kis hő a kiolvasztáshoz, de nem sokat változtatott a tényen, hogy egy hatalmas jégoszlopba volt fagyva ki tudja már mióta.
Beléptem a hatalmas kapun, ahonnan az előtérbe jutottam. Szemben egy széles lépcső volt, ami az emeletre és többek között Goldmine szobája felé vezetett. Jobbra egy folyosó vezetett a klánépület nyugati szárnyához, ahol a hálókörletek és a gyakorlótér volt. Én viszont azonnal bárminemű gondolkodás nélkül a bal oldalt nyíló folyosóra fordultam be, amin végig mentem és egy ismételt balkanyar után máris az ebédlőbe jutottam. Míg végig mentem az asztalok között, nekileselkedtem és lehámoztam magamról a meleg ruhadarabokat. Egy havas hegyen lehet, hogy jól hőszigeteltek és nem fáztam bennük, de idehaza már elég kényelmetlenül bele tudtam volna gyulladni.
Mielőtt elértem volna a pultot még rádobtam a kabátomat a sarokban lévő fogasra, aztán lehuppantam egy bár székre.
- Máris visszaértél Reigen? Ez aztán gyors volt! – fordult felém Richard, amint leültem.
- Igen, csak a hágó előtt néhány Vulcan-t kellett levernem.
- Azért az nem lehetett olyan könnyű… - folytatta a beszélgetést, de közben előkapott egy poharam, amit törölgetni kezdett.
- Hát tényleg nem! A Vulcan-ok tömegben elég aljasak. Szerintem tartsd észben, ha esetleg arra jársz.
Richard megeresztett egy halvány mosolyt, közben továbbra az is azt egy szem poharat törölgette.
- Rendben, úgy lesz.
Ekkor jutott eszembe, hogy még soha nem láttam a városon kívül Richard-ot. Sőt tovább gondolkodva témán leszűkítettem a kört a klánházra, majd az ebédlőre. Lehetett volna még a pultra is, de az már szerintem is durva lett volna. Belegondolva, hogy már kisgyermekkorom óta ismerem őt, hisz már akkor is ő állt itt, mikor még apuhoz jöttem be látogatóba. Milyen régóta ismerem és mégis mennyi minden homályba burkolózik róla.
- A szokottnál is nagyobb a táskád. – szólt hozzám Richard, ami kizökkentett a gondolatmenetemből, de sajnos későn, így nem tudtam felfogni a kérdést.
- Tessék?
- A szokottnál is nagyobb a táskád. Pedig ha visszajössz valahonnan, mindig kis sovány.
Eszembe jutott a talált tojásom, így lelkesen földobtam a pultra a hátizsákot és kinyitottam a tetejét.
- Tényleg, majdnem elfelejtettem megmutatni, hogy mit találtam.
Kiemeltem belőle a bebugyolált tojást, aztán a pokrócból is kicsomagoltam. Richard persze érdeklődve figyelte a jelenetet. A takaró lehullott és a tojás lelepleződött a pulton. Richard és még néhány közelben lévő mágus elkerekedett szemekkel nézett a hatalmas tojásra.
- Mond csak Reigen, – szólalt meg végül Richard – mégis mi lesz ebből?
Pislogva ránéztem. Nem értettem miért tette fel a kérdést, hisz szerintem teljesen egyértelmű volt erre a válasz. Közben az előbbi néhány mágus is felkapta a fejét erre a kérdésre és a válaszra várva egyre közelebb és közelebb hajoltak a fülüket hegyezve.
- Mi lenne? Hát rántotta! – feleltem határozottan, mire mindenki egy hatalmas hátast vágott.
- Ezt nem mondod komolyan, hogy megakarod enni – szólt Richard miután felkelt a földről és megtámaszkodott a pulton.
- Hát persze. Ekkora tojással biztos jól laknék.
- De ezt nem eheted meg.
- Miért? – kérdeztem vissza érdeklődően és enyhén oldalra billentettem a fejemet.
- Ez valami különleges lény tojása lehet. Abszolút nem tűnik hétköznapinak. Bár fogalmam sincs, hogy mi lehet benne.
- Ez egy Shugo tojás – szólalt meg egy karcos hang mögülem. Hirtelen hátra fordultam és mögöttem ott tornyosult egy alak fekete talárban. Arcába egy csuklya volt húzva mely eltakarta feje nagy részét, hosszú ezüstös haja azonban kilógott oldalt a nyakánál. A fekete csuklya szélét egy aranyozott csík díszítette, melyen ismeretlen rúnák voltak. Ezer közül is megismertem volna Stover jellegzetes hangját. Meglepődtem, hogy hirtelen fölbukkant, de az én reakcióm közel sem volt mérhető a körülöttem lévőkhöz, akik valósággal hátra ugrottak egy lépéssel.
Közelebb dugtam a fülemet a tojáshoz, de nem hallottam semmit.
- Szerintem tévedsz. Ez nem súg semmit.
Stover megeresztett egy apró mosolyt, ami még pont látszódott a csuklya alatt.
- Mint mindig most is elámulok a humorodon. Azonban nem úgy értettem. A faj neve az, hogy Shugo. Ez egy humanoid faj, ami leginkább egy nyestre hasonlít. Rendkívül okos kis lények. Igazi ritkaságok manapság. Becsüld meg, hogy egy ilyet találtál. Most így talán egy értékes társra leltél. Feltéve – itt meg állt egy pillanatra a mondandójában és felnézett, mintha elgondolkozna, aztán folytatta - ha hajlandó vagy lemondani az elfogyasztásáról. – mondta, majd visszanézett rám, egyenesen az arcomra.
- Azt hiszem igen – néztem vissza a tojásra. Beindult a fantáziám. Kíváncsivá tett, hogy mégis mi fog kikelni ebből a tojásból. Alig vártam már, hogy magamhoz ölelhessem a bundás kis plüssfigurára emlékeztető lényt, aki a társam lesz. Egy hű barát, aki mindig elkísér mindenhova és mindig számíthatunk, majd egymásra. A gondolattól egy jóleső meleg érzés töltötte el a szívemet, amitől megejtettem egy kisfiús kacajt.
- Akkor jobban teszed, ha melegen tartod és vigyázol rá.
A következő pillanatban a pokróc elnyelte magába a tojást, majd tartalmával együtt belebegett a hátizsákomba, ami rögtön utána be is záródott.
- Köszi a jó tanácsot. – mosolyogtam rá.
- Szívesen, viszont cserébe megtehetnél valamit…
- Mit?
Előhúzott a talárjából egy pergament, ami valamiféle megbízás lehetett. Elvettem tőle és olvasni kezdtem magamban.
~ Osgiliant városa mágusok segítségéért fohászkodik! Városunkat folyamatosan támadják ismeretlen eredetű szörnyek. Hajlandóak vagyunk 480.000 Gyémántot fizetni a megmentőnknek, csak siessen! Nem tudjuk mennyi időnk lehet még hátra!
- Ugye nem okoz gondot? – kérdezte tőlem, mikor látta, hogy végeztem az olvasással. Megráztam a fejemet.
- Nem dehogy. Szívesen segítek az embereken.
- Ennek örülök. Pont olyan vagy, mint az apád.
Erre a mondatára széles lett a vigyor az arcomon. Leugrottam a székről és a hátamra kaptam a táskámat.
- Úgy láttam sürgős munka, úgyhogy akkor szaladok is. Majd jövök! – intettem hátra és már rohantam is végig az ebédlőn, majd mikor kifordultam rajta pont bele rohantam az épp belépő Alice-be.
- Áú! Hova ilyen sietősen Reigen?
- Oh, szia Alice. Épp egy megbízásra. Elég sürgős eset.
- Tényleg? Mit kell csinálni? Épp én is valami munkát keresni indultam.
- Hát… egy várost kell megmenteni a szörnyektől – feleltem vidámon.
- Ez izginek hangzik. Mehetek veled?
- Persze. Együtt sokkal jobb, mint egyedül.
Alice-el így elindultunk a kijárat felé, hogy mihamarabb az állomásra érjünk.
- Képzeld találtam egy tojást… - kezdtem neki újságolni a nagy hírt. Elmeséltem neki az egészet, aztán az ebédlős esetet, majd rátértem Stover-re. És hosszú perceken keresztül csak róla beszéltem, mint akinek szómenése van. Még sajnos az állomáson se hagytam abba, csak a vonaton fogytam ki a szuszból, talán Alice nagy örömére.
A vonatút alatt elővettem a tojásomat és megmutattam Alice-nek. (Nem, nem azt a tojásom te perverz olvasó.) A hátralévő utazási időben tovább beszélgettünk immár Alice is ki tudta venni aktívan a részét a beszélgetésből, majd végül a vonat csikorogva megállt a végállomáson. Sajnos közvetlen vonat nem volt Osgiliant-ba, csak egy tőle nem messze lévő állomásig közlekedett. Itt szálltunk le. Amint leértem a peronra hatalmasat nyújtóztam és megmozgattam az elgémberedett végtagjaimat.
- És most merre? – kérdezte Alice, mire én már nyitottam volna, hogy válaszképpen kifejtsem a véleményemet a helyes útról, de Alice közbevágott.
[color=red]- Áh, inkább ne is mondj semmit. Nem is tudom, hogy mit képzeltem.
- Héé! Ezt most úgy mondod, mintha tévedtünk volna már el miattam.
Alice gyilkos pillantást vetett rám.
- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?
- Mit?
Alice eleresztette a füle mellett a megjegyzést és a környezetet kezdte kémlelni valami segítség után kutatva, majd valamin megakadt a szeme, aztán pedig intett nekem, hogy kövessem. Én is elkezdtem keresni a szememmel, hogy mit vehetett észre, majd megláttam a távolban a sötét felhőket.
- Áhhh! – hangzott a felismerés. Elindultunk ám még én visszanéztem, mert egy vonat közeledett a síneken az állomás felé, pont az ellenkező irányból, mint ahonnan mi jöttünk a vonattal.
Elindultunk tehát a felhők felé és legalább egy negyed órát vagy húsz percet gyalogoltunk, mikor mögülünk kiáltást hallottunk, mire mindketten háromszázhatvan fokos fordulatot vettünk a hang irányába. Négy alak közeledett felénk. Két fiú és két lány.
A lány, aki utánunk kiáltott egy nálam alacsonyabb platinaszőke hajú, vörös szemű lány volt. Mellette egy összerezzent tekintetű vállig érő sötét barna hajú, kék szemű srác feszített. A másik lány is egy szőkeségből állt, aki nálam szintén alacsonyabb, de a másik lánynál már magasabb volt.
Ezután a szemem a második srácra tévedt, főleg a jobb szeménél lévő hegre.
~ Hát ő is meg élt már pár dolgot…
Rövid fekete hajú, körülbelül velem egy magasságú srác volt. Felsőruházatként egy mellvértszerűséget viselt, felette pedig egy vörös köpenyt.
- Nocsak, szia Alice. Rég láttalak… Remélem nem gond, hogy múltkor olyan hamar megléptem?
- Üdv, valóban régen találkoztunk, örülök, hogy újra összefutottunk.
Úgy látszott már régebbről ismerik egymást a barna hajú srác Alice-el. Ezután felém fordult és a kezét nyújtotta felém, amit én hatalmas vigyorral fogtam és ráztam meg.
- Szervusz. Arashi Nagao, Titan Nose. Te pedig Alice klántársa vagy ugye?
- Igen, Reigen Hawkins! Örülök, hogy megismerhetlek, Arashi!
- Részemről – mosolygott vissza. Ezt követően végig jártam a maradék ember és egyesével bemutatkoztam nekik széles mosollyal az arcomon.
Miután így összegyűltünk hatan tovább folytattuk az utunkat immár együtt. Ahogy közeledtünk a városhoz úgy lette egyre szomorúbb a kép, ahogy kirajzolódott a város romos látképe. A valószínűleg hajdanán gyönyörűen felépített házak, most düledezve álltak a helyükön – vagy épp pár méterrel arrébb darabokban. A fekete felhők pedig mint kiderült, sötét füst volt, melyet a lángoló épületek okádtak magukból ki a szabadba.
Megtorpantunk, de Arashi aztán előre tette egy lépést és így szólt:
- Gyerünk.
- Nos, azt hiszem kéne valami lelkesítő szöveg, mielőtt elindulunk, de jelenleg semmi nem jut asz eszembe. Reméljük a legjobbakat.
- Igazad van, Gab.
Mivel én sem akartam kimaradni a sorból gyorsan elkezdtem pörgetni az agyamat, majd kinyögtem az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Megkívántam a füstölt sonkát.
Mindenki kérdőtekintettel nézett rám.
- Most mi van? Nekem ez a lelkesítő.

