Nagyküldetés: Lokfar

- Látom igen! - kacagott fel Bonnie idegesítő hangján. A béklyóba vert mágusok kétrét görnyedve, néhányan valamiben megkapaszkodva lihegtek az előző nyakszorítás után, de biztos vagyok benne, hogy mindegyik gondolatai között ott kavargott, hogy hogyan lehetne ennek a csitrinek levenni a fejét és lerúgni a hajóról. - Én mindig megtartom a szavamat! Igaz fiúk?! - hangja komolyabbra fordult, valami azt súgta, érdemes lesz odafigyelni.
- Igen! - skandálta a tömeg, de hát, mit is vártunk volna tőlük, komolyan?
- Így hát megígérem, ha követitek a parancsaimat, és túlélitek ezt a kalandot, szabadon távozhattok. - Na persze… Ennyi erővel egy sima megbízást küldhetett volna a sötét céhek felé, és nem lennénk itt. - Sőt! Még a mesés kincsek közül is mindannyian választhattok egy darab ékszert, vagy valami csecsebecsét, amit csak akartok. De csak mert olyan kedves, és nagylelkű vagyok!
- Ha szabadon is enged minket, gondoskodom róla, hogy ne fusson ki többé a hajód, te ribanc… - szűrte a szavakat suttogva Sho.
- Kapitány… Ön túlságosan elkényezteti ezt a rakás szemetet! - nyalizott Kegan.
- Ugyan már! Ez a minimum, ha már olyan csúnyán kihasználjuk szegényeket. Méghozzá nem is olyan sokára. Lokfar előtt teszünk egy kisebb kerülőt, ahol szükségünk lesz a drága kis mágusaink erejére… - fejezte be, aztán odébb álltak Kegannal.
Leena azonban valami megmagyarázhatatlan módon tett néhány lépést, hogy közelebb jusson az elvonuló „párhoz”, egyszerűen nem tudtam arra gondolni, hogy nyugton akar maradni így követtem. Pár lépés után azonban egyszerűen megállt, nem csinált semmit, csak fülelt. Hát persze, hiszen sárkányölő, olyan a hallása, mint a radar! Majd megkérdezem mit hallott, hátha valami fontos, bár kétlem, azt nem itt, mindenki előtt beszélnék meg. Végül, amikor Bonnie elvonult a kabinjába, Kegan ismét megtámasztotta a korlátot, és kiadta a parancsot a legényeinek, hogy tereljenek minket birkamód a szállásunkra.
A kalózok hangyaként rajzottak körül minket, és egy csoportba összegyűjtve őket a raktér felé vezető ajtóhoz kísértek. Leena szinte remegett. A dühtől, vagy a tehetetlenségtől, fogalmam sincs, de nem itt volt a helye. Nem mutathatunk gyengeséget, megfogtam a kezét, és igyekeztem egyetlen szó nélkül sugallni, hogy nyugi, menjünk lefelé.
- Majd lent. - súgta, bólintottam, és magam elé húzva elindultunk lefelé. Szerencsés véletlen volt-e, vagy a sors játéka, de Max és Probulus is előttünk lépkedett, sőt, közvetlen mellettünk jött Anoya is, akit gyorsan meg is szólított Leena.
- Leena? - nézett fel a lány szinte ijedten, valószínűleg nem számított ránk, vagy csak elgondolkodott annyira, hogy ne vegye észre, hogy pont mellette vagyunk.
- Üdv. - köszöntem egyhangúan, semmi kedvem nem volt jópofizni, és nem is volt itt az ideje. De azért meglehetősen ígéretesnek tűnt, hogy a csapat, akit ismerünk, itt van, most el kell intéznünk, hogy közel is maradjunk is.
- Szia. - szólt Sho, ő még nem ismerhette Anoyát, már nem is emlékszem, hogy a tojása velem volt-e már, amikor találkoztam a lánnyal, de az biztos, hogy nem ismerhette.
Egy sebhelyes kalóz tovább noszogatta a bandát, így Leena már előkészített kérdése vissza lett nyelve, és tovább fortyogott magában, ahogy haladtunk lefelé.
- Ráérünk még szétvágni a bandát, nyugi. - próbáltam nyugtatni Leenát, fogalmam sincs, hogy mennyi sikerrel.
- Üdvözöljük Önöket a fedélzeten! - vigyorgott.
- Érezzék jól magukat, és most, takarodjanak a szobájukba! - üvöltött ránk, és betuszkolták Leenáékat az első szobába, az első pillantásra meg tudtam mondani, hogy három személyes, egy emeletes, és egy sima ágy volt berakva a kabinba, tettettem, hogy megbotlottam, és közben utánuk löktem Sho-t is. Aztán tovább haladva, ahogy feltárult előttünk a következő ajtó Leenáék szomszédságában, olyan lendülettel mentem be, hogy magammal sodortam az előttem haladó Probulust és Maxet is. persze nem véletlenül… Azonban, nem gondoltam, hogy ilyen ellenérzéseket vált ki Maxből.
- Ha ezt még egyszer meg mered ismételni, eltöröm a karodat! - fordult felém olyan szemekkel, mint aki meg akar ölni.
- Nyugi nagyfiú, tartogasd a kalózokra. - intettem csendre. - Láttam Web Valleyben, hogy kemény legény vagy, nem kell bizonyítanod. Nem kell bírnod az arcomat, de össze vagyunk zárva, és akkor jutunk ki innen élve, ha nem marjuk egymás torkát.
- ez még nem jogosít fel arra, hogy… - kelt ki magából, de Probulus szintén leintette, már éppen mondott volna valamit, amikor én is leintettem a párducembert.
- De, feljogosít, együtt kell maradnunk a többiekkel, akiket ismerünk, ők pedig itt vannak a szomszéd szobában! - emeltem fel végül az én hangomat is. Elhatároztam, hogy bármilyen kemény legény is, még ha erősebb is nálam, akkor se fogom hagyni magam. Lehet, hogy a hősi halált keresi, és azt próbálta burkoltan elmondani Probulus még a fogadóban, de engem hagyjon ki belőle. Rám van bízva Sho, és Leena, az én dolgom, hogy őket kivigyem innen lehetőleg úgy, hogy hajuk szála sem görbül, ha meg akar halni, tegye, de ne itt, és ne most.
Max reakciója egyszerű volt, és nem burkoltan megvető. Horkantott egyet, aztán kiköpött, én pedig felülemelkedtem azon, hogy ezt lereagáljam.
Leültem az ágyam szélére. Most, ha nem fegyvermágus lennék, elkezdeném kipakolni mindenem, de így egyetlen csomagom sem volt, amit húzgálni kellett volna magammal. A Stormbreaker kesztyűket és csizmákat már elég régóta viseltem, hiszen a fedélzeten is láttam, hogy még így is segítségemre vannak, hogy nem használtam eddig mágiát. Viszont mostantól ha le akarom cserélni vagy egyszerűen lehúzom és az ágyam körül tartom őket, vagy elfelejtem a cserét. Ameddig lehet, nem akartam megmutatni, hogy fegyvermágus vagyok, s habár a hátamon lógó kard talán sejtette ezt a dolgot, de bárkinél lehetett fegyver… Arashi is tűzmágus, mégis hord magával kardot, Alice is tűzmágus, és ha jól emlékszem egy méretes kaszával hadonászik…
Az ajtót nyitva hagytam, és figyeltem a folyosón járó embereket. Nem volt mit beszélgetnünk Max-el, és Probulus is elfoglaltnak tűnt, így inkább figyeltem, hátha felbukkan valami ismerős, akivel tovább bővülhet a csapatunk. Végre volt egy kis időm gondolkodni.
Bonnie nem egyszerű kalóz, ezt az is megmondja, aki csak most találkozott vele, az, hogy ilyen tervet eszel ki nem egy hétköznapi szakállas mosdatlan rumszagú kurafira vall, aki csak lopni akar. Ráadásul ért a mágiához, úgyhogy több mint valószínű, hogy mágus. Mivel a tengeren van, valószínűen víz, szél, vagy esetleg talán jég mágus, hiszen ha ép ésszel belegondol az ember, miért tanulna olyan mágiát, ami nem lehet hasznára az életében? Őt pedig a vízhez köti a hajója és az életmódja. Talán még fegyvermágiát tudok egy kalóz kezébe képzelni…
Kegan egy csöppet rejtelmesebb figurának tűnt. Valami azt súgja, hogy ő is mágus, végül is egy mágia nélküli legénységet két erős mágusnak nem feladat irányítani, a tisztelet alapból megvan, ha valami miatt mégis ki kell harcolni azt, mi sem egyszerűbb, mint egy tűzlabdát belevágni a legközelebbi zendülőbe… De arról tippem sem volt, hogy ő milyen mágus lehet. Az egyetlen, amitől igazán rettegtem az, hogy archív mágiával már rég turkál a fejünkben… Az lenne a legnagyobb baj, bármilyen tervet is szőnénk, dugába dőlne azonnal.
Ahogy így gondolkodtam a nyitott ajtónál, egy ismerős fickó ment el az ajtó előtt. Csak futólag, látásból volt ismerős, talán pont a fogadóból. Felálltam, és kiléptem a folyosóra, Leena éppen ekkor zárta be az ajtót maga mögött, így nem is a srác után indultam, hanem rájuk nyitottam egy kopogás után.
- Gab! - könnyebbült meg Leena. - Az a fiú az előbb… - kezdte, de nem tudta befejezni, olyan volt, mintha keresné a szavakat.
- Ismerős volt, csinált valamit? - tértem a lényegre, ahogy leültem Leena mellé.
- Hát… - szólt Anoya, mintha ő is tudna valamit, de Leena folytatta.
- Érdekes dolgokat ööö, izé, mondott, vagy nem is tudom.
- Ezt hogy érted? - ráncoltam a homlokom, nem tudtam, hogy mire gondol.
- Ez most hülyén fog hangzani, de valahogy a fejemben beszélt. Azt mondta, Bonnie mágus, valószínűleg jégmágiát használ. Meg, hogy Kegan jégkirálynőnek hívja, és, hogy nagyon furcsa kapcsolat van köztük.
- Archív mágia. - szólt Sho. - Amit Probulus is használt. - bólintottam.
- Mondott mást is? - kérdeztem tovább.
- Nem. Csak ennyit. - rázta meg a fejét Leena.
- Ez meglehetősen kevés infó - ráztam meg a fejem. - azonban legalább a srácra lehet számítani, ennek örülök. A kapitány és az első tiszt az első perctől gyanús volt, hogy mágus lesz. De több infó kell.
- Valakit ki kell faggatnunk. - mondta Anoya, és igaza volt, bólintottam.
- Tény, de minimalizálni kell a kockázatát annak, hogy a lebukjunk. Milyen mágiával bírsz, Anoya? - Amikor legutoljára találkoztunk jég volt, tanultál mást is? - kérdeztem, és ő készségesen felelt.
- A jég mellé tanultam rúna mágiát. Azt hiszem, hasznunkra lehet pár törvény, amit én készítek elő. Persze, ez nem egyszerű mágia. Időre van szükségem, hogy jól sikerüljön.
- Mennyi időre? - kérdezett közbe Pascal.
- Az mindegy. - legyintettem.
- Hát, minimum tíz percre, de negyed óránál nem többre.
- Utálom ezt mondani, de lehet szükség lesz Carmenre. - húztam el a számat, ahogy Leenára néztem. Nem volt éppen a szívem csücske a nő, de sokkalta dörzsöltebb volt, mint Leena, és talán hasznát vesszük.
- Sajnos még terve is van… - sóhajtott fel Leena, amit én nem feltétlen gondoltam sajnosnak, az én fejemben is volt már egy vázlat, de túl kockázatos volt, én pedig siettem megmagyarázni a terv első részét.
- Ha Anoya fel tud írni egy képletet, amit hazugságvizsgálóként használhatunk, a kabinban annyi ideje van rá, amennyit akar. Elkapunk egy őrt, és kifaggatjuk.
Te is úgy gondolod, hogy Carmen ki tudna belőlük szedni némi infót? - kérdezte Leena egy grimasz kíséretében, én némán vártam egy másodpercet, aztán vonakodva, de bólintottam.
Leena felsóhajtott, és megpróbált koncentrálni… vagy éppen elengedte magát? Fogalmam sincs, a lényeg, hogy hajába rózsaszín tincsek keveredtek miután utolsó szavai elhagyták az ajkát, és arra kérte, hogy ne engedjen Carmennek valamit… amit nem tudtam, Pascal pedig megígérte, hogy így lesz.
- Csá szépfiú! Borzos! - tudta le a köszönést gyorsan a friss jövevény, amit mind szótlanul tűrtünk. Valahol élt bennem a szándék, hogy egyszer elbeszélgessek ezzel a lénnyel, vagy… nem is tudom kivel, de ez nem most lesz.
- Nos, látom csak elismerted tökéletességem, nagyon helyes! - csendült az elismerés felém, ami elsőre talán még hízelgőnek is hangzott, de le kellett lomboznom…
- Igazából, a dörzsöltségedet ismertem el. Bármilyen tipp, hogyan kapjunk el, és vallassunk ki egy őrt? Az én tervem az lenne, hogy elkapunk egy gyanútlan fickót a folyosón, a képlet segítségével kivallatjuk, aztán kinyírom és kidobom az ablakon, a fedélzetre küldünk valakit aki majd elkezdi szajkózni hogy az egyik részeg senki beleesett... Ez elméletileg működne, de gyakorlatilag félek nem, és nem csak az én életemmel játszunk. - ha csak az enyém lett volna a tét, akkor gondolkodás nélkül megjátszom.
- Hát, jól teszed, mert ez faszság. - foglalta össze a véleményét. Ha megölünk valakit fel fog tűnni, erre mérget vehetsz és előbb utóbb rá jönnek. - fel-alá kezdett járni a kabinban. - Megölni felesleges, elég lesz pár üveg bor, meg egy kis altató. Keresünk néhány félnótás barom arcút, akik vevők egy ki szeszre, persze csak egy vagy két üveget adunk neki a többit megtartjuk nekem! - húzta széles vigyorra a száját.
- Na, azt már nem! - csattant fel Pascal. - Ez Leena teste, nem a tiéd! Ne is álmodozz róla, hogy…
- Kussolj gyík, itt nincsenek olyan jó pasik! - mondta, és visszatuszkolta a zöld lényt a mellei közé… önkéntelenül is tudtam már, hogy mit kellett megakadályoznia Pascalnak… - Tehát egy üvegbe altatót rakunk, az a miénk. Úgy teszünk, mintha innánk, a másik üveget nekik adjuk hagy igyák csak meg. Amíg isznak, lehet faggatózni, ha meg itták odaadjuk a miénket. Nem kell majd nekik sok és kidőlnek és megfelelő mennyiségű altatótól semmire nem fognak emlékezni. Minden infot eddig kell megszereznünk, aztán ha már alszanak, otthagyjuk őket, és ha felkelnek semmire sem fognak emlékezni. - fejezte be.
- És, ha hazudnak? - kérdete Pascal, de hát erre már tudtuk a választ.
- Erre lesz Hófehérke rúnamágiája. - mutatott Anoyára, ő meg csak bólintott. - Akkor ahogy Gabriel mondta, írj fel egy képletet, a szabály; nem hazudhatunk! - tehát senki… Talán ha végzünk az őrrel, elkapom egy pár szóra Carment…
- Értettem! - csapta rá Anoya, mintha csak a felettesét hallotta volna. Egy kicsit zavart, nem ilyen nőnek néztem, de lehet, hogy csak felülemelkedett a dolgon a közös ügy érdekében, ahogy én tettem Max-el.
- Egyébként, a savanyú képű és a szőrmók hol vannak? - kérdezte, fogalmam sincs, hogy mire gondolt, ám amikor Max kis híján átszakította a közfalat leesett.
- Ó! Édes! - mosolyodott el. - Azt hiszem, máris megkedveltem. - még szélesebb vigyort húzott az arcára. - Tehát, szükségünk lesz egy kis borra, és altatóra, de ezt bízzátok rám. Fehérke, te menj, és szerezz némi kalóz göncöt! Ti meg fiúk foglaljátok addig le magatokat, amíg vissza nem jövünk.
- Azt hittem csak a képlet felírása lesz a feladatom, de ez sem okoz gondot. - vonta meg a vállát Aonya, amire Carmen még rá is pakolt.
- Hát, ne is okozzon!
- Vindisha, segíts Anoyána! Ha elterelésre lesz szükség, akkor azt majd megoldom… - mondtam, aztán visszaindultam a kabinba, megálltam az ajtónál, és megtámasztottam a félfát.
Merem remélni, hogy ezek a kalózok babonások, mert akkor a szellemeket elég lesz bevetni, hogy eltereljem a figyelmüket, hogy Anoya és Sho tehessék a dolgukat… de ha nem…
- Gondolom, hallottad a tervet. - szóltam, aztán rövid csend után bentebb léptem Maxék ágya mellé. - Ha a seidr mágia csődöt mond, lehet, hogy egy hangosabb veszekedés, vagy egy műbunyó is el kell majd. Hangsúlyozom, mű. Ha erre kerül a sor, én spórolok a mágiával, még semmit nem használtam, és ameddig nem kell, nem is fogok, elterelésről van szó, nem pedig egymás péppéveréséről. - fejeztem be, aztán visszasétáltam az ajtóhoz, és a folyosót - főleg a lányok ajtaját - figyelve vártam, mikor kezdhetjük meg az akciót.

- Látom igen! – nevet fel a Bambi is kislányos hangján, miközben ismét lefejeltem a korlátot. – Én mindig megtartom a szavamat! Igaz fiúk!? – kérdezte.
A válasz egybehangzó kiáltás volt, valósággal egy emberként kiáltottak fel:
- Igen!
- Így hát megígérem, ha követitek a parancsaimat és túlélitek, ezt a kis kalandot szabadon távozhattok. – kiáltotta.
Ha ez igaz is volt, nem változtatott semmin, a céljaim ugyan azok maradtak vele kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy egy kalóz szavára ostobaság adni.
- Sőt! Még a mesés kincsek közül is mindannyian választhattok egy darab ékszert vagy valami csecsebecsét, amit csak akartok.
Nem érdekeltek a fölösleges tárgyak és a pénz. Csak annyi holmit tartottam magamnál, mait az utazások során, önmagamon hordva gond nélkül elviseltem. Röviden szólva: ruházatom és az Arthurtól kapott láncom. A vagyon pedig hidegebben hagyott, mint az a tengerfelszínen úszkáló halürülék ott lent.
- De csak mert olyan kedves és nagylelkű vagyok! - nevetett fel.
A homlokom ismét hatalmasat csattant a hajókorláton.
- Kapitány… Ön túlságosan elkényezteti ezt a rakás szemetet! - jegyezte meg Bundás, akivel külön elszámolnivalóm volt. Nem szerettem, ha átvernek, különösen nem, ha ilyen csúnyán.
- Ugyan már Ez a minimum, ha már olyan csúnyán kihasználjuk szegényeket. Méghozzá nem is olyan sokára. Lokfar előtt teszünk egy kisebb kerülőt, ahol szükségünk lesz a drága kis mágusaink erejére…
Fejem ismét csattant egy nagyot, s nagyon nem tetszet, amit hallottam. A szükségesnél feltétlenül több őrültségükbe nem akartam belemenni, amíg a nyakörv rajtam van. Nem mintha lett volna választásom…
- Rendben fiúk! Mutassátok meg a vendégeinknek a szobáikat! – szólalt meg kisvártatva Bundás.
Rövidesen egy kalózpáros lépett oda hozzánk.
- Héj, mint csinálsz te foltoska? – mordult fel az egyikük.
Én erre abbahagytam a hajókorlát fejelgetését, majd tekintetem lassan a párosra fordítottam.
- Hóóó! Nézd már, játssza a keményfiút! Azt hiszi, hogy beijedünk tőle, ha csúnyán néz ránk. – gúnyolódott az amelyikük fogsora egy gereblyére emlékezett.
- Egy kutya hiába veszett, ha láncra van verve… - kacagott fel. – Na jól van, lódulj, te foltoska! – parancsolt rám a békaképű.
Brekkancs és Gereblye ábrázatát mélyen az emlékezetembe véstem, mert velük is akadt elszámolnivalóm. Szerencsére nem volt őket nehéz memorizálnom, hiszen arcuk jellegzetes volt, viszonylag. Probulus csak idegesen figyelt, valószínűleg attól tartott, hogy meggondolom magam és eldobom az életemet, hogy ennek a két nagyszájúnak betörjem az arcát. Persze az emlékezőm félelme alaptalan volt, mert nem állt szándékomban öngyilkosnak lenni. Gnoryll akkor sohasem fogadott volna be a csarnokaiba.
Két szinttel vezettek minket lentebb, ahol megannyi kabin volt. És persze mivel mindenkit egyszerre akartak elszállásolni, ezért egy kisebb tömeg alakult ki. Igaz szellős volt a tömeg, de a szűkös folyosón nem volt egyszerű feladat keresztülmasírozni. A sors igazságot szolgáltatott, s egy óvatlan pillanatban Brekkancsot az egyik kalózkollégája véletlenül nekem lökte. Nekem több sem kellett, bakancsom sarkával kegyetlenül megtapostam a fickó lábujjait, majd egy sebes morzsolást követően továbbmentem. Az általam oly annyira utált tömeg, most segített rajtam, mivel a fájdalmasan nyögdécselő Brekkancs senkit sem tudott felelősségre vonni, bármennyire is szerette volna. Nem lehetett benne biztos, hogy a tömegben ki volt az, aki véletlenül megropogtatta a lábujjait.
Egy váratlan pillanatban Probulust és engem valósággal belöktek az egyik éppen üres kabinba. Hátrafordultam, hogy megnézzem melyik kalóz mocsok volt az, de hibás volt a feltételezésem. Bicskás volt az, akit korábbról ismertem.
- Ha ezt még egyszer meg mered ismételni, eltöröm a karodat! – szóltam rá, mert nem szerettem, ha lökdösnek, pláne nem ha idegenek és teljesen váratlanul.
- Nyugi nagyfiú, tartogasd a kalózokra – intett csendre, amit nem tudtam tolerálni. - Láttam Web Valleyben, hogy kemény legény vagy, nem kell bizonyítanod. Nem kell bírnod az arcomat, de össze vagyunk zárva, és akkor jutunk ki innen élve, ha nem marjuk egymás torkát.
- Ez még nem jogosít fel arra, hogy… - nem tudtam befejezni, mert Probulus leintett.
Az istenek fintoraként Probulus sem tudott okoskodni, mert Bicskás tovább folytatta az ömlengését.
- De, feljogosít, együtt kell maradnunk a többiekkel, akiket ismerünk, ők pedig itt vannak a szomszéd szobában!
Akik eddig velem együtt maradtak azok mind meghaltak, egyedül a pánikgép Probulus vészelte át eddig. Neki is azért sikerült eddig éltben maradnia, mert mikor már az életéért sikoltozott, akkor kimentettem. Egy halott emlékezővel nem érek semmit, ezért ilyenkor sohasem volt választási lehetőségem.
Nagyot horkantottam, majd tekintetemet oldalra fordítottam, egy hatalmasat köptem.
A kabin nem sokkal volt nagyobb, mint egy cella, viszont berendezése valóságos szállodához méltó volt. Asztal, szék, láda, és két ágy, amelyik közül az egyik szintes volt. Már majdhogynem azt hittem, hogy egy groteszk nyári vakációra raboltak el a kalózok. Nem szoktam hozzá az efféle luxushoz. Leültem a szintes ágy szélére, s néhány pillanatig csak bámultam magam elé. Probulus a felső szintet foglalta be, és amint kényelembe helyezte magát máris hallottam a már ismerős lapok sercegését. A macska elővette a naplóját és írni kezdett, valószínűleg attól tartott, hogy ez lesz az utolsó közös kalandunk.
Eldőltem az ágyamon, lábaimat bakancsostól feltettem, mit sem törődve a tisztasággal, aludtam már lószaros pajtában is, nem csak egy kissé koszos ágyban. Tekintetemet Probulus mélyen az ágy felső szintjének vázszerkezetébe fúrtam, és egyre csak azon gondolkoztam, hogy mekkora hülye voltam. Mekkora hülye is voltam, amiért szinte tapsikolva vettem be Bundás defektes hazugságát.
A kormány mióta adná nekünk egy általa finanszírozott expedíción talált kincseket? Egyáltalán hogy a fenébe került Bundáshoz az a karkötő, ha ő maga sohasem járt Lokfaron? Hogyan került hozzá egyáltalán? Miért nem jutottak eszembe ezek a pofonnál is egyszerűbb kérdések akkor? Hogy lehettem ekkora majom? Már csak a banán hiányzott a kezemből…
- Szerinted melyik a jobb? – törte meg a csendet Probulus, odafent. - Ezek a kalózok, vagy a villámpengéjűek?
A kérdés kiszakított a gondolataim közül, s csak ekkor vettem észre, hogy Bicskás eltűnt.
- Ezek szánalmasak a villámpengéjűekhez képest. A Villámpengéjűeknek nincs szükségük mágusok segítségére.
- De mikor Hamnirral találkoztatok velük, akkor pont rabszolgákat gyűjtöttek be.
- Rabszolgákat, akiket házimunkára szántak, áldozatoknak a rituálékhoz, vagy esetleg a ferde hajlamú villámpengéjű urak ágyasainak.
- Oh, igaz is… Erre emlékszem.
Ösztönből majdnem visszakérdeztem, hogy erre ugyan honnan is emlékezne, ha ő ott sem volt, de ekkor eszembe jutott, hogy valószínűleg életem minden emlékét átnyálazta már a fejemben.
- Egyébként a savanyú képű meg a szőrmók hol vannak? – hallatszott át a szomszédos kabinból a beszélgetés, ami már jó ideje tartott. Sárkányölő mivoltomnak köszönhetően hallottam, hogy miről beszélnek, de igazából nem érdekelt és oda sem figyeltem rá, leszámítva az utolsó elhangzott kérdést.
A kérdésre válaszul egy hatalmasat ütöttem kabin falába, jelezvén a idióta tyúknak, hogy hol vagyok.
- Ó! Édes! Azt hiszem már is megkedveltem! – érkezett még egy válasz.
- Hé ő ki lehet? – tette fel a nagy kérdést Probulus. – Leena nem lehet, ő nem ilyen! Akkor ta…
- Érdekel is az engem… - morogtam Probulusba fojtva a szót, majd az oldalamra fordultam, s megpróbáltam elaludni, már ébren lenni sem volt kedvem.

