Nagyküldetés: Lokfar

Lépteit lassabbra fogta, meg várta, míg a többség elhalad előtte. Az Árulót kereste, de sehol nem látta látó terébe. Megfordulni, viszont nem mert ne hogy lebuktassa magát. Amíg nem adja, jelét a gyanakvásnak nála van az előny. Galileoék és Steinék csak intettek neki jelezvén, hogy később majd beszélnek, s a kabinjukba mentek. Carmen is hasonlóan a többiekhez belépett a szobájába, s halkan becsukta az ajtót.
Bízott benne így megérzi a fiú szagát, ha ne talán utánuk jönne, de amint szeme végig siklott a szobán egy pillanatra meg dermedt. Pascal szagát érezte a levegőben, s ekkor meg is mozdult egy barna kis pont a komódon. A kis kaméleon szál sebesen ugrott felé.
- LEEEENA! - kiáltott fel örömében, de a boldogság nem tartott sokáig. Fél úton vette észre, hogy Carmen áll előtte, de visszakozni már késő volt.
– Cssss! Ne kajabálj fel mindenkit! - szólt rá kis morgással a hangjában.
– Mit jelentsen ez? - támadt rá harciasan, de Carmen fel se vette.
– Nyugalom van Pascal! Mindenki jól van. - felelte s úját az ajkai elé tette. Pascal homlokán ráncok jelentek meg, de még mielőtt mondhatott volna valamit folytatta. – Hol voltál? Aggódtunk érted! Arról volt szó, hogy csak konyhába lógsz le némi kajáért. - hangjában aggódás hallatszott. Pascal egy ideig csak kérdőn nézett rá, aztán amikor Carmen az ajtó felé biccentett fejével megértette. A lány mintha semmi sem történt volna lelépett az ágyra és a párna huzatát egy kis vízzel megitatva tisztogatni kezdte magát.
- Nem is volt olyan sok idő, de a szakács lehetetlenül szemfüles volt, és mire vissza értem Te elmentél. - válaszolta.
– Ja az nő kirabolta Harborbayt velünk, pontosabban amíg mi szórakoztattuk ott az őrséget ő megszedte magát.
[color=green] – Ez nem meglepő. – jegyezte meg Pascal.
– De most már többet ne koricálj el! Nem akarok még egyszer ennyit idegeskedni érted - mondta Carmen ahogy újra maga elé emelte a kaméleont. Ahogy szemébe nézett Pascal tudta ez nem hazugság volt, őszintén és komolyan mondta. Carmen soha nem mutatott felé utálaton kívül semmilyen érzelmet, s most igazán meglepte. Felmászva vállára halkan bele suttogott.
– Nagy a baj?
Carmen válaszul csak bólintott.
– Mi történt? - kérdezte, de néhány percig csak néma csend volt a válasz. Carmen eldöntötte, hogy egyetlen árva szót sem fog kiejteni a száján, még is valahogy elakarta mondani, mi történt, még mielőtt Pascal valami baromságot csinálna. Ahogy a fejét törte szeme Leena táskájára esett. Felvette a táskát, és kotorászni kezdett benne, de nem találta meg, amit keresett. Sho táskája után nyúlt, majd egy harmadik táskáért, ami Anoyáé volt, s addig kutatott benne, míg meg nem találta, amit keresett. Kezébe vette a tollat írni kezdett. Bár rég használta írási tudását, és igen csak macska kaparásra hasonlítottak a betűk, de Pascalnak sikerült kibogoznia a szavakat. Carmen eresztette bő lére a történetet, csak tőmondatokban fogalmazott, de mindent elmesélt Pascalnak. A kis kaméleon csendben ült és olvasott, majd miután bólintott Carmen az ablakhoz lépett és kihajította a papírt az ablakon, mely a tengerbe esve a habok martaléka lett. Megvárta, amíg a papírt elnyelik a hullámok majd vissza fordult a kis kaméleonhoz.
– Menjünk, nézzük meg fiúkat, Maxet elég rossz állapotban hozta vissza Probolus. - javasolta. Pascal csak bólintott, de amikor Carmen a karját nyújtotta felé meglepetten nézett rá. Úgy tűnt mintha Leenát próbálná utánozni, de igen csak bénán ment neki.
– Ne várd, hogy külön kérvényt nyújtsak be! - szólt a kaméleon meglepett arcát látva. Pascal vonakodva, de felmászott a lány karján, de valahogy kényelmetlenül érezte magát. Igaz ez Leena teste volt, de ez most teljesen más érzés volt számára, mintha egy vad idegenen ülne.
