Nagyküldetés: Lokfar

- Mégis melyik barom billegteti a padlót? – morogtam ingerülten, miközben a korlát felé botorkáltam.
Lassan kezdett helyreállni a kép, főleg az után, hogy jól megráztam a fejem, és majdnem elvágódtam. Röppents szavai igaznak bizonyultak, hiszen amint egyre beljebb haladtunk, úgy egyre több és több ágyúgolyó próbált cafatokra tépni minket és a hajót. Mivel eszemben sem volt ilyen körülmények között meghalni, egy repedtsarkú kalóz szolgálatában, ezért felpattantam a korlátra és Röppentsre néztem.
- Indulhat a második kör. De ha megint bénázol, helyből letépem a karjaidat!
- Jól van, jól van! Most már odafigyelek.
Itt majdhogynem fejest ugrottam a vízbe.
- Akkor az előbb mégis mi a frászt csináltál?! – ordítottam az idiótára.
- Mindenki a jobb oldalra! – kiáltotta Bambi, s a kardjával a fedélzet jobb oldala felé mutatott.
A többiek habozás nélkül, már-már marhacsordát megszégyenítően átvonultak a túloldalra. Kissé kelletlenül, de rávettem magam, hogy kövessem őket. Kótyagos fejemnek köszönhetően, csuklóból elfelejtettem, hogy a korlát tetején ácsorogtam, sőt még a levegőben sem tudtam járni. Ennek az egyenletnek pedig csak egy végeredménye volt. Úgy ahogy voltam, pofára zuhantam.
- Hogy az a…! – morgolódtam, miközben föltápászkodtam, s magamban milliószor elátkoztam az egész hajót.
Végül valahogyan csak átkeveredtem a jobb oldalra, ahol aztán beálltam a sorba. Persze a sor eléggé szoros volt, így helyet kellett csinálnom magamnak, néhány félkegyelmű félretakarításával.
- Félre barmok!
Az vasgolyózápor minden eddiginél hevesebben záporozott. Egyedül csak azért volt esélyünk átvészelni, mert mindenki a hajónak ugyanazon oldalán volt, s így kisebb felületet kellett bevédenie egy-egy mágusnak. Bambi időközben jókedvűen pusztította a kikötőben horgonyzó hajókat.
Váratlanul egy hatalmas zöld gyökér tekeredett a derekam köré és lógatott le a fedélzetről, a hajótest mellé.
- Ez meg mi az ördög?! – csattantam fel.
Választ nem is kellett kapnom, mert amint megláttam a felénk közeledő ágyúgolyókat mindent megértettem. Több lövedék is olyan ívben tartott a hajó felé, amit a fedélzetről nem lehetett kivédeni. A furcsa gyökér lassan elkezdett a lövedékek útjába mozgatni, de közel sem volt elég gyors. A lábaimat gyorsan a hajótestnek vetettem, s a kívánt irányba löktem magam.
- Fire Dragon’s Fist! – találtam oldalba az utolsó pillanatban, a már majdnem becsapódó ágyúgolyót. Eközben éreztem, hogy az indára hajazó gyökér már visszafelé húz, mivel egy újabb ágyúgolyó várt rám. Kezemmel eltaszítottam magam, s így még a lángoló talpaimmal pontosan el tudtam érni a lövedéket.
Mikor már éppen kezdtem megunni az extrém hintázást, akkor a gyökér váratlanul a magasba emelt, jócskán a fedélzeten ácsorgók fölé. Néhány golyó valamiért nagyobb ívben közeledett, mint a többi, amiket szintén nekem kellett lerendeznem. Amint a kívánt helyre emelkedtem, már csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnom, ami azonnal el is érkezett.
- Fire Dragon’s Fist! – ütöttem bele a lövedékbe.
Az egész kétségbeesett bohóckodás kezdett emlékeztetni, arra a bizony ostromra. Igaz, ott katapultok lőtték ránk a lángoló, nagyobbnál is nagyobb golyókat. Úgy tűnt, hogy sohasem ér véget a már szinte az égből hulló lángeső, míg végül kísérteties csönd állt be. Akkor még nem tudtuk, de az csak a végzet viharát megelőző csend volt. Ha akkor tudtuk volna, hogy a következő pillanatban mi sújt le ránk, akkor talán nem lélegeztünk volna fel.
Itt, szerencsére nem volt ilyen. Pontosabban szólva akkora probléma nem volt, mint ott, ugyanis bajból nekem is szépen kijutott, mikor egyik pillanatról a másikra azok a nyomorult gyökerek minden előjel nélkül eleresztettek. Megannyi szitok hagyta el a számát fél pillanat alatt, majd szépen alázuhantam. Csupán a hajófedélzet padlója fogott meg, ami erős nemtetszését jelentette ki, néhány reccsenés kíséretében. Még csak az hiányzott, hogy beszakadjak, és Bambi megorroljon rám, amiért kárt tettem az imádott csónakjában, mert egy hülye mágus elfelejtette, hogy a gyökerével engem a levegőben tart.
Tekintetemmel a növénymágust kerestem, de egyet sem találtam.
- Probulus, melyikük itt a…? – kérdésemben elakadtam, mert ekkor tűnt csak fel, hogy Probulus még mindig nem tért vissza. – Áh, sose vagy láb alatt, mikor kellenél – morogtam.
Időközben már horgonyt is vetett a ladik, bárminemű nehézség nélkül. A rámpa pillanatokon belül lecsúszott a mólóra, s Bambi megindult.
- A mágusok kövessenek! – kiáltotta. - Ha élni szeretnétek... – tette hozzá mosolyogva.
- És hol marad az az imádott legénységed? – morogtam magamban, majd a tengerbe köptem.
Arcomról még nagyjából letöröltem a vért, s elindultam a marhacsorda után.

- Ice Make! Shield!-kiáltom el magam újra és újra, újból és újból védve a hajót a jégpajzsommal. Egyre bentebb haladtunk , a golyózápor egyre sűrűbb lett, alig bírtuk tartani magunkat. Mindenféle mágikus varázskörök villantak fel, a mágusok kiáltoztak, hogy minél inkább beletudják adni erejüket a saját mágiájukba. Egy többszörös támadást próbáltam meg kivédeni a pajzsommal, de a végére eltört, én pedig nagyot estem hátra a hajó közepe felé.
~Franc essen ebbe...-morogtam, miközben a vállamat szorongattam, hogy az esés fájdalmát enyhíthessem. Azonban nem volt idő fetrengésre, meg sebnyalogatásra azonnal vissza kellett térnem a helyemre. Bár egy kissé megszédültem az esés miatt, hamar újra teremtettem a pajzsaimat. A kezem már remegett, a homlokomról csöpögött a verejték, fogalmam sem volt meddig kell ezt bírnunk, de én hamarosan kidőlök abban biztos voltam. Nehéz volt beismerni, hogy elég ramaty az állóképességem ilyen szempontból, mondjuk az is közrejátszott ebben, hogy az előbb egy akkora jégpajzsot csináltam, hogy leszívta a fél varászerőmet...persze a Galileotol kapott cukorka megette a hatását, viszont tényleg mindenki a végét járta... A hajó egyre bentebb kúszott már csak pár tíz méter választott el a célunktól, amikor egy hatalmas robbanást hallottunk, s ahogy odakaptam a fejemet láttam, hogy az északi erőd egyik fala kidőlt, és lángok csaptak fel. Ennek köszönhetően az ágyúgolyózápor megállt, nem volt szükség több védekezésre.
- Mindenki a jobb oldalra!-ordította el magát a kapitánynő, mire egy hatalmas csordaként mindenki összetömörül a hajó jobb oldalában. Kicsit sokan is lettünk így hirtelen, de nagyobb biztonságban éreztem magam. Kisvártatva Jonathan is betoppan, miközben a Bonnie sorra fagyasztja halálra a kikötőben álló hajókat. A látvány amit a varázslata nyújtott még mindig leblokkolt, és elkápráztatott. Mondjuk az ördögi kacaj amit közben levágott, emlékeztetett arra, hogy ő nem egy csodálni való tünemény, hanem egy bolond nő...de ez már csak részletkérdés.
Bár most csak a jobb oldalt, de így is ugyanolyan erőbedobással kellett védekeznünk mint az előbb.
-Ice Make! Lance!-4 darab ágyúgolyót szereltem le sikeresen, aztán ismét négyet eltaláltam a jégnyilaimmal, aztán ismét a pajzsomat kellett bevetnem, nehogy eltalálja a hajót. Bonni pusztítása után a hajó zavar nélkül kötött ki a kikötőbe, a rámpa leereszkedett, Bonnie pedig elindult nagy hévvel előre.
- A mágusok kövessenek! Ha élni szeretnétek...-mondta fenyegetően, s a "csorda" ismét megindult nagy hévvel. Azt se tudtuk mi a feladatunk, mégis követtük őt...Lassan indultam meg, de amikor láttam, hogy a többiek is és a két fiú is elindult előttem megjött a bátorságom.
~Amíg együtt vagyunk, egy a célunk nem lehet baj...ugye?...indultam meg utánuk kétségekkel a szívemben...

A nyakörvem vészesen csipog, így az eredményt nem megvárva fordítok hátat a gépházban nemsokára remélhetőleg nagy tűzijátékot okozó Lightning Ballomnak. Sietősen távozva futok végig a folyósokon, a hajó irányába. Mármint remélem, hogy abba az irányba van, amerre rohanok, különben végem. Lábaimat szedem egyre gyorsabban, ahogy csak bírom, s a pittyeggés egyre sűrűbb lesz. Mögöttem egyszer csak hangos robaj rázza meg a csendnek nem mondható zajszintet, s a kinti csata zaját elnyomva szabadul el az óriási tűzgömb, s alig másodpercek alatt máris a nyomomban száguld. A lángnyelvek hátamat csapdossák, és gyorsan elönt a forróság. Na, nem magam alá vizeltem, hanem a lángok voltak oly forróak, hogy kétséget kizárólag nem fáztam. Már-már felnyalábolják lassú kis testemet, mikor végre egy jobb fordulónak köszönhetően megszabadulok tőlük. A falhoz csapódva egyre csak tódul neki, majd lassan kialszik. Odakint az ágyuk elhallgatnak, győzelmet arattam. Küldetés teljesítve.
~ Huhh, ez meleg helyzet volt. Szó szerint - törlöm le az izzadságcseppeket a homlokomról. Majd hirtelen észbe kapok. - A fenébe! A nyakörv. A hajó. Mindjárt robbanok. Fuss, te idióta! - parancsolok magamra, ahogy az egyre vészjóslóbb csipogás aláfestő zenéjével rohanok abba az irányba, amerre a hajót vélem. Érzékeim szerint már alig tíz egész másodpercem maradt, hogy túléljem, és ne szakadjak apró kis darabkákra. Nem volt sok kedvem hozzá, hogy zacskóban szállítsanak haza Enoch mesternek. Nagy lendületet véve rugaszkodtam előre, s egy óriásit ugorva csúsztam át az előttem lévő ajtón. A csipogás abbamaradt. Sikerült. Majd három, kettő, egy... és ismét csipogni kezdett. ~ A fenébe! A hajó, mozgásban van. Rohadjatok meg, ez így nem fair! - kezdtem ismét őrült loholásba, hogy a hatótávon belül maradjak. Keresem az kiutat, de gyenge tájékozódási képességemnek hála, nem sikerült megjegyeznem a befelé vezető utat. Hirtelen feltűnik jobbra egy ajtó, benyitok, egy őrszoba, üres. Nem jó. Ismét csipog. Futás. Balra forduló, majd jobbra, ismét jobbra és egyenesen előre. Magamban már imádkozom, hogy jussak már ki, különben itt halok meg egy számomra nem éppen kedvelt halálnemben. Aztán hirtelen minden megváltozott, mosoly ült ki arcomra, mikor a kint hétágra sütő nap cirógatta arcomat, a nemrég hátrahagyott hullák bűze csípte meg orromat és előttem egy hatalmas tátongó lyuk. Sikerült, kijutottam. De ez még nem volt elég, el kellett jutnom a hajóra is. Golyózápor közepette repültem ismét a felé a szép nagy ladik fel, ahonnan jöttem, remélve, hogy ismét biztonságban tudhatom magam a fedélzetén.

/Tudom gyengére sikeredett, de nem vagyok olyan állapotban sajnos, hogy jobbat írjak^^' Ha kapok még időt, átírom szívesen/