6

Jonathan: Az elhatározásod után elindulsz és megkeresed a hajó szerencsejátékosait. Elég sokan vannak a hajón és mindig sok a tennivaló, ez már a fedélzeten is látszik, ahol állandóan tartózkodik és tevékenykedik legalább harminc-negyven kalóz. A fedélközben már ritkásabban fordulnak elő, néha egy-két ember futólag. Lentebb a raktérben már más a helyzet. Oda csak a hajó elején lévő lépcsővel lehet lejutni, de a lépcsőtől megtett néhány lépés után már hallani lehet a kiáltozásokat és heves vitákat, vagy épp vidám éljenzést. Közeledve a ládák és hordók takarásában rátalálsz hét kalózra, akik hordókkal körbevettek egy ládát és azon játszanak valamiféle kockajátékot. Mikor megjelensz nem is igazán vesznek rólad tudomást, csak ha valamilyen hangot hallatsz, vagy már nagyon a képükbe mászol. Először megdöbbennek rajtad, de mikor észreveszik, hogy csak egy fogvatartott mágus rögtön megnyugszanak és csipkelődni kezdenek veled. Nem is kell sokat kertelni őket, hogy bevegyenek a játékba, ugyanis a csipkelődések elég erőteljesen arra utaltak, hogy nem mernél beszállni a játékba. A tét igazából lehet bármi, ők mindent elfogadnak, aminek van értéke. A kockajáték rád van bízva, amit gondolsz. A kalózok elég keményen játszanak, legalábbis közülük kettő igencsak veszélyes ellenfél és ritkán vesztenek. Mivel nem tudom pontosan mit szeretnél kideríteni, azt körülbelül megfogalmazva várnám tőled valahol, amire majd válaszolok, hogy azokból mit sikerült megtudni és esetleg mit nem.

Anoya, Sho: Nektek ruhát kell szerezni, ám fogalmatok sincs, hogy honnan. Kóvályogtok egy ideig a hajón, mígnem egy mellettetek elhaladó kalóz páros beszélgetéséből rájöttök merre is van a kalózok hálója. Pont azon a szinten, ahol a ti kabinotok is, csak a hajó orrában (A beszélgetés lehet annyi is, hogy pont kiszúrjátok, ahogy kilépnek az ajtón, az egyik nyújtózik egy hatalmasat és megjegyzi a másiknak milyen jót is szunyált végre). Benyitva a torkotokban dobog a szívetek, ugyanis nem kis rizikót vállaltok. Bent legalább húsz kalóz alszik függő- vagy épp emeletes ágyakon. Ha akár egy is felébred nehezen tudnátok kidumálni magatokat. Körbenézve észrevesztek egy kisebb kupac ruhát a kabin legvégén, pont a hajóorrban. Az út odáig körülbelül tíz méter. Óvatosan haladtok (vagy csak az egyikőtök), ám nagyjából az út felénél az egyik lépésnél hatalmasat reccsen a deszka. Erre az arcotokból teljesen kiszökik a vér és a szívetek már olyan hevesen kalimpál, hogy a mellkasotok lüktetése, még ruhán keresztül is látszik, ha valaki jól megnézné. A reccsenésre többen is mocorogni kezdenek, ám némi motyogás után csak átfordulnak a másik oldalukra. Amint elmúlt a veszély és visszanyomtátok a torkotokból a mellkasotokba a szíveteket lehet tovább haladni. A kisebb ruhakupacban van mindenféle ruha és összesen hat embert lehetne belőlük teljesen felöltőztetni. Ám arra gondolj, ha mind eltűnik az felfog tűnni. Maguk a ruhák varrása néhány helyen elszakadt, akadt pár lyuk is rajtuk, de a fő probléma inkább az izzadt, mosdatlan bűz jelentette, ami a ruhából áradt. Kifelé menet szerencsére már nem reccsen a deszka, főleg, hogy nagy ívben elkerülésre került. A felmarkolt ruhák száma egy és hat között terjedt (egy ruhát írtam, de nem ruhadarabra gondoltam, hanem, hogy egy emberre elegendő). Feladatotok első része, így sikeresen teljesült.

Carmen: Kilépve a kabinból elindulsz egy kisebb portyára, hogy valamiféle mámorító löttyöt szerezz. Akár jobban körbenézhetsz a hajón nagyvonalakban, vagy céltudatosan a fedélzetre tarthatsz, ahol általában a konyha található. A fedélzeten legalább harminc-negyven kalóz tette a dolgát. Sikálják a padlót, fényezik az ágyúkat, kötözik a köteleket, vagy csak pakolásznak. Nem sokkal a fedélzeten tartózkodásod után észreveszed, ahogy a hajóorr bal oldali kabinjából kijön egy alak ezüst tálcával és búrával a kezében, ami nyílván az ebédet rejti. Óvatosan végig megy a fedélzeten és a hajótatnál felmászik a lépcsőn és egyenesen a kapitány kabinjába tart. Ezzel pedig egyértelművé vált hol is található a konyha.

Gabriel, Max, Probulus: Anoya-éknak nem volt szükségük figyelemelterelésre, legalábbis az csak rontott volna a helyzetükön. Így hát egyelőre maradtok a kabinotokban. Néhány perc elteltével az ajtótokon három kopogtatás után egy fehér öltönyös, szemüveges, ismeretlen alak lép be. Elmondása alapján hallotta a beszélgetést és látta, hogy a szomszédból Gabriel ide jön és gondolta, hogy a két kabin igazából egy csapat. Ő is szeretne segíteni nektek a partnerével (ő nincs ott) és egyetértenek a csapat dologgal. Ők is szeretnék ezt túlélni és ez esetben minél többen összekell tartanotok. A srácot John Egbert-nek hívják és a Blue Pegasus tagja. Elmeséli, hogy számos megbízása volt már hajókon és valamicskét konyít hozzájuk. Elkezdené rajzolni a körülbelüli alaprajzot, de Probulus leveszi ezt a terhet a válláról. John engedélyével a kívánt információt letölti a fejéből, majd telepatikus kapcsolattal minden csapattag fejébe áttölti. John ezen kívül elmeséli, hogy sajnos ezt az alaprajzot ne vegyétek teljesen kézpénznek, mivel pont ennél a hajótípusnál jött divatba a különböző módosítások és átépítések. Szóval az amit kaptatok egy standard Galleon hajó alaprajza és csak reméli, nem kapott nagy átalakítást.

Carmen: Épp indulnál el a konyha felé, mikor valaki hirtelen megfogja a csuklódat és visszatart.
- Én a helyedben nem tenném.
Megfordulva egy laza viseletű öltönyös, fekete hajú fickó áll előtted. Kifejti, hogy ő a szomszéd kabinból való és hallotta a beszélgetéseteket a partnerével együtt. Szeretne beszállni és az alap elgondolásotok tetszik neki, de a konyhás akciódat nem tartja jó ötletnek. Szerinte túl sokan vannak épp a fedélzeten, ráadásul még a konyha is bizonyára dugig van. Észrevétlenül esélytelen lenne megszerezni az italt, ha meg a figyelemelterelést választják, annak könnyen megihatják a levét. Nem kis galibát kéne ahhoz okozni, hogy legalább negyven ember figyelmét magukra vonják. Ebben a pillanatban érzed, hogy megnyílik egy telepatikus kapcsolat a fejedben és valaki (nyílván Probulus vagy a másik fiú) feltölti a hajó alaprajzát. A srác észreveszi rajtad a döbbenetet vagy legalábbis valamiféle reakciót a töltésre és megjegyzi, valószínűleg a partnere épp most lépett kapcsolatba a te társaiddal. Felajánlja, hogy mennyetek le inkább hozzájuk, sőt neki még dugi piája is van a kabinjában a táskájába, ami elég lesz az akcióhoz, ráadásul az altatással se kell foglalkoznod, azt ő elintézi. Lefelé menet bemutatkozik, Galileo-nak hívják és hangmágia a szakterülete.

Anoya, Sho: Ahogy kiléptek a kabinból megpakolva ruhákkal érzitek, hogy valaki telepatikus kapcsolatba lépett veletek és tölti fel a fejetekbe a hajó alaprajzát. Így hát visszaindulnátok a kabinotokba, de zajt hallotok felülről. Valakik jönnek le a lépcsőn. Pánik helyzet alakul ki, mivel elég nehéz lenne kimagyarázni, hogy mit keres két „fogolynál” használt kalózruha. Gyorsan elbújtok a lépcső alá egy láda mellé reménykedve, hogy nem vesznek titeket észre. A lépesek aztán eltűnnek. Úgy tűnik tovább álltak és titeket nem vettek észre. A sok stressz után végre kicsit nyugodtabban mehettek vissza a kabinba.

Törvényes céh csapat: Összegyűltetek újra immáron két új taggal és megvannak a szükséges eszközök is. Galileo hozott a táskájából egy üveg alkoholt, John alaprajzzal szolgált nektek, Anoya pedig megszerezte a ruhákat. Most már csak a konkrét terv kidolgozása szükséges innen hogyan is tovább, amiben a két fiú segítségetekre lenne.

A hajóról és a kalózokról általában
Ami kiderült számotokra, tapasztalat, beszélgetések vagy épp feltöltés által, hogy a hajó hetven méter hosszú és huszonegy méter széles, háromárbocos Galeon osztályú hajó, talán kisebb módosításokkal. A legénység körülbelül száztagú lehet és ebből hetven valahányan vannak egyszerre szolgálatban. A kalózok nem igazán törődnek azzal, ha a fedélzeten vagy a többi szinten mászkáltok, amíg nem akadályozzátok a munkájukat vagy nem csináltak valami felettébb gyanúsat. Beszólogatni se nagyon szólogatnak, mivel eléggé elfoglaltak, hacsak nem unatkozik, de olyat ritkán látni. Egyikük se fél tőletek és nem tart komoly fenyegetésnek, nyílván a nyakörv miatt.

1 – Kabin: Anoya, Leena, (Pascal), Sho
2 – Kabin: Gabriel, Max, Probulus
3 – Kabin: Jonathan, (Moi)
4 – Raktér: ládákon és hordókon kalózok kockáznak
5 – Kalóz háló: bent van szennyes ruha, de alvó kalózok is
6 – Konyha: négy-öt kalóz állandóan tartózkodik bent


Határidő: augusztus 15.

Carmen felhúzta kapúcniát amíg a folyóson haladt, így biztonságosabbnak érezte a közlekedést. Hajuk színe látványosan különbözött, és tartott attól hogy Grendy akit ő csak Pincsinek nevezett kiszúrhatja. Ismerte már azt az arcot, képmutatót álnok számító nem több, és azt is tudta az ilyenek lehetnek a legveszélyesebbek. Halk léptekkel haladt felfele a lépcsőn, szerencséjére senki nem volt épp a folyóson. A hajó ringatózása kissé idegesítette, jobban szerette a szilárd talajt. Felfelé lépkedve a lépcsőkön azon gondolkozott mit szerezzen meg előbb? Az altatókat vagy a piát? Tekintve hogy fogalma sem volt hol találja őket, úgy döntött a könnyebbel kezdi, és mélyet szippantva a hűs tengeri levegőből keresgélni kezdett. A fedélzeten a helyzet változatlan volt, matrózok sürögtek forogtak, volt aki a padlókat sikálta lóhalálában, mások pedig az ágyukról igyekezte a nem létező koszt is lekaparni.
” Cöhh…” - fújt rájuk, ahogy szétnézett, és megérezte bűzöket. ” Mocskos disznók…” - jegyezte meg és lassú komótos léptekkel indult el. Az árbocok körül néhány köteleket oldoztak el és kötöttek meg újra. Carmen megállt és figyelte őket egy darabig, kíváncsi lett volna, mi szükség van erre, de aztán lényegtelennek ítélte. Végül is, ő most a konyhába indult volna, csak éppen az ótvar bűz betelítette orrát. Újra a levegőbe szagolt s most érzett valami mást is, talán hús szagát. Színlelt nézelődéssel tovább haladva indult meg, mikor hirtelen mellett egy viszonylag normális kinézetű kalózt pillantott mag a hajó bal orrából kilépni. Kezében ezüst tálcát szorongatott melynek tartalmát egy fényesen csillogó ezüstfedő fedte.
” Ó! Meg vagy!”- mondta magában elégedetten, ahogy a férfi felé indult. Amint elhaladt mellette lopva utána tekintett és elégedetten figyelte amint feltehetőleg Bambi kapitány kabinja felé haladt. Most már biztos volt benne hogy a számára megfelelő embert találta meg, s egyetlen pillanatra megfordult benne, hogy követi némi hallgatózás céljából, de elvetette az ötletet. A tengert figyelve haladt az ajtó felé, s immáron érezte is a levegőben a sült étel szagát, bár a bűz még most is erősebb volt nála valamelyest. Néhány perc múlva már csak egyetlen lépés választotta el, kezével már nyúlt is volna belökni az ajtót mikor hirtelen egy idegen alak elkapta csuklóját és elrántotta. Carmen reflexszerűen fordította ki kezét és kapott a férfiére, de az mintha csak számított volna rá azonnal behúzta a csigalépcső közé.
- Én a helyedben nem tenném. - súgta, ahogy a dobozokhoz nyomta. Szemei villámot szórtak a szabotálási akciónak köszönhetően, s bármennyire is szerette volna ott helyben agyon verni tisztában volt vele nem teheti. Már így is sokkal több figyelmet kaptak, mint kellett volna, lopva oldalra tekintve látta amint néhány kalóz őket figyeli. Megjátszott mosollyal ölelte át a fiút, mintha csak egy régi barát lenne s úgy súgta válaszát.
– Kotródj innen! - szavaiban ott csengett a gyűlölet.
– Ugyan már ne legyél ilyen, csak neked akarok segíteni! - súgta vissza a férfi, ahogy tovább játszva az ismerős szerepét megsimogatta fejét.
– Akkor keress, valaki mást nekem nem kell a segítséged! - vált el tőle Carmen, de a fiú nem engedte. – Át vágom a torkod, ha nem veszed le rólam a kezed… - fenyegette meg miközben Leena tőréért nyúlt, de a fiú szavába vágott.
– Ismerem a terveteket! - mondta mire a vér is megfagyott benne. – A konyhán nem sok sikerrel jársz majd, de én tudok segíteni!
– Hazudsz! - vágta rá miközben a fiú bele karolva elindult vele vissza a lépcsőn.
– Nem, a szomszéd kabinban vagyunk a tásammal, és mindent hallottunk. - magyarázta.
– És még is hogyan?
– Hangmágus vagyok. - felelte. – Egyébként Galileo, vagyok! - mutatkozott be egyúttal de Carmen nem érezte szükségét viszonozni.
– Cöhh… és ezt higgyem is el! - jegyezte meg közben csípős hangon.
– Be akarunk szállni a csapatba, együtt erősebbek vagyunk! Nézd, nálam van némi ital és egy kis altató, ha tényleg besúgó lennék hagytam volna, hogy bemenj a konyhába! - érvelt a fiú. – Te is láttad mennyien vannak a fedélzeten, ha most kijönnél néhány üveg piával biztos, hogy feltűnne nekik!
Carmen erre nem szólt semmit. Tény és való hogy a férfinak ebben igaza van, de ettől még nem győzte meg. ” Egy kém is pontosan így próbálna beépülni közénk.”
– Ne gondold hogy ettől a karjaidba omlok!
– Hát pedig már félig ott vagy! - jegyezte meg vigyorogva amint átölelte derekát.
– Ezért még kibelezlek. - szűrte fogai között.
– A tásam, már a kabinotokban van, - kezdte de ebben a percben fejében hirtelen egy térkép jelent meg a hajóról. Rögtön tudta ki jár elméjében.
- Kutyuli az akciómat épp szabotálta valami kis köcsög, azt állítja, belépne a csapatba a társával, aki ott van veletek, igaz ez? - kérdezte azonnal.
- Igen-igen! – felelte azonnal. - Neki köszönhetően szereztünk tervrajzokat. - szavai hallatán megforgatta szemét.
- Igazán csodálatos – felelte csípős hangon - de ettől még ne ess hasra! Semmi nem bizonyítja, hogy nem kémek! Le tudod nyomozni őket? - tért a lényegre azonnal.
- Kémek? Nem látom értelmét, hogy azok legyenek.... - sóhajtott fel. - De ha nagyon muszáj akkor kereshetek a fejükben arra utaló nyomokat. -
- Nem bazd ki csak viccből mondtam! Tudj meg róluk mindent, amit csak lehet! És ne bízz meg bennük! - tette hozzá sietve.
– és a társaiddal beszél, higgy nekem, ha ártani akartuk volna már meg tehettük volna! - mondta a fiú. Carmen szívesen rávágta volna, hogy hinni a templomban kell, de más vonta el per pillanat a figyelmét.
- Rendben. - felelte - bár alaptalan bizalmatlankodásnál jobbra is használhatnánk az időnket... - jegyezte meg és azzal megszűnt a kapcsolat.
” Alaptalanul vettétek fel az a kurva nyakláncot is és most nyakig ülünk a szarban!” - vágta rá Carmen de Probolus ezt már nem hallotta.
Nem sokkal később elérték az kabint, és belépve meg látta az említett új tagot is. Immáron mindenki ott volt, Gabriel, Vindisha, Probulus és Anoya is. Az útóbbi hölgyemény épp akkor fejezte be a képlet felírását, mely a kabinra terjedt ki. Lassú léptekkel haladt a szobában, majd egyesen az új jövevény előtt állt meg. Fekete haja élesen elütött hófehér öltönyétől, mely makulátlanul csillogott. Kemény vágású arcán szemügetett viselet és mindettől kicsit okoskodónak tűnt neki. A fiú érdeklődve nézte Carment akit, egy cseppet sem zavart illetlensége.
– Öm, John Egbert. - törte meg a csendet, és nyújtott felé kezet.
– Neked fenséges királynő! - felelte morogva majd megfordult. - Ez lenne az a bizonyos társ? - kérdezte csípős hangon a fiút.
- Igen én lennék! - felelt John mielőtt még társa megszólalhatott volna. Nem tetszett neki ahogy közbe szólt de nem volt kedve veszekedni, mielőtt agyon verte volna a két ficsúrt ki kell jutniuk innen.
- Mióta vannak itt? – kérdezte a többieket, amint az ablakhoz sétált és a falnak dölt.
- Egy kevéssel azután érkezett, hogy ti elmentetek, de még azelőtt, hogy Anoyáék visszaértek. - felelte Gab. -Sikerrel jártál?
- Nem. - morogta. - Egyesek utamat állták. - bökött hüvelykujjával Galileo felé.
– Ne mond hogy nem élvezted az a szoros ölelést! - jegyezte meg vigyorogva a fiú. – Egyébként Galileo vagytok! - mutatkozott be a többieknek is.
– Sajnálom de nem lesz nedves a bugyim egy öleléstől. - szúrt vissza, unott hangon.
- De ha már itt vagyunk azt mondtad van nálad pia, be is mutathatnád, ha már itt tartunk! - fonta keresztbe kezét. Galileo csak bólintott majd kilépett a szobából.
- Tehát be akartok szállni a csapatba? - kérdezte Johnt amíg társa visszaérkezett.
- Pontosan, csapatban erősebbek vagyunk. - felelte.
” Micsoda bölcsesség…” - jegyezte meg. ” Nyakörv nélkül pedig tovább élünk, pápaszem…”
- És honnan tudjuk, hogy nem csak kijátszani akartok minket? - kérdezte Gabriel, Carmen most először egyetlen pillanatra újra szemügyre vette a fiút. ” Nem is olyan hülye mint gondoltam, sőt ha ismerné a borotvát egész jó képű lenne…” - Látjuk a céhpecsétet meg ugyanolyan bájgúnárok vagytok mint a Blue Pegasus srácai, de így kinézni bármelyik ügyes alakváltó tud, és marhára nincs kedvem ahhoz, hogy még egyszer átvágják a burám, mint ahogy az a luvnya tette. - mondta mire Carmen csak heves bólogatásokba kezdett.
– Nem tudhatjuk biztosan hogy kémek, amennyire lehetnek azok, úgy lehetnek bajtársak is. - szólt közben Anoya.
” Hát te viszont olyan hülye vagy amilyenek látszol is…” - tette hozzá magában Carmen. Ekkor viszont kopogás hallatszódott az ajtón és Galileo visszatért az itallal. Letette a ládára, hogy minden ki lássa.
– Parancsoljatok! - mondta és Carmenre nézett. Felvette az üveget, és leellenőrizte. Miterona Szaké [color=deeppink][color=crimson]5 állt az üvegen díszes betűkkel. ” Hm az egyik legjobb évjárat…” ismerte az italt, hiszen legutóbb pont ezt itta mikor összeakadt Takeshiékkal, még is a biztonság kedvérét lecsavarta a kupakot és nagyot húzott az üvegből. Csak is kizárólag biztosra ment, így hát le kellett tesztelnie hogy biztosan az van e az üvegben ami rá is van írva. Meg kell hagyni nem nagyon kellett kérni rá, s nem is kellett csalódnia. Ismerős forró érzés áradt szét torkában s lassan hömpölygött tovább testében, ahogy elemelte szájától az üveg végét kellemes édes utóíz maradt szájában.
– Szaké. - mondta tömören és visszatette az üveget.
- Nem volna okosabb józanon, tiszta fejjel terveznünk?- kérdezte Probolus, de nem válaszolt. Nem volt kedve elmagyarázni neki, hogy egy korty szakétől az ember nem rúg be, arcára volt írva szent élete. - Egyébként úgy tűnik, hogy rendben vannak.
- Úgy tűnik? - kérdezett vissza élesen, de nem várt választ. - Ha tényleg azok vagytok, akiknek valljátok magatokat, és olyan nagy hasznotokat vesszük, akkor mondjátok, milyen mágiát használtok?
- Én fegyver és pecsét mágiát használok. - mondta John.
- Én már mondtam Hangmágus vagyok. Ennyi elég lesz vagy tartsunk demonstárciót?
- Rendben, nem piszkálódom. De ha megpróbáltok elárulni minket, ha csak ferde szemmel néztek valamelyikünkre, a nyakatokra tekerem a nyelveteket...
- Támogatom. - értett egyet vele Carmen. – Így viszont változik a terv.
– Miért is? - kérdezte Anoya.
” Haj, ezeknek tényleg nincs két egyforma agy sejtjük… - sóhajtott fel magába, ahogy végig nézett a rá meredő szempárokon.
– Azért, - kezdett bele a magyarázásba. – mert most már többen vagyunk, ami azt vonja maga után, hogy több információt gyűjthetünk be. Így kiszűrhetjük a kamut is, mert annak, amit többen hallanak különböző helyekről jobban hihető. - magyarázta fáradtan. [color=crimson] - Értetek valamihez, ami itt eladható? - fordult a két újonchoz.
- Attól függ... - kezdte Galileó de Carmen morcos arca segített rá jönnie, ez most nem ez az idő.
- Kockázásban jó vagyunk.
- Nagyon jó akkor indulhattok is!
– Még is hova? - akadt ki a fiú.
– Keresni néhány szerencse játékos tengerpatkányt, ide a rozsdás bökőt hogy valahol a napot lopják szóval keressétek meg őket, és tudjatok meg minél több infót. Datoya akarom mondani Anoya menj a két fiúval!
– Rendben.
A két fiú vagy elfogadta Carmen harapós kedvét vagy valami más indokból de nem ágáltak sokat. Hatalmas türelmük viszont a lánynak is feltűnt, sőt a végén már direkt rá játszott, kíváncsi volt meddig állják a sarat. A sértegetést bármennyire is nyugodt az ember csak ideig-óráig bírja, ők még is szó nélkül tűrték az egész dolgot, még azt is pattogatja őket. Nem tetszett ez Carmennek, nagyon nem. Kifejezetten összezavarta, nem tudta eldönteni, hogy most az életük féltik ennyire és ezért akarnak minden áron csatlakozni, vagy kivalló kémek lévén bármit kibírnak.
A két fiú viszont tökéletesen állta a sarat, de ezzel még nem fejezte be. Tervei szerint Pascalt küldte volna utána nyomozni, csakhogy sehol nem látta a kis zöldséget.
– Hol a gyík? - kérdezte meglepve.
- Pascal elment kémkedni, kicsi, alig lehet észrevenni, úgyhogy nem kell aggódni. - felelte Gabriel, mitől csak felsóhajtott.
” Majd pont aggódni fogok a rántottának való ért… ez a kis görcs magán akciózik… agyam eldobom tőle…”
– Fantasztikus… - morogta - Probolus, te is menj ki a hajóra, szondázd az agyakat, de csak diszkréten, és tartsd velünk folyamatosan a kapcsolatot! - adta ki katonásan a parancsot.
- Rendben! Bár kicsit tartok ettől a Kegantól... A fogadóban nem fértem hozzá az elméjéhez. Valami, mintha kizárt volna onnan. Félek, ha túl sokat "szondázok" akkor bajba kerülhetünk. - mondta.
- Kerüld el Kegant, amilyen messze csak lehet, nem tudjuk milyen erős mágus, ha túl közel vagy hozzá, könnyen lebukhatsz, az meg nem hiányzik.
- Én attól tartok, hogy nem csak a közvetlen közelében áll fenn ez a lehetőség... – fellelte bizonytalanul Probolus mire Carmennek komoly önuralomba telt, hogy ne adjon neki két maflást. ” Ez a rínyát ember… na ezért nem lesz nekem soha kutyám az biztos….”
– Én nem hinném hogy mágus, egyszerűen csak ki tud rakni a fejéből. Ne nehéz az ilyen. Maradj inkább az alja között, ha szerencsénk van tőlük is összeszedhetjük, amit akarunk. - mondta miközben a kis csapat útjának indult.
– Hm ha jól látom édes hármasban maradtunk. - vigyorgott Gabra és Shora. – Induljunk! - mondta amint az ajtó felé indult. Reménykedett benne hogy nem kell sokáig keresni áldozatát.

