Nagyküldetés: " Az idő már fogytán van "

Tervük kibontakozásával, a mágusok meg is indultak a másik világ határát jelző, titkokkal körüllengett kapu irányába.
Gondolataik, kételyeik, netán izgalmuk azonban elhomályosította figyelmüket, így én a közeli szirtnek háttal nekitámaszkodva megvártam, míg elég messze kerülnek tőlem, s magam is hozzáláttam saját szándékaim kivitelezéséhez.
Bár a háttérből még beszélgetések, s kisebb zűrzavar zajai szűrődtek át, ez már mit sem érdekelt a továbbiakban. Immáron tisztában voltam elképzeléseikkel, s azzal is, miszerint nekem hamarabb végre kell hajtanom mesterem utasításait, minthogy ők kivitelezhessék tervüket…
A sziklák rejtekében, letéptem magamról a viszontagságos időjárástól elnyűtt trikómat, így a zavarodott égbolt elé tárva céhem keresztjét, mely a lapockáim közt bújt meg. Testem azonban nem sokáig maradt félmeztelen; korábban elrejtett kabátom eleinte csak aranyló szikrák képében, majd teljes alakjában fonta rá magát.
Csuklóimra ráigazítottam rejtett pengéimet, s miután megbizonyosodtam késeim, robbanószereim, valamint mérgeim állapotáról is, előléptem rejtekem mögül.
- Én szét szórom a lakrimákat, ti addig fedezzetek, és ha a fiúk is vissza térnek robbantunk. Fontos hogy össze hangoljuk a robbanást és hullám szerű legyen, mert számításaim szerint ha nem így lenne csak tovább nőne a lyuk. – jutott el füleimig Jax szervezkedése.
Zsebre tett kezekkel, egyre gyorsuló léptekkel közelítettem az itt maradt társaság irányába, kiknek összetétele valamelyest meglepő volt a számomra. ~ A Reigen és Gabriel nevezetű lépett át a túloldalra, mindenki más a mi világunkban maradt… valami keresztülhúzhatta az előzetes elképzeléseiket. ~ futott át bennem a felvetés, ám nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Mikor már csak pár lépés választott el minket, Jax, megérzésétől vezérelve, hirtelen hátrafordult… de már túl késő volt. Minden egy szempillantás alatt ment végbe…
Jobb vállán átpördülve előtte teremtem, majd karomat hátrahúzva, utat engedtem csuklómra erősített pengémnek, melynek aktiválását a füleimnek oly tetszetős, fémes csilingelés jelezte. Szabad tenyeremmel előre rántottam a tudós testét, s rejtett fegyverem az irányába mozdítva, gyomrába mélyítettem a gyilkos acélt. A rideg fém könnyedén átvágta húsát, s szöveteit, melynek hatására a férfi szemeiből értetlenség, ajkaiból pedig vér tört fel.
Teste erőtlenül, akaratától megfosztatva ernyedt a porba, ám tekintetéből nem akartak kihunyni a makacs, meglepettségtől fűtött lángok.
- Requiescat in pace… - suttogtam a Vawertől tanult, idegen eredetű szavakat, melyekkel legyőzött ellenfeleinknek adjuk meg a végtisztességet.
Elégedetten felsóhajtva, könnyed vigyorral fordultam a mágusok tekinteteinek kereszttüzébe… tudatlanság, értetlenség, s kérdések kavarogtak íriszeikben.
- És most ti… - rugaszkodtam el a talajtól.
Ismét előcsúsztattam csuklómra ágyazott pengémet, majd röptömben, az Alice nevezetű felé vettem az irányt. Nyaki ütőereit megcélozva zuhantam felé, ám földet érésem előtt visszahúztam fegyverem, így csak a tenyeremmel értem már hozzá.
- Vicceltem. – vigyorogtam le bolondos akcióm, majd egy gyors mozdulattal kisöpörtem a lány lábait, ily módon elmozdítva őt a talajtól.
Még mielőtt földet érhetett volna, magam is elrugaszkodtam a sziklákról, s a levegőben egy félköríves pályát leírva, oldalba rúgtam ellenfelem. Teste ágyúgolyó módjára csapódott a Jimmy ivadékba, aki már támadni készült… hát igen, belőle nem is néztem volna ki a teketóriázást. Ám én nem hagytam neki teret… abban a pillanatban, amikor Alice nekiütközött, ismét akcióba léptem.
- Ex-Quip: Sword! – idéztem eléjük egy kardot, melyet aztán a levegőben elmozdítva, beléjük fúrtam, így nyársként összetűzve kettejüket. – Már csak te maradtál… - fordultam hirtelen a katanás férfi irányába, ki mindeközben már felülkerekedett aggályain, s támadni készült. – Túl későn, és túl lassú… - csatoltam le hirtelen két dobótőrt a kabátomról.
A fegyvereket tüstént ellenfelem irányába hajítottam, s mivel pengéikre robbanó lakrimák szilánkjai voltak erősítve, ütközéskor nagy erejű detonációt hívtak életre, lángok közé zárva sziluettjét.
- Ex-Quip: Twin Swords! – idéztem meg ikerpengéim, melyeket magam mellé zárva, félkörívesen hátrafordítva, felvettem jellegzetes harci állásom. – Remélem ennyitől még nem dőltetek ki… - néztem végig a mágusokon, majd a közeli emelkedőre pillantottam, hol újabb árnyak tűntek fel. – Ez még csak a kezdőakkordja volt szenvedéseitek szimfóniájának…

- Várjatok – szólt közbe Arashi. - Az időzítésben egyezzünk meg, a lakrimáknak gondolom egyszerre kéne robbanniuk... a kezdéstől kezdve tíz perc elég? Vagy legyen inkább tizenöt?
Én az ilyesmikhez nem értettem, így csak megrántottam a vállam.
- Csináljatok, amit akartok, én megyek… - Az idegen srác szemmel láthatóan nem bírta a buránkat, átvágott közöttünk. Na, nem mintha ez meghatott volna minket, különösebben egyikünk sem foglalkozott ezzel az apró részlettel, hisz mindannyiunk fontosabbnak érezte a küldetés elvégzését.
Folytattuk az utunkat a kapu felé. Az időjárás majdnem minden második lépés után változott, hol esett, hol pedig szélvihar nehezítette meg az előrehaladást, de végül, mikor már három méter távolságon belül értünk mindez abba maradt. Helyette olyan érzésünk támadt, hogy mintha minden lelassult volna. Lépteink nyomán a por is lassabban szállt fel és le. Mi magunk nem lassultunk le, de sokkal nehezebben vettem a levegőt, mint eddig, s mintha valami nagy és nehéz dolgot helyeztek volna a mellkasomra, az érzés pedig egyre erősödött, ahogy közelebb jutottunk a kapuhoz. Mire oda értünk szinte már zihálva vettem a levegőt, mintha maratont futottam volna. Lemertem volna fogadni, hogy ennek oka a hatalmas mennyiségű mágia volt, ami a kapu körül szabadon volt.
Amikor elértük a kaput, Jax a kezünkbe adott egy- egy kis szütyőt. Közelebb mentünk a kapuhoz, de amint elé léptünk, a légüres tér változáson ment keresztül:
Vízhez hasonló anyag jelent meg rajta, ami teljesen beterítette az egész kaput. Alig, hogy hozzáértem, a kapu eltaszított magától, és jó pár métert estem hátra. Hangos nyekkenéssel értem talajt. Feltápászkodtam, leporoltam magam, de közben tanácstalanul fürkésztem a kaput. El se tudtam képzelni, hogy miért nem tudtunk átmenni rajta. A többiek is megpróbálkoztak vele, de ugyan úgy jártak, mint én, kivéve Reigen- t és Gab-et, akik nem estek hátra. A dolog szemmel láthatóan Jax-t is meglepte.
- Fogalmam sincs, miért van ez...Akkor srácok ti fogjátok a robbantást végezni! - Két szütyőt nyomott az ő kezükbe is, majd heves magyarázatba fogott. - Két féle lakrima van benne, az egyik nagy hatótávolságú, de kicsit robban, míg a másik kicsi, de még is nagyot robban. A kék lakrima nagy hatótávolságú azokat legalább négy méteres körzetbe helyezzétek a kaputól, majd utána. Egy méterenként tegyetek egyet. A lakrimák egymástól legalább egy méterre, de maximum két és fél méterre legyenek. És ez itt a katalizátor. – Mutatott fel egy piros színű lakrimát. - Ha végeztetek vele ezt dobjátok bele, vigyázzatok, mert ütés hatására ez is robban szóval csak óvatosan. Ja és itt egy jelző is, ha meg vagytok, akkor dobjátok, át a kapun ebből tudni fogjuk, hogy meg vagytok. Na, akkor van kérdés?
Nem tudtam, hogy a kérdés mindenkinek szólt-e, vagy csak azoknak, akik a túloldalra készültek, mindenesetre olyan gyorsan hadarta el, hogy alig tudtam megjegyezni, ezért inkább nem kérdeztem semmit sem.
- Nincs, jól van!
Esély se volt rá, hogy valaki kérdést tegyen fel.
- Én szétszórom a lakrimákat, ti addig fedezzetek, és ha a fiúk is visszatérnek robbantunk. Fontos hogy összehangoljuk a robbanást és hullámszerű legyen, mert számításaim szerint, ha nem így lenne, csak tovább nőne a lyuk.
- Kicsit sem nagy a nyomás. – Morogtam szárazon.
Gab és Reigen átléptek átmentek a kapun. Kifújtam a levegőt, s már éppen kérdezni akartam Jax-t, hogy akkor hogyan kezdjünk neki, amikor hirtelen megfordult és…
A fiatal fiú, aki eddig teljesen ártalmatlannak tűnt, a férfi vállán átpördülve elé került, hátrahúzta a karját, így már én is láthattam a rácsatolt pengét, melyet Jax hasába döfött, aki a fájdalomtól és a meglepődöttségtől egyaránt kitágult szemekkel, vért köpve dőlt előre. Mintha lassítva láttam volna, ahogy ernyedt teste előre zuhan, majd hangos puffanással esett a porba. Testéből gyorsan szivárgott a vér, hamarosan egy nagyobb vörös tócsa közepén hevert, de még élt, ám hamarosan a fiú végzett vele. Miután végzett, könnyed mosollyal az arcán felénk fordult, mintha csak a szemetet vitte volna ki az imént, s nem épp egy ember életét oltotta volna ki. Nem értettem az egész helyzetet, eddig teljesen ártalmatlannak néztem a kölyköt, most mintha egy teljesen más ember állt volna előttem.
~ Kis mocsadék! ~
- És most ti… - elrugaszkodott a talajtól.
Alig, hogy ezt kimondta, máris felém suhant, pengéjével a nyakamat vette célba. Reagálni sem tudtam rá, mire észbe kaptam, a fegyver helyett a tenyerével ért hozzám.
- Vicceltem. – vigyorgott, és mielőtt tehettem volna bármit is, kirúgta alólam a lábaimat. Egyensúlyomat vesztve estem a föld felé, oldalba rúgott. Fájdalmas nyögés szakadt fel a torkomból, miközben hatalmas lendülettel csapódtam bele az idegen srácba, akit elsőre Max-nak néztem.
- Ex-Quip: Sword! - hallottam még utoljára, pont abban a pillanatban, amikor beleütköztem, éles fájdalmat éreztem, s mikor lenéztem egy kard pengéjét láttam magam előtt, ami nem csak az én testemet, hanem az előttem álló idegen alak testét is átfúrta. A lábaim megremegtek, a látásom elhomályosult, de nem estem össze, nem annyi lélekerőm még maradt, hogy állva maradjak, de fogalmam se volt, meddig bírom még. A kis álszent kölyök nem is foglalkozott velünk többet.

( ha valami nem jó, szóljatok és átírom )

Lépteimet igyekeztem tempósra venni, mert már nagyon be szerettem volna zúzni Reigen orcáját. Ahogy közeledtem a kapu irányába, úgy változott az időjárás, mintha csak a hétmérföldes csizma lett volna velem, amivel a kontinensek között ugrálok. Zuhogó eső. Szakadó eső. Tomboló szél. Izzasztó hőség. Kegyetlen volt az a pár méter, amíg el nem értem a kapu közvetlen körzetét. Még szerencse, hogy a sérómmal nem igen törődtem, különben most olyan pipa lehetnék miatta, hogy azt öröm volna nézni. Nem a belőtt hajnak találták ki az ilyen mostoha időjárást.
Az időjárás már nem kínzott, de cserébe a levegőt olyan nehezen kapkodtam, mintha mellkasomra egy üllőt kötöztek volna. Lábbelim alatt a por nem éppen a fizika törvényeinek megfelelően viselkedett, mintha csak vízben lebegett volna. Nem konyítottam sokat a mágiához és még utáltam is, de volt egy olyan tippel, hogy a tömény mágikus erő miatt volt mindez a sok rendhagyó dolog.
Jócskán lemaradva követtek az idióták is… Amint elértem a kaput azon vízszerű fura anyag jelent meg, valami undorító mocsok. Egy undorodó fintort követve nekivágtam a kapunak. Még át sem léptem a küszöböt, mikor öklömet már ütésre emeltem. A küszöb átlépése sohasem következett be, mert a kapu úgy lökött el magától, mint a mostohaszülő a nem kívánt kölyköt.
- Ez meg mi a sz@r?! – háborodtam fel, miközben felültem.
A példámból nem tanulva a sok idióta is megpróbált átlépni a kapun, de nem sok sikerrel. Persze Csipasz volt olyan kib@szottul nagy mázlista, hogy áttolhatta a képét. Még egy ok, hogy betörjem a képét. Újra nekivágtam a kapunak, de hasonlóan jártam, mint pár pillanattal korábban. Kezdett dühíteni a dolog. Miért az a két k*csög mehet át rajta csak?!
Miközben mögöttem nagyban ment a tervezgetés, ami engem annyira érdekelt, mint az, hogy az ország végében a remete milyent is ürített. Többféleképpen próbálkoztam átjutni a kapun, de az sehogy sem adta be a derekát. A türelemnek nem igazán voltam nagymestere, ezért már nagyon kezdtem eldobni az agyamat. Eljutottam egészen addig a pontig, hogy utat török magamnak.
- Fire Dangon’s… - Már lendítettem is a lángoló öklömet, mikor valami furcsaságra lettem figyelmes.
Fémes csilingelés hallatszott, majd azt az a jellegzetes halk hang követte, amit akkor hallhat az ember, ha acélpenge szúr az emberi szövetbe. Megpördültem és alig hittem a szememnek. Az imént még ártatlannak sejtett kölyök hidegvérrel leszúrta azt az okostojást. A férfi értetlen tekintettel hullott a porba. Na, ez végre egy nagyon helyes döntés volt! Már engem is kezdett idegesíteni ez az okostojás. Persze nem voltam olyan balga, hogy hátat fordítsak az eseménynek, tudtam, hogy a gyerek itt nem fog megállni.
- És most ti… - mondta, majd akcióba is lendült.
Semmi bajom sem volt a gyerekkel, sőt egészen szimpatikus volt. Volt egy stílusa, ami megragadott, ám sajna nem cserélhettem vele szemét, mert mindannyiunk életét akarta. Ez pedig olyan súlyos hiba volt, amit kár volt elkövetnie.
- Fire Dragon’s Ha… - karjaimon kezdtek alakot ölteni a lángok, mikor is Alice száguldott felém, akár egy ágyúgolyó. Mielőtt még a lány elsodort volna magával, csak egy gondolat suhant át a fejemen, ami az volt, hogy elképesztően gyors a gyerek.
Alice-t gyorsan leküzdöttem magamról, hogy talpra állhassak és lezúzhassam az egyre jobban idegesítő kis görcsöt. Ezt a tervemet az keresztülhúzta, hogy előttem egy kard jelent meg. Tudtam, hogy ennek jó vége nem lesz, de már csak egy obszcén szóra volt időm, majd felnyársalt a kard, ám nem csak engem, hanem a mögöttem álló félkegyelmű Alice-t is. Pokoli fájdalom nyilallt a testembe. A fájdalomtól ordítani tudtam volna, ha nem veszek erőt magamon. Egy pillanatra a világ is elhomályosodott előttem. Azon is csodálkoztam, hogy a lábamon sikerült megállnom. Államról vér csöpögött a porba, akárcsak a sebemből.
- Al… Alice! – nyögtem ki, mit sem törődve, hogy nem szerettem volna, hogy rájöjjön, honnan ismerem. – Kihúzom ezt a rohadt bicskát… - ziháltam, mint egy vágta utáni csataló. – Aztán csinálj annyi tüzet, amennyit csak tudsz! Sok tüzet! Kib@szottul sokat… Le akarom verni ezt a kis majomparádét!
Oltári nagy kínok közben kihúztam magunkból a kardot, ám a vele járó fájdalomtól majdnem besz@rtam. Álmaimban sem hittem volna, hogy ez ennyire fájhat. A levegőt vér szaga töltötte meg, de éreztem valami mást is. Egy sárkányölő illatát. Nem voltam magamban biztos, lehet, hogy csak érzéki csalódás volt a súlyos sérülés miatt.
- Mire vársz még?! Ide a tűzzel!

- Csináljatok, amit akartok, én megyek… - szólalt meg az idegen és mogorván átvágott köztünk. Ekkor jutott csak eszembe, hogy nem is tudom a srác nevét. Mikor először találkoztunk elmaradt a bemutatkozás. Mindenesetre hívnom kellett valahogy és mivel ugyanolyan mágiát használt, mint Max ezért megmaradtam a két darab m-nél. A Max Mágia viszont olyan hosszú volt és furán hangzott, ezen rövidítenem kellett. Az MM pedig olyan semmitmondónak és snassznak tűnt. Így született meg a sokkal hangzatosabb M&M.
Mindenesetre megállapodtunk egy tizenöt perces várakozás utáni robbantásban. Ezután elindultunk a fura kapu felé. Az odajutás meglehetősen különös volt, mivel az időjárás elég szeszélyessé vált útközben. Körülbelül minden második lépésünk után gondolt egyet és teljesen megváltozott. Valamikor olyan szélvihar támadt, hogy alig bírtunk haladni. Máskor zápor tört rám és csuromvizesek lettünk. Újabb szélvihar, amitől gyakorlatilag egy jégcsap lettem, de valamennyire megszáradtam. Utána eltűnt az eső és a szél is, helyette pedig az égető napfény vetült ránk, de ez legalább jól esett a hideg eső, meg szél után.
Ezek a természeti jelenségek váltakozása már csak azért is volt furcsa, mert távolról ezekből mit sem láttunk. Kiérve azonban a különös dolgok tovább folytatódtak. Körülöttünk úgy tűnt, mintha minden lelassulna. A lépéseknél felszálló por lassabb lett. A ruhák libbenése is ugyanúgy belassult. A levegő vétel is nehezebb lett. Ez persze a kapuhoz közeledve fokozódott.
A csapat átvándorló fele megkapta a zsákkal teli lakrimákat, aztán útnak indultak. Ám nem sikerült áthaladniuk rajta a terv szerint. Ahogy megközelítették egy vízszerű anyag burkolta be a kaput és hátrataszította őket jó pár métert.
Végül Gab-nak meg nekem sikerült megközelítenünk anélkül, hogy hátrataszított volna minket.
- Fogalmam sincs, miért van ez...Akkor srácok ti fogjátok a robbantást végezni! Két féle lakrima van benne, az egyik nagy hatótávolságú, de kicsit robban, míg a másik kicsi, de még is nagyot robban. A kék lakrima nagy hatótávolságú azokat legalább négy méteres körzetbe helyezzétek a kaputól, majd utána. Egy méterenként tegyetek egyet. A lakrimák egymástól legalább egy méterre, de maximum két és fél méterre legyenek. És ez itt a katalizátor. Ha végeztetek vele ezt dobjátok bele, vigyázzatok, mert ütés hatására ez is robban szóval csak óvatosan. Ja és itt egy jelző is, ha meg vagytok, akkor dobjátok, át a kapun ebből tudni fogjuk, hogy meg vagytok. Na, akkor van kérdés?
Fölemeltem a kezemet jelezve, hogy nekem lenne.
- Nincs, jól van!
Ránéztem Jax-re, majd a feltartott kezemre. Újra Jax-re, aztán a kezemre. Végül szomorúan tettem le a testem mellé. Gabriel-el karöltve pedig átléptünk az átjárón egy másik világba.

Frissen érkezett, feltételezhetően sárkányölő erőket birtokoló férfi Arashi mondatára rá se hederítve indult meg az átjáró felé. Vélhetően nem szimpatizált velünk, vagy csak szimplán nem szereti a beszédet, vagy a tervezgetést. Nem ő lenne az első, akiről ezt megtudom, mégis jóban vagyok, de valami miatt mégis az ficánkolt bennem, hogy őszintén szólva egyáltalán nem lenne szabad megbíznom benne. Egy egész városra, sőt, talán egész világunkra kiterjedő csapás lenne, ha ez a hasadék megkétszereződne, ő pedig csak így, uk muk fuk beleszarik a tervezgetésbe, és leszegett fejjel bika módra elindul.
Megvontam a vállamat, és a táskámat egy félreeső, stabilabb szikla mögé tettem, köpenyemet leoldottam, és a táska alá gyűrtem. Elővettem a kardomat, és csatlakoztam a többiekhez, akik pár lépéssel előttem haladtak az átjáró felé. Gyanús volt, hogy eddig tömve volt az egész terület szörnyekkel, bogarakkal, mégse találunk egyetlenegyet sem az átjárónál? Folyton hátra fordulva, oldalra sandítva próbáltam csillapítani üldözési mániámat, remélve, hogy vagy enyhül magától, vagy megpillantok valamit, amire ráfoghatom, hogy „Na, azt vártam, ott, ni!”de nem történt meg.
Közelebb érve a kapuhoz először azt hittem, jó ötlet volt ott hagyni a tojást és a kabátot, hiszen sivatagi forróság öntött el, egy pillanat alatt kiserkent a homlokomon a verejték. Arra gondoltam, hogy köpenyben én, a táskában a tojás főne meg, aztán a következő pár lépés után már a hideg rázott ki. Újabb pár lépés után hajamat fújta arcomba a szél, utána olyan párás volt, hogy nem tudtam levegőt venni, az után pedig olyan száraz, hogy amint fellélegeztem az egész szám kiszáradt. Végül ismerős érzés kerített hatalmába. Erős nyomást éreztünk, minden lelassult körülöttünk, egyedül mi maradtunk meg olyan gyorsak, amilyenek eddig voltunk, már, ha azt lehetett gyorsaságnak nevezni. Az ismerős érzés pedig olyasmi volt, mint amikor Xaundaras mester először eresztette ki mágikus erejét mellettem, amikor egy Supreme Rock Crusht mutatott be a Dragon Fang hátsó kertjében, edzésünk alatt. Vibrált körülötte a levegő, engem szinte hátrébb tolt, nehezebben vettem a levegőt, mintha mázsás súly lett volna a mellkasomon. Egyszerre féltem, mert nem tudtam, mit rejt majd a kapu, és örültem, mert tudtam, miért volt ez az érzés.
Közelebb érve a kapuhoz vezetőnk egy-egy kisebb csomagot osztott ki azoknak, akikkel megegyeztünk, hogy átmennek a másik oldalra, míg mi Reigennel ezen az oldalon fedezzük őket. A lakrima bombák gazdára találása után azonban a kapuban ismeretlen, folyadékszerű anyag kezdett örvényleni. Először nem zavart minket, aztán, amikor először Alice, aztán Arashi és az idegen is métereket repült hátra az ismeretlen folyadék érintésekor, meghűlt bennem a vér. Nem úgy Reigenben, aki érintése után továbbra is csak állt a kapu előtt. Összeszedtem magam, már készültem arra, hogy eltaszít engem is, amikor minden felkészültségem hiábavalónak bizonyult, ugyanis engem nem dobott el.
- Mintha megválogatná, hogy kit akar beengedni. Hátborzongató. – suttogtam magam elé alig hallhatóan, s oldalra pillantva, a professzort is dühítette a dolog.
- Fogalmam sincs, miért van ez...Akkor srácok ti fogjátok a robbantást végezni! Két féle lakrima van benne, az egyik nagy hatótávolságú, de kicsit robban, míg a másik kicsi, de még is nagyot robban. A kék lakrima nagy hatótávolságú azokat legalább négy méteres körzetbe helyezzétek a kaputól, majd utána. Egy méterenként tegyetek egyet. A lakrimák egymástól legalább egy méterre, de maximum két és fél méterre legyenek. És ez itt a katalizátor. Ha végeztetek vele ezt dobjátok bele, vigyázzatok, mert ütés hatására ez is robban szóval csak óvatosan. Ja és itt egy jelző is, ha meg vagytok, akkor dobjátok, át a kapun ebből tudni fogjuk, hogy meg vagytok. Na, akkor van kérdés?
Igazából lett volna, de látván, hogy Reigen felemelt kezét szóra se méltatta a professzor, inkább nem is reagáltam semmit, inkább átvettem a lakrimabombák rám eső részét, és Reigen mögött kivont karddal átléptünk a kapun a szörnyek hazájába.