A marhacsorda követte Bambit a dokkba, s mivel én sem akartam megszabadulni még a fejemtől, ezért utánuk indultam. Mögöttem a legénység is mozgolódásba kezdett, akik helyett minket visznek a vágóhídra. A csürhe útját hamarosan egy hatalmas kőfal állta, de Bambi nem zavartatta magát, egy szimpla kardsuhintással megfagyasztotta a kaput, ami aztán, ahogy már várható volt szilánkokra tört. Ekkora már igazán kezdett érdekelni Bambi erejének pontos mibenléte. A szilánkokra hulló kapun túl rögtön egy fogadóbizottság várt ránk a Királyi Hadsereg katonáinak személyében. Nagyrészt gyalogosokból állt, de akadt köztük pár gyíklovas is. Egyszer régen, mikor még Hamnir-al karöltve jártam a világot már találkoztam ezeknek a groteszk hüllőknek egy vad csordájával. Hamnir és én voltunk olyan bolondok, hogy megpróbáltuk őket megülni, aminek a vége majdnem az lett, hogy agyontapostak minket. Hamnir még a nevüket is tudta, az eset után négy napig másról sem tudott beszélni csak arról, hogy milyen jó lenne befogni és megszelídíteni egy olyan gyíkot. Akárhogy erőlködtem, már nem jutott eszembe a hüllők pontos neve. Nem mintha sok időm lett volna elmélkedni a nevükön, hiszen azonnal egymásnak ugrott a két szembenálló csoport.
- Vajon most mekkora vérdíjat tűznek ki a fejemre, ha itt végzünk? – tettem fel magamnak a kérdést, amikor eszembe jutott az a két alkalom, mikor vérdíj volt a fejemen. Igazából az egyik Jimmy fején volt, de mivel akkor még tökéletesen hasonlítottunk egymásra, így engem is el akartak kapni a jutalom reményében. A másodikat már magamnak köszönhettem, de az szánalmasan pitiáner ügyekből származott.
Egy kard csapott felém, ami elől könnyedén kitértem, hiszen még egy rabszolga patkányember is ügyesebben bánt a karddal, mint a férfi, aki nekem rontott. Nem volt nekem semmi bajom az erőszakkal, de nem láttam értelmét olyan emberek bántalmazásának, akik a törvény szolgálatában állnak. Ilyen szempontból olyan voltam, mint a régi, klasszikus bűnbandák, akik szigorúan betartották a saját etikai előírásukat, miszerint a törvény embereit nem bántalmazzák. Persze mivel az életemről volt szó, és más választásom nem igazán volt, ezért tarkón könyököltem a pasast, majd lendültem a következő irányába. Eszem ágában sem volt a mágiámat használni. Egyszer azért mert a gyalogosok szánalmasan gyengék voltak, másrészt pedig súlyos sérüléseket végképpen nem akartam kiosztani.
Félreugrottam egy felém döfő lándzsa elől, de időm sem volt pihenni, mert egy másik katona a derekamat célozta meg kardjával. Gondolkodás nélkül felugrottam a csapás elől, majd páros lábbal a férfi arcába talpaltam, belepasszírozva őt a kövezetbe. már éppen fordítottam volna a tekintetemet a következő irányába, mikor hátulról az egyik aljas a pajzsával felöklelt. Az egyensúlyomat veszítve elterültem a földön. Gyorsan fel akartam lökni magam álló helyzetbe, de késő volt. Egy újabb kard reám sújtott. Lábaimat még éppen sikerült szétvetnem, hogy a penge térdeim között csapódjon a kövezetbe. Hirtelen összezártam lábaimat, kicsavartam a katona kezéből a kardját, s egy jobb egyenessel betörtem az orrát. Még a csata zajában is remekül hallottam, ahogy a férfi orra megreccsent. A vér pillanatokon belül előtört a csúnyán roncsolódott orrából, és elvetette magát a földön.
Felálltam, s láttam, amint Bambi lassan, de biztosan halad előre, ami azt jelentette, hogy lassan nekem is követnem kell, ha jót akarok magamnak, és nem pedig egy agypörköltet. A harc forgatagán keresztül követtem a rózsaszín hajú repedtsarkút. Egy kósza pillanatban egyre gyorsuló, döngő lépteket hallottam felém közeledni, s mire megfordultam, már egy csupa fog teremtményt láttam magam előtt. Időm és esélyem sem volt félreugrani, a szörnyeteg elkapta a karomat, s könyörtelenül ráharapott. Maró fájdalom hasított belém, de közel sem akkora, amire számítottam. Csak egy groteszk gyík volt az, s lévén, hogy nem ragadozó a fogai édeskevesek ahhoz, hogy komoly károkat okozzanak egy sárkányölőben. Ettől függetlenül azért még éreztem azokat a nyamvadt fogakat a felkaromban. A hüllő hátán ülő katona lándzsájával felém döfött, hogy befejezze, amit elkezdett. Szabad jobb kezemmel elkaptam a lándzsa biztonságosabb részét, majd minden izmomat megfeszítve, a lándzsánál fogva átdobtam a fejem felett a férfit, kitépve őt a nyergéből. Ezután megpróbáltam a karomat kiszabadítani, de a nyamvadt gyík csak kerregett meg kattogaott, akárhogyan ütöttem azt a nagy buta fejét. Végül meguntam a dolgot, és szimplán lángokba borítottam a bal karomat, mire szinte azonnal eleresztett. Arra viszont nem készültem fel, hogy mennyire sikerül ezzel a húzásommal felbosszantanom, s szinte azonnal felöklel, mázlim lévén a hüllő már korábban elhagyta valahol azt a tüskéket, ami a többi fajtabélire a katonák szereltek. Felrepültem a levegőbe, de nem eléggé magasra, így félúton sikerült megkapaszkodnom a levegőben csapkodó kantárban. Felhúztam magam a lény hátára, és egy szempillantással később, már nyeregben is voltam. Mivel lovon már többször is ültem, ezért könnyedén megbirkóztam a gyíkkal, sőt vele haladva könnyedén Bambiék után indulhattam.
Frissen szerzett hátasommal követtük a marhacsordát a főtér irányába, mikor is az előttünk magasló épület ajtai valósággal kirobbantak a helyükről, oly hirtelen lendülettel nyitották ki őket. A küszöbön túlról egyenruhás emberek rohantak ki. A váratlan eseménytől kissé megriadt a hüllőm, s magamnak kellett lecsillapítanom, mielőtt eltaposott volna valakit, illetve engem ledobott volna a hátáról. Szinte rá sem kellett néznem a hófehér épületen díszelgő szimbólumra, azonnal tudtam, hogy kikkel találkoztunk. A Tanács embereivel. Tudván tudtam, hogy ők már nem lesznek olyan könnyű falatok, mint a hadsereg emberei.
- Gyerünk Kerregő, csapjunk szét köztük! – szóltam hátasomra, majd vágtázni kezdtünk a Rúna Lovagok irányába. Szimplán le akartam tarolni őket, kihasználván a gyík testi fölényét, de egy valamivel nem számoltam. Nem számoltam azzal, hogy ellenfeleim egy pillanatig se haboznak bevetni ellenünk a legjobb tudásukat és tapasztalataikat.
Az egyik mágus előre tartotta a kezét, pontosan rám célozva vele, majd kis idő elteltével egy fénylő, sárga gömböt lőtt felém.
- Térj ki te büdös gyík! – rángattam a kantárt, de hasztalanul. Egy szempillantással később már el is talált a fénylő gömb. A becsapódás ereje majdhogynem kitépett a nyeregből. Egyedül azért maradtam a helyemen, mert az utolsó pillanatban még sikerült a lábaimat a kengyelbe akasztanom.
Ám még így is a gömbbel való találkozás után kissé nehezen vettem a levegőt, miközben az eget néztem a nyeregben hátradőlve.
- Haszontalan pikkelyes dög! – szitkozódtam két levegővétel között, majd felültem a vágtázó hüllő hátán.
Váratlanul valamiben megbotlott és elvágódott a hátasom, engem pont maga alá gyűrve. Persze ha ez nem lett volna elég, akkor a korábbi döntésem, miszerint a kantárba akasztottam a lábam megbosszulta magát, hiszen nemhogy a groteszk gyík súlya szegezett a földhöz, de még a lábaimat se tudtam mozdítani, ahogyan szerettem volna.
- Ébredj már fel, te büdös dög! – paskoltam egyetlen szabad kezemmel az eszméletlen hüllő hátát, aki csak kerregett, és az égvilágért sem moccant volna meg. Miközben szabadulni próbáltam hallottam, ahogy határozott, kimért léptek közelednek felém. Tudtam, hogy egy Rúna Lovag lesz, már túl jól ismertem a szerencsémet.
A léptek egyre csak közeledtek, mígnem jobb választás híján lángra lobbantottam a lábaimat. A tűz okozta fájdalomtól gyorsan magához tért a gyík, de nem volt benne semmi köszönetem. A fájdalom és ijedség hatására vad vágtába kezdett, engem pedig maga után rángatva a földön, hiszen az egyik lábam még mindig fogságban volt.
- Gnoryll verjen meg, te mocskos féreg! Állj már meg! – morogtam, miközben bokámat mozgattam a kengyelben, hátha kifordul belőle a lábfejem. Mikor már kabátom háta kilyukadt a kövezethez való súrlódás következtében, s éreztem, hogy a pólóm hátán is szaporodnak a lyukak elhatároztam, hogy nem finomkodok tovább, legyen akármilyen ártatlan az idióta gyík. Szimplán lángra lobbantottam a fogságban lévő lábamat, ezzel rövidúton felforrósítva a kengyelt, majd olyan lággyá téve azt, hogy az szimplán szétszakadt a terheléstől. Én magam szépen ottmaradtam a kövezeten, míg a groteszk gyík tovább rohant.
Szitkozódva tápászkodtam, s vettem le a kabátomat. bosszankodva láttam, hogy a háta közepén két emberfejnyi lyuk tátong. Dühödten dobtam félre a tönkrement ruhát. Ám az eldobott kabát még földet sem ért, mikor arcomba kaptam egy újabb fényes gömböt, ami már messzire repített, egészen egy falig. A gömbnek akkora ereje nem volt, hogy beépítsen a falba, de kellően elég volt, hogy a csupa horzsolásos hátam hozzáérését a falhoz erőteljes sziszegés keretei között vegyem tudomásul. Igazából azon se csodálkoztam volna, ha a hátamról tenyérnyi foltokban bőrcafatok hiányoznak.
- Én nem akarlak bántani… - szóltam oda a Rúna Lovagnak, de ő azt figyelemre se méltatta. – De most mégis megteszem, mert elegem van ebből a bohóckodásból!
Elindultam felé, miközben ő újabb fénygömböket küldött felém. Immáron tisztán láttam az összes gömböt, és szabadon mozogtam, tehát könnyedén kikerültem mindet, mígnem odaértem hozzá. Egy gyomrossal kezdtem, majd bal karommal egy horgot is bevittem, de mintha meg sem érezte volna. majdhogynem a képembe vigyorgott, majd a nyakamnál megragadva hátra hajított. Egyértelműen erősebb volt, mint amilyennek kinézett, illetve mint egy átlagos mágus.
- Ezt nagyon nem akartam, de Bambi nagyon előrenyomult… - morgolódtam, mikor felkeltem. – Tovább kell mennem, de gyorsan, ha nem akarom elveszíteni a fejem.
Kimért léptekkel indultam meg a férfi felé, miközben lépteimet egyre gyorsítottam. Karjaimat hátravetettem, s közben lángokkal vontam be őket. Ahogy közeledtem az ellenfelem egy furcsa porfelhőt idézett meg maga elé, valószínűleg védekezni kart azáltal, de sejtelme sem volt róla, hogy teljesen haszontalanul teszi. Az orrom már majdnem a mágikus porfelhőt súrolta, mikor a lángoló karjaimat előre lendítettem.
- Fire Dragon’s Bazooka!!! – csapásom szinte akadály nélkül tépte szét a védőfalat, s találta el a mágust, aki azután valósággal beépült a fehér márványból készült épület falába.
Bambi meg sem állt, egy mágikustankot megszégyenítő módon haladt előre, s levágott mindenkit, aki az útjába állt. A szagok alapján úgy éreztem, hogy a macska is valahol ott botladozik a környékén.
- Héj, te! – kiáltott rám egy meggyötört, fájó hang. – Kérlek… Segíts!
Egy sebesült mágus volt, aki hozzám hasonlóan szintén nyakörvet viselt. Alig tíz méterre hevert tőlem a földön. Egy durva lábsérülésnek köszönhetően mozgásképtelenné vált.
- Kérlek! – kiáltott fel rémülten. – Könyörgöm!
Hirtelen megértettem, hogy mire fel esett kétségbe. Bambi egyre távolabb és távolabb került tőle. Utáltam a hőst játszani, de az idiótája a segítségemet kérte, nem tagadhattam meg egy sebesült bajtársamtól a segítséget, még akkor se, ha csak egy alkalmi bajtárs volt ebben a kényes helyzetben. Rohanni kezdtem felé, de alig tettem meg négy lépést, mikor a nyakörve hangosan pityegni kezdett. Több sem kellett, hangos és erőteljes robbanás szakította le a sebesült fejét, s egy másikét is tőle nem messze.
- Gnoryllra! – csattantam fel, mikor a lángokat nézve megálltam. Nem bámultam sokáig a robbanás maradványait, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban kikerülhetek Bambi száz méteres sugarából.
Alig hogy beértem a csordát rögön a „Bank” feliratú épület előtt találtam magam.
- Az istenekre! Mégis mi történt veled? – csattant fel mellettem Probulus, amit észrevette, hogy utolértem.
- Szerinted mi történhet egy csata kellős közepén? – kérdeztem vissza gúnyosan.
A válasz elmaradt, mert a két szomszédos utcából újabb katonák érkeztek. A katonákat egy tapasztaltabbnak tűnő parancsnokféle figura is vezette, aki hamar összecsapott Bambival.
Levettem oldalamról a láncomat, és ahogy az már lassan szokásommá vált, rátekertem jobb karomra és öklömre. Ebben a tömegben már nem ártott, ha huzamosabb időre kiütök pár delikvenst.
Egy a hasam irányába döfő kardot hárítottam, majd bal kezemmel megragadtam a pengét, és egy szempillantás alatt megolvasztottam azt. A megszeppent katona csak állt, ezt kihasználva lefejeltem őt.
- Max, vigyázz! – ordított Probulus.
Azonnal megfordultam, de már csak szemtanúja lehettem annak, hogy ki volt az az aljas alak, aki fejbe vágott a pajzsával. Megszédülve tántorodtam hátra, viszont a következő pillanatban előre szökkentem, és a láncos kezemmel egy hatalmasat ütöttem a pajzsba, mire az be is horpadt. Másik kezemmel félre löktem a pajzsot, majd elkaptam a férfi tarkóját, és orron térdeltem.
Egymás után kerülgettem ki a szűnni nem akaró fegyvercsapásokat. Hol kardokat, lándzsákat tettem tönkre, hol pedig a használójukat ütöttem ki. Igyekeztem, hogy senkinek se okozzak maradandó sérülést, mígnem hirtelen Probulus egy fontos információt töltött fel az elmémbe. Ő látta amint Bambi zsebéből kihullik a nyakörvünk kapcsolója, s átkeveredik a katonák oldalára.
- Akkor mégis mi a szart csinálsz?! – fordultam felé és igyekeztem olyan halkan beszélni, hogy csak ő hallhassa a csata zajában. – Töltsd fel a kapcsoló közelében lévő katonáknak az infót! Tudasd velük, hogy ha megszerzik a kapcsolót és megszabadulunk a nyakörvünktől, akkor vége lesz ennek az egésznek! Törvényes céhek tagjai vagyunk! Mi a francra vársz még?!
- Máris! – bólintott Probulus és nekilátott az információ feltöltésének, miközben a kapcsoló irányába indult. Nyilván úgy gondolta, hogy tesz egy próbát a megszerzésére, ha a katonákkal nem válna be a terv. Ha valaki egy ilyen forgatagban megszerezhette, akkor az Probulus lehetett. A macska rendkívül gyors volt, ráadásul az akrobatikájához hasonlót sem láttam még. Örökre az emlékezetembe véstem, hogy nem létezik párja ilyen téren, hiszen mikor az első találkozásunkkor üldözőbe vettem, esélyem se volt elkapnom, pedig védelmemre szóljon, hogy az én képességeim se utolsók. A sok tetőn való közlekedés során nem kis ügyességre tettem szert, de a macska még csukott szemmel is leiskolázott, bármikor.

A mágus tömeg, mint a hömpölygő víz kezdett beáramlani a városba. Bonnie kardsuhintásokkal egykettőre kipucolta előttünk az utat, így sokáig nem is találtuk szembe magunkat nagydob akadállyal.. Azonban, a szilánkjaira tűrt kapu mögött egy kisebb hadsereg sorakozott nagyra nőtt gyíkjaik hátán.
~A királyi Hadsereg... - döbbenten álltam meg előttük.~ ha egyet is megtámadok...végleg bűnűző leszek..akár még..a céhből is kitehetnek..., de ha nem követem őket..a nyakörv a nyakamon kivégez...- pont a harc közepén ért a hezitálás, de nem meditálhattam ezen sokáig, ugyanis egy felém száguldó gyík kizökkentett a gondolataimból vissza, egyenest a borzalmas valóságba. Majdnem kettészelt, de még időben arrébb léptem egy lépést, így elkerültem a végzetes csapást.
~Nincs más választásom...- gondoltam, majd egy jégkardot megidézve ellentámadást indítottam. Rengetegen voltak, de muszáj voltam Bonnie-t követnem, ha nem akartam idő előtt meghalni. A jégkard után négy jég nyíl következett, amikkel szépen sorba likvidáltam az összes szembejövő gyíkot és lovasát.
-Ice Make: Wings!- idéztem meg hátamra a jégszárnyaimat melyekkel feltűnően gyorsabb lett minden mozdulatom. Az egyik kaméleon oldaláról felugorva, sújtottam le egy nagyobb csapatra jéglándzsámmal, akik úgy dőltek le, mint tekebábuk a pályán. Suhantam a kaméleonok között mindegyiket megérintve, majd a sor végére érve mind csontig fagyott. Elmosolyodtam, valójában tetszett a látvány, az, hogy el tudtam őket győzni, de más kérdés volt, hogy ők valójában a gonoszoktól védik ezt a várost... vagyis jelen esetben tőlünk... Eközben a többi mágus sem volt rest eleget tenni feladatának. Galileo hangmágiáját bevetve ütötte ki a vele szembekerülő gyíkokat. Úgy vettem észre, hogy ő és társa a már megismert arcokat próbálja meg követni. A város belseje felé nyomulva egy nagy, márványból készült, tekintélyt parancsoló épület tárult elénk, tetején a mágustanács címerével. A lelkemben egyre nagyobbodó lelkiismeret jelezte, hogy nem éppen a jófiúk oldalán állok, és ez egyre megnehezítette a dolgomat. Jobban féltem a következményektől, mint a ránk váró veszélytől, ami mg ezek után fog következni, pedig veszély az bőven akadt, ugyanis nemsokára egy újabb had vonult ki az épületből, és szemmel láthatóan a helyi rúnalovagok kirendeltsége vett célba minket. Minden mágus kifogott egy rúnalovagot, velem sem volt ez másképp. Egy rövid szőke hajú, fiatal fiatalember állt előttem, kezében egy mágikus bottal.
-Felszólítom, hogy azonnal hagyja ezt abba!- kezdte a hivatalos maszlagot, de még mielőtt nagyobb prédikációba kezdhetett volna, egy jégkardal lesújtottam rá, amit ő csinosan ki is védett a pálcájával.
- Sajnálom, de nincs lehetőségem rá, hogy ennek eleget tegyek, minden mágusnak az élete a tét...- de mintha meg se hallotta volna, mondjuk miben reménykedtem, hogy majd meghallgat, ha már én nem tettem? Végül nekem támadt, egy mágikus lövedék repült felém, ami elől sikerült elugranom, mivel a jégszárnyak még mindig segítettek megtartani a gyorsaságomat. Perdültem egyet, majd a jégkardot lándzsává alakítottam.
~Ha ő is hosszú fegyverrel harcol, akkor én is...- gondoltam, bár ötletem nem sült el ahogy szerettem volna, ugyanis ahelyett, hogy közelebb kerültem volna hozzá egyre távolabbról értek a támadásai, és ez nem tetszett...Az egyik lövedéke szépen be is találta a vállamat, mert nem figyeltem oda eléggé, kizökkentett, és végül el is talált...meguntam...
-Ice Make:Claws!- ha a távolsági harc nem jött be, váltsunk közelharcra...a gondolat jobban kamatozott , mint az előző, néhány forgással, ugrással, gyors manőverrel sikerült a közelébe férkőznöm, és két vágással, na meg egy gyomorba könyökléssel szépen elterült a földön. Egy ideig néztem, és magamban egyfolytában a "bocsánat " szót kántáltam, de tovább kellett haladnom. A kapitánynő, mint egy rendíthetetlen tank vonult előre, nem érdekelte kit hagy hátra, mikor én is végeztem a hátam mögött pityegésre lettem figyelmes. Az ismerős, pokoli hang ismét leblokkolt, mert tudtam mi van a végén.. Apró robbanás, s a földön újabb két társam terült el holtan, elkaptam a fejem, hogy ne lássam, nem akartam tudni kiről van szó. Azért körülkémleltem és az ismerős arcokat mind láttam magam körül, ez megnyugtatott.
Tovább haladva egy újabb épület került a szemünk elé, ami végül megértette velem a dolgokat, hiszen biztosra vettem, hogy ez az utunk végállomása, már ami Harboy Bay-t illeti. A város Bankja előtt kötöttünk ki ahol újabb katonák leptek el bennünket. Egy páncélos férfi vonult az élükön, aki nem tétovázva, gyorsan vette az adást és Bonnie-ra támadt. Percekig tartó kardpárbaj alakult ki köztük, és köztünk is. Újra be kellett vetnem a mágiáim tárházának nagy részét, hogy az érkező katonákat leterítsem, s közbe Bonnie harcát figyeltem a szemem sarkából. Igazi, hamisítatlan, már-már kiegyenlítetlen ütközetnek tűnt, s végül a páncélos egy erőteljes vágással kettészelte a kapitánynő kabátját, s az anyagdarabból végül a kis irányító szerkezet a földön landolt. Mintha, egy percre megállt volna bennem a vér is.. Az az irányító szerkentyű, ami mindenkit fogságban tart, aki miatt már több bajtársam is odaveszett. A remény felcsillanni látszott. Egyből az a gondolat vágódott az agyamba, hogy ha meg szerzenénk mehetnénk haza, itt vannak a hatóságok elmagyarázhatnánk nekik mindent és büntetés nélkül hazamehetnénk...azonban a tervem, hogy én magam nyúlja a szerkezetért meghiúsult, ugyanis még mindig vagy 3 katona állt az utamba... Ordítottam volna, hogy valaki szerezze meg, de akkor Bonnie, ha megtudja, hogy én szálltam szembe vele egyből megöl... Azonban nem akartam a helyzetet kihasználatlanul hagyni, így egy cselhez kellett folyamodnom a katonákkal szemben. Lehajoltam majd a gyűrűjükből kibújva a kütyü utána nyúltam térdelve, de ekkor egy macska szaladt el a szemem előtt, s tartott a szerkezet felé. A katonák rám támadtak s nekem hídból kellett védekeznem a jégkardjaimmal...

Épphogy csak visszaértem a hajóra, hogy pihenjek kicsit, Bonnie nem habozva indult meg a dokk felé, s az összes mágus utána ment. Én még maradtam egy kicsit, megfáradtam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy egy picit újratölthetném varázserőmet és mágikus cukorkám után kutatva nyúltam fel felsőm alá. Hirtelen azt hittem nincs meg, mert a szokásos helyén nem találtam, majd megnyugodva vettem észre, hogy kissé lejjebb csúszott. Elővéve egy szálat, unottan rágcsáltam el azt. Körbe nézek. A legénység nagy része itt maradt, s ládákat kezdenek el pakolni lefelé a hajóról. Kíváncsi vagyok, mi lehet bennük, de van egy érzésem, hogy most nincs itt az alkalom, hogy észrevétlenül beléjük lessek.
Ideje indulni. Bonnie és a birkacsorda után megyek, de tisztes távolságban lemaradva. Persze a nyakamon függő robbanószerkezet hatótávolságán belül. Az elbűvölő kapitánykisasszony ismételten kardjával hadonászik, s a kőfal kapuja engedelmeskedve akaratának, megfagy, majd szilánkosra törik és eltűnik a földön szétterülve. Ugyanaz a recept, mint a mágikus ágyúgolyók ellen. Ahogy a kapu eltűnik, mögüle a Királyi Hadsereg katonái özönlenek ki. Már csak ez kellett, ez biztos emel majd a vérdíjamon... A legtöbbjük egyszerű gyalogos katona, míg a többi valami furcsa bestián lovagol. A birkák többsége bátran száll harcba, hogy meghaljon a Jégkirálynőért, de én ezt felesleges cirkuszi mutatványnak tartom, így az első sikátorba be is fordulok. Szélmágiám segítségével röppenek fel a házak oldalának mentén, hogy könnyebb haladást biztosítva jussak tovább a tetőkön. Lent dulakodás, csatazaj, s jajgatások. Míg én közben Bonnieval egy vonalban haladtam előre. Ő odalent vígan vágta le az ellenfelet, miközben kacarászott azon az édes kis hangján. A következő kéményen hirtelen megálltam. Alul észrevettem Morcosékat, ahogy szenvedtek az ellenféllel, majd egyszer csak komolyabb arcokkal találták szemben magukat. ~ Rúna Lovagok - véltem felismerni a lenti maskarás embereket. Úgy tűnik, az ellenállás szintje nő, s már mágusok is vannak ellenfeleink sorai között. Gondolkodóba estem, hogy némi jutalomért cserébe kisegítem őket, de aztán meggondoltam magam. Morcoska ki akar nyírni, akkor inkább haljon ő itt. Tovább akartam menni, de ahogy fordultam ismét egyenesbe, már vártak. Velem szemben a tetőn egy a lent látottakhoz hasonló öltözékben lévő, közép magas, fekete hajú, szilaj férfi állt. Kardját felém villogtatva, dühvel teli szemekkel nézett rám.
- Ne már, hogy a francba találtál rám? - kérdeztem, de nem vártam választ. A férfi kezeit felém emelve energiát gyűjtött és tüzelt.
- Heavenly Blast - kiáltotta, majd tenyerét egy sárga gömb hagyta el. Olyannyira meglepett gyorsasága, hogy nem volt időm kitérni előle, így amint elért jókorát taszított rajtam. Rájöttem, mi volt a célja. Le akart taszítani a harcoló tömeg közé, de nem tudta, hogy én idefent előnyben részesülök. A levegőben megálltam, majd elnevettem magam.
- Azt hitted ilyen könnyű lesz? Te naiv idióta. Nem egy közönséges mágussal állsz szemben, hanem egy hasfelmetsző gyilkossal - kacagtam, s félelmet nem ismerve rontottam neki, a még mindig búskomor ábrázattal egy helyben álló ellenfelemre. Kaszámat elővillantva csaptam le rá, de kardjával hárította ütéseimet. Tervet kellett kieszelnem, s nem tartott sokáig mire sikerült előállnom valamivel. Kockázatos volt, de meg kellett kockáztatnom. Nem volt más választásom, mert abban a pillanatban felcsipogott ismételten nyakörvem. Tíz másodpercem maradt. Nem tehettem mást. Két Wind Bladeset küldtem a Rúna Lovagra, de az hátra tért ki előle. Pontosan, ahogy terveztem, mert a következő pillanatban már száguldottam feléje. Majd mielőtt azt hitte, hogy beviszek egy csapást neki, a meggyengült tetőszerkezetre dobbantva, beszakítottam magam alatt. A meglepett férfi azt sem tudta, hová lettem. A levegőben megmaradva teremtem már is arra a pontra, ami felett állt, is kettőt hasítva, beszakítottam alatta a tetőt. Tehetetlenül zuhant alám, s így már esélye se volt, hogy kivédje csapásaimat. Elevenen koncoltam fel malackát. De nem volt időm kiélvezni, alig pár másodpercem maradt. Kapkodva robbantam ki a padlásrészből, s a tetőkön ugrálva értem vissza a hatókörbe. Nem múlott sokon, hogy felrobbanjak. Nem úgy, mint mások. Eközben távolról kiáltásokat hallottam. Sérült mágusok jajveszékelései. Segítségért kiáltottak, de esélyük sem volt, Bonnie haladt tovább, s ők lángfelhőt hagyva maguk után lettek semmivé. Kegyetlen, de nincs szükség a gyengékre. A kapitánykisasszony ügyet sem vetve a dologra haladt tovább egyenesen, és egyre csak kaszabolta az ellenfelet. De én a magasból már láttam, mi a célja. Elől egy hatalmas épület állt, rajta felirat: „Bank”. A tetőről figyelem tovább az eseményeket. A bank melletti két utcáról érkezik a segítség, újabb katonák özönlenek be, s ismét harc tör ki a helyszínen. Egy magasabb rangúnak tűnő, talán gárdista fickó vezeti őket. Valószínűleg ő a parancsnok. Egyből kiszúrja Bonniet, s habozás nélkül ront rá. Kardok csattannak össze, s fémes csikorgással válnak szét egymástól. Alig pár perce küzdenek, mikor a parancsnok találatot visz be. Legalábbis fentről úgy tűnt, de nem tudtam rendesen megállapítani. De rosszul láttam, csak a hölgy kabátját szabta rövidebbre. Az anyag darab alig pár méterrel repül messzebbre, épp azon ház elé, ahol éppen állomásozom. S így más közelebbről is látom, hogy a zsebből kicsúszó tárgy nem más, mint a nyakörveket irányító szerkezet. Eközben Bonniera emelem vissza hirtelen tekintetemet, kardja élén a parancsnok haldoklik. Még nem vette észre. A szerkezetet katonák veszik körül. Ez nem jó, ha rájönnek mi az, mindannyiunknak annyi. De a birkák kezébe sem kerülhet. Még a végén Bonnie mindenkit kivégeztet. Meg kell szereznem. És eszembe is jutott a megfelelő terv. Archívum mágiával fogom lépre csalni a katonákat, miszerint a szerkezet egy élesített biológiai fegyver.

