Nagyküldetés: Lokfar

- És aztán mit csináltál? - kérdezett vissza izgatottan Muki.
- Lerúgtam őket, de csak eztán vettem észre, hogy ők is ott voltak rajta.
Muki hangos nevetésben tört ki. Szeméből még a könnye is eleredt, miközben visítva verte az asztallapot. Én jobbnak láttam, ha a korsómat magamhoz veszem, ha nem szeretném, hogy annak tartalma kárba vesszen, ezért fel is emeltem az asztalról a fából faragott korsót. Jól is tettem, hiszen a poharak és tányérok hamarosan vad táncba kezdtek az asztalon. A következő pillanatban már hátradőltem a székemben, hogy kényelmesen megvárjam, amíg ivócimborám röhögő görcse elmúljon. Persze ez nem ment olyan gyorsan, néha már azt is elhittem, hogy Mukinak nevetés mágiája van, mert ha egyszer rázendített szinte abba se akarta hagyni. A nagy várakozás közepette beleittam a sörömbe, hátha gyorsabban telik majd az idő.
Mikor már csendesedett a nevetés, és csak a székében hátradőlve, hasát fogva nevetgélt megérkezett Probulus is, aki körülbelül egy órája tűnhetett el.
- Helló, Muki! - köszönt hangosan Probulus.
Muki persze nem tudott visszaköszönni, hiszen a röhögő görcse még kitartott, inkább csak jobb kezét emelte fel, üdvözlés gyanánt.
- Ezt nézzétek mit találtam! - az asztal közepére csapott egy plakátot, úgy hogy az felém álljon. Arcára büszke mosoly kúszott.
Ivócimborám erőt vett magán és lenyelte a további nevetését, hogy megnézhesse a plakátot. Követte ma példáját, miközben abban bíztam, hogy a végzetem hirdetését pillantom meg.
- Húú, ezt ma rakták ki.
- Aha… - dünnyögtem, miközben a plakát szövegét olvastam. Kezdeti lelkesedésem pillanatokon belül alábbhagyott, amint a szöveg végére értem. - Ez most komoly? - szegeztem a kérdést Probulusnak. - Szerinted majd egy felfedezősditől meghalok?
- A múltkor majdnem bejött - vágott vissza Probulus.
- Mert azt egy hozzáértő ember ajánlotta.
- Azért egy próbát megér! Ha bátor mágusokat keresnek egy expedícióhoz, akkor nem kis esély van rá, hogy veszedelmes szörnyek várjanak ránk azon a helyen!
- Utálom a szerencsejátékot… - morogtam. - Keress inkább egy nyilvánvalóbb megbízást!
- Hé, várjál már! Még nem is hallottad a megbízás háttértörténetét? - hadonászott a plakát után Muki.
- Nem.
- Richard ma reggel elmesélte, mikor kitette ezt a megbízást.
Probulus érdeklődve ült le az asztalhoz, én pedig unott képpel figyeltem cimborámat, aki ebben a pillanatban vette fel a mesemondó ábrázatát.
- Az egész a távoli fagyos északi vizeken történt - sejtelmesen próbált beszélni, miközben felmászott az asztal tetejére, s gyorsan lerugdosott onnan mindent. Gondolom nem akart megint úgy ráfázni, mint a múltkor, mikor sikerült fejest ugornia a padlóba az asztalról. - Különös fényeket pillantottak meg a hófedte csúcsok felett táncolni. A fények oly bódítóan járták a sejtelmes táncukat, hogy azok hipnotikus állapotba hozták az embereket. Ezek a titokzatos fények pedig odavonzották a hajósokat, akár a rézcső a színesfém orientált zsiványokat. Egymás után tűntek el a hajók, és senki sem tudta, hogy miért vagy, hogy mitől!
Ez a rész már jobban érdekelt. A hajók nem tűnnek el oktalanul.
- Csupán egy túlélőt találtak! Aki egy roncsdarabba kapaszkodva ért partot.
Roncsdarab. Pont ez kellett nekem. Hacsak nem egy jéghegy intézte el a hajót, akkor valami igen veszedelmes erővel bíró élőlény lehetett.
- Viszont hiába próbáltak rajta segíteni, a végzete elől nem tudott menekülni és hamarosan meghalt ő is.
Végzet. Egy gyönyörű szó, talán az egyik kedvencem.
- Ám még mielőtt meghalt volna nem tudott másról beszélni, csak a fényről, amihez bármi áron vissza akart jutni. - Muki összecsapta tenyereit, majd vigyorogva hozzátette: - És ennyi! - leugrott az asztalról, és visszaült székébe.
Probulus hatalmasat nyelt, látszólag már nem volt annyira lelkes, mint a történet előtt.
- Ott lesz az én végzetem! - csattantam fel, miután kirúgva magam alól a széket felálltam.
- Mi?! - nyögött fel Probulus. - Mi ez a hirtelen pálfordulás?
- Ezt én is kérdezhetném.
- Ne keverj össze magaddal, én nem akarok meghalni!
- Rendben… Akkor jössz te, Muki?
- Dehogy megyek! Lukisz nélkül sehová!
- Tényleg! Ő hol van?
- Elment agyonverni azt a fickót, aki felcsinálta a húgát - legyintett, mintha mi sem történt volna.
- Már megint? - kérdeztem a fejemet csóválva.
- Tudod, hogy sokan vannak testvérek.
- Mindegy… - markoltam fel a plakátot. - A legjobbakat, és találkozzunk elődeink csarnokába! - köszöntem el ivócimborámtól, remélvén, hogy nem térek vissza soha többé erről a megbízásról.
- Ha te mondod, legyen úgy! - szólt utánam Muki.
- Várj, én veled megyek! - csattogott utánam Probulus.
- Nocsak!
- Megmondtam, hogy megörökítem a halálodat! Én pedig betartom az ígéretemet.
- Helyes! - bólintottam, és elindultunk hazafelé, hogy összeszedjük magunkat.

- Nem gondolod, hogy még valami mást is vinni kellene? - kérdezte Probulus elképedten, mikor meglátta, hogy a láncomon és a plakáton kívül semmi mást nem akarok magammal vinni.
- Nekem bőven elég annyi holmi, amit magamon tudok hordani.
- Akkor miért volt nálad mindig a zsákod, mikor egyedül utazgattál?
- Oh, tényleg! - Az ajtóban megállva visszafordultam, és az összetört szekrényemhez rohantam, amiben ott volt a régi kopott zsákom. Már nem most volt, hogy szétvertem a házat, de még azóta se lett helyrehozva, csakúgy, mint a bútorai. Probulusnak nem volt rá elég pénze és különben se volt sokat idehaza. Beköltözhettünk volna a céhbe, de semmi kedvem se volt ahhoz, hogy állandó jelleggel el kelljen viselnem azt a sok idiótaságot. Bőven elég volt a hülyeség, mikor inni voltunk, vagy megbízást keresni.
Gyorsan feltúrtam a zsákomat és kivettem belőle a mágikus kaleidoszkópot.
- Tessék! - dobtam oda Probulusnak a különleges tárgyat. - Még jól jöhet az expedíción. Én különben sem szeretem az ilyen mágikus szerkezeteket.
- Köszönöm, de biztos nem kell ez neked?
- Majd visszakérem, ha kell! Úgyis mindig a tyúkszememen taposol… - zártam rövidre a beszélgetést, mielőtt azt Probulus elvitte volna egy teljesen más irányba, jó szokásához hűen. - Induljunk, reggelre Hargeonba kell lenünk!
Zsebembe gyűrtem a plakátot, majd a házat elhagyva határozott lépésekkel a pályaudvar felé vettem az irányt.

Spoiler:

- Jonathan! - hallottam távolból nevemet, ahogy végig visszhangzott a céhház aulájában. Szokás szerint a magasból kémleltem céhtársaimat, vagy olykor az ablakon át lestem kifelé. Most is épp méláztam, s kicsit eltompultak érzékeim, fáradtnak éreztem magam, és bódultan ültem az ablakpárkányon, az álom már majdnem elnyomott, mikor ismét hallottam a távolból: - Jonathan-san! - hirtelen magamhoz tértem és a hang forrását kerestem, letekintettem és odalent állt az illető. Aimy volt az. Vajon megint azért keres, hogy felajánlja, hogy szívesen kitanít, mint az Archonom. Még mindig nem döntöttem el magamban, hogy igent mondok-e neki vagy sem, nem sok kedvem volt ehhez a beszélgetéshez, de mégis csak ő hívatott, a feljebbvalóm, engedelmeskednem kell neki. Szépen lassan leereszkedtem mellé.
- Aimy-san, örülök, hogy újra látlak - mosolyodtam el, s bár nem volt eléggé őszinte, meggyőzőre sikeredett. - Engem kerestél?
- Igen. Érdeklődnék, hogy gondolkodott-e már a múltkori ajánlatomon - tért egyből a tárgyra, s én fapofával járatni kezdtem agytekervényeimet, hogy mégis mi tévő legyek. Végül arra jutottam, hogy végül is megéri elfogadni a felkérést, hogy a tanítványai egyike legyek. Egyrészt Mia is alatta tanul, így továbbra is tarthatom a kapcsolatot az illúzió mágussal. Másrészt Aimy egy homonculus, a mester saját kezűleg teremtette, legalábbis ezt pletykálják. Valamint azt is hallottam róla, hogy nincs olyan mágia, amit eddig ne lett volna képes bemutatni, hála annak a másoló szemnek. Sok mindenre megtaníthat.
- Nos? - nézett rám kérdően, s hogy a hatást növelje egy picit oldalra döntötte a fejét.
- Rendben van. Elfogadom.
- Akkor parancsolj, az első küldetés, amit rád bízok - nyújtott át egy papírlapot. Ez a nő nem cicázik, egyből a tárgyra tér, s máris küldetésre küld. Mibe másztam én bele. Ránézek a lapra, nagy betűkkel áll rajta: Felkérés. Tovább olvasom: „Egy expedícióhoz keresünk bátor mágusokat, akik nem félnek az ismeretlentől. A kormány elsőként minket bízott meg Lokfar feltérképezésével. Minden érdeklődő jelenjen meg Hargeon városában a B & R fogadóban holnap reggel. Majd feltüntetve a jutalom, meglátva elkerekedtek szemeim. Egy millió gyémánt...
- Mondd csak Aimy-san, tudsz valamit erről a Lokfarról? - kérdeztem rá az egyébként is szokatlan névre, még sose hallottam róla.
- Nem sokat hallottam róla. Egy éjjel kezdődött az egész. Egy hajó szelte észak vizeit, s egyszer csak furcsa fények táncára lettek figyelmesek a távolban lévő havas csúcsok felett. Szinte vonzotta őket a kíváncsiság, hogy megnézzék mi az. Nem tudtak nem arra gondolni, hogy mi lehet ott. Ez volt az első eset, a hajó eltűnt, és többé nem hallottak róla.
- Érdekes, egy túlélő sem maradt? - kérdeztem rá.
- Az első esetnél nem, de ezek után sorra tűntek el a hajók. Senki sem tudta az okát, s egyre többen bontottak vitorlát, hogy utána járjanak, de őket is elnyelte a föld. Csupán egy túlélőről hallottam - bár lehet csak holmi pletyka -, egy roncsdarabon sodorta partra a víz. Próbálták életben tartani, de sajnos elhalálozott, de az utolsó lélegzetvétel előtt még motyogott valamit. Vissza akart térni a fényhez, mindenáron.
- Hmm... Érdekes - morfondíroztam, hogy mivel járhat egy ilyen veszélyes küldetés, és mégis mennyit kockáztatok azzal, hogy mint sötét mágus állok a kormány szolgálatára. A plakátra meredtem. - Lokfar, hah!? Elég hideg helynek tűnik. Kedvelem a hideg helyeket. Rendben van, elvállalom - mosolyogtam újdonsült Archonomra.

Másnap összepakoltam a nagy útra. Meleg ruhákat, és rengeteg élelmet és meleg italt csomagoltam, majd Moit a vállamra kapva indultam meg Hargeon városa felé. Ám még mielőtt útnak eredhettem volna, Mia már ott állott az ajtóban, arcán aggódó tekintet ült.
- Elmész? - tette fel a nyilvánvaló kérdést.
- El. Velem tartasz? - Nem tudom, hogy jutott hirtelen eszembe ez az ötlet.
- Nem lehet.. Dolgom van, rendet kell tennem utánad - utalt a fájdalmas múltra, mely még mindig igen fájó pont volt számomra és számára is.
- Sajnálom - biggyesztettem le számat.
- Vigyázz magadra - nyomott csókot orcámra, amitől egy kicsit jobb kedvem lett. - Úgy hallottam nem sokan tértek vissza Lokfarról.
- Ne aggódj, én leszek majd az első, aki egyben tér vissza - kérkedtem egy hatalmas vigyorral az arcomon.
- Bolond - mosolyodott el, s azzal ott hagyott. Végre elindultam hát Hargeon irányába.

Spoiler:

Leena épp egy hatalmas piros paradicsomot vett ki a kosárból, illata olyan erős volt hogy már pár lépésről felkeltette figyelmét. Sebastian heves alkudozások közepette próbálta csorbítani, az amúgy is magas vég összeszeget, a pár tonnányi árúért. Amíg ő és a kereskedő magasröptű eszmecserét folytattak, Leena elnézelődött a különleges zöldségek és húsok között a piacon, szinte alig akadt olyan dolog amit ismert is. Be kellett látnia, botor ötlet volt, felajánlania segítségét a raktár feltöltésben, hiszen egyedül a hatalmas kocsin lévő áru őrködésére volt alkalmas. Visszatette az ínycsiklandó paradicsomot a helyére és visszacammogott a kocsihoz. Pascal a rakomány tetején strázsált, keresve a potenciális tolvajokat, de azok valamilyen módon messziről elkerülték a rakományt, talán megérezték a rájuk váró borzalmat.
Majd húsz perc telt el, mire Sebastián visszatért, kaján vigyorral az arcán.
– Nos? - kérdezte Leena. – Sikerült?
– Hát még szép! - vágta rá ahogy felült mellé, és a kulcsot behelyezve beindította a motort. – Nem volt egyszerű eset a vén róka, minden áron ragaszkodott a tíz százalék kedvezményhez, de végül egy kis rá segítéssel csak sikerült az a húsz százalék.
– Rásegítés? - kérdezte értetlenül mire a fiú csak felemelte jobb karját, amin a bőr koromfeketévé vált, és hosszú karmok jelentek meg rajta.
– Na szép… - mondta Leena. A kocsi lassan döcögött végig a fő úton, majd átkanyarodtak egy kisebb útra ahonnan elérték a céh hátsó raktárait. Leena segített behordani a csomagokat, akkor járt életében először a raktárban. Sosem gondolta volna, hogy ilyen hatalmas kamrája van a céhnek, a falak polcokkal és asztalokkal voltak teli zsúfolva. Természetesen Sebastián munkájának, hála mindennek meg volt a pontos hely, melytől egyetlen milliméterrel sem lehetett eltérni.
– És mi a terved? - mára kérdezte a fiú, ahogy a csomagok tartalmát adogatta neki Leena.
– Nem tudom, Pascal gondolom, már tűkön ül, hogy hol vagyunk.
– Mit szólnál egy reggelinek kezdéshez. - vetette fel a fiú, ahogy görgős létráján felmászott a legfelsőbb polc tetejére.
– Jól hangzik! - vigyorgott fel rá.
Míg végeztek Leena elmesélte legutóbbi küldetését, Sebastiánnak. A fiú fejét csóválva hallgatta a borzalmas történetet, az örült városról.
– És nem is tudom, lehet hogy most hülyeséget mondok, de a démonok tudnak beszélni? - kérdezte ódzkodva ahogy kifelé haladtak a pult felé.
– Beszélni? Nem tudom, találkoztam már olyan szörnnyel aki tudott, de démonnal még nem igazán de lehet. Miért? - kérdezte Leenára sandítva.
– Hát csak úgy, kérdeztem… - ült fel a pult székre, és tekintetét a pultra szegezte.
– Hát persze csak úgy… - ismételte Sebastián. – Na kivel, miért érdekel!
– Azt hiszem találkoztam eggyel…
Sebastián másodpercek töredéke alatt kapta oda fejét.
– Találkoztál?
– Igen, ott bent a templomban, azt hiszem ott élt, vagy él, azt mondta ő tette ezt a falusiakkal, és említett valamit Mortenről is, hogy ő hívta vagy valami ilyesmi, meg hogy valamit befejezett. - felelte továbbra is a pultra szegezve szemét.
– Hogy érted hogy befejezett? - kérdezte feszült hangon Sebastián.
– Azt mondta befejezte elődei művét. - felelte.
– Hogy nézett ki?
– Nem tudom, én se értem, fura volt, úgy nézett ki mint egy hulla, vagy is nem csak olyan halott szürke bőre volt és vérvörös szeme. Emberi volt és nem is, és a szaga… soha életemben nem éreztem még ilyen szagot, nem is tudom mihez hasonlítsam… olyan…
– Milyen?
– Mintha nem is evilágról jött volna. - mondta ki végül. Sebastián arca megkeményedett és csend ékelődött közéjük.
– Jó lenne ha most egy időre meghúznád magad. - szólalt meg végül a pincér.
– De hát…
– Ezt pedig tedd el! - adott át neki egy kis fehér kendőbe tekert valamit.
– Mi ez?
– Babyloni gyertya, ha újra megéreznéd csak egy pillanatra is a jelenlétét azonnal gyere vissza a céhbe.
– Miért mondod ezt? - kérdezte idegesen. – Gondolod hogy megakar találni?
– Nem tudom, de lehetséges. Beszélnem kell valakivel arról, ő talán többet tud erről a különös lényről. - mondta mély hangon.
– ÁHÁ! - kiáltott fel egy hang. – Meg vagytok! Már rég indulnunk kéne! Hol az istenbe voltatok eddig? - vonta kérdőre őket Pascal.
Leena és Sebastián csak döbbent arccal néztek rá.
– Már reggel fél nyolc és KÉSÉSBE vagyunk!
– Pascal nyugi már, mi bajod? - kérdezte, de erre ő csak egy papírt nyomott a képébe.
– Látod ezt? LÁTOD? - a főnyeremény EGY MILLIÓ GYÁMÁNT! Ott a helyünk! Gyerünk szedelődzködjél, indulnunk kell!
– Nem hinném hogy ez jó ötlet…
– Már megbocsáss a de EGY MILLIÓ GYÉMÁNT nem volt elég egyértelmű célzás?
Leena kérdőn pillantott Sebastiánra aki csak hangosan sóhajtott.
– Ez a felhívás tegnap érkezett, és igen elég nagy a hozama de, elég bizarr történet is. Állítólag az éjszaki helyeken furcsa fényeket láttak mostanság az arra hajózok. Senki nem tudja honna jöttek vagy hogyan lettek, igazából eleinte senki nem foglalkozott vele, betudták némi változásnak az Aurórában. Persze az arra hajózok mind elindultak megkeresni, azt rebesgették a fény furcsa hatást gyakorol az emberre, mintha megbabonázná őket, de csak akkor kezdtek komolyabban foglalkozni a dologgal amikor már több hajó is nyomtalanul eltűnt. Eleinte kalózokra gyanakodtak, és nem gondolták volna hogy köze lehet a fényhez, de a nyomozások során kiderült mind a fény felé indult el, de vissza már senki sem jött. Nem sokkal ezelőtt egy túlélőt sodort partra a víz.
– Gondolom valami hihetetlen sztorival tért vissza. - jegyezte meg Pascal.
– Hát nem mondanám, a férfi rövid idő alatt meghalt, csak annyit bírtak megtudni tőle, hogy a visszaakar menni.
– Hogy?
– Visszaakart menni?
– Igen, nem vagyok biztos benne hogy… - kezdte
– Ezt nekünk találták ki! - vágott közbe Pascal. – És nézd Leena, északon van, jó messze déltől. Egyébként is rád fér némi levegőváltozás, menjünk! Naaaaa légyszíííí légyszíííííí! - kezdte nyúzni a lány arcát.
– Mit akarsz venni már megint? - tért a lényegre a lány.
– Hát… láttam egy fantasztikus könyves boltot, és van benne egy csomó minden és képzeled még egy csillag vizsgálójuk is van, és most akciós!!! - magyarázta Pascal lelkesen.
– Haj… - sóhajtott fel, majd Sebre nézett. – Akkor haza kell mennem a cuccaimért! - adta be a derekát Leena.
– Már itt vannak! Minden ami kellhet! - vágta rá Pascal.
– Azt meg még is hogy?
– Két és fél órát vártam rátok, volt rá időm. - felelte nyersen.
– Na jó nem bánom, de nagyon vigyázzatok magatokra, és ne felejtsd el amit mondtam! Ha kell használd, ne érdekeljen semmi! - adta be ő is a derekát, bár arcán látszott nem szívesen teszi.
– Király akkor hívom is Pickkót!
– Pickóó? Az meg ki? - akadt meg egy percre Leena.
– A kártyás srác tudod! Épp Hargeonba megy gyertyával, már lezsíroztam vele az utunkat!
– MÉG BELE SE MENTEM ÉS TE MÁR FUVART SZERVIROZOL!? - tért ki hitéből Leena.
– Jól jól van, nyugi már tudtam hogy bele fogsz menni. vigyorgott rá Pas azzal el is ugrált.
– Seb nincs véletlenül egy kölcsön kabátod, ez Az észak nem hangzik…
– Parancsolj! És azt még várjátok meg amíg rakok nektek össze némi kaját.
Picckó, kedves fiú volt a maga módján, de a fuvar ára egy vacsora volt, amint visszaér a megbízásról. Leena kénytelen volt belemenni a sármos fiú ajánlatába bár mennyire is nem akart, majd a fiú meggyújtotta a gyertyát.



Drága egyetlen Admin Úramnak!

1. Nem tudok spoiler bigyót csinálni!^^
2. 8480 VE
3. Elszakíthatatlan kötél /6m/, Mágikus térkép, 1 Babiloni Gyertya, Fény Toll /halványkék/, Hangtalan Síp /2 pár/, Feneketlen Kulacs - megtöltve forró teával -, meleg ruha, három napi étel.
4. Égsárkányölő mágia, remélem csak vicc volt hogy írjak le ide mindent, ha még sem idéznék tőled egy mondatot. "Használd a fantáziád kis csillag!"
5 Pascal 640 VE - mágia még nincs -