Átlépve a nem létező, odaképzelt küszöböt a portálkapu vonalában meglehetősen furcsa érzés kerített a hatalmába. Egyszerre lebegtem és zuhantam, egyszerre volt felemelő, és megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzés, csak ott, utazni két világ között, talán éppen a semmi közepén. Mi van, ha eltévedünk? Mi van, ha valahol rossz irányba fordulunk? Egyáltalán hogy lehet itt tájékozódni? Van-e egyáltalán értelme próbálkozni? Megpróbáltam kinyitni a szemem, de hiába, nem láttam semmit, csak a vak sötétséget. Még jobban erőltettem a szemeimet, hogy mutassanak valamilyen képet, de semmi, nem akartak, nem engedelmeskedtek. Csakúgy, mint a testem többi része, még úszni sem tudok. Mozgok egyáltalán? Legyen már vége ennek az érzésnek.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, egészen addig, amíg nem ért a következő érzés. Iszonyatos súly nehezedett a vállamra, a lábaimra, a mellkasomra, a hátamra, és folyamatosan nyomott össze felé. Nem akartam engedni neki, minden erőmmel küzdöttem ellene, de hiába. Fulladtam, szorított a levegőhiány. Tényleg, mi van, ha a másik világban nincs levegő? Csak van, mert a mi világunkban is megélnek. De mi van, ha olyan levegő van, amit csak ők tudnak belélegezni?
Tovább nehezedett a súly, és már nem tudtam gondolkodni sem. Csupán az életem pörgött le a lelki szemeim előtt. Nem tudtam beteljesíteni a küldetést, amit rám bízott a családom. Így halok meg, utód nélkül, ki fog halni a családom. Aztán megakadt a légzésem is, nem tudtam beszívni a levegőt. Nagy fehérség tárult elém, a földön feküdtem, feltámaszkodtam, és a hátamon szorítást éreztem, mintha a ruhát markolták volna meg a lapockáim között, és egy mennydörgő hang zengett a fülembe.
- Indulj! Tovább! Kelj fel te gazember!
Ezzel egy időben megindult a légzésem, és kissé bevertem a fejem. Kinyitottam a szemem, türkiz színű égbolt tárult elém, három fényes koronggal az égen. Jól megüthettem a fejem, ha hármat látok. A nyomás még mindig nehéz volt, de már nem elviselhetetlen. Legalábbis egyelőre nem. Lassan, akaratom ellenére csúszni kezdtem visszafelé, úgyhogy kapcsoltam. Hasra pördültem, és minden izmomat megfeszítve az ellenkező irányba kezdtem húzni magam. Minden megtett arasznyi után szusszanásnyi szünetet tartottam. még mindig nem tisztult ki teljesen a tüdőm, köhögési roham rázta meg a testemet, és éppen, amikor kibuggyant volna a számon, megfeszített izmaimnak hála valósággal kirepültem a szorításból, hasra bukva, az állammal is megismertetve a port, ahova érkeztem. Ismét hátra feküdtem, lihegtem. Az a nap még mindig háromszorosan volt ott fent abban a nagy kék vászon közepében. Kinyújtottam a kezem, az ujjaimat meg tudtam számolni, öt volt, a nap viszont még mindig három irányból ragyogott ránk, és elképesztően meleg sugarakkal bombázott minket.
- Reigen, Reigen, egyben vagy?
- Uh, de nehéz vagy…
- Mi? - emeltem meg a felső testem, és csak most tudatosult bennem, hogy miért csak a fejemet ütöttem be. Reigen hátán feküdtem hanyatt, és csak a fejem lógott le róla. - Oh, bocsánat. - pördültem le róla.
- Hú, de száraz itt a levegő... Hova kerültünk?
- Az. Meg édes is. - szimatoltam bele a levegőbe. Furcsa érzés volt az otthoni, hideg és kellemesen párás levegő után. Jobban vágytam a hegyek közé, mint a Dragon Fangba való csatlakozásom óta bármikor. - Egy másik világba, gondolom. A táska megvan? Ugye nálad van? Nálam nincs…
- Öhm… öhm… - neee… ne mondd, hogy nincs! Azt ne merd mondani, hogy nincs! Nálad volt! Reigen, gyerünk, szedd elő, mert a szörnyeknek nem lesz kit megölni, megfojtalak a saját kezeimmel! - Áh, itt is van! - túrt bele végül a homokba, és kihúzta a táskát.
- Pfu… Remek. - álltam fel, és kezet nyújtottam a társamnak. - És hol késnek a vendéglátóink?
- Nem tudom… - kezdte kémlelni a tájat, és én is így tettem.
Végestelen végig homokbuckák százai tarkították az amúgy egyhangú tájat. Távolabb valamivel szilárdabb területek feküdtek, legalábbis így ránézésre. Hegyeket és hegyvonulatokat látott a szem. valamivel odébb egy kisebb homokvihar távolodott, legalábbis reméltem, hogy távolodott, mert a lakrimapakolásban nem sokat segítene a dolog, elbújni nem tudunk előle, habár ha visszaugrunk, talán… A legszembetűnőbb az egész sivatagban viszont nem a három nap, a türkiz színű ég, az édeskés levegő volt, hanem a lila színű homok.
Előttünk pedig egy homokbucka emelkedni kezdett. Folyamatosan futott le a tetején felhalmozódott homok, és nagyjából derékmagasságnál megállt, és egy tapogatózó, mintegy periszkópszerű hosszúkás végtag bukkant elő. Nem kellett sok ész hozzá, hogy észrevegye az ember, ez ugyanaz az a - többihez képest - apró termetű lény, aminek tucatját tettük el láb alól a városban. Szimatolni kezdett, én pedig elővettem a kardom.
- Most így elnézve egész aranyos… - aha…
Ebben a pillanatban előre vetette magát, és Reigen lábába mélyesztette a fogait. Ő fájdalmában felkiáltott, és mielőtt lesújthattam volna a kardommal ő kínálta meg egy tűzlabdával a lényt. Sisteregve, égett hús bűzös szagával nyüszítve vonult arrébb, utána vetettem magam, és a feje mögött a földig szúrtam a kardomat.
- Ide ne merd hívni a többi nyomorultat…
- Azért nem kellett volna, így legyilkolni szegénykét. Nézz csak körbe. Kilométerekre nincs itt senki. - ellenkezett.
- Ő is megtette volna veled, ha nem csapod képen. - húztam ki a kardot, aztán megsuhintottam, hogy a vér lecsapódjon róla. - Egyébként, akkor nem én vagyok az egyetlen, akinek megfordult a fejében, hogy már az összes a mi világunkban van?
- Elképzelhető... - mondta elhaló hangon Reigen, aztán…
…Aztán remegni kezdett a föld, és minden egyes homokbucka az előbbi módjára emelkedni kezdett. Az egyetlen gond csak az volt, hogy homokbucka volt amerre a szem ellátott, leszámítva a hegygerincet nem is olyan messze innét. Valahogy most szimpatikusan közel volt, szinte éreztem a késztetést, hogy rohanjunk oda, hátha nem tudnak felmászni a meredek falon, Reigen meg ugye tud repülni a felhőn. És a hab a tortán az volt, hogy mindegyik homokcsomóból azonnal mászni kezdett elő felé a felbolygatott méhkas összes dolgozója.
- Vagy mégsem... - állapította meg.
- Tényleg? - néztem rá tettetett vigyorra. - A lábad mennyire van szarul? - biccentettem, miközben mellé sétáltam.
- Nem vészes annyira, csak épp megkapott. - vizsgálgatta a sebet. - Persze ha nyomom, fáj…
- Akkor ne nyomd! Harcolni tudsz?
- Ha nem nyomkodom biztos. - válaszolt a lehető legnagyobb nyugalommal.
- Oké, akkor ne nyomkodd! Egyébként, osszuk fel őket egymás közt, mit szólsz? Tiéd a jobb oldali tízmillió, enyém a bal oldali tízmillió. Oké? - löktem meg a vállát vigyorogva.
- Benne vagyok - vigyorodott el ő is.
Ekkor viszont felharsant egy mély, egybezengő, eget rengető ordítás a vendéglátóink szájából.
- Anyu is így kiabált mikor sáros cipővel léptem a szőnyegre. - néztem a lakrimás táska felé. Most már valahogy nem volt olyan szívélyes a fogadtatás, és nem akartam agyoncsapni mindet. - Te, figyelj, lásd, kivel van dolgod, a tiéd mind, amit le tudsz szedni, amíg a készlet tart, én meg pakolom a lakrimákat, mint Jancsi és Juliska a mesében, hogy tudjuk merre kel menni, ha rohanni kell. Oké?
- Bízd csak rám! - ropogtatta meg a kezeit, aztán… - Ááh! - a következő pillanatban már rázta a kezét, és fújta, valószínűleg jobban fájt, mint várta.
- Helyes. Az ő csontjaikat izé… mindenüket akarom hallani, ahogy ropognak. Nos. - tettem rá a kezem a vállára. - Jó munkát!
Azzal otthagytam, és karddal a vállamon, lakrimás szatyorral a kezemben a portálhoz futottam. Meglehetősen erős volt a szívóereje, de csak egy bizonyos távolságon belül. Megpróbálhatom lepakolni a szívóerőn belül, de akkor kétséges, hogy lesz akkora ereje a robbanásnak ahhoz, hogy megtépázza a kaput. Kinyitottam a táskát, és pár lakrima gömböt kipakoltam.
- Hogy is volt? Nagy gömbök nagy hatótávolságúak, kicsik pedig kicsik. - Ilyen magától értetődő dolgot is csak én felejthetek el. Hülye vagy Gabriel.
Kezembe fogtam egy nagyot, benyúltam a szívóerőbe, és belecsaptam a homokba, hogy az félig elmerült. Fogtam egy kicsit, és átnyúltam felette, lecsaptam a földe azt is, és így tovább, míg szépen körbe nem pakoltam a nagyot öt kisebbel. Még hét nagy van, úgyhogy hét ilyen kör lesz. Ha jól, ha nem, akkor is. Elegem van az egészből, húzzunk már haza innen a picsába! Felkeltem, léptem egyet oldalra, és újabb kört kezdtem kialakítani, amikor egy levágott, de inkább lerobbantott fej landolt a lábam mellett, és még kapart utánam. Felkeltem, és egy rúgással visszaküldtem Reigen felé.
- Hé, ne végezz félmunkát! - Vissza a körökhöz.
Rövid pakolás, és egy újabb elkészített kör után pedig megint morgást hallottam, közvetlen közelről, pedig meg mertem volna esküdni, hogy megmondtam Reigennek, hogy végezzen teljes munkát, ne csak úgy ímmel-ámmal.
Felkaptam a kardomat, és megfordultam, pár, kutyaszerű lény tartott felém, úgy néz ki Reigen nem bír velük, és ideje lesz a poén részét visszaszorítani, és komolyra venni a figurát. Az oldalamra akasztottam a táskát, és fél kézzel a lakrima gömböket minél alaposabban, precízen célozva próbáltam dobálni a helyükre, miközben a másik kezemmel a kutyák ellen viaskodtam. Egy csapás a karddal, egy dobás a kézzel, egy csapás a karddal, egy csapás a kézzel, egy csapás a kézz---mi?!
Kis híján ez kutya fejéhez vágtam a lakrima gömböt, de még időben kapcsoltam, de a kezemet megharapta. A karddal a szeme közé szúrva kapartam le a csuklómról.
- Az anyád, még jó, hogy nem kezdte el rángatni, ha odacsapom valahova végem…
Egyelőre elfogytak… úgy látszott. Sikeresen összeraktam még egy kört, aztán ismerős vijjogás ütötte meg a fülem. Na ne, már csak ezek hiányoztak… Denevérszerű lényeg is csatlakoztak a harchoz, és bár Reigen derekasan tartotta magát, nagyon kevés jutott át rajta hozzám, azokat viszont sikerült leszedni, ezeket nem lehet megfogni olyan könnyen. A kardomat meg nem fogom hozzájuk vágni, akkor fegyvertelen maradok, robbanó lakrimát meg eleve nem dobálhatok.
- Meg vagyok baszva, az a helyzet. - vontam meg a vállamat, miközben egy csapat denevér felém vetette magát. A lakrimás táskát gyorsan ledobtam, és egy kis homokot kapartam a lábammal rá. A denevérek látható szándéka az volt, hogy mélyrepülésben felkapnak, és fent szednek szét. Az első érkező alá bukfencezve, a kardot az égnek szegezve sikerült megcsonkítani a fél szárnyát, így a homokba zuhant, távol a lakrimától. A következőt csap a szerencse miatt sikerült arcon szúrni, viszont a harmadik oldalról érkezett, és derékban kapott el az egyik szárnyával, felfeküdtem rá hassal, és felfelé tartott.
- Miért? Miért mindig magasra? A francnak kell repülni minden egyes átkozott alkalommal? - a hártyás szárnyába vágtam a kardomat, és felhúztam magam a hátára, de ő azonnal zuhanni kezdett. Na akkor segítek rajtad egy kicsit.. Lecsaptam a fejét, és a mellette repülőre ugrottam át. Elfelé visznek a kaputól, ez nem jó. Átszúrtam a két szárnyát, hogy kiszökjön a levegő, és rohamosan zuhanni kezdtem, már jó ötven méterrel odébb voltunk, de hála a homoknak nem ütöttem meg magam, amikor lezuhant az újdonsült fuvarosom. Rohantam vissza a kapuhoz, s közben alattam egy skorpióhoz hasonló lény bújt elő a földből. Lecsaptam a tüskét a farkáról, és azonnal felurottam a hátára. Az visítva megindult Reigen felé, gondolom azt hitte, hogy ő volt az. Nagyszerű, pont jó irányba mész… De ekkor Reigen egy pusztító erejű lángoszlopot idézett meg pont velünk szemben, muszáj voltam a homokra vágódni hassal. Ujra felpattantam, és futni kezdtem, nem volt senki az utamban, se homokbucka, se skorpió, se kutya, ééés…
- Víííjj- halaltszott a denevérszer visítás, amint a hátamon lévő köpenyt elkapta egy denevér, és egyenesen az égnek tartott. Ahogy egyre magasabbra jutottunk egyre melegebb lett.
- Meg akarsz sütni te rohadék? - kalimpálni kezdtem felfelé a kardommal, s ennek az lett az eredménye, hogy megvágtam, és elengedett, de a kardomat kiütötte a kezemből a lábával. Csöbörből vödörbe, előbb felfelé tartottam most pedig kétszáz méter magasról zuhanok lefelé, persze a kardom nélkül, mert miért ne? Lefelé néztem, a kardot kerestem, aztán egy lentről felfelé tartó újabb denevér arcába botlott a tekintetem. Nagyra tátott szájába páros lábbal rúgtam, és rúgtam magam tovább, mert megvolt a kard. Pár méterrel alattam zuhant, és pont elértem.
Tovább zuhantam, már alig volt húsz méter köztem és a föld között, amikor egy újabb denevér repült egyenesen felfelé alattam, vagyis, nem pont alattam, inkább úgy nézett ki, hogy csak egy darabot akar kiszakítani belőlem, mert kicsivel előttem közeledett. Két marokra fogtam a kardot, és vártam. Amikor pont elém ért, belevágtam a testébe a fegyvert. Siralmas vijjogással adta meg magát, én pedig azonnal magam alá gyűrtem a testet. Hangos puffanással értem földet, centikre a lakrimáktól.
- A picsába az egésszel! - rántottam ki a fegyvert, és villámgyorsan elkezdtem összepakolni a lakrimákat, amik véletlenül kiszóródtak, és újabb köröket raktam ki, de már nem tudtam olyan gyorsan haladni, mint ahogy azt terveztem, a kicsik és a skorpiók elárasztották a köztem és Reigen közt elterülő területet, elő kellett vennem az alabárdom is. Egyik lényből kirántva a másikba lőttem, és így tovább, a karddal pedig folyamatosan vagdalkoztam, sokszor még ez sem volt elég, végzetesen közel kerültek egyik - másik csoporthoz, úgyhogy tovább lassított az, hogy folyton körbe-körbe kellett járni a kaput, hogy ne robbanjon idő előtt. a lakrimabomba, mert akkor az egésszel annyit értünk, hogy adtunk egy pofont a szarnak. És ki tudja, a másik oldalt hogy állnak a többiek? Amilyen volt az az üvöltés az elején, nem lepődnék meg, ha a hang átment volna, a mi világunkba. Mindenesetre igyekeztem, ahogy tudtam, és lassan el is készültem a körökkel. És a nagy körrel is, a portálon körbe.
Egy részt hagytam szabadon, ahol majd belépünk a portálon, de két kis, és egy nagy lakrima még a kezemben volt, így amint átlépjük a vonalat, lezárjuk, és ugrunk a kapuba. A táskába raktam a lakrimákat, és a vállamra dobtam. A kezembe parancsoltam a szigonyt és a kardot, és elordítottam magam.
- Végeztem, mehetünk!
Egy kutya ugrott felém, de még a levegőben kettészeltem a szája vonalánál kiindulva. Körbepördülve csak kitartottam a szigonyt, és a közeledő denevérbe lőttem. Egy skorpió érkezett elém, előre tartva a kardot a farkába lőttem azt, az lehajolva a földbe szegeződött, s bár hamar kirántotta onnan, tekintve, hogy laza homok volt alattunk, ez az idő pedig pontosan elég volt ahhoz, hogy a szigony visszaérjen a kezembe, és az oldalra forduló skorpió szemén keresztül átszúrjam az agyát. Négy tőröm is mellettem lebegett már, a rám vetődő kutyát a szigony nyelével ütöttem vissza, és amíg az egy pillanatra megállt a levegőben két tőr kapta oldalba. Két újabb kutya indult felém, az egyik ordításra nyitott szájába két tőrt lőttem be, a másikat közelebb érve az agyától a faráig felnyársaltam.
Egy kétlábú, ember méretű szörny lépett felém, amit eddig még nem láttam, ordítva rohant. Magamhoz parancsoltam a tőröket, és azonnal a mellkasába lőttem, de nem állította meg. Ismét a kezembe feküdt a szálfegyver, és a kard is. Lassan, kocogva elindultam felé. Üvöltött. Talán a fájdalomtól, talán, mert beszélni nem tud, de valahogy átragadt rám is. Ordítva rohantunk egymás felé, szája négyfelé nyílott, több tucat késéles foggal. Enyhén kidülledt, fekete szemeiben láttam magam. Egyik alkarja helyén egyetlen hatalmas kardszerű csont volt. Megsuhintottam a kardomat, de ő félrecsapta a csonttal, és az öklével gyomron vágott. Villámcsapásként ért, megdermedtem, és a következő pillanatban már repültem. Térdre érkeztem, és az ordítás még mindig ott zengett a fülemben. Felsandítottam, már közel járt. Felrúgtam magam, a szigonyt keresztülszúrtam a mellkasán, valahol a lapockája alatt jött ki, éreztem, hogy áthatol rajta, de még mindig jött.
- Nem, NEM, NEM JÖSZTÖK ÁT! -ordítottam az arcába, és elengedve a szigonyt két marokra fogtam a markolatot és homlokától a mellkasa közepéig felhasítottam. - Reigen, gyere már!
Reigen viszont feltűnően el volt foglalva a hatalmas köré gyűlt tömeggel. Szó szerint gyűrűbe fogták, aminek közepéről néha ki-kiröppent egy-egy félig összeégett, összezúzott test, halálhörgés tarkította a monoton morgást, de ez a zaj nem akart alább hagyni, úgyhogy nem volt okom azt feltételezni, hogy a Quattro Cerberusos mágus olcsón szándékozná adni az életét. Új fogást kerestem a markolaton, és nekiindultam a gyűrűn bevágni magam.
- Reigen! - próbáltam túlordítani a tömeget, hogy inkább több, mint kevesebb sikerrel, az nem derült ki, az viszont biztos, hogy az első tucat szörny megcsonkítása, pokolra küldése után egy élénk kiáltás harsant fel, ami feltűnően nem az ellenségé volt. Körbecsaptam magamon a fegyveremmel, hogy egy kevés helyet kerítsek magamnak, aztán hátraugrottam, és egy evilági rodeó szemtanúja voltam. Reigen egy hatalmas, méter magas, hatlábú szörny hátán állt.
Újdonsült hátasa azonban nem szándékozott ingyen taxiként funkcionálni. Domborította a hátát, ugrált, ide-oda vetette magát, egyszer majdnem a hátára is borult, de mindennek ellenére Reigen tapasztalt cowboy módjára megállta a helyét a pikkelypáncélon, és mielőtt újra kiálthattam volna, a lénnyel együtt megindult felém…
Úgy tűnt, nem igazán akar leszállni róla, mondjuk, támogattam az ötletet, hiszen a köztem, és közé került lényeket ez a benga úgy darálta le, mint a szecskavágó a kukoricaszárat. Kihátráltam oldalra, aztán amikor mellémért, felugrottam az egyik lábára, onnan pedig tovább vetődtem a hátára, Reigen lába mellett nem sokkal megkapaszkodva.
- Üdvözöljük a Monster Expresszen! Kezeket, lábakat behúzni, mert rázós út következik! - kiáltotta, én behajítottam magunk elé a jelző lakrimát olyan erővel, ahogy csak bírtam, magunk mögé pedig megcélozva az egyik nagyobb lakrimát, a katalizátort, és pár pillanat után már újra hatalmába kerített a már ismerős, de kevésbé tetszetős érzés, ami a portálon belül érződött.
Most már tudtam, hogy nem fog megölni - legalábbis reméltem. Fogaimat összeszorítva, szemeimet összefogva vártam, ahogy a testünket összenyomja tűhegynyi méretűre a nyomás, aztán rakéta módjára robbanjunk ki a másik oldalt, immáron ismerős terepen.
- Végreee~ - kiáltok fel, ahogy fellélegzek, aztán a szörny hírtelen felborul, Reigent és engem maga alá temetve.
- Köszönjük, hogy minket választottak. - fejezte be az utazási irodához illő, szinte ijesztően betanult, vagy rutinszerű szöveget Reigen. Irdatlan nehéz volt ez a valami a hátunkon, és fogalmam sem volt arról, hogy mi a franc történt…
Mellettünk a tüzes hajlamú idegen állt, Meta kezéből lendült a katalizátor, egyenesen a lakrimák felé…
A robbanás hatalmas erejű volt. Az első pillanatban még ott voltunk talán több mázsás szörny alatt feküdve, a következőben pedig frissen kapott szárnyainkkal, tompa aggyal, a robbanás hangjától félsüketen és szédülve, repülve a levegőben. Jó húsz métert úsztunk a levegőben, mielőtt a frissen formálódott kráter oldalán landoltunk a durva porsziklában.
~Az istenit, pedig azt hittem, a földet már csak a túloldalon esszük…~ Minden porcikám sajgott a másik világban elszenvedett ütésektől, esésektől. Elértem arra a pontra, ahol már elég kimerült voltam ahhoz, hogy ne legyen harci kedvem, legalábbis nem magamtól. Még a szemeimet sem nyitottam ki, csak feküdtem ott a durva talajon, nem érdekelt már, hogy fáj minden tagom, ahogy ránehézkedem teljes súlyommal. Bordáimat, térdeimet és az államat lehorzsolta a robbanás erejével történő landolás. Fegyverem markolatát elengedtem, egyetlen gondolatom egy forró vizű fürdő volt, otthon, a kollégiumban, lehetőleg teljes nyugalomban, és távol mindentől. Vége van, letudtuk. Mehetünk. Pihenek még egy kicsit, aztán összeszedem a cuccaimat meg a bandát, és elindulunk vissza a városba. Felkapom a nyakamba Mei-t, és a legelső vonattal, szekérrel, pónival, vagy akármivel, amit találunk, húzunk innen. És akkor ütötte meg félig süket fülemet az a zaj, amire nem igazán számítottam, és most a pokolba kívántam.
A kövek gördülni kezdtek körülöttem, nem egy az arcomba gurult, s nem fájt, az iménti zajjal együtt közel sem hatott bíztatóként. Kinyitottam a szememet, és enyhén felemeltem a fejemet. Az egész placcon gördültek a kövek, és bár ezt be lehetett volna tudni a gravitációnak szimplán, de körbenézve az előttem jó pár méterrel fekvő Alice és Arashi is mozdulni kezdett, és velük együtt én is. Hátra néztem, és megállt bennem az ütő. A hasadék, amit felrobbantottunk, abból áradt az vákuum, és egyre másra nyelte el a tárgyakat, amik elég közel értek ahhoz, hogy egyszerűen beröppenjenek oda. Azonnal talpra szökkentem, előhívtam a kardomat, és leszúrtam a földbe. Lapjának támaszkodtam háttal, és ekkora már olyan erejű szívás volt, hogy gyakorlatilag a kard lapjához ragadtam. Előttem folyamatosan csúszott felém Alice, de kétségbeesetten próbált megkapaszkodni mindenben, ami a keze ügyébe került, Arashi pedig háton feküdt.
Mi történhetett itt? Alice folyamatosan nyöszörgött, vékony kis hangja olyan volt, mint a világ legkisebb hegedűje, kétség kívül sírt. Arashi meg sem moccant, testét horzsolások tarkították, ruháján megannyi szakadás és égés nyoma éktelenkedett. A vákuum még erősebb lett, és a következő pillanatban Alice egész testében megemelkedett, és megindult felém. Egyenesen a mellkasomba vágta, és átfogtam a mellkasa alatt.
- Mi történt?
- A-a kölyök! A kölyök! - ennyit tudott mondani, aztán felszisszent, és én megijedtem, hogy túl erősen szorítottam-e magamhoz. Elemeltem a kezemet, és a tenyerem csupa vér volt. Mi az isten?! A következő pillanatban Arashi eszméletlen teste is megmozdult, felemelkedett, és pár centire mellettünk húzott volna el, szerencsére sikerült elkapnom az egyik kezét, de olyan erővel rántotta az erő lefelé, hogy a vállam kiugrott a helyéről, és a kard éle csontig hatolt a bicepszemen.
- A picsába! - ordítottam magamon kívül, de csak még jobban rászorítottam a srác kezére. Nem engedhetem el, és nem is fogom. Az életemet köszönhetem neki, ha már nem is él, akkor is tartozom neki annyival, hogy nem engedem el. - Arashi! - kezdtem szólongatni, hátha magához tér. - Arashi, térj magadhoz!
Kétségbeesetten szorítottam, a vállamban a fájdalom egyre erősebb lett. Bal karommal Alice-t szorítottam magamhoz, tenyeremmel próbáltam minél erősebben nyomni a sebét. Nem sok erő lehet már benne se, de nem fogom bírni sokáig tartani.
- Alice, segítened kell! - ordítottam. - Nem bírom tartani, ha belerepül abba a szarba, vége van, és egyre erősebb, nem bírom tartani!
A lány bólintott egyet, és megpróbálta megfeszíteni a srác alkarját. Éreztem, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy visszahúzza, de mindenesetre könnyebb volt tartani. Fel kell ébresztenünk.
- Arashi, térj magadhoz! Nem ismerlek, de tudom, hogy nem azért jöttünk el eddig, hogy itt beadjuk a kulcsot! Semmi kedvem üres sírt állítani neked itt, az isten háta mögött! Arashi, a kurva életbe, szedd össze magad!
Rántásszerűen nőtt a lyuk ereje, és megtörtént a legrosszabb, amitől tartottam. Kicsúszott a csuklója a kezemből.
- Bassza meg! - kiáltottam, és lelöktem magamról Alicet a kard tövébe, én pedig kiugrottam a fedezékből, bele a vákuum erejébe. - Ex-quip, Halberd! - ordítottam, és miközben bal kezemben megjelent a fegyver, jobb karommal éppen elértem Arashit. A véget jelentő nyílástól alig pár centire álltunk meg, amikor leszúrtam a kövek közé az alabárdot, és zászlóként lebegtünk még pár másodpercig.
Csak most vettem észre, hogy minél erősebb a szívóerő, annál kisebb a hasadék, amibe berepíthet minket, és most az egész csupán labda méretű. Volt.
Tompán puffantunk a köveken, amikor az erő megszűnt, és halk kongással eltűnt a világból. A rohadt élet! A rohadt mocskos élet! Lihegtem. Ilyen közel sem voltam már a halálhoz régóta.
- M-mi történt? - kezdett eszmélni a mellettem lévő.
- A végére befutsz te is. Bár, inkább később, mint soha. - szóltam, és megpróbáltam talpra küzdeni magam. Szó szerint küzdelem lett a vége, hiszen minden tagom remegett, a vállamat még nem mertem a helyére rakni. Felsegítettem Arashit, és amilyen gyorsan csak lehet, elindultam felfelé Alice felé. - Felrobbantottuk az átjárót, de a robbanás nem volt elég, az átjáró helyén valamilyen hasadék, ami be akart szippantani mindent. Épp, hogy sikerült megmenteni titeket. Veletek mi lett?
Közben odaértünk Alice-hez, akit most felvettem az ölembe, és úgy haladtam felfelé Arashival az oldalamon. Valamivel távolabb léptek zaja hallatszott, aztán kiáltások, gitár hangja harsant, mágianevek kimondott szavai feszültek egymásnak, és egy pillanattal később hatalmas mágikus erő jelenléte szökött keresztül rajtunk, majdhogynem felborítva minket. Oldalra kaptuk a fejünket, és mielőtt választ kaphattam volna a két sérülttől, megláttuk a tények állását. A kis srác, akiről azt hittük, hogy egy elesett árva gyerek, aki harcolni jött végig a bolondot járatta velünk, és csak arra várt, hogy elforduljunk, és nekünk eshessen. Szóval Alice és Arashi sérülése is az ő sara. Mielőtt bármit is mondhattam volna Arashi elindult a csata felé.
Pár futásban megtett lépés után viszont kapcsoltam. Alice-t nem hagyhatjuk így, különben elvérzik. Körülnéztem, és a kőcsomó alatt ott volt félig betemetve a táskám. Azonnal odarohantam, aztán vissza, a kard mellé támasztott, köhögő kislányhoz. Feltéptem a táskám oldalsó zsebét, és kivettem egy nagy köteg kötszert belőle. Felnyitottam Arashi felső ruházatát, és megkerestem a sebet.
A jobb oldalán volt, mély, szúrt seb, és ahogy a háta alá csúsztattam a kezeimet éreztem, hogy hátul is szivárog a vér. Remélhetőleg létfontosságú szervet nem ért, viszont nem tudtam ellenőrizni, hogy a feltevésem helyes-e. Azonnal levettem a köpenyemet, és az aljából lehasítottam egy csíkot. Lefektettem a kislányt, a táskával felpolcoltam a térdhajlatánál a lábait.
- Ez most csípni fog. - vettem elő az üveg viszkit a másik oldalsó zsebből, és beöntöttem a sebet vele, aztán a kötszer egy részét is, és rátettem a sebre. - Szorítsd ide, és nyomd! - Alice könnyezett a fájdalomtól, de engedelmeskedett. Egy újabb nagyobb csomag kötszert vettem elő, jól átitattam az alkohollal, aztán a köpenyemből vágott szalag nagyjából közepére helyeztem. - Emeled meg a hátad, Keresztül szúrtak. - Amikor megfeszítette hátizmait villámgyorsan átcsúsztattam a kötést, ügyelve, hogy pontosan a sebre illeszkedjen, lenyomtam a derekánál fogva, aztán áthúzva a hasfalán lévő kötszer felett, az oldalán megkötöttem. Nagyon szoros volt, látszott az arcán, hogy nyomja, de túl mély a seb ahhoz, hogy egy sima kötés elég legyen, nyomókötés kellett rá, és jelen helyzetben ez volt a legjobb megoldás.
Lehasítottam még egy csíkot a köpenyem aljából, egy újabb köteg kötszert vettem elő, amit jól átitattam a wiskey-vel, és mielőtt betakartam a felkaromon lévő vágott sebet jó nagy kortyot húztam le belőle. Amint lecsúszott a korty, jó szorosan, a csík felét a fogam közé szorítva húztam rá úgy, ahogy bírtam, és addig, míg a könnyem ki nem csordult. Ezután egy újabb pofa piát küldtem az előző után, és balommal erősen megmarkolva a jobb vállamat egy erőteljes rántással a helyére roppantottam egy hangos reccsenés kíséretében.
- Most pedig itt maradsz, és nem mozdulsz! - parancsoltam rá, majd betakartam a köpenyemmel, felkaptam a kardomat. - Gyorsan lerendezzük a srácot, aztán Reigen vagy Arashi elrepül veled a városba. - remélem, egyikünk sem hal bele, vagy nem merül ki annyira, hogy ne bírja elvinni. Mit nem adnék most egy karton Babilon gyertyáért. Berobbannék a Dragon Fang céhházába, kiosztanék egy pár tucatot, és vissza ide…
Rohantam a többiek felé, s közben még láttam Jax holttestét, és a gitárhang forrását is. Egy ismeretlen, nagyjából velem egy idős, fél pucér srác ontotta a gitárjából a hangokat a vele szemben macskát megszégyenítő ügyességgel harcoló „kisfiú”ra. Megmarkoltam hát a kardom markolatát, és nekiiramodtam, hogy csatlakozzak a többiekhez.
El sem tudom, vagy inkább nem ismerem képzelni, hogy szorult ekkora mágikus erő egy ilyen fiatal gyerekbe. És nem is ez a legnagyobb meglepetés számomra, hiszen, úgymond a gyerekkor feláldozásával könnyedén szert tehet bármelyik gyerek rá, hallottam, olvastam olyanokról, akiket már pár hónapos koruktól, éppen csak járni tudtak, de elszakították a szüleiktől, és mágusok nevelték fel. Az, hogy az „anya” vagy „apa” vagy bármelyik hasonló, gyerekhez illő név legyen az első szavuk, szinte teljességgel elfelejthető, nem normális, emberi lényekről beszélünk az esetükben, hanem agymosottakról. Az elméjüket erőszakkal feszítették szét akkorára, hogy a mágiát ilyen fiatalon ilyen hamar, és ilyen mértékben fogadja be, és a gyereksírás helyett a mágiák neveinek üvöltése hallatszon a szobából. Általában lakrimák beültetésével próbálták a gyerekeket tökéletes fegyverré nevelni, vagy sokkal inkább változtatni, de a könyvek szerint, legalábbis azok szerint, amiket olvastam, mindegyik kudarcba fulladt. A gyerekek teste nem bírta a terhelést, és lebénultak, vagy érzelmileg, esetleg szellemileg roppantak össze, és nemes egyszerűséggel elpusztították magukat a tanítójukkal, vagy inkább alkotójukkal együtt. Mindeddig azt hittem, hogy ilyen szörnyűség csak valahol távol, ismeretlen vidékeken, titokban, az emberektől elzárva történhet, és most itt áll előttem egy olyan, akivel eddig úgy néz ki, sikerült a művelet. Nem mondanám tizenöt évesnek a srácot, mégis, süt róla, hogy erősebb mindannyiunknál, egy az egy elleni harcban talán a frissen érkezett, számomra ismeretlen gitáros srác vehetné fel a versenyt, már, ha nem lenne megmérgezve.
Gyerekre soha nem emeltem fegyvert, még kezet se. Még az is nehezemre esett, hogy azzal meggyőzzem magam, hogy most muszáj, nem csak az én, hanem a többiek élete is a tét, habár tisztában voltam abban, hogy maréknyi mágikus erőm ez ellen a szörny ellen annyit ér, mint halottnak a csók, mégis meg kell próbálnom, nem maradhatok szégyenben…
A gitáros fickó zenéje ösztönzőleg hat mindenkire, ahogy egyre közelebb értem úgy éreztem saját testemen a dallam fájdalomcsillapító, sőt, ösztönző, lelkesítő erejét. Szörnyen sajgott a vállam, és a felkaromon ejtett sérülés, és az elkeseredettség tüskéje is ott maradt bennem, hiszen Reigen tűzlabdái, amik olyan szépen, szorgosan és megbízhatóan ölték a túloldalon a valódi, emberre még csak nem is hasonlító szörnyeket, erről a gyerekről úgy pergett le, mint a falra hányt borsó.
Előhúztam három tőrömet, és az egész csatát megkerülendő, megpróbáltam az ellenfelünk hátába kerülni, amikor egy, az ég felé törő füstoszlop mögé értem megpróbáltam bemérni az idegen mozgását, Reigen további tűzlabdáinak villanásai pedig a füstön keresztül is megmutatták a célpontom.
- Weapon Moving! - suttogtam egy szikrányi összpontosítás után, és egy szempillantás alatt kilőtt golyóként szelték ketté a kettőnk közötti levegőt, elveszve a füstben. Ez a hangmágia tényleg becsülendő, megtette a hatását… Amikor Alice-t kötöztem befelé már-már úgy éreztem, hogy teljesen kimerültem.
De örömködésre nincs okom, a célzást még gyakorolnom kell ilyen távolból, ahogy átvágtam a füstön magam is, láttam, hogy a srác úgy harcol tovább, mintha mi sem történt volna, tehát nemes egyszerűséggel kikerülte a tőreimet, mivel még a fémes csattanás sem hallatszott, hogy kivédte volna valamivel…
Lángok ropogása csapta meg a fülemet, oldalra nézve a láng sárkányölő húzott el mellettem, az arcát el se tudtam kapni, de a düh, a harag és talán az elkeseredettség olyan keserű füstöt hagyott maga után, hogy rám is átragadt. A másik oldalt összeakadt Arashival a pillantásunk, ő aprót bólintott, és mindketten rohamra indultunk a sárkányölő nyomában.
Lépteink zaját a gitár morajló, mennydörgésszerű hangja kíséri, ami már átformálja az ellenfelünk ábrázatát. Hármas fogatunk ékjeként az utolsó pár méteren a sárkányölő felugrott, és tüzes öklével csapott le az ellenfelünkre, aki átpördülve egy ugrással kilendült mind Arashi, mind pedig az én csapásunkból. Reigen viszont nem nézte ölbetett kézzel, örvényt kavart a levegőben, és eltérítette a gyereket, egyenesen Meta formálódó fémörvényébe. Ellenségünk apró megdöbbenést mutatott az arcán, amikor észrevette, hogy nem csak a fém, hanem a tűz sárkányölő is ugyanazt a technikát próbálja alkalmazni úgy, hogy a célkereszt az ő homlokán van. Egészen addig, míg fel nem villant a mágikus pecsétje.
Ahhoz hasonló, amit én is használok. Fegyvermágus… Egy penge bukkant elő a hasadékból, és egyetlen csapással szertefoszlatta az egyesült örvényeket, majd tovább zuhanva a földre érve egy pillanat alatt stabilan állt a forgatója.
- Lehetetlen. - lihegtem magam elé.
Milyen fegyver ez? Milyen mágia? Feloszlatta a sárkányölőkét, mindennemű erőlködés nélkül. Sosem láttam, olvastam, hallottam még ehhez hasonlót…
Ereimben meghűlt a vér, a szívem egy dobbanásnyit kihagyott, karjaimba ismét beleütött a fájdalom, és csak most vettem észre, a gitár hangja eltűnt, a lelkesítő, minket erősítő zene már rég elült, híre sincs már. Egyre nehezebben vettem a levegőt, nagyon gyorsan ki fogok merülni, talán használhatatlanságig, le kéne ülnöm, feküdnöm, hogy pihenjek egy kicsit… Egyre jobban erőt vett rajtam a fáradtság, már az is megerőlteti a testem, hogy egyáltalán állva maradjak.
Ellenségünk arca mosolyba vált át, golyóként lövi ki a pengét Reigenre, pontosabban az alatta lévő felhőre, ami ugyanúgy foszlik semmivé, mint az előbb az egyesített sárkánylehelet. Mi a fene ez a fegyver? A fegyvermozdítás parancsszava körvonalazódik a száján, és ismét az ujjai között van a kard, s ezúttal a mi homlokunkon van a célkerszt…
Villámgyors érkezését követően a sárkányölő hárítja az első ütését, de a következőét már nem tudja. A gyerekem megpördült, közben felém vág a kardjával. Reflexszerűen hárítottam, és magamban szörnyű felismerésre jutottam. Már nem vagyok ura saját testemnek, nem bírom, nem vagyok rá képes, hogy saját akaratom szerint mozdítsam. Ez már csak a reflex, ami az évek alatt belém ivódott, és próbálja menteni az életet, amit ez a porhüvely magába zár. Újabb csapás, újabb hárítás, és minden erőmet összeszedve megkockáztattam egy ellentámadást… Amit sikeresen hárított, sőt, tovább csúsztatott a pengén.
Végzetes hiba volt. Másik csuklóján az apró penge fülsértően magas hangon csusszant elő, és a lemezpáncélomon keresztül úgy csusszant a hasfalam izmai közé, mint forró kés a vajkockába. Megdermedtem, a hideg végigszaladt a testemen, a gerincemen felállt a szőr, a fejembe szökött a vér, aztán kirántotta a pengét. Újabb fülsértő hang kíséretében pedig közvetlen a másik seb mellett érkezett a következő szúrás. Elejtettem a fegyverem, egy az egyben hanyatt dőltem, és rövidden ez után érkezett Arashi is.
Írtózatosan fájt. A seb is, és a fejem is. Utóbbi valószínűleg az éhség és a fáradtság miatt. Így belegondolva lehet, hogy nem csak aludni kellett volna ez alatt a hosszú, és minden bizonnyal halálos túrán. De most már mindegy. Vége van.
A harc további zaja csak távoli, mérföldekről hallatszó csörömpölésnek tűnik már csupán. Az eget nézem, ami órákkal ezelőtt még olyan szürke volt, mint a hamu, amit éppen kikotornak a tábortűzből, most pedig, bár a nap nem látszik, kék, és fehér fellegek vannak rajta.
Becsukom a szemem, és fülelek. Mellettem fekvő társaim lihegése és szuszogása fák lombjának susogásához hallatszik, és valahonnan távolról egy ismerős, nyugodt, idősen érces hang csendül meg…