Carmen halkan kinyitotta az ajtót, és kilépett. Szánt szándékkal nem nézett körbe, nem volt rá szüksége, hiszen ott volt szaglása. Alig pár lépésnyire volt mellettük Probolusék szobája, reménykedett benne, hogy ott találja Gabrielt és Shot is, de amikor benyitott csak a párducembert látta amint kissé ügyetlen módon foltozgatja Maxet. Probolus csak épp hogy rá sandított, míg Pascal rögvest leugrott a válláról, és az ágy szélhez iszkolt. Carmen megnyomta egy kicsit az ajtó kilincset, s de nem várta, meg míg kattan a zár, csak csendesen leült az ágy mellé. Fél szemmel láttam amint az ajtó meg adja magát és résnyire kinyílik, de nem foglalkozott vele.
– Segítek. - mondta halkan, és kivette a párduc ember kezéből a kötszert.
– Azért igazán hálás volnék. - mondta megszeppenve, amint a lányt nézte. Carmen viselkedése még Pascalt is meglepte, élt a gyanúperrel, hogy ez egy másik Carmen, vagy éppen erősen a bolondját járatja velük. Ahogy kezébe vette a gézt, ő maga is azon mélázott miért teszi ezt. Mélységes dühöt érzett Max iránt amiért kezet mert emelni Leenára, azok után hogy a lány majdnem meghalt miatta. Azon a napon az erdőben, mikor Leena összeakadt azzal őrjöngő fenevad tűz sárkányölővel túlságosan is közel állt a halálhoz, csak is a csodának köszönhette, hogy életben maradt, s mindennek a tetejében még nem is ő volt a célpont hanem Max. Szíve szerint agyon verte volna a fiút, de még sem tehette. Most még nem, össze kell tartaniuk amíg a nyakörve rajtuk volt és Bambi kapitány rabszolgái voltak. Gondolatai nem ültek ki az arcára, s bár lehet, hogy kívülről úgy tűnt, mint aki pontosan tudja, mit kell csinálni de valójában fogalma sem volt róla. Még sem akarta lerombolni a szép illúziót, ha már ilyen ügyesen sikerült eljátszania, így hát erősen kutakodni kezdett a fejében, hogyan is kéne ezt szakszerűen csinálnia.
- Tartsd meg egy kicsit, amíg átkötöm. - mondta.
- Tudod, a városban történtek után nem számítottam rá, hogy majd pont te fogsz segíteni. - szólalt meg Probolus őszintén. Láthatóan fogalma sem volt róla, Carmen miért segítnek, vagy legalább is nagyon meglepte. Ez egyáltalán nem zavarta a lányt, sőt örült neki mert ezt még a saját hasznára tudta fordítani.
” - Ettől még ha felkel ugyan úgy letaposom a tökeit…” - jegyezte meg magában.
- Én sem. - - felelte. [color=deeppink] - De muszáj együtt maradnunk, ha túl akarjuk élni. – felelte s szemébe nézve aprót biccentett az ajtó felé. Probolus eleinte csak kérdőn nézett rá, láthatóan nem vette az adást. Carmen már azon agyalt, hogyan célozhatna egyértelműen mikor Probolusnak sikerült megérteni a burkolt célzást. Apró biccentéssel adta tudtukra a dolgot, s mintha mi sem történt volna válaszolt.
- Mindenesetre köszönöm, hogy segítesz! - mosolygott rá és hosszú csend állt be közéjük, míg úja megszólalt. - Tudod annak ellenére, hogy ismerem az okokat, gyakran nehezemre esik megérteni őt, néha pedig azon csodálkozom, hogy milyen félelmetes akaratereje van a vele történtek ellenére is. - magyarázta, ahogy visszafektették az ájult fiút és most Carmen fejét kezdte átkötözni. Valójában egyáltalán nem érdekelte min ment át Max, az élet mindenkivel ugyan olyan kemény, és biztosan tudta nála jobban senki nem szenvedett még e világon. Miközben Max fejét kötötte meg fordult benne a kósza ötlet, hogy jól meghúzza a kötést, hogy kevesebb vért kapjon, a fiú agya hátha belassul tőle, de inkább elvetett. Úgy ítélte meg Max esetében teljesen mindegy a vér ellátást, aki hülye az, az is marad.
- Biztosíthatlak nem vagy egyedül, de te még nála is érthetetlenebb vagy. Nagyon ragaszkodsz hozzá. - felelte, s nem hazudott. Eközben fél szemével az ajtót fürkészte is különös hal illat ütötte meg az orrát.
- Az életemmel tartozom neki. Az én hazámban ennek pedig komoly súlya van. - magyarázta mire ő megforgatta a szemét, soha nem tudta az ilyen embereket megérteni. Egyszerű felfogása szerint, életet menteni nem azért szoktak, hogy utána számon kérhessék az egyént, ha valaki egyszer megmenekül a halál elöl, akkor inkább tisztelje az életet, hogy kapott egy második esélyt és legyen erősebb, ne pedig holmi szavak meg eszmék mögé bújva kövesse megmentőjét. Ám ekkor megszólalt Probolus a fejében.