/ Haha, csak volt időm előbb postolni, mint gondoltam /

Lemondóan sóhajtottam, miután átszámoltam a kis vagyonomat.
- Le vagyok égve...! - Csüggedten fektettem a fejem rá az asztal lapra és reménykedtem benne, hogy ez csak egy rémálom, amiből nemsokára felkelek majd. Bár nem kellet se ételre ( csak akkor ha én akartam ) költenem, se szállásra, utáltam, hogy nincs semmi pénzem. Nem akartam kihasználni az előnyös helyzetemet. Így feküdtem még egy ideig, közben hallgattam a kis asztali órám ketyegését, de mivel sehogy sem akartam felkelni, még úgy se, hogy veszettül csipkedtem magam, lelombozódva feltápászkodtam a székemből.
- Akkor bevállalok egy küldetést! - Ettől az ötlettől feldobódtam. Már régen voltam küldetésen. Belebokszoltam a tenyerembe.
- Szétrúgok pár rossz fiú hátsót, lesz pénzem, és még jót is teszek vele másoknak.
Sebtében összedobáltam mindenféle ruhát és egyéb mást, amit magammal akartam vinni, elköszöntem mindenkitől, még a tök idegen 80 éves nénitől is, aki miatt háromnegyed órámba telt lejönnöm a földszintre az első emeletről.
Út közben azon gondolkodtam, ( félig- meddig hangosan, így nem is csodálkoztam, hogy a közelemben lévő járókelők idegesen húzódnak arrébb tőlem ) hogy milyen küldetést is lenne kedvem elvállalni. Az mindenképpen lényeges volt, hogy sokat fizessen, de ha egy kevesebb jutalmat ígérő, de nagyobb bajban lévő személy(ek)ről van szó, nem is kétséges, hogy nem a többet fizető küldetést választanám. Miközben ezen gondolkodtam elértem a klánházat, s bár az ajtó csukva volt, még így is hallottam a kellemes, zsivajt onnan bentről.
Éppen benyitottam és beléptem volna az ebédlőbe, amikor valaki belém jött, miközben kifelé igyekezett a helyiségből.
- Áú! Hova ilyen sietősen Reigen? - Kérdeztem, mikor felismertem a belém rohanó személyt. Felálltam és leporoltam magam.
- Oh, szia Alice. Épp egy megbízásra. Elég sürgős eset.
- Tényleg? Mit kell csinálni? Épp én is valami munkát keresni indultam. - Csillant föl a szemem.
Jó munkát szimatolok.
- Hát… egy várost kell megmenteni a szörnyektől – felelte vidámon.
- Ez izginek hangzik. Mehetek veled? - Reménykedtem az " igenben", s nagy örömömre Reigen bele is ment.
- Persze. Együtt sokkal jobb, mint egyedül.
A fiú társaságában elhagytam a klánházat, és egy úton a számtalan közül, elindultunk a pályaudvar felé.
- Képzeld találtam egy tojást… - Először nem nagyon értettem, hogy mi ebben a különleges dolog, de miután beavatott a részletekbe, már én is éreztem, hogy ez nagy dolog. A "Shugo" szót, mintha olvastam volna már valahol, de nem tudtam, hogy hol, de legalább arra emlékeztem, hogy milyen lényről is van szó. Reigen rettentő lelkes volt a dolog miatt, ezt abból állapítottam meg, hogy még levegőt is alig vett miközben beszélt. Csak akkor hagyta abba, amikor már a vonaton voltunk, s volt egy olyan sejtésem, hogy akkor is csak azért, mert kifogyott a szuflából.
A vonat hamarosan kifutott, s Reigen megmutatta a szóban forgó tojást. Elég méretes darab volt.
Nem csoda, hogy megakarta enni, ha ez egy sima tojás lenne, akkor ebből lehetne egy jó nagy mennyiségű rántottát csinálni... vagy egy bazi tükörtojást. - Méregettem a tojást, minden oldalról szemügyre vettem.
- Az biztos, hogy érdemes lesz megvárni, hogy kikeljen... még szerencse, hogy nem etted meg. -Fejtettem ki véleményemet.
Ezután még tovább beszélgettünk, s ezuttal én is meg tudtam szólalni. Több órás út után a vonat lassított, majd befutott a végállomásra. Sajnálatos módon a célállomásunktól a végállomástól nem volt olyan messze, de mégse közvetlenül a pályaudvar mellet volt. Kiráztam a kellemetlen zsibbadást a lábaimból, majd útitársamhoz fordultam.
- És most merre? - Tettem fel neki a kérdést, de szinte azonnal megbántam. Alig, hogy kimondtam a kérdést, eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor őt követtem egy számomra idegen helyen.
Reigen már épp válaszolt volna, amikor én gyorsan a szavába vágtam.
- Áh, inkább ne is mondj semmit. Nem is tudom, hogy mit képzeltem.
- Héé! Ezt most úgy mondod, mintha tévedtünk volna már el miattam. - Hirtelen nem is tudtam, hogy nevessek, vagy méltatlankodjak- e a kijelentésén. Végül az utóbbit választottam. Vetettem rá egy olyan pillantást, amitől az oposszumok már maguktól feldobták volna a talpukat.
- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?
- Mit?
Inkább nem is válaszoltam a kérdésére, helyette a horizontot és az annál jóval közelebb lévő dolgokat kezdtem kémlelni.
Hamarosan egy nagyobb fekete felhőt pillantottam meg, tőlünk északra. Intettem Reigen-nek, hogy kövessen.
- Áhhh!- Nyilván ő is rájött, hogy miről is van szó. Eközben egy másik vonat is befutott, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Elindultunk a város irányába.
Jó húsz percnyi utálatos gyaloglás után hangokat hallottunk a hátunk mögül.
Hátrafordultunk, s négy embert pillantottunk meg, akik felénk közeledtek. Közülük egyet már messziről felismertem.
A másik három közül kettő lány volt, mind a kettő szőke, s a harmadik egy fekete hajú fiú volt.
Mikor közelebb értek, kedves ismerősöm azonnal köszöntött.
- Nocsak, szia Alice. Rég láttalak… Remélem nem gond, hogy múltkor olyan hamar megléptem?
- Üdv, valóban régen találkoztunk, örülök, hogy újra összefutottunk. - Üdvözöltem Arashi-t, aki utánam Reigen-t köszöntötte.
- Szervusz. Arashi Nagao, Titan Nose. Te pedig Alice klántársa vagy ugye?
- Igen, Reigen Hawkins! Örülök, hogy megismerhetlek, Arashi!
- Részemről.
Miközben ők bemutatkoztak egymásnak, én rögvest rászabadultam a msáik háromra és bemutatkoztam nekik.
Miután mindenki megismerkedett mindenkivel, együtt folytattuk utunkat, s minél közelebb értünk a városhoz, annál rosszabbul éreztem magam. A szemünk elé táruló látvány borzasztó volt, kedvem támadt volna sírni tőle, de azzal senkin se segítettem volna, meg elég gyerekes lett volna.
A házak düledeztek, az egész város romokban állt. Amikor elértük a hely szélét már láttuk, súlyosabb a helyzet, mint azt tíz méterrel előbb gondoltuk. Amiket mi messziről felhőnek néztünk, valójában sűrű fekete füst volt, amit a lángokban álló házak ontottak magukból. Megálltunk, a látvány szinte letaglózott mindannyiunkat, végül Arashi tette meg az első lépést előre.
- Gyerünk.
- Nos,
azt hiszem kéne valami lelkesítő szöveg, mielőtt elindulunk, de jelenleg
semmi nem jut asz eszembe. Reméljük a legjobbakat.
- Igazad van, Gab.
- Megkívántam a füstölt sonkát. - Reigen mondatára nem csak én, hanem a többiek is értetlenül néztek rá. Nekem is nagy étvágyam volt, de ilyen helyzetben...
- Most mi van? Nekem ez a lelkesítő. - Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorodjak el ezen, de a mosoly szinte azonnal elpárolgott az arcomról.
- Jelen pillanatban semmilyen lelkesítő nem jut az eszembe, csak egy ígéret:
Ha ezt zökkenőmentesen megoldjuk, mindenkit meghívok egy füstölt sonkás szendvicsre.

Az első benyomásom Reigenről igencsak pozitív volt, legalábbis a humora megvan, és egy jó harcosnak nagyon pozitív tulajdonsága az, ha a szorult helyzetben is tud nevetni, persze ha emelett fel tudja mérni a helyzet komolyságát, az csak előny. Az utazás alatt megtudtuk, hogy mindhárom frissen szerzett útitársunk tűzmágus, legalábbis alapjaiban, hiszen Reigen több elemet is ismer, és Arashi e mellett gyakorlott kardforgató is, Alice pedig fiatal kora ellenére jól bánik a kaszával. ~Hm, ez meglepő, egy ilyen kicsi lányból nem néztem volna ki, hogy egy ekkora fegyverrel harcol.~
Beljebb sétálva a látvány letöri a hangulatot, és az elővigyázatosság kerekedik felül a jó hangulaton. Mindenfelé romos házak, félig összedőlt épületek, és egyre gyakrabban hangzanak fel túlvilági üvöltések. Némelyik hasonlított egy-egy élőlényre a hegyekből, de jobbára csupa olyan, aminek a gazdáját semmilyen evilági lénynek nem tudtam elképzeni. Egy kisebb térre érkezve szörnyű látvány fogad minket; Súlyos sérültek, félholt emberek feküdtek szanaszét, a romok közül kilógó testrészek eddig is zavarba ejtőek voltak, de ez, ez betette a kiskaput. ÖSztönösen tettem volna le a táskámat, hátha tudok segíteni néhányon, de ebben a percben egész közelről hallatszott az üvöltés. Egy hármas elágazódás nyílott a tér másik irányába, az egyik út észak felé, a másik kelet felé vezetett, a harmadik a két irány között, és inkább "frissen épült út"-nak nevezném, mint rendes útnak, ami a lerombolt épületek után keletkezett.
Ösztönösen elővettük a fegyvereinket, Reigen tűzgömböt idézett az egyik markába, másikat pedig felett tartotta, miközben a fegyver tökéletes gömbbé formálódott, a hang irányába indultunk, a hármas elágazódás torkolatához, és rövid időn belül meg is láttuk a hangforrásokat. Jobbról egy csapat kisebb, kutyaszerű lény igyekezett felénk, az északi úton szintén egy ilyen csapat figyelt minket, középen pedig egy hatalmas, lapos testű rovarszerű valami üvöltött csatakiáltást.
~A sérültek miatt nem hagyhatjuk, hogy idejöjjenek, elébük kell mennünk, és amúgy is, a legjobb védekezés a támadás!~
Levettem a táskát, és egy sérült kisfiú mellé tettem, akinek sínbe volt téve a lába, láthatóan törött volt, és édesanyja mellette térdelt.
- Kössünk üzletet, öcskös! - szóltam oda hozzá, miközben letettem a táskát, és szétpattintottam a köpenyem. - Te vigyázol a táskámra, törékeny van benne, egy hatalmas tojás, két szemed rá! Én pedig itthagyom a köpenyem melegíteni téged, és megvédünk benneteket a dögöktől! - elfordultam, majd eldindultam a társaim felé. - Magic Sword.
Mire a hideg fém belesimult a tenyerembe odaértem közéjük.
- Én elbánok egyedül az egyik csapattal. - szólt Reigen, már az északi dögöket fixírozva. Bátor ember lehet, és ha több elemmel bír, valószínűleg képes is lesz rá, így a másik két útitársunkra néztem. Két keménykötésű tűzmágus, aki közelharcban is megállja a helyét, itt sem lesz gond, akárhova kerülnek, viszont Mei - vagyis Lisa, hirtelen nem tudtam eldönteni - és Meta már kiszemelték az északkeleti bogarat.
- A Hard Core helyreteszi azt a dögöt. - szólt fagyosan Mei, illetve, mostmár biztos, hogy Lisa volt.
Alice és Arashi elindult kelet felé, Reigen észak felé, mi rohanni kezdtünk a százlábú felé. Miután a házak eltakarták mindkét csapatot, Reigen kiáltását verték vissza a házfalak...
- BANZAI! - ez a fickó tényleg élvezheti a harcot.
Mei már távolról lőni kezdte, miközben közeledtünk, a másik lánnyal két oldalról bekerítve akartunk támadni oldalról, de amint olyan közelre értünk, hogy egyáltalán komolyabb sérülést tudtak volna neki okozni Mei lövései, iszonyatos sebességgel leásta magát a föld alá.
Mindhárman megtorpantunk, Metával már a verem másik oldalánál voltunk, és csak néztünk egymásra. Szavakra sem volt szükség, mindhárman tudtuk, hogy a következő percekben bárki közel megy hozzá, akár halálos csapást is kaphat, hiszen nyilván lesből akart támadni. Leszúrtam magam mellé a kardot, és kezeimmel mutogatni kezdtem a velem szemben álló lánynak, hogy két kezét megnyújtva próbálja kicsalni a veremből. Ha ő leválasztja a megnyújtott fém végtagjait, semmi kárt nem tesz benne a dög.
Meta így is tett, én pedig újból felvettem a kardom. A terv bevállt. Lehet, hogy nagy, de borsónyi agya van. A fém pillérek benyúltak a verem felé, a lény pedig vadászsólyom ként csapott le a csalira, a felszínre mászva, és Meta felé vetette magát. Futni kezdtem utána, közben folyamatosan hallatszott Mei megállíthatatlannak ható golyózápora - és a golyók gellerjei a páncélon. Utólérve megpróbáltam lépést tartani a lábakkat, miközben a lény Metát üldözte, és egy alkalmas pillanatban a lábakra ugrottam, onna pedig a lény hátára léptem át. Megpróbáltam a hátába szúrni a kardomat, de túl vastag volt, egyszerűen lepattant róla a penge.
- Francba! - kiáltottam, majd megláttam a nyílást a hátán. Belevágtam a pengét úgy, hogy a páncél alá csússzon be, hátha sikerül lefeszíteni a hátáról, de nem elég, hogy a mérgesgőzt éppen hogy sikerült elkerülnöm, a kardot a páncél alatt hagytam, és a java még csak most jött, a lény a farkával lecsapott, s bár sikerült kikerülni,oldalirányban lesöpört a hátáról, egyenesen egy kőcsomónak.
Bevertem a fejem, és szédültem. Megpróbáltam felállni, de egyszerűen nem jött össze. A hányinger kerülgetett, miközben levegőt is alig kaptam, az ütés annyira vállatlanul ért, hogy sokkot kaptam.
A lény elindult felém, de Meta idejében eszmélt, átugorva a lény felett egy pillanattal a skorpió első karmai előtt ért el, és rántott odébb. Félig felkapva acélos karjaival a mellkasom alatt átnyúlva Mei felé szökdécselt velem, aki ördögi vigyorral az arcán durrogtatta a fülünk meleltt elsüvítő golyókat.
A lény arccal nem tudott felén fordulni, ahhoz Mei túl jól célzott, és azon a részen nem volt túl erős a páncélzata. Lassan múlni kezdett a rosszullét, és mire Mei mögött fedezékbe értünk már teljesen tiszta volt a kép, viszont a fejfájás megmaradt.
- Egyben vagyok, köszi. - szóltam Metának, majd koncentráltam, a kezembe visszatérítettem a kardomat. - Komolyabb tervre van szükségünk. Meta, csinálj egy pár gerelyt!
Megpróbáltam felállni, de Meta vissza lenyomott, aggódott.
- Köszönöm, tényleg, az életemet köszönhetem neked, de ha nem fogjuk meg, másoké rámehet. - makacskodtam, majd felálltam, felmentem a fedezék tetejére Mei-hez, aki szakadatlan tüzelt.
A szörny oldalt fordult, ahol túl kemény volt a páncélja ahhoz, hogy áttörjék a golyók, de legalább nem is tudott közelebb jönni. Mei tökéletesen sakkban tartotta. - és ő minket. Meta rövidesen elkészült a gerelyekkel, kettőt a kezembe nyomott, kettőt pedig ő tartott meg. Dobásra emeltem őket, ahogyan társam is.
- Célozd a hátán a rést, ott sérülékeny!
Egyszerre dobtuk el a fegyvereket, az övé majdnem talált, az enyém a páncélt találta telibe, de a következő hullámnál az övé beleállt a résbe. A lény éktelen üvöltéssel emelte égnek a fejét, és vérszemet kapva indult felénk. Több se kellett Mei-nek, sorozatot engedett meg az arca felé, kilőve mindkét szemét, és ki tudja milyen kárt téve benne. A lény újra a föld alá bújt.
- Nagyszerű. Mostmár nem lát. Van egy tervem. Elvonom a figyelmét, és elég közel kerülök ahhoz, hogy az első két ollóját lerendezzem. Meta, légy készen két hasonló rúddal, ha a csápoknak annyi, olyan gyorsan, ahogy csak tudsz belerohansz a fejébe, a páncél alá nyomjuk azt, és lefeszítjük róla. Innentől rád és Mei-re van bízva a sorsa.
Rövid győzködés után belementek, én pedig olyan csendben, ahogy csak tudtam, elindultam a verem felé, amerre a száját véltem eltűnni látni.A peremre érve megálltam oldalt, az égbe emelve, kétkézzel megfogva a fegyverem. Fejemmel intettem Mei-nek, hogy lőjük párat, hátha feljön.
A terv ismét bevállt, feljött, de egyikünk sem mozdult, tökéletes csöndben álltunk. Mei ránk szögezve a fegyvert, Meta a két kezét hegyes rúddá formálva, felénk kitarva a fedezék tetején, én pedig még a levegőt is viszafolytottam.
A lény megtalálta a szagomat, és elindult felém szépen lassan. Láthatólag kicseleztük, azt hiszi, hogy elmentünk. Olyan közel jött hozzám, hogy a két ollója előttem és mögöttem nyúlt át, és arasznyira csöpögött a nyála a lábamra.
Óvatosan kifújtam a levegőt, majd hirtelen teleszívva magam lesúlytottam az előttem lévő csápra, egészen a földig vágtam, a testrész viszont megadta magát.
- HARD CORE, MOST! - ordítottam, hogy túlharsogjam a lény fájdalmas üvöltését, miközben megpördültem, és megszabadítottam a másik csáptól is. Arréb vetődtem, és a másodperc törtrésze alatt érkezett oda Meta, meteorként fúródva a két kezét a páncél alá. Mindkettőt leválasztotta, majd felpattantva róla, elkezdtük felfelé tolni. A páncél recsegve, ropogva adta meg magát, és gyakorlatilag lefejtettük róla egészen a háta közepéig. Ekkor mérges váladékot köpött a levegőbe a hátán lévő nyílásból., és mindketten szétugrottunk, hogy ne kapjon el minket, Mei pedig eszeveszett gyorsasággal lődözte az ólmot. Számtalan helyen felsértette a húst, szó szerint taknya nyála vére egyben volt, és én folyamatosan vagdaltam lefelé oldalt a kisebb lábait. Mei golyói megtették a hatásukat, olyannyira elgyengült a dög, hogy a szó szoros értelmében összecsuklott, és csak a farkával csapkodott hol visítva, hol saját vérében gurgulázva. Meta az egyik csomó tetejére szaladt, ott két kezét egy vaskos rúddá formálta, majd leválasztotta, és vállára emelte. Hatalmasat ugrott a szörny felé, és a levegőben a válláról leemelve a szörny hátán lévő nyílásba vágta, szinte kettérepesztve a szörnyet, ami egy utolsó sikítás közepette kiadta a lelkét.
Felkeltem, letöröltem homlokomról a vérét, nyálát, vagy ami rajtam volt, és a fejéhez sétáltam. Mei már ott volt, és a pisztoly csövével piszkálta az arcát, mire Meta is odaért.
- Nos, azt hiszem, végeztünk szép munka volt. - szóltam, majd Mei durrantott egy utolsót, mindenkit befedve a lény agyával. Felnevettünk, és pacsira emeltem a kezem. Mindkét lány belecsapott egymás után.