Újabb kőzáporindult meg a hajó felé, az apró pontok az égbe szökkenve ezernyi fekete pontkén látszottak, melyek eltakarták a napfényt. A hideg tengeri levegőben puskapor szagát hozta a szél de immáron oly közel kerültek a falakhoz hogy jó pár golyó tova száguldott a hajón. Ám ez nem jelentette, hogy felsóhajthattak, még így is túl sok volt a lövedék, s Leena immáron erősen kételkedett sikerükben. Újra a magasba ugrott s forgó szelekkel térített el néhány ágyúgolyót.
A mágusok a hajón egyre idegesebbé váltak, ahogy lábai újra elérték a falapokat, szinte érezte a feszültséget a levegőben. Ő maga is kezdett kétségbe esni, immáron nem látta Gabrielt, s Max is csak néha került néhány másodpercre a látószögébe. Újra nagy levegőt vett, s támadni készült.
” Várj!” - hallotta Carmen hangját fejében. ” Ne támadj!”
” Micsoda? De hát a hajó…”
” Vagytok elegen, hogy visszaverjetek, nézz, szét mind az ágyúgolyókkal foglalkoznak! Viszont nektek még oda bent is harcolod, kell, tartalékold az erődet!” - magyarázta. Meg kellett hagyni volt valami abban amit mondott, s Leena óvatosan lépett hátra. Igazából egyetértett vele, de még is valahogy úgy érezte küzdeni kell.
” Emlékezz mit mondott Probolus erről a helyről! Bevehetetlen…”
” Arra gondolsz hogy bent csak rosszabb lesz?”
” Ha tényleg még soha senki nem vette be, akkor igen! Nem hiszem hogy mindenkit csak az ágyúkkal intéznek el, kell még oda bent lennie valaminek!” - felelt, mire ő csak bólintott. Ekkor hatalmas robbanás vonta el a figyelmét. Gomba szerű füst mely az Északi Erőd felől szállt fel minden kalóz s mágus figyelmét magára vonta. Hirtelen a kalózok között üdvrivalgás tört ki, s Bonnie arcán is széles vigyor terült el. Az ágyúgolyóknak hirtelen nyoma veszett, s már nem hallották sem az apró kis pattogó hangokat sem az éles süvítéseket sem. A tűzet beszüntették s immáron szabadon haladhattak a bejárat felé.
” A fiú. „
” Igen Jonathan, tehát sikerrel járt.”
Arcán halvány mosoly futott végig, örülnie kellett volna, de még is rossz érzés volt benne. Teste lelke nem kívánta ezt az utat, s Carmen szavai bogarat ültettek a fülébe.
- Mindenki a jobb oldalra! - kiáltotta el magát a rózsaszínhajú kalóz lány, mire engedelmes állatokként vonultak át a mágusok. Leena meglepődve tapasztalt, hogy hangja hallatán az ő lába is megindult. Hirtelen rémültség fogta el, nem értette miért engedelmeskedik, miért cselekszik akarta szerint.
” Mi van velem?” - kérdezte rémülten magától.
” Ezzel most ne törődj! Koncentrálj a harcra!” - szólt rá.
Immáron már csak ezen oldalon támadtak a hajóra, s Leena engedte a többi mágust, hagy adják ki dühüket. Látta amint néhány társa köztük Anoya is harcol, de ő maga úgy döntött inkább most a háttérbe marad. Egyetlen percre megfordult a fejében, hogy elindul Pascal keresésére, de elvetette az ötletet. Túl sok kalóz volt fent, s ha lebukik, nem csak ő, de kis barátja is életét vesztheti. Szó szerint kínozta a gondolat, hogy lehet, hogy Pascal már Bonnie karmai között van, vagy ami még rosszabb lehet, hogy már hallott. Képtelen volt másra gondolni, biztos volt benne, hogy valami baj érhette, hiszen egyébként már réges-régen visszatért volna hozzá.
” Bízz Már benne!” - korholt Carmen. Leena meghökkenve meredt maga elé, képtelen volt elhinni, hogy ezek Carmen szavai voltak. Azé a nőé aki mindig mindenkit meg vetett és lenézett, soha senki nem tartott semmire, csak is saját magát szerette és ajnározta.
” Nem gondoltál arra, hogy okkal marad ilyen sokáig el? Pascal nem hülye nem fogják elkapni! Bízz benne!”
Bambi kapitány éles kacaja szakítottak ki megdöbbenéséből, a nő halálos karjával másodpercek alatt pusztította el a kikötőben horgonyozó flottát, melyek most ezernyi apró darabban úsztak a víz felszínén. A félelmetes kalózhajó beért a mólóhoz s megnyílt az út Harboybe felé.
- A mágusok kövessenek! - harsant fel vékony hangja s előre lendült. - Ha élni szeretnétek... - tette hozzá egy kisebb kacajjal amitől Lennának újra felforrt a vére. Úgy érezte magát, mint valami csaholó kutya, aki vaktában követi gazdáját. Undorodott magától, hogy láncra verve parancsokat teljesít, még is követte a nőt.
” Menj közelebb hozzá!”
” Minek? Hogy láthassam az önelégült vigyort az arcán?” - kérdezett vissza csípősen.
” Nem, te majom! A harc során lehet, hogy esélyünk nyílik megszerezni az irányítót!” - felelt kissé ledegradálóan. Sajnos, mint már annyiszor Carmennek megint igaza volt, s Leena morogva adta be a derekát. Átszelve a tömegen próbált minél közelebb és közelebb kerülni Bambihoz, de ez nem ment olyan könnyen, mint gondolta. Sokan életüket félve gyűltek köré, már már szinte lökdösve, eltaposva egymást. Ahogy előre haladt látta amint egy lány egyensúlyát vesztve fekszik el földön, s mágusok mit sem törődve vele gázolnak át rajta. Előre lépve kikerült egy mellette haladó férfit s elérve a lányhoz felrántotta a földről. Piszkos arccal meredt rá, de szemei hálát sugároztak.
- Hé jól vagy? - kérdezte kissé aggódva.
– Igen, kössz! - felelte.
– Nézzenek oda micsoda két szépség! - csendült egy hang mögöttük, de Leenának ismerős volt. – Nem akarom megbántani a hölgyeket, de ha nem sietnek, már csak a fejvesztett futamra nevezhetnek! - folytatta a dallamos hang. Leena hátra tekintve Galileo arcát pillantotta meg, de még mielőtt válaszolhatott, volna a fiú felkapta őket vállára és úgy rohant tovább velük.
– Hé! - szólt rá Leena.
– Ó nagyon köszönöm. - mosolygott a lány. Fehér Kleopátra frizurás hajában néhány vörös tincs csillogott, s szemei smaragdzölden csillogtak. Fiatalos kerekded arcán halvány mosoly futott végig, egyetlen pillanatra el is ámult szépségén, ám ekkor megérezte ahogy Galileo keze kicsit feljebb csúszva combjairól fenekére érnek.
– Már megbocsáss… - kezdte volna, de ekkor hangos éles hang szakította félbe. Bonnie néhány kardsuhintással darabokra törte a hatalmas főkaput mely útjuk állta. Leena eddig csak távolról látta a pusztító erejű támadást, de most hogy itt állt s szint az orra előtt történt, még ijesztőbb volt. Most fogta fel, hogy az szörnyeteg milyen erővel is bír valójában, érzet, hogy egy ilyen erejű támadás ellen esélyese lenne. Ledermedve nézte a jelentet, s jeges rémület áradt szét testében. Nem csak ő volt így ezzel, Galileo és az ismeretlen lány is megdermedve nézte a jelentet.
” Leena ez még egy okkal több, hogy a közelébe kerülj!” - hangzott fel.
” Te normális vagy?!” - akadt ki.
” Ha le akarod győzni az egyetlen esélyed hogy, kifigyeled a harcmodorát és a mozdulatait! Ahhoz hogy esélyetek legyen, ellene nem találhat egyszer se! Használd ki az időd Leena, másképp innen sosem jutsz ki!”
Újra igazat kellett adnia neki, s aprót bólintott. Lecsusszant Galileo válláról, s a két mágusra emelete tekintetét.
– Közel kell jutnunk hozzá! - mondta határozottan. – Velem tartok vagy sem? - kérdezte.
” Ember normális vagy?! Nem is ismerjük őket! „
” Lehet, de többen erősebbek vagyunk, mint egy magunk!” - felelte.
– Csak nem tervezel valamit? - kérdezett vissza a fiú, de most eltűnt hangjából a jellegzetes vidám dallam. Leena csak bólintott.
– Mindent meg akarok tudni a harci modoráról, és az erejéről.
Válaszul csak bólintottak, mert ekkor felhangozott a kapu túloldalán lévő hadsereg csata kiáltása. Leena szembe fordulva az ellenséggel, maga elé emelve öklét támadt. Nem használta mágiáját, hiszen ellenfeleiben nem érzett túláradó mágiát. Galileo jobb oldalán, míg a fehér hajú lány bal oldalán harcolt, s immár sokkal könnyebben tudtak haladni. A mágusokat lefoglalták a katonák, minden irányból erős fények villantak. Szlalomozva az emberek között kerültek egyre közelebb és közelebb Bonniehoz. Már csak tíz méter választotta el Bambi kapitánykor mikor egy igen magos vékony katona termett előtte. Nem vesztegette idejét, öklét a magasba emelve mélyesztette arcába, majd szabad kezével elkapva tarkóját nyomta le fejét miközben térdét a férfi arcába vágta. Hallotta amint a csont hangosan megreccsen, s érezte amint gatyát meleg vér itatja át, de nem engedte el a fegyverét kezéből kiejtő katonát. megragadva testé megpördítette és maga elé tartva várta a felé közelítő újabb vérebet. Mielőtt még elérhette volna lándzsájával felé lökte a férfit s társa megrettenve, hogy leszúrja lándzsáját félre kapta. Számított rá, előre lendülve támadt, balkezét magasba emelve vágta halántékon a fickót, mielőtt még észbe kaphatott volna.
- Pictor kapju megnyitlak! - hallotta maga mögött a lányt, s alig telt bele néhány másodperc már is megjelent egy pocakos férfi. – Pictor hálót és nyílpuskát most! - kiáltotta a lány, mire a férfi szinte másodpercek alatt le is rajzolta őket, majd mintha csak egy asztalról vette volna el őket át nyújtotta a lánynak. A mágus azonnal Leenára szegezte a fegyvert és lőtt. Leena teljesen ledermedt, képtelen volt mozdulni, ám a nyílvessző nem érte el őt. Egyenesen fejbe találta a mögötte lévő közeledő katonát. Meglepve kapta hátra a fejét, majd a lányra tekintett, aki csak egy halvány mosoly keretében megdöntve fejét felelt.
– Együtt erősebbek vagyunk.
Leena csak bólintott s lány mellé lépett, s míg egy újabb katonának látta el a baját, keresni kezdte szemével Bonniet, de sehol nem látta.
– Galileo! - kiáltotta, ahogy egy katona orrát zúzta be, majd hasba térdelte. – Hol van Bonnie?
– Elől, s gyorsan halad! Bele kéne húznunk! - felelte a férfi miközben egy katona kezéből kiverte fegyverét s leütötte azzal.
Leena a mágus lányra tekintett ki csak röptében bólintott, s ellépve kezében a hálóval megpördült és a magasba dobta. A háló a katonákra esett ki percek alatt belegabalyodva estek szét, de helyükbe újabbak léptek. Leena és társai megiramodva feléjük vették fel újra a harcot az idővel és a távolsággal. Immáron nem a katonák likvidálás volt a céljuk csak túl jutni rajtuk.
– Maradjatok mögöttem! - szólt Galileo amint újabb pecsét jelent meg előtte. - Echo Drill!
- kiáltotta s az előttük lévő mágusok fülükhöz kapva rogytak földre. Átvágva közöttük, futottak tovább, ám ekkor eléjük vágott két hatalmas kaméleonon ülő mágus.
A mágus lány kérdés nélkül emelte fel puskáját, és lőtt feléjük, de csak egyetlen nyíllal talált, ami az egyik kaméleonon ülő zömök férfi karjába fúródott. Ám a férfi egy grimasszal kitépte testéből s eldobva feléjük indult meg.
– Disturbed! - kiáltotta Galileo, miközben Leena a magasba röppent. A kaméleon megtántorodva ágaskodott fel, kizökkentve egyensúlyából lovasát s Leena kihasználva az alkalmat öklével állon csapta a férfit ki a földre esett. A kaméleon ekkor éles fordulatot vett s ő még pont idejében ugrott fel különben ő is egyensúlyát vesztve esett volna a földre.
– Végetek mocskos kalózok! - hallotta a másik katona szavait, amit kaméleonját felé fordítva indult meg felé.
– Orion kapuja megnyitlak! - kiáltotta a lány. – Orion támadás! - üvöltötte s egy harcos jelent meg csatatéren. Leena felkészülve a felé tartó állatra várt, s mély lélegezett vett, várva a megfelelő pillantott, ám ekkor kaméleon hirtelen eltűnt, mintha köddé vált volna. Helyén egy férfi jelent meg széles vigyorral az arcán.
– Stein! - kiáltott fel a lány vidáman.
– Mi? Hol a kaméleon és a katona? - szakadt ki Leenából a kérdés.
– Mino! Végre hogy meg vagy! - szólt a fiú, arca kemény kötésű srámos arcát némi por fedte. Leena megfordulva követte a fiú pillantását, s meglátta újdonsült társát amint a kaméleonon ül. – Látom volt aki vigyázott rád! - nézett Leenára és Galileora.
– Ismeritek egymást?! Nagyon jó akkor már négyen vagyunk! - helyeselt Galileo amint újabb pecsétet idézett meg az eltüntet kaméleonra ki ettől a földre heveredett, mint egy kezes kis kutya. Leena csak kapkodta a fejét, hirtelen jött renget információ ledöbbentette.
” Szedd össze magad és ülj fel a kaméleonra!” - hallotta Carment, s nem töprengett.
Felpattant az állatra, és erősen megfogta a kengyelt, míg Galileo Mino mellé ült.
– Remélem nem gond! - intett az újonc felé. – Cserébe meg hagyom, neked a másik szépséges virág szállat! - tette hozzá mosolyogva.
– Nagylelkű vagy barátom! - biccentet felvéve a poént Stein.
– Hát tényleg nagyon nagylelkű! - jegyezte meg, miközben a fiú felmászott mellé. – Egyébként hogyan kell vezetni ezt az állatot? - kérdezte.
– Hát így! - felelte a fiú mögötte és átnyúlva dereka körül megragadt kantárt és csapott vele egyet. A kaméleon sebesen indult meg, átgázolva a katonák között, Galileo és Mino tüllök egy két méterre haladtak. Végig száguldottak az utcán egészen, de távolba már látszott egy újabb kapu, viszont mielőtt elérhették volna szó szerint a kapuk kivágódtak s újabb katonák özönlöttek ki rajtuk.
– Megállni mocskos kalózok! - kiáltotta egy hang. Leena megfordulva látta amint egy másik katona szegődik nyomukba habzó szájjal.
– Bízzatok rám! - kiáltotta, s azzal felállva a nyeregbe várta az ellenfelét. Stein egykezébe véve a gyeplőt tartotta testét, míg ő kezeit magasba emelve két szél örvényt hozott létre melyeket egyenesen a mögöttük lévő három lovasra zúdított. Ekkor viszont egy fehér fénynyaláb suhant el arca mellett. Érezte a belőle sugárzó mágiát s egyetlen pillanatra kihagyott a szíve. Megfordulva látta a Rúna Mágusok jelét viselő katonákat melyek most hosszú lándzsáikat rájuk emelték.
– Fomrax kapuja megnyitlak! - kiáltotta szinte azonnal Mino, s egy fiatal öltönyös alak jelent meg a kaméleon fejét. Szinte abban a pillanatba ki is csúsztak lábai s fájdalmas tekintettel ült le a kaméleon zömök nyakára.
– Konganak a golyóid Formax? - kiáltott át Stein vigyorogva.
– Mint állat Uram! - felelte könnybe lábadt szemmel a csillaglélek.
– Formax erre most nincs időnk! PÍRTS A LÁBUK ALÁ! - kiáltotta Mino mire a csillag lélek könnybe lábadt szemekkel megfordulva kezével furcsa mozdulatot írt le. A föld vörösen izzani kezdett, s mintha láthatatlan kezek szakítanák fel egy vékony csíkot kihagyva a föld lemezek felpöndörödtek. Stein és Galielo a két kaméleont a vékony útra vezette. Nem messze meglátta Bambi kapitány vörösen lobogó haját amint éppen egy páncélos alakkal kezd el küzdeni.
– Battle Hymn! - kiáltotta Galileo, s katonák mintha hitüket vesztették volna leengedték fegyverüket. Stein egyetlen percet se hagyott veszetlenül, szemrebbenés nélkül vágtatott át a katonákon, nem egy agyon taposva ezzel.
– Sky Dragon Wing! - kiáltotta Leena amint egy újabb forgó szelelt küldött ellenfeleik felé. S ekkor meglátták Bonniet, aki már csak alig hat méterre volt tőlük! Előtte a hatalmas épület a „Bank„ felíratott viselte s innen tudta elérték céljukat, ám még sem ment minden olyan könnyen. Bambi épp egy magas páncélos alakkal küzdött, szinte már mesteri szinten forgatva kardját. A mágusok vérre menő küzdelmet vívtak a katonákkal. Ők sem maradhattak tovább a nyeregben, hiszen túl jó célpontot jelentettek, Leena Stein kabátját megragadva ugrott le a kaméleonról, éppen megúszva néhány lövedéket.
– Kössz.
– Nem tesz semmit! - mondta a kaméleon mögött.
– Srácok fedezlek titeket! - kiáltotta Stein amint kiléptek a nyílt csatára. A fiú mágiájával minden lövedéket képes volt eltéríteni. Leena háta mögött Galileoval oldalán haladt előre, egyre közelebb Bonniehoz. Előre lépve hajolt egy katona csapása elől majd kis lendületet véve egyenesen előtte pattant fel, s öklével állát találta el, de még nem fejezetbe. Térdét hasába vágva lökte félre, de botját azért megtartotta. Bár fogalma sem volt hogyan is kell vele szakszerűen harcolni, valamire azért csak jó lesz, és így is történt. Előre szúrva ellenfele elé, lepte meg a katonát ki kérdően pillantott fel a botra, s ő csak erre várt. Előre szökkent s egyenesen fültőn csapta a férfit majd gyomor szájába mélyesztette öklét. Oldalra perdülve Mino újra megidézett harcosa mellé lépett, s Orion mellől támadt, kiütve így a harcos ellenfelét.
Bonnie szénája eközben egyre rosszabbra fordult, ellenfele hátrálásra kényszerítette, s egy véletlen pillanatban kardja végig szántotta Bonniet. Leena szemei tágra nyíltak s egyetlen pillanatra fellángolt benne a remény hogy vége a rémálomnak, de tévedett. Bambi kapitány nem adta ilyen könnyen magát, teste sértetlen maradt, csak kabátjából szelt le egy igen nagydarabot a penge. Ám még is történt valami, ami újra visszaadta a remény számára. A magasba reppenő kabát darabból egy ismerős tárgy csúszott ki, Leena látta amint a levegőbe repül majd végül az előre tóduló katonák között landol. Pillantását Bonniere kapta aki kihasználva az adandó alkalmat kardját a páncélos alakba mélyesztette.
Stein Minora nézett és elkapva Leena grabancát magával rántva a lány előtt termett.
– Falazz! - mondta halkan. – Fedezz! - fordult azonnal Galileo felé. Leena nem értette miről beszél de tette a dolgát.
– Chamaeleon kapuja megnyitlak! - súgta, s az aranyló fényben egy nagy kaméleon jelent meg. – Figyelj rám, keresd meg a távirányított és hozd ide, aranybarna tenyérnyi nagyságú doboz! - hadarta. - A katonák között van arra! – mutatott az adott irányba, mire a kaméleon bólintott s olyan picire zsugorodott, mint mikor Pascal megszületett. Leena mér értette mit terveznek, s Bonnie felé fordult, látta amint az irányító szerkezet felé néz, de nem mozdult.