- Mégis mit csinálsz te?! - csattantam fel, mikor észrevettem, hogy Probulus beállt a pénztár előtt kígyózó sorba.
- Jegyet veszek - válaszolta, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Jegyet?! Az minek?
- Hát… Tudod, amíg utánad kutattam sokszor utaztam vagonok tetején, reménykedve, hogy ott leszel az egyiken - válaszolta kissé zavarodottan. - Csak ugye túl sokszor fejezett le majdnem egy alagút…
- Talán azért, mert nem állva és nem is ülve érdemes utazni, hanem fekve és aludva… - csóváltam a fejem, majd elindultam a vonat felé.
Lassan minden kezdett olyan lenni, mint régen. Probulus szüntelen a sarkamat taposta, Muki és Lukisz hülyeségeikkel fárasztott, megbízásokat vállaltam, és a vonatok tetején potyáztam, miközben Probulus volt olyan becsületes és még az én jegyemet is megvette. Soha nem értettem meg, hogy miért csinálja ezt. Talán belebetegedett volna a bűntudatba, hogy potyán utazok. Fárasztó volt ez a Quatro Cerberus módi.
Kivártam, hogy senki se figyeljen rám, majd ahogy jóapám megtanította kinéztem a legmegfelelőbb helyet és elfoglaltam azt az egyik vagon tetején. Kölyökkorom óta hozzá voltam szokva a tetőn utazáshoz. Az igazat megvallva már az idejét sem tudom annak, hogy mikor utaztam átlagember módjára…. Talán soha? Még az is meglehet. Nem szerettem odalent, a többi emberrel utazni. Már a gondolattól is rosszullét kapott el, hogy a sok nyávogó, sipákoló gyerek és felnőtt között nyomorogjak egy talpalatnyi helyen. Persze ennek oka valószínűleg az volt, hogy édesapám annak idején jól teletömte a fejemet a mondvacsinált bölcsességeivel és okosságaival. Akárhogyan is akartam, nem tudtam kikerülni a bugyuta rizsájának hatása alól. A beszélőkéjén, a gitárján és rajtam kívül semmije se volt. Nincstelen egy család voltunk. Pontosabban fogalmazva vagyunk, mert a mai napig nem változott a helyzet. Marcus egy aljas, akasztófára való görény, Jimmy - akit tulajdonképpen testvéremnek, ikertestvéremnek is nevezhetek - csak a gyilkolásnak és rombolásnak él, és velem bezárólag be is fejeződött a család vérvonala. Arthur megrögzötten állította, hogy régen neves család voltunk, ám ha igaza is volt mára ennek már nyoma sem maradt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a felhők száguldoznak fölöttem az égen, vagyis inkább én száguldozok alattuk, mert a vonat már úton volt. Kicsit elmerültem a gondolataimban. Homlokom ráncolva bámultam a felhőket tovább.
- Megint kezdődik… - morogtam. - Kezdek túl érzelgős lenni, mióta újra beálltam a kutyák közé.
Néhány pillanattal később egy furcsa, de már ismerős érzés kerített hatalmába. Jól tudtam, hogy mi okozza ezt. Probulus már megint az agyamban turkált! Az a nyakatekert macska-ember a mágiájával lenyomozott és valahol a közelemben keresett magának egy ülést. És most, hogy nem tudom megfojtani, amiért a fejemben turkál, él a lehetőséggel. Ám ezt követően pillanatokon belül ráhagyta a kutakodást, valószínűleg megérezte, hogy rájöttem mit csinál. Ezt követően az út zavartalan volt, a legnagyobb gondom az volt, hogy a bárányfelhőkből a lehető legelképesztőbb szörnyeket képzeljem magam elé, amik elhozzák számomra a végzetemet.
Hargeon városának pályaudvarára megérkezve nem várt minket semmi különleges, csupán ugyanaz a nyamvadt, nyüzsgő város. Utáltam a tömeget. Világéletemben ki nem állhattam, ha emberek tucatjai vettek körbe. Ezért is alakult ki, az a szokásom, hogy a városokban a háztetőkön közlekedem, odafent senki se ált utamba, vagy fárasztott az idiótaságával, leszámítva Probulust, aki ha ugrabugráról volt szó százszor ügyesebb volt nálam. Sohasem felejtettem el azt a napot, amikor az első megbízásomon találkoztam vele és az éjszaka közepén végigüldöztem egy egész falun. Akárhogy loholtam utána, vagy próbálkoztam bármivel, nem értem fel az ő macska ügyességeihez. Szóval miután a pályaudvarról megléptünk együtt vágtunk neki a háztetőknek. Ilyenkor valamiért sohasem tudtam uralkodni magamon, és előtört belőlem az a mélyen megbúvó gyerek. Sohasem tudtam hidegvérrel sétálgatni és ugrálni a tetőkön, mindig, szinte kivétel nélkül futva közlekedtem, edzésnek, bemelegítésnek sem volt utolsó. Ilyenkor nem nagyon érdekelt az utca eseménye, bár szaglásom és hallásom segítségével valamelyest képben voltam, hogy mi történik odalent.
- Oda nézz! - állt meg Probulus és a tenger felé mutatott.
Néhány ártatlan cserepet összetörve lefékeztem, majd mellé sétáltam. Homlokomat ráncolva figyeltem a mutatott irányba, de arra csak a kikötő volt és pár hajó.
- Mi az?
- Nézd azt a hajót!
- Csak egy hajó. Mit nézzek rajta?
- Szerintem, ha pár perccel korábban járunk erre, akkor még láthattuk volna a vitorláján díszelgő királyi emblémát.
- És akkor mi van?
- Nem gondolod, hogy köze lesz az expedícióhoz?
- Hagyjál már a hülyeségeiddel! - intettem le, majd azonnal tovább is indultam. Még találnunk kellett egy elfogadható szállást, ahol meghúzhatjuk magunkat. Első gondolatom a plakáton feltüntetett hely volt, elvégre az volna a legkézenfekvőbb.
- A B&R már tele van - szólt utánam Probulus.
- Honnan gondolod? - fékeztem le, néhány cserepet lelökve a tetőről.
- Az odalenti kalandorok fejéből - mutatott le, elégedetten mosolyogva.
- Az utóbbi időben mániád lett másik fejében turkálni… - morogtam. - Akkor máshol szállunk meg.
- Az észak-keleti negyedben van még üres hely.
- Akkor arra megyünk! - fordultam észak-kelet felé, majd megindultam.
Néhány perc múlva meg is érkeztünk az emlegetett negyedbe, ahol egy kis fogadóban sikerült szállást találnunk. Az árak szerencsére nem voltak borsosak, bár már találkoztam olcsóbb fogadóval is. Igaz ott a szobák egy disznóólra emlékezettetek, aminek a közepére a gazda tessék-lássék módjára behajított egy kis szalmát. Nos, az valóban olcsó fogadó volt, viszont a sörüknek párja nem volt. Ebben a fogadóban az árak elfogadhatóak voltak, de a sör is csak jó indulattal volt átlagosnak nevezhető, mintha ennek is olyan halszerű utóíze lett volna. Ám halas utóíz ide vagy oda Probulus tetszését nem nyerte el ez a nedű sem. Túl kényes volt a gyomra, és nem is bírta az ital, még ha két kanál zsírt benyelt ivás előtt, akkor is az ötödik korsó sör után már a lábaimba csimpaszkodva jött utánam.
- Ez valami rém pocsék… - sziszegte, miután sörét visszaköpte a korsójába, anélkül, hogy azt rajtam kívül bárki is észrevette volna. - Hogy vagy képes te meginni ezt a kutyavizeletet?
- Ittam már olyant is, amibe a légy csak egyszer kortyolt bele, és a következő útja a falnak vezette, amiről döglötten pattant le.
- Jaj ne! Inkább ezeket a történeteket ne meséld el!
- Így akarsz te hiteles könyvet írni a végzetemről?
- Azt hiszem, az ilyen dolgokat kihagyhatjuk - itt egy kis szünetet tartott, majd nagy levegőt vett és tovább folytatta a mondandóját: - A könyvről jut eszembe! Ellátogatok a közeli könyvtárba, valaminek mindenképpen utána szeretnék nézni - pattant fel pulttól.
- Én meg igyak itt magamban? - csattantam fel elégedetlenkedve.
- Te sörözni akarsz? - kérdezett vissza meglepetten. - Azt hittem, hogy elnézel a város nyugati felében tartott verekedésekre.
A verekedés szó hallatán azonnal felélénkültem, éreztem is, ahogy ültömben kihúztam magam.
- Miféle verekedés?
- Hát én nem tudom… Talán utána nézhetnél a sörözgetés helyett - intett egyet, majd, mint akit puskából lőttek ki, úgy távozott a fogadóból.
- Rókának kellett volna születned… - morogtam, majd kiürítettem a korsóm tartalmát.
Még két korsóval ittam a sörnek csúfolt löttyből, majd kíváncsiságommal tovább nem bírva elindultam, hogy utána járjak az emlegetett verekedésnek. Probulus borzasztóan jól kitanulta az elmúlt hónapok során, hogy hogyan is tud bogarat ültetni az emberek fülébe.
A nyugati negyedbe érve rövid keresés után rátaláltam egy romos épületre. Az épülethez egyértelmű nyomok vezettek, hiszen a magamfajta számára az onnan kipárolgó izzadsággőz és adrenalin túltengés, szinte érzékszervi károsodást okozott. Arról nem is szólva, hogy a romos épületekből sohasem hallatszanak ki az éjszaka közepén buzdító, vagy elégedetlenkedő kiáltások.
Első körből csak arra számítottam, hogy néhány helyi taknyos itt éli ki magát. Igazából semmi komolyra nem számítottam, és nem is csalódtam, mikor beléptem az épületbe. Az ütött-kopott földszint tökéletesen üres volt. A vakolat már több ponton is foltokban potyogott. Beázás foltok színezték át az eredetileg hófehér plafont. A padlódeszkák, pedig kínkeservesen sírtak fel, mikor léptem rajtuk egyet-egyet. Az alaksorba lefelé vezető lépcsőt vettem célba, hiszen valahol ott volt a szagok és a hangzavar forrása is, másrészt halovány fényt is felfedeztem ott.
A lépcsőn leérve egy alig résnyire nyitott ajtóhoz értem, aminek túloldalán ott volt minden, ami idevezetett. Benyitottam és kénytelen voltam beismerni, hogy elhamarkodottan ítéltem. Probulusnak lehet ez csak szimpla verekedés volt, de ez távolról se holmi suhancok kakaskodása volt. Itt komoly ökölharc folyt, amiről már első ránézésre is lerítt, hogy szigorú szabályokra épül, igaz az előttem álló tömeg miatt alig láttam valamit a két összecsapó fél küzdelméből.
- Csukd be az ajtót! - szólt rám egy cickányképű, már első ránézésre is idegesítő alak.
Sarokkal belerúgtam az ajtóba, ami hiába csapódott be hangosan, senki se figyelt fel rá, mert a szurkolók, illetve a fogadásokat kötő emberek túlordítottak mindent.
- Mit keresel te itt, idegen? Nem szeretjük a magadfajtát erre! - ugrott elém a félmeztelen cickány, játszva a nagyembert.
- Én meg a te fajtádat nem szeretem - válaszoltam komoran, majd félrelökve az egy szál bél alakot nekiveselkedtem a tömegnek.
Nem kis meló volt átküzdenem magam a megannyi néző között, de végül elértem a ring szélét szimbolizáló fehér porból húzott vonal elé. A két öklöző nem kímélte egymást, szórták egymásnak a pofonokat, mintha az életük lett volna a tét. Eredetileg is azért jöttem, de kedvem támadt nekem is beszállni.
- Hohóóó! Ismerem én ezeket a lángokat! - szólalt meg mellettem egy éppen, hogy túlsúlyos félmeztelen figura, akinek harcsa bajsza mellett talán még a halászmotívumos horimonoja volt komoly ismertetőjele.
Kérdőn néztem a férfira, mert nem igazán értettem mire gondol.
- A szemeidben, fiacskám! Azok a lángok, már láttam ilyeneket. Igaz régen, de tudom, hogy mit jelentenek.
- Hol lehet itt nevezni?
- A legjobb helyen jársz! Ha gondolod a következő meccs a tiéd lehet egy másik újonccal szemben.
- Gondolom, mindenáron újonc ellen kell kezdenem - sóhajtottam.
- Igen, de ha jó vagy, akkor azonnal folytathatod is. És adják az istenek, ha tényleg olyan jó vagy, akkor egészen a bajnokig ringben maradhatsz!
Nagyot bólintottam:
- Rendben!
- Csodás! - csapta össze két tenyerét a férfi, s pont ebben a pillanatban fogott padlót az öklözők közül az egyik. - C. C. te jössz!
- Igenis, uram! - lépett elő a semmiből egy furcsa kinézetű alak.
C. C. bőre szinte a hóéval tökéletesen egyforma fehér volt, ha nem annál is fehérebb. Haja élénkvörös volt, míg szemei zöldek. Ruházata talán túl elegáns volt az eseményhez, bár el kellett ismernem, hogy a nadrágján, öltönyén és a kalapján díszelgő lángminták valóban stílusosak voltak.
- Uraim és uraim! - termett a ring közepén úgy, hogy elindulni se láttam. - Micsoda meccs volt, nemdebár? A mi kedvenc Tonink fergeteges győzelmet aratott, amit méltó kiütéssel koronázott meg, de lépjünk tovább! Nem érünk rá egy győzelmen vacakolni, mikor egy elszánt újonc akarja megmászni egy éjszaka alatt a ranglétrát, s közben az a fránya éjszaka oly rövid! - C. C. szövegelésében volt valami, ami magával ragadta a közönséget. Mindenki áhítattal hallgatta. - És most következzék az éjszaka kihívója! A lángoló szemű újoncunk, kiről pillanatokon belül kiderül, hogy miféle anya szülte és apa nevelte! Lépj be a ringbe, haver! - mutatott rám.
Még a vonalon kívül megszabadultam a kabátomtól és a láncomtól is. Csak akadályoztak volna az öklözésben.
- Nézzenek oda, újonc létére van fogalma az ökölharcokról!
A tömeg valósággal itta C. C. szavait, mintha megbabonázta volna őket.
- És most következzék egy ex-öklözőnk fia, aki apja babérjaira szeretne törni a mai éjszaka során! Ronald Tyson!
Egy fiatal srác lépett a ringbe, akit a közönség üdvrivalgással köszöntött. Nem volt rossz felépítése a kölyöknek, talán a tengeri halászat során sikerült összehordania azt a pár kiló izmot. Mindenesetre nagyon nem érdekelt. Szembeálltunk egymással, alig fél lépés választott el minket egymástól.
- Tilos a mágia használat! Tilos rúgni, harapni, csiklandozni, ágyékot támadni, illetve kinyomni a másik szemét. Tudjátok… A szokásos öklöző szabályok! Valamint, aki átlép a fehér vonalon az automatikusan veszített. Megértettétek?
Egy szót sem szóltunk, csupán határozottan bólintottunk egyet-egyet.
- Akkor kezdjétek! - és C. C. nyomtalanul eltűnt mellőlünk.
A következő pillanatban, már egy hatalmas balhorgot kaptam az arcomra, amitől két lépést hátra sikerült tántorodnom. Kissé meglepetten, de elégedetten fújtam ki a levegőt, majd köröztem egyet a jobb karommal.
A tömeg őrjöngött, és alig győzték megtenni a fogadásaikat. Tyson feltett kezekkel várt, arca rezzenéstelen volt, de mégis magabiztosságról árulkodott. Én viszont ebből a váratlanul bekapott horogból le tudtam venni pár dolgot. Hiába az izmok, a srác inkább, gyors, mint erős.
- Vaduljunk… - morogtam, majd én is feltettem a kezeimet.
Mikor a kölyök felé araszoltam éreztem, ahogy a lelkemben valami egy pillanatra fellángolt. Pontosan beértem a kartávolságon belülre, mikor egy gyors, jobb, bal, jobb kombinációt arcomba eresztett a kis Robert. Az első kettő ütést hárítottam, a harmadik elől pedig kitértem. Jól mozgott, jól pattogott ide-oda, karjai fürgék voltak, aminek köszönhetően több ütést is el kellett könyvelnem tőle, mire felvette ma ritmusát.
Ügyes srác volt, talán pár év múlva nagy névvé is kinőheti magát, de most még ez kevés lesz ellenem. A halászat nem versenyezhet a magamfajta kalandjaival. Egy gyors fejütéssel beköszöntem Tysonnak, mire ő a fejét kezdte védeni, ezzel teste szabad préda volt. Jól tudtam a tapasztalataimból, hogy egy pontos és erős testütés sokkal jobban tud fájni, mint egy fejütés. Egy erős testütéssel is megkínáltam, mire a kölyök kezei leereszkedtek, hogy ott védekezzenek. Hiba volt. Egy utolsó, mindent lezáró fejütést bevittem, ami megtette a dolgát. Robert Tyson ájultan vágódott hanyatt, de egy életre megjegyeztem a nevét, mert tudtam, hogy ez a srác még sokra viheti, ha nem ragad meg a halászatnál.
- Ez igen! - tűnt fel a semmiből a C. C. nevezetű alak. - Látom nem csak dísz az ott a tarkódon!
Hirtelen elképesztő csend támadt a nézőtéren, még a légy zümmögését is hallottam.
- Bizony! A mi kis győztesünk a Quatro Cerberus fenevadjai közé tartozik!
Az a pár ember, aki a meccs előtt rám fogadott éljenezve törtek ki magukból, s azonnal a pénzüket követelték, sőt már előre fogadtak a következő meccsre.
- És jöjjön a ranglétra első foka!
Egy szempillantással később már meg is érkezett a következő ellenfelem, aki csak az első volt abból a hosszú sorból, aki még előttem állt. Egymás után ütöttem ki az amatőr és fél profi öklözőket. Egyikük se jelentett komolyabb kihívást, ritka volt az olyan, amelyik négy-öt ütésnél többet be tudott vinni. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy elértem top három öklözőig, amin alaposan meglepődtem. Igazából csak akkor tűnt fel, hogy milyen régóta és milyen sok ellenfelemet ütöttem ki, mikor végiggondoltam az eseményeket. Aztán a ringbe léptett a ranglétra harmadik fokán álló öklöző, aki nem akárkicsoda volt. Az az egy szál bél, cickányképű hülyegyerek volt. Az amúgy is irritáló ábrázatán, most fölényes vigyor terpeszkedett, ami csak tovább rontotta az általa alkotott összképet.
- Kezdjétek! - üvöltött C. C., mire a tömeg is megvadult.
Hirtelen pedig azon kaptam magam, hogy szinte tökéletesen egyszerre három ököl torzította az arcomat, majd a földre kerültem. Értetlenül pislogtam fölfelé, hiszen nem voltam teljesen biztos abban, hogy mi történt. Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljak, s ahogy ismét fölnéztem láttam a cickány gusztustalan patkányvigyorát. Lassan, vigyorogva közelített felém.
- Na mi van, nagyfiú? Kifulladtál néhány amatőrtől?
Kedvem támadt volna megfojtani a tetűt, de a szabályok nem engedték meg, így kénytelen voltam beérni az orcája összetörésével. Megvártam, míg kellően közel ért, majd hirtelen felpattantam és azonnal megeresztetem neki egy jobbhorgot, de csak a levegőt sikerült eltalálnom. Néhány sebes és halálosan pontos ütést kaptam a veséimre, amitől előre tántorodtam. Ettől persze nem álltam meg, volt már ennél sokkal nagyobb fájdalmam is, azonnal hátra ütöttem, de megint csak a levegőt találtam el.
- Szörnyen lassú vagy, nagyfiú! - kuncogta, majd egy jobbegyenessel megkínált, amit én hülye el is fogadtam tőle.
Félelmetesen gyors volt a kis patkány. Néha úgy tűnt, mintha négy karja volna, nem pedig kettő. Arról nem is szólva, hogy a lábmunkája páratlan volt, szemmel alig tudtam követni, olyan gyorsan mozgott. Volt is pár olyan alakalom, hogy szem elől vesztettem és keményen büntetett érte. Ütései nem voltak végzetes erejűek, de elképesztően gyorsak és pontosak voltak. Tipikusan az az öklöző volt, aki a „lassú víz, partot mos” elvet követte. Az egyik ütése után már az orromból is eleredt a vér, s ezalatt én még egyszer sem tudtam megütni. Bosszantott ez a rohadék, de fel is tüzelt, mert mikor belegondoltam, hogy van nála még két erősebb ember is, akkor kedvem támadt velük is összefutni a ringben.
Amikor harmadjára keltem fel a földről, akkor nem nyitottam ki a szememet, inkább a többi érzékszervemre hagyatkoztam, a szemem most ellenem fordult. A szagokból, a hangokból, és a rezgésekből próbáltam tájékozódni, és láss csodát működött. Egy egész sorozatnyi ütés után tértem ki, mire a tömeg meglepetten felhördült. Hirtelen egy felet hátraléptem, majd előre ütöttem. Öklöm csak fél úton járhatott, mikor az összetalálkozott a cickány öklével. Csontok ropogása hallatszott mire kinyitottam a szeme, s pont láttam, ahogyan a cickány sérült keze után kapva elhátrált. Egy sarokba szorított, sebesült patkány módjára vicsorgott rám, mielőtt még újra támadni akart volna.
- Csak nem cukorból vagy, Cickány? - lépdeltem lassan felé.
- Azt majd meglátjuk! - mordult fel.
Ám mielőtt még az összecsapásunk végső szakaszát lejátszhattuk volna Probulus mágiáját kezdtem érzékelni a fejemben. Most viszont nem információt szedett ki a fejemből, pont ellenkezőleg! Információt töltött át, egy bizonyos Nicolas DeLuise-ról.
- Mégis mi a szart művelsz te?! - fakadtam ki hangosan, majd Probulus szaga irányába fordultam. - Ki kért meg rá, hogy kutass az én családom múltjában?! Hogy képzeled ezt te?! - döngő léptekkel indultam meg felé.
- Héé! Azért ennyire nem kellene túlreagálni! - emelte fel kezeit védekezőleg, miközben hátrált a mögötte szétnyílt tömegben.
Már pont előtte voltam, mikor C. C. kiáltott fel.
- És megvan a győztesünk! A Harmadik megvédte a rangját!
A tömeg egy része elégedetten éljenzett, míg a másik fele dühösen mérgelődött, s Probulust méregette. Én pedig ekkor vettem észre, hogy sikeresen kiléptem a ringből…
Másnap reggel, néhány kék-zöld folttal ébredtem, de azok abszolút elhanyagolhatóak voltak. Probulust az éjszaka csupán egy dolog mentette meg attól, hogy beleépítsem a fogadó alapzatába, mégpedig az, hogy amíg a könyvtárban járt nem csak Nicolas után kutakodott, hanem „véletlenül” egy helyi fiatal fejéből is kimazsolázta az információt, hogy merre találjuk majd a B&R fogadót. Ébresztő gyanánt még a szállásunk elhagyása előtt legurítottam egy korsóval abból a pocsék sörből. Ez által sirattam el a tegnap éjszakai meghiúsult bajnokverést, és ez által köszöntöttem a végzetemet, aminek a szagát már a levegőben éreztem.
A felesleges rohangászás és a kérdezősködés helyett céltudatosan tudtunk eljutni a plakáton megnevezett fogadóhoz. Ez volt az az egy dolog, amiért nem bántam, ha Probulus használja a mágiáját. A halálnak se volt kedve odalent botorkálni a tömegben és minden második hülyét megkérdezve eljutni késő délután a fogadóba. Helyette inkább már azonnal irányba álltunk a tetőn, s légvonalba tettük meg az utat. A fogadótól elválasztó épület pont a fogadóval szemközti ház volt, aminek tetejéről tökéletesen rá lehetett látni a célépületre. A fogadó cégtáblájából végre megértettem, hogy mit jelent az a bizonyos B és R betű. A táblán egy rumos és boros palack díszelgett, amik a nyakuknál keresztezték egymást. Klasszikus, jól bevált cégér volt, semmi extrával, ami úgy volt jó, ahogy volt.
Amint leugrottunk az utcára rögtön észrevettük, hogy odabent már hatalmas méreteket öltött a tömeg. Ha előző nap nem akartam elhinni, hogy telt ház volt, akkor most megbizonyosodhattam. Belépve az épületbe valóságos undor kapott el. Hiába volt az átlagosnál is tágasabb a fogadó, így is dugig volt, talán száz ember is nyomoroghatott bent. Mindig is gyűlöltem a tömeget. Sok jó ember se fér el kishelyen, nemhogy egy rakás szemét!
- Nézd, a királyi hadsereg ruháit viselik azok ott! - súgta fülembe Probulus, nem sokkal az után, hogy beléptünk.
- Hű, azok meg matrózok… - vágtam vissza gúnyolódva, mert abszolút nem tudtak érdekelni a megfigyelései.
Mágusok, katonák és matrózok… Sokan, egy helyre bezsúfolva… Ez aztán a remek koktél, egy apró szikra és a matrózok bárkinek neki esnek, aki megkérdőjelez velük kapcsolatban akármit is. Az egész hely olyan volt, mint egy darázsfészek. Már csak a hülyegyerek hiányzott, aki muriból belerúg. Ahogy körbenézem mindenki másod- vagy sokadmagával jött, hirtelenjében csak egy tizenéves kölyköt találtam, aki egyedül elfoglalta az egyik fal melletti asztalt. Ez pont kapóra jött, semmi kedvem se volt ácsorogni, szóval odasétáltam az asztalhoz, a grabancánál megragadtam srácot - aki alig lehetett tizenöt, de máris hősködni akart- és kipenderítettem a helyéről.
- Tűnj haza, kölyök! Ne akard túl korán eldobni az életedet!
Mikor a padlón ücsörgő gyerek észbe kapott, felháborodva tekintett rám és megpróbált visszavágni, de a szava elakadt. Egyetlen metsző pillantással belefojtottam az összes indulatát. Végül nagyot nyelt, bólogatott párat, majd kirohant az ajtón, mintha meggyújtottam volna a hátsóját.
- Lehettél volna kicsit tapintatosabb is! - szólt rám Probulus, miután leült mellém.
- Hazudtam volna az neki, hogy a sarkon ingyen adják a fagylaltot?
Probulus válaszolni akart, de torkán akadt a szó. Erejéből csupán annyira futott, hogy oldalba könyökölt, majd fejével finoman oldalra biccentett. A mutatott irányba néztem, ám még meg sem láttam, hogy Probulus mit akar mutatni, mikor egy régi, de nagyon ismerős szag csapta meg az orrom. Ez a jellegzetes illat vegyes érzelmeket idézett meg bennem, viszont arcot egészen addig nem tudtam hozzá kötni, amíg egy futó pillanatra meg nem pillantottam a régi ismerőst.
- Ugye milyen kicsi ez a fogadó? - vigyorgott Probulus a képembe.
- Túl kicsi... - morogtam.
- Nem is örülsz neki, hogy találkozhatsz egy régi ismerősöddel, akit akár családtagodnak is nevezhetnél?
- Ekkora túlzásokba azért ne essél! - vetettem véget Probulus jókedvének.
Ismerős vagy sem, sárkányölő vagy sem, ő is csak egy volt a tömeget alkotó megannyi emberből... Rég volt már, hogy bárki társaságát is szomjazzam.
Ám ekkor Probulus partizán akcióba kezdett és hevesen integetni kezdett a lány irányába. Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy az asztalba fejeljek vagy a macska-ember nyaka után kapjak.
- Üdvözletem... eh... öh... - kutatott emlékeiben Leena neve után - Leena? Örvendek, hogy újra találkozni nyílt alkalmunk, immáron barátságosabb körülmények között.
Probulus szerencsétlenkedését szemmel nem is követtem, inkább az egyik falon futó repedést kezdtem tanulmányozni, ha már sörért nem voltam hajlandó elmenni.
- Csak nem maga is az expedícióra érkezett? - tette fel a nagy kérdést, majd hirtelen észbe kapott: - Milyen faragatlan vagyok! Kérem, öljön le az asztalunkhoz, ne ácsorogjunk itt!
Na, erre aztán nagyon nem volt kedvem! Tudat alatt bíztam benne, hogy csak üdvözli a lányt, de nem, neki megint jófejnek kellett lennie.
Probulus már első körben is úgy szerepelt, mint egy lámpalázas kisfiú élete első óvodai előadásán, mégis úgy pörgött, mint akár egy bádoglavór a betonon.
- Szia, igen és ha nem tévedek te Probicum vagy? - kérdezte bátortalanul Leena.
Nah, remek két szerencsétlen egymásra talált. Miközben feltűnt, hogy a lány enyhén szólva is rosszul emlékszik társam nevére, ő megköszönte a helyet és leült. Leena rosszul tudta Probulus nevét, de Probulus olyan zavarban volt, hogy ezt észre sem vette! Arcomat a tenyerembe temettem, és gondolatban szánakozva megcsóváltam a fejemet.
- Akkor maga is az expedíció miatt jár erre? - kérdezte Probulus lelkesen, viszont időközben feltűnt neki, hogy én nem igazán vagyok nyitott a bájcsevejre és ez Leenát zavarja. - Ne is törődj Ma... - Nem tudta kimondani a nevemet, mert az asztal alatt rátapostam a lábára - bosszúból, hogy partizni támadt kedve-, de ő csak halkan felszisszent. - Ne is törődj vele, kicsit morcos, mert tegnap elvesztett egy boxversenyt!
Szemem sarkából Probulusra tekintettem, da az most mit sem törődött velem, annyire megörült az ismerős arcnak. Időközben egy kósza pillantás keretein belül végignéztem Leenán, aki velem ellentétben szinte semmit se változott mióta megismerkedtünk, leszámítva persze, hogy nőiesebb lett, és egy kicsit megrágta őt is az idő.
- Box meccs? - kérdezett vissza egy idegen hang, amire én is felkaptam a fejem. A hang tulajdonosa pedig Leena ruhája alól bújt elő. - Ja egyébként Pascal vagyok, hali!
Jobb kezem reflexszerűen rándult meg, ahogy megláttam a lány mellei közül előbújó, beszélő gyíkot. Egy pillanatra azt hittem, hogy szegény lányt annyira megrágta az idő foga, hogy végül valami sötét mágia miatt elfajzott, azoknak pedig soha, semmilyen körülmények között nem kegyelmezek. Aztán persze rájöttem, hogy a magát Pascalnak nevező gyík egy Leenától különálló lény.
- Örvendek, Pascal úr! - udvariaskodott lelkesen, Probulus. - É...
- Látom téged se kímélt ez a kis idő... - szóltam oda Leenának, de egy pillanatra se néztem rá.
Probulus meglepetten fordult felém. Alaposan meglepte, hogy én is közbeszóltam.
- Sikerült megtalálnod? - kérdeztem rá kendőzetlenül a sárkányra.
- Nem, neked? - válaszolt tömören, s kérdezett vissza.
Mit ne mondjak bele tudott kérdezni a tutiba, csupán két szóból. Találtam én mindent az elmúlt időkben, csak pont azt a nyamvadt sárkányt nem találtam sehol se. Találtam régi barátot, találtam új barátot, találtam új ellenségeket, találtam régi ellenségeket, találtam velőtrázóan félelmetes szörnyetegeket és démonokat, sőt még olyant is találtam, amiről azt hittem, hogy soha nem futok vele össze.
- Mindig valaki másba botlottam bele... - hirtelen elhallgattam, mert felrémlett pár nem is olyan régi emlékkép, amiket nem épen most szerettem volna felidézni. Ezeket a halálom pillanatában kellett volna, s nem ilyenkor.
- De még hogy kikbe! - szólt közbe Probulus.
- Ne! Ebbe most nagyon nem kell beleszólnod! - parancsoltam Probulusra fenyegető hangon.
Már az is bőven sok volt, hogy ő tudta. Antonius megmondta, hogy egy végzetvadász szégyene az csakis rá vonatkozik, és senki másra, amíg azt máshogy nem gondolja.
- És mi vonzott ide? - tettem fel a következő kérdést, bár igazából magam sem tudtam, hogy miért. Ha nem is pusztultam bele a kíváncsiságba, de érdekelt Leena eddigi sorsának néhány részlete. Talán a megismerkedésünk körülményei miatt, talán mert őt is megrágta az idő, vagy csak szimplán, azért mert sárkányölő volt.
- Én - válaszolt Pascal.
Úgy tűnt, hogy a kis gyík nem csak egy házi kedvenc, hanem annál sokkal több.
- A cél jó messze van a világtól, és mindentől, ami benne van - nyögte közbe Leena, ami őszintén szólva kicsit meglepett tőle, az eddigi magtartása alapján. - Ti miért jöttetek? Gondolom nem csak pénz vonzott.
- Engem a végzetem vonzott ide - válaszoltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- A fejébe vette, hogy ezen az expedíción majd megtalálja a végzetét - Probulus nagyot sóhajtott.
- A végezet? - nézett kettőnkre Leena, kissé értetlenül. - Minek keresd, ha egyszer úgy is utolér? - tette fel a kérdést, de látszólag azonnal meg is bánta. - Bocsánat nem akartam…
- Ugyan, semmi gond! Azért keresi a végzetét, mert... - Probulus hirtelen elhallgatott, mikor meglendítettem a kezemet. Jól tudta, hogy egy pillanatig se fogok habozni, ha tovább folytatja. Különben is tudván tudta, hogy erre a témára különösképpen allergiás voltam.
- ... Mert már nincs más választásom - fejeztem be.
- Mindig van választásunk. - szólalt meg Pascal.
- Pascal, ez nem a mi dolgunk, illetlenség bele szólni.
- De most miért? Ha igazam van akkor miért?
A kis dögnek fogalma sem volt róla, hogy itt miről van szó, mégis belepofázott a dologba. Gyűlöltem az ilyeneket, főleg, ha egy gyík akart kioktatni.
Leena gyorsan összecsippentette gyík kis száját, mielőtt az tovább rázta volna a pofonfát.
- Bocsássatok meg! - szabadkozott.
- A magamfajtának már nincs... - erőltettem magamra egy kis higgadtságot.
- Üdvözlök mindenkit! - hangzott egy idegen alak hangja, aki a fogadó túlsó végében emelkedett a tömeg fölé, talán egy széken, esetleg az asztalon állhatott.
A férfi öltözéke enyhén szólva is nem a helyi éghajlathoz alkalmazkodott, nagyon vastagon öltözködött.
- Gendry Waters kapitány vagyok! Bizonyára mind tudjátok, hogy egy expedícióra készülünk, melynek célpontja Lokfar. Elnyertük a kormány támogatását feltéve, ha más országok előtt tesszük meg ezt. A költségvetések megtervezése sajnos nem az erősségem, így az ígért egy milliós összeg már nem él. Sajnálom.
A kijelentésre többen is felhördültek, a pénzéhes mocskok… Egyiküknek se volt becsülete, vagy bátorsága, csupán az érdekelte, hogy hol csöpög a pénz és hogyan férhetnek oda. A tömeg felháborodott része szitkozódva, morgolódva rövidesen le is lépett, akik talán a fogadóban tartózkodók felét is kitették. Így máris jobban átláttam a fogadót, és megláttam, hogy Bundás kapitány két összetolt asztalon áll, mögötte pedig két őr vigyázott rá.
- Természetesen a kormány meghagyta, hogy amit ott találunk az a miénk. Bizonyára sokan hallottátok a mesét az egyetlen túlélőről, aki visszatért, de szinte rögtön utána meg is halt. Azt viszont megkockáztatom, hogy senki nem hallotta mivel tért vissza… - kabátjából ekkor előhúzott egy általam eddig még nem ismert drágakövekből készült ékszert… ékszer és drágakő, két apróság ami szívet marcangoló emlékeket idézett fel bennem.
- És még sok ehhez hasonló érték lehet ott! Aki pedig velünk tart az ezekből mind részesedést kap! Talán még többet is, mint amit arra a nyamvadt papírra írtak!
A fogadóban maradt emberek fellelkesültek. Szerencsevadászok… Időközben észrevettem, hogy Probulus távolból, de erőteljesen vizsgálja azt az ékszert, amit Bundás vett elő. Még azt sem tartottam kizártnak, hogy már beletúrt Bundás fejébe.
- Azt viszont még most tisztázni akarom, hogy nagyon veszélyes helyre megyünk. Ezért is van szükségünk mágusokra. Mivel én támaszkodok a ti erőtökre és nem fordítva senki biztonságát nem tudom garantálni! Még a sajátomat sem! Így igaz még az is lehet, hogy mind oda veszünk, de a pokolba is!
Itt már kihúztam magam ültömben, mert ismét elkezdett érdekelni az expedíció. Egészen olyan hangzása volt, mint egy jó végzetnek.
- Én örömmel adnám az életemet, ha örökre beírhatnám a történelemkönyvekbe! Számos szörny és az ismeretlen az, ami közénk és az újvilág közé áll! Itt csak kincs és tekintély vár ránk, vagy a dicső halál! Ki tart velem?!
Igen, ez kellett nekem! Halál és dicsőség, többre sem volt szükségem.
- Jaj ne… - rezzent össze Probulus. - Ismerem ezeket a lángokat a szemedben. Ezeket soha semmi jó nem követi!
Mit sem törődve az asztaltársaságommal, némán felálltam és előre sétáltam Bundás asztaláig.
- Rám számíthatsz, amennyiben tényleg olyan veszélyes az a hely - szólaltam meg komoran, bár éreztem, hogy egyre izgatottabb vagyok a közelgő végzetemnek köszönhetően.