Mindig jó új emberekkel megismerkedni, főleg ha azok mind ugyan azt a mágiát használják. Érdekes, ez a tűz mágia nagyon elterjedhetett, ellenben a fegyver mágiának alig van használója. Perpillanat Gabon kívül nincs is senki a közeli ismeretségemben, aki fegyvermágus lenne, ez kissé frusztráló, mert nincs senki, akitől tanulni tudnám a lőfegyver mágiát...
A városba beérve szörnyű látvány fogad minket. A lerombolt város úgy fest, mintha csak egy filmet néznénk, ami az utolsó apró részletig ki van dolgozva. Az összedőlt épületek, a halottak, a sebesültek és a mindenfelé elszóródott emberi maradványok egy fajta horroros érzést kelt az emberben. Szívesebben nézném meg ezt egy filmben, ahol tudom, hogy ez mind csak díszlet, de nem, ez most a kőkemény valóság, amit leromboltak a szörnyek.
Előttünk három út ágazik el, mindegyik szörnyekre nyílik. Balra és jobbra egy kis falka, középen pedig egy nagyobb bogárszerűség. Az üvöltésüket idáig hallani. Beleborzongok, az érzés, hogy ilyenekkel tele lehet a város, a csontomig hatol. Elegen leszünk hatan, hogy kitisztítsuk az egész helyet és megmentsük az embereket? Mégis hol van ilyenkor a hadsereg, mit csinálnak, amikor egy várost a semmivel tesz egyenlővé egy falka bogár? Kellemetlen, hogy ilyen világot élünk...
Gab lerakja a táskáját egy sérült kisfiú mellé és a fegyverét is megidézi, mire Reigen kijelenti, hogy ő egymaga is elintéz egy csapat szörnyet. Nincs mit tenni, gondolom tisztában van a saját erejével, mert mi el leszünk foglalva a saját megölni valónkkal.
- Gab, remélem nem lesz semmi baj. - mondom a férfi felé fordulva gondterhelt arccal.
- Nem lesz baj. - válaszol Gab derült ábrázattal, ami egy kicsit megnyugtat.
- Kérlek, vigyázzatok magatokra. - mondom a többieknek is, majd a szemben lévő bogár felé fordulok.
~ Te leszel a mi ellenfelünk... ~

Flashback a múltba*
- Mei-nee chan! Mikor lesz már kész a sütemény? - naggyat a kis Harold. Nahát, ez a kisfiú nem tud várni, de hiába, hagyni kell, hogy a sütemény megsüljön, nyersen csak nem lehet megenni.
- Nemsokára kész. - mondom, miközben egy kis kanállal kavarom a rá való öntetet.
- Ezt mondtad ezelőtt is, biztos vagyok benne, hogy Lisa-nee chan kitalálna valamit, hogy gyorsabban megsüljön. - mondja, mire elkerekedik a szemem és kiesik a kezemből a kanál. Ránézek a kisfiúra és ijedten kérdezem.
- Mi-Micsoda..?*

- A Hard Core helyreteszi azt a dögöt! - bökök az ocsmányság felé, a szemben van velünk és ott mászkál fel, s alá az úton. Több sem kell a bandának, háromfelé válunk, mindenki elindul a maga reszortját elvégezni. Mi is elindulunk és közben megidézem a fegyverem. Kipattintom a tárat, a töltények szépen mind benne vannak a helyükön, ahol lenniük kell. Egy gyors csuklómozdulattal visszaugrasztom a tárat a helyére, majd a bal kezemmel megpördítem a tárat. ~ Hehe, milyen jó hangja is van, amikor a tár kattogva forog. ~
Hátrahúzom a kakast, ezzel kibiztosítva a fegyvert. A két társ elkezd rohanni a dög felé és mivel én sem akarok lemaradni, így tüzet nyitok a mocsok irányába. Én futok hátul, de pont ellátok a férfiállat meg a fémcsaj között. Kis időközöket hagyva, háromszor is meghúzom a ravaszt, de a dög úgy tesz, mintha meg sem érezné. Hmm, mondjuk lehet azért, mert tényleg nem érzi, talán már most elő kéne venni a robbantós felszerelést, de minek pazaroljam egy ilyen hitvány teremtményre, ha ezzel nem bírok el úgy, hogy nem használom, akkor később eláshatom magam a durvább ellenségeknél.
Mielőtt azonban a tár második felét is rálőném, a szörny leássa magát a földbe és csak egy krátert hagy maga után. Megtorpanunk, Tabu és én a bal oldalon, Gab pedig a jobbon van. Mutogatni kezd a fémcsajnak, hogy mi is lenne a teendő, persze az megérti és máris kezdetét veszi a nagyszabású akció a monstrum előcsalogatására. A lány megnyújtja a fémkarjait és előcsalogatja a monsztát, ami ki is jön az odújából és felénk indul el. Több sem kell Gabnak, a szörny után fut, felugrik a hátára és belevágja a kardot, csakhogy valamilyen gőz majdnem megcsapja, a dög eltalálja és leesik a földre egy adag kőtörmelék közepére. Tabu már mozgósítja is magát, eszeveszett gyorsasággal indul megmenteni a fiút, majd miután felkapja, az én irányomba kezd el rohanni. Én is kiugrom a fedezékből és elindulok sétálva keresztbe az utcán, közben a fegyverrel a két társamat követő lényre célzok. Három hasznos lövés után a szörny kissé megszédül és kóvájogni kezd. Ezt kihasználva megöltöm a fegyvert és egy romos ház ledőlt falán feljebb kúszva egy félig nyitott padlásra mászok fel. Innen jobb rálátásom van az egész területre és biztonságosabb is, mint földközelben lenni, ahol nem tudod, hogy mikor mi ugrik ki a lábad alatt a földből.
A dög észhez tér és megint közeledni kezd, de egy újabb tárral megfékezem, legalábbis addig, amíg a többi Hard Core-os nem támadja meg pár fém-gerellyel a hátán lévő rést. A bogár ekkor sivítva elássa magát a földbe.
A fiúnak máris zakatol az agya, ki is süti az újabb tervet, amivel már tényleg teljesen felaprítjuk a mocskot az utolsó ízéig. De ehhez az kell, hogy a terv kieszelője odamenjen a lyukhoz...
- Te férfiállat, a királylány aggódik érted. - mondom a srácnak, hogy megnyugodjon Meido, aki ebben a pillanatban nem engedné oda Gabot az odúhoz.
Gab viszont tartja a tervet, odamegy és várja, hogy lőjek, amitől lehet, hogy a százlábú előbújik. Megteszem, miután töltök, a levegőbe eresztek két golyót, amitől a dög tényleg felbukkan. A két társ akrobatikus támadása után nekem már csak annyi dolgom van, hogy jól célozva telelyuggatom a képét az ellenségnek, ami erre be is rág, majd felfeszítik a hátáról a páncélját és oda is belelövök. Tabu egy utolsó erős támadással kivégzi a dögöt, ami annyi felé esik, ahány lába megmaradt.
Leugrok a földre és odamegyek hozzájuk. Ők már virulnak, de én azért még megnézem a mocskot. Hihetetlen, de a szája mintha még mindig mozogna. Egy határozott mozdulattal beleküldök még egy töltényt, amitől agyvelő fröcskölődik mindannyiunkra, de ez nem töri a többiek örömét. Legyőztük a dinka dögöt, hősök vagyunk. A férfiállat pacsira emeli a kezét, a másik szőke után én se bírom kihagyni, így belecsapok!

- Jelen pillanatban semmilyen lelkesítő nem jut az eszembe, csak egy ígéret: Ha ezt zökkenőmentesen megoldjuk, mindenkit meghívok egy füstölt sonkás szendvicsre. – mondta Alice, mire nekem a sonkás szendvics szó hallatán már összefutott a nyál a számban.
- Szavad ne feledd! – szóltam rá vigyorogva és reménykedtem, hogy én sem fogom elfelejteni, bár ha kajáról van szó nem szoktam feledékeny lenni.
Ahogy beljebb haladtunk egyre inkább romosak lettek a házak. Az épületeknek betörték az ablakaikat rengeteg helyen. A törött szilánkokra már rászáradt a vér. Helyenként még a falak is hiányoztak vagy épp az egész épületből nem maradt más csak kőhalmaz. Az utcát halottak borították. Többségük már szét volt marcangolva teljesen vagy félig. A leggyakoribb látvány az itt-ott felbukkanó gazdátlan testrészek. Ha nem lett volt ilyen nyomott és megrázó a hangulat, akkor lehetett volna játszani velük, hogy ki kell találni a testrész gazdájáról minél több dolgot, mint például a neme, kora, foglalkozása, testmagassága, súlya és még hasonló tulajdonságokat. De nem hittem, hogy bárki is értékelte volna ezt a játékot.
Egy kisebb térre érkeztünk, amikor üvöltés hangzott fel. Nagyon furcsa lény adta ki magából a hangot. Még életemben nem hallottam ilyet, de még csak hasonlót sem. El nem tudtam volna képzelni milyen szerzet lehet a gazdája. A hang – illetve hangok – több irányból is jött. Előttünk három elágazás volt és mind három utca végében valamiféle szörnyek jelentek meg.
Az egyik kezemben rögtön egy tűz labdát formáltam. Mellettem társaim is „felfegyverezték” magukat és készültek a harcra.
A három elágazás a nap állása szerint észak, észak-kelet, és kelet irányba tartottak. Hozzám legközelebb a baloldali vagyis az északi volt. Az utcában egyre jobban közeledtek felénk, már csak száz méterre sem lehettek, mikor egy keresztező utcából egy szerencsétlen ember rohant ki, ám mikor meglátta a lényeket megdermedt a félelemtől, a szörnyek pedig rávetették magukat és marcangolni kezdték. Nem késlekedhettem talán, ha gyorsan odaérek még segíthetek rajta.
- Én elbánok egyedül az egyik csapattal! – szóltam hátra nekik, majd elindultam a bal oldali utca felé. Fokozatosan gyorsultam fel a futásba, végül mikor már csak húsz méterre voltam a lényektől elordítottam magamat.
- BANZAI!
A dögök ekkor mind felkapták a fejüket és felém néztek, de én már az egyiküket becélozva el is hajítottam a tűz labdámat. A lángoló gömb telibe kapta az egyik fő marcangolót, ami elszenesedett pofával vágódott hátra az utca közepére. A szenes teste füstölt és nem kelt fel.
- Háh!
Közelebb érve befékeztem és volt egy kis időm szemügyre venni ezeket a furcsa lényeket. Soha életemben nem láttam még csak hasonló lényt sem. A furcsa hangjukhoz páratlan külső is dukált. Mintha nem is lett volna bőrük, csak lila hús, amin barna páncél feszült. A fejénél oldalt, az állkapocs mellett, mely borotvaéles fogakat tartalmazott, egy-egy agyar állt ki. Sárga szeme szinte világított a vérszomjtól. A hátán a csigolyák kiemelkedtek és apró tüskék álltak ki belőlük. A „vállukból” még két végtag nyúlt ki, ami hosszú csont pengében végződött. Oldalt a hátsó combjánál két-két rovarszerű, átlátszó szárny nőtt ki. A teste túl nehéznek tűnt a szárny pedig túl picinek a testhez, így biztos, hogy képtelen volt a repülésre.
A lények az elesett társuktól elfordították a tekintetüket és vicsorogva mind felém fordult, aztán megrezegtették a szárnyukat és rám morogtak, ami valamiféle brekegő ciripelésnek hallatszott közelről. Fenyegetően felém tettek egy lépést, aminek következtében lefagyott az arcomról az előbbi magabiztos mosoly.
- Ó-ó… (itt egy kis háttérzene jön be)
Száznyolcvan fokos fordulatot vettem és visítva elkezdtem szaladni a lényekkel ellentétes irányba. Természetesen az összes szörnyecske trappolva a karmos kis lábaikon utánam eredtek hosszú porcsíkot húzva maguk után. Futottam egyenesen a tér felé ahonnan jöttem, de pár tíz méter futás után beláttam, hogy nem vezetne semmi jóra, ha a többiek hátába vezetném ezeket, így hirtelen befordultam jobbra egy másik utcába. Ezek után sem változtattam semmit a taktikámon csupán futottam és futottam, közben ide-oda fordultam be, hátha letudom rázni őket. A sokadig sarok után hátrapillantottam, de a szörnyek még mindig ott loholtak mögöttem porcsíkot húzva. Nem figyelve semmire csak futottam előre. Egy utcán befordultam balra, aztán rohantam egyenesen, után megint balra, majd a következő saroknál jobbra. Elfutottam az utca feléig és hátranéztem, de nem volt senki mögöttem.
- Huh…
Letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Ezt követően lendületet vettem és megfordulva sétáltam volna tovább, fütyörészve, mint aki jól végezte a dolgát, de megtorpantam. Most előttem voltak a dögök, mind a tizenegyen és vicsorogtak rám.
Kiáltva hátat fordítva nekik megint loholni kezdtem és végig futva az utca végéig hirtelen és tényleg még számomra is váratlanul jobbra fordultam. A baj ezzel csak az volt, hogy egy zsákutcába rohantam, ami néhány méter után fel is tűnt. Azonban már nem volt időm módosítanom a pályámon, hisz a szörnyek beértek. (zene off)
A fogaikat meresztve megindultak felém, mire én akaratlanul is hátráltam egészen addig, míg a hátammal falat nem érintettem. A fal hideg volt és kemény. Jobbra, majd balra tekintettem menekülési utat keresve, de semmi ilyesmit nem leltem.
- Fire Ball! – dobtam neki az egyiknek egy tűz golyót, ami telibe kapta és az elszenesedett teste elnyúlt a földön. Ekkor már rohanva és fogakat csattogtatva indultak meg felém. Ebben a helyzetben csak egy dolog jutott eszembe.
- Red Carpet!
A kis lángfelhő megjelent alattam és egy kis tűz csíkot húzva a levegőben a magasba emelt, majd ott kezdtem el körözni felettük.
- Háhá! Na most ki van a nyeregben?! Fire Ball! – a következőkben sorozni kezdtem őket tűz gömbökkel, de alig sikerült eltalálnom közülük néhányat. Már figyelték a mozdulataimat. Gyorsan tanultak a kis mocskok. A zsákutcában már négy elszenesedett tetem volt és még hatan rohangásztak lent.
- Várjunk csak… Hat meg négy az tíz. Plusz még az-az egy az elején, az már tizenegy. Nem tizenketten voltak?
Amint feltettem a kérdést meg is kaptam rá a választ, méghozzá a lehető legszerencsétlenebb módon, ugyanis a „válasz” fogta magát és egy ház tetejéről rám vetette magát. Időben elkaptam a felső végtagjait, így azokat nem vájhatta belém, de a mágiám megszakadt és zuhanni kezdtem. Lent már a szörnyek nyál csorgatva vártok, hogy amint földet érek rám vessék magukat és széttépjenek.
A levegőben átfordultam és magam alá rántottam a Válasz nevű szörnyet, majd elengedtem a pengés végtagjait és hátrahúztam a kezemet.
- Wind Blast!
A széllökés a földbe passzírozta Választ, aki így egy kis krátert robbantott a földbe. Plusz szerencseként Válasz zuhanás közben eltalált egy másik szörnyet is, akit így maga alá temetett. Én viszont továbbra is zuhantam, azonban az utolsó pillanatban sikerült visszaidéznem a lángoló felhőmet.
- Red Carpet!
A föld felett tíz centivel megálltam és végig suhantam a föld felett, kerülgetve a szörnyeket, majd amikor a főutcára érkeztem befaroltam és visszafordultam feléjük. Egyik kezemet kitartottam előre és a tenyerem előtt egy kő tüske jelent meg.
- Stone Spike!
Rögtön hátrahúztam a kezemet, a másikkal pedig a lebegő kőtüske felé ütöttem.
- Wind Blast!
A széllöket hatalmas erővel indította el a tüskét és a nagyobb erő mellett páratlan sebességgel is felruházta. A kő végig suhant egy szempillantás alatt az utcán, majd átlyukasztott egy szörnyet és beleállt a szemben lévő falba. Ezt a mozdulatsort ismételgettem folyamatosan, míg nem már lihegtem a fáradtságtól és hatalmas porfelhő kavarodott a zsákutcában. Megszüntettem a felhőmet és leszökkentem a földre, majd kíváncsian néztem a porba, de nem látszott semmi, akkora volt a „szósz”
Végül leülepedett a porfelhő és betekintést nyertem a kicsiny utcába, ami már nem igazán volt nevezhető utcának többé. Inkább hasonlított egy karókkal teletűzdelt veremre. az összes szörny ott feküdt egytől egyig. A biztonság kedvéért megszámoltam őket és mikor összejött a tizenegy megnyugodtam kicsit.
A tarkómnál összefontam a kezeimet és visszafordultam abba az irányba, amerről ide futottam, vagy legalábbis ami szerintem az volt…