12

Egy kis Karácsonyi, Újévi és késedelmi díj gyanánt megnőtt mindenki VE-je a mostani jelenlegire. A hiányzót pedig százalékos arányban számoltam tovább.

Jelenlegi VE:

Max		24.525 VE / 23.300 VE	(95%)
Anoya		5.280 VE / 4.750 VE	(90%)
Jonathan		4.670 VE / 4.480 VE	(96%)
Leena		13.630 VE / 12.950 VE		(95%)
********
John		4.500 VE / 3.825 VE	(85%)
Galileo		7.250 VE / 6.300 VE	(87%)
Mino		13.500 VE / 3.500 VE	(26%)
Stein		14.250 VE / 13.800 VE	(97%)

Mindenki: Probulus telepatikus kapcsolatot létesít a katonák nagy részével. Amennyivel csak az ereje bírja és feltölti a fejükbe a legfontosabb információkat. Nincs most ideje nagy mennyiségű adatok továbbítására, csak a legszükségesebbeket küldi. Néhány másodperc alatt át is töltődött a fejükbe a tudás. Min akikkel kapcsolatba lépett azonnal megtorpant. Látszik rajtuk, hogy fel kell még dolgozniuk a dolgot. Sokan nem értik mi is történt pontosan. A legtöbbjük összezavarodott. Volt aki tudomást se vett az esetről, vagy legalábbis nem akart. De persze jó páran akadtak, akik pár pillanat alatt megértették a dolgot és elkezdték keresni a távirányítót. Három katona már észre is vette, de ekkor más valaki is belépett a képbe. Újabb telepatikus kapcsolat jött létre. Egy másik féltől. Újabb információ áradat került feltöltésre, mely a biztosakat is elbizonytalanította. Nem tudták már mi igaz és mi valós. Az egyik hazugság lenne? Netalán mindkettő? Az ellenség akarja megtéveszteni őket? A gaz kalózok? Bizonyára, csak elakarják tántorítani őket. Lefoglalni az elméjüket. Összezavarni őket, hogy addig vígan randalírozzanak és fosztogassanak, suhant át a legtöbb katona fején.
A tétlenkedő katonák súlyos árat fizettek figyelmetlenségükért. A kapcsoló körül álló katonákat egy-egy jég penge találta el és abban a pillanatban csontig fagytak. Akik pedig eldőltek, a város véráztatta, hideg kövén törtek szilánkosra.
Bonnie sietve, fürge léptekkel indult meg a távirányító felé. Nem hagyhatta, hogy bárki is megszerezze. Már majdnem véghez vitte a tervét. Nem hagyhatta, hogy tönkre menjen minden. Nem értette mitől álltak meg a katonák, de jelen pillanatban nem is volt fontos.
Mindeközben egy álcázott csillagszellem szlalomozott a lábak között. Célja a kapcsoló volt és rendkívül jó időt futott. Egy kaméleonhoz képest szélsebesen mászott keresztül a tömegen és ért el a kapcsolóhoz. Természetéből adódóan vacillálni kezdett mitévő is legyen a kapcsolóval. Végül arra jutott, hogy a legegyszerűbb és legkevésbé feltűnőbb, ha picit nagyobbra nő és bekapja a mágikus eszközt, ezáltal az is láthatatlanná válna. Méretét megváltoztatta és kitátotta a száját. Ekkor egy kard döfte keresztül a testét. A csillagszellem sárga, világító pontokká változott és eltűnt.
- Chamaeleon! – kiáltott fel Mino mikor érezte, hogy csillagszelleme hirtelen eltávozott a saját világába.
Bonnie érdeklődve figyelte, ahogy a rejtélyes lény eltűnik, majd leguggolva felvette a távirányítót és az épp zsebébe csúsztatta. Kardja egyetlen suhintásával több katonát is levágott a közelében, majd türelmét vesztve leszúrta a kardját a földbe. Két fagycsík indult meg a bankot környező utcák felé, útközben megfagyasztva mindenkit, aki csak egy kicsit is hozzáért. Ahogy elérte a Bank és a Polgármesteri hivatal közötti utcát, azonnal egy tíz méter magas tömör jég fal emelkedett elzárva a további katonák útját. A másik csík a kereskedő céhház és Bank közötti utca felé haladt, majd elérve ott is hasonló jégfalat emelt.
- Tartsátok kint őket! – kiáltja hátra a foglyul ejtett mágusok felé, majd elindult a Bank bejárata felé. Körülbelül 35-40 katona ragadt ott, akikkel el kell bánni. Nem okoznak különösebb gondot ennyi mágus számára. Az erősítés pedig csak kerülő úton képes, amivel pár percet nyertetek.
Bonnie mindeközben egy kardsuhintással megfagyasztotta a bejárati kapukat, amik szilánkosra törve beterítették a földet, aztán belépve az épületbe eltűnik a szemetek elől.

Spoiler:

Határidő: 2013. január 14. (Tekintve, hogy nem sok új dolog történt és még összebeszélnetek sem muszáj, mivel külön mozogtok.)

Leena tekintete újra a távirányítóra siklott mely most is ott hevert a földön, meg annyi katona lába között. Szíve a torkában dobogott, szabadsága alig pár méterre volt tőle, s a lelkében élő láncra vert vadállat tombolt, követelve a szabadsághoz vezető utat. Észre sem vette amint lábai megemelkednek és előre lép. A vágy, hogy újra szabad lehessen szinte mámorként borította el az agyát, mint valami drog. Az idő megállt, a világ megfagyott körülötte s már nem hallotta a csata zaját. Eltűntek a kardok éles csattanásai, a hősi kiáltások, megszűntek a halál kiáltások s a világ csöndes lett. Leena látása beszűkült, már nem látott mást csak a távirányítót, megfeledkezett Bonnieról, Pascalról, társairól.
” ÁLLJ!” - az éles hang pengeként hasította ketté a világot körülötte. „ Elvesztetted a maradék józan eszedet is? Ha Bonnie meglátja, azonnal megöl! Nem mehetsz oda!” - kiabálta Carmen, s hangja nyomán elszállt a furcsa édes köd elméjéről. Ám a dühös bestia haragját nem csillapította, az továbbra is tombolt lelkében, nem hagyva megnyugvást számára.
” Leena térj észre! Megölted magad!” - szólt rá újra Carmen.
” De csak néhány lépés!”
” A halálba! Leena legyél észnél!” - Carmen hangja egyre kétségbe esett volt. Elvesztette felette a kontrolt, a szabadság iránti vágya oly erős volt, hogy képtelen volt meghallani hangját. A fogság gondolat oly annyira megterhelt, mondhatni Leena elméje kezdet megtörni súlya alatt.
Újabb lépést tett, de ekkor valaki megragadta kezét és visszarántotta. Galileo volt az, szemei sötéten csillogtak.
– Elég! - szólt, hangja halk volt, még is tekintélyparancsoló. Ahogy tekintete találkozott az övével, a benne tomboló vadállat hirtelen elhallgatott, szemiből áradt a hideg nyugalom mely úgy hatott rá mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel. Leena válaszul csak bólintott, ám ekkor feltűnt neki valami különös. Hiába tisztult ki az agya, a kardok csattogását most sem hallotta. A katonák körülöttük megdermedtek, mintha hezitáltak volna, s egyetlen pillanatra úgy tűnt kardjuk egy kicsit lejjebb is vándorolt a levegőben. Értetlenül nézett rájuk.
” Mi van ezekkel?” - suhant át a fejében. Ám ez idő alatt nem szüntette be minden mágus a támadást, fények villantak, elfojtott nyögések és sikolyok hangzottak fel a levegőben. Ennek ellenére a katonák többsége még mindig csak állt, s arcukon kétely tükröződött.
– Most mire várnak? - kérdezte Stein, ahogy Leena mellé lépett arccal szemben az ellenséggel.
Ekkor azonban hihetetlen erejű mágia söpört végig. Leena az utolsó pillanatban ragadta meg a jobján álló fiút s húzta el az előtörő jégpengék áradat elől, fellökve a balján álló Gallilet. Még látta amint a távirányító körül álló katonák megdermednek, s halvány dér vonja körbe testüket. Kezükből fegyverük kiesett majd testük egyszerű kőként zuhant a földre, ezernyi apró szilánkká törve. Dermedten nézte a jelenetet, s ha Stein nem állítja, talpra még vagy percekig ott fekszik a földön. Bonnie diadal ittas mosollyal lépett elő a tömegből. Cipője élesen kopogott a kemény kövön, széttaposva ezzel az apró szilánkokat, ami a katonákból maradt. A hang elviselhetetlen volt számára, ám ekkor a katonák újra támadásba lendültek. Leena kiperdült egy feléje szúró penge elől majd bal könyökével egyenesen a férfi tarkójára sózott mitől az ájultan hullott a földre. Bambi kapitány fürge léptekkel haladt előre, száján halvány mosollyal.
Leen elé újabb katona lépett és kardjával felszúrt, hátrált néhány lépést, s balról tért ki a penge elől. Rámarkolt a férfi kezére s tőből csavarta ki azt, majd teljes erejéből lefejelte. Amint a férfi a földön tekintet újra Bonniet kereste, a kapitány ott állt, a távirányító előtt, kardját a kis kaméleon fölé szegezve. Félelem futott át rajta, elkéstek. Az aprócska állat száját nagyra tátva készült bekapni a távirányítót, amikor jeges penge lesújtott rá. A kicsiny testen úgy hatolt át a penge, mint kés vajon s a kis kaméleon teste apró fénylő porként oszlott szét.
Leena kezét nyújtva kapott érte, a fájdalom, ami testébe nyílalt elviselhetetlen volt, ő már nem a csillagszellemet látta, hanem Pascalt. A sors kegyelme volt a kard, ami ekkor végig szántott vállán s észhez térítette. A fájdalom kitisztította az agyát, s reflexszerűen hátrált ki a végzetes döfés elől. Ökölbe szorította kezét, s súlypontját balra helyezte ám még mielőtt támadhatott volna a katonát egy mágia lövedék találta el. Fájdalomtól eltorzult arccal esett a földre, Galileo volt az. Bonnie eközben már lehajolt a távirányítóért, s eltette zsebébe, de a java még csak most következett. Miután egyetlen suhintással vagy tucatnyi katonát ölt le maga körül kardját a földbe vágta. Arcán mohó kapzsiság lángolt, miközben két fagyos csík indult meg mely kíméletlenül végzett mindenkivel ki csak hozzáért. A fagy csík végül egy utcában állt meg ahol vagy tíz méter magas jég fal emelkedett. Leena számára Bonni kardja a józan ész határai súrolta, de a kapitány ennyivel nem érte be. A bank és kereskedők háza közötti utcát is lezárta, a fal nem csak hogy magas volt, de tükör sima is, és lehetett vagy három láb széles, ha nem több. A téren ragadt katonákon szinte azonnal megjelentek a pánik első jelei, most hogy Bambi mind az utánpótlás lehetőségét és a menekülési utak egy részét elzárta.
- Tartsátok kint őket! – kiáltotta el magát éles vékony hangján majd a Bank felé vette az irányt. Bár a Bankot hatalmas vaskos ajtók védték, ez számára semmit nem jelentett, kardjának egyetlen suhintásával megfagyasztotta a súlyos ajtókat, melyek szilánkosra törtek.
Leena és Stein szinte egyszerre néztek össze, mind ketten ugyan arra gondoltak.
– Menjetek mi tartjuk itt frontot! - kiáltotta oda neki Mino, mire ők csak bólintottak, s bejárathoz futó katonákra ugrottak.

Probulus igyekezett a lehető leggyorsabban cselekedni, és áttölteni minden fontos információt a katonák fejébe. Amíg ő a feladatára koncentrált, én védtem a hátát, még csak az hiányzott, hogy előttem haljon meg, mikor az ő feladata volt a könyv befejezése. Néhány heves pillanatot követően a katonák egy része megtorpant, ebből arra következettem, hogy Probulus velük lépett kapcsolatba. Arcukról értetlenség sugárzott, tisztán leolvasható volt, hogy nem értik az információ forrását. A pillanatnyi szünet nem tartott soká, ugyanis minden katona reagált a maga módján az információra. Voltak olyanok, akik inkább meg sem próbálták feldolgozni az információt, és tudomást sem véve róla, harcoltak tovább. Viszont ezekkel ellentétben volt pár épeszű alak is, akik nekiláttak a távirányító keresésének.
- Ez az!
Már éppen indultam volna a távirányítót keresők után, hogy támogassam őket, de Probulus váratlanul felkiáltott:
- Nem! Ez meg micsoda?!
Az igazunkról meggyőzött kalózok pillanatok alatt elbizonytalanodtak.
- Mi történt? Mit rontottál már el?
- Valaki más információt töltött a katonák fejébe! Ez már végképpen összezavarta őket, és nem tudják melyiknek higgyenek.
- Meg tudod mondani, hogy ki volt a feladó? - fordultam Probulus felé.
- Nem, sajnálom - csóválta a fejét. - Ez az alak magasabb szinten áll nálam.
- A rohadt életbe! - ütöttem le dühösen egy felém rontó katonát.
Az események közepette a kapcsoló körül álló katonák váratlanul jéggé fagytak, ami csak egyet jelentett, Bambi odaért, az esélyünk pedig elrepült. A nyakörvem eközben egyre jobban kezdte ingerelni a nyakamat, már kezdett elfogyni a türelmem.
A jéggé fagyott katonák a vérrel vörösre festett utcakövön törtek milliónyi, apró szilánkra. Bambi fürge léptekkel indult a távirányító irányába, nem akarta, hogy az rajta kívül más kezébe kerüljön. Ismételten elátkoztam a világon mindent, de a java csak ez után következett. A már amúgy is kellemesen megsérült hátamra egy erőteljes ütést kaptam az egyik katona buzogányától. A fájdalom dupla erővel hasított belém, részben a sérülésem miatt, részben a váratlansága miatt. Hangosan felnyögve rogytam térdre, s csupán azért nem dőltem el, mert kezemmel megtámasztottam magam. Vállam fölött hátranéztem az orvtámadóra, de hamar rájöttem, hogy ez hiba volt, mert így pontosan belenéztem a következő buzogány csapásba. Az oldalirányú támadás olyan elemi erővel talált el, ami lerobbantotta volna a fejemet a helyéről, amennyiben nem egy sárkány testével rendelkezem. Hallottam, ahogy koponyám megreped az ütéstől. Ahogy pedig a kövezeten terültem végig éreztem, hogy arcbőrömet felsértette a buzogány.
Hullámoztak előttem a vérfoltos kövek és az egymást kergető lábak. Próbáltam mozdulni, de tagjaim ellenem szegültek, s az ellenkezőjét csinálták annak, amit parancsoltam nekik. Végül csak sikerült annyit elérnem, hogy felnézhessek a fölém tornyosuló katonára. Nem itt akartam meghalni, mert ebben semmi hősies nem lett volna, becstelen kalózként vonultam volna be a történelembe, amivel az ellenkezőjét értem volna el annak, amit szerettem volna, ám tagjaim elárultak, képtelen voltam elkerülni a végzetesnek ígérkező csapást. Aztán egy villámgyors árny suhant el, ami kiütötte a katona kezéből a buzogányt, majd magával rántotta a férfit. A súlyos buzogány alig két arasszal az arcom mellett zúzta be a kövezetet.
Kisvártatva Probulus hullámzó arca jelent meg előttem, s kezdett pofozgatni, ami határozottan jó hatással volt rám. Mire felrántott, addigra már szépen kezdtek kitisztulni a dolgok.
- Mennünk kell! Bonnie bank felé tart.
- Jól van, jól van - indultam volna meg hirtelen, de nem ment az olyan könnyen. Legalább húsz harminc lépést kellett megtennem, mire teljesen visszanyertem a testem fölötti irányítást. Út közben éreztem, ahogy a hátamon tátongó sebből csorgó vérem végigfolyik a testemen, egészen nadrágom övéig. Az arcomra szerzett sérülésből kérlelhetetlenül csöpögött a vérem a földre, tovább színesítve a város kövezetét.
A bank bejáratához érve Bambi egy jégfalat emelt az utcán, hogy elzárja a katonák további erősítésének érkezését, ami felettébb hasznos dolog volt. A bank ajtaja hamarosan jéggé fagyott, majd már a jól megszokott módszerrel szilánkosra tört.
- Tartsátok kint őket! - parancsolta, de engem az mit sem érdekelt.
Gondolkodás nélkül mentem utána, mert már legfőbb ideje volt kézbe venni az irányítást. Kínzóan viszketni kezdett a nyakam a póráztól.
- Max! - rikkantott fel Probulus. - Mégis...
- Ne rinyálj, csak gyere! - rángattam magam után a grabancánál megfogva Probulust.