A Nap még felmenőben volt, ahogy a város felé vettem az irányt. Még éreztem magam, hogy fáradt vagyok, tán aludni kellett volna még egy keveset. De eléggé izgatott voltam a küldetés miatt. Egy havas táj, telis tele kalandokkal. Ez pontosan nekem való küldetés. Egyáltalán nem izgatott, hogy egyetlen túlélő jött csak vissza, és hogy ő is meghalt később. Valahogy nem érdekelt most a veszély. Bizonyítani akartam. Bizonyítani, Enoch mesternek, Aimynek, és Miának is, hogy igenis értékes tagja vagyok a céhnek, és véghez fogom vinni tervemet, miszerint egykor én is az Archonok sorában fogok helyet foglalni. Belevésem a nevem a Blackened Tears történetébe. Ezen gondolatokkal szálltam fel a vonatra, mely egyenest Hargeon városa felé vette az irányt. Monoton útnak bizonyult, s én végig azon gondolkodtam, vajon, hogy jutok el majd az R & B nevezetű fogadóba. A mellettünk elsuhanó fák, a felkelő nap, a monoton zakatolás, mind idilli képet alkotott, s már-már magával ringatott fantáziám világába, mikor hangokra lettem figyelmes. Két férfi tért be az egyébként eddig üres vagonba.
- Ember, nem gondoltam volna, hogy ennyi gyémántot adnak érte - szólalt meg az egyik egy papírost lengetve. Óvatosan kilestem az ülés takarásából, és pontosan láttam, hogy milyen papíros az. Persze a másik egyből megerősítette:
- Lokfar, mi? Érdekes egy hely lehet - az arcáról le lehetett olvasni, hogy elképzeli.
- Kit érdekel? - fakadt ki előző emberkénk, legyen a neve Peter. - Egy millió gyémánt, haver! Egy millió! Felfogja a csöppnyi agyad, hogy ez mennyi időre elűzné a gondjainkat és mekkora hírnevet szerezhetünk magunknak?
Szemmel láthatóan mindkettejük mágus volt, bár nem egészen voltam biztos benne, míg egyikük, nem villantotta meg céhjelét. A Lamia Scale mágusai voltak.
- A Mester is örülne neki - szólal meg a naiv fiú, legyen mondjuk, hmm, Edmund.
- Hősök leszünk, ember - dörzsölte tenyerét a kapzsi mágus. Szerencsém volt, nem vettek észre, de továbbra is a meglapulás mellett döntöttem. Nem lenne jó, ha a helyszínre érve felismernének a tömegben. Továbbá az se egy előny, hogy egy sötét céh tagja vagyok. Megtámadni sem akartam őket, elvégre ketten voltak, és ki tudja mennyire képzettek. Csupán ültem ott az ülésen, kapucnimat a fejembe húztam, és vártam míg elsétálnak mellettem. S tényleg nem kellett sok, - jól elszűrtem a léptek közeledéséből - ott sétáltak el mellettem. Furcsán csendben voltak, s Peter végig pásztázott szemeivel. Gondolom nem szerettek volna vetélytárssal találkozni, és jobbnak tartották titokban tartani mások előtt a küldetést. Peter azért pásztázott csak végig, hogy megbizonyosodjon róla, csak egy átlagos polgár vagyok. De elkövettem egy hibát. Egy kicsit altatni akartam azzal figyelmüket, hogy azt higgyék alszom, mocorogni kezdtem, majd összehúzódva tettetem tovább az alvást. Ez mind működött is volna, de sajnos a kendő, amin a céh szimbóluma, egy fehér könnycsepp díszelgett. Persze Peter egyből ráismert.
- Hé, azt nézd kivel van dolgunk - súgta oda Edmundnak. Persze nem volt valami ügyes, mert még én is hallottam, amit mond. Majd felém fordult. - Bocsi, haver, azt hiszem túl sokat hallottál.
Keze körül elektromos hullámok jelentek meg. Szóval Peter is konyít a villám mágiához. Gondoltam megtréfálom kicsit ezt a kettőt, s mivel ők is ugyan oda igyekeznek, lelassítom őket. Gyorsnak kellett lennem. Egy apró Fire Ballt teremtettem egyik kezembe, úgy hogy takarásban legyen, és ne szúrják ki. Picit a szélével meggyújtottam az ülést, majd gyorsan az ablak felé hajítottam. Az kitört és az így keletkezett vákuumot kihasználva, az áramlatba ugrottam, s szélmágia segítségével eltűntem a vonatból. Még hallottam, ahogy Peter szitkozódik, s kihajolva keres, de hogy megtévesszem a vonat másik oldalához repültem. Mosolyogva bámultam, ahogy a két marha észre veszi, hogy a vonat ülésén a lángok egyre nagyobbak lesznek. Hangos, fémes csikorgás zavarta fel a reggeli csendet, s a vonat megállt. A vagont egyből elözönlötték a vasúti munkások és a tűz oltásába kezdtek.
Szerencsém volt, épp Hargeon határába értünk, így gyalog folytattam az utat. A hátam mögött még láttam a vonatból gomolygó füstöt, s elvegyültem a tömeg között. Egyszer csak kaparászást hallottam zsákomból, majd egy apró kis fej bújt elő belőle. Moi felébredt, egészen idáig szundított, és kihagyott minden izgalmat. Nagyot nyújtózott, s makogva lecsüngött a pulcsimba kapaszkodva, és leoldotta a kendőt a könnycseppel.
- Igazad van. Jobb, ha nem feltűnősködünk - vettem ki apró markából a kendőt, és egy kevésbé látható helyre a jobb bokámra kötöztem. A nadrág szára tökéletesen takarta. - Nos, kis haver. Nem tudjuk, hol van a fogadó, mit gondolsz, kit kéne megkérdeznünk? - néztem kis familiárisomra, akik már nagyban a sürgő-forgó népséget pásztázta. Majd egy pillanatra megmeredt és makogva mutatott az egyik férfi felé. Egy pult mögött állt, közelebbről azt is láttam, hogy zöldségeket és gyümölcsöket árul. Középkorú, kopaszodó fickó volt, állán dús kecskeszakáll. Épp egy idős hölgynek adott el némi répát és hagymát. - Áh, tehát éhes vagy - nevettem el magam. - Rendben van. Talán még tud is valamit.
Persze óvatosan közlekedtem a városban, semmi feltűnés, mivel rengeteg katona volt még itt a kikötőben is. Megközelítettem a standot és ahogy észre vett, máris jó árusként megszólított:
- És Önnek, jó uram, mivel szolgálhatok? - mosolygott.
- Öhm, igen. Hat darab almát kérnék.
- Parancsoljon - szedte össze, majd elfogadta a gyémántot, amivel fizettem.
- Valamint... meg tudná mondani, merre találom az R & B fogadót? - kérdeztem kicsi kétellyel a hangomban.
- Ó, persze. A város központjában van egy tér, nos onnan elindul a templom felé, majd a következő utca balra. A cégérről már fel fogja ismerni - magyarázott.
- Köszönöm szépen - háláltam meg még egy kevés gyémánttal.
A kikötőben sétálva végig a tenger kékjét bámultam, majd a rakodómunkásokat, a nagy hajókat. Az egyik kiváltképp hatalmas volt, épp rakodták. A horgony kiengedve, a vitorlák leeresztve, úgy tűnik egy ideig még itt fog dokkolni. Hatalmas ládákat pakolnak a fedélzetre emelőgépek segítségével. Rengeteg van belőlük. Nem kérdés, ez a hajó visz el minket Lokfarba. Lassan, de elértem a célom. Úgy tettem, ahogy az árus mondta, a térre érve a templom felé fordultam, majd azután jobbra fordultam. Igen, először eltévedtem, de hát nem emlékezhet mindenre az ember. Miután visszakeveredtem a térre, végül sikerült a jó irányt megtalálnom, és végül ott találtam magam a cégér előtt: R & B. Egy rumos és egy boros palack társaságában díszelgett előttem. Odabent nagy tömeg, s ahogy beléptem én is, csak akkor láttam, hogy akár százan is lehetnek, és mind jobbnál jobb mágus. Kissé visszavetette a sokaság az önbizalmamat. Moi a táskámban bújt meg, úgy tűnik egy csöppet ő is berezelt. Ahogy egyre jobban eltűnök a tömegben, látom, hogy nem csak mágusok, de a királyi hadsereg katonái és matrózok is elvegyültek közöttük. Mindenhol kisebb-nagyobb csoportosulások, társaságok, úgy tűnik mindenki talált társra. Én inkább árnyékként a fal mellé húzódok és onnan figyelem a fejleményeket.
- Na mi lesz már!? - hallom ahogy az egyik közelemben álló türelmetlenkedik.
- Ember, egy millió! - hallom az ismerős hangot. Petert pillantom meg a tömegben, őt hallottam az imént. Nem zavartatom magam, de örülnék, ha nem ismerne fel.
Aztán kilencet üt az óra, rengeteg ember gyűlt össze, és végre megindulnak az események. Váratlan volt az egész, már annyira megvárattak, hogy a lenti tömeg megfigyelésével foglaltam el magam. Aztán egyszer csak egy férfire leszek figyelmes. A lépcső tetején áll, mögötte két őr. Vastag öltözéket viselt, kabátja kapucniján fehér prém. Oldalán egy kard függött, a markolaton egy farkas fej díszelgett. Félhosszú fekete haj, borosta, éles, tiszteletet parancsoló szemek. Lassan csend ül a tömegre, és minden szem a férfira szegeződik. Még egy-két ember beszélget, de hamarosan őket is megzavarják a társalgásban. Az őrök rendezkedni kezdenek, ami irtózatos csikorgással jár. Összetolnak két asztalt, és mellé a székeket. A férfi felugrik az egyik székre, majd onnan az asztalra, hogy mindenki felett álljon, így teremtve némi tekintélyt magának. Megköszörüli a torkát, és belekezd:
- Üdvözlök mindenkit! Gendry Waters kapitány vagyok! Bizonyára mind tudjátok, hogy egy expedícióra készülünk, melynek célpontja Lokfar. Elnyertük a kormány támogatását feltéve, ha más országok előtt tesszük meg ezt. A költségvetések megtervezése sajnos nem az erősségem, így az ígért egy milliós összeg már nem él. Sajnálom.
E szavakra a tömegből többen felhördülnek, s nagy fújolásban törnek ki. Hirtelen nagy mozgolódásba csap át, és egyik pillanatról a másikra megcsappan a jelen lévők létszáma. Persze ez nekem csak kedvez, hisz így kiejtettük a sok pénzéhes idiótát, és élvezetesebb lesz a kaland.
- Természetesen a kormány meghagyta, hogy amit ott találunk az a miénk - folytatja Gendry, nem nagyon hatották meg az események. - Bizonyára sokan hallottátok a mesét az egyetlen túlélőről, aki visszatért, de szinte rögtön utána meg is halt. - Páran helyeslik, de részben nagy a csend. - Azt viszont megkockáztatom, hogy senki nem hallotta mivel tért vissza... - A feszültség tapintható a nagy csendben. Mindenki döbbenten mered a kapitányra, aki kabátjába nyúl, s előhúz valamit. Egy karkötőt tart a kezében. Fém ötvözet, de a díszítő gyémántok, ilyent még sosem láttam.
- És még sok ehhez hasonló érték lehet ott! Aki pedig velünk tart az ezekből mind részesedést kap! Talán még többet is, mint amit arra a nyamvadt papírra írtak! - Azért egy kis jutalom sose árt. S ezzel nem vagyok egyedül, többen is ujjongani kezdenek a hír hallatán.
- Azt viszont még most tisztázni akarom, hogy nagyon veszélyes helyre megyünk. Ezért is van szükségünk mágusokra. Mivel én támaszkodok a ti erőtökre és nem fordítva senki biztonságát nem tudom garantálni! Még a sajátomat sem! Így igaz még az is lehet, hogy mind oda veszünk, de a pokolba is! - szónokol a kapitány, ahogy az asztalokon járkál fel alá, s közben mutogat. Minden szem rá figyel.
- Én örömmel adnám az életemet, ha örökre beírhatnám a történelemkönyvekbe! Számos szörny és az ismeretlen az, ami közénk és az újvilág közé áll! Itt csak kincs és tekintély vár ránk, vagy a dicső halál! Ki tart velem?! - kiált a tömegbe, kezét ökölbe szorítva nyújtja a magasba. A tömeg ismét megoszlik, s ketté vállnak. Az egyik oldalon azok, akik elfogadják a kihívást, és a másik oldal, akik megfutamodnak. Kicsit késik a reakcióidőm, így egyedül maradok középen. Majd fel s alá járkálva filozofálni kezdek, hogy mi legyen. Furcsán néz rám a tömeg. Nem tart sokáig, s ezzel zárom a dolgot:
- Végül is, a kaland az kaland. Vágjunk bele! - mosolygok és vígan csatlakozom a maradók csoportjához.

Amint megfogta kezét már is indultak, testét mintha porszemcse nagyságúra préselték volna össze, tüdejéből kiszorult a levegő és szeme előtt elmosódott színek és foltok száguldottak. Ismerte már ezt az érzést még sem tudta megszokni, semmihez nem lehetett hasonlítani. Az érzékezés az utazáshoz képest még borzalmasabb volt. Egy fő utcán értek újra földet, keményen becsapódva ezzel a macskaköves útban. Csontjai szinte érezte, ahogy a kőbe préselődnek, miközben a világ még mindig táncolt körülötte. Maga se tudta mennyi ideig feküdt ott a földön, hangok cikáztak körülötte és homályos foltok kerültek a szem elé majd eltávolodtak, s végül egy kéz fogta meg a vállát és húzta fel.
- Ehh.. - nyögött fel.
- Jól vagy? - kérdezte Piccoló aggódva. - A kis kaméleon azt mondta utaztál már gyertyával…
- Mert utazott is, te rontottad el! - szólt köze Pascal ahogy ki mászott Leena pólója alól.
- Hát nekem nem úgy tűnik, nézz már rá! - kapta fel a vizet a kissé sármos mágus miközben Leenaár mutatott.
- Nem az ő hibája hogy nem tudod kezelni, rosszul léptél ki belőle! - vágott vissza Pascal.
- Jól vagyok! - szólt közbe gyenge hangon Leena, mielőtt még Piccoló visszavághatott volna. Szavai nem nyugtatták meg két társát, kérdő tekintetüket látva. - Tényleg! Komolyan csak egy kicsit gyors volt vagy nem is tudom, hogyan mondjam.
- Röviden szar volt szóval a randid ugrott ember. - fejezte ki magát Pascal, röviden ugyan akkor még is lényegre törően. A kiskaméleon mióta Leena elfogadta az alkut skarlát vörösben pompázott akárhányszor csak ránézet a férfira. Le se tagadhatta volna féltékenységi rohamát, de Leena tudta, ha szóvá tenné, azzal végig sértené Pascalt.
- Ezt nem te döntöd el! - vágta rá ingerülten Piccoló. - Leena a szavát adta, és neked ebbe semmi beleszólásod nincs!
- Az még az előtt volt hogy bele döngölted volna a földbe! És igen is van ne hogy azt hidd hogy hagyom hogy rányomulj a piszkos fantáziáddal! - kontrázott Pascal.
- Cöh, még is mit gondolsz te? Leenát viszem el nem téged!
- Hé jól van jól van! - próbálta csitítani a percek alatt elharapózó kedélyeket Lenna. - El megyek veled nyugi, majd ha vissza értem a munkáról okés? - fordult a fiú felé.
- MI? Ezek után még elmész vele? - akadt ki Pacal.
- És természetes te is jössz. - tette hozzá. - Mi meg most menjünk, vár a munka! - fordult kis barátjához, azzal felállt. Ekkor vette csak észre a körülötte lévő kisebb tömeget, és percek alatt fülig pirult.
- De nekünk most mennünk kell! - hadarta sietve és azzal felkapva táskáját a földről már rohant is a tömegen át. Minél hamarabb elakart tűnni a kíváncsiskodók szeme elől.
” Ó én barom… most nem kelthetek feltűnést, erre a fél utca engem néz!” - korholta magát.
” Vedd fel a kapucnid!” - mondta mély hangon Carmen. ” Ne rohanj ennyire és ne nézelődj, viseljed természetesen!”
Leena követte az utasításokat, de nem értette Carment, ilyen általában valami ledegradáló dolgot beszólni, sőt egyenesen azt várta, hogy leszidja, amiért ilyen dolgokat hisz. Viselkedése viszont azt mutatta, hogy ő maga is úgy gondolja, követheti az a valami, nem értette miért van ez. Mióta találkoztak Emeralddal, Carmen egyre többször fordult ki magából, most és máskor is. Sokszor borzalmas félelmet vagy maró bűntudatot érzett testében de nem tudta miért, olyan volt mintha nem is az ő érzelmei lenne, hanem valaki másé, bár a gondolatot mindig elhessegette magától, hiszen teljesen abszurdnak tartotta, még sem tudott teljesen megszabadulni tőle.
- Balra! - zökkentette ki Pascal hangja a gondolkozásból.
- Hm? - fordult a kis kaméleon felé.
- Mondom balra, de te egyáltalán nem figyelsz rám! - morogta. - Már vagy öt perce folyamatosan beszélek neked, de te még válaszra sem méltatsz, hol jár megint a fejed?
- Ne haragudj csak el… - felelte mielőtt a kérdéses bár elé lépetett volna.
- … gondolkoztál tudom, de mostanában egyre többször teszed, nyomaszt valami?
- Hát Sebatiánnak elmeséltem mi volt a templomban… - kezdte halkan.
- Á értem. És mit mondott?
- Szerinte meg kéne húznunk magunk, lehet hogy kutat utánunk. - foglalta össze tömören miközben megállt a bár ajtója előtt.
- Mondhattad volna mielőtt elindulunk, ne haragudj, erre én is gondolhattam volna.
- Semmi baj, nem tudhattad, ez a munka meg úgy is valami eldugott helyen van ha jól értettem, nem lesz baj. - felelte és azzal belépett az ajtón.
Soha nem látott még annyi embert, ilyen kis helyen, mint ami bent fogadta. Jó formán az emberek egymás hegyén, hátán tolongtak. Férfiak mágusok nők, idősek fitalanok volt ott minden.
Ezek mind a küldetésre érkeztek?” - fogalmazódott meg benne kérdés, ahogy elindult bár pult felé. Úgy ítélte meg azzal vonja magára a legkevésbé a figyelmet, ha ugyan azt teszi, mint az össze többi ember, kér valamit inni és leül egy sötétebb sarokba. A pulthoz még elért de annyian tolongtak hogy szinte hozzá se tudott férni. Majd negyed órát várakozott, míg a pultos méltóztatott ránézni, természetesen Pascal már forrt a méregtől.
- Micsoda kiszolgálás ez?! - háborgott felsője alatt.
- Nyugi már, látod hogy sokan vannak. - csitította. Agya teljesen máshol járt, újra azon az estén mélázott. Egyszerűen sehogy se tudta megérteni Carmen viselkedését, olyan volt mintha ismerné azt a valamit. Túl sokat tudott róla, abban biztos volt hogy ő maga azelőtt soha nem is találkozott Emeralddal vagy hozzá hasonlóval, de akkor Carmen még is honnan tudhatott róla? Így végig gondolva Carmen mindig is többet tudott mindenről mint ő maga, tapasztaltabb volt, de eddig ezzel soha nem foglalkozott. Nem is értette miért nem tűnt fel neki, ez is csak egy újabb tény volt arra vonatkozólag, hogy csukott szemmel járt, kelt a világban eddig. Ahogy kézhez kapta az italát, lassú léptek megindult a tömegben helyet keresni magának. A tolongó tömeg hangos cseverészéssel foglalta el magát mely alig pár perc alatt, hatalmas ricsajjá olvadt. Az asztalok mellett egymást túl harsogva bizonygatták néhány erejüket és rátermettségüket a feladatra, míg mások komoly eszme cserét folytattak arról mi várhat rájuk a küldetés alatt.
” Engem miért nem érdekelt ez? „ - vettette fel magába a kérdést. Lassan már minden tettét megkérdőjelezte, szinte mindenben kételkedni kezdett. Egyre különösebbnek találta magát a többi emberhez képest. Tovább haladva látta, hogy a hátsó részében sincs már hely hangos sóhaj tört fel belőle. Megfordulva a bár másik részt vette célba, és ahogy az emberek között halad egy ismerős szagot vált felfedezni a levegőben. Kérdőn tekintett szét, emlékezett erre az illatra, meleg kissé édes még kemény. Emlékeiben veszettül kutatott, de így hirtelen semmit nem talált, ám ekkor egy felé integető fura fekete embert látott meg, tőle néhány lépésre, és beugrott az emlék.
Szemei előtt egy fiú jelent meg aki hozzá hasonlóan sárkányölő mágiával rendelkezett, és a fekete valami társa volt, bár nevére Leena csak homályosan emlékezet abban biztos volt hogy Pro-val kezdődik. A fekete szőrű párducember széles mozdulatokkal invitálta asztalához, miközben valamit mondott, de feltehetőleg nem neki. A környéken lévők szeme mind rá tapadt amitől csak még jobban feszélyezve érezte magát.
” Fantasztikus...” - könyvelte el magában dolgot. ” Most mindenki engem néz.” - morogta magában és azzal sietősebbre fogta lépteit.
- Üdvözletem... eh... öh... – köszönt udvariasan a párducember, majd kissé megszeppenve elhallgatott. - Leena? - kérdezte mire ő csak bólintott. Örvendek, hogy újra találkozni nyílt alkalmunk, immáron barátságosabb körülmények között. – Leena akaratlanul és elmosolyodott szavai hallatán, kissé olyan hatással volt rá mintha bókolnának neki, nem igazán szokta meg az ékes az szavakat.