Beljebb óvakodtunk a városba. A csatazaj egyre erősödött, de egy ideig nem láttunk semmit, csak romba döntött épületeket. Időnként meg kellett kerülni egy-egy nagyobb törmelékkupacot, vagy átevickélnünk egy, az utcára dőlt faldarab töredékein. Nagyjából úgy nézett ki a városnegyed, mintha Belial hordái masíroztak volna rajta keresztül.
Hamarosan átküzdöttük magunkat egy hármas kereszteződésig, ahol már néhány menekülttel is találkoztunk. Meglehetősen rongyosak és megtörtek voltak, de legalább még éltek, amit a város lakói közül nagyon sokan sajnos már nem mondhatnak el magukról. Utólag vettem csak észre, hogy ez más esetben még poénnak is elmenne, már ha nem tényleges halottakról lenne szó. Az ehhez hasonló morbid gondolatokat a legnehezebb száműzni az ember fejéből. Hülye gondolataimat átkozva igyekeztem a külvilágra koncentrálni, és kicsit felmérni a terepet. Valahogy megszokásból állandóan ezt csináltam, na nem mintha olyan nagyon alapos természetem lenne, egyszerűen Garryn nevelése égette ezt belém.
Közvetlen közelünkben nem sok fontos látnivaló volt, csak a szokásos romok lettek az emberi igények szerint kicsit eltakarítva, de távolabb az úton furcsa, torz alakok villantak néha elő a füstből és a porból.
Gyorsan végigszaladt a tekintetem a menekülteken is - legtöbbjük család volt, ha akadt egyáltalán köztük harcos, azok biztosan fáradtak vagy sebesültek.
- A romok miatt könnyen meg lehetne védeni ezt a helyet... ha kitakarítjuk a környéken a támadókat, van esélyük a túlélőknek.
Talán még segíthetünk is nekik a mágiánkkal jobban elrendezni a törmeléket... De egyelőre sürgetőbb feladatunk is van.
Villámgyorsan felosztottuk az irányokat: Reigen északnak indult futva, a Dragon Fanges trió pedig északkeletnek. Egy pillanatig kissé tanácstalanul álltunk Alice-el.
- Úgy látszik miénk a harmadik.
- Ja, úgy tűnik ők ránk maradtak - felelte, miközben vigyorogva megropogtatta az ujjait. Halvány mosollyal viszonoztam tekintetét, aztán futólépésben mi is elindultunk a szabadon maradt úton.
Alig haladtunk tovább a keleti úton, hamarosan összefutottunk négy... valamivel. Vad, eltorzult, félig megnyúzott kutyáknak néztek ki, hátukon hatalmas tüskékkel. És van egy pár hosszú csápjuk, de a levegőben azért mégsem tudnak majd elkapni... nem, az nem lesz jó, akkor mindegyik Alicere fog koncentrálni. Bal tenyeremet az elől álló vakarcs felé fordítottam, míg jobb tenyeremet felfelé fordítva csípőmagasságban tartottam. Ebben a poros, romba dőlt, füstös városban nem igazán éreztem a tiszta fuvallatokat, ezért a szélmágia előtti szokásos mély levegőből csak egy apró, kaparós sóhajtás lett. Szemem sarkából láttam Alice felderengő mágikus pecsétjének vöröses fényét.
Közben a szörnyek morgása egyre erősödött, ami négy torokból eléggé nyugtalanítóan hatott. Végül nem tűrtőztették magukat tovább, és nekünk rugaszkodtak.
- Blinding Flash!
Bal tenyeremből vakító villanás robbant elő: a felvinnyogó fájdalmas nyüszítésből tudtam, hogy "telibe talált". Másik tenyeremmel azonnal előre ütöttem:
- Wind Blast!
Az egyik hátra bukfencezett, a másik viszont a földre lapult, mint egy ugrani készülő farkas. Közben hallottam, hogy Alice harcba szállt a másik kettővel.
Kézélem suhintásával egy szélpengét lőttem a talpon lévő ellenfelem felé, ami a csápok vékony részét találta el, teljesen átvágva azt. Az izmos "karok" még egy jó darabig rángatóztak a földön azután is, hogy megváltak gazdájuktól.
Panaszos vonítás hagyta el a torzszülött torkát, de nem hagytam neki időt, hogy összeszedje magát, és három újabb szélvágással végre sikerült kifektetnem. A másik még a háttérben ólálkodott, szóval volt időm felkészülni az érkezésére. A még mindig aktív Wind Magiccel négy-öt vágás véres véget vetett a másik ellenfelemnek is. Eddigre Alice is pont végzett.
Gyors tekintettel körbenéztem, de úgy látszik megtisztítottuk a környéket.
- Itt végeztünk, nem...? - kérdeztem épp Alicet, amikor ismét morgás hallatszott, de ezúttal sokkal erősebben.
- Úgy gondolod? Szerintem nincs olyan szerencsénk...
A roncsok közül ugyanis újabb nyolc dög somfordált elő, állkapcsaikat csattogtatva. Be nem kerítettek szerencsére, de elég széles félkörben, óvatosan közelítettek felénk. Ezek sem lehetnek nehezebbek, mint az előzőek... útnak indítottam két, egymást keresztező szélpengét, de az első mozdulatomra szétrebbentek, majd kissé óvatosabban folytatták a bekerítést.
- Tch... tanulékony dögök. Most mi legyen...?
Ösztönösen közelebb húzódtunk egymáshoz, hogy jobban tudjuk védeni egymást, miközben mindkettőnk agya sebesen zakatolt. Ezek a valamik kilesték az előző harcunkat...? Ha ilyen okosak, akkor ha megtámadjuk valamelyiket a többi biztosan ránk veti magát...
- Bocs - morogtam társamnak, és azonnal akcióba is léptem.
- Flight! - széttártam az előszökkenő szárnyaimat, gyorsan elkaptam Alice derekát, majd a levegőbe rugaszkodtam. Alattunk dühösen szaladtak össze a kutyák. A lány ugyan meglepően könnyű volt, de éreztem, hogy a szokásosnál jobban csapolja a repülés a mágiámat.
- A...Arashi... le ne ejts!
- Lődd! - kiáltottam, figyelmen kívül hagyva a rúgkapálást, mire a lány kezéből egy szépen végrehajtott tűzmágia szökkent elő. Amint az becsapódott a falkába a szörnyetegek szétrebbentek, de az egyik lángra kapott, és most kétségbeesetten vergődött. A többi alighanem csak megpörkölődött, mert dühödtem üvöltöttek felénk.
Sajnos le kellett szállnom, mielőtt komolyan megterhelem a mágikus erőmet - amire a nap folyamán bizonyára még sok szükség lesz - ezért leszálltam egy ház tetejére, és leraktam a máguslányt is. Amint hozzáért a lábam a tetőhöz, rögtön szétfoszlattam a szárnyakat. Innen már csak le kell lövöldözni őket... most pont jó lesz a tűzmágia. Na lássuk csak...
Hova tűntek...?
- Arashi - rángatta meg a ruhám ujját Alice.
- Igen, mondjad... - fordultam felé. A távolból lövések és robbanások hallatszottak; úgy látszik a többiek is harcolnak még.
Szó nélkül a ház oldalán lévő halomra mutatott, amin erős mellső lábukkal már kapaszkodtak is fel ellenfeleink.
MI?! Elszámoltam magam... mea culpa... Ennyit a vagányságról - lelki szemeim előtt egy mély szakadékba zuhantam, sűrű könnyhullajtás és hegedűkíséret közepette. A valóságban persze csak valamiféle rángatózó, zavart vigyorral bámulhattam a dögöket.
- Eh... izé... semmi baj, magaslati helyen úgyis miénk az előny... hehe... he.
Gyorsan elvégeztem a megfelelő mozdulatokat, majd egymáson keresztbe tett tenyeremet a felkapaszkodó szörnyekre céloztam.
- Wind Blades!
Szabad szemmel alig látható, a levegőt felkavaró szélpengék repültek feléjük. Némileg visszaadta a jó érzésemet, hogy az elől kapaszkodó dögöt rondán felszabdalták a pengék, hátracsapódó teste pedig kettő másikat sodort magával. Már csak négy... nem, hat... az a két dög fel sem vette a zuhanást... Nem mentett a helyzeten az sem, hogy felkapaszkodott az első a tetőre, és most igyekezett a hátsó lábával is megvetni a... lábát.
Odaszaladtam, és kirántottam a kardomat, a mozdulattal egyből a fejét is felhasítottam. Egy erős rúgástól lerepült, Alice tűzgolyói pedig megsütötték a másik érkezőt. Időközben viszont még három felért, egy negyedik kapaszkodott felfelé, amelyiket most megvágtam az pedig sosem biztos hogy végleg kifeküdt.
- Nem a legjobb ötlet, de szerintem külön- külön kéne velük végeznünk, hogy ne legyen esélyük egyszerre támadni.
- Megpróbálom a többit kordában tartani addig - markoltam meg erősebben a kardomat, de még nem hagytam, hogy mágikus pecsétem eltűnjön.
Alig mondtam ki ezt, két dög máris elviharzott mellettem, és Alice felé vetette magát.
- Fenébe... - félredobtam a kardomat, és mert nem akartam megsütni Alicet, megszüntettem a tűzhöz tartozó mágikus pecsétemet, és aktiváltam a szélhez tartozót. Az edzésnek hála úgy ment, mintha csak másik varázslatba kezdtem volna, nem kellett olyan kínosan sok időt áldoznom az áthangolódásra, mint eleinte. A lány közben megidézte mágikus kaszáját - ez volt az első alkalom, hogy láttam ezt a varázslatát - és az első kutya felé dobta. Elvétette... nem, mégsem. A kasza egyenesen átszelte a hozzám közelebb lévő szörnykutyát. Szép volt...
Ekkor csattant Alicen a második kutya, én pedig ösztönszerűen azonnal előrelöktem tenyeremmel:
- Wind Blast! - a dög az ütés erejétől továbbrepült, én pedig megidéztem a következő varázslatot, miközben nagyon reméltem, hogy Alice nem fog felállni egy kis ideig:
- Wind Blades!
A varázslat átrepült a lány felett és szétszabdalta a támadót. Azért reméltem, hogy Alice nem sokat kapott szétfröccsenő "anyagból". Társam felállt, láthatóan sértetlenül, és felkészültünk a maradék kettőre. Az adrenalintól hevesen dobogott a szívem, és szaporán vettem a levegőt. Mindjárt vége.
- Arashi, a mellső lábukra támadj!
- Vettem! Wind Magic!
Egy suhintással útjára indítottam a szélvágást, de az csak néhány cserepet nyesett szét. Gyors... Alice közben már a második tűzlabdát dobta rá, majd azonnal egyet a szájába, végül...
- Fire Magic! - támadóját lángok borították el, ami üvöltve, fetrengve vívta haláltusáját. Na még egy utolsó...
- Alice vigyázz!
A túlélő az égő, még rángatózó hullán átugorva repült a lány felé. Hallottam a sikolyát, majd hogy a lény csúszik egyet, és felém kezd rohanni. Azonnal felé fordítottam mindkét tenyeremet.
- Wind Blades! WIND BLADES!
Kissé lihegtem, miközben a összevagdalt tetemet néztem. Alice...
Meglepetésemre a lánynak semmi baja sem volt. Lerogyott a tetőre, és kifújta magát.
- Huh, ez nem volt semmi... sokkal erősebbek, mint gondoltam.
- Nem csoda hogy a városvédők nem tudnak mit kezdeni velük... - felszedtem a katanámat, és ledobtam magam én is, hogy kissé visszanyerjem az erőmet és hogy letakarítsam a pengét. Talán egy kis időt még megengedhetünk magunknak... utána kitaláljuk, hogyan tovább.