„Ne akarj hős lenni, fiam! A hősök halni születnek.” Hitsu mester… Hallgatnom kellett volna rád.

„Figyelj rám, öcskös… Tudom, mit érzel. A családod halott, barátaid nincsenek, a város úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Úgy érzed, hogy nem törődnek veled. Ne is próbáld tagadni, felesleges, látszik rajtad. Árvaházba kerültél annak ellenére, hogy a várost vezető, a várost védelmező ember fia vagy. Letagadod apádat? Miért? Egy hős volt, akinek mindennél fontosabb volt az, hogy Te, Gabriel túléld azt a támadást. Egy hős volt, aki egyedül a torkának ugrott negyven banditának csak azért, hogy véget vessen a város elleni támadásnak. Olyan ember volt, aki tudta, hogy vannak rossz napok az életben, így hát légy te is ilyen. Ne kívánd azt, hogy ne legyenek rossz dolgok, Gabriel! Kellenek a rossz dolgok, a negatív élmények, kellenek a tragédiák! Szükség van a démonokra, muszáj lenniük azért, hogy tudjunk harcolni velük. Mindenkinek megvannak a démonai, mindenkinek vannak gondjai, itt, belül, a szívedben, a lelkedben, a kérdés csak az, hogy képes vagy-e megküzdeni velük? Képes vagy-e kiirtani őket az utolsó szálig, vagy hagyod, hogy megfertőzzék a lelked, és bezárkózz, magányos férfivé változtassanak? Képes vagy-e felállni, és kimászni a gödörből még akkor is, ha olyan mélyen vagy, hogy nem látod az eget? Képes vagy-e az apád nyomdokaiba lépni, annak a Nataniel van Chantai-nak a nyomait követni, aki a legrosszabb helyzetben is hitte, tudta, hogy van kiút? Gabriel, ne add fel semmidet, amid van! A körmöd szakadtáig, az utolsó lélegzetedig, a legvégső csepp véredig harcolnod kell, és hidd el, nincs lehetetlen! A világon a legnagyobb erő az élet, az akarat és a szeretet, de mind közül az élet, mert nincs olyan, hogy ne győzne! Az élet utat tör, Gabriel, akkor is, ha a világ nem akarja.”

A hideg kirázott. Lepergett előttem a jelent. Ott álltam az árvaház erkélyén, késsel a kezemben, könnyes, kisírt szemmel, tőrt szegezve a szívemnek. Hitsu mester pedig ott áll tőlem egy lépésnyire, a bejárati ajtót támasztva, kintről pedig a többi árva hangja hallatszott. Már sírni sem bírtam, csak hüppögtem. Aztán elejtettem a kést, összeestem, és Hitsu kapott el. Akkor kezdődött minden…
Tartozom annyival, hogy nem adom fel! Oldalra fordultam. Egész szép vértócsát festettem magam alá, így hamar rászorítottam a sebekre a fél kezem. A kardom ott volt egy karnyújtásnyira, úgyhogy nem haboztam, összeszorított fogakkal felmarkoltam, és a földbe szúrva féltérdre húztam magam. Mellettem fekvő társaim szintén feltápászkodtak, és egyszerre egyenesedtünk fel, túlvilági fájdalommal átitatott jajdulások, és ordítások kíséretében.
Az egész csapatunk vert hadként ténfergett, egyikünkben sem volt már annyi mágikus erő, hogy a legalapabb mágiánkat elsüssük, de elszántak voltunk. Tudtuk, mindannyian tudtuk, hogy itt a vége, és ha menekülni is kezdtünk volna, ez a gyerek túl gyors ahhoz, hogy lerázzuk, így legalább készen voltunk arra, hogy egyenes háttal nézzünk a halál szemébe.
- Fogalmatok sincs, hogy mikor kell feladni, mi? - tárta szét a kezét színpadiasan, mintha csak tovább akarna hergelni minket. Dühödt bikaként lihegtem így is, képtelenségnek tartottam azt, hogy egyáltalán lehetek ennél feldúltabb. - De hála ennek, mutatok nektek valami igazán menőt Valamit, ami jogosan mondható kardom méltó páncélzatának.
Ismét felvillant a pecsétje, és már biztosra vettem, hogy ez az utolsó, amit az életben látok, amikor egy ismeretlen eredetű hang szólalt meg újra… Egy… macska, ami… repül?
- Igyekezz kölyök, kellenek azok a lakrimák. A mester egyre türelmetlenebb, ne várasd tovább.
- Pedig pont elértünk az izgis részhez. De nincs mit tenni, ugye? Mindenesetre mesteri érzéke van az időzítéshez annak a hatalomfóbiásnak.
Micsoda? Hogy nem is ő a mester? Ennél még erősebbek vannak?
Megszólalni sem volt időm, a srác ismét megmozdította a kezét, és megrezdült a talaj. Felszakadtak a sziklák, és ott, ahol előbb még az átjáró tátongott, domborulni kezdett a föld. Egyre másra törtek elő a fényes, erőtől duzzadó lakrima kristályok, és villámgyorsan a gyerek kabátjába rejtették magukat. Ezt követően pedig nemes egyszerűséggel itt hagyott minket, mint kutya a szarát.
Hát vége. Megúsztuk. Élünk, és a küldetést is teljesítettük. Térdre estem, és nem mozdultam többé, kicsivel később mellettünk alkottuk azt a kört, amiben többek között az is elhangzott, hogyan kellene hazajutni, és eme problémánkat ismét a gitáros srác oldotta meg, akinek a neve is kiderült időközben. Jason, a Titan Nose mágusa. Egy babilon gyertyát gyújtott meg, és közös megegyezés alapján mind a városra gondoltunk. Nem hittem benne, de végül is kiderült, hogy tényleg ez adja a gyertyának az uticélt, a gondolat.
Egy pillanat erejéig olyan erős szívóhatást éreztem már amúgy is meggyötört, megtört testemen, hogy legközelebb tuti altatást kérek az effajta utazás előtt. Olyan volt, mintha valami a hasamnál fogva megragadott volna, és nemes egyszerűséggel elrántott volna a sziklamező közepéről a város romjai közé - és elvágta volna a film szalagját.
- Gabriel. Gabriel, hallasz? - ismerős hang volt, és egy pillanat alatt beazonosítottam, amint kinyitottam a szemem. Leena volt, én pedig karomon, hasamon kötéseket viselve egy ismerős, puha ágyban, a Dragon Fang gyengélkedőjén feküdtem…
Elmesélte, hogy Meta hozott vissza, és valamivel több, mint egy napot aludtam végig, miután eszméletlenül beesett velem a céhházba. Először a városba tértünk vissza, ahol a gitáros srác, Jason halálhírét adta a tudósnak, Jaxnek. A céh pedig valószínűleg egy újabb taggal rövidült meg, Mei nem volt a városban, és a srác, akire hagytuk, aki Jax lakásában maradt, nem tudott róla semmit. Szőrén szálán eltűnt a lány, és azóta sem tudni róla semmit, nem adott életjelet magáról.
Szöget ütött a fejembe a dolog, tekintve, hogy jóban voltam vele, nem tudtam ilyen könnyen feladni a reményt, hogy soha nem lesz meg. Ha szörnyek támadták meg a lakást nem volt ellenfél nekik, hiszen eszméletlenül hagytuk ott... És itt ugrott be az, hogy talán a mi hibánk, hiszen mi hagytuk ott...