Elalvási próbálkozásomat először Bicskás betrappolása szabotálta. Egy fogadóban ezért már törtem lábakat, de most még ehhez is rossz kedvem volt, így inkább ráhagytam. Már majdnem sikerült újra megszunnyadnom, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Ezt már nem bírtam tovább, felpattantam az ágyból és az ajtóhoz trappoltam. Elhatároztam, hogy betöröm annak az idiótának az orrát, aki ilyenkor akar bájcsevegni. Valósággal feltéptem az ajtót, s már lendült az öklöm, de az félúton belefagyott a levegőbe. Egy olyan félkegyelmű, szerencsétlen, nyeszlett, szemüveges, öltönyös homi állt előttem, akit már eleget verhettek az istenek is. Nem én akartam Gnoryll pörölye lenni, ezért inkább már nem csúfítottam tovább a nyálas orcáját.
- Mit akarsz Homi? – kérdeztem idegesen.
- Nem lehetne inkább odabent?
- Nem, ne is álmodj róla, hogy felpróbálóst játszunk! – vágtam vissza gyorsan.
- Gyere csak be, nyugodtan! – szólt a már hátam mögött álló Probulus.
- Oh, köszönöm – és azzal belépett.
Zsigerből utáltam az efféle alakokat, vagy talán inkább undorodtam tőlük. Mindenesetre nem penderítettem ki, s élve az alkalommal azonnal nekilátott a száját jártatni. Probulus és Gab érdeklődve figyelt, míg én csak elvoltam és azon röhögtem magamban, hogy a nagy megbeszélésüket valószínűleg a fél hajó kihallgatta. Kevés ekkora szerencsétlenséget láttam, mint amit ők összeszenvedtek. Fölösleges energiapocsékolásnak tartottam, amit most csinálnak. Még csak most kerültünk bele ebbe a kupac fekáliába, és ők máris pattognak a szabadulásért…
Mindenesetre Homi csatlakozni akart a nagy szökéshez, és neki volt valamije, aminek köszönhetően hasznosabb volt bármelyik jelenlegi tagnál. Állítása szerint ismerte a hajó eredeti alaprajzát. El is kezdte volna rajzolni, de egy félkegyelmű lóidomártól nem vártam sokat. Bénábban rajzolt, mint én magam.
- Várj, én talán tudok segíteni! – szólt közbe Probulus, aminek igazán tudtam örülni, hiszen nem kellett nézni, ahogy Homi bénázik a rajzzal.
Probulus egy pillanat alatt letöltötte a szükséges információkat, majd azokat gyorsan áttöltötte belénk. Ilyenkor tudtam értékelni ezt a mágiát, akkor viszont egyáltalán nem, amikor belőlem szívott le valamit, vagy valami olyant töltött fel, ami abszolút nem tudott érdekelni.
Persze Homi az alaprajzhoz még hozzáfűzte, hogy nem halálbiztos, hiszen lehet itt-ott átalakították a hajót. Nálam pedig a lehet szó ebben az esetben biztost jelentett.
- Azt hiszem, sétálok egy kicsit – kerekedtem fel az ágyamról.
Probulus rémülten tekintett ám. Szemeiből lerítt, hogy attól tartott valami nagy őrültséget csinálok.
- Egyelőre még nem öltem meg magam… - reagáltam a rémült pillantásra.
A macska-ember azonnal megkönnyebbült, bár látszott rajta, hogy vannak fenntartásai. A többivel mit sem törődve elhagytam a kabint. Gondolkodás nélkül a fedélzet irányába indultam. Útközben találkoztam a tengeri patkányokkal is, akik majdhogynem levegőnek néztek. Valószínűleg a nyakörvünk annyira magabiztossá tette őket, hogy jobban féltek egy szúnyogcsípéstől, mint tőlünk.
A fedélzetre lépve azonnal arcon csapot a sós tengeri levegő. Még tisztán emlékeztem arra, amikor életemben először, Hamnirral karöltve tengerre szálltunk. Akkor egy hasonló fedélzetre lépés során úgy arcon csapott a tengeri levegő, hogy utána fél órán keresztül ürítettem gyomrom tartalmát a tengerbe. Szerencsére azóta már kellően sokat voltam tengeren, ahhoz, hogy ez ne forduljon elő újfent.
A patkányok állhatatosan dolgoztak, mint sem törődve mással, csakis a rájuk bízott feladat volt a szemük előtt. Egy se lazsált, ami két dolgot jelenthetett. Vagy kellően céltudatosak, vagy a kapitányuktól tartanak. Hozzám se szóltak, sőt még egy kósza pillantást is csak némelyikük vetett rám. Furcsa érzés volt, nem egészen erre számítottam, habár teljesen logikus volt a viselkedésük. Bármi akcióba is kezdtem volna, néhány pillanat alatt lerobbant volna a fejem, még mielőtt komoly galibát okozhattam volna.
A hajótatra sétáltam, ahol aztán megálltam és a tengert bámultam a korlátnak támaszkodva. Igazából nem gondoltam semmire, most túl üres volt a fejem ahhoz, hogy bármi is járjon benne. Valahogy sikerült eljutnom abba az állapotba, amit már oly sokszor szerettem volna.
Váratlanul valami loccsanást hallottam a hátam mögött. Megfordultam és láttam, amint az egyik kalóz nekilátott felsikálni a hajópadlót. Kissé bosszús volt, s morgott is valamit bajsza alatt. Ez érthető volt, ennél még a krumpli pucolás is kellemesebb munka.
- Büntetés? – kérdeztem ridegen.
- Heh? – nézet felém egy pillanatra, de a munkáját egy pillanatra sem hagyta abba. – Nem. Vesztettem odalent a kockán.
- És ez volt a nagy végső tét?
- Úgy is mondhatjuk.
Hát a szerencse mindig is forgandó volt… Engem eddig elkerült, folyton balszerencse kísért, aminek köszönhetően nem sikerült még megtalálnom a végzetemet. Már-már éltem a gyanúperrel, hogy Trimos a szerencse félszemű istene örök életemre balszerencsével sújtott.
Mikor a kalóz a felmosással elért a lábaimhoz én odébb álltam, hogy ne akadályozzam a munkájában. Nem volt okom kötözködni vele, elvégre egészen korrektül beszélt velem. Ekkor eszembe jutott valami. A többi félnótás úgyis információt akar gyűjteni…
- Mégis hová tartunk most? – kérdeztem szimplán a kalózt. Elvégre ebből túl nagy bajom nem lehetett, vagy kapok választ, vagy nem. Egy próbát megért. – Mihez kellünk mi ennyire?

Vindisha és Anoya lépett ki az ajtón, és indultak el a folyosón, én pedig sietős léptekkel utánuk lépkedtem, majd amint utolértem Vindisha-t, megfogtam a karját, és félre húztam.
- Veletek megyek - mondtam
- Nem, túl feltűnő lenne, már ketten is épp elég kockázatos.
- Nem megyek be, ha figyelemelterelésre lenne szükség, ott leszek.
- Maradj itt, megoldjuk. Ne félts már ennyire, nagylány vagyok már - kacsintott
- Egyáltalán nem aggódnék, ha nem lenne a nyakunkban ez a szar… - emeltem meg a nyakörvet.
- Ne aggódj, megoldjuk - szólt, és azzal Anoya után sietett, én meg visszamentem a kabinba. Leültem az ágy szélére, és vártam.
Az egész tervben talán ez volt a legrosszabb rész számomra, tehetetlenül várni, amíg a többiek elmennek alkoholért, altatóért, ruháért… Max már úgy tűnt megnyugodott, Probulus még irkált valamit, de egyetlen szót sem váltottunk. Kíváncsi vagyok, mi járhat a fejükben, de egy pillanatra megrémültem, ahogy belegondoltam, Probulus pontosan tudja, mi jár a fejünkben…
Gondolataim sorát kopogás törte meg, Max valóságos felbőszült bikaként trappolt az ajtóhoz, tépte fel azt olyan erővel, hogy csoda, hogy nem szakadt ki ajtófélfástól együtt, és ezzel a lendülettel egy nyílegyenes ütést intézett a kopogtató felé… Ami megállt félúton.
Az ajtóban egy fehér öltönyös szemüveges, már első ránézésre lejött, hogy külsejére nagyon ügyelő fickó állt, a legjobb jóindulattal sem tudtam volna kalóznak besorolni, inkább azok közé a suhancok közé, akiket a Blue Pegasusban láttam Atsunál tett látogatásaim során…
- Mit akarsz, Homi? - kérdezte Max, szinte remegett az idegtől.
- Nem lehetne inkább odabent? - kérdezte tétován az idegen, de valahogy meg sem rezzent a felbőszült sárkányölő láttán, és valahogy zsigerből elengedte a füle mellett a sértést, amit előbb intézett felé Max… Vajon megszokta már, vagy tényleg volt valami alapja? Bele se mertem gondolni, egy olyan céhmesterre, mint Bob, bármi megtörténhet, maradjunk annyiban, hogy nem volt a legnagyobb példamutató figura a tütüjében a sminkkel és a kopasz fejével…
- Nem, ne is álmodj róla, hogy felpróbálóst játszunk! - érkezett a gyors válasz, amit személy szerint én már sértésnek vettem volna, és azon nyomban mágiához nyúlok, ha nem vagyunk ilyen… hulladék helyzetben.
- Gyere csak be, nyugodtan! - szólalt meg végül Probulus, mielőtt a láncolatlan bika elszabadul, és bokánál fogva veri szét a hajót szerencsétlen öltönyössel, fejével.
- Oh, köszönöm. - lépett be könnyedén Max mellett, mintha ott sem lett volna. - John Egbert. - nyújtott kezet, én megszorítottam, de nem mondtam neki semmit, kíváncsi voltam, miért akart ide jönni, és hagytam, hogy Probulus beszéljen helyettem, de feszülten figyeltem, egészen addig, míg Pascal fel nem futott a vállamon.
- Leléptem körülszimatolni, ha kerestek.
- Biztos vagy benne?
- Nyugi, engem nem látnak meg, túl kicsi vagyok. - kacsintott. - Meg értek a dologhoz, mást se csinálok, csak kémkedek. Majd jövök.
- Rendben, vigyázz magadra! - mondtam, azzal a résnyire nyitott ablakon kisurrant.
Elmondása szerint a Blue Pegasusba tartozik, ezt mondjuk elsőre láttuk, még a céhpecsét nélkül is tudni lehetett. A társával a szomszéd kabinban vannak, és hallották a megbeszélésünket… Ez kezd egyre kellemetlenebb lenni, legközelebb, ha ilyen megbeszélésre kerül sor meg kéne kérni Anoyát, hogy írjon fel egy képletet, ami nem engedi ki a hangot a kabinból. Aztán a sok rizsa között megtudtuk azt is, hogy van egy alaprajza a hajóhoz, ami bár kisebb módosításokat nem tartalmaz, amit a hajó testre szabásakor a luvnya Bonnie megejthetett, de még mindig jobb, mint a semmi. Talán tízpercnyi beszélgetéssel azt tudtuk meg, hogy szeretne csatlakozni a bandához, aztán feltöltötte a fejünkbe az alaprajzot, Max pedig felállt.
- Azt hiszem, sétálok egy kicsit… Egyelőre még nem öletem meg magam - tette hozzá Probulus rémült pillantását látva, kinyílt az ajtó, kilépett rajta, és ebben a percben be is nyitott az első küldöttség, Anoya és Vindisha.
Vindisha mellém ült, lehúzta dzsekije cipzárját, és egy köteg ruhát húzott elő. Karcsú dereka köré tekerve fel sem tűnt, olyan volt, mintha egy kicsit teltebb lenne a kelleténél.
- Azt hitted elhíztam mi? - csendesen szólt, mosolygott.
- Átfutott az agyamon, hogy megálltatok enni egy kicsit - suttogtam - Látom, sikerült, volt valami galiba?
- Semmi. De nem mertem bemenni a kabinba, nem vagyok még hozzászokva ezekhez a lábakhoz, az meg tele volt alvó kalózokkal.
- Nem is baj. - mosolyodtam el.
- Ő ki?
- Azt mondja - és úgy is néz ki - Atsu céhéből való, segíteni akar. Megkaptátok a tervrajzot?
Vindisha bólintott, aztán elfordult, hogy figyelje a dolgok további alakulását, de mielőtt bárki bármit szólhatott volna, beesett az ajtón Carmen, és egy újabb jövevény, valószínűleg a fehér öltönyös társa, tekintve, hogy ugyanolyan kinyalt fickó volt, talán egy kevés kontraszttal, mert mindene sötétebb volt.
- Öm, John Egbert. - törte meg a beálló kínosnak ígérkező csöndet a fehér öltönyös.
- Neked fenséges királynő! - morgott Carmen - Ez lenne az a bizonyos társ? - kérdezte a jövevénytől, de mielőtt ő felelhetett volna, a fehér öltönyös helyeselt.
- Mióta vannak itt? - kérdezte a falnak dőlve az ablak mellett.
- Egy kevéssel az után érkezett, hogy ti elmentetek, de még azelőtt, hogy Anoyáék visszaértek. - mondtam. - Sikerrel jártál?
- Nem - morgott tovább - Egyesek utamat állták. - bökött az új jövevény felé.
- Ne mondd, hogy nem élvezted azt a szoros ölelést! - vigyorgott. - Egyébként, Galileo vagyok.
- Sajnálom, de nem lesz nedves a bugyim egy öleléstől - válaszolt lekezelő, unott hangon Carmen, kezdett úgy festeni, hogy nem is egy elszánt, gyilkos hajlamú démon, vagy mittudomén, hanem Leena hisztis picsa oldala…
- De ha már itt vagyunk, azt mondtad, van nálad pia, be is mutathatnád, ha már itt tartunk. - Galileo egyetlen kérésére elment az említett italért… papucs.
- Tehát, be akartok szállni a csapatba? - kérdezte Carmen a fehér öltönyöst.
- Pontosan, csapatban erősebbek vagyunk. - felelte… igen, de ki tudja, hogy ezen a hajón meddig tart a csapat feltünésmentessége, és hol kezdődik az, ahol már a hülye is kiszúrja, hogy mi szervezkedünk? Nem is beszélve arról, hogy mi van, ha csak át akarnak verni minket, ahogy Bonnie is tette? Ki tudja, lehet már ki is szagolták a tervünket, és belülről akarnak elkapni minket…
- És, honnan tudjuk, hogy nem kijátszani akartok minket? Látjuk a céhpecsétet meg ugyanolyan bájgúnárok vagytok, mint a Blue Pegasus srácai, de így kinézni bármelyik ügyes alakváltó tud, és marhára nincs kedvem ahhoz, hogy még egyszer átvágják a burám, mint ahogy az a luvnya tette.
- Nem tudhatjuk biztosra, hogy kémek, amennyire lehetnek azok, úgy lehetnek bajtársak is. - szólt közbe Anoya, de mielőtt válaszolhattunk volna rá bármit, kopogás hallatszott az ajtón, és benyitott Galileo az üveg szakéval, és azon nyomban elvette tőle Carmen, meg is húzva azt.
- Szaké. - mondta, majd letette az üveget.
- Nem volna okosabb józanon, tiszta fejjel terveznünk? - szólt közbe Probulus, aminek helyt adtam volna, aztán folytatta. Egyébként, úgy tűnik, rendben vannak. - elvigyorodtam egy pillanatra, tényleg szeret kutakodni az emberek agyában…
- Úgy tűnik? - kérdezte élesen Carmen. - Ha tényleg azok vagytok, akiknek valljátok magatokat, és olyan nagy hasznotokat vesszük, akkor mondjátok, milyen mágiát használtok?
- Én fegyver, és pecsét mágiát használok. - vágta rá a fehér öltönyös… fegyver? Ki nem néztem volna ebből a cingár fickóból, hogy meg tud forgatni egy nagyobb kardot, vagy elbír egy nehezebb páncélt…
- Én már mondtam - mégis kinek? - hangmágus vagyok. Ennyi elég lesz, vagy tartsunk demonstrációt? - ezek hülyébbek, mint gondoltam… mágiát hogy felhívjuk a figyelmüket?....
- Rendben, nem piszkálódom. De ha megpróbáltok elárulni minket, ha csak ferde szemmel néztek valamelyikünkre, a nyakatokra tekerem a nyelveteket…
- Támogatom. - bólintott Carmen. - Így viszont változik a terv.
- Miért is? - kérdezte azonnal Anoya.
- Azért, mert most már többen vagyunk, ami azt vonja maga után, hogy több információt gyűjthetünk be. Így kiszűrhetjük a kamut is, mert annak, amit többen hallanak különböző helyekről jobban hihető. Értetek valamihez, ami itt eladható?
- Attól függ… - próbált flörtölni Galileo, de Carmen arca nem igazán tűnt bíztatónak, úgyhogy lenyelte.
- Kockázásban jó vagyok. - vonta meg a vállát a fehér öltönyös.
- Nagyon jó, akkor indulhattok is!
- Mégis hova?
– Keresni néhány szerencse játékos tengeripatkányt, ide a rozsdás bökőt hogy valahol a napot lopják szóval keressétek meg őket, és tudjatok meg minél több infót. Datoya akarom mondani Anoya menj a két fiúval!
- Rendben.
Amíg a két srác kiment a kabinból, csönd volt, Carmen arcán aggodalom ült, mintha valamit gyanítana, de nekem azon kívül, hogy a sértegetést és az ugráltatást egyszerűen a fülük mellett engedik el, nem tűnt fel semmi. Ez pedig nem feltétlen jelent rosszat, ennyi erővel én is gyanús lehetek neki, egyszerűen túl büszke vagyok ahhoz, hogy bármit is felvegyek tőle, és úgy reagáljak, ahogy ő szeretné.
- Hol a gyík? - törte meg a csöndet, ahogy az ajtó bezárult.
- Pascal elment kémkedni, kicsi, alig lehet észrevenni, úgyhogy nem kell aggódni. - mondtam.
- Fantasztikus… - morgott tovább… talán mégiscsak kellett volna hagyni, hogy igyon egy keveset a szakéból. - Probulus, te is menj ki a hajóra, szondázd az agyakat, de csak diszkréten, és tartsd velünk a folyamatosan kapcsolatot!
- Rendben! Bár kicsit tartok ettől a Kegantól... A fogadóban nem fértem hozzá az elméjéhez. Valami, mintha kizárt volna onnan. Félek, ha túl sokat "szondázok" akkor bajba kerülhetünk
- Kerüld el Kgeant, amilyen messze csak lehet, nem tudjuk, milyen erős mágus, ha túl közel vagy hozzá, könnyen lebukhatsz, az meg nem hiányzik.
- Én attól tartok, hogy nem csak a közvetlen közelében áll fenn ez a lehetőség…
- Én nem hinném, hogy mágus, egyszerűen ki tud rakni a fejéből. Nem nehéz az ilyen. Maradj inkább az alja között, ha szerencsénk van, tőlük is összeszedhetjük, amit akarunk. - megvártuk, míg kimegy az ajtón, aztán felénk fordult.
- Hm, ha jól látom, édes hármasban maradtunk. - vigyorgott. - Induljunk! - mondta, mi pedig elhúzott szájjal egymásra néztünk Vindishával…