- Csak nem maga is az expedícióra érkezett? – kérdezte sietve mielőtt még Leena válaszolhatott volna. - Milyen faragatlan vagyok! Kérem, üljön le az asztalunkhoz, ne ácsorogjunk itt! - kínálta hellyel ahogy kihúzott neki egy széket. Leena akaratlanul is elmosolyodott rajta, aranyosnak találta oktalan lámpalázát.
- Szia, - jutott végre szóhoz. - igen és ha nem tévedek te Probicum vagy? - kérdezte kissé bátortalanul Leena. Pascal eközben bátortalanul dugta kis fejét éppen hogy csak lásson valamit, de Probulus furcsa külsője annyira szokatlan volt neki hogy azonnal vissza is húzta.
” Nicsak nicsak, még is van valami amitől megijed...” - gondolta Leena.
- Akkor maga is az expedíció miatt jár erre? - kérdezte majd szeme Maxra tévedt és hirtelen újra elszégyellte magát. - Ne is törődj Ma... - kezdte mintha csak mentegetőzni akarna, de arca megrándult, míg az asztal alatt egy tompa halk puffanás hallatszott. Leena kissé kérdőn tekintett szét közöttük, nem értette a helyzetet. Max továbbra is tömeg figyelte mintha itt se lenne, és kezdte kicsit kínosan érezni magát de az imént említett aprócska incidens csak még furábbá tette a helyzetet. Valahogy máshogy emlékezett a két fiúra, ez kemény uralkodó viszony sehogy sem derengett neki. Az igazat megvallva Maxra sem így emlékezet, kemény arca morgós tekintet és új külseje is idegen volt neki. color=brown]- Ne is törődj vele, kicsit morcos, mert tegnap elvesztett egy boxversenyt![/color] - fejezte be végül zavartan, mire ő csak bólintott. Tekintete megint Maxra siklott, és a fiú távolba révedő morcos tekintetét figyelte. Arcán jóval több ránc volt mikor utoljára látta, és mintha most keményebb lett volna, mint akkor régen. Elmélkedését végül Pascal szakította félbe.
- Box meccs? - bújt ki ruhája alól, és kérdőn tekintett az egybe gyűltekre. - Ja egyébként Pascal vagyok, hali! - köszönt apró kis kezét fel emelve. Ebben a pillanatban viszont Max jobb kezét reflexszerűen kapta fel, mintha csak meg akarná ütni Leenát. Az egész egyetlen másodperc alatt zajlott le, s a szemének sem akart hinni. Szó szerint megijedt a fiútól, hirtelen nem tudta eldönteni, most Pascalt vagy őt akarta megtámadni. Teste automatikusan mozdult, ahogy kezét Pascalra helyezte védően, de ekkora már a fiú keze újra eltűnt.
” Ez meg mi volt?” - kérdezte magától. Mostanra teljes volt a kavar a fejében. - Örvendek, Pascal úr! - próbálta oldani a pattanásig feszült pillanatot Probolus - É... – kezdte, de Max mit sem törődve vele szavába vágott.
- Látom téged se kímélt ez a kis idő... – szólalt meg végül, neki címezve. Szavai újabb meglepetést okoztak számára. Máskor talán megkérdezte volna, mire céloz ezzel, de most pontosan tudta mire céloz Max, ő is látta magát a tükörbe reggel. Nem csak Leenát lepte meg Max, Probolus is kíváncsian fordult felé, de még mielőtt Leena válaszolt volna újabb kérdést tett fel. - Sikerült megtalálnod? - Szavai hallatán mellkasába kínos szúró fájdalom nyílalt, ami bűntudattal keveredett. Hirtelen ezernyi érzés öntötte el szívét, bűntudata volt, hiszen már hónapok óta nem is tett azért semmit hogy megtalálja Asmort, borzalmas hiányt érzett szívében, és az egyedül lét fagyos ridegsége is ott honolt mellettük. Hirtelen ezernyi kő nehezedett testére, egyetlen szót akart csak ki mondani még is alig tudott levegőt venni. Pascal megérezve fájdalmát még jobban hozzá bújt.

- Nem, neked? – préselte ki magából a szavakat, egész hangosan, s csak reménykedett benne hogy partnereinek ne tűnjön ez.
- Mindig valaki másba botlottam bele... - Max szavai kemények voltak, Leena pedig most először kicsit valahogy megértette. Sajnos ő is mindig valaki másba botlott bele, pedig jobban bele gondolva egyáltalán nem akart még csak a közelükbe menni se. Rá kellett jönnie, sorsát nem ő arányítja, bármennyire is így akarja.
- De még hogy kikbe! - szólt közbe Probulus nagy levegővel és egyetlen percig úgy tűnt, kalandos történet elé néznek elébe. Ez egészen addig tartott míg nem Max le nem csítította.
- Ne! Ebbe most nagyon nem kell beleszólnod! - szólt rá olyan mély és fenyegető hangon Max hogy egy pillanatra kirázta a hideg.
” Mi van ezekkel? Ha nem ismerném Maxet, azt hinném hogy Probolus csak valami kellék a szemében…” - nézett rájuk furán. Teljesen idegen volt számár Max viselkedése, egyáltalán nem értette miért viselkedik így társával. ” Miért degradálja így le? A társa nem?”
- És mi vonzott ide? – terelte el témát kérdésével.
- Én - válaszolt Pascal röviden és tömören, bár Leena ezzel nem értett teljesen egyet. Nem csak Pascal volt az amiért ideje jött, elakart egy kicsit szakadni mindentől, az új világ ígérete magában hordozta egy olyan hely lehetőségét is számára ahol nincs ennyi kegyetlenség, vér és halál. S mindemellett Emeraldtól is jó messze kerülhet. Ahogy ezen mélázott észre sem vette hogy kibuknak belőle a szavak.
- A cél jó messze van a világtól, és mindentől, ami benne van. – mondta ki de amint megtette meg is bánta. - Ti miért jöttetek? Gondolom nem csak pénz vonzott. – próbálta terelni a szót.
- Engem a végzetem vonzott ide – felelte.
”Végzete? De hát minek, az úgy is itt tolong a nyakunkban folyton!” - hökkent meg.
- A fejébe vette, hogy ezen az expedíción majd megtalálja a végzetét - magyarázta egy nagy sóhaj közepette Probolus.
- A végezet? – szökött ki belőle a kérdés. - Minek keresd, ha egyszer úgy is utolér? - őszinteségi rohama nem csak Pascalt, őt magát is meglepte. ” Még is mi az ég van velem?” - akadt meg, és rögtön el is szégyellte magát - Bocsánat nem akartam… szabadkozott.
” Nem szégyen az őszinteség csak fájdalmas.” - jegyezte meg Carmen.
- Ugyan, semmi gond! Azért keresi a végzetét, mert... - kezdte magyarázni Probulus, amikor Max keze újra magasba lendült. Egyetlen pillanat alatt megfagyott a levegő körülöttük. Leena dermedten figyelte Maxet, egyszerűen nem akart hinni a szemének. ” Megakarja ütni a saját társát? Ez az ember tényleg képes lenne rá?” - döbbent meg magában. ” Nem ő az egyetlen, tudod egyes helyeken ha valaki nem végzi el a munkát azt a megölik.” - jegyezte meg érdektelen hangon Carmen.
- ... Mert már nincs más választásom – folytatta Max a Probolus által elkezdett mondatot.
- Mindig van választásunk. - szólalt közbe Pascal ahogy felmászott Leena tincsein feje búbjára.
- Pascal, ez nem a mi dolgunk, illetlenség bele szólni. – szólt rá, jobbnak látta kimaradni ebből.
- De most miért? Ha igazam van akkor miért? – vágott vissza idegesen, mire Leena csak a fejét csóválta, s mikor Pascal újra szóra nyitotta a száját újaival össze csippentette. A kis kaméleon láthatónak halálos sértésnek vette, hogy belefojtják a szót, de nem volt sok választása.
- Bocsássatok meg! - szabadkozott.
- A magamfajtának már nincs... – felelte látszólag higgadtan de Leenának megvolt az az érzése hogy eléggé Pascalnak sikerült kihúzni a gyufát. Ekkor viszont egy kis mély még is tiszta hang harsant a levegőbe.
- Üdvözlök mindenkit! – arcát a hang irányába fordítva egy különös férfit látott a fogadó másik végében kimagasodni a tömegből. Vastag szőrme bundába bugyolált testét melyeket több helyen páncélozott védők tarkítottak. Oldalán hatalmas vastag kard díszelgett, melyen jobb kezét nyugtatta.
- Gendry Waters kapitány vagyok! - szólt újra, ahogy ott állt fent az asztalokon volt benne valami magával ragadó, amiért az ember szeme rátapadt. Bizonyára mind tudjátok, hogy egy expedícióra készülünk, melynek célpontja Lokfar. Elnyertük a kormány támogatását feltéve, ha más országok előtt tesszük meg ezt. - mondta. ” A kormányét?” – kérdezték egyszerre. Nem csak nekik tűnt fel a dolog, Pascal is különös tekintettel méregette a fickót.
– Ha a kormány keze is benne van a dologban akkor vigyázni kell a fiúra, valószínűleg valami csókos. - jegyezte meg halkan. A költségvetések megtervezése sajnos nem az erősségem, így az ígért egy milliós összeg már nem él. Sajnálom.
Ennek hallatán sokan hőbörögve, szitkozódva álltak fel asztaliktól és heves kiabálások között indultak kifelé. Többen a férfi felé is tettek néhány lépést provokálva ezzel, miközben számtalan szitkot küldtek felé, de ő csak állt némán mozdulatlanul és várta hogy távozzanak.
– Tehát csak kamu volt…
Leena érdeklődve figyelte a jelenetet.
”Milyen nyugodt….” - döbbent le.
- Természetesen a kormány meghagyta, hogy amit ott találunk az a miénk. - folytatta.
– He? A kormány támogat de a zsákmány a miénk? - akadt ki Pascal. – Ez a pasi nagyon bűzlik nekem, lehet nekünk is mennünk kéne. - vette fel Pascal.
– Nem. - felelte halkan. – Ha már idáig eljöttünk végig csináljuk!
Bizonyára sokan hallottátok a mesét az egyetlen túlélőről, aki visszatért, de szinte rögtön utána meg is halt. Azt viszont megkockáztatom, hogy senki nem hallotta mivel tért vissza… – kabátja alól furcsa színekben pompázó köves ékszert vett elő és a magasba mutatott. A megmaradt emberek egyenként hördültek fel mint az éhes hiénák prédájuk láttán.
- És még sok ehhez hasonló érték lehet ott! Aki pedig velünk tart az ezekből mind részesedést kap! Talán még többet is, mint amit arra a nyamvadt papírra írtak!
” Beszélni azt tud ez már biztos…” – jegyezte
- Azt viszont még most tisztázni akarom, hogy nagyon veszélyes helyre megyünk. Ezért is van szükségünk mágusokra. Mivel én támaszkodok a ti erőtökre és nem fordítva senki biztonságát nem tudom garantálni! - mondta miközben újabb lépést tett, és szavanként újabb irányba fordult. Még a sajátomat sem! Így igaz még az is lehet, hogy mind oda veszünk, de a pokolba is!
Csapott a levegőbe, mintha mind ez csak aprócska elhanyagolható tényező lenne. Leena szeme úgy csüngött a férfin mint alma fán, minden apró mozdulatát figyelte.
- Én örömmel adnám az életemet, ha örökre beírhatnám a történelemkönyvekbe! - kiáltotta mire többen felkiáltottak. Ő maga is érezte hogy lázba jön, bár eddig hidegen hagyta a történelem most még is hirtelen nagyon vonzónak találta az ajánlatot. - Számos szörny és az ismeretlen az, ami közénk és az újvilág közé áll! Itt csak kincs és tekintély vár ránk, vagy a dicső halál! Ki tart velem?! – hangja egyre feljebb és feljebb vándorolt, miközben egyre gyorsabban fordult a tömegben. Kezével apró még is tökéletes mozdulatokat tett. A bent lévők egy emberként pattantak fel de mielőtt Leena is felállhatott volna Carmen rá szólt.
” Hülye picsa el ne hidd neki! Ez csak szemfényvesztés és szónoklat, ne hagyd, hogy beszippantson! Egyébként is maradj a helyeden és kerüld a feltűnést!
- Jaj ne… - hallotta a párduc fiú hangját. - Ismerem ezeket a lángokat a szemedben. Ezeket soha semmi jó nem követi! – nyögött fel ahogy Max felállt a és a férfihoz ment. Leena Carmen szavainak hála a széken maradt és várt hogy mi történik ezután.

Unott fejjel nézem végig, ahogy a maradék gyáva sereglet távozik a színről. Nem sokat maradtunk, elkezdem számolgatni, de aztán hamar ráunok. De tippem szerint húsz feletti az itt maradt mágusok száma. Mindenki lelkesen cseverészik tovább a megmaradt társaikkal, akik meg egyedül vannak, azok meg odapártolnak egy kisebb csoporthoz, vagy egymásra találnak. Én is szívesen elvegyülnék valamelyik társaságban, de félek, hogy lelepleződik kilétem, így inkább maradok egyelőre egyedül. Végigpásztáztam a megmaradt mágusokat. Furcsa de valahogy először egy halványkék hajú lányon akadt meg a szemem, egy középmagas, fekete hajú férfival és még pár másik mágussal volt. Valamint, ahogy tovább figyeltem a tömeget, feltűnt egy hófehér hajú máguslány is, talán csak a haja miatt. Úgy éreztem ezekkel az emberekkel még meggyűlhet a bajom. A többi mágust nagyrészt átlagos aura vette körbe.
~ Végül is, indulás után a hajón odacsapódhatok valakihez - gondoltam. Egyre hangosabb és hangosabb lesz a fogadóban, de akárhogy nézem Gendryt ez nem zavarja. Ő is azt teszi, mint én, megfigyel. Mindenkin végig halad, s ahogy engem is megvizsgál, rezzenéstelen arccal teszi, semmi reakciót nem vált ki belőle az egész, hiába találkoznak szemeink. Gondoltam nem lenne rossz, ha összecimborálnék a kapitánnyal, de féltem kicsit, hogy a tömeg meglincsel érte. Mikor végzett a megfigyeléssel, elégedett mosolyt húzott arcára, felállt, és csendre intett. Lassan mindenki elhallgatott és meredten figyelt Gendryre, aki másodpercekig meg sem szólalt először. Minden tekintetet megvár, nem szól addig, míg az utolsó ember is rá nem figyel.
- Amint az látszik kiszórtuk a férgesét! Így már csak ti a legbátrabbak maradtatok! - kiáltja, majd int egyet és oldalról egyenruhások felkapják a lábuknál lévő dobozokat, és a tömeg felé veszik az irányt. Ha jól látom, akkor valami medált osztogatnak, amin a Fiore királyi embléma díszeleg, és egy fekete bőrmadzagra van fűzve. Eközben Gendry magyaráz:
- Remélhetőleg egyikőtöknek sem okoz kellemetlenséget a kommunikációs medál viselése. Még most akasszátok a nyakatokba, hogy ne legyen belőle a későbbiekben gond. Igyekszünk mindent megtenni, nehogy úgy járjunk, mint az elődeink.
- De mégis miért viseljük ezt, ha maga se hordja? - szólal meg a mellettem álló mágus. Ismét találkozik a kapitánnyal a tekintetünk, de aztán tovább halad a kérdező felé. Egyelőre hozzá hasonlóan én sem tettem fel a furcsa medált. Nem bízok bennük.
- Nagyszerű. Egy újabb bizalmatlankodó... - jegyzi meg Gendry szemét forgatva, majd felemeli kezét, fejét oldalra billenti és hajzuhataga közül előhalássza a medál madzagját. Kihúzza, hogy mindenki jól lássa, az ő nyakában is ott lóg a medál. Hogy még jobban szemléltesse, forgatni kezdte, hogy lássuk ez is ugyanolyan darab, mint amilyent nekünk osztottak.
- Mint láthatjátok én is ugyanúgy hordom, mint ti. Ha pedig nem egyértelmű, hogy miért kell mindenkinek kivétel nélkül hordania, akkor van egy rossz hírem, barátom. Mint mondtam senkinek a biztonságát nem tudom garantálni, de ez legalább ad egy kis plusz esélyt. Fogalmunk sincs mi vár ránk odakint, de én fölkészülök mindenre! Ha pedig ez nem tetszik, ellehet takarodni. Barmokra nincs szükségünk.
A fickó megszeppenve áll mellettem, mindenki őt bámulja. Ez kicsit nekem is kellemetlen, mert még én sem vettem fel, és sok szem útját keresztezem. A férfi elvörösödik, majd gondolkodás után végül felteszi a medált, és arrébb kullog. Én még egy ideig bámulom az ékszert.
- Ez az egyetlen esélyünk, hogy segítséget hívjunk, mi? - teszem fel a kérdést magamnak, majd megfogom és Moi nyakába akasztom a medált. - Úgy tűnik, neked nem jutott, kis pajtás. Ha nekem meg kell halnom, legalább neked legyen esélyed, hogy tovább élj. - Aggódva makogott, de elmosolyodva igyekeztem megnyugtatni. - Ne aggódj, tudok vigyázni magamra. - Nem örült a válasznak, de elfogadta végül.
- Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Nos, ne is késlekedjünk. Jobb lesz minél hamarabb kihajózni. - jegyezte meg Gendry, miután mindenki eldöntötte a maga módján, felteszi-e a medált, vagy sem. Lemászik az asztalokról, két őr áll mögé kíséretül, s a kikötő felé veszi az irányt. A többi egyenruhás, és a matrózok vígan követik őt, mint valami kiskutya. Lassan a mágus sereglet is megindul, elsők között hagyom hátam mögött a fogadót és készen állok a kalandra.