Az üzenet küldésére felkészültem, de láttam, hogy eközben valaki más is adhatott át információkat a katonáknak, mert azok hirtelen megtorpantak. Kissé gondolkozóba esnek. Nem tudhatom, mi lehetett az, így sietnem kell, hogy az általuk fogadott információt felülírva elkerüljem a halálomat. Gyorsan kitaláltam a leghatásosabb megfogalmazást, ami ismételten meg torpanásra készteti a távirányító felé megindultakat. Minden lehetséges változatot végigfuttattam a fejemben. Végül a következő sort töltöttem fel a katonák fejébe: „Figyelem, itt az Információszerző Osztag. Az a szerkezet egy biológiai fegyver, ne közelítsék meg. Életveszélyes!” Pár percbe telt, de a katonák ismételten megtorpanni látszottak. Engem kissé kifullasztott, hogy ennyi fejbe kellett bejutnom, így megint csak a mágikus erejű cukorkámhoz fordultam. Előhúztam egyet a zacskóból, majd a tető szélére leülve figyeltem az eseményeket, miközben unottan rágcsálni kezdtem az édességet. Bizonytalanságot látok az arcokon, sikerült összezavarnom ezzel mindenkit. Az értetlenség úrrá lesz rajtuk, s nem tudnak mihez kezdeni. A nagy tétlenkedés közepette vígan figyeltem, ahogy a maguk elé bámuló ellenfelek hirtelen a semmiből egy-egy jégpengével gazdagodnak. A fagyos, éles pengék teljesen átfúrják a tehetetlen testeket. Áthatol a húson egészen a csontig, majd belülről terjed szét a fagyhalál. A laza támponton álló újdonsült jégszobrok lassan dőlnek el, s törnek szilánkokra. Néhányan dominóként sodorják magukkal társaik fagyott tetemét. A kapitánykisasszony átsüvített a szilánktengeren, s a célja nem más volt, mint a kapcsoló. Pontosan így akartam, a színpadi mulatság úgy alakult, ahogy én akartam. Elégedetten hátra akartam dőlni, önfeledten felkacagni, de egy másik jelenségre lettem figyelmes. Apró, ám gyors árny suhant át Bonnie lábai között, s a célja kétséget kizárólag a kapcsoló volt. Sikeresen megelőzte az ellenfeleként választott hölgyet, s előbb ért oda a kapcsolóhoz. Majd hirtelen megállt, mintha vacillálna, de aztán volt kapcsoló, nincs kapcsoló. Eltűnt. Ekkor Bonnie ott termett, ahol az előbb a kapcsoló volt és másodpercek alatt keresztül döfte kardját a lényen. A lény apró, sárga, világító pontokká vált, majd eltűnt a semmibe.
- Chamaeleon! - kiáltott fel az egyik mágus, valószínűleg csillag mágiával ékeskedhetett.
Bonnie a lény eltűnése után leguggolt és felmarkolta a szerkezetet, majd lassan a zsebébe csúsztatta. Ezután felemelkedett. Egy katona épp feléje tartott, de kettészelte, majd igazított egyet hosszú, rózsaszín haján. Majd ismét egy suhintás a karddal és a közelében lévők mind megfagyva hullattak apró darabokra. A kardját végül a földbe szúrva indított meg két fagycsíkot a bankot környező utcák felé, minek mentén szintén mindenki megfagyott. Ahogy a csík eléri a Bank és a Polgármesteri hivatal közötti utcákat, egyből egy hatalmas jégfalat teremt oda, ezzel kizárva a katonákat a térről. Aztán a másik iránynál is. Így elvágta az utánpótlást, a csata eldőlni látszik.
- Tartsátok kint őket! - kiáltja hátra, majd elindul a Bank belseje felé. A bejárati kapukat megfagyasztva rombolja le az előtte álló akadályt, s belépve az épületbe, eltűnik. Nincs kedvem a téren maradt katonákkal vívódni, majd a többi pancser elvégzi helyettem a piszkos munkát. Engem jobb érdekel, mi van a bankban. Tudni akarom, mi történik odabent. Akármilyen információ a hasznomra válthat a későbbiekben. Így a háztetőkön, biztonságban közelítem azt meg, és egy beosonásra alkalmas helyet keresek.

A híd mozdulattal sikeresen kitudtam védeni a két katona támadását, majd ellöktem őket magamtól, azonban közel sem oylan fickók voltak akik egykönnyen feladják...csökönyös szamár az összes.
-Ice make: Arrows!-tepertem le őket jégnyilakkal. Arra figyeltem, hogy megtudjam magam védeni, és, hogy ne sérüljek meg, de amint végeztem ezzel a két katonával szemeim a távirányítót kezdték elkeresni. A tömeg közt cikázott tekintetem, de csak a harc szörnyűségeit láttam körös körül a téren,ekkor pillantottam meg pár méterre tőlem pár teljesen jégbe fagyott katonát, és nem értettem, hogy mi történt velük...
~Mi a..ez..ez nem én voltam.-ekkor Bonnie cikázott végig az emberek közt, s gyorsan felkapta a távirányítót, nehogy valaki megkaparintsa, s elrontson vele bármit is. Aztán Bonnie tovább pusztítva a tártságos, a bank felé vette az irányt. Azonban nem volt időm bámészkodni. Egyfolytában támadtak rám, s kezdtem fáradni is, de nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyedén feladjam. Jégkardommal szántottam a katonák hadát, segítettem a társaimnak akik bajba kerültek. Épp egy katonát szereltem le maikor hátulról szúró fájdalmat éreztem, s az érzés pillanatában azonnal elfordultam, s ezáltal csak a bal oldalamat sikerült megvágnia. A fehér ruhámon, egy elég nagy, vörös vérpaca kezdett megjelenni, s ez pánikot szült az elmémben. Már menekültem volna, amikor körülvettek, s a pánikból nagy nehezen kitántorogva, sebemet szorítva ismét harcba szálltam. Látásom homályossá vált, a világ összefojt körülöttem, de nem nem és nem. Minden létező dologgal, ígérettel biztattam magam, hogy ne adjam fel, míg végül mégiscsak sikerült valahogy a körülettem lévő katonákat elintézni. Lihegtem, borzalmasan elfáradtam, és ekkor eszembe jutott, hogy Bonniet a bank felé láttam menni, ezért a kósza ötlettől vezérelve én is a nőszemély után eredtem. Mikor odaértem szorosan az épület falához simultam, majd a fáradtságtól le is ültem a fal tövébe kifújni magam. Az épület bejáratát láthatóan megfagyasztotta, majd szilánkjaira szedte a mágiájával, s gyanítottam, hogy már rég bent van, s pakolj aki a zsákmányt, viszont biztosra vettem hogy nincs egyedül. Vártam pár percet. A felsőmről letépett ruhadarabbal elállítottam a sebem vérzését, s kicsit jobban lettem. Már nem lihegtem, és a falak sem akartak egyé olvadni, viszont nem volt annyi erőm, hogy egy esetleges erősebb ellenféllel elbánjak. Beakartam menni, hogy csak megnézzem, mégis mit csinál az a nő, de tartottam egy esetleges harctól odabent. Biztosra akartam menni, ezért bevetettem a titkos szem technikámat. A szemeimre jég kúszott, s egyből elfogtak a különböző érzések. Többet is láttam odabent, az egyik vad volt és dühös, az érzés pedig melegséggel töltött el. Nem tűnt túl veszélyesnek, sőt még ismerősnek is tűnt, biztosra vettem, hogy egy hozzánk tartozó mágus van odabent aki viszonylag magas varászerővel bír. Többet akartam látni ezért óvatosan beljebb kúsztam a fal mentén egészen az épület bejáratáig. Betekintettem az épületbe, láttam a magas varázserejű mágust, s nem mesze bent az épület legbelsejében megláttam őt.
~Bonnie?-kérdtem magamtól hitetlenkedve ahogy a nőre pillantottam.

Hátulról elkapva az első katonát ki útjába akadt, visszarántotta, öklét az arcába mélyesztette. A férfi feljajdult, majd amikor gyomorszájon ütötte, eszméletlenül rogyott a földre. Nem törődött vele, tovább futva egy újabb katonát vett üldözőbe. Mielőtt elérte volna ellensége megfordult, s fegyverével rá célzott, mire Leena váratlanul tért ki balra. Elrugaszkodva a földtől esett neki, először fültövön vágta a férfit ki ettől megdermedt egy pillanatra, s kihasználva az alkalmat öklével halántékára ütött. Tompa puffanás jelezte, ahogy az ernyedt test a földre esett.
– Meg vagy? - fordult vissza hozzá Stein.
– Igen, menjünk tovább. - felelte. Ám ekkor ismerős illat csapta meg az orrát. Rögtön tudta, hogy nincsenek egyedül. Hátra fordulva meglátta Maxt, és a szegény Probolust aki láthatóan kézzel lábbal ellenkezett a Bank-ba menetel ellen.
– Ismered őket? - fordult felé kérdőn Stein, mire bólintott.
– Igen, nagyjából. - suttogta ő is.
Az átriumban hatalmas fejetlenség és felfordulás uralkodott. Bár már senki nem volt ott, láthatóan nagyon sietve hagyták el az épületet. Papír hatalmas tömege hevert szanaszéjjel a földön, néhány, de Leena tol rajtuk, törött vázák, de ezzel most nem törődött. Óvatosan s amilyen halkan csak tudott lépkedett a papírokon. Néhány lépés után mindig megállt, s hallgatózni kezdett, de semmi használhatót nem tudott kivenni. Stein mutató úját szája elé téve jelezte neki immár ne beszéljenek. Válaszul csak bólintott, s reménykedett benne, hogy társai is hasonlóan gondolkodnak. Ám Max olyan irammal törtetett lefelé, hogy egy elefánt is megirigyelte volna hangját.
Gondterhelten nézett Steinre, de a férfi most a mögöttük jövő lányra emelte tekintetét. Ő is hátra pillantott, s Anoyát ismerte meg. Elérve a hatalmas terem végét, apró kis fülkéket látott, melyek most kongottak az ürességtől, néhány szék feldöntve hevert, talán néhány pánikba esett ügyfél okán.
A fülkék között jobb oldalt egy hatalmas lyuk tátongott a falón, ám Leenáék még sem léptek azonnal be. Megállva a falak mellett kémleltek ki, felderítve a terepet hátha van még ott valaki. Beleszagolt a levegőbe, de nem érzett semmit, csak Bonnie hivalkodó még is különleges illatát. Ahogy óvatosan kilépett a védelmet nyújtó fal mellől, Max sűvített el mellette, mintha csak elefánt lenne a porcelán boltba. Fején mély sebből szivárgott a vér, hátáról a ruha leszakad és számtalan sebből vérzett. Leena és Stein szeme egyszerre guvadtak ki, gondos óvatosságukat a fiú egyetlen pillanat alatt lehúzta a slozin.
– Max! - szólt rá Leena de csak suttogva ne hogy valaki meghallja őket.
– Mi van? - dörrent vissza a fiú, miközben Probolus bocsánat kérően meredt rájuk. Max nem adta sok jelét a bájcsevejre, vagy, hogy ténylegesen érdekelné mit is akar Leena, kérdése után haladt tovább.
– Le fog buktatni! - formálta hangtalanul a szavakat Stein. Leena tudta, hogy igaza van de most még is mit tehetne? Max után iramodott, végig egy hosszú folyósón. Kétségbe esetten követte a fiút, biztos volt benne hogy már nincsenek messze, s ráadásul Max léptei olyan vízhangot vertek.
” Üsd le!”
” Mi van? Max jóval erősebb nálam.” - ellenkezett.
” Ha így halad nem sokáig, az a Ribanc kinyírja, ha lebukik, és vele együtt titeket is!” - mondta s sajnos igaza volt. A terve, hogy láthatatlanul beosonnak teljesen kútba esett, bár most nem is ez nyomasztotta a legjobban. Ekkor viszont erős robbanást hallott lentről, lábai alatt a talaj megrázkódott mintha csak megremegnének a falak. Nem volt kétsége afelől mi történhetett, Bonnie már lent volt, s azon se kellett sokat gondolkodnia hol.
Újabb széttört ajtót vettek észre Steinnel, melyben néhány másodpercen belül Max eltűnt a még mindig küzdő Probolussal. Igazából sajnálta szegény párát, volt egy olyan érzése igen gyakori kapcsolatukban, hogy Max domináló félként rá erőlteti akaratát. Átlépve a következő ajtón egy hosszú acél lépcső tárult szemük elé. A hideg fényen tompán csillogott a lámpák fénye, hideg szürreális érzést keltve Leenában.
Ahogy lelépett a lépcsőre a loholó Max után nyers metsző hideget érzett, melytől egy pillanatra meghőkölt. Ám nem volt választása, Max forrófeje mindanyiuk vesztét okozhatta.
” Túl közel van, ugorj rá!”
Leena nem tétovázott, használva mágiáját, teste körül kék aura izzott fel s a következő másodpercben Max hátára ugrott. Még épp időben kapta el, egyik kezét szájára tapasztotta míg szabad kezének könyökével a fiú tarkójára csapott. Ebben a pillanatban Stein jelent meg előttük, s kinyújtva bal kezét egyetlen mozdulattal visszalökte őket a lépcső felétől kicsit lejjebb. Egy pillanatig attól tartott a fiú ellenkezve leveti magáról, de még sem tette. Teste meg dermedt mintha lefagyott volna, ekkor vette csak észre Anoya hófehér kezét mely most Max nyakán pihent. Érintése nyomán a fiú bőre halványkékformát öltött, immáron ő is érezte az iszonyatos hideget. Ijedten engedte el a Maxot, amikor Stein Probolussal hóna alatt megjelent mellette, és mindűket betolta a felhoz. Épp idejében, hiszen a lépcső végében lévő hatalmas széttört alamandanium kapu keretében megjelent Bonnie. Egy percre megáll a szíve, már látta amint Bonnie feléjük emeli a tekintetét, de nem a lépcsőn heverő jeges törmelék darabok elrejtették őket, pontosabban csak így gondolta. Pinky kapitány elégedetten szemlélte a hatalmas stócokba halmozott bankjegyet, gyémántot és egyéb értéket. Elámulva nézték a tömérdeknyi összeget, ám ekkor Bonnie arcán cinkos mosoly suhant végig. Leena nem látta pontosan honnan de három apró kis háromszög alakú tárgyat vett elő, s a fal felé hajította. A három kis pont egy nagyobb háromszöget alkotott s abban a pillanatban, hogy a falba mélyedtek felizzottak. Három fénysugár indult meg melyek együtt egy három szöget alkotva kis ideig pulzáltak még, majd élesen villantak. Egyetlen pillanatra a fény mindent elvakított, s bár Leena nem látta mi történik oda bent de megmert volna esküdni, hogy látta Bambikapitány feléjük nézni mielőtt körvonalai elhalványultak volna. Mindez alig pár másodpercig tartott, a háromszög immáron vagy két méteresre nőtte ki magát. Leena nem látta jól de az kitudta venni hogy a három csúcs pontban vélhetőleg lakrimák vannak, s most egy ember lépett ki a háromszögből.
- Gyerünk fiúk! Pakolás! – szólt Bambi kapitány. Leena ekkor Kegant látta meg, nyomában másik három kalózzal.
- Kapitány, itt van a… - kezdte sietve a tiszt, de a kapitány elcsitította. Vékony ujját ajkaira tapasztva csitította a katonát.
- Sssss… - csücsörített rózsaszín ajkaival, majd hangját felemelve folytatta. - Előbb visszaküldeném a hívatlan látogatókat a pozíciójukra, ahol a parancsom szerint kéne, hogy legyenek! - szavai hideg metsző pengeként szelték át a teret. Fejét lassan az ajtó felé fordította egyenes törmelékek felé nézve ahol most Leenáék lapultak. A vér is megfagyott benne. Vége volt lebuktak s talán már csak percei voltak hátra.
” Hó, ne szaladj ennyire előre!” - szólt rá Carmen. ” Elfejtetted, hogy Harborbay csak kitérő, innen még szüksége van még az erőtökre Lokfaron!” - ezzel sikeresen kitisztítva agyát. Félelme alább hagyott, de ettől még érezte a jég hideg gyilkolási vágyat, ami a levegőt szelte ketté.
– Nem lehet. - suttogta alig hallhatóan Anoya, de még is igaz volt. – El kell tűnnünk.
Leena ezzel egyet értett volna csak, hogy Max nem. Nem is igazán figyelt már rá, nem szorította tovább a fiú testét, s Anoya mágiája is elgyengült.
– Ti rohadékok! - szűrte halkan fogai között. – Ezért még számolunk. - folytatta s azzal levette magáról Leenát, fellökve ezzel Steint és Anoyát is. Kissé lassú mozgása megakadályozta, hogy azonnal Bambira vethesse magát, s lehetőséget adott Leenának, hogy megakadályozza öngyilkos akciójában. Felpattanva újra Maxre vetette magát, egyik kezével mellkasát húzta hátra, míg másik kezével száját tapasztotta be, ám a fiú most felkészültebb volt. Rámarkolva csuklójára iszonyatos erővel szorított rá, Leena szeme előtt egy pillanata csillagok jelentek meg. Kész csoda volt, hogy csontja nem törtek azonnal porrá, de ennyivel nem úszta meg, Max egyetlen pillanat alatt megcsavarta kezét s szembe fordulva vele megragadta nyakát.
Minden olyan gyorsan történt, hogy fel se fogta, Max keze fojtogatóan szorult torkára s előre lendülve olyan iszonyatos erővel paszírozta a falba, hogy test körül kisebb kráter keletkezett. Leena mindebből csak iszonyatos fájdalmat észlelt, mely másodpercek alatt jött, s teljesen elborította az elméjét. Halk nyögés szakad fel belőle, a világ forgott vele, amint szörnyű fájdalom tombolt benne. Max dühtől fűtött szeme volt az utolsó amit látott, ám a sárkányölő még nem fejezetbe. Haragtól izzó tekintettel emelte fel öklét, de még mielőtt Leena fejére üthetett volna Probolus kétségbe esett arccal csimpaszkodott karjára. Hirtelen iszonyatos harag árasztotta el a testét, de nem az ő haragja volt, még is az elementális harag úgy söpört végig testén, mint egy megállíthatatlan természetbéli csapás. Stein ekkor felpattant, s Anoyát felrántva a földről egy mágikus kört idézett meg maga elé. Probolus valamilyen csoda folytán hatott Maxre, s egyetlen pillanatra kitisztult elméje.
– Legközelebb nem állók jó magámért! - szűrte fogai között s elengedte Leena nyakát, bár Leena már ekkor nem volt velük…
Ám még mielőtt megfordulhatott volna, Stein elkapta karját, ahogy Leenáét is, a belé csimpaszkodó Anoyával együtt eltűntek. A következő pillanatban már a téren voltak, ahol még mindig akadt pár katona.
– Ez meg mi a pokol volt? - csattant fel Max.
– Én! - vágta rá Stein villámló szemekkel mire a válasz egy hatalmas balhorog volt. A tér mágus már épp készült volna vissza ütni, amikor Carmen gyilkos tekintette vetett rá magát Maxre. Hátra rántva a fiút vert képen.
– NORMÁLIS VAGY BAZD MEG? - üvöltötte kikelve magából. Dühe félelmetes volt, ha tehette volna a puszta kezével szaggatta volna darabokra. – Mindannyiunkat meg akarsz ölni?!? - de válasz ne érkezett.
– Te meg főleg ne állj az utamba! - mosott be dühösen Carmennek, de őt ez nem érdekelte. A fájdalom csak még jobban szította dühét.
– Mert mi lesz bazd meg? Szétvered a fejem a világfájdalmas képeddel? - akadt ki Carmen s újból behúzott egyet a fiúnak. – ENNEK A KIBASZOTT KUTYÁNAK TÖBB ESZE VAN MINT NEKED!- üvöltötte teli torokból. Maxnek láthatóan ez több volt a soknál, s lángokba borítva öklét támadt rá.
Ám ekkor Stein és Galileo jelent meg. A tármágus kezében egy narancsságra kalapács volt, mellyel egyenesen Max tarkójára csapott. A fiú ájultan esett össze, Galileo eközben Carmen fogta le.
– Elég! - szólt rá erélyesen. – Ezzel csak magunk alatt vágod a fát!
– Leszarom! - tépte ki magát Galileo karjai közül, de a fiú elkapta kezét s visszarántotta.
– ÉSZNÉL LEGYÉL! - kiáltott rá.
– Igaza van! Bonnie nem sokára itt lesz, és nekünk el kell tűnnünk a szeme elől. - lépett oda Stein, nyomában Probolussal vállán az ájult Maxel. Carmen morogva de elfogadta, hogy a brutális megtorlást melyet a sárkányölőnek szánt el kell halasztania.