Ahogy beljebb értünk a városba a látvány csak még rosszabb lett. Kidőlt- bedőlt házak mindenfelé, vagy épp teljesen ledőlt épületeket láttunk csak. Elég lassan haladtunk az útra dőlt oszlopok és törmelék daraboktól.
Valahogy mégis eljutottunk egy kereszteződéshez, ahol már emberekbe is botlottunk bár ők se néztek ki jobban, mit az otthonaik, bár ők legalább még viszonylag egyben voltak és éltek., vagyis reméltem, hogy a többségük még él. Egyre beljebb értünk a városban, ahol a látvány még rosszabb volt a helyzet, ha ez egyáltalán lehetséges, bár valamennyire könnyebb volt itt közlekedni, mert a lakóknak sikerült valamennyire eltakarítaniuk a törmelékeket az útról. Ezen a részen még több volt viszont a sérült, nem egy gyereket láttam köztük, akik sírtak, vagy rémülten nézelődtek, talán a családjuk többi tagját keresték. Nem egy felnőttet ugyanilyen állapotban találtam. Összeszorult a torkom a látványtól.
- A romok miatt könnyen meg lehetne védeni ezt a helyet... ha kitakarítjuk a környéken a támadókat, van esélyük a túlélőknek.
Arashi ötlete nem is tűnt rossznak, de erre nem igen volt most időnk.
Ahogy elnéztem az embereket, úgy tűnt, a város még mindig támadás alatt ált, jó ötletnek tűnt csapatokra bomlani, hogy gyorsabban végezzünk. Három választási lehetőségünk volt, hogy merre induljunk.
Reigen észak felé indult, még hallottam, ahogy elkiáltotta magát: BANZAI!A Dragon Fang- es hármas északkelet felé vette az irányt. Csak Arashi maradt és én a harmadik csapatban.
Jól elpucoltak… - na mindegy, nekem így is megfelel.
- Úgy látszik miénk a harmadik.- Ja, úgy tűnik ők ránk maradtak - feleltem, miközben vigyorogva megropogtattam az ujjaimat. Arashi ezen csak mosolygott, majd futólépésben elindultunk a harmadik úton. Szinte be sem fordultunk a sarkon, amikor egy csapat, kutyaszerű, isten tudja mibe botlottunk. Nem voltam benne biztos, hogy mik is lehetnek, csak abban voltam biztos, hogy rettentő ocsmányak. Leírhatatlanul ocsmányak voltak, mintha félig kifordúltak volna, és valami kitines, a bogarakéhoz hasonló kitines páncélszerű valami fedte a testüket, a hátukból pedig két valami állt ki, ami hegyes csontokba végződtek Arashi bal tenyerét az elől álló szörny felé fordította, míg jobb tenyerét felfelé fordítva csípőmagasságban emelte
Na jó, akkor alágyújtok ezeknek az izéknek! – gondoltam az arcomon egy kaján mosollyal.
Felkészültem a támadásra, s amikor a morgó fenevadak nekünk rohantak már tárt karokkal fogadtam őket.
- Blinding Flash!
- Fire Magic! – A hozzám legközelebb lévő szörnyet egy- az egyben felgyújtottam, de jött már a második is, aki úgy rontott nekem, mintha le akart volna tarolni, akár egy bika, vagy bölény, de sikerült félreugranom előle, s miközben vetődtem, már támadtam is két tűzlabdával. Sajnos nem találtam el. Sikerült esés nélkül megúsznom a vetődést, guggolva érkeztem, egyik kezemmel megtámasztva magam. A fenevad is megállt, fejét felém fordította, aztán egy üvöltés kíséretében megint elkezdett felém rohanni.
Most nem tévesztem el!
- Fire Ball! – A szörny automatikusan félreugrott a tűzlabda elől, de én csak erre vártam.
- Fire Magic! – teljesen megsütöttem.
Eközben Arashi is végzett a másik kettővel.
- Itt végeztünk, nem...? – kérdezte tőlem, amikor megint meghallottuk a már ismerős morgást.
- Úgy gondolod? Szerintem nincs olyan szerencsénk...
Újabb szörnyek bukkantak fel a romok közül és nagy félkörben közelítetek meg minket.
Aeashi két egymást keresztező szélpengét küldött feléjük, de azok gond nélkül kikerülték őket.
- Tch... tanulékony dögök. Most mi legyen...?
Közelebb húzódtunk egymáshoz és közben, ahogy néztem őket, erősen koncentráltam, hogy mit is kéne csinálnunk, bár nem sok használható ötlet jutott az eszembe, reméltem Arashi jobb ötletekkel rukkol majd elő.
- Bocs – morogta váratlanul.
- Flight! – széttárta a szárnyait, gyorsan elkapta a derekamat és a magasba emelt A kutyák alattunk dühösen meredtek ránk.
- A...Arashi... le ne ejts! – Mondtam kicsit kétségbeesetten.
- Lődd! – kiáltotta, nem is törődve azzal, hogy mit mondtam. Egy Fire magic-al támadtam a lényekre, akik erre a szörnyetegek szétrebbentek, de az egyiket sikerült eltalálnom, s az lángra lobbant. Arashi leszállt velem egy ház tetejére, nyílván, hogy ne fogyjon el az ereje túl hamar, és lerakott.
- Arashi - rángattam meg a ruhája ujját Arashi-nak.
- Igen, mondjad... - fordult felé. Szó nélkül a ház oldalára mutattam, amin már kapaszkodtak is fel ellenfeleink.
- Eh... izé... semmi baj, magaslati helyen úgyis miénk az előny... hehe... he. Wind Blades!Megint szélpengéket küldött feléjük, ami valamennyire lassította őket. Az első, felfelé kapaszkodó dögöt felszabdalták a pengéi, s ahogy leesett a teste még kettőt is lesodort magával. Már csak hat maradt. Eközben az első már felért a tetőre. Arashi odaszaladt hozzá és kirántotta a kardját és egy mozdulattal felhasított a a fejét., az én tűzgolyóim pedig feketére sütötte az utána érkezőt. Eközben pedig a többi is felért, és az, amit Arashi az előbb megvágott a kardjával talán még nem pusztult meg.
Már csak négy dög. - Néztem végig a tetőn lévő szörnyeken.
- Nem a legjobb ötlet, de szerintem külön- külön kéne velük végeznünk, hogy ne legyen esélyük egyszerre támadni.
- Megpróbálom a többit kordában tartani addig. – Bólintott.
Még szerintem se volt az ötlet a legjobb, pedig csak négyen voltak, bár ez számított a legkevesebbet. Az erejük sem volt nagy, de azért nem akartam esélyt adni a mocskoknak, hogy még többet tanuljanak. Az csak a mi dolgunkat nehezítette volna.
Az első már el is indult, a legkisebb és legsebezhetőbb ellenfele felé, követte őt a második is.
Mind a ketten engem néztek ki maguknak.
- Ex-Quip: Magic Scythe! - Megidéztem egy kaszát, gyorsan megpörgettem a levegőben és elhajítottam az első kutya felé.
A kasza szélsebesen forgott, s egyre közelebb ért a kutya felé, de az elugrott előle. Szerencsémre, ugyanis nekem nem ő volt a célom, hanem a társa, aki ha beéri az elsőt, akkor még komoly problémát is jelenthettek volna a számunkra. A második nem számított rá, hogy őt támadom, így nem volt ideje elugrani a kasza elől és a kasza úgy vágta ketté, mint forró kés a vajat, majd eltűnt.
Azonban a másodikra már nem volt időm reagálni, s az rám vetette magát, elsodort. Hanyatt vágódtam a tetőn. Behunytam a szemem, s már felkészültem rá, hogy széttép, amikor meghallottam Arashi hangját.
- Wind Blast! - A hatalmas széllökés letaszította rólam a lényt, s mire az feltápászkodott a földről Arashi már támadott is.
- Wind Blades! - A szélpengék cafatokra tépték.
Kettő kipipálva, maradt még kettő.Feltápászkodtam a földről, de a másik kettő már jött is. Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy a két valami igyekszik nem megerőltetni a két mellső lábát.
- Arashi, a mellső lábukra támadj!
- Vettem! Wind Magic! – A szélpengéi csak a cserepeket törték szét, mivel a kutya túl gyorsan tért ki előle.
- Fire Ball! - Dobtam meg a lábát a harmadiknak egy tűzlabdával, mire az felüvöltött, s két lábra ágaskodott, majd, mint valami bevadult bika felém iramodott.
- Fire Ball! - Megint megidéztem, ezúttal két tűzlabdát, de nem dobtam el őket, megvártam, amíg egy karnyújtásnyira ért hozzám, és beledobtam a nyitott szájába, a másikat meg az egyik mellső lábára, de nem akadályozta az sem, hogy már meggyulladt.
- Fire Magic! - Az egész dög kigyulladt és ezt már ő sem viselte el, üvöltve vetette magát a földre, s fetrengett, meg rángatózott, de hiába, perceken belül kimúlt, csak egy lángoló tetem maradt belőle.
- Alice, vigyázz! - Hallottam Arashi kiáltását, de nem értettem, hogy mire. Ekkor az utolsó rémség, a halott társa teste felett átugorva rontott rám. Ez váratlanul ért, a tetemtől nem láttam, hogy felém tartott, így nem volt időm rendesen reagálni. Csak sikoltani volt időm, meg leguggolni, ami remek húzásnak bizonyult, ugyanis így nem tudott letarolni engem, csak átugrott a fejem felett, csúszott egy kicsit a tetőn, s ezúttal megint Arashi-t vette célba.
- Wind Blades! - A szélpengék levágták a lény lábait, így az mozgásképtelenné vált.
- Wind Blades! - a második támadási hullám már teljesen felszabdalta a szörnyet.
Egy ideig csak némán álltunk majd egy kis idő után lerogytam a tetőre.
- Huh, ez nem volt semmi... sokkal erősebbek, mint gondoltam.
- Igen... nem csoda hogy a városvédők nem tudnak mit kezdeni velük... - Dobta le magát Arashi is, hogy pihenhessen ő is.

Sikeresen legyőztétek a szörnyeket, és elindultok vissza arra pontra ahol szét váltatok. Szerencsére mind épségben visszatértek, megvan mindkét kezetek, lábatok bár van aki még így is ellátásra szorul. Gabriel, amikor vissza kapod a kisfiútól megőrzésre otthagyott holmid megtudod tőle, hogy a kórház nincs messze innen. Akár magatokkal is vihetitek.
Elindultok hát a kórházba ahol azt remélitek találtok valakit aki eltudja mondani merre találjátok ebben a zűrzavarban megbízótokat.
A kórházban hatalmas káosz uralkodik, mindenhol sebesültek fekszenek, orvosok és nővérek rohangálnak köztük.
Néhány perc után belátjátok, itt senki nincs aki segíteni tudna nektek, már csak azért sem mert senki nem is figyel rátok. Mindenki a betegekre összpontosít.
A kisfiút hátra hagyva elindultok kifelé a kórházból. Egy park maradványai felé veszítek az iránt, ahol észre vesztek egy középkorú szemüveges férfit, ahogy éppen egy pad maradékán ül. Haja rövid és hátrafésülve hordja, azonban most rengeteg apró tincs az arcába lóg, látszik rajta, hogy megviselt és hogy már pár napja nem borotválkozott.
Amikor megkérdezitek tőle nem e tudna segíteni nektek, hogy hol találjátok a megbízótokat, kissé meghökkent.
-Csak nem a felhívásra érkeztetek? - kérdi meglepődve.
Igenlő válaszotok után elmondja, hogy nagy szerencsétek van, mert már meg is találtátok. Ő az Jax. Szemében hirtelen megjelenik az élet és mintha felvillanyozódna.
- Már azt hittem sose értek ide! De jobb később mint soha nem? - kérdi mosolyogva - Na akkor gyertek, a házam - legalább is ami még meg maradt belőle - nincs messze! - azzal megfordul és sietve megindul.
Postotok idág tartson!

Végül egy kis pihenés után összeszedtük magunkat, és elindultunk vissza az elágazáshoz. A mágikus harc után kissé üres, de elégedett érzés szállt meg. A találkozási ponton szerencsére mind a négy mágus ott várt, Reigen még egész fittnek is tűnt a harc ellenére. Kissé tanácstalanul néztem körbe. Most mi legyen...?
Igazság szerint legszívesebben ismét belevetettem volna magam a harcba, de be kellett látnom, hogy a lehető leghasznosabbak akkor vagyunk, ha a megbízó utasításait követjük. Miközben ezen gondolkodtam, Gabriel visszakapta a kisfiútól a táskáját. Tőle tudtuk meg, hogy sokan a közeli kórházban húzzák meg magukat. Egyértelmű volt hogy elkísérjük, hiszen így két legyet üthetünk egy csapásra: elkísérjük a fiút és az anyját a kórházba, ráadásul ott valaki biztos meg tudja mondani, hogy merre találjuk a megbízót. Elgondolkodtam rajta, hogy ne nézzek-e körbe a levegőből, de végül elvetettem az ötletet. Ennyi mágus könnyen meg tudja védeni magát, semmi szükség az erőpocsékolásra.
Egy újabb küzdelmes, romkerülgetős út után eljutottunk a kórházhoz, ahol, mint az várható volt, rengeteg ember verődött össze. Belépve hatalmas zűrzavar fogadott - fájdalmas kiáltások, orvosok sürgető parancsai, nyögés, sírás, siető és összebújó emberek tömege. Feltételeztem, hogy Gabrielék orvost szeretnének keríteni a srácnak, úgyhogy felajánlottam, hogy utánakérdezek a megbízásnak.
- Én megyek, megkérdezem arrafelé a helyieket - mutattam az egyik folyosó felé, és el is indultam rögtön.
Vér és fertőtlenítőszer émelyítő szaga kísért utamon. Próbáltam találni valakit, aki megválaszolja a kérdésemet, és oda is sétáltam egy fiatal párhoz, akik aránylag nyugodtabbnak tűntek. A férfi a fal tövében feküdt, nadrágját átáztatta a vér. Sajnáltam, hogy ilyen - számukra lényegtelen - kérdéssel kell őket zaklatnom, de muszáj volt megtudnom, amiért jöttem.
- Hölgyem... nem tudná véletlen megmondani...
- Tarts ki, John, mindjárt itt a doktor... - mondta a nő, meg sem hallva a hangomat.
- El az útból, beteg érkezik! - csattant egy kiáltás mögöttem.
Félreugrottam a száguldó tolóágy elől. Közben egy szanitéc már el is kezdte tisztítani a fickó sebét. Magamban sok szerencsét kívánva indultam tovább. Talán találok valakit aki tud segíteni...
- Elnézést... mágus vagyok, kérem... - szólítottam meg egy idősebb férfit.
- Mágus?! Végre... végre... segítsen a lányomon, könyörgöm... bármit odaadok... - lépett közelebb hozzám.
- Mágus... mágus... - mondták a körülöttem állók, mint valami varázsszót, reménnyel és könnyekkel a szemükben.
- Nem vagyok... gyógyító... - mondtam szememet lesütve, de a legtöbben már oda se figyeltek, mert ide is megérkezett két fehérköpenyes, akik azonnal nekiláttak a sebesültek ellátásának, és mindenki igyekezett felhívni az orvosok figyelmét saját szerettükre. Lejjebb nézve a folyosón láttam, hogy szinte áthatolhatatlan az embertömeg. Szégyenkezve kerültem az idős férfi kérlelő pillantását, ahogy visszasiettem az előcsarnokba. Mennyivel könnyebb lenne most nekik, ha léteznének még a világon gyógyítók... Bevártam a többieket, de mint megtudtam tőlük, ők sem jártak több sikerrel, mint én.
- Én sem tudtam semmit sem kideríteni... Ebben a zűrzavarban soha nem tudjuk meg, hogy hol a megbízó - mondtam.
Végül úgy döntöttünk, hogy kimegyünk, és körbenézünk a városban. Nem tudtam, hol éreztem magam rosszabbul: bent, az émelyítő szagú, zsúfolt korházban, vagy kint, a romos, füstös városban. Céltalanul elindultunk valamerre.
Épp egy park környékén jártunk, amikor megláttunk egy magányos férfit. Külseje egy nagyvárosban megvető pillantásokat kapott volna, de az ostrom alatt álló városban az lett volna a meglepő, ha nem így néz ki. Zilált haja és megviselt arca közönyösen fordul felénk. Talán ő végre meg tudja mondani azt, amire kíváncsiak vagyunk... azonnal lecsaptam rá.
- Uram, mágusok vagyunk... egy megbízásra jöttünk - nyújtottam át a saját példányomat.
- Csak nem a felhívásra érkeztetek? - kérdezte meglepetten, miközben átvette a papírt.
Bólintottam, bár nyilván észre sem vette, hiszen a papírt nézte. Igenlő válaszunkra felnézett, szemébe visszaköltözött az élet.
- Már azt hittem sose értek ide! De jobb később mint soha, nem? - mosolyodott el. - Na akkor gyertek, a házam - legalábbis ami még megmaradt belőle - nincs messze!