- Hagyj már békén! - üvöltöttem a fejemet a párnámba fúrva, ahogy a kollégium ajtaján sokadjára zörögtek. - Aludnék!
- Dél múlt, Gabriel, és egy fiatal szőke lány keres, azt mondja régi ismerősöd! - csengett türelmetlenül Prue hangja, akinek még így is meglehetősen kedves hangszíne volt. - Gyere már ki, vagy szólok Donnak, hogy rángasson le…
- Jó, jó, egy perc! - vágtam az ajtóhoz a párnát végül, aztán a plafonra néztem, sóhajtottam egy nagyot. - Ki a fene lehet az?
Megdörzsöltem a szemem, kinyújtóztam, aztán talpra ugrottam, és felkaptam pár ruhát, és lesiettem a kollégium aulájába, ahol Don üldögélt egy újság társaságában.
- Gabriel, mit fog szólni Atsu, ha megtudja?
- Ööö… mit is?
- Nagyon szemrevaló az a szőkeség ott a céhházban, csak tudnám hol szedted össze.
- Fogalmam sincs, kiről van szó, aki csinos fiatal lány, és ti nem ismeritek… egyedül Dénára tudok gondolni, de ő Chantai-ban van, eljegyezve, és a legkevésbé sem szőke…
- Jó, jó, nem kell magyarázkodni, inkább mozdulj, biztos valami megbízás!
- Akkor csalódnia kell, Sho nélkül nem megyek sehova.
- Jut eszembe, Sho. Mikor ér vissza?
- A napokban, de pontosat nem tudok mondani. Azt mondta, hogy most tovább lesz odahaza, mint szokott, mert sokat kell tanulnia. De az apját ismerve hamarosan végeznek, kihajtja belőle a lelket.
Don szélesen elmosolyodott.
- Nem rokonok véletlen Xaundarassal?
- Ki tudja? - nyitottam ki az ajtót vigyorogva, aztán intettem egyet, és átsiettem a céhházba.
A szokásostól eltérően most nem sokan voltak bent, elvégre én aludtam túl sokáig, már mindenki elment, és csak a már visszaérkezettek, vagy a hétalvók voltak az ebédlőben. Leszámítva persze Prue-t a pultnál, Sebastiant a mosogatónál, és a már említett szőke lányt, aki a pultot a másik oldalról támasztotta, és jókedvűen beszélgetett Prue-val. A szakács viszont nem volt ilyen jó kedvű, sőt, felettébb csendes volt, és fejembe is vettem, hogy ahogy elhajtottam a csajt kérdőre vonom.
A lány maga kicsikét sem volt ismerős. Nagyjából 160 magas lehetett, derékig érő fehér haja szög egyenesen omlott le a hátán. Bordó fekete és fehér mintázatú elől cipzáras bőrdzsekit viselt, és hozzá illő nadrágot egy fél lábszárig érő csizmával. Ahogy közelebb léptem és megköszörültem a torkom, felém fordult, és kezet nyújtott. Szeme enyhe sárga árnyalatú volt, bal arccsontja szélén egy apró vörös jel volt, finom metszésű orra vékony szemöldöke és apró szája mosolyra torzult.
- Szia!
- Szia, Gabriel van Chantai, Prue mondta, hogy kerestél.
- Így van, nem mehettem fel a kollégium férfi szárnyába.
- Tudod, oda csak a céh mágusai mehetnek be.
- Tudom, eddig én is ott laktam. - húzta széles vigyorra a száját, és Prue is felkuncogott. Valami itt erősen sántított, és nem tudtam, hogy micsoda, engem pedig nagyon zavart.
- Bocs, még sosem láttalak.
- Dehogynem láttad! - szakadt ki a nevetés végre Prue-ból, az ismeretlen lány pedig azonnal felfújta az arcát, és lepisszegte, de nevetését nem tudta visszafogni ő sem. - Gabriel, jól ismered őt, Atsu és a te kezeid között született meg! - suttogta cinkos vigyorral Prue.
- S-Sho? - esett le az állam. Nem bírtam elképzelni hogy ez most átverés, vagy tényleg ő az, hiszen Sho felment a hegyekbe az apjához megtanulni a legu.. - Legutolsó mágiát. - fejeztem be hangosan.
- Így van. Egy lángfarkas legvégső mágiája az alakváltás, de nem muszáj mindenkinek megtanulnia. Hát, én belementem. Habár, járni, öltözködni, enni és inni tovább tartott megtanulni, mint magát a mágiát. - Suttogta. - Ebben az alakban bármeddig melletted lehetek, nem foglalok sok helyet. - nyújtotta ki a nyelvét.
- Ez most komoly?- hitetlenkedtem még mindig.
- Igen az. Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy ebben az alakban nem vagyok képes mágiát használni.
- És hogy változol át? Új ruhákat kell vennünk?
- Dehogy! Hasonlít a te mágiádra. De az átváltozás közbeni öltözést még gyakorolni kell. A testhez álló cuccokat könnyebb felvenni, ezért ez a szerelés. - fordult körbe. - Jól áll?
- Nagyon. - mosolyodtam el, ahogy végigmértem.
- Viszont, szeretném, ha kevesen tudnák, hogy a benga nagy farkas és ez a törékeny lány ugyanazok vagyunk. Azt a nevet használom, amit apámék adtak nekem. Emlékszel még rá?
- Hogyne, Vindisha.
- Bocs, hogy közbeszólok. - köszörülte meg a torkát Seb, aki meglehetősen komoly volt ahhoz képest, hogy a két lány az előbb csinált belőlem hülyét. - És azért is, hogy lelövöm a hangulatot. Szóval, Leena egy küldetésre ment, és az utóbbi időben aggódom érte, nagyon is. Benned bízik, és ha jól tudom, te is bírod őt, Gabriel.
- Így van. Miről van szó?
- Szeretném, ha utána mennél és vigyáznál rá. Az a Carmen ügy nem hagy nyugodni, jobb, ha van mellette valaki aki figyel rá. Megtennéd nekem?
- Persze. Milyen megbízásról lenne szó?
- Hargeonba ment korábban, valami felfedező hajóútra toboroznak ott talpraesett embereket. Utána mennél?
- Nem futottak még ki?
- Ha sietsz, akkor még ott találod őket. Főleg, ha ezzel utaztok. - nyújtott át egy fekete gyertyát zsírpapírba csomagolva. - Ismered a működését?
- Igen, bár nem túl sok jó élményem kötődik hozzá. Sietünk. - vettem át a gyertyát, megmarkoltam, és megfogtam Sho kezét. - Van tüzed? - vigyorogtam.
- Nagyon vicces. - grimaszolt Sho, aztán Sebastian meggyújtotta a gyertyát. Koncentráltunk, és egy pillanattal később megfordult körülöttünk a levegő, aztán pár másodperc alatt kisebb örvény kavarodott körénk, és két pislogás között átkerültünk Hargeon kikötőjébe. Potyautasként enyhe szédelgés és egy fejre állt gyomor ugrott át velünk.
- Azért, egy fokkal jobb, mint Everothék teleportálása. - lihegtem.
- Nem értem, mi a bajod vele. - vigyorgott Sho kényszeresen, aztán az ő arca is eltorzult, megszédült, és majdnem elbucskázott volna, ha nem kapom el. - Ennyire még nem megy a járás.
- Látom. Remélem ebben az alakban nem félsz a víztől.
- Amúgy sem félek, csak utálom. És, ha meg akarom őrizni az inkognitómat, nem szabad bármi jelét is adni, úgyhogy nem, nem félek. - húzta el a száját, aztán elengedte a karomat, és megkereste az egyensúlyát. - Kérdezzünk körbe, és keressük meg Leenát.
Némán bólintottam, és elindultunk végig a parton, az első fél tucat embert megkérdezve rögtön pontos képet kaptunk a rögtönzött toborzóiroda helyéről. Az R & B fogadót kellett megkeresnünk, és amint rátaláltunk, nyitott ajtókra, belül üres csöndre, viszont annál több emberre lettünk figyelmesek. Az ajtóban megállva egy középmagas sűrű hajú vastagon öltözött fickót vettem észre, ami szakasztott északi volt, legalábbis az öltözködését tekintve igen. Nem lennék meglepve, ha ő, vagy a felmenői nem az én szülőhelyem környékéről származnának.
- Keressük meg Leenát! - szóltam Shonak, aztán befurakodtunk a tömegbe. Lassan haladtunk közben a fülünket hegyeztük az asztalokon álló fickó beszédét hallgatva, és az egybegyűlteket pásztázva.
Nagy sokára meg is találtuk Leenát és Pascalt az egyik asztalnál ülve egy eléggé fura fazonnal, ugyanis a fickó inkább hasonlított a párducokra, mint az emberekre. Ennek ellenére rendes ruhát viselt, és figyelte a fickót, akiről időközben kiderült, hogy ő lesz az expedíció kapitánya, és ahogy elindultunk az ismerősök felé, éppen meg is kezdett tizedelődni a társaság. A kapitány most fejezte be a beszédét, és felszólította azokat, akik nem szándékoznak kockára tenni az életüket most lépjenek le, és mint ez látszik, meg is történt. Mire odaértünk az asztalhoz a tömeg vége éppen kiment az ajtón, én pedig megérintettem Leena vállát, aki ijedtében összerezzent.
- Gab? - sikkantott fel rám, mire én lakatként tettem az ujjam a számra.
- Pszt! Seb küldött utánad. - a lány riadtsága tovaszállt, és tekintete tovább kúszott a mellettem álló lányra, szemei elkerekedtek egy pillanatra, és továbbra is ráncolta a homlokát, én pedig az idegenhez fordultam.
- Üdvözletem, Probulus Naigon. - nyújtotta ide szőrös, felettébb emberi mancsát, én pedig készséggel lehúztam a fémkesztyűmet, és fogadtam a köszönést.
- Gabriel van Chantai, örvendek. Ő pedig Vindisha. - intettem a fejemmel a lányra, akit már első ránézésre sem vizslatott úgy, mint engem.
- Tudod, ő Max társa. - szólt közbe Leena.
- Oh, akkor már csak azt kéne tudnom, hogy ki az a Max. - mosolyodtam el.
- Max? Ő már ott van elől! - mutatott a kapitány felé, ahol egy régebbről ismerős fickó állt. Szóval az ő neve Max, a tűz sárkányölő, aki kihúzott minket a pácból Web Valleyben a szörnyek ellen. Jó tudni. - Elkapta a „Végzet” láz…
- Oh, őt már ismerem. - vigyorogtam. - találkoztam már vele, de túl sokat nem beszélhettünk, éppen akkor is „végzet lázban” égett. A végére pedig elájultam, és egy céhtársam vonszolt el a helyszínről Babilongyertyával.
- Nem-nem - rázta meg a fejét az idegen. - Akkor még nem volt „Végzet” lázban, mikor te találkoztál vele, Gabriel. Az a nap, csak az első lépcsőfok volt, aztán még történt vele pár dolog, ami idáig vezette… - fejezte be szomorkásan.
- Te is tudsz a dologról? Mindegy, biztosan elmesélte. Kell tudnunk bármit azokból a dolgokból anélkül, hogy a tudta nélkül a magánéletében vájkálnánk? - próbáltam egy bátorító mosolyt csalni az arcomra, hiszen az izgatott viselkedése kezdett nyugtalanító lenni. Mindenesetre nem tartottam túl jó dolognak, ha bármit is elmondana a srác magánéletéből, habár információból mindig jó ha van, de a jövendőbeli társunkat nem akarom ezzel megsérteni.
- Oh, bocsánat… De nehéz a párducnak uralkodnia magán, ha egy ilyen mágia van a birtokában, mint nekem. Max nem szereti azokat a dolgokat felemlegetni, haragos tud érti lenni. Különben se hinném, hogy sok fontos tudnivaló lenne benne a számunkra. Azok a szálak már elvarródtak.
- Hát, azt vettük észre. - jegyzi meg Pascal morogva.
- Örülök, hogy te hoztad fel a témát, nem akartam kellemetlenkedni. Sosem láttam még hozzád hasonlót. - jegyeztem meg a párducnak olyan hangsúllyal, ami sejteti, hogy mire célzok. Próbáltam eddig is úgy fürkészni, hogy ne legyen feltűnő, de úgy éreztem, ez nem ment tökéletesen
- Oh, mármint a mágiámra gondolsz? - kérdezett vissza kissé zavartan. Úgy látszik nem voltam túl meggyőző, és hirtelen nem tudtam, hogy ez most jó, vagy rossz nekünk. - Archív mágiát használok, ami segítségével képes vagyok mások tudatába információkat illetve letölteni. - izgatottsága most már ujjai tördelésében is megnyilvánult, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mi miatt van ez. Viszont, úgy gondolom, hogy mire ez átfutott az agyamon, már ő is tudta.
- Nem pontosan. - próbáltam tovább mosolyogni, hátha elszáll a bátortalansága. - De ha jól gondolom, kár is lenne megkérdezned, már látod, hogy a külsődre akarok kitérni, és a felesleges ideges viselkedésedre.
- Jaaa, hogy az! Hát külhoni vagyok, ahol én születtem, ott a ti fajtátok a ritkaság. Már bocsánat a nyers kifejezésért. - hadarta. Én pedig megnyugodtam, hogy nem vette zokon a kérdést.
- Értelek, na de akkor, miért vagy ilyen ideges? Nem értem, egy rossz szót sem szóltam, és nem is szándékozom. Az utazás miatt vagy izgatott?
- Neem - csuklott el a hangja. - Csak tudod... Macskaféle vagyok... Tudod! Azért az ösztönök azok ösztönök. - szólt sejtetős hangon, Sho-ra nézve, és leesett… hiszen tud turkálni a fejünkben… Közelebb hajoltam, összehúztam a szemöldököm, a mosoly lefagyott az arcomról, és intettem mind Probulusnak, mind pedig Sho-nak, hogy hajoljanak közelebb, aztán utóbbihoz szóltam először.
- Oké, erre nem gondoltunk. Vannak, akik megtudják, hogy mi vagy a nélkül is, hogy megkérdeznék vagy felfednéd. Bízom benned, de szeretném tudni, hogy gondot okoz-e az utazás vele. - mutattam a kandúrra.
- Ismerhetnél már annyira, hogy nem gyanúsítasz meg ilyennel. Az én szenvedélyem az ananász, és ebben a formában még azt se leplezhetem le. - Probulushoz fordult - Amennyiben nem támadsz ránk, vagy adod ki a titkomat jó barátok is lehetünk, szó nincs arról, hogy megtépjelek.
- Én, megtámadni? Párduc-ember vagyok, nem rozsomák! A titkotok pedig biztonságban lesz nálam, ha úgy szeretnétek.
- Úgy szeretnénk. - mosolyodik el Sho.
- Nagyszerű. - szólok, és kihúztam magam, végignézve Leena meglepett, de valahogy mégis megértő arcán. Szegény lány semmit sem ért, ha lesz rá alkalmam kettesbe kerülni vele és lesz kérdése felvilágosítom. - Nos, mondott valamit az elején, amit tudnom kell, és már nem meg kellett volna csinálni, vagy nem a lustaság miatt ültök még mindig itt? - szóltam a társalgás vidám hangulatát visszahozandó.
- Röviden annyi, hogy fogalma sincs, hova megyünk, és nagy eséllyel ott hagyjuk a fogunkat. - foglalta össze Leena.
- És, hogy nem egy milla a díj… - morgott tovább Pascal, de a díj nekem csak másod, illetve harmadlagos volt, kísérőként jöttem, az, hogy kapok érte pénzt az bónusz.
- Á, szamárság, én még nem tervezem elhullajtani a fogaimat jó ötven évig. - virogyotam.
- Mi is ezt mondtuk nem régiben, aztán elmentünk egy temp - kezdett volna replikázni Pascal, de Leena gyorsan összecsípte a száját két ujjával.
- Nyugi, mi sem. - mosolygott.
Meglepetten grimaszoltam egy sort, de nem szóltam semmit, e helyett a kapitányt vettem szemügyre, várva beszéde folytatását.
- Amint az látszik kiszórtuk a férgesét! Így már csak ti a legbátrabbak maradtatok! - szólt megtörve a csendet, miután egy elégedettnek tűnő mosollyal nyugtázta a huszonegynéhány ember jelenlétét. Gyorsan körbepillantottam én is, és a korábban Max-ként bemutatott fickó környékén egy régebbi ismerősre találtam. Anoya de Hielo-ra. Azt hiszem, Fairy Tail-es mágus volt amikor utóljára láttam, már több, mint másfél éve, akkor nem túl sok pozitív tapasztalattal lettem gazdagabb a személyét illetően, de végül is, negatívval sem. Reméljük ez majd most változik.
Ahogy ezt végiggondoltam, egy egyenruhás fickó egyesével végigjárt mindenki között, és fejenként egy medált kiosztott a királyi címerrel.
- Remélhetőleg egyikőtöknek sem okoz kellemetlenséget a kommunikációs medál viselése. Még most akasszátok a nyakatokba, hogy ne legyen belőle a későbbiekben gond. Igyekszünk mindent megtenni, nehogy úgy járjunk, mint az elődeink.
- De mégis miért viseljük ezt, ha maga se hordja? - szólt az egyik fickó, igazából az én gyanúm is azt súgta, hogy előbb kérdezzek rá, mi is ez az ékszer, úgyhogy megspórolt nekem egy kérdést, és valószínűleg a megvető pillantásokat.
- Nagyszerű. Egy újabb bizalmatlankodó… - forgatta a szemét a kapitány, és oldalra biccentve a fejét megmutatta a saját medálját. - Mint láthatjátok én is ugyanúgy hordom, mint ti. Ha pedig nem egyértelmű, hogy miért kell mindenkinek kivétel nélkül hordania, akkor van egy rossz hírem, barátom. Mint mondtam senkinek a biztonságát nem tudom garantálni, de ez legalább ad egy kis plusz esélyt. Fogalmunk sincs mi vár ránk odakint, de én fölkészülök mindenre! Ha pedig ez nem tetszik, ellehet takarodni. Barmokra nincs szükségünk.
Tiszta, egyenes beszéd, bírni fogom. Csak ne a biztos halálba vigyen minket. Szó nélkül feltettem az én medálomat, aztán segítettem Sho-nak is, aki még nem volt gyakorlott ezekben a dolgokban.
- Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Nos, ne is késlekedjünk. Jobb lesz minél hamarabb kihajózni. - zárta le a mondandóját a fickó, aztán őrségével - és pár igen lelkes fickóval együtt elindultunk kifelé a hajóhoz.Megvártuk, míg újdönsült pajtásaink felállnak az asztaltól, aztán a középmezőnyben követtük a sort, és a kapitányt. Közben további ismerős arcokat kerestem, de Anoyán kívül mást nem találtam, és a hajók mellett ahogy elvonultunk, vele se elegyedtünk szóba eddig. Néha Leenára néztem, tekintetéből kiolvastam, hogy nem érti, kicsoda a mellettem sétáló lány, de egy bátorító mosollyal és egy kacsintással próbáltam eloszlatni a kételyeit. Majd a hajón ha sikerül kettesben - vagyis Sho-val és Pascallal együtt négyesben maradni, majd elmondok neki mindent.

Spoiler:

Időközben a tömeg tovább osztódott, ami lassan már szokásává vált. Sokak berezelve vagy felháborodottan távoztak, míg mások hozzám hasonlóan fellelkesülve maradtak a fogadóban. A korábbi nagy tömeg megszűnt létezni, alig két tucatnyian maradhattunk, amit nagyon tudtam értékelni. Így jóval kevesebb volt rá az esély, hogy összefutok egy tudóskulb nem rendes tagjával…
Bundás némán figyelt, s talán felmérte a maradékot. Az alkalmat kihasználva én is körbenéztem, bár nem túl feltűnően, inkább szaglásomat használtam, mintsem látásomat. Leena és Probulus szaga mellett még éreztem más ismerős szagokat is, amikkel valamikor, korábban már volt alkalmam találkozni. Az egyik szag gazdája az a jégmágus lány volt, akivel még pályafutásom elején, lelkes koromban találkoztam. A neve már nem igazán ugrott be, de nem is igazán volt rá szükségem, hiszen nem akartam tőle semmit, főleg nem összepacsizni. Örültem, hogy nem ismerhet fel. Talán az alakváltoztatásom volt életem legjobb ötlete, megkíméltem magam a fárasztó egyedektől, akikkel régebben találkoztam és ismertem meg.
A másik szag gazdáját nem láthattam, mert a forrása alapján valahol Probulusék közelében lehetett, akik ugye szinte tökéletesen a hátam mögött ücsörögtek. Viszont az emlékeimben kutatva találtam egy emlékképet, amihez fűzhettem a jellegzetes szagot. De nagyon nem örültem annak az emlékképnek, életem második legszégyenteljesebb napja volt az…
Bundás elmosolyodva intette csendre, az időközben beszélgetésbe elegyedett maradékot. Azonnal csend állt be, pár másodpercre, amit aztán ő maga tört meg:
- Amint az látszik kiszórtuk a férgesét! Így már csak ti a legbátrabbak maradtatok!
Jó hozzáállás volt, bár a következtetése nem éppen a legpontosabb volt. Probulus ugyanis maradt, de őt már egy kölyökkutya is képes halálra rémíteni.
Bundás intett az embereinek, akik egy-egy dobozt emeltek fel, amiből elővettek egy-egy medált és az emberek kezébe nyomták azokat.
- Remélhetőleg egyikőtöknek sem okoz kellemetlenséget a kommunikációs medál viselése. Még most akasszátok a nyakatokba, hogy ne legyen belőle a későbbiekben gond. Igyekszünk mindent megtenni, nehogy úgy járjunk, mint az elődeink.
- Héj, vedd már el! - mordult rám az egyik férfi, miközben mellkasomhoz nyomta a medált.
Ridegen tekintettem a férfire, mert először nem állt szándékomban elvenni a medált. Volt nekem elég bajom a nyakékekkel, amiért távol tartsam magam tőlük. A medál a Fiore királyi emblémával díszelgett, s csupán csak egy vékony bőrmadzag volt rajta átfűzve. Komoran méregettem a medált, de sehogy sem akartam kibékülni vele.
- Na, jól van tudod kivel szórakozz! - és azzal a nyakéket letettem mellém az asztalra.
- De mégis miért viseljük ezt, ha maga se hordja? - okoskodott az egyik mágus, amivel sikeresen elültette a kétkedés magvait a többiek fejében is.
- Nagyszerű. Egy újabb bizalmatlankodó… - reagált Bundás a szemét forgatva, úgy hogy azt mindenki jól hallja.
Nem ijedhettem meg egy átkozott nyakéktől, csak azért mert egy rohadt bogár egy általa készített nyakékkel maga oldalára állította a bajtársaimat és csaknem elpusztíthatatlanokká tette őket. Nem! Az Alvó halott. Antonius és én már régen megöltük, és nyoma sem maradt! Nem fogom összecsinálni magam egy vacak nyakéktől!
Szó nélkül, s a reakció kiteljesedése nélkül felvetem a medált.
- Mint láthatjátok én is ugyanúgy hordom, mint ti - mutatta meg a saját medálját is, ami természetesen a nyakában lógott. - Ha pedig nem egyértelmű, hogy miért kell mindenkinek kivétel nélkül hordania, akkor van egy rossz hírem, barátom. Mint mondtam senkinek a biztonságát nem tudom garantálni, de ez legalább ad egy kis plusz esélyt. Fogalmunk sincs mi vár ránk odakint, de én fölkészülök mindenre! Ha pedig ez nem tetszik, ellehet takarodni. Barmokra nincs szükségünk.
Az okostojás mágust meglepte a válasz, s szemlátomást zavarba is jött, hiszen minden tekintet rá szegeződött. Ábrázata bikavadító vörös lett. Néhány hosszú másodpercen keresztül csak forrt a saját levében, de végül morogva felvette a medált.
- Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Nos, ne is késlekedjünk. Jobb lesz minél hamarabb kihajózni - és azzal lemászott az asztalról és elindult kifelé, emberei pedig szó nélkül követték őt.
Kisvártatva a többi jelentkező is utána indult. Én viszont egy ideig némán álltam, s magam elé bámultam. Alig bírtam magammal, annyira izgatott lettem, már csak karnyújtásnyira volt tőlem az áhított halálom. Végre ismét olyan közel volt, mit azon az elátkozott szigeten, ráadásul most Antonius sem volt velem, hogy elvegye tőlem a végzetemet. Most végre semmi sem állhatott közém és a halálom közé. Itt hirtelen megakadt a gondolatmenetem, mert feldolgoztam, hogy minek is kell a medál.
- A francba… Ez a rohadék is életben akar maradni… - morogtam, mikor tudatosult bennem, hogy a kommunikációs medál csak a túlélési esélyeimet javítja. - Hogy az a…! - Ráztam meg bosszúsan a fejem, majd én is elindultam kifelé, a kikötőbe.
Amint kiléptem a fogadóból Probulus várt rám, aki már közel sem volt annyira vidám, sőt valami zavarta őt. Nyakában neki is ott lógott már a medál.
- Tudod, ki van még itt?
- Tudom - válaszoltam egykedvűen.
- És a jég…
- Ő sem érdekel, és semmi más se! - fojtottam belé a szót. - És eszedbe se jusson információt feltölteni a fejembe! - előztem meg a kéretlen információk érkezését.
- Rendben… - válaszolt, s innentől kezdve egy szót sem szólt.
A kikötőig néma csendben sétálva értünk el, természetesen a tetőkön keresztül. Bolond lettem volna odalent vesztegelni a város tömegében és a kéttucatnyi önkéntes között.

A tömeg újra fogyatkozni kezdett, és a tömeg is szakadozni kezdett körülötte. Leena szemét eleinte a férfin csüngette, aki csak elégedetten figyelte a távozókat, mintha örülne neki. ” Fura ez a fazon…” - jegyezte meg magában.
” Titkol valamit, és ha titkolja akkor azért teszi mert rátok is kihatással van. Semmiképpen ne bízz meg benne vakon!” - figyelmeztette Carmen.
” Ne legyél már ilyen negatív, még okot sem adott a bizalmatlanságra.”
” Ó igen? Hát Roulék, vagy a hitbuzgó menekültek sem adtak, de Morten se adott okot a bizalmadra, te meg vakon hitted minden szavukat…” - szólt vissza csípősen. Leenának nem kellett megerőltetnie magát hogy vissza emlékezzen. ” Vagy ők talán ugyan olyan mások mint a többi féreg? Soha ne bízz meg senkiben!”
Carmennek igaza volt mint oly sokszor, de nem akart ezzel törődni most. Amilyen gyorsan csak lehetett elhessegette a nyomasztó emlékeket magától, és megmaradtakat kezdte szemlélni. Finom kifejezés lett volna rájuk a vegyes felvágott, hiszen a legkülönbözőbb fazonok vették körbe. Észre vett a tömegben egy kék hajú lányt is, kiben Anoyát vélte felfedezni, de a lány túl messze volt tőle, és jobbnak látta majd később köszöni neki. Volt akinek az arcáról csak úgy sütött a magabiztosság, mások szemében kapzsiság csillogott, míg megint mások hozzá hasonlóan húzták meg magukat. Ekkor valamit furcsa szag ütötte meg az orrát. Ismerős volt, érezte már, és most pontosan tudta kihez tartozik.
” Gabriel!” - suhant át a fején és szinte azonnal forgolódni kezdett keresve a fiút de sehol sem látta. Miközben fejét forgatta egy óvatlan pillanatban valaki megérintette a hátát. Reflexszerűen összerezzent és ahogy az érintés irányába fordult ott állt előtt a keresett fiú.
- Gab? – szakad ki belőle, mire ő csak csendesen emelte fel az ujját, szájára helyezve.
- Pszt! Seb küldött utánad. - Leena aprót bólintott, de ekkor szeme a mellette álló gyönyörű lányra tévedt. Először azt hitte szeme csak káprázik, de hamar rá jött nem, még sem értett semmit. A fehér hajú lánynak pontosan olyan illata volt mint az egykor Gabriel fején nyugvó kis szőrpamacsnak. Homlokát ráncolva nézte a lányt, miközben Gab bemutatkozott Probulusnak.
- Üdvözletem, Probulus Naigon.
- Gabriel van Chantai, örvendek. Ő pedig Vindisha. – mutatta be a lányt is, amire Leena csak még értetlenebbül nézett, de ekkor valami megbökte a mellkasát. Pascal enyhén célzással jelezte enyhén szembetűnő viselkedését.
- Tudod, ő Max társa. – szólt közbe, kissé riadtan. Minden erejére szüksége volt, hogy elfojtsa magában a sok kérdést és a két fiúra koncentráljon az idegen lány helyett.
- Oh, akkor már csak azt kéne tudnom, hogy ki az a Max. – mosolygott Leenára kissé értetlenül, és ő érezte hogy ebből már sehogy se jön ki jól.
- Max? Ő már ott van elől! – mutatott szőrös újával rá a párducember. - Elkapta a „Végzet” láz… – tette hozzá nagyot sóhajtva, amitől Leena kezdte teljesen úgy érezni magát, mint egy gyerek aki egy kukkot se ért a felnőttek beszélgetéséből. ” Ma mindenki ezt csinálja?” - ötlött fel benne a kérdés, de választ nem kapott.
- Oh, őt már ismerem, találkoztam már vele, de túl sokat nem beszélhettünk, éppen akkor is „végzet lázban” égett. A végére pedig elájultam, és egy céhtársam vonszolt el a helyszínről Babilongyertyával. – magyarázta Gab.
- Nem-nem – felelte fejét rázva. - Akkor még nem volt „Végzet” lázban, mikor te találkoztál vele, Gabriel. Az a nap, csak az első lépcsőfok volt, aztán még történt vele pár dolog, ami idáig vezette… - hangjából kihallatszott a szomorúság.
” Nos mint az ábra mutatja nem csak mi szopunk állandóan.” - jegyzete meg Carmen.
- Te is tudsz a dologról? Mindegy, biztosan elmesélte. Kell tudnunk bármit azokból a dolgokból anélkül, hogy a tudta nélkül a magánéletében vájkálnánk? – kérdezte Gabriel, próbálva oldani a feszültséget ami közéjük ült. Ekkor vette észre Leena is hogy nem csak számára okoz fejtörést a lány ott léte.
” Most komolyan csak én nem értek semmi?!” - akadt ki magában miközben fejét lehajtotta.
- Oh, bocsánat… De nehéz a párducnak uralkodnia magán, ha egy ilyen mágia van a birtokában, mint nekem. Max nem szereti azokat a dolgokat felemlegetni, haragos tud érti lenni. - magyarázta. ” És agresszív…” - jegyezte meg magában. - Különben se hinném, hogy sok fontos tudnivaló lenne benne a számunkra. Azok a szálak már elvarródtak.
- Hát, azt vettük észre.
- Örülök, hogy te hoztad fel a témát, nem akartam kellemetlenkedni. Sosem láttam még hozzád hasonlót.
- Oh, mármint a mágiámra gondolsz? – lányos zavar kiült arcára, és Leena lelki szemei előtt látta a szőrnélküli Probolust ahogy fülig pirul. - Archív mágiát használok, ami segítségével képes vagyok mások tudatába információkat illetve letölteni. – felelte miközben ujját tördelte.
” MI VAN?” - akadt ki magában Leena. ” És nekem eddig erről miért nem szóltál?!” - hirtelen azt se tudta féljen vagy zavarba jöjjön, ahogy végig futott agyán milyen információkat is tud letölteni róla a fiú sikítani tudott volna. Eszébe jutottak gyötrelmes kalandjai, Emerald, Carmen, Morten könyve, a vad éjszakák amit vele töltött, s mind össze csak imádkozni tudott hogy Probulus nem találta meg ezeket az információkat fejében.
- Nem pontosan. De ha jól gondolom, kár is lenne megkérdezned, már látod, hogy a külsődre akarok kitérni, és a felesleges ideges viselkedésedre.
- Jaaa, hogy az! Hát külhoni vagyok, ahol én születtem, ott a ti fajtátok a ritkaság. Már bocsánat a nyers kifejezésért. – magyarázta sietve. ” Külhoni? Az meg milyen?”
” Külföldi te nagyon sötét…” - jegyzete meg Carmen.
- Értelek, na de akkor, miért vagy ilyen ideges? Nem értem, egy rossz szót sem szóltam, és nem is szándékozom. Az utazás miatt vagy izgatott?
- Neem – felelte de hangja megakadt. - Csak tudod... Macskaféle vagyok... Tudod! Azért az ösztönök azok ösztönök. – magyarázta amint a lányra nézett, és Leena ekkor már tudta hogy igaz volt. Bár mennyire is képtelenségnek hangzott, annak a lánynak Kashenkonak kellett lennie. Mondjuk egyetlen szőr száll sem volt rajta, leszámítva a haját de még is, nem lehetett más. ”Gabriel egyébként se mozdulna mellőle soha.” - szögezte le magában, de a hogyanra még mindig nem kapott választ.
- Oké, erre nem gondoltunk. Vannak, akik megtudják, hogy mi vagy a nélkül is, hogy megkérdeznék vagy felfednéd. Bízom benned, de szeretném tudni, hogy gondot okoz-e az utazás vele. – fordult a lányhoz miközben Probulsra mutatott.
- Ismerhetnél már annyira, hogy nem gyanúsítasz meg ilyennel. Az én szenvedélyem az ananász, és ebben a formában még azt se leplezhetem le. – felelte kissé sértődötten. - Amennyiben nem támadsz ránk, vagy adod ki a titkomat jó barátok is lehetünk, szó nincs arról, hogy megtépjelek.
- Én, megtámadni? Párduc-ember vagyok, nem rozsomák! A titkotok pedig biztonságban lesz nálam, ha úgy szeretnétek.
- Úgy szeretnénk. – nyomatékosított egy mosollyal.
Leena a titok szó hallatán, ledermedt.
” Titkok…” - ismételte meg magában. Valahogy fájdalmat érzett magában, nem értette miért, de úgy érezte ő maga is egy hatalmas titok. Az élete titkokkal van teli, az egyetlen akiben megbízhat Pascal, de mostanra már neki sem mert elmondani mindent.
- Nagyszerű. – mosolyodott el. - Nos, mondott valamit az elején, amit tudnom kell, és már nem meg kellett volna csinálni, vagy nem a lustaság miatt ültök még mindig itt? – kérdezte.
- Röviden annyi, hogy fogalma sincs, hova megyünk, és nagy eséllyel ott hagyjuk a fogunkat. - foglalta össze Leena tömören, valójában tényleg nem mondott többet nekik. Bár azért lettek volna kérdései, és azt a részt is kihagyta mennyire furcsa neki ez a férfi, de inkább jobbnak látta megtartani magának a véleményét.
- És, hogy nem egy milla a díj… – mordult fel Pacal ahogy újra kidugta kis fejét pólója alól.
- Á, szamárság, én még nem tervezem elhullajtani a fogaimat jó ötven évig. - vigyorodott el.
- Mi is ezt mondtuk nem régiben, aztán elmentünk egy temp… – kezdett bele Pascal mérgesen, de még mielőtt többet mondhatott volna Leena újjaival össze csippentett kis száját és befejezte helyezze a mondatot. - Nyugi, mi sem. - mosolygott.
Néhány perc múlva már csak a halkan duruzsoló tömeg volt a csehóban, és Grendy arcán elégedett mosoly suhant át. Kezét a magasba emelve jelezte szólni akar, és a tömeg elcsöndezett. Leena meglepetten bámult körben mekkora hatást gyakorol a férfi, ilyen rövid idő alatt a tömegre.
-Amint az látszik kiszórtuk a férgesét! Így már csak ti a legbátrabbak maradtatok!- harsant hangja. Eközben intésére néhány egyen ruhás alak lépett a terembe, és néhány dobozzal kezükben felé indultak. Leena kíváncsian tekintett a doboz felé mikor hozzá is elértek. Nem egy medált látott, melyen Fiore jelképe díszelegett, az ezüstből készített szép kovácsolt munka meg meg csillant a világításban. Kissé bátortalanul nyúlt a doboz tartalma felé, majd lassan kiemelte a medált és forgatni kezdte kezében.
- Remélhetőleg egyik kőtöknek sem okoz kellemetlenséget a kommunikációs medál viselése. - folytatta közben leendő kapitányuk. - Még most akasszátok a nyakatokba, hogy ne legyen belőle a későbbiekben gond. Igyekszünk mindent megtenni, nehogy úgy járjunk, mint az elődeink. - mondta. Leena már épp fel tette volna a medált nyakában mikor egy vékony test alkatú fiatal férfi közbe szólt.
- De mégis miért viseljük ezt, ha maga se hordja? - kérdezte hangjában kétkedéssel. Leena kíváncsian meredt először rá majd Grendyre. Őt különösebben nem nyugtalanította a medál, és gyanakodni sem gyanakodott, de azért a válasz érdekelte, ha már valaki feltette. Kapitányuk csak szemét forgatta, miközben egy grimasz futott át az arcán.
- Nagyszerű. Egy újabb bizalmatlankodó… – hangjában érezhető volt a lenézés. Válasz helyett viszont csak előhúzta saját medálját is, vastag ruhája alól. A magasba emelve mútatta meg az embereknek, még néhányszor meg is forgatta, hogy mindenki megfelelően láthassa.
- Mint láthatjátok én is ugyanúgy hordom, mint ti. - mondta mély hangon, miközben végig a kétkedőt figyelte. - Ha pedig nem egyértelmű, hogy miért kell mindenkinek kivétel nélkül hordania, akkor van egy rossz hírem, barátom. Mint mondtam senkinek a biztonságát nem tudom garantálni, de ez legalább ad egy kis plusz esélyt. Fogalmunk sincs mi vár ránk odakint, de én fölkészülök mindenre! Ha pedig ez nem tetszik, ellehet takarodni. Barmokra nincs szükségünk. - adtak ki az útját végül. A férfin látszott legszívesebben most azonnal felállna és agyon verné Grendyt a megszégyenítéséért, de még sem tette. Arca bár tükrözte érzelmeit, és Leena még hallotta amint motyog valamit alig érthetően majd duzzogva feltette. Leena eközben már felvette a medált de, jobbnak látta nem ruhája alá bújtatni, valahogy túlságosan nehéznek is érezte most a kis ékszert.
- Örülök, hogy ezt tisztáztuk. - lépett tovább a kapitány látva hogy az utolsók is felvették az éksert. - Nos, ne is késlekedjünk. Jobb lesz minél hamarabb kihajózni. - mondta ki a vég szót majd lelépett az asztalról és elvonult embereivel.
– Hát… nem hangzik valami biztatónak… - jegyzete meg Pascal halkan.
– De messze van és nekünk most ez a lényeg. - súgta vissza Leena, és azzal ők is kivonultak a tömeggel egészen a kikötőig ahol a hajó várt rájuk.