- Ez egyáltalán nem jó ötlet! Bonnie világosan megparancsolta, hogy maradjunk kint. Meg fog ölni minket, ha felfedezi, hogy nem engedelmeskedtünk! - hebegte Probulus a félelemtől csattogó fogakkal.
- Nem érdekel! - vágtam vissza. - Ideje sem lesz észrevenni minket!
Eldöntöttem, hogy egyszer és mindenkorra véget vetek ennek a szerencsétlenkedésnek. Volt egy tervem, aminek igen komoly esélye volt a sikerre, habár enyhén szólva sem voltam boldog, hogy ahhoz a módszerhez kell folyamodnom. Gyűlöltem Arden módszereit használni, de a gyík egykori tanításai már édeskevesek voltak a számomra.
- Csak nincs valami terved? - hitetlenkedett Probulus, miközben még mindig magam után kellett rángatnom.
Nem válaszoltam neki, inkább némán tovább haladtam, most inkább arra volt szükségem, hogy az összes mozzanatot felidézzem és megtervezzem, hogy miként zárom rövidre ezt a háziállatosdit. Arden szavait és mozdulatait sokkal könnyebb volt felidéznem, mint vártam, mindannak ellenére, hogy igyekeztem életemnek annak a szakaszát teljesen feledésbe taszítani.
A bank tökéletesen üres volt, leszámítva néhány apróságot. Jól látszott, hogy a kalóztámadás következtében a pillanat töredéke alatt reagáltak és mentették a mentető embereket és fontos iratokat, meg az egyéb marhaságaikat. megannyi gazdátlan papír hevert a földön szétszórva, mintha teljesen lényegtelenek lennének egy bankban. Néhol feldöntött asztalok és székek díszlettek, amik valósággal megidézték előttem a pár perccel korábbi káoszt, ami idebent tombolhatott a kiürítés alatt. Az ügyintéző fülkék üresek voltak, ami két dolgot jelenthetett, bajt vagy éjszakát. Jobboldalt egy kiszakadt ajtó tátongott, több sem kellett, megindultam arra.
- Biztos vagy ebben? Nem... - Probulus azonnal elhallgatott, amikor rá pillantottam.
Az a bizonyos képzeletbeli pohár kezdte a végét járni, ami nem csak a kiborulását jelentette, hanem az összetörését.
– Max! - szólalt meg Árvácska, amikor elszáguldottam mellette.
- Mi van? - csattantam fel, miközben tovább száguldottam. Nem éppen az az időpont volt a legalkalmasabb arra, hogy bájcsevegjek. Összpontosítanom kellett, s lelki nyugalmam sem volt igazán stabil, ahhoz hogy higgadt bájcsevejt folytassak egy ilyen pillanatban.
Hirtelen egy erős robbanás hallatszott odalentről, amibe beleremegett az egész épület. Furcsa, keserű emlékeket idézett fel bennem ez az ismerős pillanat, amiről tudván tudtam, hogy sohasem jelent jót. Megszaporáztam a lépteimet, mert immáron teljesen biztos lehettem Bambi tartózkodási helyében. Egy újabb betört ajtó után egy lépcsősor fogadott. Probulus elkeseredetten próbált szabadulni, illetve feltartani, reménykedve, hogy valami csoda történik.
Nem sokkal később valami történt is. Valaki a hátamra vetette magát, kezét a számra szorította, majd tarkón vágott. A plusz súly metsző fájdalmat idézett meg a hátamban, ami majdhogynem teljesen lebénított. Teljes, pillanatnyi bénulásomat viszont a tarkómra mért ütés okozta, ami egy üllő becsapódásának erejével hívta elő a korábbi ágyúgolyó illetve pöröly csapásának mellékhatásait. Elviselhetetlen fájdalom nyílalt a fejembe, s koponyámban egy halálsikoly visszhangzott egy végtelennek tűnő másodpercig. A halálsikolyt jól ismerte, hiszen örökre az emlékeztemben égett, az Alvó halálsikolya volt.
Mire a fejemben tomboló káosz elcsitult, s magamhoz tétem már máshol álltam, mint korábban. Ám moccanni sem volt időm, a testem ledermedt, mintha valamiféle fagy vette volna át rajta az uralmat. A hűs bőrburkomban furcsa érzések kerítettek magukba. Olyan volt, mintha milliónyi apró rovar rohangálna a lüktető, fekélytől duzzadó agytekervényeim között. Mintha az agyamnak egy lüktető fogfájása lett volna. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a kesernyés migrént. Csak ki akartam engedni a feszültséget a daganatból. Az érzés oly lehangoló volt... Semmi másra sem vágytam, mint egy érzéstelenítő csókra tőle. A testemen és tudatomon kívül éreztem magam. S csak arra vártam, hogy Ő kicsókolja az álmaimból a démonokat. Aztán mintha csak egy villám csapott volna le, úgy foszlott szerte belőlem a különös érzések hulláma.
– Ti rohadékok! - morogtam, amikor az odabent tomboló kavalkád leülepedett. - Ezért még számolunk - ráztam le magamról mindenkit, aki hátráltatni próbált.
Egy két bizonytalan lépés után máris koncentrálni próbáltam a mágiámat, amikor Árvácska ellenem fordult. Megpróbált leszerelni, de ezzel csak annyit ért el, hogy megszakítottam a kéynes koncentrációmat, elodázva ezzel Bambi végzetét.
Ekkor viszont, mintha egy ér elpattant volna az agyamban. Nem volt elég, hogy egy ócska báb voltam, de még Árvácska is ellenem fordult. Megragadtam akaratlanul is a csuklója után kaptam, majd megcsavartam. Szemben álltam vele, s már-már ösztönszerűen a torkára fonódtak az ujjaim. A következő pillanatban már a falnak vágtam. Árvácska árulása volt, amire legutoljára számítottam a jelen körülmények között, s mégis bekövetkezett. Pokoli harag lobbant lángra belsőmben, amit csak tovább fűtöttek a testemet mardosó fájdalmaim. Szabad kezem meglendült, hogy összezúzzam az áruló koponyáját, de ekkor Probulus ragadta meg öklömet. Az érintése folytán egy furcsa kép rázta meg a tudatomat, amely egyazon pillanatban kergette szét gondolataimat és terelte őket össze.
– Legközelebb nem állók jó magámért!- morogtam, majd elengedtem az árulót, hogy tovább mehessek, de ekkor...
Hirtelen a bank előtti téren találtam magam a többiekkel együtt. Nem értettem, hogy mi történt, s ennek hangot is adtam:
– Ez meg mi a pokol volt?
– Én! - válaszolt egy idegen alak.
Ám ekkor mit sem számított, hogy idegen volt. Én megmondtam, hogy nem állok jót magamért, és sohasem szegtem meg a szavamat! Egy lángoló horoggal jutalmaztam a férfi önhatalmú akcióját. A következő pillanat viszont már csak mintha egy villanás lett volna, amit egy üvöltés tépett szilánkokra.
– NORMÁLIS VAGY BAZD MEG? – Mindannyiunkat meg akarsz ölni?!?
Picsa volt az, akit szívből gyűlöltem és megvetettem. Egy utolsó undorító élősködő volt, akinek semmi keresnivalója nem volt Árvácskában - bár Gnoryll mindig is keményen megbüntette a társait eláruló harcosokat.
– Te meg főleg ne állj az utamba! - mostam be neki egy hatalmasat, bár lángjaim valamiért idő előtt kialudtak.
– Mert mi lesz bazd meg? Szétvered a fejem a világfájdalmas képeddel? - tört ki belőle, s visszatámadott. – ENNEK A KIBASZOTT KUTYÁNAK TÖBB ESZE VAN MINT NEKED!
Ekkor már nem aludtak ki a lángjaim, sőt nagyobb erőre kaptak. Engem nem oktathatott ki egy szaros árulóban élősködő féreg! Egyetlen csapással készültem elpusztítani az egész teret. Karomban elkezdtek koncentrálódni az erők, amiktől egykoron még én magam is rettegtem. Arden ereje a vért is megfagyasztatta bennem, amikor tanításom során megmutatta nekem a teljes erejét. Már éppen szabadjára készültem engedni a teljes dühömet, amikor sötétség borult rám, s D. sétált be a képbe.

Probulus szíve úgy vert, hogy a szapora dobbanásoktól semmit sem érzékelt a körülöttük zajló csatából. Egy pillanatra azt hitte, hogy az idegen térmágus halálos csapást mért a sárkányölőre. Ám hamarosan fellélegezhetett, hiszen észrevette, hogy Max igen gyengén, de még lélegzik. Igaz a kő még nem zuhant le a szívéről, mert tudván tudta, hogy hatalmas veszélyben vannak azok után, ami odalent történt. Arról nem is szólva, hogy Max haragját csak elodázták az elkábításával. Túl jól ismerte ahhoz a sárkányölőt, hogy a remény csalfa sugara bizakodni engedje az ébredését követő pillanatokra. Mindenesetre elméjének egyik fele abban bízott, hogy barátja a lehető legkésőbb tér magához, talán akkor, amikor ismét szabadok lesznek és a többiek már sehol sem lesznek. Továbbá Max állapotát elnézve már éppen szüksége volt egy kis kényszerpihenőre, túl komoly sérüléseket szedett össze a további tomboláshoz. Ám elméjének másik fele viszont abban bízott, hogy hamar felébred, valahogy meggyőzik haragjának elodázásáról és kiszabadulnak a kalóznő karmai közül, mielőtt még csúfos véget ér a sárkányölő végzetüldözése. Attól félt, hogy erős mágusok ide vagy oda, Max pusztító erejére is szükség lesz az elkövetkezendő órákban, amik igen nehéznek tűntek.
Az izgalomtól remegve rohant oda az ájult társához, majd minden izmát megfeszítve megemelte, hogy a válla alá bújhasson. Esze ágában sem volt hátrahagyni az eszméletlen mágust, hiszen oly sokkal tartozott neki amellett, hogy megígérte neki a végzetéig mellette marad. Max DeLuise magasabb, és sokkal súlyosabb volt nála. Komoly erőfeszítésbe került neki, hogy az izmos testet egyáltalán megmozdítsa, de a pillanat töredéke alatt eldöntötte, hogy ha kell az élete árán is életben tartja.

A határidőt kitolom hétvégére. Ketten is kértek haladékot tőlem, ráadásul számomra is sokkal előnyösebb, ha nem ma kéne kiírnom a következő kört, hanem esetleg hétvégén. Köszöntem, de azért ha egy mód van rá ne az utolsó pillanatra hagyjátok, mert ha épp szombat reggel érkezik a következő kör akkor az lehet nem lesz egy kellemes meglepetés.

Mikor végre a Bank épületének tetején landoltam, bejárat után kutatva fedeztem fel azt. Odalent a csata hevesen folyt, szerencsére egyiknek sem volt elég ideje, hogy észrevegyen. Nem kellett sokáig keresgélnem, miután találtam egy apró szellőző járatot, amin épphogy csak befértem. Egy Wind Blades segítségével kettéhasítottam a rajta lévő rácsot, mely fémes csikorgással vált szét. Ám mielőtt hatalmas zajjal a mélybe hullt volna, egy kis szelet kavarva magam elé emeltem, óvatosan raktam le a járat bejárata mellé. Nem volt már hátra, minthogy egyenest elinduljak lefelé. Óvatosan lebegve ereszkedtem alá. Valószínűleg be lehetett riasztózva a helyiség, de nem igazán törődtem ezzel a ténnyel. Amekkora káosz van odakint, nem hiszem, hogy valaki felfigyelne, hogy valahol egy távoli őrszobán jajveszékelni kezd egy vörös kis lámpa. Végigcsúszom a járaton, ami elsőként elfordul jobbra. Épphogy csak elférek benne, és már kezd kényelmetlen lenni a testhelyzet, amiben vagyok. De nem kedvez nekem a szerencse. Még egy balos, majd megint egy, aztán meglepetésemre felfelé kezdett el haladni a járat. Itt egy kicsit nyugtalan lettem, hogy mi van, ha ez is a tetőre vezet, de ahogy olyan testhelyzetbe verekedtem magam, hogy fel tudtam nézni, láttam az akna tetejét, amint ismét vízszintesre fordul. Egy kis szelet használva fellöktem magam addig, majd az egyenes járaton keresztül érve, az ismét lefelé tartott, ám alja már egy terembe vezetett.
Megnyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, s próbáltam kitalálni merre lehetek. Szemem lassan, de kezdett hozzászokni a sötétséghez és lassan kirajzolódtak a terem vonalai. Mindenhol polcok, a polcok telis tele különféle papírokkal, amik valószínűleg okmányok, banki kivonatok, számlák és ehhez hasonló papír alapú értékek lehetettek. Egy Fire Ballt gyújtottam lángra, hogy jobban körülnézhessek odabent. Eddig még nem vettem észre, de a papír kötegek mellett volt egy polc, ami tele volt aktákkal. Valószínűleg Harbor Bay bankjának minden értékes dolga itt volt. Amott meg fiókos szekrények sorakoztak a fal mentén elszórva. Gondoltam, miért is ne, csínyekre mindig van idő. A Fire Ballt lassan végighúztam egy-egy papírkötegen, s az boldogan kapott lángra. Mögöttem a lángok egyre erősebbek lettek, s én az ajtót célba véve indultam el. Az előttem lévő ajtó könnyedén nyílik ki, szerencsére elfelejtették bezárni. Ha nem így lett volna, akkor ajtót vágtam volna magamnak. Az ajtó becsukódott mögöttem, hátrahagyva a lángoló irattár vörös falait. Körülnézek ismét, egy folyosón állok, előttem fülkék. De nincs időm jobban körülnézni, a távolból lépések közeledtét hallom. Ahogy egyre közelebb érnek a hangok, már hallom azt is, hogy valamit épp beszélnek, többen vannak. A nyomukba szegődök, és tisztes távolságból követem őket. Az egyik saroknál lehetőségem nyílik jobban megnézni az előttem lévő embereket. Azok a mágusok, akikkel a kabinban voltam. Épp egy lépcsőn tartottak lefelé, észrevétlenül követtem őket. Majd végül megállnak, ahogy látom épp a páncélterem résre nyitott ajtaja előtt. Belátni sajnos nem látok be, de mindet tökéletesen hallok.
Csendben vártam, hogy az események maguktól alakuljanak, és én a megfelelő pillanatban léphessek közbe, hasznot húzva mindenből. A kis társaság óvatosan megállt az ajtó előtt, ám a magas fekete hajú, mogorva fickó egy cseppet sem habozott, s egyből megindult volna befelé.
- Max! - suttogta felé Ridegkisasszony.
- Mi van? - förmedt rá hirtelen Morcospofa, nem nagyon tetszett neki, hogy nem cselekedhet.
- Le fog buktatni! - szólalt meg végül egyikük, akit nem ismertem, és nem volt ott a kabinban.
Ezek után nem mertem megnézni mi történik, csak a hangokból tudtam következtetni. Féltem, ha úgy helyezkedem el, hogy lássak valamit, még valamelyikük a végén észrevesz. Egymásnak eshettek a hangokból ítélve, alig pár pillanat volt az egész, mire újra csend lett. Kinéztem, Morcospofa jéggé fagyott, miközben a még Hargeonban látott fehérhajú lány a nyakánál érintette. Egy jégmágus. Egyre többet tudok meg drága társaimról, és ez egyre jobban bátorít arra, hogy kiszúrjak velük. Még a végén bajba sodornak engem is ezzel a kis magánakcióval. Majd a csönd hirtelen megszűnt, Bonnie hangját hallottam a páncélteremből kiszűrődni.
- Gyerünk fiúk! Pakolás! - kiáltott parancsod adva valószínűleg a kalózainak. De egy másik ismerős hang is felszólalt, mégpedig Kegané:
- Kapitány, itt van a... -, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, elhallgatott, Bonnie szakíthatta félbe.
- Sssss… Előbb visszaküldeném a hívatlan látogatókat a pozíciójukra, ahol a parancsom szerint kéne, hogy legyenek! - emelte fel a hangját.
Lebuktak. De vajon én is?
- Nem lehet - hallottam Fehérke hangját. - El kell tűnnünk.
- Ti rohadékok! - így Morcospofa, hangja haraggal volt teli. - Ezért még számolunk. - Úgy tűnik, felolvadt, és dühösebb volt, mint valaha. Ezek már megint egymásnak estek, csihi-puhi hangja hallatszott, majd ismét csend. Kinéztem, sehol senki, eltűntek. Egyedül maradtam, de nem tudhattam, hogy vajon Bonnie engem is észrevett, vagy csak őket. Sokáig osztottam, szoroztam az esélyeimet, de végül arra jutottam, hogy megteszem. Valamilyen ürüggyel be kellett jutnom abba a páncélterembe, és meg kellett tudnom mi az, amit Kegan talált. Így megindultam előre, miközben a következő üzenetet töltöttem fel Bonnie fejébe:
„Jonathan vagyok. Követtem azokat, akik el akarnak tenni téged láb alól. Ha úgy kívánod, szívesen kiszolgáltatom róluk az információimat.”
Így tettem végül kezem a páncélterem vaskos ajtajára a kezem. Nagy levegőt vettem, és kész voltam arra, hogy szembenézzek a halállal.