Elindulok tehát, hogy felkeressem a legénység legbeszédesebb, legkönnyebben leitatható tagjait, azaz a szerencsejátékosokat. A fedélzetre érve nagy a nyüzsgés, a matrózok szorgosan hordják a dolgokat, padlót mosnak fel, hordókat cipekednek, és további parancsokat kapva teljesítik azt. Úgy legalább harminc-negyven kalóz tevékenykedik itt. Gyanítom a patkányok a hajó fenekén lapulva hazardíroznak, így lefelé veszem az irányt. A fedélközben már kevesebb a kalóz, mint odafent a fedélzeten. Már csak egy-két ember tűnik fel, ők is csak futólag. Körülnéztem már korábban, tudom, hogy itt vannak a mágusok szállásai, egy-kettővel össze is futok, de ügyet sem vetve rájuk keresem az újabb lefelé vezető utat. Majd a hajó elejében lévő lépcsőkön jutok le. Ahogy haladok, már hallani a lenti zsibongást. Megerősíti gyanúmat, miszerint odalent találom az embereimet. Lent félhomály honol, de tisztán kivettem a hét alakot, ahogy egy ládát ülnek körbe hordókon. Jó kedvvel kockázgattak, mulatoztak ott lent. Fogyott közben a jó rum, pár játékos előbb dől lassan ki tőle, mint hogy elveszítené összes vagyonát. Egyre közelebb értem, de még mindig nem vettek észre, mintha ott se lennék. Aztán még egy lépés, és belerúgtam valamibe, ami nagy csörömpöléssel gurult arrébb. Erre síri csend támadt, és minden szem rám szegeződött.
- Oh... üdv, uraim - köszöntem, miközben méregettek. Aztán amint észrevették a nyakörvet a nyakam körül, ismét elindult a felhőtlen sugdolódzás egymás között. Majd az egyik észrevette, hogy kicsit értetlenül ácsorgok.
- Na, mi lesz, leülsz vagy sem? - néz rám kérdően és egy hordót húz a ládához, még egy helyet kerítve. Nem értem mire céloz, kicsit meglepett, hogy itt lent is jelentéktelen vagyok. - Na, nem játszani jöttél, kölyök? - néz méregetően az öreg matróz.
- D-De... persze - ülök le zavarodottan a hordóra. Tökéletesen megy az elesett kis ember szerepe, aki szorult helyzete miatt hátrányban van. Lassacskán belejöttem a játékba, egyre jobban és jobban elvegyültem a kalózok között és jó hangulat szinte magával ragadott. Elég kemény ellenfelekkel álltam szemben, főleg az öreg matróz és az egyik félszemű fiatal, szinte egyszer sem veszítettek. Ahogy egyre jobban folyt a játszma végre nekem is megeredt a nyelvem.
- Srácok, srácok... - kezdtem nyájasan. - Elárulnátok mégis... merre megyünk? - színlelve kicsit, mintha ittas állapotba lennék.
- Hát Lokfarba, hova máshova - válaszolt megint az öreg.
- Nem úgy értem. Az éjszakai kikötés, amiről a csinos kis kapitány beszélt, hol?
- Hogy az - csodálkozott. - Harbour Bay. Jártunk már ott párszor. A kapitány, nemrégiben - úgy pár évvel ezelőtt -, ki akarta fosztani, de nem volt meg hozzá a szükséges felszerelése.
- Felszerelése? - kérdeztem vissza, de leesett a tantusz. - Áh, szóval, mi...
- Pontosan! - vigyorodik el.
- És Bonnie? Miféle mágiája van a kapitánykisasszonynak? - kérdem álmélkodva. Hirtelen újra csend támad, mindenki sorban nagyot nyel.
- Az ereje... - szólal meg elsőnek az öreg, majd ismét nyel egy nagyot. - A kardja, annak köszönheti a borzalmas erejét. De... mindegy, nem érdekes.
- Értem - simítok végig arcélemen. - És Kegan? Vagy Ő is tabu téma lenne? - vigyorgok. A játék közben halad, pár kört veszítek ismét, majd kicsit beleesek egy nyerőszériába, de nem tart soká.
- Kegan... Nos érdekes történet. A kapitány szedte össze valahol, de hogy hol, senki sem tudja. De állítólag az egész kapcsolatuk egy megállapodáson alapul. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire megered az öreg nyelve. Bár az elfogyasztott alkohol függvényében számítottam rá. - Sőt rögtön első tisztjévé fogadta.
- Várjunk... Azt mondja, azonnal? - Bólintott. - Ez egy kissé lázító nem? Nem volt ellene senki sem?
- Természetesen mindenki ellene volt. Melyik kalóz örülne, ha valami jött ment válik a feljebbvalójává!? Sokan szót emeltek ellene, de aztán a hangoskodók egyre csak tünedeztek el... Attól kezdve az ellenállás elült, sőt mi több, tisztelni kezdtük Kegan-sant.
- Tisztelni? - álmélkodtam, mégis hogyan jutott erre a döntésre a legénység.
- Igen, ugyanis többünk életét mentette meg. Nem is egyszer. Sok közös kalandot éltünk át vele. Jimmynek majdnem odalett a lába, de Kegan-san kihúzta a csávából. Igaz-e te lókötő? - ütögeti hátba a mellette lévő félszeműt.
- Igen, igaz. A jobb lábam épségét neki köszönhetem - mosolygott egyhangúan.
- Aztán mondd csak, milyen alak ez a Kegan? - tértem rá a fontosabb dolgokra. Valahogy úgy éreztem, ha épségben akarok innen kijutni, akkor Kegant kell megfúrnom.
- Különös egy figura. Egyszerre kegyetlen és célratörő, máskor pedig felelősségteljes és életféltő. Sose tudtam kiigazodni rajta. Nem is próbáltam - vakargatta fejét. Majd arca szigorúvá vált. - Viszont egy tanácsot fogadj meg, kölyök. Sose bolygasd fel a múltját ennek a derék embernek. Az utolsó hiba lesz, amit életed során elkövetsz.
- Értem. - Pedig nekem meg kell tudnom a múltját. - Akkor uraim, örvendtem a szerencsének - nézek végig rajtuk komoly arccal. Vége a színjátéknak. Felkapom a láda közepén lévő tétet, amiért a jelen kör folyik. Kis híján páran felmordulnak és kardjuk után nyúlnak, hogy mégis, hogy képzelem ezt. De ekkor hátrahajítom a két kockát, s szélmágiával megbűvölve kicsit a ládán landolva adja meg a nyertes összeget. Nyertem.
Ezzel otthagyom a víg bandát, új célpont felé visz utam. Visszamásztam a fedélközbe, és megkerestem azt a kabint, ahol nemrég információt töltöttem fel a hölgyek fejébe. Gondoltam újdonsült információmat is szívesen megosztom csekély ellenszolgáltatás reményében. Óvatosan benyitottam, de óvatlan voltam, Moi előbújt és máris beszökkent. ~ Moi! Észrevesznek! - De aztán semmi reakció nem hallatszott odabentről. A kabin üres volt, ez az én szerencsém. - Nos, akkor ideje bemutatkoznom, nem igaz, kis barátom? - mosolyogtam a kis ukobachra. Az ajtóval szemben letelepedtem, törökülésben a fal mellé, kapucnimat arcomba húztam, és míg vártam, hogy valaki megjelenjen, elmélkedni kezdtem.

Unalmas percek töltik be várakozásomat. Minduntalan figyelem Moi, hogy játszik a poggyászok között. Bizonyára ételt keres a kis rosszcsont, de nem hiszem, hogy találna. Majd ha lesz időm, keresek neki valahol a raktár környékén némi elemózsiát. Hosszú percek, órák telnek el, és sehol senki. És ekkor nyílik a kabin ajtaja. Végre visszaértek. Már azt hittem itt öl meg az unalom, de kis vendéglátóim hazatértek. Elsőként egy lány lépett be. Akár egy égi tünemény, úgy csöppent bele kis életemben egy újabb elbűvölő hölgyemény. Halványkék haján végig söpört a légáramlat, amit az ajtó nyitásával igézett elő. Középmagas, fiatal szépség volt, s engem teljesen elbűvölt. Bár ne tette volna, később kiderült, tüzes egy személyiség. Számat széles vigyorra húztam, kezdődjék színjátékunk újabb felvonása.
- Üdvözöllek benneteket, sorstársak - köszöntöttem őket gonosz vigyorral arcomon. Igen, ekkora már az apró leány mögött két férfi is megjelent. Egyikük egy fekete hajú, barnított bőrű mogorva alak volt, míg a másik unott képű, szakállas pasas.
- Mit keresel itt? - kérdi hidegen a lány.
- Hmm... Nem is tudom. Inkább az a kérdés, mivel szolgálhatok nektek - vágom rá, mire ő felvonja szemöldökét.
- Nem hinném. A kérdés az, hogy mi a fizetség?
- Információ az információért - mosolygok továbbra is, képtelenség lelohasztani arcomról. - De ha nem szolgáltok valami lényegessel, sajnálom, nem kaptok semmit.
- Vagy inkább te nem kapsz semmit - feleli Ridegkisasszony.
- Ó, értem, ha így állunk. Viszlát - támasztom meg magam, hogy feltápászkodjak és itt hagyjam őket, de közben azért fürkészem arcukat.
- Csak nyugodtan, de ha odáig jutottál, hogy ide gyere, akkor feltételezem, nem tudsz annyi mindent, mint majd mi.
- Információim szerint többet tudok nálatok, így gondoltam elmondjátok, mit tudtok és én kisegítelek egy kis maradékkal. De ha nem, hát nem. Pedig olyan szaftos kis dolgot tudtam meg a kapitánykisasszonyról - vigyorgok a képébe, de mit se használ. Ez a csaj belülről kietlen, sivár... Máris elment iránta az érdeklődésem. Meglöki a vállam, mintha provokálni akarna, majd megszólal:
- Engem nem érdekel a kapitány mellmérete vagy épp a bugyijának a színe - elkapja a ruhámat, s hirtelen a falnak lök. - De az igen, miért más színű a nyakláncod, taknyos! - mordul rám. A fenébe, elfelejtettem, hogy kivételezett ember vagyok ezen a hajón.
- Hé, hé! Csigavér kislány - próbálom nyugtatni. - Mint mondtam, többet tudok. És ugyebár a tudásért jutalom jár - célzok a nyakörvre és nagyon remélem ez elegendő magyarázat neki. Tévedtem.
- Jól mondod, a fizetséged a testi épséged. - S lába nagy lendületet véve egyenest lábaim közé lendültek. A fájdalom... leírhatatlan érzés. Tehetetlenül hullottam földre alhasamhoz kapva. - Ha azt akarod, hogy segítsünk neked, előbb tegyél le valamit az asztalra! - rugdos tovább, ahogy a földön fekszem.
- Oké, oké - köhögök továbbra is alhasamat fogva. - Mesélek Keganról - próbálom terelni a témát, talán beválik. - De előbb, várj egy kicsit, pokolian fáj.
- Kegan még várhat! - emel fel félig. A fenébe, nem használt. - Engem az a kurva kő érdekel a nyakadban!
- Ah, az nem érdekes. Csak kicsit elbeszélgettem a kapitánnyal és azt hiszi, egy oldalon vagyunk. De inkább pártatlan maradnék kis kalandunk során. - Fürkészem a szemeket, nem veszik be. Azt hiszem itt az idő, hogy félrebeszélés helyett kockáztatva megmutassam igazi okát a dolognak. - Na jó... Ez úgy sem győz meg titeket. Emiatt kaptam enyhített rabszolgaságot - leoldom és magam elé a magasba emelem a fekete kendőt, rajta egy fehér könnycseppel.
- Blackened Tears - szólal meg Szakállas. - Sötét céh, keveset, de hallottam róluk... Mi köze a luvnyának meg Kegannak a céhedhez? Miért kaptál ezért enyhítést?
Válaszolnék, de képtelen vagyok, mert Morcospofa szó nélkül nekem ront. Kapok tőle egy olyan jó istenes parasztlengőt, amitől szemöldököm felreped. De Ridegkisasszony elkapja a karját, mikor látja, hogy a férfi további tettlegességig is elmenne.
- Elég, még hasznunkra lehet - nyugtatja Morcospofát.
- Hogy volna hasznunkra egy sötétcéh tagja? - rúg még belém egy jókorát.
- Beépült közéjük.
Az előbbi jelenetnek köszönhetően nem kicsit felszökött az adrenalin szintem, s elvesztve eszemet, kilépve a szerepből ordítom le őket.
- Szólj a kutyulidnak, hogy fogja vissza magát, vagy sírba viszek minden információt és mind itt döglötök - fakadok ki kicsit. - Mondtam már a fenébe is, pártatlan vagyok! - De a lány csak néz rám, mintha meg se hatná a dolog.
- Tiéd, ha elárul minket, addig hagyd életben ennél szarabb helyzetben már úgyse leszünk... - ad el Ridegkisasszony Morcospofának. Mire ő elhúzza a száját, és engem kezd méregetni. Majd undorító módon, leköp. Kicsit már sikerült visszafognom magam, ha nem ment volna, most nekiesnék. A férfi megfordul, arrébb löki Ridegkét és visszaül a helyére.
- Amint lekerül rólam ez a vacak és Bundásék bevégezték, te következel! - fenyeget, szemét még jobban elönti a harag, de inkább a mély hallgatás mellett foglal állást.
- Fenébe - törlöm le a vért magáról. - Azért kaptam ezt a fene nyakörvet, mert ők is a "sötét" oldalon állnak. Meggyőztem a ribancot, hogy segítek neki. De semmi ilyen szándékom nincs. Csak túl akarom élni. A csöpp kis agyatok képes ezt felfogni? - rivallok ismét rájuk.
- Üvöltözzetek még, hátha meghallja valaki és elviszik őt is, vagy pallóra állítanak mindenkit. - sóhajtja Szakállas, de nem hat meg a szentbeszéd, ahogy a lány is csak vállat von.
- Na akkor mondd, mit tudsz.
- Rendben. De többet nem árulok el, a kis kutyuskád viselkedésének köszönd. Pár infót kaptam csak Keganról. Nem tudni mi módon került be a legénységbe, egyszer csak megjelent a kapitány jobb kezeként. Állítólag valami egyességet kötöttek. Többet nem tudok - veszek mély levegőt, és kicsit elmeredek, hátha kihagytam valamit. - Ó, és igen, azt tanácsolták, ne bolygassam a múltját.
- Hát szivi én a helyedbe nem szenvedte volna ennyit ezért a két sorért. - Miután megvertetek, ne is várj többet céda. - Gondolom te is kérsz cserébe valamit mi? - kérdi.
- Csupán érdekelne, mennyit tudtok - mosolygok ismét.
- Az úticélunk valami Harbor fent észak keleten.
- Értem. Ennyi elég is lesz. - tettetem, mintha semmit nem tudnék erről. Ekkor mintha hallana valamit a lány. Nem szól többet. De később én is és Szakállas is ugyanúgy halljuk. Léptek. Erre felé jönnek. Remélem nem poloskáztak be minket, mert akkor annyi a kis játékomnak. A kabin ajtaja kicsapódik, egy matróz áll ott. Keres valakit, majd megakad a szeme rajtam.
- McWilliams, a Kapitány hívat. Most - szól, s becsapja maga mögött az ajtót. Némán felkelek, Moi a vállamra pattan. Ügyet sem vetek erre a szedett-vedett lázadó csőcselékre. Kisétálok, irány ismét a kapitányi kabin.