A kikötőbe érve egy szempillantás alatt megtaláltuk az általunk keresett hajót. Véletlenül pont arról a hajóról volt szó, amelyiket Probulus a tegnapi nap folyamán kiszúrta, nem sokkal a megérkezésünk után.
- Megmondtam, hogy a Tanács hajója! - dicsekedett önelégülten, kihúzva magát.
- Biztos fertelmesen nehéz volt felismerni az amúgy is hivalkodó Tanács hajóját…
A hajó nem hétköznapi méretekkel rendelkezett, így a hozzá legközelebb eső raktár tetejéről vettem jobban szemügyre, mielőtt még eszünkbe jutott volna fellépni a fedélzetére. Becslésem szerint nyolcvan-kilencven vagy akár száz fős legénység befogadására is képes lehetett. Hossza még a kétszázharminc lábat is elérhette, s legmagasabb árboca ettől talán csak huszonöt lábbal maradhatott el. A hajótest három szintjén ágyúk sorakoztak egymás mellett, amiket valamiért én magam nem voltam hajlandó megszámolni, viszont Probulus azonnal lelkes számolgatásba kezdett, amint felfedezte azt a sok ágyút. Röviden szólva egy rendhagyó hajó volt, ami valószínűleg fáradságos tervezői munka és ügyes kezű mesteremberek munkájának gyümölcse.
Az utolsók között léptünk fel a fedélzetre, amit követően Bundás nem sokkal ki is adta a parancsot az indulásra. A matrózok felhúzták a rámpát, majd a horgonyt, kifeszítették az összes vitorlát, s a hajó komótosan útnak is indult. Úgy éreztem, hogy az istenek is a végzetem felé sodornak, hiszen a széljárás nekünk kedvezett, ez csakis jó jel lehetett. Mint minden hajó, ez is himbálózott út közben, de ez engem nem tudott zavarni, már jópárszor utaztam hajóval, s sikerült megszoknom a jármű jellegzetes bizonytalanságát. Tőlem eltérően voltak páran az önjelölt hősök között, akik nem bírták a himbálózást, meg is fizették az árát.
A tömegtől félre húzódva kerestem magamnak egy nyugodt helyet az egyik korlátnál. Probulus pedig úgy követett engem, mint pelyhes kiskacsák az anyjukat. Hátamat a korlátnak vetve szemléltem a fedélzetet. A matrózok buzgón végezték a dolgukat, s a Királyi Hadsereg ruháját viselő katonák is ide-oda járkáltak. Ám én igazából nem a fedélzeten történő dolgokkal voltam elfoglalva, én már gondolatban a végzetemnél jártam. Már alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat. Már alig vártam, hogy találkozzak azzal a szörnyeteggel, mágussal vagy démonnal, aki elveszi az életemet, s ezáltal beteljesíthetem a fogadalmamat. Száz vagy annál is több brutális és kegyetlen párbajt képzeltem el magam előtt, amikben elbukok, s azt követően csatlakozhatok a többiekhez az istenek csarnokaiban.
Képzelgésemből egy hirtelen kivágódó ajtó zökkentett ki.
- Ne lökdössön hallja! - egy idősebb mágust éppen két őr lökött ki az ajtón, ami a hajótestbe vezetett. -- Mi a fészkes fene folyik itt?! - kérdezte az őröket ingerülten. [color:f963= salmon] - Az a rengeteg doboz, amit egész nap pakoltak a kikötőből, mind üres! Mi ez az egész?! Hol a rakomány?! - förmedt rájuk.
- Nincs rakomány? - tettem fel magamnak a kérdést.
Hirtelen nagyon büdös lett ez az egész hercehurca. Egy hajó sohasem kel útra rakomány nélkül, feltéve, ha nem egy őrült bolond a kapitány. Érdeklődve figyeltem tovább az eseményeket.
- VÁLASZOLJATOK! - kiáltotta, dühösen a mágus, de az örök válasz helyett fegyverük után nyúltak. A mágust persze nem kellett félteni, azonnal akcióba lépett. Nebáncsvirághoz hasonlóan ő is kulcsokkal bohóckodott. Egy furcsa külsejű alak jelent meg a hajón, amiből förtelmes bűz áradt. Mindenesetre könnyedén elbánt az őrökkel. Ennyivel persze nem ért véget a mutatvány, újabb őrök érkeztek, akikkel már más mágusok is szembeszálltak.
Pillanatokon belül elszabadult a pokol és szinte kivétel nélkül mindenki a másikat gyepálta. Ez volt az a pillanat, amikor végképpen rájöttem, hogy Bundás úgy a képünkbe hazudott, hogy még ő maga is elhitte a rizsáját.
- Tudtam, hogy nincs itt minden rendben! - Kezdte Probulus az iylen helyzetekben szokásos pánikolását. - Megmondtam, hogy ez az egész nem jó ötlet!
- Ki vette elő azt a nyomorult plakátot? - Kérdeztem vissza.
- Én... - - felelte nagyot sóhajtva.
- Akkor szépen állj félre és válts mosogatórongy módba! - utasítottam, majd elindultam a harcoló tömeg felé.
Nem vetettem be magam rögtön a tomboló tömegbe, inkább megálltam annak szélén és figyeltem a hadakozó feleket. Első ránézésre olyanok is voltak köztük, akik azt sem tudják, hogy igazán miért csaptak össze az őrökkel, s csak azért szálltak be a harcba, mert a többiek is azt tették. Az őrök és a matrózok viszont nem fogták vissza magukat, ami azt jelentette, hogy közelről sem a törvény szolgáival van dolgunk.
Nekem háttal egy őr állt, aki éppen azt figyelte a nagy forgatagban, hogy ki legyen az ő következő ellenfele. Jobb sem kellett! Megragadtam a fickót, magam felé perdítettem, s reflexből betörtem az orrát.
- Azt kérdeztem, mi folyik itt? - kérdeztem jeges hangon.
Megilletődöttségében a férfi reagálni sem tudott, nemhogy válaszolni, ezért egy újabb ökölcsapással adtam az arcának, hátha magához tér.
- Emlékszel már? - kérdeztem ismét, még mindig nyugodt hangnemben.
Válasz nem érkezett, mert a férfi elájult.
- Csodálatos… - fanyalogtam, majd mindenféle tétovázás nélkül a tengerbe hajítottam, és indultam a következő delikvens után.
Oldal irányból egy lándzsa döfött felém, ami elől hátra léptem, s elkaptam a végét. A támadómra pillantottam, aki erőlködve próbálta visszarántani fegyverét. Másik kezemmel is ráfogtam a lándzsára, és az által átfordítottam magam fölött az őrt és pontosan egyik társára dobtam rá. Az egyikük azonnal megpróbált felkelni, de a lándzsa veszélytelenebb végével lekevertem neki egy hatalmasat. Odasiettem a két kiterült alakhoz, és felkaptam őket. Egyiket jobbomban másikat pedig balomban szorongattam.
- Mi ez ez egész?
Nem érkezett válasz. Ezért összekoccantottam a két alak fejét.
- Azt kérdeztem, hogy mi ez az egész?! - ismételtem magam, immáron ingerültebben.
- Elég legyen ebből! Hagyjátok őket fiúk!
- Nem válaszoltok? Akkor nincs szükségem rátok! - és azzal kihajítottam ezt a két alakot is a tengerbe. Csupán ez után vettem észre, hogy az egész fedélzeten megszűnt a csetepaté.
- Úgy tűnik nincs mit tenni, lebuktunk! - hangzott egy gyerekes hang, amihez egy magát kalóznak képzelő kislány tartozott.
A katonák elkezdték levenni magukról a köpenyüket, s szép lassan egy hamisítatlan kalózbanda öltött alakot előttem.
- Így már érthető… - morogtam.
Orromat ismerős bűz csapta meg, amihez már régen volt szerencsém. Több hetes, hónapos mocsok és áporodott alkohol bűze facsargatta az orromat. Utoljára akkor éreztem ilyen bűzt, mikor Hamnirral a Lángpenge szigetcsoportról igyekeztünk visszafelé, s kalózok ütöttek rajtunk. Ám az egészben az volt a furcsa, hogy eddig nyomát sem éreztem ennek a gusztustalan bűznek. Kihátráltam a tömegből, mert éreztem, hogy rövidúton megfulladok, ha továbbra is közvetlen közelről kel elviselnem a kalózok jellegzetes bűzét.
A kalózkislány egyetlen intésére a vitorlák elsötétültek, s megjelent rajtuk az a masnis koponya, ami a lány kalapján is ott díszelgett. Bundás ezt követően lépett a hozzá képest jócskán alulöltözött kölyökhöz.
- Látom sikerült a mágusok begyűjtése. Szép munkát végeztél Kegan. - szólt elismerő hangon, mikor végignézett rajtunk.
- Ugyan semmiség volt, Kapitány! - legyintett, egy sunyi vigyorral az ábrázatán.
Nem volt kérdés, hogy azt a sunyi vigyort le fogom-e törülni a képéről. Már nem sok kellett, hogy elinduljak feléjük, mikor egy fiatal mágusgyerek hősködni kezdett. Kezein földkesztyűkkel indult meg a páros felé, hogy ő maga torolja meg a színjátékot. A kis rózsaszín ezt látván egy kis fekete szerkezetet vett elő a kabátjából és megnyomott rajta egy gombot. A következő pillanatban váratlanul éles szorítást éreztem nyakam körül.
Az a rohadt nyakék életre kelt és szorosan a nyakamra tekeredett. Az a mocsok bizsu belemart a nyakamba, és még a lélegzetemet is elfojtotta egy hosszú pillanatra. A váratlan kíntól kissé megrogytam, de tartottam magam.
- Ej-ej. Én a helyetekben nem hősködnék!
A fojtó kín egyre csak erősödött, már fél térden voltam, mikor a szúró, égető érzés nyomtalanul eltűnt. Hörögve kaptam levegő után, miközben gyilkos tekintettel méregettem a kis rózsaszínt.
– Amíg az öv rajtatok van nem mentek innen sehová, különben megbánjátok.
- Mégis ki volnál te, hogy parancsolgass nekem? - morogtam alig hallhatóan, mikor újra felálltam.
Ekkor pont szemtanúja voltam, hogy az iménti mágus ismét támadni készül. Szinte még el sem kezdhette a mágiáját használni, mikor a nyakékének kristálya vörösen felizzott, majd egy pittyenést követően felrobbant.
Vér és csontszilánkokkal tűzdelt agyvelő repült minden lehetséges irányba. A mágus fejének helyéről füst szállt fel, s teste élettelenül összerogyott.
Ez már érdekesebbé tette a játékot.
- Pedig én megmondtam előre! Tekintsétek ezt figyelmeztetésnek!
A kis repedtsarkú azt hitte, hogy ő az atyaúristen, mert volt nála egy nyomorult iránytó, amivel kedve szerint felrobbanthatott minket. Nem tűrtem, ha taknyosok fölényeskednek felettem, bőven elég volt múltkor az az egy!
A nyakörv után kaptam, hogy letépjem azt magamról, de félúton megállították a kezemet. Probulus volt az, akinek arcán vakrémület honolt.
- Max, ne csináld! - súgta remegő hangon. - Ha most megöleted, magad azzal nem érsz el semmit! Csak szánalmas és önző halált halsz! Inkább tartalékold az erődet addig, amíg el nem jön a megfelelő pillanat! - Probulus jelentőségteljesen a szemembe nézett. Még sohasem láttam ennyire félni, bármitől is, pedig a legutóbbi expedíción volt pár dolog, ami nálam is kicsapta a biztosítékot.
- Bwá! Jól van… - morogtam dühösen.
Nem volt ínyemre, hogy rab, vagy akár rabszolga legyek, de be kellett látnom, hogy Probulusnak igaza volt. Ha most véletlenül az én fejem is lerobbanna, még jócskán idő előtt azzal tényleg nem érnék el semmit. A nevemen ugyan úgy ott maradt volna az a vérfolt, hiába haltam volna meg. Az istenek örök időkre kizártak volna a csarnokaikból.
- Vegyük át szépen a szabályokat. - szólalt meg újra a kis rózsaszín. - Nincs hősködés, különben elbúcsúzhattok a fejetektől. Nincs szökés, különben nem lesz fejetek. Ha csak eltávolodtok tőlem több mint száz méterre tíz másodpercetek lesz jobb belátásra jutni, különben robban. Ha megpróbáljátok leszedni, robban. Mint láthatjátok semmi értelme az ellenállának, inkább hódoljatok be és tegyétek azt, amit parancsolok! Érthető voltam?!
Ez volt az a pillanat, mikor két újabb név került fel a képzeletbeli halállistámra. Ekkor fogadtam meg, hogy ha megszabadulok a nyakörvemtől, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy megöljem ezt a két férget.
- Szép volt Bambi Kapitány!
- Jól megmutattad nekik!
- Ez az Bambi Kapitány!
- Hiába Bambi Kapitány és Kegan első tiszt előtt nincs lehetetlen, még a mágusokat is úgy ugráltatják, ahogy a kapitány fütyül!
Hirtelen egy olyan érzés nyilallt belém, amit sohasem tudtam megszokni, még annak ellenére se, hogy Probulus a lehető legtöbbször próbálta a fejembe különféle információkat feltölteni. A mostani információk ehhez a tetűfészek bandához kapcsolódtak. Probulus információi szerint néhány évvel korábban országos hírük volt. Ez a kalózbanda rettegésbe tartotta a tengerparti városokat, amiket sorban raboltak ki, s romboltak porig. A legkülönösebb pedig az volt, hogy se a kormány, sem pedig a Mágus Tanács nem tudott mit kezdeni velük. Bár ezen igazából én magam nem lepődtem meg annyira, hiszen mind a kettőt töketlen barmok vezették. Egy majom előbb tanított volna meg táncolni egy homárt, mint ők kezelni bármit is ebben az istenek által megvert országban.
Komorságba burkolózva sétáltam félre, ahol senki sem volt a közelembe. Leültem a hajókorláttal szemben és meredten bámultam azt.
- Ma… Max… jól vagy? - kérdezte félve Probulus, mikor mellém ült.
Választ nem adtam, csupán gépi monotonitással fejelgetni kezdtem a hajókorlátot.
- Óóó, te hülye idióta! - morgolódtam. - Hát persze, hogy felveszed azt a kibaszott nyakéket még annak ellenére is, hogy egyszer már jól kicsesztek veled! Te idióta! Te barom! Te seggfej! Te húgyagyú! Te…! - Minden egyes önostorozó szitkomat követően koppant egyet a homlokom a korláton.

Ahogy felfelé haladtunk a rámpán a frissen szerzett útitársainkkal együtt, valahogy egészen kellemetlen érzés fogott el legbelül, aminek nem tudtam megmagyarázni az okát. Valamilyen szinten mégis megnyugodtam, hogy ekkora, hatalmas és jól felszerelt hajót kaptunk, mint a felderítő expedíciót szállító járművet. Bár túlságosan nem értettem a hajózáshoz, leszámítva azt a pár napot, amit Glover kapitány lebegő bárkáján szolgáltam a villámgyűjtők között, mégis el tudtam mondani azt, hogy az első benyomás felettébb jól sikerült a hajó részéről, kaphattunk volna egy ócska kis lélekvesztőt is, viszont ez a hatalmas mennyiségű ágyú még a védelem felőli esetleges kételyeimet is eloszlatta. Az már más kérdés, hogy remélhetőleg a tüzérségi legénység nem teljes idióta, hogy az összes ágyút egyszerre süsse el, különben a legelső sortűz alkalmával nyugovóra térünk a tengerfenéken. Mármint ők, mert mi Leenával és Sho-val abban a percben le is lépünk.
Amint a frissen toborzott mágusok utolsó tagja is felért a hajó fedélzetére a vezetőnk azonnal kiadta az utasítást a horgony felhúzására és vitorlabontásra. Max, Probulus, Leena, Pascal, Sho és én pedig félrevonultunk. Igyekeztünk olyan helyet keresni, ahonnan minél többet belátunk a hajón történő dolgokból, de nem vagyunk szem előtt, úgyhogy egy félreeső helyen megtámasztottuk a korlátot. Maxel csak szemmel üdvözöltük egymást, nem merültünk felhőtlen cseverészésbe. Sho kikönyökölt a korlátra, és a vizet bámulta, ki tudja, min gondolkodhatott… Talán próbálta meggyőzni magát, hogy nem is utálja annyira a vizet. Nem piszkáltam, inkább közelebb léptem Leenáékhoz, ahol fogadtatásképp éppen Pascal kérdése érkezett.
- Nem akarsz valamit elmagyarázni nekünk? - nem értettem így elsőre a kérdést, és hirtelen el is terelődött minden gondolatom annak fejtegetéséről, hogy mire akart gondolni a szalamandra, hiszen azonnal elkezdett hányni… És én még azt hittem, hogy valamelyik lány lesz tengeribeteg. - Ki ez a lány? - krákogta két róka koma között, én pedig csak most kaptam észbe. Nem gondoltam volna, hogy ő fogja feltenni a kérdést, sokkal inkább feltételeztem ezt Leenáról. Közelebb hajoltam hozzájuk, persze tisztes távolságot tartva az éppen magán könnyítő csöppségtől, és gyakorlatilag Leena fülébe súgtam.
- Ő Sho, a lángfarkasom, a fajtája utolsó mágiája az emberi alak, és szeretném, ha ez köztünk maradna, ő most Vindisha, és nem akarjuk, hogy túl sok ember megtudja, hogy Vindisha és Kaensho ugyanaz.
- Á értem! - felelte Leena egy bólintás kíséretében. - Ne aggódj, nem szólunk róla senkinek!
- A megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe! - kacsintott erőtlenül a tengeribeteg szalamandra, Leena pedig amolyan megtorlásul egy öklöst nyomott a fejére. - Na, ezt most miért kellett? - vágott vissza, én meg, hogy jelezzem, nem vettem magamra, és semmi probléma nincs belőle, próbáltam oldani a hangulatot.
- Mégis, milyen ellenszolgáltatásra gondolsz? - mosolyogtam.
- Semmilyenre, ne is foglalkozz vele! - legyintett Leena, aztán számára kedvezőbb vizekre terelte a beszélgetést. - Tehát, Seb küldött utánam?
- Igen - bólintottam. - azt mondta, aggasztja ez a… Carmen ügy. Nem akarod véletlenül pontosabban kifejteni, miről is van szó? Csak hogy én is aggódhassak, tudod. - néztem rá.
A következő pillanatokban úgy éreztem, mintha magában vívódna, gondolkodik, hogyan tálalja a dolgokat, vagy csak azt próbálta összeszedni magában, hogy mit is kell róla tudnom.
- Hát, nem tudom, hogy mondjam, de… - kezdte tétován végül, megtörve a csendet, de a mondatot inkább a szalamandra fejezte be helyette.
- Úgy sejtjük, egy lakrimába zárt lélek.
- Sokáig azt hittem, csak az elmém szüleménye, de te is láttad, nem az. - hangja egyre halkabb lett, végül már majdnem elnyomta a hullámverés, és a szerencsére kedvező szél.
- Határozottan nem az, és, az első benyomásra kicsit sem szimpatikus. Azon gondolkodtam, vajon ki lehetne-e szedni? Emberi Seidr mágiával, úgy értem.
- Nem is rossz ötlet! - kapott a szavaimon Pascal.
- Nem. - vágta rá azonnal Leena olyan határozottan, mint egy kőszikla. Nagyon ritkán látom ilyennek.
- Mi van?
- Nem akarom. - szólt, és a hullámokra szegezte a tekintetét. - ő… ő miatta élek még. Ha nincs, már rég halott lennék.
- Hát, ahogy gondolod, ameddig nem esik bajod, addig nem izgat, elviselem. - szinte azonnal érkezett az én válaszom is, fel voltam rá készülve, hogy ezt fogja mondani, és nem vagyok sem az apja, sem a gyóngytatója ahhoz, hogy megmondjam, mit csináljon. Csak szerettem volna vele tudatni, hogy ha bármikor segíthetek, szóljon.
- Köszönöm, Gabriel. - szólt hálásan, én pedig csak megvontam a vállamat, és elfordultam, hátha találok valami érdekeset a fedélzeten.
- Te totál hülye vagy, itt a lehetőséged, hogy megszabadulj tőle! - kezdte el mosni a fejét Pascal, de én már nem őket figyeltem, hanem a fedélközből felérkező fickót, aki éppen két őrrel veszekedett, azonban hallani már nem hallottam mit magyaráznak. Az egészből annyit fogtam fel, hogy egyik percről a másikra a feldúlt fazon meg az őrök összeverekedtek, én pedig intettem Sho-nak, hogy kerüljön közelebb.
A káosz egy perc alatt eluralkodott a fedélzeten, ahogy mágikus pecsétek nyíltak egyik a másik után, a másik oldalt pedig Max is Probulussal zsörtölődött egy sort, majd belevetette magát a balhéba.
- Nem vagyok túl jó a bunyóban, ebben az alakban. - súgta a fülembe Sho.
- Nem baj, ne változz át, maradj mögöttem, ne használj mágiát, én sem akarom megmutatni, milyen mágus vagyok. - szóltam, és már érkezett is az első nem kívánatos vendég.
Az első ütés hárítása után a vaskesztyűs kézzel bevitt orrtörést kísérően még hálát is adtam annak, hogy a vihartörő karvédőket még csak aktiválni sem kell, ökölharcban máris jobb vagyok. Az meg külön öröm, hogy a szett csizmáit sem kell exquipelni, ezer köszönet ezért a könnyű ötvözetért, na meg azért, hogy mióta elhoztam Synestráéktól szinte le se vettem őket.
Az orrtörést egy gyomorszájon vágás követte, aztán a kétrét görnyedő fickót orrba térdeltem, és ahogy kifeküdt, érkezett a következő is egy szigonnyal. Kiléptem oldalra, és engedtem, hogy a vaskesztyűn végigcsússzon a fegyver, aztán a másik kézzel elkaptam a fickó kezét. Egyetlen szorítás elég volt ahhoz, hogy szívszaggató recsegéssel megadja magát a férfi csontja, és fájdalmas nyögés kíséretében elengedje a fegyvert. Azt a földre ejtettem, és körbepördülve arcon rúgtam a támadót. A következő felém rohanó fickót nemes egyszerűséggel elengedtem magam mellett, mint egy jobb torreádor, és ahogy elhaladt, egy rúgással gyorsítottam meg, így a korláthoz juttatva. Felkaptam a szigonyt, és a nyelével úgy vágtam hátba, hogy a fickó azonnal eszméletlenül feküdt a korlátra, a szigony pedig megadta magát. Hátulról egy fickó fogott le, és lökött a korlát felé, de megtámasztottam mindkét lábammal magam, és visszataszítottam mindkettőnket a fedélzet felé. Ekkor érkezett egy másik fickó elém, széles vigyorral az arcán mért ütést a hasfalamra, nem sejtve, hogy azt is lemezpáncél védi, így neki sokkalta jobban fájt, mint nekem. Ágyékon rúgtam, aztán a fejemet hátra csapva reccsentettem be a fogva tartóm orrát. A csizmám a jobb combján csattant, jobb kézfejemmel pedig visszakézből csaptam arcon, ő pedig vérvörösre színezte a kesztyűmet. A fájdalmaiból feleszmélő ágyékon rúgott fickó most emelte rám a kezét. Ütését tenyérrel védtem, megszorítottam, és ahogy térdre esett, ütésre emeltem az én balomat, de egy feltűnően kislányos hang siklott végig a fedélzeten.
- Elég legyen ebből! Hagyjátok őket, fiúk! - egyetlen izmomat sem feszítettem meg, azon gondolkodtam, hogy leüssem-e a fickót, vagy inkább ne, de végül mégis a hang irányába fordítottam a fejem. A hajó másik végén egy, első ránézésre maximum tizenhat évesnek tűnő rózsaszín hajó, igen lenge öltözetű lány állt, kalózsapkával a fején. Amit lehetett ki is pakolt. Az ember egy kamaszodó csitrinek nézte volna, akit a kanos férfi leitat és jól elkap a legelső ágyban… Azonban a legénység engedelmeskedett, ezért egy utolsó szorítás után én is elengedtem a matrózt.
- Úgy tűnik, lebuktunk! - mosolygott a fruska, és intett egyet. Hófehér vitorláink feketébe csaptak át, és a matrózok mindegyike egyik a másik után vette le a mágikus tanács jelét viselő egyenruhát, és elárasztotta a fedélzetet a mosdatlanság bűze. Ekkorra már mindenki tudta, hogy kalózok csaptak be minket. Azonban mit tehetnek ellenünk, ennyi mágus ellen? Egyedül péppé vertem legalább négyet a legkisebb erőfeszítés nélkül…
- Látom, sikerült a mágusok begyűjtése. Szép munkát végeztél, Kegan! - elismerő hangnemben fordult az általunk Gendryként megismert szemétládához, aki csak egy szerény mondattal hárította a dícséretet.
A jeleneten felháborodva többen is, köztük Leena, elindultak a kapitány felé, de ő csak egy könnyed mozdulattal belekotort a kabátja zsebébe, egy kis dobozt elővéve rajta. A következő pillanatban az egész mágus brigád a földre esett. Nyakunkon lévő kommunikációs nyaklánc nem, hogy lazán függött volna, hanem úgy feszült meg, mint hurok az akasztott utolsó perceiben.
Nem emlékszem, mi történ ezután, saját fájdalmaimmal küszködve próbáltam Sho-t keresni a szememmel. Egyre nehezebb volt levegőt venni, egy pillanatra meg is szédültem. Éreztem, ahogy fejemből kiszökik a vér, és közben próbáltam két ujjamat betuszkolni az ádámcsutkám elé, de nem ment.
- Ej-ej. Én a helyetekben nem hősködnék! - hallatszott a kapitány hangja, de már oda se néztem. A szorítás hirtelen eltűnt, én pedig azonnal Sho felé vetettem magam.
- Jól vagy? - suttogtam térden állva, közben a nyakát vizslattam. Kissé piros volt, ő maga légszomjjal küzdött, de bólintott. Szemeiben félelem ült. - Az első adandó alkalommal átváltozol és elhúzunk innen.
- Rendben. - dörzsölte a nyakát még mindig, én pedig a szememmel Leenát kerestem. Nem volt túl jó bőrben ő sem, köhögött, de úgy tűnt, rendbe jön. - Amint le tudjuk venni ezt a szart lépünk.
- A francért nem tettük csak simán zsebre…
- Nem tudhatta-
Robbanás. Egy pillanattal később pedig húscafatok, és füstszag borította be a fedélzetet. Mindketten oda kaptuk a tekintetünket, egy férfi fejetlen teste egy lépést még tett, és arcra borult. Minden mágus elhallgatott, csak a kalózok röhögtek már csak.
- Vegyük át szépen a szabályokat. - csilingelt a kapitány, miután hidegvérrel felrobbantotta a fickót. - Nincs hősködés, különben elbúcsúzhattok a fejetektől. Nincs szökés, különben nem lesz fejetek. Ha csak eltávolodtok tőlem több mint száz méterre tíz másodpercetek lesz jobb belátásra jutni, különben robban. Ha megpróbáljátok leszedni, robban. Mint láthatjátok semmi értelme az ellenállának, inkább hódoljatok be és tegyétek azt, amit parancsolok! Érthető voltam?!
A kalózok röhögése tovább erősödött. Többen fennhangon dicsérték az első tisztet és a kapitány, még a nevüket is említették, de nem mondott számomra semmit. Hiába, egészen addig, míg nem kellett Hargeonba jönnöm egy küldetésemre, még a vizet se láttam, nem, hogy hajót… Kalózokról meg pláne nem hallottam.
- Egyelőre húzzuk meg magunkat, olyan nincs, hogy innen ne lehessen elszökni, csak idő kell, míg kiötöljek egy tervet, és lehetőség, hogy végrehajtsuk. De semmiképp nem szabad hősködnünk.
- Nem állt szándékomban, túl csinosra sikerült az arcom ahhoz, hogy így másfél hét után eldobjam. - masszírozta a nyakát Sho.
- Mindenek előtt társakra lesz szükség, és tekintve, hogy mindannyiónkkal kibabráltak, nem lesz belőle hiány. Még a sötét céhes is össze fog állni a legálissal, az ellenségem ellensége a barátom. Erre még apád is fejet hajtana.
- Ja. De az a távirányító vagy mi a franc… Azt kéne ellopni a kis ribanctól. - csendben bólintottam, aztán vártuk a dolog folytatását.