Alice még néhány pillanatig az eszméletvesztés határán táncolt, s meggyötört ábrázatán értetlenség jelent meg. Egy többé kevésbe finom pofont kevertem le neki, hogy magához térjen, még mielőtt túl késő lenne. A pofon meg is tette a hatását.
- Csinálj nekem tüzet, amennyit csak tudsz!– parancsoltam rá, miközben remegő kezemet a sebemre helyeztem és nagyjából összeégettem a hasfali sérülésemet. Lángjaim jóval gyengébbek voltak a szokottnál, valóságos kínszenvedés volt őket megidézni. Egy ilyen sérüléssel pedig az ember nem vonulhat pofozkodni, ha jót akar magának. Hasfalam után amennyire tudtam a hátsó lyukacskát is kezeltem, bár az eredmény közel sem lett olyan kielégítő, mint a hasfalammal.
Mire végeztem a maszek elsősegélyezésemmel már aránylag elfogadható méretű lángok lobogtak előttem, bár Alice kezei a gyengeségtől úgy remegtek, akár ősszel a levelek szoktak a fák ágain, ha a szél fúj. Többet se vártam, azonnal bekebeleztem az összes lángot, ami előttem volt, még mielőtt a kicsike feladja, s összerogy.
- Kösz! – nyögtem ki, miközben a sunyi kölyök felé fordultam. – Égesd össze a sebed, és ebből jobb, ha kimaradsz! - Jól tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű kör, a kis féreg nagyon elemében volt, de ez nem rettentett el, sőt még jobban meghozta a kedvemet! Régóta vártam egy olyan ellenségre, aki megizzaszt.
Az iménti kajálás megtette a hatását, hiszen erőm nagyobb része elkezdett szinte maradéktalanul visszatért. Öklömmel a tenyerembe csaptam, majd futásnak eredtem ellenfelem irányába. Érzékeimet kiélesítettem, mert tudtam, hogy szükségem lesz rájuk. Minden csöppnyi erőmet elővakartam, mert vissza akartam fizetni a pár perce keletkezett tartozásomat. Miközben a kölyök felé közeledtem egyre erősebben éreztem a sárkányölő szagát, immáron biztos voltam benne, hogy rajtam kívül még valaki van a közelben. Egy fél lépéssel később pedig fel is tűnt, hogy célpontom két másik alakkal törődik nem pedig velem. Aljas dolog volt letromfolni valakit úgy, hogy oda sem figyel, de ennek a tetűnek az esetében kivételt tettem. Jobbomat hátra lendítettem, s amint teljesen hátraért megjelentek öklömön az apró lángnyelvek, amik egy szempillantásnál is kevesebb idő alatt hatalmas lángcsóvává nőtték ki magukat.
- Felém figyelj, ha már egyszer elkezdtél valamit! – mondtam, miközben lángoló öklömet elindítottam előre, hogy elemi erővel söpörje el a kölyköt.
Viszont az utolsó pillanatban egy penge villant fel öklöm előtt, pontosan annyival korábban, hogy már képtelen legyek megállni. Az utolsó tiszta minutában még egy ékes szitkot kiáltottam magamban. Ezt követően öklöm elkapta a hűvös acélt, ami nevetséges könnyedséggel rontott végig egész karomon, s bukkant elő a vállamból. Bőröm, húsom, s izmaim se jelentettek akadályt a pengének. De én makacsul ragaszkodtam a harchoz, s lángjaimat fokoztam, hogy legalább azok elérjék ellenfelemet, ám mindhiába, mert az szinte figyelembe se vette őket, mintha ne mis lettek volna. Meglepő módon elsőre nem éreztem fájdalmat, de amint eljutottak a tudatomig az események pokolbéli fájdalom nyilat karomba.
- Guááá… –ordítottam, ahogy csak tudtam, mikor a pengét kirántották a karomból, s a kölyök eltűnt.
Térdre rogytam, s balkezemmel a jobbkaromat fogtam. Vérgőzös állapotban néztem körbe, de sokáig nem szemlélődhettem, mert egy hanghullám kapott majdnem telibe, ami messzire lökött. Gurulva, pattogva, bukfencezve álltam meg egy sziklának csapódva. A világ fel-le ugrált előttem, s csak akkor volt hajlandó megállni, miután nehezen, de felültem és hátamat a sziklának vetettem.
- Hogy az a… - nyögtem, miközben próbáltam felismerni a helyzetet.
A nyamvadék éppen egy lányt próbált kivégezni, aki látszólag teljesen megbénult a közelségétől. És az a lány… Az a lány volt a sárkányölő! Csak úgy áradt belőle a sárkányok jellegzetes bűze. Szinte tapsikoltam volna a kivégzéshez, ha a jobbom olyan állapotban lett volna, de ekkor egy gitáros alak avatkozott közbe. A sárkányporonty pedig úgy omlott össze, mint egy ősöreg porfészek, amibe belerúgtak.
Meglepő módon dicső szavak következtek a két szembenálló fél szájaikból:
- Mint mondtam, nem fogom hagyni, hogy törvényes céhek mágusaival játszadozz.
- Akkor előbb veled kell végeznem…
Váratlanul egy már ismerős szag töltötte meg az orromat, s menten belém nyilallt a felismerés, az elfajzott teknősök megint jönnek! Pont a lehető legrosszabb pillanatban, nem volt elég, hogy egy bicskamester is játszotta a mezei Rambót egy bolond gitárhős pengetésére, oh nem… Még jöttek ezek a férgek is. Beletörődtem a sorsomba, persze előtte trágárul kikáromkodtam magam, majd ökölbe rándítottam kezeim, pontosabban csak akartam. A kilyukasztott jobbomba fájdalom nyilallt bele, mire felszisszentem, s annak irányába néztem. Kabátom jobbujját szimplán letéptem, hogy teljes egészében lássam a sérülést. A karom látványa közel se volt kellemes. Alkaromon imitt-amott még át is láttam, nem is beszélve tenyeremről, ami nem éppen arányosan, de megfeleződött. Karomból ömlött a vér, de valamiért mégis a fityegő kesztyűm volt a legnagyobb problémám, ami tenyeremmel együtt hazavágódott. Az a rohadék tönkretette a kesztyűmet! Arról nem is beszélve, hogy szeretett kabátom csupa vér, s jobb válla lyukas. Az már csak hab volt a tortán, hogy hajlítani szinte teljesen képtelen voltam a karom. Gyorsan kellett cselekednem és jobb ötlet híján a láncom után kaptam. A fémkígyóval aránylag gyorsan, ám eleinte ügyetlenül körbetekertem a jobbom egészét. A láncszemek szabályosan és szorosan értek egymáshoz, viszont én még rántottam egyet a láncon, biztos, ami biztos alapon. A fájdalmamban hangosan felordítottam, de már egy szempillantással később a lángjaimat kezdtem megidézni. Eleinte csak apró szikrák jelentek meg a láncszemek között, amik lángnyelvekké, majd egy kisebb tábortűzzé nőtték ki magukat. A láncot nem kellett féltenem, hiszen tökéletesen ellenállt mindenféle igénybevételnek. Viszont abban csak bízni tudtam, hogy jobbkaromat ez az általam rögtönzött kezelés orvosolja.
Fél perc után lecsillapítottam lángjaimat, majd gyorsan felálltam. Kipróbáltam ujjaimat, könyökömet, s a vállamat. Minden egyes apró mozdulattól irdatlanul nagy fájdalom hasított a kezembe, de jelenleg a fél sikert is sokra tartottam. A láncot a biztonság kedvéért fennhagytam, hátha nem szakad szét a frissen összeforrasztott kezem, illetve védelemnek se volt utolsó.
- Ez a rohadék… ezért még megfizet! – morogtam, miközben körbenéztem.
A teknősök még sehol se voltak, de szaguk már egyre erőteljesebbé vált, csupán pillanatok kérdése lehetett az érkezésük. A takonypóc javában küzdött a basszusgitárvirtuózzal.
- Úgy se boldogulsz vele… - mondtam, bár jól tudtam, hogy szavaimat senki se hallja rajtam kívül. – Őt majd én kenem bele a földbe! Addig is… - nem fejeztem be a mondatot, mert oldalra vetődtem, mivel talpam alatt a föld heves rázkódásba kezdett.
Még talajt se értem, mikor a földből egy eddig általam még nem látott szörnyeteg tört ki. A dög leginkább egy skorpióra emlékeztetett, bár foga indokolatlanul sok volt neki. Féltérden csúszva álltam meg a bogárfattyúval szemben.
- Az anyád, vagy az apád volt skorpió? – kérdeztem, miközben felálltam, s kabátom ujjáról lecsaptam a véremet.
Válasz természetesen nem érkezett, bár meg is lepődtem volna, ha ez a primitív lény képes lett volna beszélni. Tagjaimat megfeszítettem, hogy egy elsöprő erejű támadással eltüntessem a célpontomat, de az mintha megérezte volna a veszélyt, s a föld alá ásta magáét. Dühösen mordultam fel, s futottam a lyukhoz. belenéztem a végtelennek látszó feketeségbe, de nem láttam semmit, csupán a skorpió távoli ásásának a zaját. Lábaimat terpeszbe vetettem, tüdőmet teleszívtam levegővel, de a lángörvényt már nem tudtam szabadjára engedni. Ugyanis valami hátulról durván belém szállt. Kibillentem egyensúlyomból, s fejet ugrottam a fekete semmibe. Jó reflexemnek és pillanatnyi lélekjelenlétemnek köszönhetően valahogy sikerült megkapaszkodnom a lyuk peremében. Egy kézzel viszont közel se volt kellemes kapaszkodni. Igyekeztem magam felküzdeni, de lassan haladtam, hiába segítettem magamat a lábaimmal is. Már csak fél fejnyi távolság választott el a felszíntől, mikor valami nedves trutymó kezdett csöpögni a kapaszkodó kézfejemre.
- Köszi, drágám… Nem mintha, nem csúszna eléggé így is… a kezem… - nyögtem, miközben egyre feljebb és feljebb húztam-toltam magam.
Váratlanul egy tüskeforma csont csapódott be alig hajszálnyival a kézfejem mellett. A nap folyamán már láttam ehhez hasonlót és tudom, ki volt a gazdája, de ez most nem érdekelt. Talán a fénynél is sebesebben fogást váltottam, átkapaszkodtam a tüskére, ami egy szempillantással később az olajozott villám sebességével és erejével kirántott a lyukból. A levegőben szabálytalan szaltókat hányva repültem, így pedig páholyból szemlélhettem meg az alattam gyülekező csordát.
Egy nagyobb kutya méreteivel rendelkező groteszk lények tucatjai hemzsegtek a környéken. Felsőtestükből két pengeforma csont áll ki, ami semmi jót nem jelentett. Viselkedésük már első szemrevételezés során is a farkasokéra emlékeztetett, falkában jártak. Lassan kezdtem magam a pokol állatkertjében érezni. Groteszk, elfajzott teknősök, denevérek, skorpiók és farkasok. Ezek után már semmiféle förtelmen nem tudtam meglepődni.
Egy szikla előtt nyekkenve értem földet, de még szinte fel sem álltam, mikor a farkasok teljesen bekerítettek. Vicsorgó pofájukból szabályszerűen ömlött a nyál, és szemükből tisztán kiolvasható volt a vérszomj. Nem telt sok időbe, azonnal támadtak. Az első felém ugró elől kitértem, hagytam, hogy a mögöttem tornyosuló sziklát megfejelje. A második elől félreléptem, de ahogy elrepült mellettem egy erős ütést mértem a bordáira. A harmadik érkező már túl hirtelen és gyorsan jött, képtelen voltam kikerülni. Hatalmas csápjaival felém döfött, amiket hónom alá kaptam, hogy meg tudjam állítani a lényt, de erőm kevésnek bizonyult. A rohadék a sziklának passzírozott, s hamarosan nyáladzó pofáját láttam magam előtt. Vicsorgó ábrázata egyre közelebb és közelebb került orcámhoz, miközben én szabadulni igyekeztem. Már éppen készült a száját tátani, hogy leharaphassa az arcom, mikor én egy hirtelen ötlettől vezérelve lefejeltem őt. A fejes hatását mind a ketten megéreztük, de határozottan állíthatom, hogy én jártam jobban, ugyanis az elfajzott farkas vonyítva hátrált, míg az én fejemben csak halk harangok szóltak.
Persze szabadságom nem tarthatott soká, mert a többi bestia hamar támadásba lendült. A nyáladzó fenevadak egyike elrugaszkodott, s szinte repült felém. Hanyatt vágtam magam a porba és páros talppal az ellenfelem gyomrába rúgtam, s löktem tovább a súlyos testet. Ezt követően gyorsan talpra ugrottam, majd gondolkodás nélkül levegővel szívtam tele tüdőmet.
- Fire Dragon’s Roar!
Az előtörő lángoszlop sebesen a levegőbe emelt, így végre sikerült kikerülnöm a falka közepéből, amit nem igazán tudtam sajnálni. Persze a lent maradtak azonnal rendeződni kezdtek, hogy landolásom színhelyén várjanak, de én készültem nekik egy meglepetéssel. Bal karom kitártam, s nyögvenyelősen a jobbot is.
- Fire Drag… - a mondatot elharaptam, csakúgy, mint megannyit a mai nap folyamán. Az ok egyszerű volt. Ugyanis egy elfajzott kanári kapott oldalba, s mart bele a lábamba. Dühödten mordultam rá, majd bal öklömmel egy erőteljes ütést mértem a feje búbjára. Ezt persze nem díjazta a förmedvény, s haragjában felrobbantotta magát.
Adottságaimnak köszönhetően viszonylag olcsón megúsztam a robbanást, de még így is füstölve zuhantam lefelé. Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor egy egész seregnyi kanári vett még célba. Én pedig csak kínlódva, esetlenül forgolódtam a levegőben, hogy megoldást találjak, sikertelenül.
- Basszus! – ordítottam, mikor az első robbanó madár elért.
És Bumm! Hangzott az első robbanást, amit egy fél szempillantással később legalább egy tucatnyi másik követett. Egyszerre egyet könnyedén elviseltem, de egy tucatnyi még nekem is sok volt majdnem egyazon pillanatban. Félig kábultan, lángoló kabáttal és őrjítő sebességgel száguldtam a föld felé, s hirtelen arra se volt erőm, hogy pislogjak. Magatehetetlenül zuhantam bele egy sziklába, ami a becsapódás következtében összetört. Levegő után kapkodva hevertem a törmelék tetején, de szinte csak port sikerült belélegeznem. Magamban szidtam párszor Sagatot, hiszen ilyenkor sokkal jobban szerettem volna ég sárkányölő lenni, mint az a félkegyelmű, naiv kislány a Keleti Erdőkből. A por lassan kezdett leülni, én pedig éreztem, hogy ismét közelednek a szörnyek. Felültem, majd mielőtt még felálltam volna észrevettem, hogy a kabátom szélét még mindig apró lángnyelvek nyaldossák. Nem voltak jelentőségteljes lángok, de többet értek a semminél. Gyorsan elfogyasztottam a desszertet, ami valamicskét segített rajtam.
Még éppen időben álltam talpra ahhoz, hogy az egyik felém ugró elfajzott farkast pont képen tudjam nyomni. Kicsit szokatlan és kényelmetlen volt bal kézzel osztani az észt, de sérült kezemet inkább kímélni próbáltam, amíg lehet. Immáron nem vártam be az elfajzott förmedvények támadását, inkább én magam kezdtem támadni, elvégre a magukat rettenetesen okosnak gondoló emberek szerint a legjobb védekezés a támadás.
Félretoltam egy éppen felém sújtó csápot, majd gazdáját jól oldalba rúgtam. Gyorsan hátraszökkentem, hogy a mögülem támadó farkas így pont a társát nyársalja fel ne pedig engem. Tervem bevált, hiszen a primitív lény mindkét tüskéjét sikeresen belemélyesztette a társa oldalába, aki hangos üvöltéssel nyugtázta a találatot. A hirtelen megrendült farkas hátára szökkentem, kihasználva a pillanatnyi előnyömet. Bal karomat fellendíttetem, s a lángok már meg is jeletek rajta.
- Fire Dragon’s Burning Sike! – kiáltottam, s karomon a lángok egy tüskét alkottak. A tüskével pedig azonnal átszúrtam a dög koponyáját, aminek köszönhetően félig megfőtt agyvelő fröccsent az arcomba.
Éreztem, ahogy talpam alatt a farkas testre hirtelen megmered, majd összerogy. Undorodva letöröltem arcomat és tovább ugrottam, hogy folytassam az irtást. Pechemre a kiszemelt lény észnél volt, és elugrott alólam. A földre érkeztem, de egy gyors rúgással azonnal állkapcson találtam förmedvényt, mire az jobbról vadul csápjaival kaszált felém. Nem volt más választásom, az arcom elé kaptam a lánccal körbetekert karomat, hogy háríthassam a támadást. Talán még fél pillanatba se tellett, s a csáp hatalmas erővel a karomnak csapódott. Azonnal fájdalom mart a karomba, ami egy rövid időre elpárologtatta az összes erőmet, így pedig a támadás könnyedén a földre vitt. Ordítva kaptam a remegő karom után, mikor egy hatalmas árnyék vetült rám. Fölnéztem, s láttam, amint két elfajzott dög rám veti magát. Már semmit se tudtam tenni, hogy megússzam a támadást. Az egyik dög a combomba harapott, míg a másik a lánccal óvott kezemmel próbálkozott volna. Szerencsémre a szorosan egymáshoz tapadó láncszemek megóvtak a fogaktól, amik máskülönben amputálták volna a már amúgy is tropa karomat. Annak ellenére, hogy a lánccal nem boldogult szörny mégis konokan próbálkozott, amit én méltó módon díjaztam. Lángoló bal ököllel úgy halántékon csaptam, ahogy az a parancsolatban meg van írva. A fizika törvényeinek köszönhetően pedig úgy tovaszállt a farkas, hogy négy-öt társát is letarolta.
A korábban a combomba maró most éppen próbált csápjával a földhöz szegezni, egy életre. Ezt persze nem tűrtem, így félúton elkaptam, s megállítottam a csont tüskét, majd láncos alkarommal, olyan erővel csaptam a csontra, hogy az azonnal eltört, ám ezt a találkozót a kezem is megérezte, mert pillanatokon belül vér serkent elő, s kezdett csöpögni a láncszemek közül.
Végre egy pillanatnyi szünethez jutottam, amit kihasználva, zihálva talpra vergődtem. Egyik kezemben tartottam a másikat, miközben körbenéztem és ekkor észrevettem, hogy a teknősök is jelen vannak. A rossz hír pedig az volt, hogy az egyikük éppen Alice-t próbálta zaklatni, annak ellenére, hogy a lánynak megvolt a maga dolga.
Hosszú és trágár szitkokat morogtam, miközben rohanni kezdtem a teknős felé, ami gyorsan közeledett a lány felé. Utáltam játszani a hőst, de mégsem hagyhattam, hogy azt a kis hülyét orvul, hátulról érje a halál.
Messze voltak, nagyon messze, de nem adtam fel, rohantam, ahogy tudtam az elfajzott falka közepén. Csápok, fogak, karok nyújtóztak felém, hogy elkapjanak, vagy kimarjanak belőlem egy darabot, de én most megpróbáltam nem törődni velük. Jobbra-balra cikáztam, ugrottam, hajoltam, hogy semmi se tudjon megállítani. Váratlanul egy egész csáprengeteg jelent meg előttem, ami normál körülmények között megállásra ösztönzött volna, de most csak annyit csikart ki belőlem, hogy egy hatalmas ordítás közepette nekik rontottam, s láncos karommal utat törtem magamnak. Trutymó és csontszilánkok viharán keresztül ugrottam ki a csápok erdejéből, s rohantam tovább.
Egy a lábamat elkaszálni igyekvő szörnyet átugrottam, miközben hangos visítást hallottam alig valamivel a hátam mögül. A levegőben tehetetlen voltam, s így képtelen voltam eltűnni a várható detonáció közvetlen közeléből. A kanári alig két arasszal véthetett el, ám így mögöttem a földbe csapódott, úgy robbant fel. A robbanás jóval nagyobb volt a korábbiaknál, mintha a kis dög felszívta volna magát. A hirtelen felszabadult erők alaposan megtépáztak, míg a nyomás nagy sebességgel tovább repített, egyenesen az Alice-re lesújtani készülő teknősre. A levegőben előre hadonászó mozdulatokkal közeledtem, s próbáltam a csápot eltalálni. Végül karjaimat határozottan előre nyújtottam, és így még pont el tudtam kapni a csápot, amin a lendületemet kihasználva perdültem egyet, majd az ég felé eresztettem magamat. A levegőben úgy helyezkedtem, hogy a lentről rám figyelő teknősre tökéletes találatot adhassak le.
- Fire Dragon’s Hand! – morogtam, miközben mind a két kezemen lángok csaptak fel, amik egy szempillantás alatt egy sárkány kezének formáját vették fel.
Hatalmas ütést értem az elfajzott rondaság páncéljára, amit még a gravitáció is tovább erősített. A kőkemény páncél megrepedt, míg alattunk egy valóságos kráter keletkezett. A repedésre leadta megy újabb ütést a jobb kezemmel is, amire már egy kisebb ponton szilánkosra tört a páncél, és így pedig már láthattam a teknős valódi, puha arcát. Bal sárkánykaromat kegyelem szikrája nélkül belenyomtam a páncél alatti szövetekbe, mire a teknős megvadulva kezdett üvölteni és csapdosni. Erősen kellett kapaszkodnom, hogy ne valljak kudarcot a rögtönzött rodeón.
- Fire Dragon’s Burnout! – ordítottam, mire a belsőségekben elrejtett sárkánykaromból egy lökéshullámszerű lángrobbanás égette és tépte szöveteire a hatalmas dögöt.
Megrogyva estem a földre, de azonnal kiegyenesedtem. A vállam fölött hátranéztem, hogy lássam egyben van-e még Alice, de a csitrinek oka se volt a panaszra, ha figyelembe vettük a rendhagyó körülményeket.
- Legközelebb jobban figyelj a hátad mögé, miközben pakolászol!
Választ már nem kaptam, vagy legalább is a szavaimat követő események nem adtak korrekt lehetőséget rá. Fájdalom mart az oldalamba, majd valami titokzatos erő a másodperc töredéke alatt robbanásszerűen több méter magasba emelt. Mire elértem a holtpontot a tudatom kitisztult annyira, hogy felfogjam mi történt. Egy skorpió tüskés csápjainak a szorításában voltam. A dög egy villám sebességével tört elő a földből, s kapott el. Mire kiszabadítottam volna már magával vitt a föld alá, ahol a fényviszonyok majdhogynem a lehető legrosszabbak voltak. Csupán annyi fényem volt, amennyi a másodpercekkel korábban képződött lyukon beáradt, de azoktól a fényektől óriási sebességgel távolodtunk. Mire hirtelen véget ért a földalatti száguldásunk, már teljes volt a sötétség, s éreztem, hogy a lábszáraimon csordogált a vérem, ami az oldalamból tört elő.
- Oh, hogy rohadnál meg te elfajzott nyamvadék… - szitkozódtam, de a válasz csak a szörny furcsa kerepelés szerű hangja volt, ám ez a hang is azt az érzetet keltette bennem, hogy pillanatokon belül valaki az étvágyát fogja csillapítani, valakivel. A bal kezemet felemeltem: - Fire Dragon’s Torch! – Kézfejemet lángok nyelték el, amik fénye megvilágította az egész üreget.
Én ijesztően lassan közeledtem a skorpió fogakkal teletűzdelt szája irányába, míg körülöttem legalább egy tucatnyi másik skorpió mozgolódott az üregben, és mind nagyon éhesek voltak.
- Bocs, de a desszert nem én vagyok, hanem Csipasz! – vágtam oda a skorpiónak, mire az felüvöltött, s azonnal a szájába akart gyömöszölni.
Sok lehetőségem nem volt, mert az oldalamat szögekként rögzítő tüskék nem hagytak sok teret. Mint egy végső és elkeseredett ötlettől vezérelve a láncos karomat előre tartottam, hogy elsőként arra harapjon a nyomorult féreg. A szerencse az én pártomra állt, mivel az aljas mocskos módon darabokban akart elfogyasztani, hogy a lehető legnagyobb fájdalmakat éljem meg, és így elsőként a lánccal körbetekert kezemmel próbálkozott. Ugyan néhány fogának hegyét éreztem a bőrömön, de a láncszemek megakadályozták, hogy azok karcolásnál komolyabb sebet okozzanak.
- Na mi van? Csak nem protkó cserés leszel, édes? – kérdeztem, majd a fáklyám lángjait támadólángokká sűrítettem és lekevertem velük egy hatalmas balost az állkapcsára. Fogak törésének finom, nyugtázó hangját hallottam, miközben az oldalaimba fúródott tüskék elengedtek és én a földre zuhantam.
A nyálon kívül még valami nagyon gyűlt a számban, ami valószínűleg nem limonádé volt. Erre persze abból következettem, hogy vér íze volt annak a valaminek. A felhalmozódott fölösleget gyorsan kiköptem, majd újra fáklyafényt gyújtottam, hogy lássam a körülöttem hemzsegő ellenfeleimet. Agyamnak szinte ideje se volt felfogni a látványt, hiszen azonnal elkaszált egy elfajzott skorpió farok szerű nyúlványa. Sérült karomra zuhantam, amiben nem volt semmi köszönetem. Fájdalmasan nyögtem fel, majd próbáltam felállni, de valami elkapta a bokámat és ráncigálni kezdett maga után. Szabad lábammal azonnal a valami után rúgtam, de elsőre elvétettem a látatlan célt. Másodjára már eltaláltam a lényt, ami azonnal elengedett.
Talpra ugrottam és ismét fényt gyújtottam, de még mielőtt körbenézhettem volna oldalra kellett vetődnöm, egy díszes tűfogsor elől, ami majdnem leharapta az egész arcomat. A lángoló kézfejemmel csak hadonásztam mindenfelé, hogy el tudjam kerülni az instant halált, így pedig a fénynek körülbelül annyi értelme volt, mint kakaóra bort inni. Be kellett látnom, hogy szemeimmel itt nem érek semmit. Kioltottam a lángot, majd szaglásomra és hallásomra támaszkodtam. Apám meséiben a hősöknek ez egy csettintésnél is egyszerűbb volt, de ez a valóságban nem így volt. Az én elmémnek át kellett állni az új elsődleges információforrásokra. Ennek meg is ittam a levét, mert valami úgy lekaszált, mint paraszt a lucernát. Hanyatt vágódtam, sőt még egy hátra bukfencet is dobtam!
Fejem megrázva keltem fel, de valami kemény dolog úgy arcon talált, hogy azonnal visszafeküdtem, fejem pedig jól bevertem a nem éppen puha földbe. Vad csillagok cikáztak szemeim előtt, s úgy éreztem, mintha a talajt valaki rángatná alattam. Az egyik drágaság nem éppen jó szándékúan beletaposott a gyomromba, s közben furcsa, bűzös gázt eresztgetett magából. A szagtól a hideg is kirázott, ösztöneim azt súgták, hogy jobb, ha nem szippantok a különös gázból többet. Amint enyhült a földhöz szegező nyomás rögtön kipördültem alóla, s oldalba rúgtam a skorpiót, mire az visítva borult fel. Lábai tőlem alig két ölnyire kapálózhattak a levegőben, amik közé nem éppen a legokosabb döntés lett volna beugranom. Jobbról halk suhogás közeledett felém, ez pedig csak egyet jelenthetett idelent. Egy dög vetette felém magát. Azonnal leguggoltam, és csupán még számomra is alig hallható nesz tudatta elem, hogy az ellenfelem elsuhant fölöttem. Azonnal felugrottam a levegőbe, a célpontom vélt irányába fordultam, mind a két karomon lángcsóvák jelentek meg, hátrahúztam őket, majd a kellő pillanatban, mikor már csak karnyújtásnyi távolság választott el, szinte előredobtam őket.
- Fire Dragon’s Bazooka! – ordítottam, mikor nyitott tenyereim elérték a vergődő skorpió hasát.
Hatalmas hő- és lökéshullám száguldott végig az üregben, ami észvesztő remegésbe kezdett. A remegés pedig nem szándékozott alábbhagyni, s az elfajzott dögök, mintha megérezték volna a bajt egy szempillantás alatt eltűntek, legalábbis hangjukat nem hallottam. Rövidesen a mennyezet is potyogni kezdett, így jobbnak láttam, ha gyorsan én is lelépek. Kis terpeszt vettem, térdeim berogyasztottam, mint aki távol ugrani készül, de én nem előre, hanem fölfelé rugaszkodtam el.
- Flying Fire Dragon! – talpamból lángok törtek elő, amik ugrásom erejét fokozták. – Fire Dragon’s Fist! – tartottam magam elé bal öklöm, hogy fel tudjak törni a felszínre.
Tíz, húsz, vagy akár harminc méter mélyen is lehettem, bár csak abban voltam biztos, hogy nem kis földrétegen kellett áttörnöm. Végül csak éppen, hogy felértem a felszínre, körülbelül egy buborék kipukkanásának élményével vetekedhettem, ahogy éppen sikerült kitörnöm a földből. Méltóságomat megőrizve talpra érkeztem, de már alig volt erőm. Lehorgasztott fejjel ziháltam, s arra lettem figyelmes, hogy alattam egy vértócsa egyre nagyobb és nagyobb lett. Hirtelen vért köhögtem fel. Beláncolt karom pedig totálkáros volt, egy rongybaba kezéhez hasonlóan lógott, már mozdítani se tudtam, csupán ujjaim rángatóztak erőtlenül, az akaratomon kívül.
Lassan minden erőm elhagyott, térdeim megrogytak, s csupán azért nem hasaltam el, mert bal kézzel megtartottam magam. Magamban csak szitkozódtam, s meggyötört tekintettel néztem körbe a szörnyhordán. Olybá tűnt, hogy az ellenségeink száma a végtelennel vetekszik, mi pedig túl kevesek vagyunk ellenük. Minden egyes porcikám remegett az erőtlenségtől, lassan már levegőt is nehéz volt vennem. Legyőzöttnek, elesettnek, tehetetlennek éreztem magam. Már az idejét se tudtam annak, hogy utoljára mikor éreztem magam így. Aztán szemeim előtt emlékképek jelentek meg, olyan emlékképek, amik eddig elmém legmélyebb és legtitkosabb zugának legelzártabb fiókjában senyvedtek.
Egy tetovált alak ellen küzdöttem, néhány évvel ezelőtt. Minden erőmet és ügyességemet bevetettem a harcban, de még annyi esélyem se volt ellene, mint egy csecsemőnek egy vérengző démon ellen. Szánalmas voltam, minden próbálkozásom eredménytelen volt, vagy már eleve kudarcra volt ítélve. Többször is padlót fogtam. Többször is a halál küszöbén álltam. De mindig összeszedtem magam, felkeltem és az erőtartalékaim fölött teljesítve küzdöttem. Nem engedtem meg magamnak, hogy Jimmy-vel szemben alulmaradjak. Most pedig hagyom, hogy néhány elfajzott házi kedvenc kikezdjen velem? Elmémet harag és düh öntötte el. Lekevertem magamnak egy pofont, hogy észhez térjek, majd azonnal felálltam.
Egy farkasféle rontott felém, de még mielőtt elértek volna a fogai lecsaptam a nyomorékot, a fejére léptem, majd bal csápját eltörtem, míg a másikat kitéptem a helyéről és elhátráltam. A fájdalom és harag koktéljától eszét vesztve támadott felém, én pedig szájába döftem az előbb kitépett csápját. A lény megmeredt, s összeroskadt.
A kapu felé indultam el, ideje volt befejezni ezt a maszkabált. Fogalmam se volt, hogy Alice és társa mit akar, de azt észrevettem, hogy egy mini szörnyhorda éppen az útjukban van. A kisebb egyedek által okozott problémára volt egy megoldásom, a teknős okozta problémára pedig egy másik ötletem volt. Izmaimat megfeszítettem, tüdőmet teleszívtam levegővel, s a hatás érdekében még egy fél tölcsért is formáltam bal tenyeremmel a szám előtt.
- Fire Dragon’s Roar! – harsogtam, s a lángoszlop a következő minutában valósággal elsöpörte a kisebb egyedeket. Csupán egy teknős maradt és néhány vergődő egyed.
Elindultam a teknős irányába és útközben az összes életben maradt dögöt kivégeztem. Nyakakat tapostam szét, koponyákat zúztam be, egészen addig, amíg el nem értem a páncélos jószágig.
- Fire Dragon’s Hand! – bal karomat a lángok sárkánykézzé formálták.
Egy lépéssel a teknős előtt megálltam, mélyen a szemébe néztem, majd utána nyúltam. Két lábra emeltem, ami nem kis mutatvány volt majdnem bele is szakadtam. És egy ököllel pofozni kezdtem a groteszk lényt. Ütöttem és ütöttem az ocsmány pofáját, amíg csak egy csöppnyi életet is láttam a rút szemeiben. Mikor már kilehelte a nem létező lelkét ráhagytam és a földre seggeltem. Magam elé bámulva fújtattam. Feltűnt, hogy látásom szórakozik velem, mivel hol élesen, hol homályosan láttam az engem körülvevő világot. A vértócsa nem nőtt alattam olyan sebesen, mint korábban, ám tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy a sebeimből előtörő patakok elapadtak volna.
Egy pulzáló lakrima rántott vissza az ájulásból a valóságba. Érzékeim kiélesedtek, bár alapállapotukhoz képest már szörnyen tompák voltak. Felálltam, hogy szétkapjam a kapun túlról is érkező dögöket, bár közel sem voltam benne biztos, hogy kettőnél többel meg tudok birkózni. Mindenesetre felkészültem, hogy nem ingyen adom az életemet, történjék bármi is.
Pillanatokon belül egy hatalmas, hatlábú, pikkelyes dög jött keresztül a kapun. Fél szempillantásig se tétováztam, vagy méricskéltem a szörnyeteget, inkább cselekedtem. Alá ugrottam, és lendületből állkapcson rúgtam, amekkora erővel csak tudtam.
- Fire Dragon’s Kick!
A hatalmas lény elvágódott, és a méretéhez illőt is csattant. Lihegve álltam a felborult förtelem előtt, tagjaim egyre jobban remegtek, a jobb karomat szorító láncszemek közül pedig újra a vérem csordogált. Ez a rúgás hatalmas erőt vett ki belőlem, már a talpamon való megállás is hatalmas erőfeszítést követelt.
- Köszönjük, hogy minket választottak – hallatszott egy ismerős hang, amiről álmomból felkelve is bármikor megmondtam volna, hogy Csipaszé.
Már éppen a hang irányába néztem volna, mikor a másik sárkányölő tűnt fel és valamit elhajított. Csak halvány sejtelmem volt, hogy mégis mit művel, de reagálni már abszolút nem volt időm, már jócskán az utolsó utáni pillanatban voltam.
Lángok csaptak fel, hatalmas robajjal és erővel, ami játszi könnyedséggel kapott fel, s repített hátra, mígnem egy szikla meg nem állított. Forró levegő kényeztette a testemet, ami kis felüdülést jelentett a fájó tagjaimnak. A szikláról arccal előre a földre zuhantam, s talán egy pillanatra az eszméletemet is elvesztettem. A tömény, tapintható mágia rántott vissza a valóságba, ami lassan megpróbálta a szuszt is kipréselni belőlem. Fejemet felemelve néztem a kapu irányába, aminek helyén egy gigászi lángoszlop tört az ég felé, ami lassan egy gomba alakját öltötte magára. A mennyei látványban nem sokáig lehetett részem, mert elért a hatalmas porfelhő, ami szinte megvakított, s fojtogatott. Tudtam, hogy egy lehetőségem van, amilyen gyorsan csak tudom, el kell érnem a lángoszlopot. Minden erőmet latba vetve kúszni kezdtem a gombafelhő irányába, de hirtelen valami erősen vonzani kezdett arrafelé. A szívóerő egyre csak erősödött, ami semmi jóról nem árulkodott. Hirtelen el is ment a kedvem, hogy tovább kússzak, inkább megkapaszkodtam egy sziklába, ami pillanatokon nagy hasznomra vált. A vonzás már olyan erős lett, hogy a sziklába kapaszkodva úgy lebegtem, mint viharban a zászló. Két kézzel se lett volna könnyű a kapaszkodás, nem beszélve arról, hogy én csak a bal kezemmel tudtam kapaszkodni. Az életemért való küzdelem során hátra pillantottam, hogy megtudjam, mi akar ennyire magához ölelni.
A kapu helyén egy fekete lyuk tátongott, ami minden erejével azon volt, hogy mindent magába szippantson, ami csak mozdítható. A lyuk egyre zsugorodott, de nem elég gyorsan. Jól tudtam, hogy a sziklába kapaszkodva nem tudok kitartani. Persze erőm teljében el nem lett volna kihívás, de a jelenlegi állapotomban, már a kapaszkodás puszta művelete is nehéz volt. Izmaimat megfeszítve elkezdtem behúzni magamat a szikla mögé, ami elképesztően lassan ment. Kínomban már ordítani kezdtem, hátha attól jobban megy, de ez csak hiú ábránd volt a részemről. Hosszú erőfeszítések gyümölcseként végül csak sikerült berántanom magam a nyamvadt szikla mögé.
A földön hasalva ziháltam, és arra lettem figyelmes, hogy látásom újra szórakozni kezdett velem. Minden egyes lélegzetvételnél elhomályosult előttem a világ. Halk szitkokat köhögtem fel, ám a következő pillanatban még a szívem is megállt egy pillanatra. A biztonságot nyújtó szikla megmozdult. Először csak éppen hogy, aztán már egy-két centit, majd négy-öt arasszal dőlt meg a fekete lyuk irányába. Semmi kedvem se volt így meghalni, de már arra is alig volt erőm, hogy felüljek. A szikla már éppen teljesen át akarta adni magát a vonzásnak, mikor a lyuk hirtelen eltűnt. Felsóhajtani sem volt időm. A földön remegés futott végig, és egy vakító fényes robbanás tört ki a kapu egykori helyéről. Magatehetetlenül vágódtam hanyatt, és zihálva, zúgó fülekkel bámultam az égboltot. Immáron tényleg elhagyott minden erőm.
- Jól vagy? – hallatszott fölülem Csipasz irritáló hangja.
Szokásához híven egy újabb idióta kérdés…
- Rettenetesen... Nem...nem látod? – ziháltam.
- Pont olyan mágiád van, mint egy barátomnak, akkor pedig ennek segíteni kell... – lobbantott fel egy nagyobb fej méretű tűgömböt.
Na, ez kivételesen egy jó ötlet volt tőle, ami talán minden hetedik szökőévben esik meg vele. Szó nélkül bekebeleztem a tűzgömböt, ami egy szempillantással később meg is hozta a hatását. A tűz egész jó minőségű volt, így tagjaimba gyorsan visszaáramlott az erőm egy kisebb része. Látásom helyreállt, és már a légzésem is könnyebbé vált, bár jobb karom még mindig használhatatlan volt, s a vér szüntelenül csordogált a láncszemek között. Talpra küzdöttem magamat, majd nagy nehezen a számít húzva kinyögtem:
- Kösz.
- Szívesen – reagált, arcán a szokásos vigyorával.
- Te se változol… - Morogtam magamnak, miközben elindultam az események irányába, hogy a földbe csavarjam azt a kis tetűládát.
- Tessék? – kérdezett utánam Csipasz, de én már nem méltattam válaszra.
Kénytelen kelletlen be kellett látnom, hogy ezt önerőből már képtelen vagyok megoldani. Tropa jobb karral még a szörnyek ellen csak-csak boldogultam, de ez az utolsó senkiházi már egy egészen más szinten játszott. Tökéletesen tisztába voltam azzal a ténnyel, hogy egy az egyben csak akkor tudom belecsavarni a földbe, ha erőm teljében vagyok és minden tagom kitűnő állapotban van. Viszont most ennek szinte tökéletes ellentétét testesítettem meg, Csipasz lángjai ide vagy oda. A gitáros srác mellé sétáltam, egy pillanatra összenéztünk, de egy szót sem szóltunk, csupán bólintottunk. Ez az őrült nap már elérkezett arra a szintre, hogy az egymás oldalán állók mozdulatokból megértsék egymást. Pillanatokon belül felsorakozott a szinte semmiből verbuvált, az alaposan megtépázott csapatunk. Ahogy végignéztem magunkon már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán a lábunkon meg tudunk állni.
- Battle Hymn! – indította el az eseményeket a gitáros, és rákezdett egy dalt játszani.
Igazi ínyenc volt a fickó. Egyszerre játszott egy végtelenül keserű dalt és egy heroikus indulót. Szinte a levegőben éreztem az enyhe félelem szétáradását a bicskázós kölyökben, ami egyértelműen a gitárvirtuóznak volt betudható. Eközben arra lettem figyelmes, hogy jobb karom finom rángatózásba kezdett a zene ritmusára. Eddig már a mozdítása is lehetetlenség volt, most viszont új, bár kétes szavatosságú erő áradt szét benne. Az eddig éppen, hogy csak csordogáló mágikus erőm, hirtelen felpezsdült az ereimben. Egy kellemes kis fröccsöt adott ez a mágia. Pont erre volt szükségünk. Az ellenség önbizalmát megcsorbítani, míg a saját erőnket felrázni. Esélyeink feljavultak, bár éltem a gyanúperrel, hogy a győzelemért az életünkkel kell majd fizetnünk, ha szerencsénk van. Én viszont ezzel nem törődtem, nem hagyhattam, hogy egy taknyos kisgyerek nevetségesen könnyen legyőzzön. Ezt a szégyent képtelen lettem volna elviselni. Magamban meg is fogadtam, hogy ma vagy meghalok vele szemben, vagy én ölöm meg őt!
A szőke sárkányölő nem habozott sokáig:
- Iron Dragon’s Roar! – üvöltötte, és egy fémes örvény indult útjára.
A kölyök valamiért nem izgatta magát az örvénnyel kapcsolatban. Esze ágában sem volt elugrani, vagy fegyverével hárítani. Inkább kitárta jobb tenyerét, ami úgy állította meg a pusztító örvényt, mint hülyegyereket a betonfal. Először nem akartam elhinni, amit láttam. Nem akartam elhinni, hogy egy kölyök ennyire erős lehet, akinek még ott van a sejhaján a tojáshéj. Aztán persze kénytelen voltam elfogadni a valóságot. Ez a srác puszta kézzel megállította egy sárkányölő támadását, a legpusztítóbb mágiák egyikét.
- Ez baromság! Ilyen már nincs! – ráztam meg a fejemet. – Most már tényleg szét kell csapni a száját ennek a kis görcsnek! – köröztem párat jobb karommal, ami kissé rozsdásan, nyikorogva, fájóan, de működött, valamennyire. Bár igaz, ami igaz a forgatást követően borzalmasan fájt az egész karom a vállammal bezárólag.
Támadásba lendültem, és korábbi hibámból tanulva, most ellenfelem minden apró mozdulatára odafigyeltem.
- Miért védekezzek olyan tűz ellen, ami nem éget? – tette fel a nagy kérdést, mielőtt Csipasz tűzlabdái úgy loccsantak szét rajta, mint ahogy a latyak szokott, ha egy pisis élvezetből beletrappol.
A támadás szánalmas véget ért, viszont a füstben volt egy kis meglepetés Csipasz haverjától. Három tőr repült célra tartva, ám hiba. Ellenségünk könnyedén kiért előlük, sőt a harmadik tőrt csupán kicsivel a célba érése előtt ujjaival még el is kapta. Eddig szánalmasak voltunk. Annyit nem értünk, mint tehén ellen a légy armada.
Kissé feldühödve és némi revans vággyal átitatva készültem bezúzni azt az irritáló pofát. Mögöttem érkezett két támogató is, sőt a gitárvirtuóz is elindított egy támadást. Egy rögtönzött, de nem is olyan rossz kombináció, ezekkel érhettünk valamit. Minden erőmet a lánccal összetartott jobb karomba adva lesújtottam, de azt játszi könnyedséggel lökte félre az átkozott. Továbbszökkenve távolodott el. Sebesen lefékeztem magamat, majd a lendületemben rejlő mozgási energiákat a magam oldalára fordítva megperdültem. Csipasz egy széllökéssel megzavarta a célpontunkat, míg szöszi egy újabb orkánnal próbálkozott. Több sem kellett nekem, azonnal csatlakoztam hozzá. Egy sárkányölő hatalmas pusztítást tud csinálni, de kettő már bármit képes elpusztítani.
- Fire Dragon’s Roar!
A fémörvény és a fékezhetetlen lángok ötvöződtek, s együtt folyatták tomboló útjukat, hogy cafatokra tépjék az idegesítő kölyköt.
- Téped szét! – morogtam, ahogy a féktelen örvényt figyeltem.
Ám a szavak alig hagyták el a számat, valami elképesztőt láttam. A kis taknyos egyetlen kardcsapásával szertefosztatta a pusztító támadást. Talán még egy szúnyog lecsapása is nagyobb problémát okozott neki, mint a kombinált támadásunk megállítása.
- Hiába a zenész mágiája, hiába az összefogásotok, hiába minden elszántság… itt nem győzhettek – nyomatta az önelégült szövegét, amivel csak tovább ásta a saját sírját.
A következő pillanatban az események rohamtempót vettek, szinte képtelenség volt őket időben felfogni. Ellenfelünk Csipaszt vette célba, az irányába hajította kardját, ami könnyedén szétzilálta azt a lángfelhőt, amin addig ácsorgott. Csipasz, mint egy kő úgy hullott alá, ami még talán mosolyogtam is volna, ha időm engedte volna. Erre viszont nem volt lehetőségem, mert a kölyök felénk indult meg. Zenész társunk egy hanghullámmal fedezni próbált minket, de az teljesen hatástalan volt. Egy kard villant felettem az égen, ami könyörtelen lesújtott. Reflexből a jobb karomat emeltem fel, hogy megóvjam magam, ami mint beigazolódott életem legjobb döntése volt. A karomat összefogó láncom, megvédett az amputációtól, felfogta a csapást. Halovány szinte alig érzékelhető mosolyt engedtem meg magamnak, mikor egy fél pillanatra elkaptam a kölyök meglepett tekintetét. A múltam talán egyetlen értelmes öröksége volt ez a lánc.
Egy gyors válaszcsapást akartam bevinni, amivel végre megfoghatnánk a mocskot, de elvétettem a célpontot. Az idegesítő kis görcs kitért, s egy villám sebességével belevágott a gyomromba. A világ képe hirtelen megrezzent előttem, s néhány hosszú pillanatra kimerevedett előttem. A hideg, metsző fájdalom gyógyír volt kegyetlenül fájó jobbomra, viszont ugyanolyan fájdalmat jelentett számomra. A kép lassan mozogni kezdett előttem, az ég és annak felhői vették át a vetítővásznon a főszerepet. Az ég viszont nem volt kék, helyette inkább megfakult szürke színt öltött magára. Csak egy dologra tudtam gondolni, mégpedig arra, hogy ezt jól elszúrtam, de legalább meghalok, és nem kell a szégyennel együtt élnem. Egy zsák krumplinál is szánalmasabban hullottam a porba.
Éreztem, ahogy minden erőm szélsebesen párolog elfelé a testemből. Mintha testem ólomból lett volna. Számban kellemetlen fémes ízt éreztem. Részben örültem neki, hogy így halok meg, legalább megismertem a határaimat. De nem! Miért örülnék én annak, hogy egy kis mitugrász, senkiházi öl meg egy sziklarengetegben?! Ez a gyerek csak egy légy piszkának morzsája Jimmy-hez képest!
Erőm már nem volt, de vérem felforrt, és talán a vérem gőze facsarta ki testemből a lehetetlent. Oldalamra vergődtem, bal öklömmel a földbe csaptam és elkezdtem felnyomni magamat. Dühömben, vagy talán haragomban morogtam akár egy veszett eb, míg fogaim között vér csordult elő, ami szemem láttára festette át a port.
- Nem… Itt még nem döglök meg… Itt…
- Fogalmatok sincs, hogy mikor kell feladni, mi? De hála ennek, mutatok nektek valami igazán menőt. Valamit, ami jogosan mondható a kardom méltó páncélzatának.
Az agyamat elborító vörös ködtől alig hallottam a szavait, és még inkább nem értettem azok jelentését, csupán fel akartam állni, hogy beteljesítsem a fogadalmamat.
Tompán egy macskaszerű szag csapta meg az orromat. De a fenét sem érdekelte, hogy ki vagy mi jött, csak fújtattam, miközben azért küzdöttem, hogy elszakadjak a földtől, és a lelket is kiverhessem az irritáló kölyökből.
A vörös ködön keresztül recsegés és ropogás hangja jutott el a tudatomig, mintha valami feltépné a sziklás talajt, hogy előtörhessen alóla. Mire térdre sikerült felküzdenem magam már nyomtalanul eltűnt a macska szag, sőt a kölyök szaga is. Körültekintetem és sehol sem láttam a kölyköt, sehol se volt… Eltűnt nyomtalanul. Egy gyerek… olyan könnyedén küldött a halál szélére, hogy arra szó sem létezik. Egy gyerek… Megfogadtam, hogy ma vagy meghalok, vagy megölöm, de egyik sem sikerült. Egy gyerek… Egy kis taknyos majom elintézett. Képtelen voltam betartani a fogadalmamat. Egy gyerek… Kettős csorbát ejtett a becsületemen mindössze pár pillanat alatt, úgy hogy meg sem erőltette magát, csak cicázott velünk.
Erőtlen hangon felüvöltöttem, majd jobböklömmel a sziklás talajra csaptam, s elterültem. Egy gyerek…
Egy pillanatra, vagy talán egy kicsivel több időre elvesztettem az eszméletemet, és mire magamhoz tértem, s feltápászkodtam a viharvert csapatunk már összevergődött. Odavergődtem hozzájuk, bár fogalmam sincs, hogy miért. Az okosok azon tanakodtak, hogy visszatérjenek egy közeli faluba, de nekem személy szerint még ülni sem volt egyszerű dolog, nemhogy gyalogolni. Persze ekkor gitáros cimboránk előállt egy ötlettel. Állítása szerint volt babiloni gyertya, még életemben nem hallottam ilyen marhaságról, de állítólag egy szempillantás alatt elvisz bárhová. Erőtlenül, kómásan vakargattam meg a véres halántékomat, a száraz vértől és portól mocskos kezemmel. Nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy a sziklák között rohadunk el, vagy egy város közepén. A csapat végül a várost választotta, és mivel nekem is szükségem volt orvosi ellátásra, velük tartottam.
Ez a gyertya viszont valami borzalom volt, szinte a lelkemet facsarta ki belőlem. Inkább utaztam volna a hátsó felemen ugrálva, úgy hogy abból egy kard ál ki, mint ezzel az őrült gyertyával. Megannyiszor elátkoztam azt az őrültet, aki feltalálta ezt az eszelős találmányt.
Aztán hosszú, végtelen másodpercek után megérkeztünk a városba, ahol hatalmas tömeg gyűlt össze. Utáltam a tömeget. A falusiak ismerték Csipaszékat, így faggatózni kezdtek, lefoglalták őket. Én csupán elgyengültem az arcomba húztam kabátom gallérját és eltűntem a tömegben. Az emberek között finoman átfurakodtam, és egy közeli sikátor felé vettem az irányt. Bukdácsolva, a házakba, korlátokba kapaszkodva még elértem a sikátort, ahol nem volt senki. Eltűntem a sarkon, és a házak takarásában a földre rogytam. Hátamat a falnak vetettem, míg egészségesebb vállamat egy ládának támasztottam. Lassan próbáltam lélegezni, hogy szervezetemet lenyugtassam, de ez képtelenség volt. Lehunytam szemeimet, hogy békességet leljek, hogy megpihenhessek, de nem sokáig pihenhettem.
- Te is velük voltál? – kérdezte egy csilingelő hang.
Szemeimet lassan felnyitottam és egy kíváncsiskodó kisgyerek arca rajzolódott ki előttem.
- Te is Jax csapatával voltál?
- Fogjuk rá… - nyögtem.
- Jól vagy? Nem festesz túl jól.
- Micsoda megfigyelő vagy, kölyök! Van még egyéb hülye kérdésed is, mert akkor gyorsan legyünk túl rajta!
- Hol van Jax?
- Meghalt – válaszoltam behunyt szemmel.
- A nagy robbanásban?
- Nem, megölték, orvul kivégezték.
A srác meglepetten felszisszent. Kinyitottam szemeimet és láttam rajta megrázta a dolog, valószínűleg közelebbről ismerhette Jax-et, akinek a halála, viszont számomra nem jelentett semmit.
- A világvégét ti állítottátok meg?
- Hát valamit bohóckodtak a többiek… - nagyot sóhajtottam. – Én csak a démonokat irtottam.
- Akkor ezeket a sérüléseket démonok okozták? – kérdezte ámuldozva.
- Nem mindet, a nagyját egy… - a szavam elakadt, egy pillanatra, de folytattam: - … egy gyerek volt.
- Egy gyerek? – kérdezett vissza. – Akkor te egy béna mágus lehetsz, ha egy gyerek így elbánt veled.
Nem tiltakoztam, vagy mentegetőztem, az idegesítő kis görcsnek igaza volt, béna voltam.
- Héj, hozhatnál valamit, amivel elláthatom a sebeimet, és egy kis tüzet is csinálhatnál ide nekem.
- Rendben! – bólintott lelkesen a srác, ám mielőtt dolgára indult volna még feltett egy kérdést. – Minek neked tűz, fényes nappal?
- Megenni.
- Megenni?
- Igen, sárkányölő vagyok, tüzet eszem.
- Egy béna sárkányölő – kuncogott a kölyök. – Mindjárt jövök!
Amint eltűnt a gyerek megpróbáltam felállni, hogy továbbállhassak, de lábaim már nem engedelmeskedtek, képtelen voltam felállni.
- A francba… - hatalmasat sóhajtottam, s hirtelen bekebelezett a sötétség.
Mire újra magamhoz tértem már tűz ropogott mellettem. A kölyök valamit éppen sütött a tűzön, s a sérüléseim nagyrészt be voltak kötve. A kötések egész esetlenek voltak, de többet értek, mint a semmi.
- Végre felébredtél!
- Ilyen sokáig aludtam volna?
- Nem, csak hülyéskedem. A barátaid még mindig a többiekkel beszélgetnek.
- Ah, értem. Egyébként, kösz.
- Ugyan semmiség! Senki se szeretné, ha az általa elfogott saját házi sárkányölő már másnapra elpusztulna – magyarázkodott, miközben a tüzet bámulta.
- Mi a…?! – mordultam fel, de ekkor a gitáros fickó jelent meg a tűz másik oldalán.
- Ha gondolod adok egy gyertyát, ami…
Bal karomat felemeltem.
- Kihagyom! Közel sem vagyok olyan állapotban, hogy útra keljek, és valahol a környéken a zsákomat is elhagytam.
- Rendben – mosolyodott el a srác. – Akkor a legközelebbi viszontlátásig! – intett, s tovább állt.
- A legjobbakat! – búcsúztam a fickótól, akinek tulajdonképpen Csipasz és a többiek – engem is beleértve – az életünket köszönhetjük.