Az ajtón kilépve Gabriel még is megtorpant, bár Carment ez nem igazán érdekelte, Kaensho nem tágított. Szemét forgatva fordult meg, mire a fiú újabb ötlettel állt elő, szerinte kétfelé kéne válniuk. Egyetlen biccentéssel elintézte a dolgot, igazból már nem érdekelte a dolog, menni akart és végre a tettek mezejére lépni. Megfogva a lány kezét indult el felfele a lépcsőn, s bár semmi ötlete nem volt bízott magában, ahogy mindig is tette. Sho csetlett botlott, szóval jobbnak látta bele karolni még mielőtt még elesik és mindenki rájuk néz. Szent meggyőződése volt, hogy egy olyan kirobbanó személyiség, mint ő bármire képes. Felérve a fedélzetre körbe tekintett és mindenhol nyüzsgő tengeri patkányok vették körül. Széles mosolyra húzta száját ahogy Kaenshoval lassan nyugodtan a korláthoz sétált. Most már belátta semmi értelme itt parázni, Bonnie és Kegan sehol nem voltak, a többi féregtől pedig egyáltalán nem tartott. Vett néhány lélegzettet és végig gondolta mit is akar főként meg tudni. ” Bambi és Baromarcú jelenleg nem túl lényegesek, viszont az a hegy… meg ami ott van.” - gondolta.” Ott lehetnek finomságok… és Kaenshora pillantva már tudta is a következő lépést.
– Nos mehetünk?
- Ha arra célzol, hogy kész vagyok-e, nem, egyáltalán nem, de muszáj, úgyhogy haladjunk. - húzta el a száját. Carmen erre nem felelt, még is mit mondjon, ő se ilyen pasikról álmodott.
– Hát mit szólsz hozzá? - mutatott egy nem messze lévő férfira amint éppen ládákat cipelt. – Az átlagnál is rusnyábbak néz ki, jó régóta nem lehetett nővel, és nekünk most pont egy ilyen töketlen baromarcú kell.
Sho beleegyezése után célba is vette a friss prédáját, bár kellett némi erő hogy ne hánya le amint a közelébe értek, de végül még is sikerült megszólítania. Neki támaszkodva a frissen felpakolt ládáknak, kacéran kacsintott rá.
– Hali, nagyon elfoglalt vagy? - kérdezte. A matrózt láthatóan nagyon meglepte a két lány jelenléte, bár Carmen élt a gyanúperrel hogy most szólítja meg életében először nő. Elnézve alacsony termetét, kissé görbe hátát nem volt valami szép látvány. Sőt egyenesen rusnya volt, orrán hatalmas vastag kékes sebforradás húzódott, szottyat karjait piszkos kötés fedte, ruhása rongyos volt és mocskos, és mindezt csak tetézte ritkás zsíros haja mely csimbókokban tapadt fejére.
– Hát.. ööö… - kezdte zavartan.
– Van egy üveg szakénk, de hát elég sok ez kettőnknek. - felelte kicsit magas hangon, ahogy meglengette előtte az üveget.
– Hát, ha…
– Naaa, - dörzsölte vállát a fickó vállához - egy ilyen szikár és erős fickó biztosan megbirkózik akár egyedül is egy ilyen üveggel, gyere le velünk iszogatni egy kicsit! - győzködte ő is.
– Hát jó. - vonta meg vállát a férfi.
Carmen erősítésként lecsavarta a kupakot majd meghúzta és át nyújtotta a férfinak.
– Elizabeth vagyok, ő pedig Shira. - bökött Sho felé, a férfi meghúzta az üveget és Carmen elégedetten bólintott.
– Maru. - felelte tömören. – Jól sejtem, hogy még nem találkoztunk?
– Igen, de számít ez? - lépett hozzá közelebb.
– Öm nem. - húzta széles vigyorra rusnya száját, kivillantva pár szem maradék sárga fogát. Carmen újra a kezébe nyomta a pálinkát és meghúzatta vele.
– Láttam nagyon óvatosan pakoltál, talán valami értékes van a ládákban? - kérdezte, ahogy kortyolt egyet majd Sho kezébe adta az üveget.
– Semmi különös, csak néhány kacat. - felelte vállát megvonva.
– Ó, azt hittem valami értékes, mondjuk ékszerek. - magyarázta amint a ládákon csüggette szemét.
– Á, dehogy is, azokat majd most fogunk szerezni? - kérdezett vissza a kalóz, ahogy csípőjére csúsztatta kezét, és újra kortyolt az üvegből amit Sho kezébe nyomott.
– Igazán? - kérdezett vissza csillogó szemekkel. – Gondolom te már nagyon sok kincset zsákmányoltál. - nézett rá kacér mosollyal. A lépcső felé tartva a férfi immáron mind két karjával ölelte az áll kalózlányokat széles vigyorral
– Úgy bizony! - felelte bólogatva, miközben elindultak a lépcső felé. – De most még zsírosabb zsákmányra készülünk! - húzta ki magát büszkén.
- Mifélét? Aranyat? Ezüstöt? - kérdezte Sho, miközben Carmen gondoskodott a megfelelő szaké utánpótlásáról. - Valami part menti várost fosztunk ki?
– Úgy van, Harbor Bay-t! - magyarázta amint a elérték a lépcsőt
– Ó hallottam már róla! - hazudta. – Nem semmi az a hely….
– Hát ja, amikor néhány éve megpróbáltuk bevenni nem sikerült, de a Kapitány szerint majd most a mágusokkal… - ebben a pillanatban elérték az ajtót s Carmen szél sebesen nyitotta ki hogy az előtt fükje be a képletbe mielőtt kimondaná. Biztosra kellett mennie, hogy igazat mond e de a fülke sajnos nem volt üres. Bent már ott várta Gabriel és egy másik fiú is.
” Mi a fasz?” - rökönyödött meg. Az idegen fiú széles mosollyal az arcán, ült az ágyon és látszott rajta valamiért nagyon boldog. Carmen reflexből rántotta vissza a kalózt és csapta be előtte az ajtót.
– Hoppá rossz szoba! - nevetett fel. – Mi lenne, ha inkább hozzád mennénk? - kérdezte hozzá simulva, elterelve a férfi figyelmét az iméntiekről.
– Ó! - vigyorgott rá.
– Kérlek… - lehelte néhány centire szájától, a belőle áradt bűztől legszívesebben a nyakába hányt volna. – Annyira…
A tengeri patkány könnyen adta a derekát, imbolyogva bólintott.
– Menj előre, én hozok még egy üveg szakét! - lökte meg a férfit.
– Biztos?
– Persze, mindjárt ott vagyok! - mosolygott rá, majd megvárva, míg a férfi eltűnik a szintről újra benyitott. ” Faszomat kell pont itt zacsipacsizniuk!” - dühöngött magában.
– Ez meg ki? - szegezte nekik a kérdést azonnal. – Mi a picsát keres itt? - hangjában vészes düh csengett.
- Hmm... Nem is tudom. Inkább az a kérdés, mivel szolgálhatok nektek. - felelte fölényes vigyorral a képén. Carmen számára az olyan volt, mint olaj a tűzre.
– Chh… Nem hinném. A kérdés azt, hogy mi a fizetség?
- Információ az információért. De ha nem szolgáltok valami lényegessel, sajnálom, nem kaptok semmit.
” Anyád hogy van kis köcsög?” - villant szeme. ” Még is ki a fasz ez, hogy ekkora pofája?!” - de ekkor szeme a fiú nyakláncára esett. Egy pillanatra meghűlt benne a vér és megmerevedett. ” Besúgó?” - villant át a fején.
- Vagy inkább te nem kapsz semmit. - felelte rideg hangon. Ekkor újra nyílt az ajtó, és Max lépett be rajta. Nem tulajdonított sok jelentőséget a fiúnak, szemét le sem vette az idegenről. Fejében egymást kergették a gondolatok, ki lehet a fiú, de legfőképpen azt akarta tudni miért van itt, és miért más köve.
- Ó, értem, ha így állunk. Viszlát! - mondta megjátszást színlelve és az ajtó felé indult. Tudta nem engedheti el, minden áron tudnia kell a válaszokat, de ha most kérni kezdi, azzal kiveszik az irányítás a kezéből.
- Csak nyugodtan, de ha odáig jutottál, hogy ide gyere, akkor feltételezem, nem tudsz annyi mindent, mint majd mi. - mondta az ablak felé nézve. Szándékosan ejtette el a „majd” szót, hiszen a hazugság gátló képlet még aktív volt, még is remélte a fiúnak nincs annyi esze, hogy észrevegye.
- Információim szerint többet tudok nálatok, így gondoltam elmondjátok, mit tudtok és én kisegítelek egy kis maradékkal. - felelte az ajtóból. ” Maradékkal? Anyád picsáját!” - de aztán még valami felkeltette a figyelmét. ” Azt mondta információi szerint nem tudunk annyit, mint ő? Most vagy blöfföl, vagy lehallgat minket valahogyan. Nyaklánca van tehát mágus,” - de ekkor beugrott neki hol találkozott már vele. Anno még ő töltött fel Leena fejébe néhány információt. ” Ó basszus! Akkor simán le tudta valamelyik csökevényesnek szondázni az agyát, lehet, hogy nincs is semmi új infója csak egyszerűen a mieinket szerezte meg. De akkor nem jött volna ide…” - vacillált tovább. ” Két okból jöhetett ide, vagy tényleg infót akar, vagy besúgó.” - De ha nem, - hangozott fel válasza. - hát nem. Pedig olyan szaftos kis dolgot tudtam meg a kapitánykisasszonyról.
” Na azt már nem!” - fordult meg Carmen s elkapta a fiú grabancát. A falnak taszítva pattant elé.
- Engem nem érdekel a kapitány mell mérete vagy épp a bugyijának színe, de az igen miért más színű a nyakláncod, taknyos! - mordult rá.
- Hé, hé. Csigavér, kislány! - intette le hanyagul - Mint mondtam, többet tudok. És ugyebár a tudásért jutalom jár! - nézett rá kacéran.
Carmen szeme szó szerint villámlott, ám ekkor eszébe jutott valami. ” Ez egy mágus… hogy is volt mit mondott Bambi, csak kalózokat lehet verni? Óhhhóóóóóó!” - gyilkos láng lobbant egy pillanatra szemében.
- Jól mondod a fizetséged a test épséged. - felelte halkan azzal térdét izomból vágta lábai közé, megnyomorítva ezzel legnemesebb szervét. A fiúból hangos nyögés tört fel majd összegörnyedve a padlóra rogyott. Carmen hagyta hagy vergődjön néhány másodpercig, majd lábával megbökte.
– Nos mit gondolsz? - kérdezte édes méreggel hangjában. - De előbb tegyél le valamit az asztalra!
- Oké, oké… – köhögte heréit markolva. - Mesélek Keganról. De előbb, várj egy kicsit, pokolian fáj.
– Szarok most Keganra! – markolta meg pólóját feljebb húzva magához. - Engem az a kurva kő érdekel a nyakadban!
- Ah, az nem érdekes. Csak kicsit elbeszélgettem a kapitánnyal és azt hiszi, egy oldalon vagyunk. De inkább pártatlan maradnék kis kalandunk során. Na jó... Ez úgy sem győz meg titeket. Emiatt kaptam enyhített rabszolgaságot! - nyögte nehezen, ahogy felmutatott egy fekete kendőt fehér jellel.
- Blackened Tears. - szólalt meg sötéten Gabriel. - Sötét céh, keveset, de hallottam róluk... Mi köze a luvnyának meg Kegannak a céhedhez? Miért kaptál ezért enyhítést? - kérdezte, de még mielőtt válaszolhatott volna Max ütni, verni kezdte a fiút. Carmen szíve szerint segített volna neki, de még is, nem lett volna jelen helyzetbe okos döntés, és azt ő is tudta.
- Elég, - szólt ridegen amint elkapta kezét. - még hasznunkra lehet.
- Hogy volna hasznunkra egy sötétcéh tagja? - mordult rá amint bele rúgott.
– Ha beépülne közéjük, informátor lehet. - felelte a vonagló fiút nézve.
- Szólj a kutyulidnak, hogy fogja vissza magát, vagy sírba viszek minden információt és mind itt döglötök – fakadt ki, mire ő csak a fejét csóválta. ”taknyos kölyök még ezt sem tudja, mikor fogja be a száját…” - Mondtam már a fenébe is, pártatlan vagyok! - magyarázkodott, de ez őt egyáltalán nem hatotta meg. Láthatóan Maxet se győzte meg a dolog, de még mielőtt újabbat rúgott belé Carmen megszólalt.
- Tiéd, ha elárul miinket, addig hagyd életben ennél szarabb helyzetben már úgyse leszünk....
- Amint lekerül rólam ez a vacak és Bundásék bevégezték te következel! - mordult rá Max amint hátat fordított és visszaült az ágyra.
– Fenébe – morogta, ahogy felállt és letörölte magáról a vért. - Azért kaptam ezt a fene nyakörvet, mert ők is a "sötét" oldalon állnak. Meggyőztem a ribancot, hogy segítek neki. De semmi ilyen szándékom nincs. Csak túl akarom élni. A csöpp kis agyatok képes ezt felfogni?
– Mi is kis kancsó, és amíg nem tudjuk biztosan, hogy megbízható vagy, ne várj mást! - lökte oda neki.
- Üvöltözzetek még, hátha meghallja valaki és elviszik őt is, vagy pallóra állítanak mindenkit. - jegyezte meg, bár Carmen nem vette magára. Egyetlen percig se volt hangos, már megtanulta a leckét.
- Na akkor mond mit tudsz? - kérdezte újra a fiút.
- Rendben. De többet nem árulok el, a kis kutyuskád viselkedésének köszönd. Pár infót kaptam csak Keganról. Nem tudni mi módon került be a legénységbe, egyszer csak megjelent a kapitány jobb kezeként. Állítólag valami egyességet kötöttek. Többet nem tudok. Ó, és igen, azt tanácsolták, ne bolygassam a múltját. - magyarázta sértődötten.
- Hát szivi én a helyedbe nem szenvedte volna ennyit ezért a két sorért. - jegyezte meg fagyosan amint megdobta egy ronggyal. - Gondolom te is kérsz cserébe valamit mi?
- Csupán érdekelne, mennyit tudtok… - kezdte újra mosolyogva.
- Az úticélunk valami Harbor fent észak keleten. - felelte, - és hogy Két éve Bonnie megtámadta, de nem bírta be venni.
- Értem. Ennyi elég is lesz. - mondta majd az ajtó felé indult. Carmen elvette magát az ágyon és agya szüntelenül járt.

Először azt hittem, hogy az alak tudomást sem vett a kérdésemről. Némán dolgozott tovább, hogy a mocskos felmosórongyával tisztává varázsolja a padlót. Ám váratlanul, rám se nézve választ adott a kérdésemre.
- Hogy hová? Hát Harbor Bay-be, ahol ti fogjátok elvégezni az ostrom mocskosabb részét – mosolygott.
Még soha nem hallottam a helyről, bár nem is különösebben izgatott. Az ostrom viszont annál inkább. Nem állt szándékomban megtámadni egy civilek által lakott várost, főleg nem egy kalózbanda parancsára.
Az előbbi mosoly szép lassan leolvadt a kalóz arcára, amint szembesült vele, hogy az egyik mocsokfolt nem adja olyan könnyen magát, ahogyan azt ő szeretné. Jól láthatóan bosszantotta, a makacs folt, szinte már vártam, hogy összeverekedjen vele. Viszont az összecsapásuk a felmosórongy és a kefe vad használatánál nem fajult tovább. Talán ezért is, előálltam egy újabb kérdéssel, hátha megtudok valamit arról, amibe belekényszerítenek.
- Mi van ott Harbor Bay-ben, ami ennyire kell a kapitányodnak? És miért kellünk a mocskos részéhez mi mágusok is?
- Mi lenne?! Hát gyémánt!
Sejthettem volna. Mégis ugyan mi más kell a kalózoknak?
- Több száz millió! Szerinted ennyi pénz mennyien őriznek?!
Kénytelen voltam beismerni, hogy a fickónak igaza volt és bőven volt logika. Kalózok, több millió gyémánt, sok őr, erősítés. És ugyan mi volna hathatósabb segítség egy ostromban, mint néhány kalandvágyó rabszolga mágus, akik az életükért vonulnak harcba?
Csupán bólintottam egyet, majd a koszfolttal magára hagytam a takarító kalózt. Elegem volt az információgyűjtésből és a sós levegőből, elindultam vissza a kabinomba.


Egykedvűen léptem be az ideiglenesen saját kabinomba, majd zártam be magam mögött az ajtót. Bent egy kisebb tömeg fogadott, amiből rögtön levettem, hogy rossz kabinba sikerült benyitnom. Bicskás és a rózsaszín p*csa folytattak bájcsevejt egy idegen alakkal, akik igazából fel sem figyeltek rám. Reflexből távozni akartam, de végül valamiért mégis maradtam és letelepedtem valahová.
- Ó, értem, ha így állunk. Viszlát!- szólalt meg az idegen, és elindult az ajtó felé.
- Csak nyugodtan, de ha odáig jutottál, hogy ide gyere, akkor feltételezem, nem tudsz annyi mindent, mint majd mi.
Elkezdődött az intellektuális kérdezz-felelek színjáték… amitől csak kevés dolog tudott jobban ingerelni. Nem is figyeltem oda rendesen a beszélgetésükre, hiszen a körmeim alatt jókora piszokréteg halmozódott fel. Neki is láttam a körmeim alól kikaparni a mocskot.
- Információim szerint többet tudok nálatok, így gondoltam elmondjátok, mit tudtok és én kisegítelek egy kis maradékkal. - De ha nem, - hát nem. Pedig olyan szaftos kis dolgot tudtam meg a kapitánykisasszonyról.
Két körmöm tisztítása között köptem egyet oldalra, jelezvén, hogy abszolút nem tud érdekelni az az információ, amit ez a köcsög mondani kar.
- Engem nem érdekel a kapitány mell mérete vagy épp a bugyijának színe, de az igen miért más színű a nyakláncod, taknyos! – mordult fel Picsa, aki hozzám hasonló állásponton volt.
- Hé, hé. Csigavér, kislány! – játszotta a fölényes nagymentőt, Köcsög. - Mint mondtam, többet tudok. És ugyebár a tudásért jutalom jár!
- Jól mondod a fizetséged a test épséged.
A szájkaraté folytatódott… én időközben már jobb kezem kisujjánál tartottam, ami alatt csak éppen csak egy kis vékonyka koszréteg volt. Azt gyorsan kipiszkáltam a körmömmel, majd nekiláttam a bal kezemnek. Ott aztán voltak durva dolgok. Vastag, fekete piszokrétegek húzódtak a körmeim alatt, amikről fogalmam sem volt, hogy hol szedtem össze őket. A fogadóból elindulva még tiszta voltam, szóval éltem a gyanúperrel, hogy ezen a mocsokbánya hajón sikerült összegyűjtenem a piszkot.
- Blackened Tears.- ütötte meg Bicskás hangja a fülemet. - Sötét céh, keveset, de hallottam róluk... Mi köze a luvnyának meg Kegannak a céhedhez? Miért kaptál ezért enyhítést?
A sötét céh szó hallatán, már automatikusan cselekedtem. Felkeltem a helyemről, és mielőtt még Köcsög válaszolni tudott volna Bicskás kérdésére lekevertem neki egy hatalmasat. Helyben készültem agyonverni a rohadékot. A sötétséget szolgáló mocskoknak pusztulniuk kellett, és én ezért tettem is. Mindenféle finomkodás nélkül ütöttem Köcsögöt, kipróbálva, hogy mennyit bír a koponyája.
- Elég, – szólt rám Picsa, mikor elkapta a kezemet, hogy megállítson. - még hasznunkra lehet.
Engem ez aztán abszolút nem hatott meg. Inkább ezerszer meghaltam volna, minthogy egy a sötétség szolgálatában álló féreggel közösködjek.
- Hogy volna hasznunkra egy sötétcéh tagja? - mordultam fel, majd belerúgtam Köcsögbe.
– Ha beépülne közéjük, informátor lehet.
Nem akartam és nem is tudtam megbízni egy efféle ember szavában, soha.
- Szólj a kutyulidnak, hogy fogja vissza magát, vagy sírba viszek minden információt és mind itt döglötök. – fenyegetőzött a hiszti szélén táncolva, Köcsög. - Mondtam már a fenébe is, pártatlan vagyok!
Egy sötét céh tagja sohasem pártatlan! Még törött nyakkal és bezúzott koponyával sem. Helyben akartam összezúzni a patkányt, de Picsa csak nem hagyott békén. Legszívesebben Picsát is összecsomagoltam volna, amiért egy effélével szándékozott szövetkezni, de Árvácska testére való tekintettel inkább megkíméltem.
- Tiéd, ha elárul miinket, addig hagyd életben ennél szarabb helyzetben már úgyse leszünk....
Nem-e? Volt alkalom, mikor azt hittem, hogy ennél rosszabb nem jöhet, és öt perccel később saját két kezemmel végeztem a legjobb barátommal.
- Amint lekerül rólam ez a vacak és Bundásék bevégezték te következel! - mondtam Köcsögnek, majd visszaültem a helyemre.
A listámon gyülekező arcok és nevek sora egyre csak bővült, ami azt jelentette, hogy amint lekerül rólam a nyakörv, egy pillanatig sem kell visszafognom magam. Egy úszó pokollá változtatom ezt a hajót, mindenkivel együtt, aki az utamba áll, de legfőképpen Bundással és Köcsöggel együtt.
Elegem volt a rothadt lelkű teremtményekből. A Gyémántszem incidens óta csakis arra törekedtem, hogy minden utamba kerülő férget elpusztítsak, mígnem találkozok egy olyannal, ami engem öl meg. És most? Most szolgája voltam egy rothadt lelkületű bandának, majdnem sikerült olyan mélyre süllyednem, mint Hamnir halálakor.
Haragos és forró gondolataim közepette hirtelen úgy éreztem, mintha egy láthatatlan és megfoghatatlan csáp csatlakozna az agyamhoz. Jól ismertem ezt az érzést, ezért Probulus volt a felelős. A csápon keresztül pillanatokon belül elkezdtek az információk áttöltődni a fejembe. Sohasem szerettem, sőt gyűlöltem ezt a gusztustalan mágiát, de most megtűrtem, hátha valami hasznossal szolgál.
Megtudtam, hogy Harbor Bay egy erődként funkcionáló, hatalmas kikötőváros. Adottságainak köszönhetően Hargeon csak egy apró halászfalunak tűnt mellette. Az ország egyik legfontosabb kereskedelmi központja volt, s talán ezért is állomásozott ott a királyság egy kisebb légiója. Az utóbbit annyira nem is bántam, ha már támadni kell, és bántani kellett valakit, akkor legalább olyanokat verhettem össze, akiket szintén utáltam. Utáltam a Tanács embereit, és a királyi hadsereg tagjait is. Szinte már örültem, hogy velük kényszerülök csatába.
Bambiék már próbálkoztak egyszer a város kifosztással, de az ágyúk egyszerűen felmorzsolták a támadásukat. Valószínűleg ezért volt ránk szüksége.
- Érdekes lesz… - morogtam magamnak, az információk összegzése után, mikor már Köcsög eltűnt a kabinból.