Kifújtuk magunkat, és letöröltem az arcomról a vért, ami a lény fejéből szökött az rá Mei utolsó tölténye nyomán. Lihegve mosolygok, és valami ismeretlen büszkeség tölti el a szívemet, nem olyan, amit eddig a megnyert harcok után éreztem, ez most más. Most nem egy banditávakkal teli banda áll mögöttem szedett vedett fegyvereivel és taktikáival, és nem egyedül tartom a kardot a kezemben a saját magam védelmére. Nem, mostmár csapatként állunk a veszéllyel szemben, és egy percig se féltem, akkor sem, amikor a lény arcába egy centiről kellett belenézni. Most már van miért kűzdeni, illetve, van kikkel.
Visszaérve a térre újra a sráchoz indulok.
- Meghaltak? - néz rám nagy szemekkel, én pedig végignézek a társaimon, akik mind épen kerültek vissza, Reigen még mosolyogva is.
- Mind egy szálig. - szóltam, majd vállamra akasztottam a a táskát és a köpenyt. - Meg tudjátok mondani, hogy merre felé találhatunk egy fickót, aki elmesélheti nekünk mi történt itt? Esetleg olyat, aki felbérelhetett mágusokat. A megbízónkat keressük.
- Nem tudok semmi ilyenről. - szól az anya.
- De a kórházban nagyon sok ember van, lehet, hogy ott lesz! - szól a fiú, és az anyjára néz. - Menjünk mi is, anyu!
Az anya magára erőltet egy mosolyt, majd bólint. Felsegítem a srácot, majd szólok az anyjának, hogy tartsa meg, míg felveszem a nyakamba a fiút. Visszamentem a sráccal meg az anyjával a társainkhoz, és levetettem a vállamról a táskát, majd elvettem tőle.
- Mei, Meta, légyszíves segítenétek? Egyikőtök elvenné?
Miután az egyik lány elvette a táskát, elindultunk a kórház felé, frissen szerzett idegenvezetőinkkel. A segítségükkel nem esett nehezünkre megtalálni a kórházat, és belépve hatalmas tömeget találtunk. Az ajtó előtt levettem a nyakamból a fiút és az ölemben vittem be.
- Keressétek meg a megbízónkat. - szólok. - Én keresek egy orvost a fiúnak. Vagyis, megpróbálok.
Nekivágtam a folyosóknak, újra és újra emberekbe ütköztem, hiába próbátam kerülgetni őket. Hatalmas volt a nyüzsgés, és a tolongás. A falak mellett végig emberek ültek, akiknek már nem volt hely a kórtermekben. Néhányon volt itt-ott kötés, vagy valami ahhoz hasonló, de a többségen inkább leszaggatott ruhadarabok voltak. Szörnyű látvány volt, és erre még rátetőzött a sírás is, nem beszélve a néha felhangzó kiáltásokról.
A keresés meghozta a gyümölcsét, találtam egy fehér köpenyest, aki éppen egy sebet varrt össze egy középkorú férfi oldalán. Megvártam, míg befejezi, majd leszólítotam.
- Elnézést. Az egyik téren találtam a fiút, a lába eltört, de sínbe tették, nézze meg, kérem!
A fickó felém fordult, felhúzta a szemöldökét, és mindennemű érzelem nélkül válaszolt:
- Ezer meg egy bajom van, és még ennél is több sérült, várja ki a sorát!
- Nem hal bele senki, ha ránéz, máris több időt vesztegetett, mint amennyit igényelne.
Az orvos fejét elöntötte a vér, látszólag nem tetszett neki, hogy volt aki visszavágott neki, aztán fújt egyet, és intett, hogy az asztalra tegyem le a fiút, majd gyorsan átnézte, és közben megkérdezte:
- Hol talált rá?
- Nem ismerem a várost. A legközelebbi falu felől jöttünk gyalog, és a legelső téren volt az anyjával. - mutattam hátra a nőre.
- Ott? Hiszen az a városrész már majdhogynem a földdel egyenlő. - csodálkozott.
- Valahogy észrevettük.
- Hogy kerültek ki onnan élve?
- Mágusok vagyunk a Titan Nose, Quattro Cerberus, és Dragon Fang klánból. Öt társammal érkeztem a városba, elintéztük a szörnyeket a városrészben, és most a megbízónkat keressük, esetleg nem tud róla valamit?
- Semmit. És végeztem. A sín szakszerű, megteszi amíg végzek a súlyosabb betegekkel, utána visszajövök. - elviharzott, én pedig visszamentem a társaimhoz, hátha találtak valamit a megbízónkról, ám nem így tűnt.
- Én sem tudtam semmit sem kideríteni... Ebben a zűrzavarban soha nem tudjuk meg, hogy hol a megbízó. - szólt Arashi. Aztán abban maradtunk, hogy kimegyünk a városba és szétnézünk, nagyobb veszélyre úgysem kell számítanunk, hat mágus meg tudja védeni magát. Rövid időn belül egy parkban ráakadtunk egy fickóra, aki gondterhesen üldögélt egyedül. Nem úgy festett mint egy mágus, vagy mint harcos, és mégis egyedül volt, feltűnő jelenségnek számított, de meg kellett adni az esélyt, hátha az, vagy tud a megbízóról. Arashi bemutatta a saját példányát a felhívásból, és elmondta neki, hogy a megbízónkat keressük, mire csodával határos módon megoldódott a problémánk. Egyenesen a megbízónkhoz, Jaxhez beszéltünk.
- Már azt hittem sose értek ide! De jobb később, mint soha, nem? mosolyodott el. - Na akkor gyertek, a házam - legalábbis ami még megmaradt belőle - nincs messze!

Vidáman fütyörészve indultam tovább a hosszú és széles, ám fölöttébb romos és megviselt állapotú utcán. Tudtam, hogy valamelyik utcakereszteződésből fordultam be, csak fogalmam sem volt, hogy melyik irányból és mikor. Elhaladva a harmadik elágazás után úgy döntöttem inkább hagyom, hisz számomra mind teljesen egyforma volt, ráadásul mikor futottam nem volt időm a tájban gyönyörködni – mondjuk a lepusztult épületekben nem sok gyönyörködni való volt – így csak mentem tovább egyenesen. Majd a legeslegvégén elkanyarodok valahova, döntöttem el magamban.
Ám a csodával határos módon, mikor végig sétáltam az úton visszaértem a térre ahonnan mindenki indult. Meglátva a teret csak pislogtam magam elé tátott szájjal. Visszanéztem az utcára ahonnan jöttem, aztán újra a térre pillantottam. Végül egy szerény vállrázással lezártam a dolgot. Lehetséges, hogy hosszas futkározásaim közepette végül visszajutottam arra az utcára, ahol eredetileg találkoztam a lényekkel. Tovább rágódni ezen nem akartam, de persze nem is tudtam volna, hisz a többiek is elkezdtek visszaszállingózni a „gyülekezési helyünkre”.
Elsőként Meido, Tabuchi és Gabriel futottak be. Az utóbb említett fegyvermágus barátunk egyből egy fiú felé vette az irányt, aki egy táskát szorongatott. A táskára nézve eszembe jutott a sajátom tartalma, ahol a nem rég talált tojásomat őriztem. Nagy kíváncsi voltam, hogy fog kinézni mikor kikel. Stover szerint ez egy Shugo tojás, ami roppant jól hangzott, de fogalmam sem volt, hogy nézhet ki. Képzeletemben egy hatalmas felpáncélozott vékony testalkatú sárkányszerű két lábon járó hosszú fekete tüskés hajú lény volt, akinek a hátán egy hatalmas kard díszelgett és éppen pacsizunk egy halom szörny tetem fölött, akit senki sem tudott legyőzni csak mi ketten együttes erővel. Gondolataim közepette önelégült arckifejezés került az ábrázatomra, ám egyből kizökkentem, hisz ekkor érkezett meg Alice és Arashi is. Vidáman integettem nekik, majd hátrapillantottam, mivel egy ismeretlen kisfiús hang csendült fel tőlem nem messze.
- Meghaltak?
A hang forrása a kisfiú volt, aki előtt Gabriel állt. Mielőtt válaszolt volna egy kicsit habozott és ránk nézett. Én vigyorogva egy felfelé mutató hüvelykujjal jeleztem, hogy az én oldalam tiszta. Mivel Arashi-ék is épségben jelen voltak, így Gabriel pozitív választ adhatott.
- Mind egy szálig. Megtudjátok mondani, hogy merre felé találhatunk egy fickót, aki elmesélheti nekünk mi történt itt? Esetleg olyat, aki felbérelhetett mágusokat. A megbízónkat keressük.
- Nem tudok semmi ilyesmiről.
- De a kórházban nagyon sok ember van, lehet, hogy ott lesz! Menjünk mi is, anyu!
A nő megejtett egy halvány mosolyt, aztán bólintott. Így hát fogtuk magunkat és a két helybéli bennszülött vezetésével elgyalogoltunk a kórházig. Bent hatalmas forgalom volt. Rengeteg sebesült és sérült várt ápolásra. Fehér és zöld köpenyes orvosok rohangáltok utánuk pedig nővérek meg ápolok siettek. Teljes káosz uralkodott mindenhol.
- Keressétek meg a megbízónkat. Én keresek egy orvost a fiúnak. Vagyis, megpróbálok. – szólt Gabriel.
- Én megyek, megkérdezem arrafelé a helyieket – bökött Arashi az egyik folyosó felé, majd elindult. Ezt követően mindenki elindult valamerre. Mintha mindenki tudta volna a feladatát.
- Jó akkor én is szétszéledek! – szóltam hangosan, majd elindultam az egyik irányba, hogy ne lógjak ki a sorból. A váróterem hatalmas volt. Végig cikáztam a székek között, majd egy folyosóra értem, ahol egy közeli ajtó tárva nyitva. Kíváncsian odaléptem, majd bekukucskáltam. Rengeteg beteg feküdt az ágyon, mikor benéztem az egyik mellett egy nő észrevett és sietve felpattant a székéről, majd otthagyva egy kislányt felém sietett.
- De jó, hogy jött! Tudna nekem segíteni?
Kicsit meglepett a nő hirtelen kérése, de aztán gyorsan önmagamra találtam.
- Persze! Szívesen. Talán valamit felkel gyújtani? Esetleg szárazra fújni? Vagy egy kis földre lenne szüksége? – kínáltam neki elemi mágiáim tárházát. Talán elérkezett a pillanat, amikor kamatoztathatom elementalista tanulmányaim gyümölcsét. A hosszú idő, amit a három elem tanulásába öltem most talán kifizetődik. Igaz még hátra volt egy elem a teljes elementalizmusig, de ez most nem volt fontos. Én naiv…
- Öhm… nem… egy pohár vizet szerettem volna kérni a kislányomnak, csak tudja nem akartam magára hagyni, olyan kis fé…
- Hát persze! Gúnyolódjunk csak a csóringer elementalistán! Csak hogy tudja ez nem volt szép! Tudom még hátra van egy elem, de nem kell az orrom alá dörgölni! – csattantam fel, aztán dühös léptekkel ki csörtettem a szobából és visszatérve a váróba duzzogva lezuttyantam egy üres székre. Mérgem gyorsan elszállt, majd egy percen belül egy mellettem lévő fickó szólt hozzám.
- Üdv Ted vagyok.
- Reigen Hawkins – vigyorogtam rá.
- Nem tűnsz idevalósinak.
- Nem is. A Quatro Cer…
- Menekülj! Mind megfogunk halni!
- De miért?
- Nem láttad az utcákat?! Ez csak a kezdett. Egy invázió készül. Először ez a város. De utána mi jön?
- Nem tudom. Egy másik város? – kérdeztem vissza a vállamat felhúzva.
- Az egész ország! Utána pedig a világ! Minden lángokban fog állni! El jön az apokalipszis! Egy új kor fog beköszönteni, ahol mindent ezek a szörnyek uralnak és mi csak a rabszolgáik lehetünk!
- Nekem úgy tűnt inkább a reggelijük…
- A földön beköszönt, majd a pokol kora! Menekülj! – ordítja a képembe, aztán visszafordult és meredten bámult maga elé. Mindenki nagyon elfoglalt lehetett, mert senki nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Egy perc után a fickó aztán újra felém fordította a tekintetét, majd kérdően felhúzta az egyik szemöldökét.
- Mit bámulsz? Áh, mindegy is. Ted vagyok.
- Öhm, Reigen Hawkins. Honnan ilyen biztos ebben?
- Micsoda buta kérdés ez. Te honnan vagy ilyen biztos benne, hogy így hívnak téged? – kérdezett vissza.
- Mi?
- Mi?
- Ööö, szép ruha. – mutattam a fehér kényszerzubbonyára tématerelésként, ami tényleg menőnek nézett ki.
- Ó köszönöm. Igazán figyelmes vagy. A vigyázóm adta nekem. Jót tesz a hátnak.
- Áhh. És miért kötöztek a székhez?
- Micsoda buta kérdés ez? Hát hogy el ne raboljanak!
- Ilyen sok ellenséged van? – kérdeztem csodálkozva.
- Hát persze! Tudod én nagyon fontos ember vagyok. – itt lehalkította a hangját és körbenézett, hogy valaki kihallgat-e éppen minket, majd mikor úgy ítélte, hogy tiszta a levegő intett a fejével, hogy hajoljak közelebb, mire én követve a néma utasítását közelebb hajoltam hozzá. – Én vagyok a király.
- Azt hittem Ted vagy.
- Az csak az álnevem, hogy ne jöjjenek rá ki vagyok. Nem szeretem a felhajtást – jelentette ki pökhendi módon.
- Ó bocsásson meg felség, nem is gondoltam volna. – szóltam alázatosan.
- Ne is törődj vele. Kedves egy alattvalónak tűnsz.
- Oh köszönöm!
Ekkor vettem észre, hogy nem messze tőlem a társaim már mind összegyűltek.
- Bocsánat felség, de mennem kell.
- Rendben. Szerencse kísérjen utadon Reginald!
Gyorsan végig vágtam a tömegen, majd beértem a csapathoz, ahol épp javában folyt a megbeszélés. Közben gondolataimban az kavargott milyen kedves fazon is a mi kis országunk királya. Vajon mekkora lehetett az esélye, hogy egy ilyen ember, mint én személyesen találkozzon a királlyal? Nem túl sok.
- …semmit sem kideríteni... Ebben a zűrzavarban soha nem tudjuk meg, hogy hol a megbízó – fejezte be a mondandóját Arashi. Mivel senki nem ját semmi kézzelfogható információval a megbízónk ki- vagy épp hollétéről, így kimentünk a kórházból a szabad levegőre. Találomra elindultunk az egyik irányba, mikor is a horizonton felbukkant egy park, ahol egy férfi üldögélt magányosan egy padon. A csapat azonnal felé vette az irányt és mikor elértünk hozzá Arashi egyből meg is szólította.
- Uram, mágusok vagyunk… egy megbízásra jöttünk.
- Csak nem a felhívásra érkeztetek? – kérdezte meglepetten.
- De igen. Épp ezt mondta Arashi…
- Már azt hittem sose értek ide! De jobb később mint soha, nem? - mosolyodott el. - Na akkor gyertek, a házam - legalábbis ami még megmaradt belőle - nincs messze!