Két újabb alak körvonalazódik ki a szurdok takarásából. Egy lány, kinek szőkés tincseit tengerként mossa a vadító szél, s egy férfi, hátán különös gitárral… érdekesen nagy energiákat érzek az ő irányából.
Vegyes érzelmek kavarognak szemeikben, ahogy végignéznek pusztításom játszóterén… szörnyülködés, hitetlenség, s harag… ó, igen. Édes érzéssel tölt el, miszerint értetlenségük megvetésbe, s szikrázó dühbe csap át. ~ Persze, lehet ezt fokozni…
- Üdvözlöm önöket. – Mosolygok a két idegenre, majd egy királyi udvarokba illő meghajlással nyomatékosítom szavaimat. – Attól tartok, lezárt területre tévedtek. Ez a völgy jelenleg az Oracion Seis birtokait gyarapítja, amíg be nem fejezem az itt esedékes munkálataim. Meg kell kérnem magukat, hogy távozzanak.
- Amíg ez a munka törvényes céhek mágusainak lemészárlását takarja, nem fogok így tenni. – Feleli határozottan az ezüstös hajú mágus. – Továbbá, az Oracion Seis tudtommal elpusztult. Egy kihalt céhnek nem lehetnek birtokai sem…
- Ugyan-ugyan. – Húzódik szélesebbre ajkaim vonala. – Nagy hiba volna minket azokhoz az amatőrökhöz hasonlítani. A régi Oracion Seis nem több egy letűnt kor gyenge árnyékánál. Pusztán a nevünk, és céhünk szimbóluma egyezik. A hat pillér ereje messze túlszárnyal bármit, amiről azok a pancserek akárcsak álmodni mertek volna.
- Ebben az esetben, nem engedhetlek el innen szabadon. – Azzal, a férfi, mintákkal tarkított pólója a porban landol, s ujjai ráfeszülnek hangszerének gyantától fénylő húrjaira.
- Ahogy kívánod. – Hivatalos hangnemem a vérszomj rabjává lesz, s testemből aranyló energiák indulnak el, eget ostromló küldetésükre.
Mindeközben jobbomról gyenge, ám rohamosan közeledő energiák érzése szalad végig testemen. Bár tekintetem végig a gitároson pihentetem, mikor már elég közelinek érzem a lángoló mágiát, egyik pengém kitárom annak irányába… s a támadás belecsapódik.
Robbanásszerű lángörvény kell életre, ám képtelenek megégetni… olyan ez, mintha csak porban fürdőznék… s mikor a tűznyelvek elhalnak, nem marad más, csak a rideg acél, mely a támadó öklétől, egészen válláig szaladt fel.
Bár nem látom, érzem ahogy a kard átszakította a húst, bőrt, szöveteket, s inakat… vigyorogva lendítem fegyverem párját a feltűzött test irányába, ám ekkor megszólal a hangszer. Hullámai a talajt felhasítva száguldanak felém, melyek elől kénytelen vagyok kitérni.
Pengém kitépem a Jimmy-fajzat karjából, majd arrébb szökkenek a mágia vonalából.
- Hé-hé, nem kell durvulni. – Kacagok a mágusok felé, mire az eddig tétlen lány is felveszi támadóállását. – De tényleg… még nem állok készen. – Integetek tenyereimmel.
Az értetlen tekintetek kereszttüzében letöröm ikerkardjaim markolatát, s a ruhámból elővett kötszer segítségével, csuklóimra tekerem pengéiket.
- Szerintetek így menőbb? – Pislogok az újonnan jöttekre.
- A kreténséged már lassan fizikailag fáj... – Nyögi fel a vörös szemű máguspalánta.
Vigyoromat a lány szemeibe meresztem, majd egy hirtelen szökkenéssel mellette termek. Ajkaim a jobb füléhez emelem, még a leheletem is érezheti…
- Mondd csak, kislány… te féled a halált?
- Öreganyád térde kalácsa a kislány... nem, nem félek a haláltól. – Próbál határozott lenni, ám érezhetően zavarja a közelségem.
- Értem… - Arcomat a nyakába temetem, s hagyom, had fürdőzzön varázserőm minden egyes cseppjében… az energiák lesújtó béklyókként nehezednek rá… képtelen megmozdulni… - Akkor, ha nem bánod… megmutatom neked, mi van a kapu túloldalán. – Jobbom, a ráerősített pengével lassan hátramozdul, s felkészül rá, hogy ismét belekóstoljon a hús mámorító ízébe.
Ám úgy tűnik, ma minden móka félbeszakad… egy újabb hanghullám késztet terveim felhagyására.
- Tudod, nem vagyok hirtelen haragú, de kezd kicsit idegesíteni a hozzáállásod. – Fordulok a gitároshoz, miközben a lány remegve összeroskad.
Persze, nem hibáztathatom… minden porcikáján érezte mágikus kisugárzásom, erőm a bőrét mosta, mintha csak egy megzabolázhatatlan hullám volna…
- Mint mondtam, nem fogom hagyni, hogy törvényes céhek mágusaival játszadozz.
- Akkor előbb veled kell végeznem…
- Előtted a lehetőség. De ne hidd, hogy visszafogom magam, csak mert nem vagy tisztában a tetteid súlyával. Howling! – Ezúttal már valóban megpendülnek gitárján a húrok.
Kristályként ragyogó hangjegyek törnek utat maguknak irányomba, mély csikorgásukkal nagy figyelmet vonva magukra. Mozdulatlanul figyelem, ahogy a kották egyre közelebb törtetnek felém, türelmesen kivárva az utolsó pillanatot… mikor is egy szökkenéssel a közelben tébláboló, páncélos fenevadra vetem magam.
A túlvilági teremtmény pusztán csak rugaszkodóként szolgál; mielőtt egyáltalán feltűnhetne neki a súlyom, fejéről lendületet véve, újfent a levegőbe rugaszkodom. Bár ellenfelem ismét támadni készül, a zuhanás közben felé hajított dobótőreim védekezésre kényszerítik hanghullámait. Ezzel pedig érvényét is nyeri akaratom.
Az a pár másodperc, melyet a hárításra fordított, tökéletes alkalmat nyit a számomra, hogy közelharccá alakítsam ezt az összecsapást. Ez pedig mindenképp nekem kedvez…
Mihelyst földet érek, követhetetlen tempóban kezdek száguldani a mágus felé, magamra erősített pengéimet szárnyakként kitárva.
A férfi meglepően jó reakcióidővel bír, de képtelen idejében megnövelni a kettőnk közti távot. Csapás csapást követ, s bár próbálja kerülni fegyvereim vonalát, a villanásokként cikázó pengék nem egyszer felsértik a mágus végtagjait.
- Így senkit se leszel képes megvédeni. – Vetem oda gúnyos vigyorral, miközben két kardom keresztezve a férfi nyakát veszem célba.
Bár próbálkozásom ezúttal is pontos, ellenfelem mégis képes lehajolni idejében, így elkerülve halálát.
Hogy kifújhassam magam, kissé behátrálva veszem fel a természetes távot kettőnk közt, majd lecsapom pengéimről az apró vérfoltokat.
- Rumbling. – A hangszer újfent életbe lépteti használója mágiáját. ~ Az tuti, hogy nem húzza az időt…
A mély morajlás minden eddiginél erősebb hanghullámokat kelt a kihalt völgyben. A közelünkben tartózkodó szörnyek szinte azonnal elpusztulnak, ahogy az agyuk szabályosan szétroncsolódik az elviselhetetlen energiák nyomása alatt. Még az én testem is beleremeg a varázslatba.
Tenyereimet émelygő gyomromra tapasztom, s egyensúlyommal küszködve próbálok alkalmazkodni az újonnan jött, zavart közérzetemhez. ~ Sejtettem, hogy nem gyenge ellenfélhez van szerencsém. De ezek a hangok… totál elviselhetetlenek.
- Mondtam, hogy nem fogom vissza magam. Requiem!
Bár a morajlás megszűnik, újabb gyászos szimfónia rengeti meg az öreg völgy sziklás falait. A szólam minden egyes idegembe beleissza magát, mintha csak belülről akarna szétvájni, mint egy zabolátlan fenevad. Az izmaim sorvadtnak érzem, csontjaim törékenynek, mozgásom pedig lomhának. A hangjátéka olyan, mintha csak egy nekromanta átkozott volna el.
Mindazonáltal, a gitárpengető nem elégszik meg a puszta megbéklyózásommal. A húrok újabb pengeéles hanghullámot hívnak életre, mely halálos gyorsasággal tör utat magának a zord terepen át. ~ Szép próbálkozás, de nem hagyhatom, hogy eltalálj. Vigyáznom kell az alakomra…
Mikor talpammal félreszökkenek a támadás útjából, rá kell jönnöm, hogy még sose volt ilyen nehéz mozgásra bírni a testem. Mintha minden végtagomra több mázsás fémbilincseket erősítettek volna. Meg kell szakítanom az átokszerű dallama hatását…
- Ex-quip: Lighting Emperor Spear. – Parancsomra egy elegáns, elektromossággal táncoló lándzsa ölt alakot jobbomban. – Nem csak te vagy képes komolyabb távolsági támadásokra…
Mielőtt ellenfelem újra összezavarhatna, fegyverem szétváló hegyéből azúrkék villámok tucatjai csapnak szét irányába. Időben kitért ugyan, s a kósza szikrákat is sikeresen kivédte egy-két gyengébb hanglökésével, ártó varázslata megszakadt, hála koncentrációja megszűnésének. ~ Nos, addig üsd, amíg fáj neki…
- Ex-quip: Flame Emperor Sword. – Miután mágikus lándzsám a talajba mélyesztem, tenyeremben menten felveszi formáját a kárminvörös penge, mely már a tűz elemét is az én szolgálatomba állítja.
Hogy ezúttal egy lélegzetvételnyi szünetet se hagyhassak a zenésznek, rögvest meglendítem a varázsfegyvert, majd azt rászegezve előidézem lángjait. A pusztító nyelvek egészen az égig meredő oszlopot emelnek a férfi köré, mindent felperzselve vonalukon.
Ám hiába a tűzforró elem minden haragja, ellenfelem teste körül izzó mágikus részecskék jelzik gazdájuk biztonságát. Ugyanakkor, ruháján, s bőrén néhol látszanak az égés nyomai…
Egy gyors mozdulattal felrántom lándzsám, majd annak villámaival is megkínálom az összezavarodott mágust. Újfent próbál védekezni, de ezúttal már jóval tisztább a találat. Visszafogott ordítás hagyja el véres ajkait, miképp az elektromosság térdre kényszeríti. ~ Alakul ez…
Önelégülten lépkedek a feltápászkodni készülő fickó irányába, miközben tekintetemmel felmérem valamivel tágabb környezetem is. Szörnyek egész raja árasztotta el a környéket, és a zenészen kívül valamennyi kis máguspalánta velük találta szemben magát. Ésszerű viszont, hogy a mi közelünkbe alig-alig merészkednek. Primitív túlélési ösztöneik ezt sugallják nekik. Maguk se tudják miért, de legbelül félnek a kisugárzásunktól, az erőnktől…
- Értem… - Szakítja meg elmélkedésem a legnehezebb falatnak ígérkező célpontom. – Szép kis gyűjteményed van. Ideje, hogy én is előrukkoljak a nagyágyúkkal…
- Ugyan. Még nem láttál semmit…
- Hymn!
Ezúttal is mély, ám mégis energikus, megnyerő szólamok csendülnek fel a húrok közül. Próbálom érzékelni a testemben végbemenő változásokat, de semmin se akad fenn figyelmem. Mindazonáltal, a varázslat használója jóval naprakészebbnek tűnik hála újdonsült dallamának, mintha csak áldást mormoltak volna rá. ~ Gyengít, megerősít… kellemetlen alak.
- Ezúttal már jobban fog fájni… Rumbling!
A szavai nem alaptalanok… a morajlás, mely legutóbb is megbénított, ezúttal kilométerekre is elhallatszik. Szinte reflexszerűen a füleimre tapasztom tenyereimet, remélve, hogy ezzel némiképp csökkenthetem a rám nehezedő nyomást… vajmi kevés eredménnyel. Mind a csuklóimra erősített pengéket, mind varázsfegyvereimet szertefoszlatom, hisz még azokat is kikezdi a földrengető szólam.
Ahogy a mágus ujjai megállnak, úgy csattanok két térdre a kopár talajon, a torkomból feltörő vért bámulva. ~ Milyen rég volt már, hogy valaki komolyabban megsebzett volna. Azt hiszem, kiérdemelte AZT…
- Szóval nagyágyúk, mi? – Suttogom vigyorogva, miképp remegő lábaimra nehézkedve egyenesbe küzdöm magam. – Akkor hadd mutassak neked valami különlegeset. Valamit, ami örökre belevájja magát az emlékezetedbe…
Fegyvertelenné vált jobbomba egy apró, ám minden másnál sötétebb gömb kúszik fel bőröm alól. A golyóbis képlékeny állaga ködszerű füstté válik, jeges viharok módjára lehűtve a levegőt.
- Ex-quip: Spellbreaker!
Az ujjaim szabályosan beleremegnek, ahogy ismét maguk közé szoríthatják a kardot, mely képes megtörni világunk legmeghatározóbb hatalmát… a mágiát. Az elfeledett penge minden rezdülése magában hordozza a varázslók legnagyobb büszkeségének pusztulását. Ideje pontot tennem az összecsapás végére…
- Az meg…
További szócséplés helyett, ellenfelem a tettek mezejére lép. Fogalmam sincs, hogy csak az új fegyverem erejét akarja-e felmérni, vagy rohamát kívánja felerősíteni, de újabb hanghullámokat küld felém. Ám hatásuk ezúttal őt sokkolja…
Nem kell mást tennem, csak lágyan megemelnem a pengét, s annak hegyén a támadások mágikus részecskéi úgy semmisülnek meg, mintha törékeny anyagi formát öntöttek volna. Nem marad más, csak a puszta szólam, amely valamennyi hétköznapi zenész hangszerét hagyja el. Hogy tovább fokozhassam megdöbbentségét, a férfi irányába hajítom kardomat, had szakítsa meg a támogató varázslatát is.
Nem is kell eltalálnom vele, elég mellette átszelnie kardomnak a levegőt, hogy széttéphesse mágiája bonyolult, ámde könnyen elenyésző szöveteit. Ezután csuklóm egy mozdulatára a Spellbreaker, mely kiválasztott, visszaszáll a tenyerembe, mintha csak hallaná a gondolataim.
A zenész, kit mindeddig buzdított himnusza, újfent féltérdre rogy sérüléseinek súlya alatt.
- Miféle mágiát használsz…?
- Ez nem mágia. – Legyintem meg éjfekete játékszerem. – Habár, ez nem is egy gagyi képregény, ahol elregélem majd neked a kardom minden képességét, és működési elvét… - Jelentem ki kacarászva. – Legyen elég annyi, hogy ti mágusok nagyon önelégültek lettetek az utóbbi időben. Azt hiszitek, a varázslataitokkal kézben tartotok mindent, és ti képzitek a legfőbb világi hatalmak forrását. De elfelejtettétek, hogy ebben az univerzumban mindennek megvan a maga ellentéte, és természetes ellensége. Bár ez a penge csak egy szerény maradványa annak az ősi energiának… de mégis ez a ti legnagyobb büszkeségetek gyengepontja. Viszont, ideje ezt befejezni… Ex-quip: Steel Dagger!
Hátam mögött acéltőrök tucatjai sorakoznak fel, készen rá, hogy tűpárnává lyuggassák a magatehetetlennek tűnő gitárművészt. A helyzetre való tekintettel pár méregfiolát is előhúzok kabátom belső zsebeiből, majd azok tartalmát egy könnyed mozdulattal szétfröcskölöm a tettre kész kések pengéin. A megannyi tőr közül elég, ha egy-kettő megkarcolja a mágust, és máris megpecsételődik a csata végkimenetele… na nem mintha eddig kérdéses lett volna.
Nem is várok soká, fegyvermozgató képességemmel szabályos sortüzet nyitok célpontomra.
- Rumbling! – Próbálná menteni helyzetét.
- Azt már nem!
Még mielőtt kibontakozhatna morajlásának pusztító hatása mérgezett késeimen, a Spellbreakerrel újfent átvágom a levegőt, melyben a szólama is terjed… hála ennek, ezúttal se marad más, csak az ártalmatlan muzsika, mágikus hatások nélkül.
Persze, ahhoz épp elég ideje volt, hogy tőreim javát kilökje röppályájukról, így megóvva magát a biztos haláltól. Ennek ellenére, örömmel nyugtázom a nyakán, s bal alkarján ékeskedő, fűszálvékony vágásokat, melyeken keresztül lassú, de biztos munkához foghatnak ópiumjaim.
- Azt hiszem, most már te is tudod, hogy vége. De, ha szépen megkérsz rá, odaadom a szükséges ellenszereket, hogy tisztességesen befejezhessük a párviadalunkat. Vagy nem… - Alig, hogy nevetésem felzendül az öreg völgy hátán, vártalan fordulat áll be terveimben.
A világok közti átjáró újfent feltárul, hogy utat nyithasson a visszatérő mágusoknak, és az őket üldöző lángnyelveknek. Mindeközben már a gitáros is összeszedi magát, hisz… valami beindul. ~ Itt jön a robbanás, amit tervezgettek…
Megpróbálhatnám meggátolni a detonációt, de nem éri meg a kockázatot. Hisz, minél közelebb vagyok hozzá, annál jobban fog fájni…
Így csak éberen végignézem, ahogy egy katalizátor lakrimának hála, beindul a robbanások láncolata. A felszabaduló hangokat leginkább eddigi ellenfelem morajlásaihoz tudnám hasonlítani. A szirtek, s felszín egyaránt beleremeg az egész völgyet keresztülzengő dörgésbe. Persze, a ricsajhoz nyomás is párosul… bárhogy is próbálnám tagadni a tényt, nem túl magas, s széles alkatom könnyen áldozatává válik a hatalmas lökésnek, mely falevelek módjára kap szárnyaira minden élőt a környéken.
A legtöbb, amit tehetek, hogy kardomat egy sziklafal peremébe szúrva, megpróbálom egy helyre stabilizálni magam. Fogcsikorgatva tűröm, ahogy a bőrömet majd felszántja a pokoli erőhullám. Ám hiába kitartásom, hisz világunk fizikai törvényei különös játékba fognak, melynek ezúttal én is áldozatává válok. A korábbi átjáró helyét egy kapzsin tátongó, fekete hasadék vette át, amolyan gravitációs csúcspontként maga felé húzva minden anyagot.
Ismét csak varázspengém markolatára rászorítva próbálom lassítani csúszásom, melyet többé-kevésbé siker koronáz. A fegyver csikorogva szántja a kőzetes felszínt, testem is egyre inkább összeroppan a nyomás alatt, de végül eltűnik a mohó képződmény. Egy utolsó, vakító villanással megszűnik létezni, nem hagyva maga után mást, pusztán a néma csendet. Nem hallani semmit sem…
Körbetekintve nem látni mást, csak szénné égett szörnyeket, s a végtelenségig lepusztult tájat. A zenész már önmagát talpra küzdve próbál kilábalni az ideiglenes süketség okozta zavartságból, ám ebben csak méginkább hátráltatják az ereiben egyre csak terjedő mérgeim. A barnahajú lány szinte teljesen harcképtelen, míg a szőkeség remegve szembesül a ténnyel, hogy még én is itt vagyok, engem is le kell győzniük a céljuk érdekében.
A Jimmy-fatty valamiféle lánccal felszerelkezve próbál szembenézni a kihívással, akárcsak a két kardforgató, és a tökelütött fickó. ~ Ezek szerint mind túlélte a robbanást. Persze, ez nem változtat a tényen, hogy az ütőkártyájuk minden pillanattal használhatatlanabb lesz, na meg már ők is alig állnak a lábukon. Én sem érzem már túl frissnek magam, az átjáró pusztulása engem is megtépázott, na meg pár korábbi mágia is sikeresen megsebesített. De mindennek ellenére, az előny még mindig nálam van.
Ahogy egyre inkább kitisztul mindenki hallása, úgy gyülekezik rajongóim tábora a gitárművész köré, ki egy minden eddiginél különösebb, s bonyolultabb dallamba kezd…
- Battle Hymn!
Olyan ez az egész, mint egy hősies ária, s egy gyászinduló keveréke. Őket buzdítja a szimfónia, mely ereiket átjárva mind fizikai, mind varázserejüket megnöveli, s kitartásra sarkalja. Míg engem ismételten gyengeség, valamint megmagyarázhatatlan, mégis kétségbeejtő kilátás fog el az egész harcot illetően. Habár, mindez megszüntethető, ha a kardommal újfent sikerülne eltalálnom a mágia…
- Iron Dragon’s Roar! – Hirtelen egy fémes örvény tör utat felém, hála a korábban összetört lánynak. ~ Úgy tűnik sikerült összeszednie magát. Bár, ami fontosabb, hogy valószínűleg a gitárvirtuóz tudatta velük a pengém képességét. Ha ez a helyzet, nyílván nem akarják, hogy megtörjem a kis áldásukat…
Mindazonáltal, hiába a semmiből jövő próbálkozás, még csak a fegyverem erejére sincs szükség a védekezéshez. Egyszerűen kitárom jobb tenyerem, melyben úgy akadd fenn az ordítás, mintha egy kastélyfalba ütközne. Az ilyen erejű varázslatok szerkezete már szinte a kisugárzásomtól összeomlik.
- Fire Ball! – Jön az újabb próbálkozás, ezúttal a barnahajú elementalista utánzattól, aki valami R betűs néven mutatkozott be…
Ami kissé meglepő, miszerint egy lángnyelvekből álló felhőről intézi ellenem támadásait, kihasználva a kettőnk közti biztos távot. Miközben bombák módjára közelednek felém a tűzgolyók, azon gondolkozok, miképp védjem ki őket… majd beugrik… sehogy.
- Miért védekezzek olyan tűz ellen, ami nem éget? – Mozdulatlanul állva tűröm, ahogy a lángtöltetek hógolyók módjára csapódnak szét rajtam, bármiféle hatás nélkül.
A füstből azonban három tőr tűnik fel, szélegyenesen a homlokom felé suhanva… ez valószínűleg a sebhelyes műve lesz. Az ötlet maga díjazandó, hogy ennyire feltűnésmentesen támad, ám a saját pályámon akar megfogni, ami lehetetlen…
A fegyverek egyszerű röppályáját figyelembe véve, egy könnyed súlypont áthelyezéssel el is kerülök közülük kettőt, míg a harmadikat két ujjammal, kicsivel célbeérése előtt fékezem meg.
A következő támadás minden eddiginél kétségbeesettebb, dehát kivitelezőjét figyelembe véve ez nem meglepő. A Jimmy-fajzat láncos karját felém szegezve rohan meg irányomba, talán a zene, talán a bosszúvágy és düh szárnyain.
Vagy a társuk megóvása érdekében, vagy csak, hogy fokozhassák támadóerejét, mind a sebhelyes, mind a másik kardforgató összeszedi maradék erejét, hogy csatlakozhassanak a rohamhoz.
Szelíd mosollyal figyelem a hármasfogat mozgását, amikor is újra meghallom a szörnyű morajlást. Hiába tapasztalom már sokadjára, hiába mérgezett használója, a mennydörgésszerű basszus ezúttal is jócskán megrendíti közérzetem. ~ Szóval összehangolják a dolgot…
A gyíkrém tüzes öklét még sikerül idejében félrelöknöm, majd azon átfordulva, biztonságos távba szökkenek. Ekkor jön az újabb meglepetés…
A repkedő srác egy széllökéssel kisodor ugrásom pályájáról, egyenesen a szőkeség fémorkánja felé taszítva. ~ Ez az előbb se jött be…
Mintha csak gondolataimat hallaná, a másik sárkányfajzat saját, tüzes üvöltését is belekeveri az acélforgatagba, egy kételemű, hatalmas erejű tölcsért kreálva így. ~ Ha ez becsapódik azt már megérzem. De hogy már ellenük is használnom kelljen…
Az egyesített támadás vonalában féloldalasan zuhanva, kardom egyetlen csapásával szertefoszlatom a mágiát, majd földet érve stabilizálom tartásom.
- Hiába a zenész mágiája, hiába az összefogásotok, hiába minden elszántság… itt nem győzhettek.
Egy mély lélegzetvétellel megfeszítem az ezüstszínű markolatot, majd elhatározom magamban… most én jövök. ~ Őszintén szólva, kezdenek kicsit idegesíteni ezek a férgek. Bár szinte mindez a hülye gitáros számlájára írható, de a Spellbreaker folyamatos használata, és ez a csata kezd egyre jobban kimeríteni. A testem még mindig remeg az idióta rengésektől, amiknek hála a korábban bekötözött sebem is egyre inkább sajog. Persze, már ők is alig élnek, nincs erejük több rohamra. Ennyi telt tőlük… a virtuóz pedig már a legutóbbi támadása előtt véget vetett himnuszának. Ideje lezárnom ezt…
Mivel ő számít rá a legkevésbé, a sort a lángszőnyeges sráccal kezdem. Kardomat felé hajítva habként vágom át reptető lángjait, így elérve, hogy megidézőjük a földre hulljon. Mihelyst fegyverem visszaszáll ujjaim közé, ágyúgolyóként lövöm ki magam a közelharcos trió irányába.
Bár a gitáros még legyengülten is próbálná menteni társait, felém küldött hanghullámát bármiféle lendületvesztés nélkül szétvágom, s lesújtok a Jimmy-fajzatra. Pengém fémes csattanással ütközik láncának, ám érdekes módón, az mégsem esik szilánkjaira… sőt, teljesen felfogja a próbálkozásom. ~ Érdekes cucc…
Bár sikertelenségem meglep, ezzel nem sokat törődve lehajolok a férfi válaszcsapása elől, majd egy hirtelen mozdulattal, vízszintesen belevágok gyomrába. Mikor hallom, hogy porba hull, a másik kettő felé fordulok, kik már célba is vettek, társuk védelmének érdekében.
Penge pengét fog, ám minden csak egy szempillanat műve. A sebhelyes erőtlen vágását lecsúsztatom fegyveremről, majd rég használt rejtett pengém előcsúsztatva, két mély szúrást ejtek hasfalán.
Még épp időben rántom ki a szövetekből a csuklóra szerelhető szerkezetet, hogy hárítsam vele a korábban megégett fickó próbálkozását. Furcsa, de ő még a sebhelyesnél is lassabban forgatja a kardot. Alig emelhetné vissza pengéjét védekezésre, mikor már mögé szökkenve, mindkét vállát átvágva kényszerítem térdre.
Nem maradt más, csak a kiscsaj, és a gitáros, akivel már amúgy is végeznének a mérgeim.
Ezúttal már lassan, mosolyogva indulok meg prédám felé, kinek arcára újfent kiül az a mámorító rettegés…
- Ru – Eddig jut legveszélyesebb ellenfelem a kísérletében, hogy megvédje a berezelt lánykát.
Eltompult reflexeinek hála, arcon rúgom, mielőtt bármit is tehetne. Míg őt már csak az egyik sziklafal állítja meg, folytatom sétám a szőkeség felé.
Ő csak meredten bámulja, ahogy eleinte finoman ráfogok arcára, majd olyan erővel ráfejelek arra, hogy menten betörik a szája. Torkát, melyből nemrég fémorkánok törtek fel, ezúttal csak a vér hagyja el…
Ezután már csak hajára ráfogva félrelököm a tehetetlen pancsert, hadd kerüljön ő is vízszintesbe. Ami viszont idegesítő, hogy társai egyre inkább elszakadnak onnan…
Alig élnek, varázserejük már hírből sem létezik, mind legalább tucatnyi sebből vérzik, de még mindig küszködnek… szánalmas. Még a zenész is erőlködik, ki így csak elősegíti a mérgek terjedését… ~ Legyen hát. Közel se gondoltam volna, hogy ilyen nehézkes lesz a megbízás a vége felé, de én is kezdek a határaimra sodródni. Ez a támadássorozat többet kivett belőlem, mint hittem. Ténylegesen nehéz használni ezt a kardot, bármennyire is elismert…
- Fogalmatok sincs, hogy mikor kell feladni, mi? – Tárom szét értetlenül karjaimat. – De hála ennek, mutatok nektek valami igazán menőt. Valamit, ami jogosan mondható a kardom méltó páncélzatának. – Újfent előtűnnek a sötét szimbólumok karomon, ám egy, a szürke égbolton feltűnő villanás rögvest megállásra késztet szándékaimban.
Egy fehér csuklyás, gyorsröptű exceed száll vállamra, nyílván a mesterünk üzenetét hozva.
- Igyekezz kölyök, kellenek azok a lakrimák. A mester egyre türelmetlenebb, ne várasd tovább.
- Pedig pont elértünk az izgis részhez. De nincs mit tenni, ugye? Mindenesetre, mesteri érzéke van az időzítéshez annak a hatalomfóbiásnak. – Kitárt jobbom hatására több ponton is felszakad a sziklás talaj, energiától duzzadó lakrimákat maga felé vonzva.
Az átjáró erejét, melyre mesterünknek fáj a foga, nagy részben magukba szívták ezek a korábban elhelyezett, fényes kristályok, amik most tisztelettudóan lebegnek tenyerembe, onnan pedig kabátom különböző szegleteibe.
A díszes társaság már csak magatehetetlenül figyeli, ahogy a szárnyas macskával együtt felemelkedem, birtokomban az értékes zsákmánnyal.
- Köszönjük, hogy ma velünk tartottak. Önöket az újjáalapult Oracion Seis jóvoltából szórakoztatattuk. Kérjük, tartsanak velünk legközelebb is. – Vetem oda még köszönésképp. - Na és, mi lesz ma egyébként a vacsi? – Intézem ezúttal már az exceednek a kérdést.
- Amit főzöl.
- Én abból a helyedben nem ennék…
Hasonló gondolatokat megosztva a másikkal repülünk egyre távolabb az elpusztult, világokat összekapcsoló kapu helyszínétől, magukra hagyva a lestrapált, de valamiért örökké makacs társaságot. Ki tudja, talán egyszer még találkozom velük, és befejezhetjük ezt. Főleg azzal az idióta gitárnyűvővel…