Ahogy kiürült a kabin, a kezembe fogtam a kalóz ruhákat, és exquipeltem a ruhákat, és azonnal elhagytam a helységet, kívülről támasztottam meg az ajtóval szemben lévő falat, és vártam, hogy mikor végeznek a lányok. Percekkel később fel is tárult az ajtó, és megjelent benne Carmen, egy hozzá, legalábbis a jelleméhez illő szakadt, olcsó ribancszerelést viselve, aztán amikor megjelent mögötte Sho, körülbelül ugyanebben a ruházatban, leesett az állam.
Mielőtt panaszra nyithattam volna a számat, Sho már intézett egy félig lesütött, szégyenkező pillantást, szinte súgta, hogy „nem kell mondanod semmit, én is szégyellem, de muszáj”, úgyhogy már meg sem említettem, csupán csak, hogy szerintem kétfelé kéne válnunk, legalábbis nem biztos, hogy túl sok szerencsével járnak hapsifogózás közben, ha én is ott vagyok.
A felvetésre egyikük sem szólt semmit, Carmen eltökélt tekintettel elindult felfelé a lépcsőn, Sho-t pedig szabályszerűen rángatta felfelé maga után. Szegény nem volt még túlságosan gyakorlott a bonyolult lépésekben, így ez a lépcsőn felfelé rohanás inkább csetlés-botlás volt csak, mint valódi sietség.
Ahogy eltűntek a lépcső tetején én elindultam sétálni, benéztem minden közeli kabinba, hátha valami ismerős arcot felfedezek. Rane-nek, vagy mondjuk Kao-nak kifejezetten örültem volna, ám hiába a remény hal meg utoljára, attól még meghal, és nem találtam egyetlen ismerős arcot sem, legalábbis azon a részen, ahol én voltam, így egy bő negyed órával később ismét a kabinunkkal szemben támasztottam a falat, amint megérkezett Sho, Carmen, és a már kissé kapatos, görnyedt hátú, legjobb indulattal is rondának nevezhető kalóz.
Carmen gyakorlatilag feltépte az ajtót, és kiakadt a látványon, nem, nem annyira undorító volt, hogy még ő is meglepődjön rajta, de legalább annyira meglepett volt, ahogy meglátta a bent kényelmesen elterülő fickót.
- Hoppá, rossz szoba! - nevetett fel, miközben én Shoval besurrantunk az ajtón, és leültünk az egyik ágyra.
- Tőled kaptuk az információt? - súgtam oda a fickóhoz, de ő figyelmen kívül hagyta. Nem akartam faggatózni, és ránézésre Sho sem tudta megmondani, úgyhogy egy keserű mosollyal hátradőltem, és vártam, mi lesz, mi sül ki a dologból. Sho közelebb hajolt a fülemhez, hogy éppen csak én haljam, amit mond.
- A pecsétbe beírhattok volna azt is, hogy nem lehet a kérdést megválaszolatlanul hagyni… - felhúzva a szemöldököm, bólintottam egyet neki, aztán vártunk, milyen balhét fog Carmen csapni, merthogy fog, az olyan biztos voltam, mint, hogy lyuk van a seggemen.
- Ez meg ki? - kezdte, én pedig szélesebb mosolyra húztam a számat. - Mi a picsát keres itt?
- Hmm… nem is tudom. Inkább az a kérdés, mivel szolgálhatok nektek. - szította a felrobbanni készülő Carmen tüzét.
- Chh… Nem hinném. A kérdés az, hogy mi a fizettség?
- információ az információért. De ha nem szolgáltok valami lényegessel, sajnálom, nem kaptok semmit.
Nos, itt van az a pont, ahol talán már fel is állhatna, és le is léphetne, hiszen eddig az égvilágon semmink nincs, legalábbis nekem, és érdekes módon, ez egyáltalán nem is zavart annyira, mint kellett volna.
- Vagy inkább te nem kapsz semmit. - szólt Carmen egykedvűen, és ebben a percben Max tépte fel az ajtót. Berontott rajta, és leült. Mi az, elfelejtette, hogy a másik szobában vagyunk, vagy elege lett a szólózásból, és bratyizni akar? Esetleg megtudott valamit és nem akarja megtartani magának?
- Ó értem, ha így állunk. Viszlát! - mondta az idegen, és enyhén túljátszott gesztusokkal célbavette az ajtót.
- Csak nyugodtan, de ha odáig jutottál, hogy ide gyere, akkor feltételezem, nem tudsz annyi mindent, mint majd mi. - ezt viszont cáfolnám, ha nem lenne mit mondania, nem mert volna idejönni négy-öt mágus közé egyedül úgy, hogy nincs mit elcserélnie, hacsak nagyon jól el tudja rejteni a varázserejét, és el tudna intézni minket. Esetleg még számításba vehetjük, hogy túl nagy önbizalommal van megáldva/verve. Mindenesetre nagyon megjegyeztem az arcát, és főleg azt a nyakörvet, ami különböző színben világított, mint mi. Nem lesz nehéz megtalálni, ha esetleg elengedik, elszalasztják, és egyedül akarom megkeresni, hátha könnyebben szót tudok vele érteni én. Egy Carmenhez hasonló nyelvhegyről dirigáló beképzelt luvnyának én sem mondanék semmit, ha nem lennék ráutalva.
- Információm szerint többet tudok nálatok, így gondoltam elmondjátok, mit tudtok, és én kisegítelek egy kis maradékkal. De ha nem, hát nem. Pedig olyan szaftos kis dolgot tudtam meg a kapitánykisasszonyról.
- Engem nem érdekel a kapitány mellmérete vagy épp a bugyijának színe, de az igen, miért más színű a nyakláncod, taknyos! - förmedt rá. Itt éreztem, hogy le kéne állítani, mielőtt tettlegességig fajul a dolog.
- Hé, hé. Csigavér, kislány! - intette le a srác -Mint mondtam, többet tudok. És ugyebár a tudásért jutalom jár!
- Jól mondod, a fizetséged a testi épséged. - mondta halkan, aztán egy lendülettel a srác ágyékába térdelt, mire ő szörnyű fájdalmakat átélve borult a földre.
- Nos, mit gondolsz? - kezdte mézes-mázos hangon Carmen - De előbb tegyél le valamit az asztalra!
- Oké, oké… - köhögött - Mesélek Keganról, De előbb, várj egy kicsit, pokolian fáj.
- Szarok most Keganra! - vágott vissza Carmen - Engem a kurva kő érdekel a nyakadban.
- Ah, az nem érdekes. Csak kicsit elbeszélgettem a kapitánnyal, és azt hiszi, egy oldalon vagyunk. De inkább pártatlan maradnék kis kalandunk során. Na jó... Ez úgy sem győz meg titeket. Emiatt kaptam enyhített rabszolgaságot!
- Blackened Tears. - állapítottam meg a céhe nevét, ahogyan felmutatta a kendőjét a fehér könnycseppel - Sötét céh, keveset, de hallottam róluk. - Valaha nagyon is jók voltak, sőt, egyike volt a legnagyobb törvényes céheknek egészen addig, míg a vezérük meg nem kattant. - Mi köze a luvnyának a céhedhez? Miért kaptál ezért enyhítést?
Kérdésem után talán még válaszolt is volna a srác, ha Max azonnal nem vetette volna rá magát, és kezdte volna agyba-főbe verni. Sho a szája elé kapta a kezét, én rásandítottam Leenára, hogy mit akar vele, és hamar rá kellett eszmélnem, Leena lehet, hogy leállítaná, de Carmenből előbb nézem ki azt, hogy segít a szegény srácot agyonverni, minthogy lefogja Maxet…. de tévednem kellett, Carmen elkapta Max ütésre emelt kezét.
- Elég, még hasznunkra lehet!
- Hogy volna hasznunkra egy sötét céh tagja? - morgott Max.
- Ha beépülne közéjük, informátor lehet. - felelte, ahogy a fiúra nézett, és követtem a tekintetét.
Két dolog biztos. Az egyik, hogy Max feketén fehéren látja a világot, és nem hogy nem látja, nem is akarja látni az árnyalatokat. Attól, hogy ez a srác nem olyan céh jelét viseli magán, ami egy legális céhek nevét tartalmazó listán van, ugyanúgy életben akar maradni, mint mi, és jelen pillanatban más nem is fontos. Az ellenségem ellensége a barátom. A másik pedig, hogy most így ellátták a baját kétszer is, nem fog a kezünkre játszani, bármennyire is akarják erőltetni. A srác önként, ha nem is jóhiszeműségből, de mindenképp együttműködő szándékkal jött hozzánk, erre ezek ketten megverik, és még elvárnák, hogy segítsünk neki, na ez az a hajó, ami biztosan elment, nincs mivel zsarolnunk sem, ha mégis kényszeríteni akarjuk, sőt, a kapitány kegyeltje, egyetlen szavára kidobhatnak minket a hajóból a cápáknak, sőt, lerobbantják a fejünket és vége.
- Szólj a kutyulidnak, hogy fogja vissza magát, vagy sírba viszek minden információt és mind itt döglötök – fakadt ki, mire ő csak a fejét csóválta Mondtam már a fenébe is, pártatlan vagyok! - magyarázkodott, de ez őt egyáltalán nem hatotta meg. Láthatóan Maxet se győzte meg a dolog, de még mielőtt újabbat rúgott belé Carmen megszólalt.
Erről van szó…
- Tiéd, ha elárul minket, addig hagyd életben, ennél szarabb helyzetben már úgyse leszünk… - oh dehogynem, Carmen, majd ha nincs fejünk, csak akkor már le se fogjuk szarni.
- Amint lekerül rólam ez a vacak, és bundásék bevégezték, te következel! - mordult egy utolsót Max, aztán hátat fordított, és nem kívánt tovább társalogni velünk.
- A fenébe. - törölte le magát a srác.- Azért kaptam ezt a fene nyakörvet, mert ők is a "sötét" oldalon állnak. Meggyőztem a ribancot, hogy segítek neki. De semmi ilyen szándékom nincs. Csak túl akarom élni. A csöpp kis agyatok képes ezt felfogni?
- Mi is kis kancsó, és amíg nem tudjuk biztosan, hogy megbízható vagy, ne várj mást!
- Üvöltözzetek még, hátha meghallja valaki, és elviszik őt is, vagy pallóra állítanak mindenkit. - jegyeztem meg, hátha végre békén hagyják, és hagyják menni, több információt úgysem húzunk ki belőle, és hálistennek megtudtuk azt, hogy miért kapott ilyen nyakörvet. Ez tényleg, valóban eget rengetően fontos információ… Ha még most, míg bent van a kabinban sikerül is megtudni tőle valamit, legközelebb úgysem fog segíteni.
- Na akkor mondd, mit tudsz?
- Rendben. De többet nem árulok el, a kis kutyuskád viselkedésének köszönd. Pár infót kaptam csak Keganról. Nem tudni mi módon került be a legénységbe, egyszer csak megjelent a kapitány jobb kezeként. Állítólag valami egyességet kötöttek. Többet nem tudok. Ó, és igen, azt tanácsolták, ne bolygassam a múltját - magyarázta, ám kevés mutatott arra, hogy szívesen működne együtt velünk újra, inkább vérig volt sértve, meg is értem.
- Hát szivi, én a hegyedbe nem szenvedtem volna ennyit ezért a két sorért. Gondolom te is kérsz cserébe valamit, mi?
Az istenekre… Nem akart ő szenvedni, de te gondoskodtatok róla…
- Csupán érdekelne, mennyit tudtok… - mosolyodott el újra, őszintén meglepve engem is.
- Az úticélunk valami Harbor fent északkeleten. - felelte - és, hogy két éve Bonnie megtámadta, de nem bírta bevenni.
- Értem, ennyi elég lesz. - mondta, azzal elhagyta a kabint, Carmen pedig végigfeküdt az ágyon.
- Milyen Harbor ez? - súgtam oda Sho-nak.
- Harbor Bay, valami iszonyatosan jól őrzött erőd, fogalmam sincs, miért visznek oda… Gondolod, hogy…?
- Valószínű, hogy velünk akarja bevetetni. A zűrzavart kihasználhatnánk arra, hogy megszerezzük a távirányítót, és lelépjünk.
- Meglátjuk.

Hirtelen kinyílt az ajtó és egy kalóz tolta be rajta rusnya képét.
- Mc Williams a kapitány hívat! - dörögte, amint végig nézett a többieken is. – Most! - nyomatékosított ahogy bevágta maga mögött az ajtót. Az említett személy eztán se szó se beszéd távozott a kabinból magukra hagyva hőseinket. Carmen még csak a fiúra se nézett, nem érdekelte hova megy. Hirtelen nyomást érzett mellkasában és ebből már tudta Leena megunta a láblógatást. Bár nem sok kedve volt cserélni, a hajó csak újabb esélyt nyújtott számára a lebukáshoz. Tudta jól, mindenki veszélyt jelentett számukra és már így is elég sok név került fel a likvidálási listára. ” Gabriel, Max, Sho, Anoya, Jonathan, Gallileo és a szemüveges kis köcsög is… de a legfontosabb az a kutya. Bár ennyi erővel kezdhetném Jonathanon is, mind kettő képes olvasni Leena gondolataimban.” - elmélkedett. Bár elég kevés esélyt látott rá hogy Varjak lennének, tudta ez édes kevés. Ha egyszer is életükben találkoznak eggyel, neki már annyi elég hogy végük legyen. Újra elborította a düh, gyűlölte, hogy ilyen gyenge. A magasba emelte kezét és ökölbe szorította, borzalmas volt érezni mennyire gyenge is. Ereje oda lett, s most egyedül csak Leena erejére támaszkodhatott, ami körülbelül egy porszemnyi félszárnyú légyével volt egyenlő ellenük… Újabb furcsa semmihez nem hasonlítható érzést érzett. ” Jól van jól van, megyek már!” - dörrent fel, bár tudta Leena ebből alig hallott még valamit. Vett egy útolsó mély lélegzetet és elengedte magát. Érezte ahogy süllyedni kezd s elmerül a selymes csöndben.

Leena úgy érezte magát mintha most bukott volna fel a víz alól. Egyetlen másodpercig érezni vélte bőrén a furcsa anyag cseppjeit, majd minden kitisztult. Különös érzés volt újra érezni testét, mozgatni izmait akarata szerint. Homályos emlékek kergették egymást a fejében. Felült és szét nézett, a szobába szó szerint úgy álltak az emberek mint heringek a dobozban. Max amint helyet kapott le ült az ágyra, s immáron Probolus, Anoya, Sho, Gabriel és a két új férfi is ott volt velük. Halk beszélgetés folyt köztük, melynek elejéről láthatóan lemaradt.
” Húzz vissza a kapucnid!” - hallotta Carmen hangját amint kapucnija egy kicsit lecsúszott. ” Próbálj meg úgy tenni mint aki mindent ért, majd később elmondom ami történt!”
” Rendben.” - felelte.
” Ja és viselkedj úgy mint én!”
” Mi? Minek?” - kérdezte meg lepetten.
” Az a két fazon Gabriel mellett, hát hogy is mondjam kissé elengedtem magam vlük kapcsolatban…”
” Király, tehát igazi seggtitán voltál! Csodás!” - kapta fel kicsit a vizet. ” Van még valaki akiről tudnom kell?”
” Attól függ, tökön rúgás vagy segg fogás ér?” - kérdezett vissza Carmen nevetve.
Leena azt hitte menten lefordul az ágyról. Pont ezt akart elkerülni. ” Pedig még Pascal lelkére kötöttem…” - ám ekkor megdermedt. Pascal sehol se látta a szobában, még az illatát se érezte. Riadtan pillantott szét, szíve szerint azonnal keresni kezdte volna, faggatni társait de nem tehette.
– Ez a Bonnie, állítólag fair játékot játszik, ha megteszünk mindent elenged minket.
– Kérdés hogy mi az a minden… - jegyezte meg Gabriel. – Arról tudunk valamit hogy mi ez a Lokfar? - kérdezte.
– Mi semmit. - felelte Anoya.
– Én se tudtam meg semmit, de most egy Harbor Bay nemvű kikötő felé tartunk. Egy hatalmas város, s itt a legnagyobb az ország kereskedelmi bevétele, több mint a bevételek fele innen származik. - magyarázta Porbolus. – Úgy tudom Bonnie két éve már megpróbálta bevenni, de nem sikerült neki, mielőtt még bejuthatott volna szitává lőtték.
– Ha így lenne nem lennénk itt. - jegyezte meg mérgesen Max. Leena egyetértett volna vele, de képtelen volt Pascalt kizárni a fejéből. Izmai görcsbe rándultak, gyomra émelygett, és feje zsongott.
– Mást nem tudtál meg? - kérdezte. Leena alig bírt oda figyelni, minden perc figyelem kínszenvedés volt neki. Pascal hiánya olyan volt mintha egy részét szakították volna el tőle. Hideg jeges és fájdalmas.
– Hát csak annyit hogy a mágikus eszközöket egy ismeretlen embertől szerezték. De hogy ő ki arról semmit sem tudok.
– Eszközöket? - kapta fel a fejét.
– Igen. - bólintott Prob.
– Akkor nem zárhatjuk ki hogy több fajta is van nekik. - horgasztotta le a fejét.
– Meglep hogy ilyen lehangoló a hír egy ilyen tüzes nőnek. - szólt Galilei, miközben szemei firtatni kezdte. Hirtelen mély csönd ült a szobára mit végül Gabriel tört meg.
– A helyett, hogy minket elemezgetsz inkább azon törd a fejed mit csináljunk, ha velünk akarja kifosztatni a kikötőt, bájgúnár! – szúrt vissza neki Gabriel, miért Leena igazán hálás volt neki. - Ha nem tesszük amit mondd, nyakunk szegi a nyakörv, ha tesszük, és végzünk Lokfarnál, még ha vissza is visznek, akkor a sereg teszi ugyanezt.
– Visszatérve, nem, sajnos nem zárhatjuk ki. - feleli szomorúan Probolus.
Ekkor viszont a nyakában lévő medál furcsán pityegni kezdett. A hang után szinte azonnal Bonnie hangja csendült fel.
\- Üdvözletem mágusok! Örülnék, ha megtisztelnétek a jelenlétetekkel a fedélzeten. Hamarosan kikötünk és szükség lenne rátok is! - trillázta magas idegesítő gyermek hangján. Leena félve Gabrielre pillantott, aki csak az ajtó felé biccentett. Mindannyian elindultak felfelé, de Leena a lépcső előtt megállt, bevárni a sor végén haladó Gabrielt.
– Gabriel Pascal hol van? - kérdezte suttogva, szemiben ott ült kétségbeesése is.
- Elment kémkedni, üzeni hogy ne aggódjunk miatta, elég kicsi ahhoz, hogy ne vegyék észre. - felelte de ez őt egyáltalán nem nyugtatta meg.
– Kémkedni? De mikor?
- Még amikor megváltoztál. - nyomta meg az útolsó szót célzásként. Leena körül újra megfordult a világ, szája kiszáradt, s nyelve mintha pergament lett volna. Érezte, ahogy arcából kiszökik a vér, s óvatosan a falnak támaszkodott. Képtelen volt egyetlen szót is kinyögni, csak egy apró bólintásra futotta tőle. Eközben Jhon és Gallileo, figyelmét felkeltette beszélgetésük, Gabriel takarva Leenát állt elé.
” Indulj el felfelé! Ha csak itt álldogálsz fel kelted mások figyelmét.” - hallotta Carmen parancsoló hangját fejében, mire gépiesen megindult a lépcsőn Gabriel mellett.
” A gyík pedig vigyá…” - kezdte volna, de szavai olaj volt a tűzre. Leenában hirtelen égetlen harag gyúltad.
” NE MERÉSZELD ÍGY HÍVNI%!” - ordított rá, miközben kezei ökölbe szorultak. ” EZ AZ EGÉSZ A TE HIBÁD! MAGASRÓL TETTÉL RÁ MI FOG VELE TÖRTÉNNI! - hangja olyan volt, mint az üvöltő viharé. ” Ha csak egy karcolás is lesz rajta, „ - kezdte sejtelmesen ” – ízekre szaggatlak!” - fejezte be sziszegve.
Felérve a lépcsőn a fedélzeten fent állt az mágus, tekintetüket mind ugyan arra a pontra függesztve. Bonnie kapitány szobájának ajtajára szegezték, mely abban a pillanatban robbant ki hogy Leena elfoglalta helyét Gabriel mellett. Széles vigyorral arcán nézett végig a tömegen, láthatóan élvezte a helyzetet, s Leena ettől csak még idegesebb lett. Újra a levegőbe szimatolt, de semmit nem érzett ami kisbarátjáról árulkodott róla.
- Remek látom mind itt vagytok. - kezdte vékony kis lányos hangján ahogy a kezében lévő furcsa tárgyra pillantott. - Elérkeztünk a korábban említett kis kitérőnkhöz. Itt van előttünk Harbor Bay – mutatott egyenesen maga elé. Szinte az összes mágus egyszerre fordult meg. Előttük egy aprócska öböl benne sok-sok fekete ponttal kezdett kirajzolódni. – Mi pedig most kifosztjuk, a ti segítségetekkel. – fejezte be egy önelégült mosoly kíséretében. Leena csak épp hogy egy pillantást vetette az öbölre. Inkább Bonnien tartotta most szemét, valahogy rossz érzése volt ezzel a kis kitérővel kapcsolatban. - Ahogy beérünk az öbölbe az erődfalról ágyú tüzek kezdenek el záporozni, ti pedig megakadályozzátok azt a mágiáitokkal, hogy elérje a hajót és kárt tegyenek benne. – magyarázta. ” Ez a nő nem normális…” - sápadt el magában. - Gondoljatok arra, hogy a sorsotok egybefonódott a hajóéval. Ha az megsérül ti is. Végezzétek a legjobb képességeitek szerint a feladatot és ne sajnáljátok a mágikus erőt. Ha valami trükközés folyamán nem tudunk eljutni Lokfarba ezután az egész csapatot kivégeztetem – fejezte be végül kemény markáns hangon. Meglepve nézett fel a lányra, nem gondolta volna hogy a cincogáson kívül másra is képes. A tömegen halk moraj futott végig, érezhető volt a levegőben az emberekre gyakorolt hatása. Leena is érezte, mintha egy újabb bilincset tuszkoltak volna rá. Ám ekkor egyszer egy ismeretlen hang felkiáltott a tömegből.
- És még is mi van ebben a Harboy Bay-ben ami a kapitány asszonynak így kell?

– Ez a Bonnie, állítólag fair játékot játszik, ha megteszünk, mindent elenged minket. – törte meg a mesés csendet egy nyomott fejű idegen.
– Kérdés hogy mi az a minden… - jegyezte meg Bicskás. – Arról tudunk valamit hogy mi ez a Lokfar?
– Mi semmit. - felelte Miss Jégcsap.
– Én se tudtam meg semmit, de most egy Harbor Bay nevű kikötő felé tartunk. Egy hatalmas város, s itt a legnagyobb az ország kereskedelmi bevétele, több mint a bevételek fele innen származik. - magyarázta Porbolus azt, amit pár perce áttöltött már az én fejembe. – Úgy tudom Bonnie két éve már megpróbálta bevenni, de nem sikerült neki, mielőtt még bejuthatott volna szitává lőtték.
Probulus mindig is szerette a nevetséges túlzásokat, emiatt volt az, ami.
– Ha így lenne, nem lennénk itt. – morogtam, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.
Pillanatnyi csönd támadt, mely során mindenki elfogadta a tényt, hogy igazam van, és Bambiék mégsem vesztek oda.
– Mást nem tudtál meg? - kérdezte. Leena alig bírt oda figyelni, minden perc figyelem kínszenvedés volt neki. Pascal hiánya olyan volt mintha egy részét szakították volna el tőle. Hideg jeges és fájdalmas.
– Hát csak annyit hogy a mágikus eszközöket egy ismeretlen embertől szerezték. De hogy ő ki arról semmit sem tudok.
– Eszközöket?
– Igen. - bólintott Prob.
– Akkor nem zárhatjuk ki hogy több fajta is van nekik.
Ez aztán marha nagy felfedezés volt. Még egy marha is tudta volna, hogy ha ilyen vackaik vannak, akkor könnyedén lehet a tarsolyukban más őrültség is.
– Meglep hogy ilyen lehangoló a hír egy ilyen tüzes nőnek. – szólalt meg Nyomi, amit követően néma csend kerekedett.
Gyűlöltem a kis helyeket, főleg akkor, ha egy egész marhacsorda zsúfolódik össze. Már legszívesebben távoztam volna, de a kényelmes helyemet nem voltam hajlandó csak úgy feladni.
– A helyett, hogy minket elemezgetsz inkább azon törd a fejed mit csináljunk, ha velünk akarja kifosztatni a kikötőt, bájgúnár! – kezdte játszani a hőst Bicskás.
- Ha nem tesszük, amit mondd, nyakunk szegi a nyakörv, ha tesszük, és végzünk Lokfarnál, még ha vissza is visznek, akkor a sereg teszi ugyanezt.
Én aztán nem tartottam a seregtől, bármikor készen voltam velük szemben megküzdeni, s ha kell meghalni, ha a sorsom azt szánja méltó végzetemnek. Különben is, a világ kellően nagy volt, legrosszabb esetben Reed-re számíthattam. Tisztán emlékeztem arra a napra, amikor Hamnir és én megígértük neki, hogy még találkozunk, s törlesztjük az adósságunkat neki. Lehet, hogy Reed nem kért belőle, de a szavunkat adtuk neki, évekkel ezelőtt. El is határoztam, hogy amint Bundásék megkapják, amit kell, nekilátok felkutatni azt a félszemű punkot. Nem volt más választásom, ha már megígértük neki. Igaz, Hamnir már… Már az ő kötelességei is az én keresztemnek számítottak, duplán kötött a szavam.
– Visszatérve, nem, sajnos nem zárhatjuk ki. - feleli szomorúan Probolus.
Hirtelen a nyakörveink pityegni kezdtek, amit nem tudtam mire vélni, amíg meg nem hallottam a repedtsarkú hangját.
- Üdvözletem mágusok! Örülnék, ha megtisztelnétek a jelenlétetekkel a fedélzeten. Hamarosan kikötünk és szükség lenne rátok is!
Én a helyemen kényelmesen terpeszkedve megvártam, hogy a csorda kivonuljon, sőt hogy a folyosóról is felszívódjon legalább a nagyja. Még a végén elszakadtak volna nálam azok a bizonyos pattanásig feszült húrok és nem álltam volna jót magamért a sok birka között.
Mivel Probulus szinte az elsők között viharzott el, egyedül sétálhattam fel a fedélzetre, ahol aztán megint sikerült összegyűjteni az állatsereget. Patkányok, majmok, birkák, marhák, korcsok, és még néhány köcsög is… Igyekeztem a lehető legtávolabb lenni, ettől az irritáló csordától.
Amint a tömeg elérte a teljes létszámát Bambi kilépett a kabinjának ajtaján. Fölényes tekintettel nézett végig rajtunk, mint, ahogy a gyerekek szoktak végignézni a gondos precizitással felállított játékhadseregükön, aztán pedig a kezében tartott kapcsolóra pillantott.
- Remek látom mind itt vagytok. Elérkeztünk a korábban említett kis kitérőnkhöz. Itt van előttünk Harbor Bay – mutatott előre, s mögöttünk a távolban valami valóban feketlett.
- Nézzenek oda, mégis becsületes, nem hazudik… - morogtam magamnak, gúnyosan.
– Mi pedig most kifosztjuk, a ti segítségetekkel. Ahogy beérünk az öbölbe az erődfalról ágyú tüzek kezdenek el záporozni, ti pedig megakadályozzátok azt a mágiáitokkal, hogy elérje a hajót és kárt tegyenek benne. Gondoljatok arra, hogy a sorsotok egybefonódott a hajóéval. Ha az megsérül ti is. Végezzétek a legjobb képességeitek szerint a feladatot és ne sajnáljátok a mágikus erőt. Ha valami trükközés folyamán nem tudunk eljutni Lokfarba ezután az egész csapatot kivégeztetem.
- Ha kell én magam zúzom össze az összes szaros lövedéket! – morogtam.