A szörny darabokban, mi pedig egyben vagyunk. Tetszik ez az állapot. Lisa, mint mindig, jól végzi a dolgát. Nem is akarom megkérdőjelezni a lövészi képességeit, hisz' még a többiekre is tekintettel van és nem próbálja meg rajtuk keresztül eltalálni a szörnyeket. Gab egy kissé megviseltnek tűnik, Tabu nem kevésbé. Én viszont... A mágikus energia veszteségemen kívül teljesen sértetlen vagyok. Ez is szép előnye a mágiámnak: nem kell közel engednem magamhoz az ellenségeimet, elég, ha távolról lepuffantom.
Visszagyalogolunk odáig, ahol az elágazás kezdetét vette. A szétválást követően nem is gondolta arra, hogy vajon mi lehet a többiekkel. Egyáltalán nem lenne jó, ha kiderülne, hogy valakit szétszedtek a szörnyek, de az igazság az, hogy ezt nem is bírom elképzelni. Erős mágusok vagyunk és biztosak magunkban, különben nem jöttünk volna ide.
Gab felkapja a tulajdonát, sőt a kisfiút is, aki eddig a tojásra vigyázott. Így belegondolva kezd érdekelni, hogy mi lehet abban a tojásban. Egy hatalmas csirke, vagy dinoszaurusz? Vagy egyéb élőlény, ami szintén tojásokkal szaporodik. Ó, megvan! Kígyó! Minek Gabnak egy kígyó?
A kisfiú elregéli, hogy a közelben van egy kórház és jó lenne, ha elmennénk oda. Persze segíteni nem tudunk, nem vagyunk mi doktorok, de hátha ott van a megbízó. Kicsit megkönnyebbül a szívem, mikor a kórházra gondolok. Ezek szerint még van olyan terület a városban, aminek ezek a dögök nem uralják minden négyzetméterét. Ezt gyorsan le is kopogom...
Nemsokára odaérünk kórházba. Szörny dolog tárul a szemünk elé, mégpedig az emberi halandóság és a test gyengesége. Mindenhol sebesültek fekszenek. Nők, férfiak és gyerekek is szép számban. Szomorú látványt nyújt a sok síró arc, a bekötözött sebek és a fájdalomtól eltorzult arcok. Micsoda eszelős dögök ezek, hogy pont ide kellett jönniük. Seperc alatt bevették a várost, ha itt semmi mágiahasználó nincs. Egy ideje azonban tarthatják magukat, hisz' arra is kellett idő, hogy a felhívás eljusson a klánházakba.
Senki sem akar, vagy tud velünk szóba állni, mindenki a saját dolgával törődik. A betegek a fájdalmukkal, az orvosok az életmentéssel, a hozzátartozók meg a jajveszékeléssel.
Gab lerakja a kisfiút, mi pedig tovább állunk. Kimegyünk az épületből, hátha ráakadunk valakire, aki segítséget, vagyis útbaigazítást tud nekünk adni.
Egy parkba megyünk, ami szintén le van rombolva, de egyáltalán nincs kihalva. Egy férfi ül nem messze tőlünk egy padon. Közelebb megyünk és ekkor veszem észre, hogy ő sem maradt ki semmiből, ami a városban lezajlott. Csapzott haj, néhány helyen szakadt ruha. Az egyikünk megszólítja és érdeklődik, hogy nem-e tud nekünk segíteni, mire a férfi arcán mosoly húzódik végig. Meglepődök, mikor kiderül, hogy ő maga a megbízónk. Azért ahhoz, hogy ennyi kavarodás között megtaláljuk ezt a személyt, elég nagy szerencse kellett. Rögtön invitál is minket magával a házába, hogy menjünk vele.

Miután végre kifújtuk magunkat, elindultunk vissza oda, ahonnan indultunk. Viszonylag hamar oda is értünk, ahol már vártak minket a többiek. Szerencsére mindenki teljesen rendben volt, nem eset baja senkinek. Azonban ezután már mindenki csak tanácstalanul állt, mivel egyikünk se tudta, hogy merre tovább. Gabriel visszakapta a kisfiútól a táskáját, akinek nemrég odaadta, hogy vigyázzon rá.
- Meghaltak? – Kérdezte a kisfiú.
- Mind egy szálig. Meg tudjátok mondani, hogy merre felé találhatunk egy fickót, aki elmesélheti nekünk mi történt itt? Esetleg olyat, aki felbérelhetett mágusokat. A megbízónkat keressük.
A kisfiú és az anyja mondta el nekünk, hogy sokan a közeli korházban húzódtak meg. Ennek volt is értelme, de veszélyes is volt egyben, hisz ha a szörnyek kinézik maguknak a tömeg miatt a helyet, akkor valószínűleg a sebesültek fele, illetve az idősek és a gyerekek talán nem élnék túl. Mindenesetre az egyértelművé vált, hogy elkísérjük őket.
Elindultunk a korház felé, bár elég lassan haladtunk most is a romok miatt, de hamarosan elértük a korházat. Sokkal többen voltak, mint amennyire elsőre gondoltam, és ahogy azt gondoltam ez az épület is elég rossz állapotban volt, s bent különösen nagy volt a zűrzavar. Nagy volt a zaj, rengeteg orvos rohangált fel-alá az egész épületben és sajnos hiába próbáltunk kérdezősködni nem nagyon vettek minket figyelembe.
- Keressétek meg a megbízónkat. Én keresek egy orvost a fiúnak. Vagyis, megpróbálok. – Mondta Gab és elindult az egyik folyosón.
- Én megyek, megkérdezem arrafelé a helyieket. – Mondta Arashi, és elindult az egyik irányba.
- Jó akkor én is szétszéledek! – Mindenki lelépett, így én csak odasimultam a falhoz, hogy ne legyek még az eddiginél is jobban útban, de egy perc után meg is untam a várakozást és én is elindultam az egyik folyosón. Nem kellet messze mennem, hogy találjak egy olyan alakot, aki egy kicsit is érdekesnek tűnt, bár csak hátúlról pillanthattam meg a köpenyes, csuklyás alakot.
Miért ekkora divat a csuklyás köpeny? Nem értem… - Morfondíroztam magamban, miközben közelebb léptem az alakhoz, aki halkan motyogott magában egy székben, a többi ember igyekezett elkerülni.
-Elnézést, tudna nekem segíteni? – Szólítottam meg, mire ő megfordult:
Még egy ilyen ijesztő és ronda öreghölgyet se láttam eddig. Olyan volt, mint a mesebeli gonosz, bibircsókos boszorkányok.
Huh, már értem minek a csuklya… - Ijedten figyeltem a nőt, kitágult szemekkel, akinek kezében egy fűrész volt.
-Fáj valamid? – kérdezte, kezében egy orvosi fűrésszel.
- Semmim sem fáj, a viszont látásra!- A hangom ijedtemben vagy egy oktávot ugrott, sarkon fordultam és elrohantam vissza.
Istenem, add, hogy ne lássam többet ezt a bányarámet.Én értem vissza legelőször, utánam értek vissza a többiek.
- Én sem tudtam semmit sem kideríteni... Ebben a zűrzavarban soha nem tudjuk meg, hogy hol a megbízó.
-Egyetértek. Plusz a hely tele van.. őrültekkel, hálátlanokkal, és egyéb furcsa emberekkel. – Ezzel teljes mértékben egyetértettem.
Végül, mivel nem sikerült semmit sem kiderítenünk, ezért elhagytuk a korházat. Egy parkba kötöttünk ki. Csak egy férfi volt ott, aki egy padnak maradványán ült. Középkorú volt, szemüveges, a haját hátrafésülve hordta, de nyílván az eddigi megrázkódtatások hatására most egy- két tincs az arcába lógott. Elég gondterhelt arccal ült, maga elé meredve. Amikor közelebb értünk, a férfi közönyösen nézett fel ránk.
- Uram, mágusok vagyunk... egy megbízásra jöttünk. – Arashi miközben beszélt egy példányt nyújtott át a férfinak a hirdetésből.
- Csak nem a felhívásra érkeztetek? – Nézett ránk meglepetten az idegen és átvette a lapot. Mindannyian igenlő választ adtunk neki, mire az arca kicsit felderült.
- De igen. Épp ezt mondta Arashi…
- Már azt hittem sose értek ide! De jobb később mint soha, nem? - mosolyodott el. - Na akkor gyertek, a házam - legalábbis ami még megmaradt belőle - nincs messze!

Jax sietve int neketek hogy kövessétek és a romos parkon keresztül egy utca felé indul meg.
- A nevem Jax és tudós vagyok. Gondolom ha idáig eljutottatok akkor már láttátok a város állapotát. - erre akár helyeselhettek is. - Na hát ezt a rombolást ismeretlen eredetű lények okozzák. Nem tudom voltatok a kórházban? - kérdi mire ti válaszotokban akár azt is elmondhatjátok hogy már a szörnyekkel is találkoztatok.
- Ó vagy úgy! Az jó, mert akkor erről nem kell beszélnem. - mondja majd elgondolkodik kicsit. - Az is megnyugtató hogy elbírtatok velük, akkor később ezzel se lesz gond az utazás alatt. - ez kicsit furán hangzik tőle, ha gondoljátok meg is kérdezhetitek milyen utazásról beszél.
- Fú, hát ez egy hosszabb hangvételű dolog de végül is bele kezdhetek, annyival hamarabb elindulhatunk. Először is szögezzük le nem én vagyok a megbízótok, de engem kell megvédenetek. - jelenti ki, ettől a mondatól viszont bárkinek le eshet az álla, és nyugodtan rá is kérdezhettek hogy ezt meg hogy érti.
- A megbízótok, Federick volt, ugyan is ő adta fel a megbízást de néhány napja elhunyt amikor otthonát megtámadták a szörnyek - itt elhallgat, látni rajta érzékenyen érinti a dolog. - A feladatok pedig igazából az lenne hogy el kell kísérnetek engem és segítenetek kell elpusztítani a lényeket. - itt meg áll egy pillanatra és egy romos épületet kezd el bámulni.
- Itt átvágunk! - jelenti ki, és szlalomozni kezd a tető nélküli ház falai között. - Vigyázzatok ezek a falak könnyen összeomlottnak, ne nagyon érjetek hozzá. - mondja.
Miután kiértek a házból sietve bal felé veszi az irányt.
- Vissza térve, mint már említetten tudós vagyok, és az elmúlt néhány hónapba Ferdrickkel felfedeztünk valamit. Mágikus kirobbanásokat észleltünk. Ezek szemmel nem láthatóak, de hatással vannak a környezetre. Valamelyik alig láthatóan van amelyik nagyon. Sokszor csak annyit tudtunk észlelni a robbanás után, hogy a területből áradt a mágia bár ez sem számot tevő módon. Még is kétszer sikerült elcsípnünk egy olyan mágikus kirobbanást aminek látható nyomai voltak. A tér meg görbült egy pillanatra. Ezeket a robbanásokat főleg a város keleti oldalánál érzékeltük a szikla hálózat kezdeténél. - ekkor abba hagyja és élesen bekanyarodik egy házhoz. A ház különlegessége az hogy az eleje hiányzik, csak romok vannak ott. Mintha ketté vágták volna és a falak, ablakok és ajtók helyett rögtön a nappalit a konyhát és az étkezőt látjátok.
- Na hát ez lenne az én kis otthon, ne tévesszen meg a külső belülről nagyon is otthonos. - viccelődik majd át mászik néhány leomlott hal maradványon és gerendán.
- Ha lenne ajtóm akkor kinyitnám nektek, de hát az egyik szörny ... - és egy ketté tört ajtóra mutat bal oldalt. - No de gyertek csak beljebb. Egyébként ennek is van előnye ám! Percek alatt kiszellőzik a lakás ha oda égetek valamit konyhában. Nem kell rohangálni, hogy kereszt huzatot csináljak. Mi tagadás a lakásnak tényleg van egy kellemes hangulata de lerí róla hogy női kéz rég nem járt ott, valamint hogy egy tudós lakja. Mindenhol fúra szerszámok papírok jegyzetek hevernek. Beljebb haladva egy pindurka kis kertecskére néző félig nappali félig dolgozó szobaszerűségbe értek.

Theme song!
Postotok idáig tartson!

Megjegyzés: Szeretnélek megkérni titeket hogy ügyeljetek egymás postjaira ne legyenek ellentmondások. Valamint a párbeszédes forma se hátrány. Ha bármi kérdésetek van Jax-hoz írjátok meg PMben és elküldöm rá a választ.