Szinte be se kellett lépnünk a kapuba, az be is szippantott, mintha csak az egyetlen vágy az lett volna, hogy bekebelezzen minket. Mint én a sonkásszendvicset. Egy örvénylő folyamba kerültünk, ami csöppet sem volt kellemes érzés. Az egész járat, mintha össze akart volna préselni minket, vagy épp megemészteni. Kezdtem arra a szörnyű következtetésre jutni, hogy ez a járat él és felfalt bennünket. A nyomás egyre nagyobb lett és préselte ki a levegőt a tüdőmből, azonban friss utánpótlást képtelen voltam felvenni. Aztán egy szempillantás alatt el is múlt a borzalmas érzés és a körülöttünk lévő örvénylés. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy ismét hat rám a gravitáció és csak egyetlen irányból én pedig repülök előre.
A landolás meglehetősen puhára sikeredett, mivel homokban landoltam. Gabriel pedig rajtam.
- Uh, de nehéz vagy…
- Mi? – kapta fel a fejét Gabriel és tudatosult benni kin is landolt – Oh, bocsánat – mászott le rólam. Én pedig egyből levegőért kapkodtam, ami eléggé kaparós érzés volt és fülledt.
- Hú, de száraz itt a levegő... Hova kerültünk?
- Az. Meg édes is – szagolt bele Gabriel a levegőbe - Egy másik világba, gondolom. A táska megvan? Ugye nálad van? Nálam nincs…
- Öhm... öhm...- kezdtem azonnal a keresésébe. Végig tapogattam a testemet, keresni kezdtem a vállamon valamilyen pántot, aztán a zsebeimet tapogattam végig. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni, mert tisztán emlékeztem, hogy Jax a kezembe nyomta a táskányi lakrimát. Aztán beletúrtam a saját táskámba is hátha oda raktam, de csak a tojás volt benne, meg némi kaja. Vakarászni kezdtem a fejemet, aztán eszembe jutott valamit. Bedugtam a kezemet a homokba és turkálni kezdtem a lila homokba, aztán rámarkoltam egy szövetre és kirántottam a táskát.
- Áh, itt is van!
- Pfu… Remek – sóhajtott fel Gabriel, aztán felállt a földről, majd felsegített engem is - És hol késnek a vendéglátóink?
- Nem tudom... – kezdtem el körbe nézelődni, de rajtunk kívül nem láttam senkit és semmit. Ellenben sok más furcsa dolgon akadt meg a szemem, na meg az orrom. Az első benyomásom egy édes illat volt, aztán a rekkenő hőség. Egy furcsa sivatagszerű helyre kerültünk, de a homok színe itt furamód lila volt. Az ég pedig a normális kék helyett türkiz színben pompázott. De nem csak ez volt ám elképesztő, hanem a türkiz égen pompázó három darab nap is. A szokásos sárgás fény helyett, azonban mind a hárman barnásvöröses árnyalatban sütöttek. Még szabad szemmel is lehetett látni a napkitöréseket a jobb oldalin. Az volt a legnagyobb égitest is. Balra mellette szinte eltörpültek a többiek. Az égen még egy rakat másik bolygó is látszódott fényes nappal. Hát ez tényleg merőben más világ volt, mint a miénk.
Ekkor a homok előttünk egy kis buckában emelkedni kezdett. Egyre magasabb és magasabb lett, a tetejéről pedig a lila homokszemek csak úgy peregtek lefelé. A homokbucka körülbelül egy méter magasságig nőtt, aztán előbukkant két pengében végződő végtag, egy hosszúkás, éles fogakkal teli pofa és egy négy lábbal rendelkező kutyaszerű test. Pontosan olyan lény volt, mint amik a városban megkergettek. Méregetni kezdett minket és a fejét döntögette közben, mint valami bagoly. Beleszimatolt a levegőbe és közelebb ugrott hozzánk, majd újra szimatolni kezdett.
- Most így elnézve egész aranyos…
- Aha…
Abban a pillanatban a szörnyecske előre ugrott és belemélyesztette a fogait a lábamba. Fájdalmamban felkiáltottam és mielőtt a rémecske állkapcsa összezáródhatott volna megdobtam a tűz labdával. Megelőzve így a jobb lábam hirtelen és fájdalmas megrövidítését. A lény azonnal eleresztette a vádlim és füstölve, nyöszörögve kullogott arrébb. Gabriel pedig azonnal utána vetette magát és a kardjával a feje mögötti résznél a földhöz szögezte. A lény elernyedt és kilehelte a leklét, onnantól kezdve nem mozdult többet.
- Ide ne merd hívni a többi nyomorultat…
- Azért nem kellett volna, így legyilkolni szegénykét. Nézz csak körbe. Kilóméterekre nincs itt senki.
- Ő is megtette volna veled, ha nem csapod képen – válaszolta, miközben kihúzta a kardját a dögből. Suhintott vele egyet és a vér lecsapódott a száraz homokba, ami azonnal felszívta a nedvességet.
- Egyébként, akkor nem én vagyok az egyetlen, akinek megfordult a fejében, hogy már az összes a mi világunkban van?
- Elképzelhető...
A föld körülöttünk mozgolódni kezdett és több száz púp emelkedett ki. A kis homokbuckák tetejéről folyamatosan peregni kezdett a homok és láthatóvá váltak a szörnyek. Rengetegen voltak, sok volt közöttük az ismerős, de még több az ismeretlen.
- Vagy mégsem...
- Tényleg? - nézett rám vigyorogva Gabriel - A lábad mennyire van szarul?
Biccentett egyet és mellém sétált. A szörnyek közben még többen lettek és vigyorogva vizslattak minket a szemeikkel, vagy ami volt nekik.
- Nem vészes annyira, csak épp megkapott – válaszoltam neki, persze közben azért tüzetesebben megvizsgáltam az állapotát. A seb nem volt mély, csak felsértette a bőrt és vérzett, de ezen kívül semmi komoly. Az ujjammal aztán bökdösni kezdtem és szomorúan tapasztaltam a csípős fájdalmat
- Persze ha nyomom fáj...
- Akkor ne nyomd! Harcolni tudsz?
- Ha nem nyomkodom biztos.
- Oké, akkor ne nyomkodd! Egyébként, osszuk fel őket egymás közt, mit szólsz? Tiéd a jobb oldali tízmillió, enyém a bal oldali tízmillió. Oké? – lökte meg a vállamat, mire én is megeresztettem egy széles vigyort és elszánt tekintettel fordítottam vissza a fejemet a szörnyek felé.
- Benne vagyok!
Abban a pillanatban a körülöttünk vicsorgó lilásszínű lények mély, egybezengő ordításba kezdett, amitől még a föld is valósággal megremegett. Legalábbis a kis homokszemek megrezegtek tőle.
- Anyu is így kiabált, mikor sáros cipővel léptem a szőnyegére – mondta Gabriel, amin jót nevettem. Ő pedig a kapott lakrimákat kezdte vizsgálni és a kapu környékét méregette.
- Te, figyelj, lásd, kivel van dolgod, a tiéd mind, amit le tudsz szedni, amíg a készlet tart, én meg pakolom a lakrimákat, mint Jancsi és Juliska a mesében, hogy tudjuk merre kel menni, ha rohanni kell. Oké?
- Bízd csak rám! - ropogtattam meg a kezemet magam előtt, aztán felszisszentem a fájdalomtól - Ááh! - sikerült rosszul megroppantanom, ami elég kellemetlen érzésnek hatott. Mintha eltörtem volna az ujjamat.
- Helyes. Az ő csontjaikat izé… mindenüket akarom hallani, ahogy ropognak. Nos - tette rá a kezét a vállamra, majd bíztatóan megszólalt - Jó munkát!
- Kö… - kezdtem el vigyorogva neki, aztán előre néztem és az arcomra fagyott – szi…
Több száz szörny ordított fel és indult meg felénk. Mögöttük még látszódott, ahogy újabbak bukkannak elő a homok alól.
- Akkor gyerünk! – kiáltottam fel és belebokszolva a tenyerembe egy csatakiáltással megindultam a dögök felé. A szívverésem egyre inkább gyorsult és nem csak azért, mert futottam, hanem az izgatottság miatt is. Nagyon sokan voltak és sokszor meggyűlt már a bajom velük. A nagy kérdés pedig az volt, hogy képes leszek-e a lehető legtöbbet feltartani, hogy Gabriel letudja pakolni a robbanó lakrimákat. Sok múlt most rajtunk. Ha nem sikerül megsemmisítenünk a ezen az oldalon a kaput, akkor ki tudja mi fog történni, a mi világunkkal. Fogalmunk sincs mennyien vannak ezek a lények, vagy egyáltalán van-e több típus belőlük. Még az is elképzelhető, hogy ők csak kis legyek a nagy bogarakhoz képest, akik átjőve egy apokalipszist hoznának el a az általunk ismert világba. Semmi esetre sem bukhattunk el.
Futottam, ahogy csak bírtam, majd mielőtt az első lény rám vetette volna magát felugrottam a magasba. Rátapostam a fejére és tovább lendültem. Megjelent a lábam alatt a jól megszokott narancsos színű, lángoló felhőm. Mindent beleadva a meghajtásába valósággal kirobbantam a helyről. Rengeteg lánggal süvítettem felfelé megpörkölve az alattam lévőket. Hangosan kacarászva repültem dugóhúzóban egyenesen felfelé aztán megfordultam és lefelé vettem az irányt zuhanórepülésben. Lángoló tűzlabdákat teremtettem a kezemben és folyamatosan dobáltam a lila kemény bőrű seregre. A föld felett néhány centire megváltoztattam az irányt ás párhuzamosan a föld felett kezdtem végig száguldani, egy hosszú lángoló csíkot húzva a homokba a lények és Gabriel közé. Nem sokáig tartható fent ez egy ilyen ághajlatú helyen, de legalább egy esetleg két plusz percet ezzel nyerhettem neki. Még persze így is előfordulhat, hogy néhány bátrabb átmerészkedik, de biztos voltam benne, hogy velük gond nélkül képes elbánni.
Kő tüskéket teremtettem magam előtt és soroztam felük a tömeget. Folyamatosan ismételgettem ezt újra és újra, míg már csak pár méter választott el a sereg epicentrumától. Ott egy tűz labdával utat tisztítottam magamnak és beugrottam a figyelem középpontjába. Reménykedtem, hogy sikerült eléggé felhívnom magamra a figyelmet a sok támadással és repkedéssel.
Viszont ha már így belecsöppentem az események kellős közepébe nem lankadhatott a figyelmem. Nagyon sokan álltak körülöttem. Mindenhonnan éles fogak, agyarak és karmok meredtek rám. Leginkább egy eddig általam még nem látott lények voltak többségben. Az egyikük nem hasonlított az előzőekre. Sokkal nagyobb volt, talán ezért nem is láttuk a világunkban, mert nem fért volna át az átjárón. A magassága elérte a kettő, kettő és fél métert. Az alteste egyetlen farokból állt és azon közlekedett csúszva. A felsőtestén két végtag kandikált ki, melyek végéből kasza pengeszerű karmok álltak ki. Feje nagy része egy hosszúkás páncéllemezből állt. Az alsó állkapcsából, még egy-egy fél állkapocs nőtt ki, amiken ugyanúgy sorakoztak a borotvaéles fogak, mint a lény szájában.
Valahogy feltűnt, hogy az összes lény, mintha csak gyilkolásra lett volna teremtve. Abszolút ragadozók voltak. Az a rengeteg fog és karom, mind erről árulkodott. De árulja el már nekem valaki. Mi a francot ehetnek egy ilyen kopár sivatagban? Mit tudnak itt vadászni? Homokot?
Nem volt időm a témát a továbbiakban boncolgatni, mivel az előbb végigmért lény és azonos kinézetű társai megindultak felém. Nagyon gyorsan csúsztak a homokban. Egy csörgőkígyót meghazudtoló sebességgel törtek felém és csapott az első az imádkozó sáska karmaival. Hátravetettem magamat és lementem hídállásba. A csapást centikre kerültem el és már jöttek is a szomszédtól a függőleges szúrások, amik a lábamat célozták. Azonnal tovább lendültem a kezeimre, de nem mehettem ennél tovább. Mivel bevoltam kerítve mögöttem is százával álltak a szörnyek és a közelebbiek, már biztosan el is indították a csapásaikat, hogy darabokra szaggassanak. Maradtam kézenállásba és behajlítva a karjaimat fellöktem magamat néhány tíz centire a földtől, aztán lefelé ütve egy-egy széllökéssel a levegőbe lőttem magamat. Alattam két szörny egymásba mélyesztette a karmait és fájdalmasan felsikoltottak.
Mindkét kezemet magam elé tartva becéloztam őket és kőtüskéket teremtettem, azokkal pedig valósággal záporozni kezdtem a dögöket. Amint a tüskék felnyársalták őket két tűz labdát hajítottam a közelben lévőkre. Visszaesve a talajra, lábra érkeztem ám, a homok nem várt lazaságot tanúsított és bele süppedve előre borultam a lilaságba. A kezeimet magam elé raktam, hogy ne frontálisan fejeljem meg, de még így is tele ment a szám homokkal. Megfeszítve a hátamat és a könyökömmel betámasztva felemeltem egy picit a felsőtestemet a fejemmel együtt és veszettül köpködni kezdtem a homokot. A nap magasan járt az égen és tökéletesen látszottak a földön az árnyékok. Ahogy mögöttem két szörny felemeli a mellső pengés végtagját, hogy lesújtson vele. Megveszítve az izmaimat azonnal oldalra löktem magamat, a korábbi helyemen pedig két óriási karom csapódott be. A finom dolgok pedig csak ezután következtek be. Ekkora odaértek és körém gyűltek még jó páran. Folyamatosan záporoztak a csapások én pedig nem győztem a földön kerülgetni a vonaglásaimmal. Volt pár nagyon szép mozdulatom, amit sajnáltam, hogy senki nem látott, de persze akadt jó pár, ami elég rosszul sikeredett és a ruhám, illetve a bőröm sínylette meg. Ezt persze örültem, hogy senki nem látta.
Próbáltam valami kiutat találni ebből a csapdából, de olyan intenzitással támadtak, hogy nem nagyon volt időm még a gondolkodásra sem. Valamit azonban muszáj volt tennem, különben meghalok. Legalábbis sokáig nem tudtam volna kitartani. Előbb vagy utóbb kifáradok. Már így is egyre több és több sérülést kaptam be. Persze csak karcolásnak számítottak, de csak idők kérdése volt, hogy komolyabbat kapjak be.
Aztán egyszer csak bevillant a megoldás. Amikor mellettem becsapódott egy kasza pengeszerű karom bele csimpaszkodtam. A karom éles volt és felsértette az ujjaimat, de pillanatnyilag nem érdekelt hisz ez volt az egyetlen menekülési útvonalam. A szörny észre sem véve a kis magánakciómat, reflexből visszarántotta a végtagját a következő támadáshoz. Én ekkor engedtem el és ugortam a fejére. Onnan elrugaszkodtam és a magasba szökkentem, majd a levegőben átfordulva lefelé ütöttem egyet, mire elindult egy szürke ököl formájú széllökés és a porba döngölte a lényt. A következő intésemre a narancsos színben lángoló felhőm jelent meg alattam és gátolt meg az újabb fatális zuhanásomban.
Rákapcsoltam és a dögök között kezdtem bele a szlalomozásba, közben pedig jól odapörköltem az útba esőknek. Alattam hirtelen mozgolódni kezdett a talaj és egy hatalmas púp indult emelkedésbe. Azonnal lefékeztem és hátramenetbe kapcsoltam. A homokbucka egyre magasabbra emelkedik, míg végül kibontakozott két óriási denevérszárny. Leperegtek a homokszemek a testről és egy gigászi termetű repülő dög nézett vissza rám. Hatalmas lila teste egy féregére hasonlított leginkább, aki a hátsó részét maga alá gyűrte egy „c” betűt formálva vele. Szárnyai felül helyezkedtek el és lassú mélabús szárnycsapásokkal tartotta a levegőben magát. A repülő féreg kinézet ellenére a legnagyobb furcsaságot mégis a második száj adta. A feje a maga módján rendben volt. A szokásos történet ezeknél a dögöknél. A szájszervük környéke körül mindenhonnan karmok és tüskék ácsingóztak ki. Gonosz, sugárzóan zöld szemeivel engem bámult és méregetett. Az alsó végén a felső szájnál nagyobb nyílás látszott. Körülötte ugyancsak karmok és tüskék voltak, ám jóval hosszabbak, mint a fönti társaik. Oldalt a nyílásnál a bőr furcsán felszakadozott és be lehetett látni a „csőbe”. Jobban megnézve nem is száj lehetett, hanem valami más, hisz nem voltak benne fogak. Először jó ötletnek tűnt a két száj, hiszen azzal mennyivel többet lehetne enni. Néha én is örülnék egy másik szájnak, vagy még két kéznek, hogy többet, illetve gyorsabban ehessek. Azonban mi értelme van egy második szájnak, ha abban nincsenek fogak? Mit nyammog el vele? A nyílásból enyhén pulzáló neonzöldes fény áradt ki és hasonló színű halvány gőz áradt ki belőle.
- Te aztán jó rondára sikeredtél!
A lény lassú komótos szárnycsapásokkal tartotta fent magát a levegőben. Felém fordult és rám nézett a szemeivel. Hangos bőgéssel rám mordult, aztán az alsó nyílásból a fény erősödni kezdett.
- Álljunk csak meg egy pillanatra. Ha az ott felül a szája… Akkor ez itt a…
Elkerekedett a szemem a felismeréstől és ezzel egy időben a nyílásból egy óriási zöld trutymógombóc robbant ki és szállt felém. Azonnal félre repültem az útjából szitkozódva és erőteljesen kihangsúlyozva a helyzet undorfaktorát. A zöld anyag szétkenődött a földön és beterített jó pár dögöt, akik eszeveszett sikoltozásba kezdtek, mivel a cuccos elég gyorsan fogyasztotta le róluk a húst. A maró hatás miatt még kevésbé éreztem szerencsésnek bekapni ebből egy találatot.
A szörny viszont nem így gondolta ezt. Újból világítani kezdett, majd tüzelt. Újra mozgásba lendültem. Nem állhattam meg egy pillanatara sem. A lény folyamatosan lövöldözött rám, én pedig a társai fölött kerülgettem. A trutyi pedig a földön lévő szörnyeket záporozta, aminek különösen örültem, viszont el kellett kezdenem gondolkodni hogyan is kapcsoljam le a neon zöld hasmenésben szenvedő beteg lényecskét.
A zöld anyag egyre közelebb repült el mellettem és ez aggódásra adott okot. Megszüntettem a repülő mágiámat és oldalra vetődtem. Kézzel értem a homokba és előrelendültem gurulásba. Magam mögé pedig egy kőfalat emeltem. Amint lábra érkeztem megfordultam és a fal formálásába kezdtem. Összetömörítettem és kerekítettem rajta, majd ráfogtam. Iszonyú erőlködésbe tellett felemelnem a súlyos tömböt és amekkorát csak tudtam rajta feldobtam. Hátrahúztam mindkét kezemet és egy dupla széllökéssel a lény felé lőttem. Az pedig már készült egy újabb lövéssel, de a kődarab célt ért és bedugaszolta a nyílást. A lény puffadni kezdett, majd hatalmas robbanással szétpukkadt.
Gyorsan egy újabb kőfalat emeltem a védelmemre. Amint elkészültem már lehetett hallani, ahogy szétkenődik rajta a maró anyag és sistereg a bomlástól.
Hiába lett nagy tömegirtás mégis mintha egy sem hullott volna. Dögök borították a földet, de a homokból újabb lények gyűltek körém. A kis bestiák véget nem érően jöttek. Hiába dobálgattam őket tűz labdákkal vagy lőttem őket kő tüskékkel, nem akartak fogyatkozni. Én pedig már kezdtem kifogyni a varázserőmből és az állóképességem is fogytán volt.
Alattam újra megremegett a föld és dudorodni kezdett. Hamarosan egy páncélozott pókszerű lény hátán találtam magam. Nagyon hasonlított a kaszakezű, kígyó testű lényre, csupán annyi különbség volt, hogy ez nyolc lábbal rendelkezett és jóval több tüske állt ki belőle. Szerencsére nem voltak élesek csak hegyesek, így megtudtam bennük kapaszkodni. A fenevad eszeveszett ugrálásba kezdett és alig bírtam megmaradni rajta. Valahogy az irányításom alá kellett vonnom. Ezen gondolkozva rögtön be is ugrott a felismerés. Lekaptam a sálamat a nyakamból és átlendítettem a szörny feje alatt, majd elkapva a másik végét megrántottam, mint valami gyeplőt. A szemem sarkából észrevettem Gabriel végeztét, így megpróbáltam felé venni az irányt, ám ez nem volt olyan könnyű. Hátasom nem hagyta magát betörni, ahogy csak tudott ellenkezett. Össze-vissza ugrált, de végül az erősebb akarat győzött. Sikerült beállítanom, hogy egyenes irányba rohamozzon. Elhaladtunk Gabriel mellett, ő pedig felpattant a bestia lábára, onnan pedig a hátára.
- Üdvözöljük a Monster Expresszen! Kezeket, lábakat behúzni, mert rázós út következik! – kiáltottam fel és megrántva a sálamat egyenesen a kapu felé irányítottam a dögöt. Gabriel ezzel egy időben pedig előrehajította a lakrimát.
A kapun áthaladva elkapott újra az ismerős, kellemetlen szippantó érzés és ezzel egyidejűleg a robbanás lökése is.
- Köszönjük, hogy minket választottak.
A zaj olyan erőteljesre sikeredett, hogy a fülem csak csengett. A robbanás fénye miatt, pedig csal csillagokat láttam, vagy ha azt nem is röpködő fénypontokat mindenképpen. A lökés lekapott a szörny hátáról és repülni kezdtem. Fogalmam sem volt Gabriel hol lehet hozzám képest, egyáltalán még egyben van-e ezután. A hátizsákomat gyorsan lekaptam magamról és a hasamhoz szorítva védelmezni kezdtem. Nem akartam a tojásnak bármi baja essen.
Az sokáig véget nem érőnek érzett repülés után hatalmas puffanással landoltam a földön és gurultam végig. Minden porcikám sajgott a fájdalomtól. A fejem valósággal zakatolt, a fülem csengett és csak foltokban láttam bármit is.
Hirtelen mintha valami húzó érzés kapott volna el. Nagyokat pislogtam és megpróbáltam teljesen magamhoz térni. A látásom tisztulni kezdett és már kitudtam venni, hogy a földön fekszek a táskámat szorongatva. Illetve pontosabban csúsztam. Mintha megfordult volna a gravitáció és egy velem párhuzamos tengelyre került volna. Ráadásul a húzó ereje megsokszorozódott volna.
Az egész forrása a kapu hűlt helyén tátongó két méter széles fekete lyuk. Az objektum átmérője mintha csökkent volna, de ezzel együtt a szívás ereje viszont drasztikusan emelkedni kezdett. A gravitációs vonzás valósággal felkapott és már repültem is az epicentrum felé. Mivel a kaput már felrobbantottuk elképzelni sem mertem, mi az ördög lehet ez és vajon mi történik azzal, amit elnyel. Ezt viszont még véletlenül sem akartam megtudni. Legalábbis nem a saját bőrömön. Ha valaki más esetleg elmeséli szívesen meghallgatom. Mondjuk meg is kérdezhetem Jax-et, amint ennek vége. Biztosan lelkesen kezd majd neki a magyarázatnak, bár abból úgy is egy olyan tudományos maszlag lesz, amiből semmit nem értek meg.
Megszakítva az elmélkedésemet előre tartottam a kezemet és kilőttem öt darab kő tüskét, amik a földbe álltak és egy rácsot képeztek. Nekik ütközve megálltam egy pillanatra, de ahogy a szívás nőtt a tüskék engedtek és darabokra törtek. Szálltam tovább és veszettül pörgettem az agyamat tovább. Valamit ki kellett találnom. Aztán jött a felismerés, ami annyira egyértelmű volt. Nem is értem, hogy nem jutott eszembe egyből.
- Stone Wall! – érintettem meg a földet, mire egy jó vastag sziklafal emelkedett elém, amire felkenődtem. A szívás vonalát elzárva ismét csak a jó öreg földi gravitáció hatott rám és végig csúszva a falon lezuttyantam a földre, amit szerencsésen a seggemmel tompítottam.
Körbetekintettem, hátha észreveszem a többieket, reménykedve nem váltak a fekete lyuk martalékává. Jobbra tőlem egy alabárd állt ki a földből, amit Gabtiel tartott a kezében. A szabad kezével az eszméletlen Arashi-t tartotta, mellette pedig Alice kapaszkodott az életéért.
Balra fordítva a fejemet tőlem átlós irányban pedig a sárkányölő srác kapaszkodott egy sziklába. A szívóerő úgy rángatta, mint valami zászlót.
Jobbra-balra kapkodtam a fejemet. Sorra pörgettem az agyamat a mágiáimon és lehetőségeken. A helyzeteket mérlegeltem kinek, hogyan tudnék segíteni. Döntésre azonban már nem juthattam, mert ekkor a szívóerő abbamaradt. A földön remegés futott végig és apró kavicsok gurultak le a magaslatok tetejéről. A kövek rázkódni kezdtek, majd a falam mögül egy hatalmas fényes robbanás tört ki. A dobhártyaszaggató hang már csak hab volt a tortán. Talán egy perceg csöngött még a fülem, de eddig volt időm tanakodni. Ismételten jobbra-balra kapkodtam a fejemet. Nem tudtam eldönteni kihez, illetve kikhez menjek oda. Valamiért aztán mégis a sárkányfiú felé vettem az irányt. Magam sem tudom miért, hisz még csak most találkoztam vele először. Talán a mágiája lehetett az oka, ami pontosan olyan volt, mint Max-é, a rég eltűnt barátomé és céhtársamé. Bár nem igazán hasonlított rá, mégis azzal, hogy ugyanazt a ritka mágiát használja valahogy olyan ismerős érzést kelt bennem és akaratlanul is inkább felé mentem.
- Jól vagy? – hajoltam fölé.
- Rettenetesen… Nem… nem látod? – kérdezett vissza zihálva.
- Pont olyan mágiád van, mint egy barátomnak, akkor pedig ennek segítenie kell… - gyújtottam meg a kezemben vigyorogva egy jókora tűzlabdát és felé nyújtottam.
Szó nélkül egyből be is tolta az egészet és szinte azonnal meg is látszott a hatása. Az apró horzsolások és sebek begyógyultak, a fáradt ernyedt testtartása sokkal határozottabb és energikusabb lett. Lassan feltápászkodott.
- Kösz – préselte ki magából.
- Szívesen – vigyorogtam vissza rá.
- Te se változol… - motyogta, amit először nem értettem.
- Tessék? – kérdeztem vissza csuklóból. Mondjuk biztos rosszul értettem, hisz még sosem találkoztam vele ezelőtt. Válasz azonban nem érkezett, így annyiban hagytam.
Ekkor vettem észre egy újabb alakot. Egy közepes termetű, kék szemű, világos, szinte már fakó hajú huszonéves fiatalt. Egy halásznadrágot viselt kezében pedig egy gitárt szorongatott. A többiek mind köré gyűltek és úgy tűnt, csak én akadtam meg az itt létén. Talán lemaradtam volna valamiről?
- Hali! Reigen vagyok! - léptem oda hozzá, hogy bemutatkozzak. A fickó rám fordította a tekintetét és egy szem mozdulattal végigmért.
- Üdv, Jason – felelte tömören.
- Nem, az én nevem Reigen.
- Mi? Nincs időnk most a hülyéskedésre – felelte és előre tekintett. Követtem a szememmel a vonalat és megláttam előttünk a fiút, akit korábban mentettünk meg. Kezében fegyvert tartott és elszántan nézett ránk. Nem értettem az egészet. Mi a fene történt itt, amíg mi Gabriel-el távol voltunk és a szörnyekkel küzdöttünk odaát? Az a fiú lenne az ellenfelünk? Végignéztem társaimon és elég ramatyul néztek ki. A sebeket elnézve pedig nem a szörnyek okozták nagy részüket. Hát igaz lenne? Fordultam vissza elképedt tekintettel a fehér hajú sráchoz.
Sajnos konkrét válaszokat nem kaptam, de egy biztos volt. A fiú az ellenfelünk.
- Battle Hymn! – a gitáros fazon a húrok közé csapott és egy hősies induló dallama járta át a fülemet. Furamód olyan érzés keltet hatalmába, mintha órákat pihentem volna. Úgy éreztem a varázserőm újra visszatöltődik, sőt még talán fizikailag is jobban éreztem magam.
A szőke lány nem teketóriázott.
- Iron Dragon’s Roar!
Egy fémes örvény hagyta el a száját és tartott egyenesen a fiú felé. Ő nemes egyszerűséggel kitartotta a jobb kezét és a puszta tenyerével megállította a támadást. Elképedve figyeltem az eseményeket, de idejét láttam csatlakozni a harchoz. Nehogy a végén még kimaradjak belőle. Egy intésemre megjelent alattam a narancsosan lángoló tűzfelhőm és a magasba röppentem.
- Fire Ball! – egy emberi fejnél másfélszer nagyobb tűzlabdát teremtettem a kezemben és a fiúhoz vágtam, majd meg sem várva a becsapódást, újabbakat teremtettem és valósággal sorozni kezdtem.
A találattól füst keletkezett, de abban biztos voltam, hogy legalább a nagy része eltalálta. A porfelhő eltűnt és a srác ott állt sértetlenül. Mármint voltak rajta sebek, de egyiket sem én okoztam. Nem tudtam elhinni, hogy direkt találatból egy karcolás sem esett rajta.
A következő körben a sárkányölő, Gabriel és Arashi trió rohamozta meg. A sárkány mágus beborította tűzzel a kezét úgy öklözött előre egyet. A fiú blokkolta az ütést, majd átfordulva arrébb ugrott. Pont jó lehetőség volt ez számomra.
- Wind Blast!
A szürke ököl formájú széllökése elkapta és arrébb taszította pont Tabuchi fémörvényes üvöltésébe. Bár a támadás az előbb nem jött be ezúttal nem volt egyedül. A másik sárkányölő gyorsan kapcsolt és hozzáadta a támadáshoz a saját tűzorkánját. A két elem fuzionált és erőteljes mágiává kovácsolódott össze. Egy ilyet már én se szívesen kaptam volna be. Úgy tűnt a fiú is így gondolhatta, mert ezt már nem hagyta, hogy el találja és nem is puszta kézzel állította meg. Maga elé tartotta a kardját és egyetlen suhintással kettészelte a mágiát.
- Ezt hogy csinálta? – döbbentem le a levegőben.
- Hiába a zenész mágiája, hiába az összefogásotok, hiába minden elszántság… itt nem győzhettek – hallatszódott a fiútól az elszánt szavak.
- Azt majd meglátjuk! – kiáltottam vigyorogva, de ekkor a fiú eldobta a kardját, ráadásul egyenesen felém. Nem számítva rá, reagálni sem volt időm. Meglepő módon azonban nem én voltam a célpont, hanem a lábam alatti felhő. A kard pengéje úgy hatolt át rajta, mint forró kés a vajon. A mágiám megszűnt én pedig zuhanni kezdtem. Szerencsére nem voltam halálos magasságban, ám mégis sikerült egy sziklára esnem, ahol bevertem a fejemet. A szikláról legurultam és elterültem a földön. Éreztem az ütés helyénél, hogy felnyílt a bőröm és meleg vér serkent ki belőle, ami végig csorgott az arcomon. A fejem lüktetett és valósággal csillagokat láttam. Nem igazán bírtam mozdulni. Minden erőmmel azon voltam, hogy megtartsam az eszméletemet.
A fiú közben tovább támadta a többieket, akik ugyancsak könnyűszerrel intézett el. Egy vízszintes vágás után a sárkányölő srác a földre rogyott. Gabriel és Arashi nem hagyta volna ezt annyiban és azonnal a fiú felé rontottak. Ám ketten sem érhettek fel hozzá. A pengék összecsaptak a következő pillanatban pedig a másik kezével két apró pengét szúrt Gabriel hasába. A mágus oda kapta a kezét a vérző sebre é összerogyott. Ezután Arashi-ra került a sor, aki éppen emelte volna fel a kardját védekezés gyanánt, ám a fiú mögötte termett. Egy-egy gyors és pontos vágás érte Arashi vállát, aki ezek után már a földre is került.
Borzalmas volt nézni, ahogy a társaim sorban esnek el én pedig tehetetlen vagyok. Próbáltam mozdulni, de az egész testem sajgott, a fejem pedig szinte elviselhetetlenül lüktetett. Valószínűleg az esés folyamán néhány bordám is eltörhetett. Az oldalam jobban fájt, mint a végtagjaim és a levegővétel is nehézkés volt.
A fiú ellen már csak a gitáros fazon, akinek a támogató mágiáját köszönhettük és Tabuchi. Lassan és magabiztosan tartott feléjük, mint a kígyó, aki már egyszer belemart az egérbe és tudja, hogy nem menekülhetnek már. A gitáros előrébb mozdult, hogy védje Tabuchi-t és támadásra készült.
- Ru… - kezdett volna bele, de mielőtt még a mágia megszülethetett volna a fehér hajú fiú egy köríves rúgással arcon rúgta. Jason hanyatt repült és egy sziklafalnak ütközött, ahonnan a földre esett.
A fiú tovább sétált a lány felé, aki tehetetlenül állt ott csupán. Felemelte a kezét és Tabuchi arcára fonta és szorítani kezdte. Újabb próbálkozást tettem a segítségre, de még felállni sem bírtam. Szerencsétlenkedésem eredménye csupán még több fájdalom lett és egy hatalmas nyögés kíséretében sikerül húsz centimétert arrébb vergődnöm.
A fehér hajú ráfogott a lány szőke fürjeire és egy lendítéssel félredobta.
Újból erőt vettem magamon és sikerült legalább négykézlábra állnom, bár már ez is kifárasztott. Köhécselve fújtam ki a levegőt, majd szívtam be. Megszédültem, de nem hagytam, hogy újra visszazuhanjak a földre. Megveszítettem az izmaimat és felültem térdelésbe, majd az egyik lábamat kihúztam alólam és arra támaszkodtam féltérdelésben. Köhögve néztem körbe. A többiek is kezdtek újra talpra állni. Körülbelül bennük is annyi erő lehetett, mint bennem és inkább az akaraterejük mozgatta őket, mintsem az izmaik.
A fiú is végignézett rajtunk, ám a tekintete szánalmat tükrözött. Felsóhajtott.
- Fogalmatok sincs, hogy mikor kell feladni, mi? De hála ennek, mutatok nektek valami igazán menőt. Valamit, amit jogosan mondható a kardom méltó páncélzatának.
Ez semmi jót nem jelentett számunkra. Ha képes valami még erősebbel előrukkolni ezek után, akkor tényleg itt a vég.
A fiú karján elkezdtek kirajzolódni valamilyen sötét szimbólumok, ám valamiért hirtelen abbahagyta. Az ég felé emelte a tekintetét és ha bár meglehetősen fáj még is követtem. Egy fehér csuklyás szárnyas macska röppent le mellé. Először kicsit megakadtam a macskán, bár az hogy beszélt is még rátett egy lapáttal.
- Igyekezz kölyök, kellenek azok a lakrimák. A mester egyre türelmetlenebb, ne várasd tovább.
- Pedig pont elértünk az izgis részhez. De nincs mit tenni ugye? Mindenesetre mesteri érzéke van az időzítéshez annak a hatalomfóbiásnak.
Ekkor kitartotta a karját, mire több különböző helyen is felszakadozott a föld és lakrimák emelkedtek ki belőle. Lassan lebegve elérkeztek a fiú kezébe, mire ő sorba bepakolta őket a zsebeibe.
A szárnyas macska a fiú hátához reppent és felemelte a magasba.
- Köszönjük, hogy ma velünk tartottak. Önöket az újjáalapult Oracion Seis jóvoltából szórakoztattuk. Kérjük, tartsanak velünk legközelebb is.
- Oracion… Seis? – képedtem el miközben a távolodó alakot bámultam. Hát ismét összefutottam eggyel és hiába lettem erősebb azóta ugyanúgy a betonba döngöltek. Lelki szemeim előtt felidéztem a korábbi fehér csuklyás mágust, aki fegyvereket idézett és az árnyékokat manipulálta.