A szívem tízszeres sebességgel vert az átlagoshoz képest. Úgy éreztem, majd kiugrik a helyéről. Apró verejtékgyöngyök jelentek meg a homlokomon. Ott álltam mereven, míg Bonnie válaszára vártam. Mintha megállt volna az idő, s semmi nem mozdult volna körülöttem. Lehet egy kívülálló számára másodpercek alatt lejátszódott a jelenet, de nekem hosszú perceknek tűnt. Hallottam magamban az óra másodpercmutatójának idegesítő kattogását. Majd megszólalt egy hang: ~ Nyugalom, Jonathan, hisz kész voltál a halálra. Mi történt veled? - Talán mégsem készültem fel teljesen. De valahogy ez a hang, észhez térített. Feleszméltem, a szívverésem a másodperc töredéke alatt lelassult. Ba-dumm, ba-dumm. Csendben vártam.
„Szép munka, de felesleges volt. Mindenesetre értékelem a törekvéseidet. Amint visszaértünk a hajóra, szívesen meghallgatlak, most viszont dolgom van itt bent. Neked pedig kint. Figyeld őket továbbra is és jutalmad nem marad el.” - jött a válasz. Kissé megnyugodtam. Viszont csalódással töltött el, hogy nem maradhatok tovább. Pedig furdalt a kíváncsiság, mi folyik odabent, hogy mi az, amit Bonnie keres. Ahogy elmúlt az életveszély a kíváncsiság még jobban felerősödött bennem. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne menjek be a páncélterembe. Erőt vettem magamon, és elindultam a kijárat fel. Kifele menet azon gondolkodtam, vajon milyen jutalmat kaphatok a fáradozásomért. Eljátszottam a gondolattal. Ha én választhatom meg akkor nagy esély van arra, hogy leszedessem magamról ezt a fránya nyakörvet. Habár kicsi volt rá az esély, hogy Bonnie ebbe bele menjen. Valami értékessel kell szolgálnom, hogy megszerezzem ezt a kiváltságot. Valami olyasmit kell megtudnom erről a pár jó madárról, amit eddig nem. De sajnos neveket is alig tudok. Az egyikük, Morcospofa, ő Max, a két lány és a vele lévő férfiak neve még ismeretlen számomra. ~ Talán ismét a közelükbe férkőzhetnék - gondoltam, de aztán az eszembe jutott a legutóbbi alkalom, mikor Max kis híján agyon vert. Hideg borzongás futott át rajtam.
Ahogy kiléptem a Bank ajtaján hirtelen elvakított a szemembe sütő Nap fénye. Kissé óvatlanná tett, hisz a következő pillanatban egy árny jelent meg előttem. A fénytől nem láttam tisztán ki az, vagy mi az. Ellenség vagy „csapattárs”, nem számított. Játszi könnyedséggel kerültem ki felém száguldó öklét, majd ahogy elsuhant mellettem, gyorsan kiegyenesedtem és hátulról egy Wind Blasttal a betonfalnak löktem. A koponyája hangos reccsenéssel tört be, majd szép lassan a földre hullott. Ekkor Bonnie is kilépett. A kezében semmi bankrablásra utalom zsákocska nem volt. Mágiával foszthatta ki. Lassan megindul lefelé a lépcsőn, s közben nagy jégkardjával ontja a jég pengéket ellenfeleinkre.
- Vissza a hajóhoz! - kiálltja a parancsot az égbe. Amint előre ért, leszúrta a kardját a földbe és az egész utcára kiterjedve jégburkot alkotott, a cél az ellenséges katonák hibernálása volt, minden egyes mágust kikerülve. Aztán kihúzta a félelmet keltő pengéjét és egyetlen vízszintes suhintással egy utolsó utcaszélességű jégpengével kettévágta a megfagyasztott áldozatokat. A kapitánykisasszony látszólag élvezte a dolgot és ahogy a sor elején sétált, sorra zúzta darabokra új játékszereit. Eközben mindenki más megindul mögötte, hogy a parancsnak eleget tegyen. Nekem sem volt más választásom. A tömegben kiszúrtam a kis társaságot és tisztes távolságból figyelve őket, haladtam tovább. A gárdisták még ekkor sem adják fel, s oldalról rontanak a menetbe, így az oldalt lévők kénytelenek védeni a bőrüket. Aki elmarad, vagy megsebesül, az szomorúan kikerül a hatókörből, és bumm. Még szerencse, hogy középen foglaltam helyet, és nagyrészt csak kerülgetnem kell a ránk törők hulláit. Körülnézve látom, hogy a helyzet azért még sem olyan rossz, a legtöbb ellenfél Bonnie kapitány „kedvességének” köszönhetően elvesztette a csatamorálját és már csak szemlélője az események folyamának. A kis bögyös nem csak az embereknek, de már az épületeknek sem kegyelmez. Teljesen felborította Harbour Bay békéjét.
A kikötőbe érve a hajónk már vitorlát bontott és készen áll, hogy újra tengernek eresszék. Már csak ránk vár, hogy elfoglaljuk rajta méltó helyünket. Kíváncsian várom a fejleményeket, és lassan én is a fedélzetre mászom. Amint a tömeg felér végül a fejezetre, egyből útnak indulunk. Bonnie nem váratja magát, a hídra lép, Kegan már várta őt a kormánynál.
- Mindent bepakoltatok a helyére? - kérdezi a kapitánykisasszony.
- Igenis, Kapitány! - válaszol kurtán Kegan.
- Helyes. Megkaphatom az aktiválót?
- Természetesen. - Azzal egy kis táblát nyújt át a lánynak, mely közepén egy piros kör rajzolódik ki, jelezve, hogy itt kell megnyomni. Bonnie kapitány hátranéz még egyszer a városra, majd mosolyogva nyomja meg a gombot. A hatására a távolban, a város kikötőjében dokkoló összes hajó a levegőbe repül, valamint a kikötő kapuja is hatalmas robajjal semmisül meg. Mögötte a bástyák, valamint különböző pontok is a fellegekbe repülnek. A lány hangosan, gúnyos nevetést hallatva szórakozik a tettén, miközben úgy tapsikol, mint egy kisbaba.
- Szép volt, fiúk! Most pedig irány Lokfar! - jelenti be. Pedig már azt hittem, az egész csak blöff volt. Mégis mire készül. - A mágusok pedig pihenjenek le. Rászolgáltak. Hamarosan úgy is szükség lesz rátok újra. Aludjatok, egyetek, igyatok! Minden a kabinotokba lesz küldve. - Azzal megfordul és saját kabinjába lép be.
Nincs időm pihenni. Gyorsan előkotrok egy mágikus cukorkát és a számba veszem. Elhatározom, hogy követem a bájos társaságot, és kiderítek egyet, s mást.

A csata tér egyre csak szűkült, mostanra újabb erősítés érkezett, és a katonák áradata soha nem akart véget érni. Carmen fejére húzta a kapucnit mely még akkor csúszott le Leenáról mikor Max a falhoz csapta, tudta, hogy Galileo szagot fogott, ettől a perctől benne sem bízhatott, s immáron Maxben sem. Bár nem tudta miért áll még mellette a fiú, de idő kérdése hogy megossza társával, s onnantól mind ketten gyanakodni fognak. Hibát követett el, amikor megjelent a hajón, most már biztos volt benne, s a keserű bűntudat most mellkasát marta. Eközben a katonák egyre közelebb kerültek hozzájuk, s bár a harc újra elkezdődött gondolatai nem hagyták nyugodni. Felkapott a földről egy lándzsa szerű fegyvert és az előtte álló katonára támadt. Most nem okozott neki olyan katarzis érzést a harc mint legutóbb az erdőben, képtelen volt feloldódni. Probolus vállán az ájult Maxel csak ténfergett jobra balra, láthatóan fogalma sem volt mit csináljon. Mellé pattant és nyakon szúrta a legközelebbi katonát mellettük. Ám eztán nem tágított a párduc ember emellől, mintha védeni akarná. Idegesítette a dolog, fújtatott s hiába vágta egymás után a katonák nem nyugodott meg. Nem értette miért védi őket. Maxnek épp elég volt a rovásán, de az oda lenti tette megbocsáthatatlan volt számára.
” Ez a hülye kis liba védeni akarta ő meg rá támadt!” - villant át az agyán és újabb dühroham öntötte el. ” Én pedig most itt védem a seggét a picsába!” - dühöngött tovább. ” Hagynom kéne megdögleni!” - szögezte le a tényt, még se ment neki. Azzal nyugtatta magát, így legalább lesz lehetősége letépni a heréit a hajón amikor már senki se látja őket.
Újabb katona támad rá és ő kihajolva oldalra szúrása elől, előre lendült és mély vágást ejtett közvetlen karja alatt, majd egy újabb lépéssel mögé kerülve tarkójába szúrta pengéjét. Hirtelen egy mágikus lövedék süvített el feje mellett. Automatikusan ugrott hátra a bank felé, majd félig térdre ereszkedve ált meg a véres kövön. Azonnal tudta rossz helyen van, ha Bonnie felér, megláthatja és neki most el kell vegyülnie a tömegben, felpattant és rögtön maga mögé nézett, de még senki nem volt ott. Néhány lépéssel egy ismeretlen férfi mögé lépett, de ekkor a Bank kijáratából füst tört elő. Carmen még egy lépést tett hátra a mágusok közé, ám szemét nem vette le a kijáratról, s alig néhány másodperccel később egy férfi lépett ki az ajtón. Carmen szemei azonnal résnyire szűkültek, látta már ezt az arcot, ő volt az a fiú aki információt akart eladni nekik.
” Ez hogyan került elő a bankból?” - futott végig az agyán, ám ekkor meg jelent mögötte Bonnie is. Mivel egész végig nem látta lent biztos volt benne, hogy végig mögöttük lopózott, és a Mis Miniszoknya egyértelmű jelet adott, hogy minden leskelődőt kinyír, de őt még sem. Immáron ne volt többé kérdéses, a tény, hogy a fiú jó formán Bambi előtt ért fel és nem menekül azt jelentette számára, hogy egyértelműen Bonnie embere.
” Mocskos kis tetű…” - fortyogott. ” Tudtam én hogy besúgó! A kérdés már csak az hogy mit akart? Két verzió lehetséges, egész idő alatt minket követett és figyelt, vagy a Bambi parancsára vagy csak hogy legyen mit eladnia a kis tetűnek, a második verzió, hogy a saját szakállára jött utánunk, de az életét a mi beköpésünkkel mentette.” - vacillált, bár eszébe jutott, hogy birtokában van egyéb információknak, de arra jutott, hogy sokkal kézen fekvőbb volt számára az ő beköpésük a szituációt tekintve. Carmen csak úgy főtt dühében.
” Bambiból kiindulva és hogy nagyon nem volt inyjére, hogy lent voltunk tuti ránk állította…”
Bonnie eközben néhány mozdulattal megtizedelte az katonák sorát.
– Vissza a hajóhoz! - adta ki a parancsot és kardját a földbe szúrva újra megfagyasztotta a teret vele együtt a katonákat. Igazi mészáros módjára pusztított önfeledten, egyetlen legyintésére majd egy utca hosszúságú jég penge söpört végig kettévágva a fagyott testeket, majd az élen haladva ölte a megmaradtakat.
Carmen Gallileo mögött haladt Stein és Probolus mellett, szemével a folyton az Árulót kereste. Egy idő után meg is találta, nem sokkal tőlük jött. Biztos volt benne, hogy őket követi. Hamarosan elértek a kikötőre, s Carmen orrát puskapor csapta meg, a szag irányába fordítva a fejét rögtön rá is jött honnan jön. A kapuban két vaskos hordó volt állítva, s volt egy sejtése miért. A vitorlát bontott hajó már várta őket, s katonák már sehol se voltak, legalább is aki akadályozná őket.
- Mindent bepakoltatok a helyére? - kérdezte Mis Pinky.
- Igenis, Kapitány! – Kegan olyan volt szemében mint egy hibbant csaholó kutya.
- Helyes. Megkaphatom az aktiválót?
- Természetesen. – nyalt az első tiszt mintha csak kötelező lenne.
Carmen látta amint a kapitánylány vigyorogva a városra néz, s diadal ittasan meg nyomja a hatalmas piros gombot. Ég szaggató robbanás közepette röppentek Harbor Bay vastag kősziklái a magasba. Bár mennyire is a vérét akarta Bambinak el kellett ismernie ez egy nagyon ügyes húzás volt, végtére is teljesen blokkolta, hogy a nyomukba eredjenek. Amint a füstfelhő oszlani kezdett, Bonnie se fordított öbb figyelmet a kikötő városra.
- Szép volt, fiúk! Most pedig irány Lokfar! – kiáltotta penge vékony hangján. - A mágusok pedig pihenjenek le. Rászolgáltak. Hamarosan úgy is szükség lesz rátok újra. Aludjatok, egyetek, igyatok! Minden a kabinotokba lesz küldve.
Carmen legszívesebben agyon verte volna a kis fruskát, rabok még is vendégként szolgálják ki őket, alig bírta vissza fogni magát, és a figyelmét az Árulóra terelni. A hajón már nála volt az előny és azt ő is tudta, hála Leena képességeinek nem tartott soká megtalálnia a fiút s ahogy birkák módjára haladó tömeggel haladt lefelé, egyre biztosabb volt tervében.

A mágusok kiválóan tartották magukat mígnem a gárdának sikerült megkerülnie az életet. Probulus egy hálaimát rebegett el azért, hogy az újabb támadás távolról sem volt olyan koncentrált, mint a korábbiak. Tudván tudta, ha a korábbiakhoz hasonló rohamot kapnak, akkor végük. Habár mindezek ellenére egyáltalán nem bánta volna, ha a gárda békén hagyta volna már őket.
Kétségbeesetten próbált lavírozni Max-el a vállán a feléjük irányzott támadások elől. Fizikailag nem örvendett a legjobb formának, így nem kis nehézségbe került neki, hogy a termetes sárkányölőt magával cipelje. Bármikor eldobhatta volna, hátrahagyva, hogy a saját életét óvja, de ez a galád gondolat egy pillanatig sem fészkelte be magát a fejébe. A sárkányölő a barátja volt, s többször is megmentette az életét. És akármilyen is volt a helyzet Probulus Naigon nem hagyta hátra a barátait, különösképpen nem, ha az életével tartozott nekik. Minden akrobatikus ügyességét bevetve kerülte a kardok és lándzsák döfését, de már érezte, hogy ezt soká nem bírja. Az extra súly alatt nehezen mozgott, s már különben is fogytán volt az ereje. Ám elhatározta magát, s amíg össze nem esik ő addig fel nem szándékozott adni. Végtelennek tűnő, hosszú perceken keresztül ügyesen kerülte el a csapásokat, mígnem egy váratlan támadást már túl későn vett észre, s ereje híján képetlen volt már kitérni. Magában egy cifra szitkot hallatott az istenek felé, amiért ily csúf tréfát űztek vele. Ő találta meg azt az elátkozott plakátot, ami végül ide jutatta őket. Ő erősködött eleinte, hogy jöjjenek. Ha egy kicsit eszesebb és előre gondolkodik, akkor ez az egész nem történt volna meg, akkor talán még most is a céhben ücsörögne Max oldalán. Jelen pillanatban bármit megadott volna, hogy a Quatro Cerberus-ban ülhessen a folyton morcos és morgolódó Max-el. Még azt a pokoli másnaposságot is szívesebben viselte volna el, ahelyett, hogy itt van. Szemei előtt már majdnem elkezdtek lepörögni az életének képkockái, amikor a semmiből egy ismerős rózsaszín hajzuhatag tört elő, s óvta meg őket a végzetes csapástól.
- Carmen... - nyögte halkan, majd fellélegzett.
A korábban kinyert információk alapján nem kedvelte a nőt, de most kifejezetten örült neki, hogy az utolsó pillanatban a segítségükre sietett. Máris másként nézett rá. Hirtelen egész megkedvelte a rendhagyó stílusú nőt. A továbbiakban Carmen már nem tágított a közelükből, végig a néhány méteres körzetükben volt, hogy szükség esetén megóvja őket. Probulus ezt nem egészen érette, hiszen pár perccel korábban még legszívesebben megölték volna egymást Max-el, de jelen pillanatban úgy tartotta, hogy kár efféle dolgokkal foglalkozni. A legfőbb most az volt, hogy élve kitartsanak, amíg visszatérnek a hajóra és eltűnnek Harbor Bay-ből.
Kisvártatva Bonnie is feltűnt a bank ajtajában, ám kezében nem volt semmi sem, ami arra utalt volna, hogy busás zsákmánnyal gazdagodott volna. A kapitánykisasszony nem váratott soká magára, inkább kardjával csapkodva tört előre, jég pengéket lövöldözve. Probulus először azt hitte, hogy a nő a sikertelen széffosztás utáni őrjöngésbe kezdett bele, de miután kicsit jobban megnézte a támadásokat rájött, hogy nem is olyan véletlenszerűek azok. Bonnie támadásai pontosak és célra tartóak voltak, mindegyikük jócskán elkerülte a mágusokat. A párduc-ember fejében ekkor fordult meg először, hogy a kalózkapitány talán nem is annyira rossz ember, mint azt ők hiszik. Elvégre, ha az lett volna, akkor nem ügyelt volna a mágusokra ennyire.
- Vissza a hajóhoz! - kiáltotta a kapitány, majd ezután olyant tett, amitől Probulusban a vér is megállt. Kardját a földbe szúrta, mire az utca jó része megfagyott a katonákkal együtt, kisvártatva pedig egy utca szélességű jégpengével kettévágta a megfagyott katonákat.
Hatalmas mágikus erő birtokában volt a kalózlány, s csak most adott hálát érte igazán, hogy barátja eszméletlen. Ha ezt Max látta volna azonnal meg akart volna vele küzdeni. A jég mindig is a tűz örök ellenfele volt, főleg ha az ekkora erővel bírt. Bonnie továbbra is kacagva pusztította az útjába kerülő katonákat, olyan könnyedséggel, ahogy egy csapat huligán elbánik egy félkarú öreggel.
- Minden bepakoltatok a helyére?- kérdezte Bonnie, amint felért a hajóra.
- Igen Kapitány! - érkezett gyorsan a válasz.
- Helyes. Megkaphatom az aktiválót?
- Természetesen - s azzal egy kis táblát nyújtottak át neki. Hátranézett a városra, afféle búcsúzás képen, majd megnyomta a tábla gombját.
Fél pillanat sem telt el, a kikötőben maradt hajók felrobbantak, csakúgy mint a kikötő kapuja, s a bástyák, s a város más épületei is. Probulus valahogy így képzelte el a pokol felemelkedését a világba. Minden egyszerre robban, lángol és pusztul el. Egész testén felborzolódott a szőre a látványtól, s kezdte meggondolni magát a korábbi gondolatával kapcsolatban, miszerint Bonnie nem is olyan gonosz ember.
- Szép volt fiúk! Most pedig irány Lokfar! A mágusok pedig pihenjenek le. Rászolgáltak. Hamarosan úgy is szükség lesz rátok újra. Aludjatok, egyetek, igyatok! Minden a kabinotokba lesz küldve - mondta kapitány, majd ő maga is visszavonult a kabinjába.
Probulus csak ekkor fogta fel igazán, hogy fent van a hajón, biztonságban, túlélve a harcok forgatagát. Megkönnyebbülten felsóhajtott, de közben annyira kiengedett, hogy majdnem összeesett a rá nehezedő súly alatt. Az utolsó pillanatban viszont összeszedte magát, s gondolkodás nélkül a kabinok felé kezdett bicegni.
Miközben lesétált a lépcsőn Max-el a vállán, egyre csak a Harbor Bay-ben látottak jártak a fejében. A vérengzés, és őrjöngés. Efféle féktelen gyilkolást már jó ideje nem látott, s reménykedett benne, hogy sohasem lát többé, de csalódnia kellett. Abban bízott, hogy ilyen pokoli eseményekhez csakis a Gringall Szellemes képes eljuttatni őket, erre most rá kellett döbbennie, hogy Fiore határain belül is vannak borzalmak. Igaz ezek még csak emberek voltak, nem démonok, élőholtak, bestiák, elfajzott szörnyetegek és egyéb félelmetes pokolszökevények.
A kabinba érve azonnal lefektette Max-et az ágyára. Meg sem próbálta felébreszteni, úgy gondolta jobb ha tovább "pihen". Inkább elkezdte a maga módján ellátni Max súlyosabb sebesüléseit. Először a fejét közte be, majd a hátán tátongó borzalmas sebet kezdte ellátni.