Lassacskán megérkezünk a kikötőbe, ahol az előbb megcsodált hajó horgonyzott. Tehát jól sejtettem, hogy ezzel fogunk nekivágni a kalandunknak. Ismét végig nézek az óriás teknőn, még mindig ámulatba ejtő nagysága. Akár száz fő befogadására is képes lehet, nem csoda, hogy ennyi mágus hemzsegett odabent, mielőtt szétszéledtünk volna. Mind elfért volna benne. Szemmel mérve úgy hetven méter körül lehet maga a hajó hossza, a tattól az orrdíszig végig mérem többször is, ahogy elhaladunk mellette. Legmagasabb árboca is lehet vagy hatvan méter magas. Három vagy több szintes lehet, legalábbis három szinten keresztül sorakoznak oldalán ágyúi. Egy, kettő, három, négy... tizenhat darab ablak az alsó szinten, plusz a másik oldal, az harminckettő. Majd huszonnyolc a középsőn. A fedélzeten pedig tizenöt-tizenöt darab ágyú csöve figyel ránk a magasból. Az elő-, és a főárbocon négy-négy keresztvitorla van, míg a tatárbocon egy latin-, és két keresztvitorla ékesedik. Az orrárbocon a vakvitorlán kívül az orrsudár fölött még egy keresztvitorla díszeleg. Felszálláskor a tenger sós illata csapja meg orromat, valamint finom szellő kap arcomba.
Mire mindenki felszáll, és a matrózok is elfoglalják helyüket, Gendry nem húzza az időt, máris parancsot ad a kihajózásra. A rámpát nagy mordulások közepette felhúzzák, a horgony láncai megcsördülnek, ahogy emelkedik. A vitorlák megfeszülnek, a szél belekap, és már fordulunk is ki a kikötőből. Viszlát, szárazföld. A szél kedvező, a város egyre távolodik és máris a nyílt vízen vagyunk. Kicsit aggaszt, hogy egy hajón vagyok összezárva a király embereivel, de hamar megnyugszom. A kendőt jól elrejtettem, senki nem jöhet rá kilétemre. Páran hamar bele szerelmesednek a hajó oldalsó korlátjába és nagy hévvel üdvözlik viszont nemrég elfogyasztott lakomájukat. Én magam, szerencsére bírom a hajó utakat és az ilyen tengeri betegség féle borzalmak elkerültek eddig. A hajó jobbra-balra ringatózik a kissé zajos víztükröm, ami még több rókát ereszt útjára. A matrózok nagy üggyel-gonddal sürögnek-forognak, látszólag jól végzik a dolgukat, a Királyi hadsereg katonái is nagy mozgásban vannak, ami egy csöppet megint aggasztó látvány. Mi mágusok pedig csak állunk, mint a sóbálványok. Senki nem foglalkozik velünk, senki nem mondja meg mit csináljunk, de még a kabinunkat se mutatták meg. Így többen szétszélednek is elkezdik felfedezni a hajót. Nekem ehhez esetleg később lenne kedvem, így keresek egy kényelmes ládát, felkapom, fejtetőre fordítom és ráülök. Már épp elszenderedem, mikor az egyik ajtó nagy hanggal kicsapódik. Az egyik Lamia Scale mágus rohan ki rajta, zihál, alig kap levegőt. Furcsa egy látvány, ráadásul még furcsább, hogy a raktérből jött elő.
- Mi a fészkes fene folyik itt!? Az a rengeteg doboz, amit egész nap pakoltak a kikötőből, mind üres! Mi ez az egész!? Hol a rakomány!? - fakad ki, mire katonák indulnak meg felé, hogy megelőzzék a bajt és elhallgatassák. Próbálják kiütni, de sikertelenül. A fiú ügyesebb náluk és gyorsan elintézi őket. Több sem kell, máris tömegverekedés alakul ki a matrózok és a mágusok között. Ezt már a királyiak sem nézik tétlenül, és végül egész szép kis csihi-puhi alakul ki. Én csak ülök a ládán, ásítozom. Tudomást sem veszek az egészről. Majd, hogy még jobban kihasználjam az alkalmat, eltűnök egy kicsit a szemek előle. Sikerül a nagy kavarodásban felmászni a hajó magasított fedélzetére, ahol valószínűleg Gendry kabinja és a térképszoba helyezkedett el. Odalent a mágusok győzelemre állnak. Még egy kicsit örülnék, ha kitartanának, hogy beosonhassak az ajtón, és kicsit összecimboráljak Gendryvel, vagy esetleg valami jobbat fedezzek fel. Már épp nyitnám az ajtót, mikor az magától tárul ki, kevésen múlik, hogy elakadjak benne. Nyikorogva fordul ki, és egy alak lép ki rajta. A korlátba kapaszkodik. Elképedek az előttem álló hölgyön. Fogalmam sem volt, hogy ekkora kincset rejt ez a hajó. Fekete kabátot visel, alatta egy vörös, nem sokat takaró toppal és egy fekete szintén hasonlóan fedő szoknyával. Telt melleitől majd elered az orrom vérre. Fenekét is lecsekkolnám, ha már majdnem mögötte vagyok, de sajnos a kabát túl sokat takar. Hosszú rózsaszín fürtjei illenek magenta szemeihez. És fején egy fején egy kapitányi kalap díszeleg, egy kalóz kapitányé. Szemeim ismét azokra a szépséges mellekre tévednek... de várjunk.. kalóz? Mi folyik itt.
- Elég legyen ebből! Hagyjátok őket fiúk! - kiált fel kissé kislányos hangján.
Erre minden katona megáll, és kétoldalt szétszéledve haptákba vágja magát. Feszülten figyelem az eseményeket. A nő elmosolyodik, majd int egyet jobb kezével, mire az emberei összegyűjtik a földön fekvő társaikat.
- Úgy tűnik, nincs mit tenni, lebuktunk - tárja szét kezét, ami nekem nem tetszik, mert így a kabát eltakarja a látványt. De mint mondtam, „komolyan koncentrálok” a történésekre. Arcára az a tipikus kifejezés ült, mikor a gazdag, nemes apuka icipici lányát bolti lopáson kapják. Majd a katonák ledobják magukról az álruhát, ami alatt szakadt, koszos ruhák rejlenek, oldalukon csorba kardok függenek. A kapitánykisasszony int a másik kezével is, mire a király lobogót leengedik, s helyébe a jól ismert kalóz jollyroger kerül fel. Bár lehet furcsa, de az események igen kedvezően alakultak, hisz így már nem a jókkal van dolgom, hanem a számomra otthonos, rossz oldallal. Bár ezek kalózok, ki tudja. Eközben Gendry felmászik a kapitánya mellé.
- Látom sikerült a mágusok begyűjtése. Szép munkát végeztél Kegan. - A Gendry jobban tetszett, bár nem hiszem, hogy ezek után puszipajtások leszünk.
~ Akkor most Gendry vagy Kegan legyen... Hmm... Kendry... vagy.. Gegan. Egyik se jobb...
- Ugyan semmiség volt, Kapitány - válaszol Kendry... akarom mondani Kegan... s egy sunyi vigyort húz arcára.
A lent lévő mágusok egyikének több sem kell, és máris támadásba lendül, hogy elbánjon a kalóznépséggel. Viszont a kisasszony kabátjába nyúl és előhúz egy apró szerkezetet. Az égbe emeli, és megnyom rajta egy gombot, mire mágikus kör jelenik meg felette. Hirtelen mindenki a nyakához kap és a fájdalomtól földre hull. Először értetlenül nézem az esetet, de Moi is szenvedni kezd, mire hirtelen düh fog el. Ezek a szemetek... A medál, amit kaptunk, azt aktiválta. A madzagja a tulajdonosa nyakára szorul, megvastagodik, és egy fekete nyakörvvé alakul. Akár a rabszolgák, úgy néztek ki. A fekete pánt az egész nyakat befedi, maga a medál, pedig középre igazodik. A királyi embléma eltűnik róla, csupán egy kis műanyag dísz volt, helyette egy pulzáló korong alakú kristály jelenik meg.
- Ej-ej. Én a helyetekben nem hősködnék - lóbálja mutatóujját maga előtt a csinos kapitány, mintha incselkedne. - Amíg az öv rajtatok van, nem mehettek innen sehová, különben megbánjátok - kacsint kacéran. De a Lamia Scale előbb látott mágusának kevéske ez a szóbeli fenyegetés, és ordítva veszi célba kezeivel a kapitányt.
- Hell Promine... - be se bírja fejezni az igét. A nyakán lévő kristály vörös színben izzik, pityegni kezd, majd a következő pillanatban hatalmas robajjal öli meg áldozatát. Fekete füstfelhő száll fel a fickó fejétől, ami eltakarja - már ha van még feje. Ám mellkasa még látható, ahogy vérvörösre festetik, úgyszintén háta és karjai is vörösbe borulnak. Előre lép egyet, majd térdre rogy, és mint a fa, úgy dől el. Szép kis erődemonstráció. Megadja az okot rá, hogy még jobban aggódjak Moiért.
~ A fenébe... Miért neked adtam a medált. Ne haragudj, kis pajtás - próbáltam nyugtatni aggódó tekintetű társamat.
A kisasszony kárörvendően nevet, és akármennyire is dögös, képtelen vagyok nem haragudni rá.
- Pedig én megmondtam előre! Tekintsétek ezt figyelmeztetésnek - váltott szigorúbb hangnemre, majd ismételten int egyet. A parancsra négyen felkapják a holtestet, és a vízbe vetik azt. - Vegyük át szépen a szabályokat. Nincs hősködés, különben elbúcsúzhattok a fejetektől. Nincs szökés, különben nem lesz fejetek. Ha csak eltávolodtok tőlem több mint száz méterre, tíz másodpercetek lesz jobb belátásra jutni, különben robban. Ha megpróbáljátok leszedni, robban. Mint láthatjátok, semmi értelme az ellenállásnak, inkább hódoljatok be és tegyétek azt, amit parancsolok! Érthető voltam!? - néz végig a tömegen, a reakciókat figyeli. A kalózok hangos ujjongásba, üdvrivalgásba kezdenek, tapsolnak, fütyülnek, ünneplik kapitányukat.
- Szép volt Bonnie Kapitány!
- Jól megmutattad nekik!
- Ez az Bonnie Kapitány!
- Hiába Bonnie Kapitány és Kegan első tiszt előtt nincs lehetetlen, még a mágusokat is úgy ugráltatják, ahogy a kapitány fütyül!
És ekkor végre beugrik. Szóval ő lenne az oly rettegett és elbűvölő Bonnie. Olvastam már róla nem egyszer. Úgy pár éve tele volt a nevével az újság. Az általa vezetett kalózportyák hírhedtek voltak egész Fiorében. Több tengerparti várost porig égettek és teljesen kifosztották őket. Ha nem tévedek még a kormány és a Mágus Tanács sem volt elég erős, hogy elfogja. Aztán a neve eltűnt a címlapokról és vele ő is. Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen ismert kalózt sodor elém az élet.
- Ne aggódj, kis pajtás. Van egy tervem, hogy szabadítsalak meg ettől a vacaktól -, s azzal besurrantam az ajtón.

5

Módosítás miatt újra bekerül ez a mesélői poszt!

Bonnie örömmel mosolyodik el mikor körbe tekintve megtört és/vagy behódoló arcokat lát többségiben a mágusok között.
- Látom igen! – nevet fel, számotokra már szinte idegesítő kislányos kacagásával, majd lassan abbahagyta és ismét szétnézett a tömegen – Én mindig megtartom a szavamat! Igaz fiúk!?
- Igen! – hangzott a kórus.
- Így hát megígérem, ha követitek a parancsaimat és túlélitek ezt a kis kalandot szabadon távozhattok. Sőt! Még a mesés kincsek közül is mindannyian választhattok egy darab ékszert vagy valami csecsebecsét, amit csak akartok. De csak mert olyan kedves és nagylelkű vagyok!
- Kapitány… Ön túlságosan elkényezteti ezt a rakás szemetet – jegyezte meg Kegan.
- Ugyan már! – legyintett egyet Bonnie – Ez a minimum, ha már olyan csúnyán kihasználjuk szegényeket. – vigyorodott el - Méghozzá nem is olyan sokára. Lokfar előtt teszünk egy kisebb kerülőt, ahol szükségünk lesz a drága kis mágusaink erejére… - majd megfordult és arrébb állt Kegan-al. (A következő jelenetet csak a sárkányölők hallhatják és esetleg a néhány méteres közelségben állók, ha nagyon hegyezik a fülüket)

Spoiler:

A beszélgetés után Bonnie visszavonult, Kegan pedig a korláthoz lépett.
- Rendben fiúk! Mutassátok meg a vendégeinknek a szobáikat! – kiáltja a kalózoknak Kegan, aztán sarkon fordul. sötét köpenye hatalmasat libbent mögötte, ő pedig lassú léptekkel elindul a kormány felé.
A kalózok 2-3 fős csoportokra bontanak titeket és úgy vezetnek titeket le két szinttel lentebb, ami csak kabinokból áll. Egy kabin két egyszemélyes ágyból áll, ebből az egyik emeletes, a másik pedig sima egyszemélyes. A szoba tartalmaz egy asztalt, egy széket és egy kisebb ládát, ami szekrény helyett tartanak. Nem muszáj egymással lennetek, összekerülhettek random mágusokkal is. Ez rátok van bízva. Mikor becsukják mögöttetek az ajtókat nem hallotok semmilyen retesz, vagy zár hangját (Igen az ajtók nyitva vannak).

Módosítás!
A posztok úgy érjenek véget, hogy mindenki eltervezi mit szeretne csinálni. Mivel próbálkozik, hol, hogyan. Ezt beleszőhetitek a történetbe, de még azt is elfogadom, ha külön írjátok le. A lényeg, hogy annyi információt tartalmazzon, amennyire tudok reakciót írni a környezettől.

Jonathan: Te külön szálon haladsz a többiektől és ezt valahol meg kéne beszélnünk.

Ha bárkinek kérdése van szóljon nyugodtan és szívesen válaszolok neki. Akár ha bizonyos személyek reakcióiról van szó.

Határidő: Legkésőbb július 31.