Egy régi emlék halovány képe rajzolódott ki. Amikor a nagy mágikus fesztiválon felbukkant a csuklyás fickó. Amikor felszökkentünk a színpadra. Ott volt mellettem Max és egy ott megismert villámsárkányölő. Ellenünk pedig csak egyetlen ember, mégis esélyünk sem volt ellene. Persze akkor ezt nem tudtuk. Magabiztosan léptünk elé a győzelem fényében.
A villámos társam támadt először, de a gyilkos arrébb szökkent, aztán mögé került. Rá sem nézve megfogta hátul a ruháját és maga fölött átdobva visszahajította mellénk. Szerencsére nem esett komolyabb baja. Amint mellénk ért talpra pattant. A gyilkos férfi kinyújtotta a kezeit, amikben egy-egy szablya jelent meg és azonnal megindult felénk. Még az előzőnél is nagyobb sebességgel cikázott köztünk. Hiába hajigáltam tűzlabdákkal, még csak nem is súrolta. Próbáltam távolabb ugrani és úgy lövöldözni tűzlabdákkal, de ez is mindhiába. Az eredménye csak annyi lett, hogy számos helyen apróbb vágást ejtett rajtam és a többieken is.
A kis akciónkon sokan felbátorodtak és csatlakoztak hozzánk a színpadra. Max újra rátámadt, de eredménytelenül.
A fickó abba hagyta az akrobatikus bemutatóját, amivel elugrott minden felé irányuló csapástól, aztán hirtelen eltűnt. Már vártam, hogy mikor bukkan fel valaki mögött, ám ezúttal ez nem történt meg. Keresve az ellenfelet valaki felkiáltott.
- Ott van!
A srác pillantását követve én is észrevettem egy nálunk magasabb emelvényen ácsorgó gyilkost, aki ekkor tűntette el a fegyverét a kezéből.
- Örültem a kis játékunknak, de azt hiszem ideje mennem – ahogy ezt kimondta kitárta a kezeit és a ruhája ujja alól előugrott egy-egy rejtett penge. Furcsáltam, hogy ez mitől lehet más, mint a megidézett fegyverei.
- A soha viszont nem látásra… - hangzott el tőle az utolsó mondat baljóslatul. Ekkor újra eltűnt onnan és hihetetlen sebességgel végig cikázott a színpadon lévő tömegen, mikor elém ért egy szúrást éreztem a mellkasomon, aztán már el is tűnt. A támadás, nem volt vészes, még csak mély se volt a seb.
- Hát ez meg mi volt? Csak ennyi telik tő… - nem tudtam befejezni, mert hirtelen minden izmom megbénult és összerogytam egyöntetűen a tömeggel. Úgy látszott a pengéken méreg volt és mindenkit eltalált vele.
A mágus önelégülten indult el, ám pár lépés után megállt és megfordulva meghajolt.
- Köszönöm szépen, hogy eljöttek ma este és végignézték ezt a páratlan műsort. Ne feledjük, hogy ez mind nem jöhetett volna létre, ha nem segít, az Új Oracion Seis! Köszönöm és további szép estét!
A világ kezdett homályosodni. A fickó elindult, hogy eltűnjön és itt hagyjon minket a halál torkában. Nem sok erőm maradt. A méreg kezdett szétterjedni a testemben. A hátamon feküdve lassan forgatva körbe néztem. Körülöttem mindenki a földön feküdt és hasonlóképp szenvedett. A színpad körül csak káoszt, romokat és pusztulást láthattam.
Próbáltam mozdulni, de a nyakamon kívül semmi máshoz nem volt erőm. A helyzet menthetetlennek látszott. Úgy látszott megkellett barátkoznom a halál gondolatával.
Egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Lehunytam a szememet, hogy úgy várjam meg azt a bizonyos pillanatot, de ekkor valami erős zaj hallatszódott. Kinyitottam a szememet, de minden homályos volt. Csak valami vakító fényt láttam. A hangokból és a villogó mágikus fényekből arra következtettem, hogy valaki az utolsó pillanatban sikerült felvennie a harcot a orvgyilkos Oracion Seis-essel. A küzdelem sokáig tartott. Biztos méltó ellenfélre akadt. Bár nem sokat láttam és éreztem, hogy lassan elhagy minden erőm, drukkolni akartam neki. Kinyitottam a számat, hogy egy „Mindent bele!”-t mondjak, de csak egy hangos nyögést sikerült összehozni ebből.
Már majdnem elragadott a halál jéghideg karmai, mikor egy varázslat járta el a testemet és hirtelen visszarántott a halál torkából. Egyre jobban lettem. A kellemes meleg érzés tetőtől talpig átjárt. A látásom is teljesen helyreállt és felültem. Körbenéztem és megláttam a megmentőnket. Egy gyönyörű hosszú fehér hajú nő volt. Valami fura mágus talárt viselt, amilyet még soha nem láttam. A kimerültségtől lihegett, biztos sok varázserőt használt föl, hogy megmentsen minket. Eközben mindenki összeszedte magát és felállt vagy felült.
- Köszi! – kiáltottam vigyorogva az idegen megmentőm felé.

Akkor is mennyien voltunk ellene és esélyünk se volt. Csak a szerencsének köszönhetem az életemet, pontosan úgy, mint most. Most pedig felbukkant egy újabb. Visszaereszkedtem négykézlábra és bele öklöztem a földbe.
- Mikor legközelebb találkozok egy ilyennel sokkal erősebb leszek, és nem fogom ilyen könnyen hagyni magamat. Hallod ezt tojás? Te vagy erre a tanúm! – címeztem a táskámban lévő tojásnak.
Hosszú percekig voltam így, aztán leültem és neki támasztottam a hátamat a sziklának, majd az ölembe vettem a táskámat. Kivettem belőle a tojást és aggódva kezdtem el vizsgálni, hogy épségben maradt-e. Szerencsére igen. Jól bírta a strapát és egy karcolás sem esett rajta. Óvatosan visszacsúsztattam a tojást a táska egy jól kipárnázott végébe és betakartam. Egy oldalsó zsebből pedig kihalásztam egy szendvicset és neki kezdtem annak az elmajszolásának. Elég régóta nem ettem így meglehetősen jól esett minden egyes falat, amit megrágtam és lecsúszott a nyelőcsövömön. Amint végeztem vele gyorsan – már amennyire a viharvert testem engedte – felálltam és odaléptem, hogy megnézzem a többiek állapotát. Mindenki elég ramatyul nézett ki. Nem csak testileg viseltek meg minket az események, a lelkünkben is mély nyomott hagyott egyaránt. Ráadásul én ekkor tudtam meg a szomorú hírt, Jax halálát. Miután elmesélték mi történt ezen az oldalon csak még elszántabbá váltam az Oracion Seis-esek felé. Amikor legközelebb összefutok velük, biztosan megfizetnek ezért.
Jason előhúzott néhány gyertyát és lázas magyarázatba kezdett valamiféle babos gyertyáról. Elvileg ezzel egy pillanat alatt ott lehetünk, ahol csak akarjuk. Fejemet vakargatva forgattam a gyertyát és nézegettem. Nem tudtam rájönni hol lehet ezen a bab. Vagy talán benne van a viaszréteg alatt?
Végül is aztán használatba vettük közösen a mágikus eszközöket és visszautaztunk a városba. Maga az utazás elég kellemetlen volt, sőt borzalmas. Az átjáró ehhez képest vidámparkozás volt. Olyan érzés kerülgetett, mint amikor valakinek belemarkolnak a gyomrába és úgy pörgetik körbe-körbe, miközben egy fél téglával verik az epéjét. Talán egy piactéren érhettünk földet. Nem nagyon tudtam körbenézni, mivel magamhoz ragadtam a legközelebbi „üreges” tárgyat és megtöltöttem a korábban betolt szendvicsem nyálkás cafatjaival. Megtöröltem a számat és arrébb toltam a kosarat egy rejtettebb helyre, majd fütyörészve arrébb álltam, mint aki nem csinált semmi rosszat.
Most vettem csak észre, hogy a piactéren milyen sok ember ácsorog és néz ijedten ránk. Nem csodálkoztam rajta, hisz ki nem lepődne meg, ha egyszer csak előttük terem a semmiből egy csapat csupa-seb ember.
Jason aztán előrébb lépett és neki kezdett a nép csitításának. Elmesélte az embereknek mi is történt. Az átjáró bezárásától egészen Jax haláláig. Az elején mind fellelkesültek és szinte már üdvrivalgásba csaptak át, ám a végére már mindenki elkomorodott. Kihasználva a pillanatnyi nyugalmakat úgy döntöttünk mindenki tovább áll a saját útjára. Így hát elköszöntünk egymástól és szétváltunk. Jason felajánlott mindenkinek egy-egy újabb bab gyertyát. Először nem akartam élni a lehetőséggel tekintve, hogy megviselt az előbbi utazás is, de aztán eszembe jutott valami és meggondoltam magam.
- Mégis csak kérnék abból a babos gyertyából.
- Tessék.
Elköszöntem tőle is aztán arrébb botorkáltam és végig futtattam az agyamon hova is menjek ezzel a gyertyával. Egyik ötlet követte a másikat. Ott volt az-az új kajálda Shirotsume-ban, amit az újságok is írtak és elég nagy felhajtást csaptak körülötte. Vagy esetleg Akane Resort? A tengerparton habzsoljam a csokis-fagyis óriás kelyhet? Netalán látogassak el Crunchville-ba, hisz valószínűleg úgy sem fogok oda eljutni. Esetleg próbálkozzam meg a 8-Island-al? Ha jól emlékszem Hergeon városában van. Úgy halottam a Blue Sky Bolognese valami isteni ott. Ekkor jutott eszembe a magnoliai torta bolt. Múltkor mikor arra jártam csak a kirakatát láttam, de már attól is a nyálamat csorgattam. Jobbnál jobb ötletek jutottak eszembe, de dönteni képtelen voltam. A nyáltermelésem pedig csak egyre intenzívebb lett és azon kaptam magam, hogy bamba képpel meredek előre és a számból folyik a nyálam. Gyorsan megtöröltem a számat és tovább sétáltam egy jókora nyáltócsát magam mögött hagyva. A járás eszembe jutatta mennyire fáradt vagyok, milyen kevés varázserőm maradt és ezekkel ellentétben milyen sok sérülésem. Ha el is használom a gyertyát nagyon húzós lenne a hazatértem. Talán valami közelebbit kéne keresnem. Mondjuk valamit otthon. Így hát megmarkoltam a gyertyát és a céhházra koncentráltam. Rövidesen újra átéltem a gyomormarkoló epeverő érzést. A következő pillanatban pedig egy bokor fölé hajoltam és áztattam a maradék gyomorsavammal.
- Soha többet… - álltam fel a számat törölgetve.
- Reigen? Hát visszatértél? Jó ég! Mi történt veled?
- Ó hát az elég hosszú történt – mondtam émelyegve.
- Gyere elkísérlek egy orvoshoz, közben pedig mindent mesélj el.
- Rendben, bár először beakartam kapni valamit…
- Majd utána. Gyere – karolta át a vállamat és kezdett húzni maga mellett.