– Ez a Bonnie, állítólag fair játékot játszik, ha megteszünk mindent elenged minket.
– Kérdés hogy mi az a minden… - jegyezte meg Gabriel. – Arról tudunk valamit hogy mi ez a Lokfar? - kérdezte.
– Mi semmit. - válaszoltam tömören.
– Én se tudtam meg semmit, de most egy Harbor Bay nemvű kikötő felé tartunk. Egy hatalmas város, s itt a legnagyobb az ország kereskedelmi bevétele, több mint a bevételek fele innen származik.
– Úgy tudom Bonnie két éve már megpróbálta bevenni, de nem sikerült neki, mielőtt még bejuthatott volna szitává lőtték.
– Ha így lenne nem lennénk itt. - jegyezte meg mérgesen Max.
– Mást nem tudtál meg? - kérdezte.
– Eszközöket? - kapta fel a fejét.
– Igen.
– Akkor nem zárhatjuk ki hogy több fajta is van nekik.
– Meglep hogy ilyen lehangoló a hír egy ilyen tüzes nőnek. -szólt hirtelen Galileo mire a szobára mély, merev csönd ült, amit végül Gab rázott fel.
– A helyett, hogy minket elemezgetsz inkább azon törd a fejed mit csináljunk, ha velünk akarja kifosztatni a kikötőt, bájgúnár! – szúrt vissza neki Gabriel mogorván. - Ha nem tesszük amit mondd, nyakunk szegi a nyakörv, ha tesszük, és végzünk Lokfarnál, még ha vissza is visznek, akkor a sereg teszi ugyanezt.-vonta le a megfelelő következtetéseket. Nem is gondolkoztam még ezen..ha visszamegyünk úgy, hogy mindent megtettünk amit ez a nő diktált..bűnözőkké, sőt gyilkosokká válhatunk mi magunk is... Vajon a tanács képes jó belátásra térni, ha megtudja a részleteket, vagy enyhe büntetést kiróni...?
– Visszatérve, nem, sajnos nem zárhatjuk ki.
Gondolkodásomat egy hangosabb pittyegés szakította félbe, majd az a bizonyos undorító kislányos hang csendült fel körülöttünk.
- Üdvözletem mágusok! Örülnék, ha megtisztelnétek a jelenlétetekkel a fedélzeten. Hamarosan kikötünk és szükség lenne rátok is! Mindenki vette az adást, egy szó nélkül elindultunk felfelé, bár hátul kicsit lemaradtak mögöttünk végül mindannyian felértünk a fedélzetre, ahol már mindenki javában sorakozott.
- Remek látom mind itt vagytok. - kezdte vékony kis lányos hangján.
- Elérkeztünk a korábban említett kis kitérőnkhöz. Itt van előttünk Harbor Bay – mutatott a távolba. A messzeségben egy öböl rajzolódott ki, s még távolabb fekete pontok, amikről egyenlőre nem tudtam megállapítani hogy mik.
– Mi pedig most kifosztjuk, a ti segítségetekkel. -fejezte be egy ördögi, és számomra igencsak bosszantó vigyor kíséretében.
- Ahogy beérünk az öbölbe az erődfalról ágyú tüzek kezdenek el záporozni, ti pedig megakadályozzátok azt a mágiáitokkal, hogy elérje a hajót és kárt tegyenek benne. -magyarázta.
~A mágiánkat akarja pajzsként használni?-estem kétségbe...
- Gondoljatok arra, hogy a sorsotok egybefonódott a hajóéval. Ha az megsérül ti is. Végezzétek a legjobb képességeitek szerint a feladatot és ne sajnáljátok a mágikus erőt. Ha valami trükközés folyamán nem tudunk eljutni Lokfarba ezután az egész csapatot kivégeztetem!-fenyegetőzött. Agyamat elöntötte a félelem, de közbe azon járt az eszem, hogyan lehetne mindezt megakadályozni...
- És még is mi van ebben a Harboy Bay-ben ami a kapitány asszonynak így kell?

- És még is mi van ebben a Harboy Bay-ben ami a kapitány asszonynak így kell?- kiáltott fel egy nehézgondolkodású a tömegből. Bambi csupán lassan fordította a kérdező irányába a tekintetét, majd elmosolyodott.
- Hogy mi van ott? Pénz, pénz és még több pénz! Annyi, hogy összesen nem láttatok még annyit, amennyit ott őriznek. Sajnos ebből nem ígérhetek részesedést, de reméljük majd Lokfar kárpótol mindenkit.
A fenének sem volt szüksége egy kalóz kezéből a kincsekre.
- De egyelőre maradjunk a jelennél! Kezdünk lassan tűzvonalba kerülni. Mozogjatok fiúk! Mindenki a helyére! Élesítsétek az ágyúkat! Kegan vedd át a kormányt! Bízok a manőverező képességedben. A mágusok pedig oszoljanak szét a fedélzet peremén és védjék a hajót bármi áron. Ha pedig jelt adok, minden mágus a jobb oldalon összpontosul! Enyém a hajóorr. Jonathan kövess!
Az irritáló repedtsarkú lejött a lépcsőn, átvágott a fedélzeten, majd felment a mellvédre. Ott aztán fellépett a korlátra, majd előre a hajórúdra.
- Oh, hogy csak egy pillanatra bicsaklana meg az a tetves bokád… - morgolódtam magamban.
- Mindenki készüljön! – parancsolta Bambi, majd kivonta a kardját. Ezt követően szinte azonnal eldörrentek a mágikus ágyúk a távoli erőd falain.
Az ágyúgolyók fájdalmasan süvítve közeledtek, hogy fűrészporrá zúzzák össze Bambi ócska teknőjét.
A némber lassan felemelte a kardját, majd előre kezdett vele vagdosni a levegőben, mint egy kisgyerek, mikor a képzeletbeli démonokkal harcol. Egyetlen különbség az volt, hogy minden egyes vágás után egy jeges „X” alakú vágás repült előre a golyók irányába, amiről kénytelen-kelletlen el kellett ismernem, hogy nem kis különbség. A támadások alig, hogy elérték az ágyúgolyókat, mire azok megfagytak, majd apró jégszilánkokra robbantak.
- Nem is olyan rossz… Azt hittem, hogy a combmutogatáson kívül nem tud mást a kicsike – morogtam.
- Hát pedig nagyon is tud valamit, ahogy elnézem. Talán még Gnorakon is kifogna.
- Gnorakon? – kérdeztem vissza. - Ez? Gnorak egy csonka tőkehallal agyonverné ezt a ribancot, nemhogy a fejszéivel!
- Sssss! Kicsit csendesebben, még a végén meghallja a legénység.
- És mi lesz akkor?
Probulus már inkább nem válaszolt, vagy nem próbált belegondolni az esetleges következményekbe.
Lassan elérkeztünk az öböl bejáratához, alig száz méter választhatott el minket tőle. Ekkor oldalt a falból egy-egy fém fal húzódott ki, amik középen találkoztak, majd ez a procedúra megismétlődött még kétszer, s így egy három rétegű zár keletkezett. Bambika kardjának pengéje váratlanul kéken felragyogott, s egy pecsétet rajzolt fel vele a levegőbe. Az elkészült pecsét közepén keresztülszúrta a kardját, majd elfordította azt. A pecsétből ezt követően egy vaskos fagysugár tört a kapu irányába. A támadás vonalában a kapu meglepően könnyen szakadt át. Az épen maradt részek pedig szép lassan megfagytak, majd az ágyúgolyókhoz hasonlóan szilánkokra robbantak.
- Érdekes.
- Vajon a sárkánytűzzel is ilyen könnyedén bánik el? – tette fel a kérdést Probulus.
Zord tekintettel néztem a macskára, mire az nagyot nyelt, s próbálta nem észrevenni a gyilkos pillantásaimat. További szófecsérlésre viszont már nem volt időm, mert a hajó elérte azt a kritikus pontot, ahonnan már édeskevés volt Bambi védelme, ránk is szükség volt. A macskát szó nélkül löktem el az útból, miközben már a láncomat csavartam rá az öklömre, illetve az alkarom egy részére. Felugrottam a korlátra, s csupán már annyi időm volt, hogy ütésre lendítsem a karomat. Megkockáztattam egy próbát az első ágyúgolyóval, hogy azt mindenféle mágia nélkül hárítom el. Alig, hogy találkozott a lánccal burkolt öklöm a vasgolyóval máris rájöttem, hogy orbitális baromságot követtem el. Ugyan megállítottam az ágyúgolyót, s az öklöm sem sérült meg, viszont az átadta nekem a mozgási energiáját, s egészen a fedélzet közepéig taszított, ahol aztán szépen végigcsúsztam a padlón.
- Francba! – morogtam, miközben felültem. Vállamba ekkor bizsergéssel keveredő fájdalmat éreztem, ami egyértelműen az ágyúgolyó megállításának a mellékhatása volt.
- Max! – rivallt Probulus. – Még több jön!
Alig néhány pillanattal az után, hogy egy egész sorozat mágikus ágyú eldörrent, legalább féltucatnyi súlyos golyó száguldott a hajó felé, hogy eleget tegyenek a feladatuknak, amire készítették őket. Jobb karommal köröztem egyet, hogy mihamarabb helyre jöjjön, s visszasiettem a helyemre.
- Minek vészmadárkosz? – mordultam Probulusra. - Macska volnál, nem?
Ökleim lángra lobbantak. A jobbomat körülölelő fémkígyó láncai lassan cseresznye vörös színben izzottak. Tökéletesen kellett időzítenem, ha nem akartam, hogy engem, vagy a hajót összezúzzák a golyók.
- Fire Dragon’s Right Fist! – ütöttem a jobb kezemre eső golyó irányába, ami valamivel előrébb járt, mint a társa. Az lángoló öklömmel, illetve az izzó lánccal való találkozást követően a vasgolyó kettéhasadva hullott a vízbe. - Fire Dragon’s Left Fist! – ütöttem a bal kezemre eső, kissé elkésett lövedék irányába, amely nem tört össze, viszont szintén a vízbe hullott.
- Héj, tüzes öklű! – szólított meg egy idegen hang.
A hang irányába fordulva szemtanúja voltam, ahogy az egyik mágus jég mágiát használva egy egész nagy párkányt készít a hajó oldalára.
- Hogy legyen helyed!
Válaszul csak némán bólintottam, majd átugrottam a jégből készült „színpadra”. Mi tagadás jó ötlet volt ez a kifutó, így nem kellett annyit várnom a lövedékekre, elébük tudtam menni. Persze a sétálás, illetve futás nem volt olyan egyszerű a jégen. Alaposan meg kellett gondolnom, hogy mikor, hogyan, és hová teszem le a lábamat. Volt is gondom az első pár pillanatban, mert a nagy csúszkálás hevében legalább három ágyúgolyóról is lemaradtam, amit a hajón maradtaknak kellett elintézniük. Aztán csak sikerült rájönnöm a csúszkálás nyitjára, s már viszonylag könnyedén tudtam a száguldó vasdarabok elébe menni.
- Fire Dragon’s Kick! – rúgtam le egy lövedéket, mielőtt még a nyakörvem rendellenesen nem kezdett el viselkedni. Villogott, pityegett, ahogy csak tudott, s csak pillanatokkal később esett le, hogy ez annak az egyértelmű jele, hogy túl messzire kerültem Bambitól. Szitkozódva, s dühöngve indultam meg visszafelé, mivel eszem ágában sem volt lerobbantani a fejemet.
- Te idióta! – ordítottam a jégmágus felé. – Mi az ördög kénköves poklának méretezted túl ezt a vackot?!
- Oh, bocsánat! – emelte fel kezeit védekezően. – Sajnálom, de a szemmértékem nem a legjobb, azt hittem ez is bőven kicsi lesz.
- Te mar…! – üvöltésem elbicsaklott, ugyanis pár méterrel mögöttem egy ágyúgolyó csapódott a jégpárkányba. A párkányon azonnal milliónyi repedés száguldott végig, majd a következő pillanatban kisebb-nagyobb darabok hullottak alá. Egyre sietősebbé vált, hogy a lehető leggyorsabban érjek vissza a hajóra. Akárhogyan is siettem a vízbe csobbanó jégtáblák hangja egyre csak közeledett. Az egészre csak akkor került fel a korona, mikor már éppen elrugaszkodtam volna a hajó irányába, s egy ágyúgolyó valósággal széttépte alattam a jégtáblát. A levegőben találtam magam.
- Maaaax! – ordított Probulus, miközben naivan utánam kapkodott.
Jégszilánkok társaságában zuhantam a tenger felé, mígnem hirtelen mintha belefagytam volna a levegőbe, egyhelyben maradtam, míg a szilánkok a vízbe estek.
- Mi a?! – csodálkoztam el.
Váratlanul egy láthatatlan erő emelni kezdett. olyan volt, mintha repültem volna, de nem önerőből, hanem valaki más erejéből.
- Készítsd az öklödet, sárkányölő! – kiáltott egy zöld hajkoronájú, szemüveges alak. Feltételezhetőleg a mágiája segítségével reptetett. Mivel nem voltam egy mágia bolond, ezért fogalmam sem volt, hogy pontosan miféle varázslattal reptet a fickó.
- Ha átviszel a határon, akkor kinyírlak! – szóltam rá Röppentsre.
- Inkább az ágyúgolyókra figyelj! – reagált heves kézmozdulatok közben. A kézmozdulatoknak megfelelő irányba kezdtem repülni, pontosan három, tökéletesen egyvonalban repülő ágyúgolyó útjába.
- Fire Dragon’s Claw! – kaszáltam hatalmasat a lövedékek irányába, mikor azok elértek engem.
Még alig, hogy elhárítottam a triót, amikor már egy újabb irányba repültem. Ám túl lassú voltam, nem tudtam időben a golyó útjába kerülni.
- Szemmérték! – üvöltöttem a jégmágusnak, miközben a láncomat letekertem a karomról. – A tiéd lesz!
A láncommal a golyó után csaptam, ami enyhén megváltoztatta az útvonalát, így pont Szemmérték felé terelve azt. A kölyök pedig már könnyedén elintézte a neki átcímzett küldeményt.
Váratlanul becsapódás zaja hasított a levegőbe, ami csak egyet jelentett: Egyik balek kudarcot vallott, és a hajó találatot kapott. A fejemben lévő tervrajzzal ide vagy oda, nem tudtam pontosan megmondani, hogy a találat mit ért. Azt viszont gondoltam, hogy valami fontos részt, mert Probulus eszeveszett pánikolásba kezdett, majd elrohant.
- Mögötted! – kiabált nekem Röppents.
Hátra tekintettem, és valósággal belém fagyott a vér az elém táruló látványtól. Cifra szitkokkal szidalmaztam mindenkit, aki csak az eszembe jutott, majd végül teleszívtam a tüdőmet, hogy a legalább tucatnyi felénk száguldó vasgolyót még azelőtt likvidáljam, hogy velővel és forgáccsal borítaná be a tengert.
- Fire Drangon’s Roar!
A hatalmas lángörvény elérte, majd bekebelezte a sebesen száguldó lövedékeket, amik egy híján mind meg is adták magukat. Az az egy viszont pontosan a fejemet vette célba. Elhajolni nem tudtam, Röppents pedig még a kanyarban sem volt, hogy odébb vigyen. Jobb ötlet híján lángokba borítottam a fejemet és a lövedék felé fejeltem.
- Fire Dragon’s Gong!
A találkozó nem volt kellemes, szinte már éreztem, a szemeim előtt láttam, ahogy a koponyám megreped. Éltem a gyanúperre, hogy a fejem csak azért maradt ép, mert testem erősebb és szívósabb, mint egy emberé. Mindenesetre életben maradtam, de úgy táncolt körülöttem a világ, mint még soha. A Gyémántszemben az albínók pofonjai nem szédítettek meg, úgy, mint ez a nyamvadt vasdarab. Miközben a hajó irányába repültem visszafelé éreztem, hogy valami hűvös folyik végig az arcomon.
- Oh, hogy a rohadt életbe… - szitkozódtam, amikor kezemmel megtöröltem a vérző homlokomat. – Nem akartam a véremet ontani ezekért a tetvekért.
Amint padlót ért a talpam feloldott rólam a mágia, s azonnal elvágódtam a fedélzeten, hiába próbáltam megállni a két lábamon, s kapaszkodni bármibe, ami a kezem ügyébe került. Szédelegtem. Valósággal éreztem, ahogy a koponyáim falai között pattog az agyam. Még kellett pár lélegzetvételnyi pihenő, mire valamiben megkapaszkodva fel tudtam állni.
- Szedd össze magad! – kiáltott Röppents. – Már csak pár méter és elérjük azt a pontot, ahol minden ágyú tüzelni fog ránk! Még veled sem tudjuk megvédeni magunkat, nemhogy nélküled!
A kiáltások visszhangzottak a fejemben, s minden egyes mozdulatot elmosódás követett.

Ahogy át viharzott a hajón a mellvédre Leena erős kísértést érzett, hogy megtépje a lányt. Elmondhatatlan düh tombolt benne, láncra vert vad volt.
” Egy sárkányt nem lehet láncra verni.” - mondta ki hirtelen magában, bár őt magát is meglepte a mondat. Nem is értette miért mondta. Megrázva fejét, ő maga is felsorakozott néhány mágus között a hajó korlátjához s várt a jelre. Az irritáló repedtsarkú lejött a lépcsőn, átvágott a fedélzeten, majd felment a mellvédre.
- Oh, hogy csak egy pillanatra bicsaklana meg az a tetves bokád… – morogta tőle nem messze Max, mire halvány mosoly futott arcára. Akaratlanul is elképzelte a jelenetet, s örömmel töltötte el.
- Mindenki készüljön! – hangzott fel a parancs, mire rá emelte tekintetét. A lány kivont kardal állt és várt.
” Most komolyan kardal akar golyó ellen menni?” - tette fel magában a kérdést.
” Mert? Talán azt hiszed, nem lehet?”
” Normális vagy? Mit ér egy kard a golyók ellen?!
” Egy igazi kardforgatónak nem kihívás… bár ebből a kis csitriből nem nézek ki nagy tudást. „ - tette hozzá.
A kikötőben ellőtték az ágyúkat, s a golyók hangos süvítéssel indultak meg a hajó felé. Leena reflexszerűen vett egy mély levegőt, de amint meg látta Bambi kapitányt köhögő roham fogta el. A lány hihetetlen gyorsasággal vagdosott a levegőben melynek hatására hatalmas X formájú jegek indultak meg a levegőben. Abban a pillanatban, hogy egy golyó elérte a jeges szilánkokat megfagyott majd darabjaira hullott. Leena döbbenten figyelte a jelenetet.
” Minden sárkányra… milyen kard ez?”
” Mágikus, és nagy valószínűséggel a kis ribancnak is van némi mágikus ereje…” - jegyezte meg mérges hangon. Neki sem tetszett a jelent, sőt kifejezetten aggasztotta.
A hajó eközben elérte az öböl bejáratát, s egyre több és több ágyúgolyó indult meg a hajó felé. Nem volt mit tenni, neki is akcióba kellett lépnie, hiszen a kapitány lányka abba hagyta a támadást, helyette inkább, apróbb mozdulatokkal egy pecsétet írt fel a levegőbe, melyet keresztül szúrva kardjával úgy fordított el mint egy zárat. A pecsétből fénysugár tört elő mely szó szerint az egész kaput vastag jég palásttal burkolta be ami a ágyúgolyókhoz hasonlóan szilánkokra tört.
Leena sem tétlenkedett, tüdejét megtöltve levegővel.
- Sky Dragon Roar! - kiáltotta s tüdejéből feltörő orkán, elsöpörte a feléjük tartó golyókat. Ám ezzel még nem ért véget a dolog. Elrugaszkodva készült felugrani a levegőbe mikor Carmen éles hanggal ráparancsolt
” MEG NE PRÓBÁLD!” - ordította.
” Mi miért?”
” Te hülye picsa gondolkozz már, nem gyakoroltad annyit a repülést hogy stabilan harcolhass levegőbe, s kilépsz a területről, vagy éppen a vízbe zuhansz, lerobbanhat a fejed! A hajó nem áll meg egy emberért! Arról nem is beszélve, hogy akkora erővel löknek meg ezek a golyók, ha eltalálnak, hogy az óceán másik végéig repülsz!
Kénytelen volt belátni, hogy igaza van, de így mi mást tehetne még? Ekkor azonban, egy golyó került látó terébe, ami félelmetes gyorsasággal közeledett a mellette álló mágus lány felé. Reflexszerűen kapta le a lány karját és húzta ki még az utolsó pillanatban, szinte már hallani vélte a becsapódást, de az még sem történt meg. Hirtelen egy kisebb inda fa emelkedett ki a padlóból visszalökve ezzel lövedéket.
– Köszönöm. - sóhajtott fel a lány.
– Még ne köszönd! - felelte, ahogy újabb sorozatot lőttek feléjük. – Sky Dragon ROAR! - üvöltötte újra, de az lövedékek még így is sokan voltak.
– Talán ha kicsit közelebb tudnék kerülni hozzájuk… - kezdte bátortalanul.
– Ezen segíthetünk! - felelte a fiú ki előbb a furcsa növény mágiát használta.
Kezeinek nyomán egy magasabb fa pillér nőtt ki. Leena bólintott, s felpattant, lábait meg vette koncentrálni kezdett.
Teste körül levegőt forgat várt, a legutolsó pillanatig majd hirtelen szabadjára engedte dühét, ellökve magától minden felé közelítő lövedéket. Hangosan lihegve támaszkodott meg, ám ekkor a növény mágus újra akcióba lépett.
- Fungus Spore - Purple Mist! - kiáltotta, mire furcsa lila köd jelent meg Leena előtt, s kellemes illatot érzett. Minden lélegzetvétellel erősebbnek érezte magát, felbátorodva erején újra támad. Míg a két mágus lőni kezdte a feléjük tartó golyókat, minden erejét karjaiba összpontosította.
- Sky Dragon's Wing Attack. - kiáltotta, s forgó szelek szét zilálták a feléjük tartó ágyúgolyókat.
Ám a hirtelen siker még nem jelentette a harc végét, a hajó egyre előrébb jutott, s immáron a napfény is elhomályosult a rengeteg lövedéktől. Leena újra támadt s remélte, hogy valami csoda folytán képesek lesznek túl élni a következő fémzáport.