Egyelőre még csend van odakint. Kihasználom, hogy kicsit szétnézzek. Átlagos kapitányi kabin. Hátul a végében nagy üveg ablak, előtte egy íróasztal merőlegesen az ablakra. Az asztalon egy földgömb, iratok, térképek. Gyorsan átlapozgatom őket, fontosnak tűnnek, így később biztos hasznukat veszem. Még szívesen kutakodtam volna, mikor kintről ismét hangokat hallottam, és máris igyekeztem az ajtóra tapasztani fülemet.
- Látom igen! - hangzott a kapitánykisasszony kislányos hangja, idegesítő kacagás követte. - Én mindig megtartom a szavamat! Igaz, fiúk!?
- Igen! - hangzott az egyhangú válasz a legénység köreiből.
- Így hát, megígérem, ha követitek a parancsaimat és túlélitek ezt a kis kalandot, szabadon távozhattok. Sőt! Még a mesés kincsek közül is mindannyian választhattok egy darab ékszert vagy valami csecsebecsét, amit csak akartok. De csak mert olyan kedves és nagylelkű vagyok!
- Kapitány... Ön túlságosan elkényezteti ezt a rakás szemetet - jegyezte meg fennhangon Kegan.
- Ugyan már! - így Bonnie. - Ez a minimum, ha már olyan csúnyán kihasználjuk szegényeket. - Kis szünetet tart. - Méghozzá nem is olyan sokára. Lokfar előtt teszünk egy kisebb kerülőt, ahol szükségünk lesz a drága kis mágusaink erejére... - ismét csend. Majd aligha hallani, de Bonnie szólal meg, igen halkan.
- Ismételten szép munkát végeztél, Kegan. Ügyesen idecsaltad őket, és még a medált is fel tudtad minddel vetetni.
- Köszönöm a dicsérő szavait, Kapitány. A legmélyebb boldogsággal töltenek el.
- Azt elhiszem. Újra bizonyítottad hűségedet és rátermettségedet. Már nem kell sokat tenned, hogy elnyerd végre a jutalmadat, amire már olyan régóta vágysz.
~ Vajon milyen jutalomról van szó - gondoltam.
- Igazán? - lelkendezett Kegan, hangjából érezni lehetett a hevességet, amit alig bírt visszafojtani.
- Igen. Már nem kell sok. Most pedig visszavonulok a kabinomba - ez volt az a szó, mire hátrahőköltem -, addig is légy oly tündér és mutasd meg a kedves vendégeinknek a kabinjainkat.
Nem volt sok időm, gyorsan elfoglaltam helyem, hogy kényelmes pozícióból tárgyalhassak a kapitánnyal. Az íróasztala tetején foglaltam helyet. Kisvártatva nyílt az ajtó, Bonnie kapitány lép be rajta. Megfordul, becsukja maga után a kabin ajtaját, majd kulcsra zárja. Tudomást sem vesz rólam, de biztos vagyok benne, hogy érzékelte jelenlétemet. Az ablakhoz sétál, majd így szól:
- Nektek aztán van vér a pucátokban, hogy bemertek törni a kabinomba. Csak egy okot mondjatok, hogy miért ne büntesselek meg?
- Én a helyében nem tenném, Bonnie kapitány. Először is, hadd mutatkozzak be Önnek. Jonathan McWilliams, szolgálatára. Bár gondolom, nem sokat mondd a név, hát hadd mondjam a céh nevét, ahonnan jöttem. Ismerősen cseng a Blackened Tears és Enoch mester együttese? Egy oldalon állunk kisasszony, és úgy hiszem, alkuképes kalózokkal állok szemben. Nem igaz? - bájologtam, hátha ezzel kissé bizalmába fogad.
- Ó! Blackened Tears? - fordul meg és húzódik mosolyra a szája - Akkor nyílván ismered Morgan Archon-t is, nem igaz?
~ Hogyne, meg a hétfejű tevét is. - gúnyolódtam magamban. - Ha lenne ilyen nevű Archon a céhen belül, bizonyára ismerném. De sajnálom, nem cseng ismerősen. - Erre a kapitány újfent mosolyra húzza a száját, felcsendül kislányos nevetése is.
- Szóval tényleg Blackened Tears-es vagy. És mit szeretnél tőlem? Engedjelek szabadon? - kíváncsiskodik.
- Szabadon engedni? Nem... - mosolyodok el. - Üzletet ajánlok. Sokat hallottam már az oly rettegett Bonnie kapitányról és legénységéről. Tetszik a munkássága. Gondoltam, ha már így hozta a sors, segítek. Cserébe csekély kis jutalomért, valamint lenne egy személy... Ha megtenné, hogy leszedi róla a nyakörvet.
- Még a végén elpirulok, te... - remek színészi teljesítménye sajnos rajtam nem fog ki. Láttam, amint felcsillan a szeme, ahogy kimondom, hogy van egy társam. Belenyúl kabátja zsebébe és előveszi a kint látott szerkezetet. Mosolyogva tartja ujját az aktiváló gombra. - Ó már értem. Szóval rajtad nincs nyakörv, de a barátodon csak van, akit rejtegetsz...
- Ohó, én nem tenném, kisasszony. - Egy pillanatra azt hiszem, tényleg megteszi. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem érezte hangomban azt a csöppnyi izgalmat, amit a felszínre engedtem. - Tudja, amíg azt a kis csetepatét vívták odalent. Én kényelmesen bejártam a hajót. Gyanús volt, hogy a ládák kissé üresek, így megtöltöttem párat néhány Explosive Lacrymával. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha a drágalátos hajója ma a halakkal aludna. Ráadásul - lobbantok lángra egy Red Fire Ballt -, úgy érzem, ezek az iratok igen értékesek lehetnek - húzom a mosolyt őrült vigyorra. Imádtam játszani a rosszfiút, főleg mivel a kisfiús viselkedésem miatt nem sokan nézték ki belőlem. És ha nagyon benne voltam a szerepben, hát... rettegjen, aki elém kerül.
- Ó neked aztán tényleg van bőr a képeden, még ha szerintem blöffölsz is. De nem baj. Ez teszik. Céltudatos vagy és nem félsz minden eszközt bevetni. Betörsz és hazudsz, ráadásul még meg is fenyegetsz - húzódik még szélesebb mosolyra a szája - Előbb halnál meg, minthogy a lángod elérné a papírokat, de rendben kössünk alkut. Kíváncsivá tettél. Leveszem a barátodról a nyakörvet, de te kapsz helyette egyet. Egy másikat, ami kicsit szabadabb mozgást enged neked. Kapsz egy külön szobát itt a tisztek között és a jutalomból annyit kapsz, mint a legénységem bármelyik tagja. Nos? Ez hogy hangzik, kedves Jonathan McWilliams a Blackened Tears mágusa? - Egy csöppet mérlegeltem magamban, aztán szólaltam csak meg:
- Nos, a helyzetemet nézve, hogy vendég vagyok az Ön hajóján... Azt hiszem rendben, elfogadom az ajánlatát. Moi, gyere elő - mászik ki a sarokból kis familiárisom. - De előbb vegye le róla.
- Mi sem természetesebb - feleli mosolyogva. Moi bártortalanul közelíti meg a számára ellenszenves lányt. Majd az valamit megnyom a szerkezeten, mely ugrásszerűen alakul vissza medállá. Moi egy cseppet sem habozva iszkol vissza hozzám. Leveszem nyakából a medált és az asztalra helyezem. Aztán megvizsgálom a nyaka körül, nem-e esett baja. Nem bocsájtanám meg magamnak, hogy a hülyeségem miatt, ő sérül meg. A medált átnyújtom Bonnienak, de ő visszadobja az asztalra, majd a fiókokhoz lépve elővesz egy másikat. Látom, hogy különbözik a másiktól, a Fiore Királyi szimbólum helyett a Mágus Tanács pecsétje díszeleg rajta. - Ez pedig a tiéd lesz. Kicsit kellemetlen érzés lesz, mikor átalakul - figyelmeztet előre - A kristály színe más lesz, mint a többieké, ebből a legénység tudja, hogy te speciális bánásmódot követelsz. A többi mágus csak száz méterre távolodhat tőlem, te viszont akár fél kilométerre is állhatsz, annál távolabb azonban már nem ajánlanám - mozgatta jobbra-balra a mutató ujját, mintha valami kis kölök lennék. Először csak megvizsgálom. Nem tetszik ez az egész, de Moi végre szabad lehet. Aimy-san tudja, hogy itt vagyok, így ha meghalnék, hát megbosszulnak. Legalábbis ebben reménykedem. Remélem, a kisasszony eléggé retteg Enoch mestertől, különben bajban leszek. Még nem teszem fel a medált. Arcom komolytalannál válik, kiesve szerepemből visszatérek önmagamhoz, hisz nem felejtettem el, hogy egy szépség áll előttem.
- És mondja csak... Ha ennek az egésznek vége. Eljön velem egy randira, kisasszony?
- És még szemtelen is. - Könnyed léptekkel hozzám lépdel, ujjait mellkasomra tapasztja. - De engem nem kaphat ám meg akárki, azt ki kell érdemelni - kerül hirtelen mögém, olyan gyorsan történt, hogy szinte még fel sem fogtam. De ő már kezét vállamra csúsztatja, mivel nem vagyunk egy magasságban, csak így tud fülembe súgni. Nem értem mit mond, ez az érzés, amit hatalmába kerít eltompítja a hangokat. Hűvös érzés fog el, mintha testem egy nagy fagyasztó rabja lenne. Pulzusom az egekben, majd a szívverésem lassul. Kis idő kell míg felfogom, hogy épp a halál keze nyúl felém, és már látom ama bizonyos fényt ott az alagút végén. De egy utolsó lendületet véve, kitörök a bűvöletből.
- Hé, hé, csak vicceltem. Ennyire azért ne vegyen komolyan! - pánikolok egy csöppet, és utolsó erőimmel próbálom előcsalni tűzmágiámat, hogy kicsit felmelegítsen. - Máris felveszem a nyakéket.
- Jó fiú - kerül meg a másik oldalról, majd elsétál mellettem, leül az asztala előtti székre. Lábait keresztbe fonva várja, hogy feltegyem a medált. Lassan nyakamba eresztem, még mindig rossz érzés fog el vele kapcsolatban. Ám most fontosabb, hogy életben maradjak, a továbbiakat később találom ki. A medál aktiválódik, átalakul a kint látott bőr nyakörvvé. Fojtogat, de próbálom állva kibírni, ám képtelenség. Leteper. Majd a folyamat végeztével feltápászkodom nagy nehezen.
- Akár egy szúnyogcsípés. Szóval, mi a dolgom, kapitány? - kicsit még nehézkes előcsalni a hangom a fuldoklásnak köszönhetően, így csöppet rekedtes.
- Egyelőre pihenjetek. Keresd meg Kegant a kormánynál. Ő biztosan megmutatja nektek a kabinotokat. - feleli mézes-mázos hangon.
- Aye - tisztelgek, játszva új szerepemet, ám közben agyamban már forognak a kerekek a következő húzást illetően. Majd elhagyom a kabint. Egyenest Keganhoz tartok, aki valóban a kormánynál áll.
- Kegan-san. Bonnie kapitány, kéri, hogy mutasd meg a kabinom - játszom a flegma matrózt, hogy az első tiszt reakcióit megfigyelhessem.
- Te meg? Hogy kerül rád az? - mutat nyakörvemre, amely különbözik a többitől. Egyből felismerte. Szóval tényleg tudni fogja a legénység, hogy kiváltságos vagyok.
- Egy kis üzlet - mosolygok rá.
- Hogy hívnak? - kérdi fagyosan. Erre végképp nem számítottam, tisztára, mintha féltékenység lenne. Szóval gyengéd szálak fűzik a kapitányhoz. Érdekes.
- Az etikettem azt mondaná, hogy elsőként én is álnevén mutatkozzak be - utalok arra, hogy először Gendryként ismertem meg. Nem hiába, oda vagyok a veszélyért és a kalandért, még az életem is ér ennyit, hogy cukkoljam ezt a paprikajancsit. - De nem teszem, a kisasszony nem örülne neki. Jonathan vagyok.
- Rendben Jon, - Ó te szemétláda. Utálom, ha így szólítanak. - akkor megmutatom a kabinod. Te pedig vedd át a kormányt - szól oda egy kalóztársának, aki azonnal a kormány mögé áll. Kegan nehéz léptekkel elhalad előttem és a kabinom felé vezet. Végig vezet a hajó belsejében, majd lefelé a lépcsőn. Nem tudom mennyi lehet még a kabinokig, de kihasználom ezt a kis időt, hogy további információt gyűjtsek.
- Mondd csak, parancsnok. Mire fáj annyira a foga? Mi az a jutalom, amiért egy nő kapitánysága alatt kalózkodik? Ritka ilyet látni manapság, biztos van valami nyomós oka. Esetleg története. Már ha megbocsájtod kíváncsiskodásomat - próbálok oly mértékben bizalmat kicsikarni belőle, hogy talán némi információval lát el. Hirtelen megáll és az arcára fagy a jelenlegi ábrázata.
- Nem tudom, honnan tudsz erről, de nem is érdekel. Csak azért mert a Kapitány kivételezik veled valamilyen oknál fogva, attól én még nem fogok. Bonnie Kapitány pedig a legnagyszerűbb és legerősebb kalóz, akit valaha a hátán hordott ez rohadt sárgolyó. Ügyesen keverd a lapjaidat kölyök. Egy rossz lépés és a Jégkirálynő kivájja a szívedet és a sirályok elé veti.
- Oké, főnök - nézek rá furán. Hát ebből is szép talpnyaló lett. Tovább követem egész a kabinig. Hamarosan oda is érünk. Belépve a kis ajtón, egy nagyobb ágy van velem szemben. Egy szekrény, egy több szintes íróasztal, egy szék, egy dohányzó asztal, valami fotelszerűség és egy szép nagy ablak tartozik a kabinhoz.
- Üdv a Tengeri Sárkányon - morogja mögöttem Kegan, s azzal rám csukja az ajtót és elmegy.
Egyedül maradtam. Ebben a szűk kis kabinban, amely akár a kalitka. Legalábbis azt hittem, míg fejem próbáltam verni az ajtóba, az az első érintéssel kinyílt. Nem zárta rám az ajtót. Ez máris meghozta a kedvemet a kalandhoz, de előbb össze kellett szednem mim van. Visszacsuktam az ajtót és lekuporodtam az ágyra.
- Szóval a Tengeri Sárkány - beszéltem Moinak, ami igazából inkább egy belső monológ hangos kimondása volt. - Egy valószínűleg nagyon erős, jégmágus kapitánykisasszonnyal. Egy megközelítőleg ugyanolyan erős első tiszttel, aki nem mellesleg, mintha kötődne a kapitányhoz. Te is így látod, kis pajtás? - mosolyogtam rá, de ő csak makogva értetlenkedett. Nem nagyon törődött ilyen dolgokkal, és most, hogy nem volt rajta a nyakörv sokkal boldogabban játszadozott a kabinba. - Meg kell osztanom a többi mágussal, amit megtudtam - morfondíroztam.
Felkeltem, nyitottam az ajtót és máris a folyósok sokaságán tébolyogtam. Nemsokára megtaláltam, amit kerestem. A szintet, ahol a többi mágus tartózkodik. Kicsit ideges voltam, mert a kalózok fel-le mászkáltak a folyósón. Féltem, hogy gyanút kelt jelenlétem. De kisvártatva rájöttem, hogy mit sem törődnek velem. Véletlenszerűen kiválasztottam egy szobát, női hangok szűrődtek ki. Reméltem, hogy a gyülekezőn látott fehér hajú lány és a másik, a kék hajú lány is bent tartózkodik. Cipőkötést szimulálva térdeltem le a szoba előtt. Három vagy négy személy lehetett a kabinban. Az Information Transform nevű mágiával elméjükbe hatoltam, és mindent áttöltöttem, amit csak tudtam. Bonnie kapitány mágiáját, Kegan és Bonnie kapcsolatát. Csak ennyit akartam közölni velük, s tovább álltam. A délután maradék részét alvással töltöttem. Számítottam rá, hogy nemsokára nem sok esélyem lesz álomba szenderedni. Majd mikor felkeltem, elhatároztam, hogy felkeresem a kalózlegénység általában legszószátyárabb tagjait. A szerencsejátékosokat.

Az éljenzés percekig tartott, de Leena valahogy nem tudta átérezni örömüket, ő most a foglyul ejtett vad volt. Szíve szerint széttépte volna a körülötte ujjongó embereket. Rusnya pofájukkal láthatóan megvetették a csapdába esett mágusokat, és most hogy rövid pórázra kerültek hirtelen minden kalóz nagyon bátorrá vált.
- Látom igen! – nevet fel a Bonnie is kislányos hangján. – Én mindig megtartom a szavamat! Igaz fiúk!? - kérdezte immáron komolyabb hangsúllyal, de a mosoly még most is ott ült arcán. A válasz egybehangzó kiáltás volt, annyira tökéletesen egyszerre kiáltottak fel, hogy Leena élt a gyanúperrel hogy ezt már egyszer begyakorolták.
- Igen!
- Így hát megígérem, ha követitek a parancsaimat és túlélitek, ezt a kis kalandot szabadon távozhattok. - kiáltotta, de Leena egy szavát sem hitte el. - Sőt! Még a mesés kincsek közül is mindannyian választhattok egy darab ékszert vagy valami csecsebecsét, amit csak akartok. „Mi a fejét választjuk!” - szólt tömören Carmen, és életében először teljesen egyet értett vele. - De csak mert olyan kedves és nagylelkű vagyok! - nevetett fel. A düh újra fellángolt benne, de visszafogta magát.
- Kapitány… Ön túlságosan elkényezteti ezt a rakás szemetet! - jegyezte meg Kegan. Ebben a pillanatban döntötte el Leena hogy nem csak Bambi kapitány fejét viszi haza ékszerként, hanem annak a kétszínű féregnek is.
- Ugyan már! – szólta le a fiút. – Ez a minimum, ha már olyan csúnyán kihasználjuk szegényeket. – arcán lévő vigyor inkább tűnt vícsornak mint vigyornak. - Méghozzá nem is olyan sokára. Lokfar előtt teszünk egy kisebb kerülőt, ahol szükségünk lesz a drága kis mágusaink erejére… - majd faképnél hagyva a többieket elvonult.
– Menjünk utána! - súgta Pascal. Leena csak bólintott és lassan tett előre néhány lépést. Gabriel talán azt hitte valami meggondolatlan dologra készül, s talán ezért ment utána.
- Ismételten szép munkát végeztél Kegan. Ügyesen idecsaltad őket és még a medált is fel tudtad minddel vetetni. - hallotta a lány hangját amint Kegannal sétált a legfelső szinten.
- Köszönöm a dicsérő szavait, Kapitány. A legmélyebb boldogsággal töltenek el. - nyáladzott Kegan. ” Undorító, hogy lehet valaki ennyire kétszínű, mintha nem lehetne látni.
- Azt elhiszem. Újra bizonyítottad hűségedet és rátermettségedet. Már nem kell sokat tenned, hogy elnyerd végre a jutalmadat, amire már olyan régóta vágysz. - felelte Bonnie.
- Igazán? - kérdezte vissza hevesen, hangjából hallani lehetett, ahogy az éhes hiéna készül előtörni.
- Igen. Már nem kell sok. Most pedig visszavonulok a kabinomba, addig is légy oly tündér és mutasd meg a kedves vendégeinknek a kabinjaikat. - cincogta Miniszoknya-chan és elvonult.
- Ahogy parancsolja. - felelte kicsit meghajolva előtte és újra a kormányhoz lépett. – Kísérjétek őket a kabinjukba! - adta ki a parancsot, mire a kalózok arcán széles vigyor terült szét.
- Szíves örömest! - röhögte amint elővette puskáját és megbökte a hozzá legközelebb álló mágust. – Lóduljál![/color]
Leena forrt dühében, de kénytelen volt lenyelnie a békát. Ahogy a földet bámulta valaki megérintette kezét, mitől riadtan tekintett fel. Gabriel volt az, és kérdőn pillantott rá.
– Majd lent. - szűrte fogai között a szavakat, mire a fiú csak bólintott. Ekkor viszont feltűnt neki még valami, amit eddig nem vett észre. Egy ismerős illatot érzett meg a sós levegőben, s percek alatt beugrott neki, a már régen érzett friss jégre emlékezető illat.
[color=dodgerblue]- Anoya? – kérdezte halkan, ahogy körbe tekintett, és Gabriel mellett meg is találta a lányt. Nevének szólítására ő is oda kapta a fejét, s ahogy Leena ő maga is meglepődött.
- Leena?
– Üdv! - köszönt rá Gabriel is.
– Szia.
Leena már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, hogy került ide, de aztán maga is megválaszolta a kérdést. Egyértelmű volt, őt is átverték, mint mindenki mást a fedélzeten.
- Hé mozduljatok már! - dörrent rájuk egy kalóz. Arcán hatalmas nagy vágás virított, mely keresztülszelte bal szemét is, s a szemhéja feltehetőleg a gyógyulásnál összenőtt, így a férfi inkább hasonlított egy torz szörnyetegre, mint emberre. Torkából halk morgás tört fel válaszként amint megindult, társai mellett.
- Ráérünk még szétvágni a bandát, nyugi. - nyugtatta Gabriel, ahogy elindultak a lépcsőn lefelé. Szótlanul haladtak lefelé a lépcsőn a többi mágussal együtt. Az első szinten lévő szobák vártak rájuk, s mikor leértek a folyósóra az egyik kalóz, akinek láthatóan túlságosan is sok lett az önbizalma tovább pattogott idegeiken.
- Üdvözöljük Önöket a fedélzeten! - tárta szét karját, amint röhögéstől fuldokolva köpte a szavakat.
- Érezzék jól magukat, - felelte mellette lévő társa mire már mind hangos röhögésbe törtek ki, szánalmas komédiájukon. - és most, - folytatta. - takarodjanak a szobájukba! – emelte fel mély hangját, mintha csak ezzel akarná jelezni fölényét felettük. Leenának minden izma pattanásig feszült, szinte fizikai fájdalmat okozott neki hogy mozdulatlan maradjon. Izmai megfeszülve kezei ökölbe szorulva, szeme pedig gyilkos lángban égett. Mindenki ökölbe szorított kezekkel, haragos tekintettel meredtek a kalózokra, de senki nem tett semmit. Az emberek körülötte mély hallgatással indultak meg a kabinok felé, de képtelen volt mozdulni, tudta egyetlen lépés tenne, akkor neki esne a kalózoknak.
” Nyughass, eljön még a mi időnk! - szólt Carmen rá. Nagy nehezen sikerült lenyelnie dühét és megindult a tömeggel. A folyosón haladva Sho és Anyoa mellett valaki neki ütközött, és kicsi oldalra lökve belépett egy szobába. Már épp készült visszavágni, amikor éles nyilallást érzett a mellkasában. Carmen volt az és rögtön megértette miért, a két lány utána lépett a szobába és tudta így a legjobb. Együtt kell maradniuk.
A szoba nem volt túl nagy egy emeletes ágy és egy szimpla ágy feküdt benne, valamint egy asztal székkel és kisebb ládával. Nagy valószínűséggel szekrény helyett tették be. A fényűző szó túl jó lett volna neki, de lehetett volna ennél sokkal rosszabb is. Az ablakon beszűrődő fény nem túl sokat világított de Anoya ezt a kérdést hamar orvosolta egy feloltott lámpával. Mielőtt azonban leülhetett volna valaki berúgta az ajtót, mit csak elnyomott nevetés kísért. A kalóz… Leena agyát újra elöntötte a düh, nem a megaláztatás zavarta a legjobban, hanem a láncra vertség. Világ életében saját maga rendelkezett élete és tettei felöl, soha nem kötötték még láncra, s most ez az érzés elméjét kezdte rágni. Percekbe telt mire megnyugodott és heves légzését lecsillapította.
– Gabriel? - kérdezte Sho.
– Ha minden igaz itt vannak mellettünk. - felelte Pascal.
– Honnan veszed? - kérdezte Leena.
– Hát nem halljátok, ahogy Max morog? - kérdezett vissza. S nem is mondott hülyeséget, amikor mind a hangra kezdtek el figyelni, tompán hallani lehetett társaik torzsalkodását. Bár a tudat megnyugtatta, hogy Gabriel Max és Porbulus a közelükben van, még sem tetszett neki amit hallott, úgy döntött még mielőtt egymásnak esnek, - már amennyire a hangokból következtetni lehetett – és elvesztik a fejüket, szó szerint. Kezét az ajtó kilincsre tette, s nem láthatta a folyosón közlekedő magas fiút, aki lassú léptekkel haladt. Kilépve az ajtón a fiú megtorpant, és szép szemeit rá meresztette. Olyan arcot vágott mintha már látta volna, vagy pont őt keresné de Leena mindezt nem tudta megállapítani ugyan is olyan dolog történt amit eddig soha életében nem tapasztalt. Furcsa bizsergés járta át a tarkóját s mintha megmagyarázhatatlan módon új gondolatok kerültek elméjébe. Biztos volt benne hogy gondolatai között egy idegen ember jár, már hallani vélte hangját. Már tudta hogy Bonnie mágiával rendelkezik és Kegannal elég különös viszont ápolnak bár ezt nem igazán tudta mire venni. Ledermedt arccal bámulta a fiút aki alig egy percet töltött ott, majd tovább állt, nem mondott semmit csak eltűnt olyan hirtelen ahogy jött. Leena gépiesen csukta be az ajtót maga előtt el is felejtve hova indult, tett néhány lépést hátra s lehuppant az ágyra. Az ajtó ekkor újra kinyílt, de most egy ismerős arc nézett be rá.
- Gab! - szólt megkönnyebbülve, amikor meglátta a fiút. [color=dodgerblue] - Az a fiú az előbb....- kezdte, de elakadt, fogalma sem volt hogyan mondja el ami történt.
- Ismerős volt, - mondta kicsit komoran majd a lényegre tért. - csinált valamit?
– Hát… - kezdte bizonytalanul Anoya.
- Érdekes dolgokat ö izé mondott vagy nem is tudom. - folytatta.
[color=navy]- Ezt hogy érted? – nézett kicsit ráncolva homlokát. Leena mielőtt válaszolt volna a még nyitott ajtóhoz lépett és becsukta. Nem a karta hogy más meghalja, majd fojtott hangon belekezdet.
[color=dodgerblue]- Ez most hülyén fog hangzani, de valahogy a fejembe beszélt. Azt mondta Bonnie mágus, valószínűleg jég mágiát használ. Meg hogy Kegan Jégkirálynőnek hívja, és hogy nagyon furcsa kapcsolat van közöttük.
- Archív mágia. - szólt Vindisha. - Amit Probulus is használt. - magyarázta mikor meglátta kérdő tekintetét.
- Mondott mást is? - kérdezte gondolkodva esve.
- Nem. Csak ennyit. - rázta meg fejét Leena ahogy felállt és az ablakhoz lépett.
- Ez meglehetősen kevés info. - rázta meg a fejét, de teljesen igaza volt. Leena is ugyan ezt gondolta, és azt se értette miért mondta el nekik. ” Mi lehetett a célja?” - tette fel magában. - azonban legalább a srácra lehet számítani, ennek egy kicsit örülök. A kapitány és az első tiszt az első perctől gyanús volt, hogy mágus lesz. De több info kell.
Ezzel Leena is egyetértett de ötlete sem volt hogyan szerezzenek még információt.
[color=blue] - Valakit ki kell faggatnunk. –szólalt meg Anoya is hosszú hallgatás után.
- Tény, de minimalizálni kell a kockázatát annak, hogy lebukjunk. Milyen mágiával bírsz, Anoya? Amikor legutóbb találkoztunk jég volt, azóta tanultál mást is? - kérdezte a lányt. Leena csak meglepetten pillantott rájuk, hogy ismerik egymást. - Csak, hogy tudjuk, mit vethetünk be.
– A jég mellé tanultam rúna mágiát. Azt hiszem, a hasznunkra lehet pár törvény amit én készítek elő. - felelte mosolyogva.
” Hát tény és való így ezerszer könnyebb dolgunk van. Na akkor mehetünk is!” - hallotta Carmen vidám hangját.
” Még is hova? És egyáltalán neked mitől van ilyen jó kedved?
” Hát nem egyértelmű?” - kérdezett vissza, de neki egyáltalán nem volt az. Carmen nagyot sóhajtott és bele kezdett nem éppen hétköznapi, tervébe.
- Persze ez nem egyszerű mágia. Időre van szükségem, hogy jól sikerüljön. - magyarázta közben Anoya.
– Mennyi időre? - kérdezett közbe Pascal ahogy kibújt Leena pólója alól.
- Az mindegy. - legyintett Gab.
– Hát minimum tíz percre, de negyedóránál nem többre.
- Utálom ezt mondani, de lehet szükség lesz Carmenre. - nézett Leenára.
– Sajnos még terve is van… - sóhajtott fel Leena.
- Ha Anoya fel tud írni egy képletet, amit hazugságvizsgálóként használhatunk, a kabinban annyi ideje van rá, amennyit akar. Elkapunk egy őrt, és kifaggatjuk. - magyarázta. Gabriel erősen bele trafált a dolog közepébe hiszen Carmen is valami hasonlót magyarázott neki.
– Te is úgy gondolod, hogy Carmen kitudna belőlük szedni némi infot? - kérdezte, ahogy elfintorodott a gondolattól hogy átadja testét a lánynak. Gabriel csak némán bólintott, mire belőle mély sóhaj tört fel. Tisztában volt vele hogy Carmen terve nagyon is életképes, és csak ő tudja kivitelezni, de még sem akarta. A józanész még is erőt vett rajta.
- Pascal ne hagyd, olyat tegyen, mint... - mondta a kis kaméleonnak.
- Nem fogom nyugi! - felelte. Leena az ablakhoz lépve a habokra nézett, majd becsukta szemét, és igyekezett elengedni magát.
” Na ez a beszéd!” - hallotta a lány hangját, s a zuhanás már is magával rántotta. Eltökélte, hogy most emlékezni fog mindenre, de valahogy megint elvesztette tudatát.
Amikor felemelte fejét már nem Leena volt. Rózsaszín tincsei finoman keretezték arcát, és ahogy meglátta magát a tükörben széles mosoly kúszott arcára.
- Csá szép fiú! Borzas! - intett fejével Gabrielnek majd Shonak. Anoyát is csak egy biccentéssel sikerült megtisztelnie, de valljuk be, tőle már ez is nagy teljesítmény volt.
- Nos látom csak elismerted tökéletességem, nagyon helyes! - szólt elismerő hangon Gab felé.
- Igazából a dörzsöltségedet ismertem el. – válaszolta távolságtartóan, de Carment ez már nem érdekelte. - Bármilyen tipp, hogyan kapjunk el, és vallassunk ki egy őrt? Az én tervem az lenne, hogy elkapunk egy gyanútlan fickót a folyosón, a képlet segítségével kivallatjuk, aztán kinyírom és kidobom az ablakon, a fedélzetre küldünk valakit aki majd elkezdi szajkózni hogy az egyik részeg senki beleesett... Ez elméletileg működne, de gyakorlatilag félek nem, és nem csak az én életemmel játszunk.
– Hát jól teszed mert ez faszság. - felelte tömören. - Ha megölünk valakit fel fog tűnni, erre mérget vehetsz és előbb utóbb rá jönnek. - magyarázta ahogy sétálni kezdett a kabinban. - Megölni felesleges, elég lesz pár üveg bor, meg egy kis altató. Keresünk néhány félnótás barom arcút, akik vevők egy ki szeszre, persze csak egy vagy két üveget adunk neki a többit megtartjuk nekem! - magyarázta vigyorogva.
- Na azt már nem! Ez Leena teste nem a tiéd! Nem is álmodozz róla hogy… - rivallt rá de nem tudta befejezni, mert ujjával össze csippentette kicsi száját.
- Kussolj gyík, itt nincsenek olyan jó pasik! - mondta azzal visszanyomta mellei közé. - Tehát egy üvegbe altatót rakunk, az a miénk. Úgy teszünk mintha innánk, a másik üveget nekik adjuk hagy igyák csak meg. Amíg isznak lehet faggatózni, ha meg itták odaadjuk a miénket. Nem kell majd nekik sok és kidőlnek és megfelelő mennyiségű altatótól semmire nem fognak emlékezni. Minden infot eddig kell megszereznünk, aztán ha már alszanak otthagyjuk őket, és ha felkelnek semmire sem fognak emlékezni. fejezte be végül.
[color=limegreen] - És ha hazudnak? – tette fel a jogos kérdést Pascal.
- Erre lesz Hófehérke Rúnamágiája! - mutatott a lányra mire ő csak bólintott. - Akkor ahogy Gabriel mondta írj fel egy képlet, a szabály nem hazudhatunk!
– Értettem! - vágta rá katonásan, mit Carmen csak elégedett bólintással jutalmazott.
- Egyébként a savanyú képű meg a szőrmók hol vannak? – kérdezte körbe nézve a szobában. Válaszul csak egy fal remegett meg a túloldalon mért hatalmas ütésnek hála.
- Ó! Édes! - mosolyodott el. – Azt hiszem már is megkedveltem! - húzta száját széles mosolyra ahogy a falat nézte. [color=crimson]- Tehát szükségünk lesz egy kis borra és altatóra, de ezt bízzátok rám. Fehérke te menj szerez némi kalóz göncöt! Ti meg fiúk foglaljátok addig le magatokat amíg vissza nem jövünk.
- Azt hittem csak a képlet felírása lesz a feladatom, de ez sem okoz gondot. - felelte megvonva vállát.
– Hát ne is okozzon!
- Vindisha, segíts Anoyának! Ha elterelésre lesz szükség, akkor azt majd megoldom... - szólt végül Gab is és mind a dolgukra indultak.