/A megbeszéltek alapján én a két kört most, egyben írom meg/


A sebemet kellőképpen lehűtöttem, így mikor óvatosan felálltam már csak picit sajgott. A látásom is kitisztult. A bank épülete kongott az ürességtől, illetve mélyen az épület belsejében tudtam, hogy Bonnie és a többiek is belopakodtak már. A bankban minden szana-szét hevert. Az asztalok fel voltak borogatva, székek hevertek eldőlve, s papírkupacok terítették be a padlót.
~ Nagy hévvel menekülhettek el innen...-gondoltam, ám a bambulásra most, nem volt időm, társaim után lopakodtam. Miközben a nyomukba eredtem, eszembe jutott az az előbbi érzés ami elfogott ahogy Bonnie-re pillantottam.
~Ezt az érzést éreztem az imént mikor Leena-ra és Max-ra néztem. Lehetséges volna, hogy ez a nő...-gondoltam, ám eközben már meg is találtam társaimat, nem messze a páncélterem bejáratától. Ahogy elnéztem őket egy kisebb problémával küszködtek. Max ugyanis ahogy a kapitánynőt meglátta a páncélteremben, égetlen haragra gerjedt, s csak a többiek kitartó ereje tudta leláncolni. Leena és Stein is megpróbálta lefogni a feldühödött fiút, ám nem sok sikerrel. A helyzetünk bizonytalanná vált. Ha Max nekiesik Bonnei-nak egyértelmű, hogy meghal bármilyen erő is most. Meg kellett állítanunk a féktelenségét. Miközben Leena és Stein karjai közt ficánkolt, halkan odaléptem hozzájuk, majd lassan és óvatosan jobb kezemet a fiú tarkójához érintettem. A fiú lelassult, szinte megdermedt, persze direkt úgy csináltam, hogy maradandó baja ne legyen, csak maradjon nyugton míg mi megfigyeljük Bonnei-t. A terv be is vállt, Max szépen lassan megnyugodott, bár szemeiből még nagyobb harag üvöltött, mint azelőtt. A többiek kissé megijedtek mikor a magánakciómat látták, de megkönnyebbültek mikor elmúlt annak a veszélye, hogy a fiú nyugtalansága lebuktathat minket. A nyugalom nem maradt fent sokáig, Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Bonnei ránk nézett volna. Hirtelen mindenkiben megfagyott a vér-ha mondhatom így- s próbáltunk elbújni a törmelékek közt ami úgy tűnt be is vált. Alkalmunk nyílt rá, hogy megfigyeljük az eseményeket. A többiek mögött térdeltem, s próbáltam én is szemlélődni, ám ekkor erős fény vakított el mindent, majd mikor a fény gyengébbé vált, egy jókora háromszöget pillantottunk meg, olyan volt, mint valami átjáróféleség.
- Gyerünk fiúk! Pakolás!-utasította az embereit.
- Kapitány, itt van a… -jelent meg az első tiszt is, de mondatát nem tudta befejezni. A kapitánynő kecses, vékony újait a férfi szájára tapasztotta.
- Sssss… -csitította. - Előbb visszaküldeném a hívatlan látogatókat a pozíciójukra, ahol a parancsom szerint kéne, hogy legyenek! - ez egyértelmű volt. Bonnie tudta, hogy ott vagyunk, és most eltökélte, hogy jól elintéz minket. Kisebb pánik lett úrrá rajtunk egy szempillantás alatt, gyorsan ki kellett találnunk, hogyan is ússzuk meg a büntetést, vagy valami rosszabbat.
-Nem lehet...-lett úrrá rajtam a csupasz félelem.- el kell tűnnünk- mondtam kétségbeesve. A többiek is tudták mi a teendő, mégis nehéz volt akár megmoccanniuk is, nem úgy mint Max-nak akin a dermesztő mágiám enyhülni kezdett. A fiú mérgesen sziszegett bosszús szavakat a fogai közt.
– Ti rohadékok! - átkozódott- Ezért még számolunk.-fenyegetőzött. Rémisztő tekintete a lelkemig hatolt, komolyan gondolta a bosszúját, de előbb megpróbált Bonnie felé menni, hogy először őt intézze el, ám ekkor Leena ismét fiúra vetette magát, hogy megakadályozza tervében. A fiú nagyokat ficánkolt, míg végül a fagyasztó mágia annyira meggyengült, hogy lefogta Leena-t s a nyakát is megtudta ragadni.
~Micsoda erőszakosság, ennyire nem tudná kontrollálni a dühét, hogy a saját társára támad?-gondoltam. Max már lesújtott volna féktelen öklével Leena-ra, de Probolus a kegytelen ökölbe csimpaszkodott, megakadályozva ezzel a fiút. Ekkor Stein felrántott a földről, egy mágikus kör jelent meg, majd mintha kimosta volna Max agyát, lecsillapodott, elengedte Leena-t
– Legközelebb nem állók jó magamért! -morgott. Ekkor Stein mindannyiukat megfogott, s hirtelen eltűntünk a helyszínről, még mielőtt Bonnie elkaphatott volna minket. Ismét a téren találtuk magunkat.
~Mi volt ez.?-kérdeztem magamba, miközben erősen szédültem.
– Ez meg mi a pokol volt?-fakadt ki Max felháborodottan.
-Én!-állt elő Stein. Erre akkorát lekevert neki Max, hogy a fiú elborult, már épp készült volna visszavágni, mikor Leena mérgesen nekiesett.
– NORMÁLIS VAGY BAZD MEG? -üvöltötte teli torokból – Mindannyiunkat meg akarsz ölni?!?
– Te meg főleg ne állj az utamba! - ütötte meg a lányt, én csak meredten néztem a két verekedő egyént. Úgy láttam Leena nem szorul segítségre, mintha az ütés amit Max adott neki meg se kottyant volna az idegzetének.
– Mert mi lesz bazd meg? Szétvered a fejem a világfájdalmas képeddel? - akadt ki majd újból behúzott egyet a fiúnak. – ENNEK A KIBASZOTT KUTYÁNAK TÖBB ESZE VAN MINT NEKED!- üvöltötte. Max-nál itt telt be a pohár, lángokba borította testét, majd esett volna neki a lánynak amikor Stein és Galileo lépett elő. Stein kezében egy narancssárga kalapács volt, mellyel Max tarkójára csapva hatástalanította a fiút, Galileo pedig elfogta a feldühödött lányt.
– Elég! - szólt rá határozottan. – Ezzel csak magunk alatt vágod a fát!
– Leszarom! -szabadult ki Galielo kezei közül, de a fiú ismét elkapta és elrántotta.
– ÉSZNÉL LEGYÉL! - kiáltott.
– Igaza van! Bonnie nem sokára itt lesz, és nekünk el kell tűnnünk a szeme elől. - lépett előre Stein aki a vállaira vette az ájult fiút. Leena morgott de végül nem tett semmit.
Miután kiszabadultunk az épületből egy újabb csapat katona estet nekünk. Maxot biztonságba helyeztük, majd neki kezdtünk a harcnak. Bár mindannyian egyre jobban fáradtunk, tartanunk kellett a frontot. Én legalábbis biztosan...egyre jobban kezdtem kimerülni. A sebemen a jég kezdett felolvadni egyre többször éreztem szúró fájdalmat, ami még jobban lelassított a harcban. Ekkor döntöttem el, ha ezt túlélem javítani fogok az állóképességemen, mert a testem nem bírja a megerőltető harcokat. Mai nap is tanultunk valamit. Jégnyilak zápoztak, jégkardommal támadtam aki csak nekem esett, s jégpajzsommal álltam ellen a támadásaiknak. Azonban egyre több hibát vétettem. Előfordult, hogy elhasaltam a saját jegemen, s csak centik választottak el a biztos haláltól. Volt, hogy olyan vékonyra sikeredett a jégkardom, hogy egy csapásra szilánkokra tőrt. A mágikus erőm a végét járta, közeledett a végső támadás amikor Bonnie jelent meg kilépve a bank épületéből. Egy szál zsák, vagy táska vagy akármi nem volt nála, mintha bement volna, szétdíbolt volna mindent, majd elégedett vigyorra elhagyni kívánta a helyet. kardját ismét jó párszor megsuhintotta, ennek köszönhetően a katonák nagyja likvidálódott a téren. Az eleségeink száma megfogyatkozott. Bonnie őrült nevetéssel és vigyorral haladt előre, s mint valami tömeggyilkos vágta le azt aki csak a szeme elé kerül. Persze eközben gondosan figyelt arra is, hogy nekünk mágusoknak ne essen baja, miközben ő a jégpengéivel lövöldözött. Ismét elkapott az az érzés, hogy csodálom ezt a nőt, amiért olyan kiválóan bánik a jégmágiájával, és hatalmas az ereje, a következő pillanatban viszont már utálatot és féltékenységet éreztem, s eltökéltséget, hogy hasonlóan erős legyek, s a jégmágiák egész tárházával rendelkezhessek.
-Vissza a hajóra!-utasított mindenkit ordítva. Miközben kiadta a parancsot, a téren vastag jégréteget teremtett egészen a kikötőig.
~Tökéletes.-gondoltam, majd táskámból kivettem a korcsolyáimat, s a tükörsima jégen szélsebességgel követtem a a kapitánynőt. Eközben ő egy hatalmas jégpengével kettészelte az utcán harcoló katonákat, utat nyitva a mágusoknak akik visszafelé vették az utat a hajóhoz. Próbáltam Bonnie-tól tisztességes távolságban maradni, közben pedig a szélről érkező katonákat légies mozdulatokkal intéztem el a korcsolyám pengéjének a segítségével. Bonnie félelmetes kacaja bezengte az egész várost. Az épületek összedőltek, holtak hevertek a téren ameddig a szem ellátott. Egy pillantást vetettem hátra, s a látványba magam is beleremegtem. Nem hittem el, hogy mindezt mi tettük...akár kényszerből akár nem, de ártatlanokat öltünk...ártatlanokat akik nem ártottak nekünk semmit sem, csak megpróbálták védeni azt ami az övék, megpróbálták védeni ezt a várost ahol éltek...már a gondolatba is beleremegtem, hogy hogyan fogok a céhtársaim szemébe nézni ha egyszer hazakerülök innen, vagy egyáltalán, hogyan számolok el magammal...hogyan nézhetek újra tükörbe ezek után, ezután a bődületes vérontás után. A gondolataimból az ébresztett fel, ahogy a többiek elfutottak mellettem. Utánuk suhantam, majd megpillantottuk a hajót kibontott vitorlával, már várta, hogy szélnek eresszék. A kikötőben egy hatalmas halom hordó hevert. Leena a levegőbe szagolt. A különleges szaglása nélkül is meglehetett mondai, ezek bizony puskaporos hordok voltak, egy nagy adag robbanó lakrimával karöltve vártak a színre lépésükre. Felrohantunk a fedélzetre, ahol Bonnie vigyorogva lépett oda Kegan-hoz.
- Minden bepakoltatok a helyére?- kérdezi Bonnie.
- Igen Kapitány! – hangzik a felelet.
- Helyes. Megkaphatom az aktiválót?
- Természetesen.-mondta engedelmesen, majd egy kis táblát nyújtott oda úrnőjének. A fekete tábla közepén egy piros gomb dudorodott ki. Bonnie a város felé fordul. Elvigyorodott, majd egy határozott mozdulattal lenyomta a piros gombot. S ekkor eljött amire várt. A hordók hatalmas robajjal a levegőbe repültek, szerte a városban, nem csak a kikötőben okoztak hatalmas pusztítást, de a város épületei közül is jó pár a bombák áldozatává vált. Hatalmas, gomolygó füstfelhő lepte el Harboy Bay-t. A látvány vérfagyasztó volt. Lángok csaptak fel, fekete füst lepett el mindet, sikítások süvöltöttek át a városon. Erőtlenül a hajó korlátjának dőltem. A látvány sokkolt, s csak rátett még egy jó nagy lapáttal az eddigi lelkiismeret furdalásomra. A kezem remegett. Lehet csak kimerültségtől, de inkább a lelki összeaszalódásnak tudtam be. Elkeseredett voltam, és a bűn tudtad azonnal marcangolni kezdett.
- Szép volt fiúk! Most pedig irány Lokfar! A mágusok pedig pihenjenek le. Rászolgáltak. Hamarosan úgy is szükség lesz rátok újra. Aludjatok, egyetek, igyatok! Minden a kabinotokba lesz küldve.-hangzott utálatos hangja. Mégis hogy lehetne így pihenni? Ilyen borzalmas képekkel a fejemben. A hajó oldalának dőltem a fedélzeten, majd kicsire összehúztam magam. Arcomat az ölembe temettem, s sírva fakadtam a sokktól, meg ettől az egésztől. Egy pillanatra se tudtam gondolni a pihenésre, vagy alvásra, vagy evésre. Csak a borzalmas sikolyok, a vér a robbanás zaja zengett a fejemben. Megpróbáltam magam nyugtatni, hogy mindezt kényszerből tettem...de ez gyenge érv volt, hogy meggyőzzem magam...
~Tönkre tettünk egy ártatlan várost...megöltünk egy rakás ártatlan embert...nem vagyok mágus többé...
A hajót szélnek eresztették, s újból elindult ez az istenverte bárka ezzel az átkozott legénységgel. Már az otthonomra se tudtam jó szívvel gondolni,hiszen csak az járt a fejemben, hogy szégyent hoztam a céhemre, magamra és Ő rá is...

Mindenki elvonult a saját helyére, ki ki a kabinokba, mások az ebédlőbe, de szinte senki sem maradt a fedélzeten. Az este sötétje lassan ráborult a hajóra, ahogy elterült a fekete vizű óceánon. A Nap lemenő fénye még narancsra festett a vizet, de aztán végleg eltűnt, s csak szürke felhőket, és sikító hideg szelet hagyott maga után. A szél ide-ode cibálta kócos tincseimet, de ez engem egy cseppet sem érdekelt, ahogy a tépő hideg sem, ami lassan a hajóra költözött. A matrózok vacogtak a mardosó széltől, a feljárkáló mágusok is meg megborzongtak, de csakhamar visszatértek helyükre. Annyira szürke volt minden, annyira semmilyen. Tekintetem üveges volt, csak bambultam magam elé, miközben azt sem vettem észre, ahogy a könnyeim egyre csak szöknek alá a szemeimből. A képek filmszalagként peregtek az agyamban. Láttam a vért, láttam a robbanásokat, hallottam a kiáltásokat. Minden annyira éles volt, annyira égető. Hirtelen felálltam. Mint egy élőhalott, támolyogtam a fedélzet korlátja mentén egészen a hajó orrába. A szél ott jobban fújt, mint a korlát mellett, de még így sem zavart, de nem is tisztította ki az elmémet. Lábaim remegtek, de nem álltam meg. Felléptem az hajóorra, először megtorpantam, de végül, remegő lábakkal elindultam előre. A szél ott már szinte orrkánként csapkodott, a könnyeim szinte megfagytak az arcomon. Mikor a végéhez értem a végtelen sötétlő habokba néztem.
~ Talán el kellene hogy nyeljen? Megérdemlem én is a halált, amiért én is csak halált hoztam? Hogyan is tehetném mindezt jóvá? Mi oldhatna fel ez alól...mi a mentségem? Hogy ennek a sátánnak engedelmeskedtem, mentve a saját nyomorult életem? Önzőségből mentettem a saját életem inkább, mintsem mások, ártatlanokét mentettem volna? Mi végre lettem mágus, miért lettem a Fairy Tail tagja...miért is nem haltam ott meg veled? - gondolataim végén zokogásban törtem ki. Felnéztem az égre, talán megváltást kerestem, de nem találtam semmit, még csak a csillagok fénye se szórta meg a nyúzott arcomat, enyhülés sehol nem leltem. A hajóorr legvégén, már megemeltem jobb lábamat, hogy egy lépéssel végre enyhítsek a helyzetemen, végre megnyugodhassak, de ekkor egy hang szólalt meg a hátam mögött.
- Kisasszony!-üvöltött a szélben. Lábamat visszatettem a rúdra, s megálltam. Hangja pillanatra kitisztította meggyötört elmémet, de ugyanúgy a habok végtelenségébe kívántam magam. - kisasszony kérem, mégis mire készül?- kérdezte ijedten. - ugye nem... akar minket hagyni?-kérdezte, de nem válaszoltam. Anoya, ugye?-kérdzte. Meglepődtem, hogy emlékszik a nevemre. Felismertem a fiú hangját. Bár nem hallottam sokat, és nem is ismerem jól, de valahogy az emberek hangja jobban nyomot hagy bennem, mint bármi egyéb. Galileo volt az, s nem értettem, mit is akarhat tőlem. Nem értettem, miért akar megállítani...mikor már úgy sincs értelme semminek...
- Anoya Kisasszony kérem! Ott nagyon veszélyes, a szél sebesen fúj, nem szeretném ha lezuhanna, hiszen akkor...
- És akkor? Akkor mi lesz?- ordítottam.- meghalok igen! De hisz... most csak ez a leghőbb vágyam...- mondtam elhaló hangon.
- Kérem! Ne mondjon ostobaságokat. Semmivel sem lesz jobb, ha ön meghal. Senkinek sem lesz jobb, semmi sem oldódik meg. Azt gondolja, ha most véget vet az életének, mi majd kiszabadulunk? Egyszeriben haza jutunk és többé nem kell ennek a nőnek segítenünk? Nem lesz jobb...nem fog semmit megjavítani...csak fájdalmat és kínt hagy majd maga után. Hát nem várja oda haza sok jó barátja, ismerőse? A céhtársai? Hát nincs senki, akiért élnie kellene?
Szavai elgondolkoztattak. Szemeim előtt lebegtek a céhtársaim arcai, a mosolyuk, a hangjuk csengett fülemben. Felemeltem jobb tenyeremet, melyben ott díszelegtet a Fairy Tail jele.
~ Hogy kiért kell élnem? A létezésem segítene másokon? Gregori...te nem így gondoltad igaz? Azt hitted a haláloddal, jót teszel, s másoknak segíthetsz, legfőképp nekem. Én pedig csak azzal segíthetek...ha életben maradok?
Mi végre lettem én...mágus...?
- Kérem, jöjjön le onnan!- kérlelt, s közben a jobb kézért felém nyújtotta, hogy lesegítsen onnan. Teljesen felé fordultam, majd a könnyeim újból záporozni kezdtek. Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat, majd eldőltem jobbra, s már zuhantam volna a mélybe, mikor Galileo felszökkent, s elkapott, még időben.
- Hát nem megmondtam, hogy veszélyes most itt?- kérdezte, miközben mosolygott rám, s a karjai közt tartott szorosan, nehogy ismét leszédüljek. Levitt a biztonságos fedélzetre, de ott remegő lábaim összecsuklottak, s az erőtlenségtől a földre zuhantam.
-Sajnálom, hogy még neked is csak a gondot okozok...De annyira fáj, nem bírom elviselni ezt a bűntudatot...nem tudom elfelejteni amit tettem.
- De ha meghal, azzal mi lesz jobb? Igen, azok az emberek meghaltak, de nem miattunk. Bonnie az akinek a lelkén szárad majd az ő haláluk. Emiatt ne marcangolja magát. Fontosabb, hogy megértse, azért kell élnie, hogy a bajtársain segítsen, például nekem!- mutatott magára, miközben vigyorgott. És persze mindenkinek aki ennek a hajónak a foglya. Túl kell élnie, hogy aztán együtt kapjuk el ezt a nőt, és álljunk bosszút azokon akiket miatta kellett megölnünk. Higgye el, a bosszúnak eme jó része nem fog elmaradni. Elégtételt nyer minden egyes ártatlan lélek aki az ő bűne miatt szenvedett. Még ön is, nemsokára hazatérhet, ezt megígérem.-súgta, nehogy Bonnie emberei meghallják. Leguggolt mellém, majd puha kezével letörölte a könnyeimet.-kérem, szedje össze magát, szükségünk van önre.-biztatott. Egy kicsit jobban éreztem magam, a megnyugtató szavaitól, de a bűnbánat még mindig mardosta a lelkem. Nagyon nehéz volt összekaparni magam, egy kis lelki erőt gyűjtenem, találnom egy célt, de minduntalan az lebegett a szemem előtt, hogy a Fairy Tail mágusa vagyok, s haza kell jutnom, hogy tisztára mossam a nevem, hogy ezt meg nem történté tehessem, hogy újra büszkén állhassak azok elé akiket szeretek.
Galileo felsegített, majd elkísért az ebédlőbe ahol sikerült pár falatot magamba nyomnom, majd a kabinomban elszunyókáltam.
Másnap reggel mikor Galileo a fedélzetre sétált ismét ott látott a hajóorron állva.
Anoya ne! Nem ér annyit!-kiáltotta, s odafutott hozzám, hogy ismét megmentsem. Felé fordultam, s egy gyenge mosolyt erőltettem magamra.
- Ne aggódj. Most már tudom, mi a kötelességem.-s hogy értse, a jobb tenyeremet a céh jelemmel, melyre mindig is büszke leszek míg élek, felé mutattam. A fiú csak vigyorgott, s bólintott egyet. Megértette mit akartam. Aztán leugrottam hozzá, majd együtt néztük tovább a reggeli napfényben pompázó hullámokat.