A férfi intett nekünk, hogy kövessük. Mivel jobbat nem tudtunk engedelmeskedtünk a kérésének és némán utána indultunk. A fickó vezetésével átvágtunk a romos parkon és egy valószínűleg hajdanán szépen kinéző, ám most megviselt állapotú utcára értünk.
- A nevem Jax és tudós vagyok. Gondolom, ha idáig eljutottatok, akkor már láttátok a város állapotát.
- Hát elég nehéz lett volna nem észrevenni, hogy mi folyik itt… - hallatszott Alice epés kijelentése
- Speciel a háromnegyed város látható 5 méter magasságban, annyira kevés maradt belőle… Szóval nem könnyű elvonni az állapotáról a figyelmet. – motyogta Tabuchi szinte Alice-el egy időben. Körbe néztem a lestrapált utcán, majd a tekintetem a romos házakra tévedt, aztán visszanéztem Jax-re.
- Miért mi baj van vele? – tettem fel a kérdést halkan, bár senki nem hallotta meg vagy csak nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet.
- Na hát ezt a rombolást ismeretlen eredetű lények okozzák. Nem tudom voltatok a kórházban?
- Igen, voltunk, és pár tucat szörnnyel is végeztünk, mielőtt oda keveredtünk.
- Ó vagy úgy! Az jó, mert akkor erről nem kell beszélnem. – mondta Jax aztán elgondolkodott kicsit. - Az is megnyugtató hogy elbírtatok velük, akkor később ezzel se lesz gond az utazás alatt.
- Milyen utazás? Tudtam, hogy hozni kellett volna a kemping cuccomat... – tettem hozzá a végét morgolódva. Túl gyorsan rohantam neki ennek a megbízásnak. Föl kellett volna mennem a szobámba és rendesen átgondolni mi is jöhetett volna jól ide. Akkor most nem állnék itt kemping cucc nélkül a túrázás előtt.
- Ne mondja, hogy még több lesz, még messzebbről…
- Fú, hát ez egy hosszabb hangvételű dolog, de végül is bele kezdhetek, annyival hamarabb elindulhatunk. Először is szögezzük le nem én vagyok a megbízótok, de engem kell megvédenetek.
- Ezt hogy érti...? Azt hittem a várost kellene megvédenünk, nem csak egyetlen embert…
- Hát én a megbízótok jó barátja voltam. A megbízótok, Federick volt, ugyan is ő adta fel a megbízást, de néhány napja elhunyt, amikor otthonát megtámadták a szörnyek – egy pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta tovább - A feladatok pedig igazából az lenne, hogy el kell kísérnetek engem és segítenetek kell elpusztítani a lényeket. – Jax megállt és mereven nézni kezdett valamit. Mire észrevehettem volna, hogy mit néz annyira mereven, már meg is szólalt és elindult.
- Itt átvágunk! - jelentette ki, és szlalomozni kezdett a tető nélküli ház falai között. - Vigyázzatok ezek a falak könnyen összeomlottnak, ne nagyon érjetek hozzá.
A romok után egy gyors balkanyar következett.
- Visszatérve, mint már említetten tudós vagyok, és az elmúlt néhány hónapba Ferdrickkel felfedeztünk valamit. Mágikus kirobbanásokat észleltünk. Ezek szemmel nem láthatóak, de hatással vannak a környezetre. Valamelyik alig láthatóan van, amelyik nagyon. Sokszor csak annyit tudtunk észlelni a robbanás után, hogy a területből áradt a mágia bár ez sem számot tevő módon. Még is kétszer sikerült elcsípnünk egy olyan mágikus kirobbanást, aminek látható nyomai voltak. A tér meg görbült egy pillanatra. Ezeket a robbanásokat főleg a város keleti oldalánál érzékeltük a szikla hálózat kezdeténél.
Rejtélyes vezetőnk itt abbahagyta a magyarázást és éles kanyart vett be egy házhoz. Az épület eleje hiányzott. Olyan volt mintha egy hatalmas kés kettészelte volna, akár egy hatalmas születésnapi csokitortát. A fejembe összetett hasonlattól összefutott a nyál a számban és iszonyúan megkívántam valami édeset, ám szomorúan jutott eszembe, hogy kipakoltam mindennemű ehető finomságot a táskámból, hogy a tojásomnak helyet szorítsak. Annyira éhes viszont nem voltam, hogy újra elővegyem a rántotta ötletét.
- Na hát ez lenne az én kis otthon, ne tévesszen meg a külső belülről nagyon is otthonos. Ha lenne ajtóm akkor kinyitnám nektek, de hát az egyik szörny ... – mutatott egy kettétört ajtóra a bal oldalán - No de gyertek csak beljebb. Egyébként ennek is van előnye ám! Percek alatt kiszellőzik a lakás, ha oda égetek valamit konyhában. Nem kell rohangálni, hogy kereszt huzatot csináljak.
Hangosan felnevettem.
- Ez jó volt!
Jobban körbenézve a szobában mindenhol különös szerszámokat és teleírt papírokat láthattam. A romokon átvágva egy dolgozószobaszerű részbe értünk.

Miután az idegen fickó tudtunkra adta, hogy szeretné, ha követnénk, a banda el is indult. Kicsit vonakodva bár, de magam is elindultam utánuk, így sereghajtóként. A tojás végig ott lógott a hátamon, minden lépésnél alaposan hátbavágva, így elég nehéz volt megtalálni azt a ritmust, amivel tudok úgy futni, hogy ne kelljen a levegőért kapkodnom. ~Azért remélem, ha kikel a farkas nem kell majd továbbra is cipelnem, vagy ha igen, nem lesz olyan nehéz, mint a tojásban.~
Mire az előttem haladó csoport az egyik, egykor szebb napokat is látott utcához ért sikerült felvenni a tempójukat, és be is értem őket.
- A nevem Jax és tudós vagyok. Gondolom, ha idáig eljutottatok, akkor már láttátok a város állapotát. - szólt a fickó, mikor egy pillanatra megállt.
- Hát elég nehéz lett volna nem észrevenni, hogy mi folyik itt…
- Speciel a háromnegyed város látható 5 méter magasságban, annyira kevés maradt belőle… Szóval nem könnyű elvonni az állapotáról a figyelmet. - mondta Alice és tabu szinte egyszerre.
Reigen valamivel előttünk állt, és nézelődni kezdett, majd visszafordult, láttam, hogy tátogott valamit, de nem hallottam, a frissen szerzett idegenvezetőnkre figyeltem.
- Na hát ezt a rombolást ismeretlen eredetű lények okozzák. Nem tudom voltatok a kórházban?
- Igen, voltunk, és pár tucat szörnnyel is végeztünk, mielőtt oda keveredtünk.
- Ó vagy úgy! Az jó, mert akkor erről nem kell beszélnem. – mondta Jax aztán rövid időre gondolkodóba esett. - Az is megnyugtató hogy elbírtatok velük, akkor később ezzel se lesz gond az utazás alatt.
- Milyen utazás? Tudtam, hogy hozni kellett volna a kemping cuccomat... - értetlenkedett Reigen, ami az arcára is kiült, az én arcomra pedig óhatatlan mosoly kúszott, amint a vállára tettem a kezem, és kacsintottam egyet:
- Nyugi, majd alszol a lányok valamelyikével. - intettem a fejemmel a két Hard Core tagra, akik közül az egyik még mindig trutyis volt a skorpió agyától, a másik pedig éppen a fegyverét ellenőrizgette, forgatta, töltötte, pörgette.
- Ne mondja, hogy még több lesz, még messzebbről…
- Fú, hát ez egy hosszabb hangvételű dolog, de végül is bele kezdhetek, annyival hamarabb elindulhatunk. Először is szögezzük le nem én vagyok a megbízótok, de engem kell megvédenetek.
- Ezt hogy érti...? Azt hittem a várost kellene megvédenünk, nem csak egyetlen embert… - szólt Arashi, mit ne mondjak, hasonló érvekkel álltam volna elő én is. Ha ez a fickó ki akar sajátítani minket, mint személyes testőrt, miközben az egész várost kiírthatják, azt hiszem lemondok a jutalomról, és oda megyek, ahol szűkség van rám. Idő közben, illetve, már régebben tovább indultunk.
- Hát én a megbízótok jó barátja voltam. A megbízótok, Federick volt, ugyan is ő adta fel a megbízást, de néhány napja elhunyt, amikor otthonát megtámadták a szörnyek – egy pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta tovább - A feladatok pedig igazából az lenne, hogy el kell kísérnetek engem és segítenetek kell elpusztítani a lényeket. - magyarázott. -
- Itt átvágunk! - kiáltott egy rommá vert ház mellett, majd szlalomozni kezdett az oszlopok közt, jobb, majd éles bal kanyart vettünk, de igyekeztünk nem hozzáérni semmihez, ahogyan figyelmeztetett is minket.
- Visszatérve, mint már említetten tudós vagyok, és az elmúlt néhány hónapba Ferdrickkel felfedeztünk valamit. Mágikus kirobbanásokat észleltünk. Ezek szemmel nem láthatóak, de hatással vannak a környezetre. Valamelyik alig láthatóan van, amelyik nagyon. Sokszor csak annyit tudtunk észlelni a robbanás után, hogy a területből áradt a mágia bár ez sem számot tevő módon. Még is kétszer sikerült elcsípnünk egy olyan mágikus kirobbanást, aminek látható nyomai voltak. A tér meg görbült egy pillanatra. Ezeket a robbanásokat főleg a város keleti oldalánál érzékeltük a szikla hálózat kezdeténél.
Jax elhallgatott, és élesen bekanyarodott egy ház felé, amit egykor otthonnak hívhatott, vagy talán még hív is. Az egész épület olyan volt, mint egy szelet kenyér, aminek levágták a farát. egyenesen, törés vagy szakadás nélkül. Elmondott pár dolgot az otthonáról, de nem igazán figyeltem rá. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon hova lehetett a város helyőrsége, merthogy biztos vagyok benne, hogy volt, muszáj volt lennie.
Reigen hangos nevetése vert fel álmodozásomból, mire körülnéztem magamon, és a tudós tekintetét figyeltem, várva a fejleményeket.

A fickó sietve elindult, a mi "kis" csoportunk pedig igyekezett lépést tartani vele. Ki ez a tag...? Nem úgy tűnik mintha valami nagy vezető vagy tiszt lenne.
- A nevem Jax és tudós vagyok. Gondolom ha idáig eljutottatok akkor már láttátok a város állapotát - mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
Bólintottam, bár ez inkább puszta megszokás volt, hiszen Jax háttal állt nekem.
- Hát elég nehéz lett volna nem észrevenni, hogy mi folyik itt... - felelt neki Alice. Na igen.
- Speciel a háromnegyed város látható 5 méter magasságban, annyira kevés maradt belőle… Szóval nem könnyű elvonni az állapotáról a figyelmet - mondta halkan szinte egyidőben a fémtolvaj kisasszony. Eszembe jutott, hogy mit mondott bemutatkozásképp és hogy hogyan nézett a kardomra, ezért inkább kissé visszább maradtam tőle.
- Na hát ezt a rombolást ismeretlen eredetű lények okozzák - mondta, ismét csak teljesen feleslegesen, hiszen nemrég még egy falka szörnyeteggel csatáztunk a romok közt. - Nem tudom voltatok a kórházban?
- Igen, voltunk, és pár tucat szörnnyel is végeztünk, mielőtt oda keveredtünk.
- Ó vagy úgy! Az jó, mert akkor erről nem kell beszélnem. – gondolkozott el Jax egy kis időre. - Az is megnyugtató hogy elbírtatok velük, akkor később ezzel se lesz gond az utazás alatt.
- Milyen utazás? Tudtam, hogy hozni kellett volna a kemping cuccomat...
Hát, nem tudom hogy viszonyuljak Reigenhez. Hihetetlen erős lehet, ha egy csapatra való szörnyeteggel egymaga végzett, minden látható fáradtság nélkül, de a hozzáállása... persze azt hiszem inkább irigy vagyok, mint elítélő. Talán nekem is kicsit lazítanom kéne, ahelyett, hogy folyton aggodalmaskodnék. Persze ezt így, egy ostromlott, szétmarcangolt romvárosban sétálva könnyebb mondani, mint megtenni.
- Ne mondja, hogy még több lesz, még messzebbről... - méltatlankodott Tabuchi. A melette sétáló, egyébként szintén helyes lány egy pisztollyal foglalatoskodott. Elég nyugtalanító egy látvány, szó se róla.
- Fú, hát ez egy hosszabb hangvételű dolog, de végül is bele kezdhetek, annyival hamarabb elindulhatunk. Először is szögezzük le nem én vagyok a megbízótok, de engem kell megvédenetek.
Elkomorultam. Mit képzel ez magáról?
- Ezt hogy érti...? Azt hittem a várost kellene megvédenünk, nem csak egyetlen embert…
- Hát én a megbízótok jó barátja voltam. A megbízótok Federick volt, ugyan is ő adta fel a megbízást, de néhány napja elhunyt, amikor otthonát megtámadták a szörnyek. A feladatok pedig igazából az lenne, hogy el kell kísérnetek engem és segítenetek kell elpusztítani a lényeket.
Nos, így már rendben van. Kíváncsi vagyok, mit tudhat ez a fazon, amiért olyan fontos a küldetés szempontjából. Azt mondta, hogy tudós, de vajon mit kutathat?
- Itt átvágunk! - mondta hirtelen Jax, úgyhogy egy kicsit háttérbe kellett szorítanom az információs függőségemet. Egy romokban álló, ingatag házon vezetett keresztül minket, én pedig magamhoz szorítottam a kardhüvelyem, hogy még véletlen se lökjek meg semmit se. Csoda, hogy a szél nem borította össze ezt az egész romhalmazt, talán nem is kell már hozzá sok idő.
Szerencsére az idő alatt, amíg átértünk, nem dőlt össze, úgyhogy ismét biztosabb tempóban követhettük Jaxet, aki élesen balra kanyarodott.
- Vissza térve, mint már említetten tudós vagyok, és az elmúlt néhány hónapba Ferdrickkel felfedeztünk valamit. Mágikus kirobbanásokat észleltünk. Ezek szemmel nem láthatóak, de hatással vannak a környezetre. Valamelyik alig láthatóan van amelyik nagyon. Sokszor csak annyit tudtunk észlelni a robbanás után, hogy a területből áradt a mágia bár ez sem számot tevő módon. Még is kétszer sikerült elcsípnünk egy olyan mágikus kirobbanást aminek látható nyomai voltak. A tér meg görbült egy pillanatra. Ezeket a robbanásokat főleg a város keleti oldalánál érzékeltük a szikla hálózat kezdeténél.
Büszke vagyok az olvasottságomra, és nem tartom magam teljesen kezdőnek, ami a mágikus elméletet illeti, de mégis csak aktív mágus vagyok, akinek elsősorban a gyakorlati dolgokra kell koncentrálnia. Jax, szavai alapján, nagyságrendekkel többet tud nálam. Mágikus kirobbanások... emlékeim visszasodortak arra a sorsdöntő napra, amikor Yuzuhával egy démonidéző ellen harcoltunk. Akkor nem fordítottam rá különösebb figyelmet, de lehet hogy az idézés jelei a mágikus kitörések? Ez megmagyarázná a szörnyek eredetét. Vagy egy nagyobb mágia előkészületei? Esetleg egyszerű kísérő jelenség? Egyelőre csak találgatni lehet, de éppen azért vagyunk itt, hogy Jax zavartalanul kideríthesse a mögöttük húzódó okot, aztán pedig felszámolhassuk a veszélyt. Most, hogy tisztábban láttam az előttünk álló feladat értelmét, kezdtem magam nyugodtabbnak érezni.
Mire végigértem a gondolatmeneten, már oda is értünk Jax... "otthonához". Történetesen a ház eleje egy az egyben hiányzott.
- No de gyertek csak beljebb. Egyébként ennek is van előnye ám! Percek alatt kiszellőzik a lakás ha oda égetek valamit konyhában. Nem kell rohangálni, hogy kereszt huzatot csináljak.
Reigen nevetésére én is elmosolyodtam, bár inkább megszokásból, mint jókedvből.