- Al… Alice! – nyögte az idegen srác. Valami felrémlett mélyen a tudatom legalján, hogy itt valami nem stimmel, nem is emlékszem, hogy én bemutatkoztam volna neki, bár jelenleg ebben sem voltam egészen biztos, talán csak kiment a fejemből ebben a kavarodásban. Minden esetre nem volt itt helyén valami.
– Kihúzom ezt a rohadt bicskát… - zihálva vette a levegőt, nem is csodáltam. – Aztán csinálj annyi tüzet, amennyit csak tudsz! Sok tüzet! Kib@szottul sokat… Le akarom verni ezt a kis majomparádét!
Én is szívesen elláttam volna a kis rohadék baját, de nem láttam értelmét annak, amit mond. ~Minek neki tűz? Ez megbolondult, vagy mi? Fejre esett, egészen biztos, vagy sebláza van.~ Megragadta a kardot, kihúzta. Ez senkinek sem tűnne akkora kemény feladatnak, pedig az volt. A fájdalom, amit a kard kihúzása okozott, szinte elviselhetetlen volt, legszívesebben ordítottam volna, de már így is szánalmasnak éreztem magam. Hang nélkül ugyan nem sikerült kibírnom, de összeszorítottam a fogam és reméltem, hogy azért a saját fogaimat nem morzsolom össze. Az orromat eltöltötte a vér fémes, kellemetlen bűze.
- Mire vársz még?! Ide a tűzzel!
~Tiszta agyrém. Alig voltam magamnál, és ez a srác meg tiszta hülyeségeket hadovál itt össze- vissza. ~
Már erőm se volt arra, hogy visszatartsak egy értetlen grimaszt. Erre jutalomból kaptam egy józanító pofont, amitől az arcom jobb fele sajogni kezdett. De legalább magamhoz tértem.
- Csinálj nekem tüzet, amennyit csak tudsz! – parancsolt rám megint. Aztán elkezdte a sebeit összeforrasztani. A módszerhatásosnak tűnt, így elhatároztam, hogy én is alkalmazom, amint sikerült csillapítanom a srác piromán vágyait. Amíg ő a sebeit forrasztgatta, én annyi tüzet csináltam amennyi csak tellett jelenlegi erőmből. Mire Ő végzett a rögtönzött orvosi kezeléssel, elfogadható méretű lángnyelveket sikerült összehoznom, bár ehhez mindenemet felhasználtam, amim volt. A kezeim vadul remegtek. Azonnal benyomta a lángokat, amiket összehoztam neki, nem kis megdöbbenésemre. Azt már észrevettem, hogy a mágiája olyan, mint Max-é volt, de azt nem gondoltam volna, hogy pont olyan, mivel rajta kívül még nem láttam senkit sem, aki ezt a mágiát használta volna. Nem gondoltam volna azért, hogy sárkányölő.
- Kösz! Égesd össze a sebed, és ebből jobb, ha kimaradsz! – Mondta miközben az álszent kiskölyök felé fordult, aztán egyenesen a fiú felé kezdett rohanni félőrült módjára. Tehát a tűztől még meg is erősödött, sokkal jobb bőrben volt, mint az előbb.
Minden esetre szándékomban állt megfogadni a tanácsát. Gyorsan lekaptam a kabátomat. A fehér ingem a mellkasomnál olyan vörös volt, mintha ez lenne az anyag természetes színe. Nagyon nem festett jól, és rettentően fájt. Szétnyitottam az inget a nyakánál, amennyire csak kellett, hogy a sebet is szemügyre vehessem, bár nem volt egy szép látvány: A kard teljes egészében átdöfött, szóval itt a seb mélységét nézni nem volt érdemes, azonnali ellát tást igényelt.
Ugyanazt a módszert akartam alkalmazni, amit az előbb láttam, de nem ment. Túl gyenge volt hozzá a láng, amit tudtam csinálni. Muszáj volt egy picit pihennem azelőtt, hogy ellátom magam és beszállnék a harcba. Mert ugyebár amit az előbb a srác mondott arról, hogy ki kéne maradnom a harcból, csak egy tanács volt, ráadásul nem is kivitelezhető. A szörnyek nem fognak békén hagyni, csak mert sérült vagyok. Gyanús, hogy náluk még a halott embert szimulálni sem okos ötlet. Ugyan okosabb lett volna a sárkányölőre hallgatni, csakhogy nem azért jöttem ide, hogy a fenekemen csücsüljek és nézzem, hogy mások helyettem is harcolnak. Legalábbis az én felfogásom szerint. A harcolók felé néztem, hogy lássam, ki áll „nyerésre”. Eddig fel se tűnt, hogy Tabu újra felbukkant, de volt ott még rajta kívül más idegen is, hátán egy gitárral. Őszintén megörültem nekik, bár nem nagyon volt minek, mert, ahogy elnéztem nem álltak túl jól. A sárkányölő srác alig, hogy visszatért a harcba megjárta, a kölyök egyik kardjával a szó szoros értelmében felnyársalta a karját, s hiába volt minden próbálkozás, úgy tűnt a kis rohadéknak még a lángok sem ártanak. Ő utána Tabuchi-t vette célba, aki teljesen lebénult a gyerek erejétől, amit még én is megéreztem, pedig elég tisztes távolság volt köztem és a harcolók között.
Már éppen lesújtani készült, mikor a gitáros srác közbelépett.
- Tudod, nem vagyok hirtelen haragú, de kezd kicsit idegesíteni a hozzáállásod.
Tabuchi nem bírta tovább, összeroskadt.
- Mint mondtam, nem fogom hagyni, hogy törvényes céhek mágusaival játszadozz.
- Akkor előbb veled kell végeznem…
- Előtted a lehetőség. De ne hidd, hogy visszafogom magam, csak mert nem vagy tisztában a tetteid súlyával. Howling!Az események kezdtek felettébb érdekes fordulatot venni, amikor felülről egy különös árnyék vetült rám.
A szikla tetején, amin egy négylábú, pókra emlékeztető lény állt, és egyenesen rám meredt minden szemével. Ilyennel még nem találkoztunk eddig, hála az égnek. Rettentő ocsmány egy pofája volt. A lény felugrott a levegőbe, és pengeéles lábaival engem vett célba. Nekem se kellett több, még egy szúrt seb nem hiányzott az életemből, de tűzmágiát még aligha tudtam volna használni. Egyszerűen arrébb vetődtem, de így egy kisebb sziklacsoport teljesen elválasztott a többiektől és úgy tűnt pont belesétáltam a pók csapdájába, ugyanis a földön valami ragadós hálóra hasonlító dolog hevert, és benne nem egy pók csücsült egy finom falatra várva. Én meg voltam olyan sügér, hogy belesétáltam majdnem a közepébe.
Kétségbeesetten próbáltam felemelni a lábam a ragadós fonalról, de hiába, közben pókok elindultak felém csáprágójukkal hangosan csattogtak.
~ Mi lesz már~ Soha nem voltam még ilyen dühös, mint most, és ebben a pillanatban mindenre pipa voltam, magamtól kezdve a legkisebb kavicsig. Végül abbahagytam a mocorgást. Nem lenne szerencsés teljesen beleragadni. Teljesen mozdulatlanná merevedtem, még levegőt is alig vettem, még az ijedt zihálást is abbahagytam. És szinte egy varázscsapásra a pókok mozdulatlanná dermedtek. Jobban megfigyelve szemük nem volt.
~ Ezek vakok! Mozgásra reagálnak?~ Tettem egy tétova mozdulatot, a cipőm alatt megcsikordult egy kavics, mire az egyik pók újra felém kezdett araszolni.
~ Ja, a mozgásra ugranak, pontosabban a hangokra.~
A szörny megállíthatatlanul rohanni kezdett felém, majd egyik lábával egy erőteljes döfést vitt be. Gondolkodás nélkül hasra vágódtam és a következő pillanatban egy beazonosíthatatlan sziszegő, visító hang ütötte meg a fülemet: A pók egy társát szúrta meg.
A fonal teljesen odaragasztott a földhöz, beleragadt viszont az anyag, amivel be volt vonva gyanúsan gyúlékonynak tűnt. Minden maradék erőmet összeszedtem és a lehető legnagyobb lángokkal gyújtottam meg a fonalat, a tűz bár nem volt erős, se nagy, villámgyorsan továbbterjedt. A pókok borzalmas hangokat kiadva kezdtek szaladgálni, de már esélyük sem volt, ők is lángra kaptak. Borzalmas bűz töltötte el a levegőt, a gyomrom is felfordult az égett hús szagától.
Pár pillanat múlva a tűz kihunyt, és nem maradt más a pókok helyén csak némi hamu.
- Uh, én már nem bírom, tovább azt hiszem. – A földre rogytam és a hátamat nekivetettem egy sziklának. Azonnal elvesztettem az eszméletemet.

Valami rettenetes szagra ébredtem fel, meg hangos morgásra. Mikor kinyitottam szemem
egy vicsorgó kutyaszerű nyálkás lény állt elöttem. Olyan volt, mintha kifordították volna, és csak egy arasznyira volt a pofája az arcomtól.
-Ó te jó...! – a szörny felém kapott a pofájával éppen csak arra maradt lehetőségem, hogy arrébb rántsam a fejem az útból, így a szörny ocsmány képével nekiment a sziklának, de nemhogy kárt tett volna magában, hanem kiharapott egy nagydarabot belőle, amit aztán a földre köpött. Ez idő alatt sikerült arrébb kúsznom, de nem elég messzire, egy nagyobb kőfal tövében kötöttem ki. Ugyan némileg kipihentem magam, de erőm az még korát sem volt elég akárminek a legyőzéséhez. Maximum tíz percig lehettem eszméletlen. A lény rám vetette magát, valósággal földhöz szegezett, és ocsmány pofájával a nyakam és a vállam felé kapott, hiába próbáltam eltolni magamtól nehéz volt, és erős, de legalább nem ért el. Leugrott rólam, a lábamat vette célba.
Aztán nyilalló fájdalom hasított a lábamba és a mellkasomba egyszerre. A kutya karmos lábával a mellemen éktelenkedő sebet karmolta, és fogait a bokámba mélyesztette. Hangosan felsikítottam fájdalmamba. A ruhám vértől nedvesen tapad hozzá a bőrömhöz. Még erősebben próbáltam ellökni magamtól a kutyát, közben még ép lábammal vadul rugdostam, elengedett és hátrébb tántorodott, de csak azért, hogy újra rám ugorhasson.
De ezúttal nem ért el hozzám. Az utolsó pillanatban arrébb ugrottam a kutya nekicsapódott a falnak, de olyan erővel, hogy az is beleremegett. Aztán kövek gurultak majd zuhantak le és betemették a lényt, ami még ezután is ott vergődött a kövek alatt egy ideig, de hamarosan kimúlt.
~ Jó, mostantól nem szabad bekómálnom, mert különben megölnek.~
Visszamentem és megkerestem a kabátomat, amit aztán kötésként hasznosítottam újjá. Az anyag szinte itta magába a vért, rövid időn belül teljesen feleslegesnek bizonyult, így hát eldobtam. Mikor eldobtam a kabátot, a mozdulatra eszembe jutott, hogy még a lakrimákat is el kell helyeznünk. Rettentően fájt minden mozdulat, viszont ezzel nem törődtem. Éreztem minden egyes pillanatba, de ha ezzel foglalkoztam volna, akkor akár el is vághattam volna a saját torkomat, az önsajnálattal csak meghosszabbítottam volna a szenvedésemet, és közben a többiek harc közben halnak meg, majd végül én is, és utána mindenkinek annyi lenne. Ezt pedig igazán szánalmas vég lenne. Nem törődtem tehát a fájdalommal, elkezdtem elhelyezni a lakrimákat a megfelelő módon.
~ Gyerünk, mindjárt kész vagyok! ~
Éppen le akartam tenni egy lakrimát, mikor megjelent egy teknősszerű szörny, ami kis híján átgázolt az egyik lakrimán.
- Takarodj onnan! – ordítottam rá botor módon. A szörny ugyan megtorpant, de csak mert kiszúrt magának és felém rohant.
- Az ördögbe! –Arrébb vonszoltam magam, lehetőleg legmesszebb a lakrimáktól.
- Red Carpet! – a lángszőnyeg csak annyira volt elég, hogy épp az utolsó pillanatban felemelt annyira a földtől, hogy a lény pont átrohant alattam, aztán a földre estem. Egy szikla mögött találtam menedéket a szörny elől, aki elég hülye volt hozzá, hogy ne találjon meg. Tovább ment új prédát keresni. A közelben ott harcoltak a többiek, nyílván közülük akart válogatni.
~ Egyre több szörny van itt… gyorsan be kell fejezni ezt az egészet és eltűnni innen a fr@ncba.~
Visszatértem a lakrimákhoz, és folytattam, amit elkezdtem. Még három lakrima volt hátra, de ekkor meghallottam, hogy valami közeledik felém.
~ Fenébe már! ~
Biztos voltam benne, hogy nekem lőttek. Semmi erőm nem maradt már, örültem, hogy ezeket a lakrimákat a helyére tudom tenni. De úgy tűnik, hogy még ezt sem leszek képes a helyükre tenni, mert itt és most fogok elpatkolni. ~ De azért megpróbálom! ~Tovább pakoltam lakrimákat, nem is törődve a szörnnyel, ami hátulról közeledett felém. Csak azt figyeltem, hogy mimnél gyorsabban elhelyezzem a gömböket a helyükre, lehetőleg mindet. De mindemellett rettentően féltem attól, ami most bármelyik pillanatban be fog következni.
- Fire Dragon’s Hand!
Az ismerős hang fentről érkezett, a szörny felé kaptam a fejem olyan gyorsan, hogy a nyakam is beleroppant.
A sárkányölő két erős ütéssel felnyitotta a teknős-szörny páncélját, aztán az alatta meglapuló ocsmány lényt is egy harmadik ütéssel. Ezután a földre esett, de mintha nem is érezte volna meg felegyenesedett.
- Legközelebb jobban figyelj a hátad mögé, miközben pakolászol!Már éppen válaszoltam volna neki, hogy igen is figyeltem, de mielőtt felfoghattam volna, valami a levegőbe dobta őt, aztán egy skorpiószörny bukkant elő a föld alól, és csápjaival lerántotta magával a lyukba, ahonnan előjött.
Némiképp aggódtam, hogy mi fog történni vele, de még el kellett helyeznem a többi lakrimát, ráadásul nem tűnt gyengének, szóval nem volt miért aggódnom.
Amilyen gyorsan elvégeztem ezt a munkát is, már amennyire ólomsúlyú lábaim hagyták. Aztán még utoljára ellenőriztem, hogy megfelelő távolságra vannak-e egymástól, megfelelő sorrendben.
~ Rendben, már csak a jelet kell kivárnom. Addig pedig távol kell tartani minden szörnyet az útból.~
Szerencsére már csak egy szörny zargatott.
Alig, hogy távolabb mentem a lakrimáktól, célba vett egy az előbbi kutyára erősen hasonlító ronda lény, de addigra azért valamennyire már összeszedtem magam. Már nem voltam annyira gyenge, segített, hogy egy rövid ideje legalább mágiát nem használtam, bár így se voltam túl sokra képes, éppen csak annyira, hogy távol tartsam a szörnyeket a lakrimáktól, de közben arra is ügyelnem kellett, hogy ne pont én legyek az, aki miatt korán felrobban majd akármelyik lakrima. Olyan távol csaltam a szörnyet a lakrimáktól, amennyire csak bírtam. De az a kevéske erő, amit összegyűjtöttem, amíg nem használtam tűzmágiát egy szempillantás alatt elhagyott. A lángok kialudtak, és a szörnyeteg rám vetette magát, de elvétette és csak magával sodort a földre, fogával belemart a már amúgy is sérült lábamba. Őt magát tovább sodorta a lendület úgy fél méterre landolt tőlem, de még meg sem állt, már újra felém indult, lassan, idegtépően lassan. Aztán hirtelen megérkezett a jelzés, majd később Reigen és Gab is felbukkant. Ezután Tabuchi elhajította a katalizátor lakrimát, s szinte azonnal utána robbant is a többi lakrima.
Vakító villanás, majd ezt egy hatalmas robbanás követte, melynek hangja olyan volt, mintha ezer ágyút sütöttek volna el a fülem mellett. Közvetlen ezzel egy időben a kutya újra felém ugrott, de a robbanás ereje elsodorta tőlem. Aztán hirtelen perzselően forró lett a környéken a levegő. Nem is emlékszem, hogy éreztem-e már a saját bőrömön a tűz fájdalmas perzselő érzését, de most megtapasztalhattam én is, aztán egy hatalmas erő röpített hátrafelé. Többször is nekicsapódtam a földnek, aztán pár sziklának, sebeim úgy fájtak, hogy a lélegzetem is elakadt tőle és talán az eszméletemet is elvesztettem pár percre, mert mikor kinyitottam a szemem, egy hatalmas átmérőjű kráter oldalán hevertem és a felém gördülő kisebb- nagyobb kövek csapódtak nekem, a szörnyeknek pedig nyomtalanul eltűntek.
Aztán hirtelen megmozdult a testem, de nem a saját akaratomból: Valami erős szívóerő egyenesen a lyuk felé mozdított el. A szemem sarkából megpillantottam az eszméletlen Arashi-t aki hozzám hasonlóan megindult a lyuk felé.
Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni mindenben, de a szívóerő messze erősebb volt nálam, hiába volt minden próbálkozás, folyamatosan csúsztam hátra. Megfeszítettem minden izmomat, a mellkasomba belehasított a már jól ismert fájdalom, de olyan hirtelen, hogy nem bírtam hang nélkül elviselni, bár talán ekkor már csak a kétségbeeséstől volt az egész. A könnyem is kicsordult a fájdalomtól és az elkeseredettségtől, mert úgy tűnt akármit teszek, itt fogok elpatkolni, pedig még voltak terveim. Még nem találtam meg a mesteremet, és képen se töröltem, amiért lelépett.
A vákuum hirtelen sokkal erősebben kezdett szívni, a testem megemelkedett és megindultam a lyuk felé.
~ Azt hiszem itt a vé…~
A vákuum nekivágott Gabriel-nek, aki kardját a földbe szúrva támasztotta meg magát, így a vákuum őt nem mozdította el. Gyorsan átfogott a mellkasom alatt, hogy a vákuum ne tudjon tovább sodorni.
- Mi történt?
- A-a kölyök! A kölyök! – csak ennyit tudtam mondani, aztán megint belenyilallt a fájdalom a mellkasomba, felszisszentem. Gab elemelte az egyik kezét, és döbbenten meredt rá az én véremtől nedves tenyerére. Aztán Arashi húzott volna el mellettünk a vákuum erejétől, de Gab gyorsan kapcsolt, még idejében elkapta az egyik kezét, de a vákuum erejétől kiugrott a válla, kardja éle pedig belevágott a húsába.
- A picsába! – ordította magából kikelve- Arashi! Arashi, térj magadhoz!
Gab egyik kezével Arashi-t tartotta, másik karjával engem szorított magához, és olyan erősen nyomta a kezét a sebre, hogy már az is fájt. Kizártnak tartottam, hogy még sokáig bírná, ráadásul a kard is bármelyik pillanatban elmozdulhatott a földből.
- Alice, segítened kell! Nem bírom tartani, ha belerepül abba a szarba, vége van, és egyre erősebb, nem bírom tartani!
Bólintottam, hogy megértettem, aztán megpróbáltam megfeszíteni a srác alkarját. Visszahúzni fizikailag már képtelen voltam, de legalább ezzel is megkönnyítettem Gab dolgát.
- Arashi, térj magadhoz! Nem ismerlek, de tudom, hogy nem azért jöttünk el eddig, hogy itt beadjuk a kulcsot! Semmi kedvem üres sírt állítani neked itt, az isten háta mögött! Arashi, a kurva életbe, szedd össze magad!A szíváserő rántott egyet rajtunk, ahogy a lyuk egyre kisebb lett, úgy nőtt a vákuum ereje és Arashi karja kicsúszott Gab kezéből.
- Bassza meg! – Gab belökött a kard tövébe, majd Arashi után vetette magát. Bár most biztonságban voltam a vákuum szívóerejétől, még így is éreztem a testemen annak erejét.
De szerencsére semmi sem tart örökké. Egy tompa puffanást hallottam, aztán a vákuum megszűnt, a lyuk pedig bezárult. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd fájdalmasan felnyögtem, kezemet a sebre szorítottam.
~ Végre… vége van! ~
Gab és Arashi – aki újra magánál volt – visszajöttek hozzám, és Gab az ölébe kapott. Igazán hálás voltam neki ezért, mert erősen kételkedtem benne, hogy ezek után lábra tudnék állni. Ahhoz túlságosan megkönnyebbültem.
A közelben a gitáros és a kölyök még mindig, vagy már megint harcoltak, legalábbis a hangokból erre következtettem. Erőm az nem volt odafordítani a fejem, egyszerűen csak a légzésemre koncentráltam.
~ Élek, és azt is megtettem, amit csak tudtam.~
Arashi elindult a harcolók felé, Gab is tett pár lépést, de aztán megtorpant.
Letett a földre a kardja mellé, aztán elrohant a táskájához. A szemeim le akartak ragadni, az ájulás kerülgetett, torkomból rekedt köhögés tört fel.
Gabriel visszatért, kezében a táskájával, és előkotort belőle egy köteg kötszert. Megkereste a sebet és alaposan megvizsgálta. A hátam mögé nyúlva azt is észrevette, hogy a penge a mi a szúrt sebet okozta, a hátamat is átlyukasztotta.
Levette a köpenyét és lehasította annak alját. Aztán lefektetett a földre táskáját pedig a térhajlatom alá fektette.
- Ez most csípni fog. – közölte, de azt nem tudta, hogy az a kis csípő fájdalom semmi ahhoz képpest, amit eddig éreztem. Miközben beszélt, elővett egy üveget, amiben sejtéseim szerint valami fertőtlenítőszer, vagy valami ital van. Nem is tévedtem, mikor kinyitotta az üveget az orromat megcsapta a wisky ismerős szaga. Nem voltam oda a szagáért, de most annak is örültem.
Az ital egy részét rálocsolta a sebre és valóban csípett egy kicsit, de nem gondoltam jól, amikor azt hittem, hogy ennél jobban már nem fájhat. A könnyem is kicsordult belé. Gab a kötszert rászorította a sebre.
- Szorítsd ide, és nyomd!
Úgy tettem, ahogy mondta. Miközben én ezzel voltam elfoglalva, ő egy újabb köteg kötszert vett elő, és átitatta a wisky-vel, aztán a sebre helyezte.
- Emeled meg a hátad, Keresztül szúrtak.
~ Ha nem mondod, nem jövök rá a fenébe is…!~ Az ajkaimba harapva megfeszítettem magam és egy kicsit megemelkedtem, Gab pedig gyorsan átcsúsztatta a kötést. Nagyon ügyelt rá, hogy a kötés pontosan a sebre illeszkedjen. Ezután áthúzta a kötést a hasfalamon és az oldalamnál megkötötte. Nagyon szoros volt és kényelmetlen, de jobb, mint a semmi. Gab a saját sérülését is ellátta, közben jó nagy kortyokat döntött le a wisky-ből szíverősítőnek.
- Most pedig itt maradsz, és nem mozdulsz! - parancsolt rám feleslegesen, aztán rám terítette a köpenyét és magához vette a kardját - Gyorsan lerendezzük a srácot, aztán Reigen vagy Arashi elrepül veled a városba.A büszkeségemnek már akkor lőttek, hogy a kissrác nyársra tűzött, szóval már azt se bántam volna. Csak legyen már vége ennek az egésznek.
A fájdalom, ami kínzott, nem enyhült. Mélyen beszívtam a levegőt miközben fáradtan lehunytam a szemeimet.
~ Legközelebb nem fogok így megsérülni. Erősebb leszek annál! És ha majd megerősödtem szépen visszafizetem a kis rohadt taknyosnak a kölcsönt, de kamatostul! Ez még egy pont a képzeletbeli listámon. ~
Elaludhattam. Bár az is lehet, hogy csak sokáig volt csukva a szemem, nem tudom pontosan. A harc zaját már nem hallottam, csak beszédhangot. Nagy nehezen feltápászkodtam a földtől és közelebb kezdtem araszolni a hangok irányába.
Mikor azonban megpillantottam a többieket majdnem megállt bennem az ütő is:
Rettenetes állapotban voltak. Úgy tűnt, hogy akármit is próbáltak az ellen az átkozott fiú ellen tenni, semmi sem használt.
- De hála ennek, mutatok nektek valami igazán menőt Valamit, ami jogosan mondható kardom méltó páncélzatának.– felvillant a mágikus pecsét, de mielőtt még bármit is tehetett volna egy hang szólította meg a magasból. Egy macska volt az, ami kis szárnyakon repült.
~ Haha, most már haluzok is!~
- Igyekezz kölyök, kellenek azok a lakrimák. A mester egyre türelmetlenebb, ne várasd tovább. – Mégsem hallucináció volt a macska, hanem valóságos, hús vér élőlény. De akkor is rettentő sokkoló volt a tudat, hogy még ennél a kölyöknél is van erősebb.
- Pedig pont elértünk az izgis részhez. De nincs mit tenni, ugye? Mindenesetre mesteri érzéke van az időzítéshez annak a hatalomfóbiásnak.
A sziklák közül, - ahol az imént még az átjáró volt – a föld alól lakrima kristályok törtek ki, amit a kis mocsadék eltett, aztán a macskával az égbe emelkedett és elrepült.
- Szóval vége van. – megkönnyebbülten mentem közelebb a többiekhez, akik igencsak rosszbőrben voltak.
Boldog voltam, hogy mindezen túlestünk, a küldetést is megcsináltuk és mindannyian élünk, de ez a boldogság rettenetesen keserű szájízzel párosult.
Kis körbe verődtünk és elkezdtük megbeszélni, hogy hogyan is kéne visszajutnunk a városba. Nekem igazából addigra már édes mindegy volt, csak a lehető leghamarabb érjük oda. Lehorgasztott fejjel ültem ott és hallgattam a többieket.
Végül is Jason – mint utóbb kiderült a neve is – állt elő a lehető legjobb ötlettel, elővett egy Babiloni Gyertyát. Csak annyi volt a dolgunk, hogy a városra gondoljunk. Jason meggyújtotta a gyertyát, aztán hirtelen erős rántást éreztem a hasam tájékán. Olyan volt, mintha gyomron vágtak volna, majd a hátamnál fogva próbáltak volna meg beráncigálni egy rettentő szűk lyukba. De az egész egy percig tarthatott talán, aztán egy piactéren landoltunk. Mindenem sajgott, és hányingerem volt. Éreztem, hogy kavarog a gyomrom és szinte biztos voltam benne, hogy tiszta zöld a fejem.
Valahogy mégis megúsztam rókázás nélkül. Persze, az hiányzott volna még csak. A piactéren sok kíváncsi, ijedt arc meredt felénk. Megértettem a reakciójukat, hisz a semmiből bukkantunk fel. De nem volt időm azzal törődni, hogy a körülöttünk bámészkodók megbarátkozzanak a gondolattal, hogy egy csapat ember jelent meg a semmiből, odamentem egy kisgyerekhez, aki egy kisebb csomagot tartott a kezében.
- Kicsikém, merre van a kórházi? – szólítottam meg a kis csitrit, aki erre ijedten összerezzent, de dadogva azért elirányított a korházhoz, ami mint kiderült itt volt nem messze.
Megköszöntem a segítséget, aztán leadtam a drótot a többieknek, de eljutni odáig még jó ideig nem tudtunk, mert a város lakói – akik idő közben rájöttek, hogy ismernek minket – teljesen körbevettek minket és arról faggattak, hogy mi történt.
- Öm… nem lehetne ezt az után, hogy ellátták a sebeinket? – meg se hallották. Vagy nem törődtek vele. Mivel úgy tűnt, hogy addig nem leszek rendesen ellátva, amíg el nem mondom, amire emlékszem, úgy döntöttem, hogy elmondom amit akarnak, de nem bocsátkozom részletekbe.
- Elnézést! – egy nő volt az – Egy férfi még volt veletek, aki a városban lakott. Ő hol van?
- Sajnos meghalt.
Többen is elborzadtak a hír hallatán.
- És miért voltak itt a szörnyek?
- Elég messze innen egy kanyonban nyílt valami átjáró. Azon keresztül jöttek át. Azért mentünk oda, hogy elpusztítsuk az átjárót. Lakrimákat helyeztünk el, amiket egy detonátor lakrimával lehetett felrobbantani. Amikor minden a helyén volt felrobbantottuk és így az átjáró bezárult, bónuszképpen pedig a szörnyek is elpusztultak. Na de most már mennem kell, valakinek össze kéne foltoznia. – nem foglalkoztam tovább az emberekkel. Mindenem fájt, anyagon nem volt kedvem tovább jó pofizni. Minden utamba kerülőt félrelökve elindultam a kórház felé.


Ha valamit elrontottam szóljatok