- Hogy mi van ott? Pénz, pénz és még több pénz! Annyi, hogy összesen nem láttatok még annyit, amennyit ott őriznek. Sajnos ebből nem ígérhetek részesedést, de reméljük majd Lokfar kárpótol mindenkit.-magyarázta kacéran. Egyszerűen hánynom kellett egy ilyen októl. pénz...jön megy...jó, szükségünk van rá..de hogy ezért emberek életét tegye kockára...undorodtam tőle és az önös érdekeitől... Ahogy körbenéztem hasonló elégedetlenséget,és dühöt láttam az arcokon. Nem tudtam másra gondolni, csakhogy bármi áron meg kell őket védenem, és egymást. Zárjanak ki a céhből amiért "bűnűző' lettem, a bajtársim élete az első.
- De egyelőre maradjunk a jelennél! Kezdünk lassan tűzvonalba kerülni. Mozogjatok fiúk! Mindenki a helyére! Élesítsétek az ágyúkat! Kegan vedd át a kormányt! Bízok a manőverező képességedben. A mágusok pedig oszoljanak szét a fedélzet peremén és védjék a hajót bármi áron. Ha pedig jelt adok, minden mágus a jobb oldalon összpontosul! Enyém a hajóorr. Jonathan kövess! –adta ki rutinosan a parancsokat, majd intett Jonathannak aki követte a mellvédre. Bonnie könnyedén fellépett a korlátra, majd átszökkent a hajóorr rúdjára.
- Mindenki készüljön! – kiáltotta el magát. A távolban mágikus körök látszódtak. Azonnal kerestem magamnak egy helyet ahol hatékonyan kiengedhetem a mágiáimat, azonban nem votl elég helyem, mindenki szépen sorban felállt a hajó két oldalára.
~Na sebaj, majd én leszek aki rohangál..-gondoltam.
- Ice make! Wings!-varázsoltam hátamra jég szárnyaimat, amikkel könnyed suhantam ide-oda a lehető leggyorsabban, megakadályozva hogy a hajót elérje akár csak egy ágyúgolyó.
Bonnie felemelte a kardját, majd előre kezdett vagdosni a levegőbe nevetve. Minden egyes suhintásnál pedig egy jeges „x” alakú vágás repült előre, aminek a közepén egy koponya volt látható.
~Rúna mágia!-gondoltam magamban. De ez különleges, még csak hallani se halottam vagy láttam hasonlót.-ámultam a kapitánynő mágiáján. Elképesztő mennyiségű mágikus lövés hagyta el a kardját, olyan gyorsan hadonászott vele. A támadások, ahogy elérték az ágyúgolyókat, azokat abban a minutumban megfagyasztotta és szilánkosra robbantotta. Oldalt a falból ekkor egy-egy fém fal húzódott ki, majd találkozott középen, majd ez megismétlőd9tt még kétszer ezzel egy három réteges zárt képezve.
Bonnie kardjának a pengéje ekkor kéken felragyogott és egy pecsétet rajzolt fel vele. Néhány másodperc alatt elkészült, aztán a közepébe szúrta a kardját, mintha csak egy kulcs lenne, amit a kulcslyukba dugtak, aztán elfordította. A pecsétből egy 5 méteres vastagságú fagyos sugár csapódott ki és találta el a vaskapukat. Azok a sugár vonalán teljesen átszakadtak, körülötte pedig elkezdtek meg fagyni, míg végül a jég teljesen ellepte a kapukat, aztán szilánkokra esve a tengerbe vesztek a kapu darabjai.
~Micsoda bámulatos technika. Micsoda rendkívüli és ritka mágia.-ámultam.-a jég és rúnamágiát kombinálta..-undorodtam ettől a nőtől, de be kell valami ez egyszerűen lenyűgözött. pont azt a két mágiát ötvözte amit én használok...egyszerűen akartam hasonlóra szert tenni én is, persze csak miután mindenki hazakerült épségben...
- Most indulj! Keresd meg az Északi-Erőd falában az erőforrást és iktasd ki minél előbb! Nem hiszem, hogy sokáig bírnák ezek a teljes össztüzet! És vigyázz ne szaladj ki a hatótávomból! – utasította Jonathant.
Jonathan megkapta a feladatát, eközben a hajó elérte az öböl bejáratát. Rajtunk volt a sor. A fedélzet közepén álltam. Egyszer csak megpillantottam egy felülről érkező hatalmas ágyúgolyót ami ha nem állítottam volna meg belecsapódott volna egyenesen a hajó közepébe.
- Ice Make!! Lance!!- lándzsáim még időben darabokra szelték az ágyúgolyót, s a lökéshullám sem votl túl nagy hogy sokakat érintsen. Egyre több és több ágyúgolyó érkezett. Jégkarddal egyet kettészeltem, ötöt még távolról lőttem ki egy nyilaimmal, azonban mikor egyszerre közeledett hat...azt már nem tudtam egyenként leszedni..
-Ice make! Shield!!-kiáltottam, s egy hatalmas jégpajzsot húztam a hajó jobb oldala mentén, ezzel védve a hajót és a többieket. A pajzs hatalmas lett. Ekkor a jégszárnyam is széjjeltört ami addig a gyors mozgásomat adta. A földre zuhantam. A pajzsom sikeresen felfogta a támadást, de az erőm fogytán volt. ekkor Galileo szökkent oda hozzám.
- jégtündérkém, egyben vagy?-kérdezte kis aggodalommal a hangjában, miközben felsegített a földről.
-Jah, csak az előbbi kicsit kiszívott.-magyaráztam.
-Ezt gyorsan kapd be!-egy cukrot nyomott a tenyerembe-ez visszaadja egy kicsit a varázserődet. Ki kel tartanod a végéig, szükségünk van a jégpajzsaidra, de legközelebb ne csinálj ekkorát-kacsintott a fiú, majd az egyik érkező ágyúgolyót elsöpörte egy hanghullámmal. Gyorsan lenyeltem a kis cukrot, s éreztem ahogy visszatér belém az erő. Újonnan vetettem bele magamat a csatába. A hajó egyre bentebb rét az öbölbe, a többiek is kezdtek kimerülni, bár még mindig a legnagyobb volumenű támadásaikat vetették be amik kell távolságba taszították el a támadásokat. A visszatérő erőmnek hála újabb vasgolyóakt tudtam kiiktatni a társaim feje felett.
~Meg kell őket védenem..-zakatolt a fejemben-a másra nem vagyok jó...ha másra nem is kellek..erre az egyre...csak ere az egyre..hogy ne essen bajuk..-nem ismertem őket, de mintha a testvéreim lettek volna. Ahogy együtt harcoltunk egymásért, az életünk épségéért a túlélésünkért megkönnyeztem a jelenetet...A legkülönfélébb mágiák hada próbált ellenállni a következő támadássorozatnak.Talán semmi esélyünk..de még mindig hiszek magunkban.
~Bele kel adnom mindent!-gondoltam, s közben egy újabb golyózáport védtem ki jégpajzsommal...

~ Vajon mit akarhat!? - törtem fejem, miközben a kapitány kabinja felé igyekeztem. ~ Ah, mindegy, legalább megmentett ettől a félnótás bagázstól. Remélem, nem húznak velem még egyszer újat. Bár Bonnie örülne egy kis feláldozható aprónépnek - vigyorodom el. Igaz, miután felmértem az erejét a gyökérduónak... még jól jöhetnek Harbor Bay ostrománál.
Kopogok, csend. Talán nincs itt, vagy alszik? Ha alszik, talán megfelelő időben érkeztem, hogy orvgyilkosként öljem meg?
- Szabad - csendül fel végül belülről az ismerős, kellemes női hang. Benyitok, a kapitánykisasszony a bársony párnával bélelt karosszékében ül az íróasztala mellett. Egy finom csésze tea társaságát élvezi. Furcsa, de talán a tea kihűlt, nem gőzölög. Vajon miért issza ilyen sokáig? Aztán közelebb lépve látom csak, hogy még el nem olvadt jégkockák lebegnek a felszínén. Hát persze, a Jégkirálynő biztosan nem szereti a meleget. Újabb kis információmorzsa a kis kirakósomhoz. Mikor észrevesz, leteszi a csészét az asztalon álló ezüst tálcára.
- Milyen kedves, hogy meglátogatsz - játssza mosolyogva a kedves, aranyos kislányt. - Lenne számodra egy kis feladatom, ha már így önfeláldozóan mellék csapódtál. - Több sem kell, felkelti érdeklődésemet, és ismételten elönt az adrenalin. Széles mosolyra húzom a számat, annak hallatán, hogy ismét összébb kuszálhatom a szálakat újdonsült barátaimnál.
- Mit tehetek érted? - hajtottam fejet színészi játékkal, hogy ne lássa arcomon azt az állhatatos ördögi vigyort. Bonnie az asztal széléhez lép, félrekotorja a rumlit, és egy papiruszt kap fel róla. Gondosan helyet csinál neki, majd szépen széttekeri és kisimítja. A térkép egy jól elbarikádozott kikötőt ábrázol. A kikötő előtti öblöt egy-egy erődfal keríti be, s középen egy kapu köti össze. A szemem a bal felső sarkára emelem.
- Harbor Bay - suttogom.
- Mint ahogy azt sejtheted a védőfalak az öbölben teljesen fel vannak fegyverezve - kezdi a feladat magyarázatát Bonnie. Közben vékony kis mutatóujjával mutogat. - Épp ezért mondják azt, hogy Harbor Bay bevehetetlen. Ha nem csinálnánk semmit az öbölben cafatokká lőnék a hajót. Szerencsére azonban itt vagy nekünk te - húzódik szélesebbre mosolya. - Az összes ágyú mágikus és egy központi energiaforrás működteti. Azt kell megsemmisítened és a fegyverek használhatatlanok lesznek. Bőven elég az északi falat kiiktatnod. A többi mágus megoldja a többit. Visszatérve hozzád, eltudsz valahogy jutni a falhoz, vagy esetleg segítsünk benne? Van egy nagyon jó kis ágyunk erre a célra - kacag fel.
- Hmm... jó muri lenne emberi ágyúgolyónak lenni, de köszönöm, kihagyom. Inkább a mágiámra hagyatkozom.
- Kár. Mindenesetre, ha bent leszel a falban, vigyázz, ne szaladj ki a nyakörved hatótávolságából. Az elég kellemetlen lenne mindkettőnknek.
- Akkor mi lenne, ha innánk egyet és megszabadulnánk ezektől a felesleges dolgoktól - kacsintok felé, célozva arra, hogy nem csak a nyakörvet, de a ruháit is levarázsolnám.
- Elég lesz, most menj - parancsol rám, és egyenest a kabinajtóra mutat.
Kilépek az ajtón, és az magától vágódik be mögöttem, minden hűvösséget benn tartva. Ahogy az ajtón kattan a kilincs, a nyakörvem pittyen egyet.
~ Ez meg mi a halál volt? - tapogatom a szerkezetet, remélve, hogy nem öl meg. Ám hirtelen Bonnie lép ki a kabinjából, arrébb állok, hogy ne legyek útban.
- Üdvözletem mágusok! Örülnék, ha megtisztelnétek a jelenlétetekkel a fedélzeten. Hamarosan kikötünk, és szükség lenne rátok is.
Aztán kínos csend, mozgolódás, zajongás. Ajtók nyílnak és a fedélzetet elözönlik a mágusok. Úgy döntök, nem csatlakozom a csöcselékhez, feljebb állok náluk, a hajó hierarchiájában és kedvem sincs azokkal a martalócokkal közösködni. A kapitány végigpásztáz a tömegen, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy mindenki a fedélzetre ért, majd a kezében tartott kapcsolóra pillant.
- Remek, látom mind itt vagytok. Elérkeztünk a korábban említett kis kitérőnkhöz. Itt van előttünk Harbor Bay - mutat előre, s a hajó előtt elterülő horizonton ekkor megjelenik valami, ami szárazföldre emlékeztet. - Mi pedig most kifosztjuk, a ti segítségetekkel. Ahogy beérünk az öbölbe az erődfalról ágyútüzek kezdenek el záporozni, ti pedig megakadályozzátok azt a mágiáitokkal, hogy elérjék a hajót és kárt tegyenek benne. Gondoljatok arra, hogy a sorsotok egybefonódott a hajóéval. Ha az megsérül, ti is. Végezzétek a legjobb képességeitek szerint a feladatot, és ne sajnáljátok a mágikus erőt. Ha valami trükközés folyamán nem tudunk eljutni Lokfarba, ezután az egész csapatot kivégeztetem - vág komor olyan komor és fenyegető arcot, mint eddig soha, s ujjai rászorulna a kapcsolóra.
- És még is mi van ebben a Harbor Bay-ben, ami a kapitány asszonynak így kell? - kiállt fel egy mágus a csöcselékből. Bonnie lassan rá helyezi tekintetét, s arcára ismételten mosoly ül.
- Hogy mi van ott? Pénz, pénz és még több pénz! Annyi, hogy összesen nem láttatok még annyit, amennyit ott őriznek. Sajnos ebből nem ígérhetek részesedést, de reméljük majd Lokfar kárpótol mindenkit - ereszt meg egy bájos kacsintást, de engem nem ver át. Mi van, ha nincs semmilyen Lokfar? Mi van, ha csak arra kellünk neki, hogy megszerezze Harbor Bay kincseit, majd kivégezzen minket. Nem fogok egy ilyen szuka miatt megdögleni. Aggódásom Moi hamar észreveszi és átérezve az egészet, érzem, hogy reszketni kezd. Ő is érzi, valami nincs rendjén. - De egyelőre maradjunk a jelennél! Kezdünk lassan tűzvonalba kerülni. Mozogjatok fiút! Mindenki a helyére! Élesítsétek az ágyúkat! Kegan vedd át a kormányt! Bízok a manőverező képességedben. A mágusok pedig oszoljanak szét a fedélzeten és védjék a hajót bármi áron. Ha pedig jelt adok, minden mágus a jobb oldalon összpontosul! Enyém a hajóorr. Jonathan kövess! - int felém, majd elindul le a lépcsőn, s én a nyomában követem őt. A fedélzeten átszeljük a mágusok tömegét, és én gúnyosan vigyorgok a szerencsétlen bagázsra. Végül a mellvéden kötünk ki. Majd ott a hajókorlátra ugorva mindenki fölé tornyosul. S akár egy légies akrobata billeg ki előre a hajóorr rúdjára.
- Mindenki készüljön! - kiáltja el magát. Kardjának markolatára markol, s fémes hanggal csusszan ki a kardja hüvelyéből. A távolban pedig elsülnek Harbor Bay első ágyúi, és mágikus robaj tölti be. Az erőd falaiból több száz mágikus lövedék száll ki, s egyenes a hajó felé veszik az irányt.
- A bosszú hidegen a legédesebb... - sziszegi Bonnie, és felemeli a kardját, majd előre kezd vagdosni a levegőbe nevetve.
- Ideje volt, hogy megmutasd nekem - suttogom, hisz végre megláthatom erejét. Moi állát vakargatva kezem ügyébe kapom. - Hé kishaver, odakint veszélyes lesz. Nem akarom, hogy bajod essen, de nem szívesen hagylak itt. Menj vissza a kabinba. Visszajövök még érted. - Vonakodva, de elindul a kabin felé. Legalább ő biztonságban legyen. Visszafordulok a kapitánykisasszony felé, ki minden suhintásával jeges „x” alakú vágásokat repít el. A vágás közepét egy koponya szimbóluma díszíti. ~ Érdekes. Talán mégsem jégmágus, esetleg fegyvermágia? - esek gondolkodóba. Elképesztő mennyiségű mágikus lövedék hagyja el a kardját, s a sebessége, hihetetlen. Nem kis erőről tesz tanúbizonyságot. A támadásik, amint elérik az ágyúgolyókat, abban a pillanatban megfagyasztják azokat, és szilánkokra robbannak szét. ~ Mágia, ami mágiát fagyaszt, mi a franc!? Ez egyre érdekesebb - vigyorgok. Már lassan száz méterre közelítettük meg a falakat, hála Bonnie munkájának. Ekkor oldalt a falból egy-egy fém fal húzódik ki, majd középen találkozik, s még egyszer, majd harmadszorra is. Ezzel a kapu bezárul. Bonnie kardjának pengéje ekkor kéken ragyog fel, s egy pecsétet rajzol fel a levegőbe vele. Néhány másodperc alatt elkészíti, s aztán a kardot a pecsét szívébe döfi, akár egy kulcsot. Elfordítja, s mintha a zár kattanna, egy öt méteres vastagságú fagyos sugár lövell ki belőle egyenest a vaskapuk felé. A sugár nyomán a kapukon egy hatalmas lyuk tátong, a szélei megfagynak és ahogy előbb a golyóknál, most ez is szilánkosra törik. Szabad az út.
- Most indulj! Keresd meg az Északi-Erőd falában az erőforrást és iktasd ki minél előbb! Nem hiszem, hogy sokáig bírnák ezek a teljes össztüzet! És vigyázz, ne szaladj ki a hatótávomból! - néz rám hátra.
Engedelmet szimulálva röppentem fel a levegőbe. Tudtam, hogy ez most olyan feladat, amin az életem múlhat. Ha nem végzem el, és a kalózok túlélik, nekem annyi. Ilyen gondolatokkal a fejemben cikáztam az ágyúgolyó lövedékek között. Az egyiket épphogy csak sikerült kikerülnöm. Míg egy másik jegesre fagyva, szilánkjait ellenem fordítva, majdnem apró lyukakat szaggatott rám. De végül egyben sikerült eljutnom a tátongó lyukig, ami egykor a kapu volt. Óvatosan átslisszoltam közötte, majd egy üres területen értem földet. Sehol senki. Legalábbis egy pillanatra elhittem, mikor hirtelen vagy nyolc őr vett körbe. Mindegyikük a Fiore Királyi Gárdának egyenruhájához hasonló ruházatot viselt.
- Ennyit a lopakodásról - tettem le tervemről. - Nos akkor, uraim, melyikük...
Időm sem volt befejezni a mondatomat, egyből négyen jöttek rám. Az első kettő elől elhajolok, de viszont így nincs más választásom, mint a másik kettőt hárítani. Muerta de barra elő, s pajzzsá alakítva az elsőt máris orrba verem. Jajgatva vágódik hanyatt. A másik így a rést kihasználva bevitt egy ütést a jobb felkaromba. Kardja éle mély sebet ejtettet rajta. Odakapva észleltem csak, hogy vér kezd el szivárogni a sebből és megfesti felsőm ujját. ~ A fenébe! Ha már a gyengék ellen lesérülök, mi lesz később!? - Összeszedve magam támadtam vissza az őrre és egy Lightning Bolttal megkínálva ütöttem ki. Kettő kiütve. A másik kettő, akik az előbb elsuhantak mellettem, most ismét támadásba ledűltek, de egy-egy Wind Blastot kombinálva Wind Blades-ekkel, megeresztettem feléjük. Négy. Maradt másik négy, amiből hárman máris körülvettek. Eléggé fárasztó egyedül harcolni, míg a többiek a hajót védik. A lustaság kezdte átvenni az uralmat, s valahogy sehogy sem volt kedvem ezt a hármat eltakarítani az útból. Aztán hirtelen, valami becsapódott és mindhárom halott volt. Bonnie egyik jég lövedéke téveszthetett célt, és mentetett meg némi fáradozástól. Maradt egy. A fickó máshogy nézett ki, mint a többi, rangjelzése alapján véltem feljebbvalónak. Számítottam rá, hogy erőben felülmúlja őket. Kardjában ott izzott a rúna kékje, s már suhintott vele rám. Kivédtem kaszám nyelével, de az ereje miatt kicsit hátra hőköltem. Így nem volt időm támadáshoz lendületet venni, így ismét ő legyintett felém. Ez így ment egy darabig, míg kezdtem unni és ő kezdte elbízni magát. Az egyik suhintásnál nyitva maradt egy rés. Jól bokán rúgtam, majd mire odakapott, leengedte a védelmét. Szépen állon kínáltam egy Fire Ballal, s ő is végül kifeküdt. Tovább mentem, s hál istennek fel volt szerelve a hajó különféle irányjelző feliratokkal, így gyorsan megtaláltam a gépházat. Az erőforrás maga egy gépszerkezet volt, aminek tetején egy piramis formájú lakrima volt, sárgán pulzált. A gépből három hosszú cső vezetett ki, és a falaknál elhelyezett nagyobb gépek nyelték magukba őket. Rengeteg villogó lámpa és kapcsoló. Epilepsziásoknak nem ajánlottam volna az itt lévő akármilyen nemű munkát. Még lépek kettőt, hogy jobban megvizsgáljam, de ekkor a nyakörvem pirosan kezd pittyegni. Átléptem a korlátot... Gyorsnak kell lennem. A lehető legnagyobb és legrövidebb időt igényelő Lightning Ballt hívtam elő, s egy óriási hajítással egyenest a szerkezetbe hajítottam.