~ Rendben, azt hiszem sikerült egy stabil kapcsolatot felállítanom. Most már nem kell tartanunk a kíváncsiskodóktól. - mondta, mire ő csak bólintott. Ettől függetlenül a szag arra ösztönözte, hogy fenn tartsa a beszélgetés álcáját. Bár nem tudta biztosan hallgatóznak e utánuk és hogy a szag minek az oka, még is jobb volt félni mint megijedni.
- Sose fogom megérten ezt az életemmel tartozom neki dumát. - sóhajtott fel Carmen.
~ Ha jól sejtem kihallgatnak minket, szóval tartsuk fenn azt a látszatott, hogy beszélgetünk. Egyébként nem túl rózsás a helyzet. Pascalt is be tudod venni?~ - tette fel kérdésit sietve.
~ Természetesen, egy pillanat. - mondta és nagy valószínűséggel vette a lapot, mert tovább beszélt.
- Hát... többször mentette meg az életemet mint ahány kilincset valaha is fogtam az életemben. - felelte a párducember.
~ Meg is van. Mégis mi az a nagy probléma? - tette hozzá a kérdést gondolatban. Carmen erre szívesen arcon csapta volna, hiszen már az is elég nagy probléma volt számára, hogy pincsi kutyát csinált belőle a kis ribanc, de inkább hagyta.
- Mondjuk ezt nem kétlem. – felelte, és igyekezett a legtapintatosabban kifejezni magát.
~ Nos a srácra aki anno információt akart cserélni velünk, a Black And Tearses tag, tudjátok kiről van szó, ugye?~ - kérdezte a két fiút, bár ha vissza kérdeztek volna lehet hogy a torkukat szegte volna.
~ Igen.~ felelte Pascal, bár ő már tudta mire akar kilyukadni a lány.
~ Miután kimenekültünk a bankból, néhány másodperccel Bonnie előtt lépett ki ő is a porból. Az hogy, hogyan került le számomra is homály, de az, hogy Bonnie életben hagyta csak egyet jelenthet, hogy az ő embere. Egész végig, míg a hajóra jöttünk követett minket, vagy is most elég nagy az esély rá, hogy utánunk szaglászik. Az okot én is csak találgatom, de nagy valószínűséggel Bonnie ránk állította. ~ magyarázta sietve. Erősen remélte, hogy ennyi elég hogy meg győzze Probolust.
~ Hmm, ez javában megnehezíti a helyzetünket, ha szabadulással próbálkoznánk. Mit gondolsz, mit kellene tennünk?
- Most már jó lesz. - szólt Carmen, és eltépte a kötszert majd betűrte a végét.
~ Egyenlőre én sem tudom, a tény, hogy Harbobayben követtük Bonniet a Bankban és lebuktunk már önmagában érdekes. Valahonnan tudta, hogy ott vagyunk, de nekem is csak tippjeim vannak. Annak a nőnek félelmetes ereje van. ~ tette hozzá. ~ Ez a kis görcs pedig a nyakunkon nagyon veszélyes, ő is rendelkezik telepátia mágiával, anno ő töltött fel bizonyos információkat Leena fejébe, és ha jól sejtem most is itt van valahol.~
~ Akkor most már két ellenségünk is van. Bonnie és a Black And Tearsos srác. Leszámítva persze a kalózokat…~ - jegyezte meg Pascal ahogy felmászott lassan emelkedő hasára.
- Huh, te aztán jól érted a sebek ellátását. Kellemesebb körülmények között szeretnék tőled tanulni pár fogást, attól tartok még szükségem lesz rájuk. - válaszolt Probolus hangosan. Carmen arcán halvány mosoly futott át és újra bele szagolt a levegőbe. Még most is érezte a büdös halszagot, ami erősen csavarta az orrát.
~ És akkor mi volna, ha szerencsét próbálnánk? Bonnie számomra nem tűnt a mérgezett gonosznak. Úgy gondolom, ha túléljük Lokfart akkor tényleg el fog engedni, ahogy ígérte. Bár... Áh magam sem tudom. Túl zavaros a kép ezekkel a kalózokkal kapcsolatban.~
- Rendben. - felelte. - És most merre megyünk? - mondta. Valójában lényegtelen kérdés volt, de jobb nem jutott eszébe.
~Buktassuk le? ~ kérdezte Pascal, de nem kapott választ. Carmen felállt és a picurka ablakhoz lépett. A falnak támaszkodva fojtotta belé a szót.
~ Tényleg ha már a lebuktatásnál tartunk, akkor elmondanád te hol a kénköves menykűben voltál ez idáig? ~
- Hát én ameddig nem kell addig sehová sem. Ahogy ismerem Max-et, rögtön folytatni fogja a félbeszakított őrjöngését, amint felkel. És ne mártana, ha a lehető leggyorsabban tudnék rá hatni ész érvekkel annak érdekében, hogy ne verje szét a hajót. - jegyzet meg Probolus. Ez nem lepte meg Carment, nem nézett ki kettőnél több agysejtet Maxből, és szerény véleménye szerint inkább Probolus az aki megmenti Max életét.
- Majd kiütjük megint. - felelte nemes egyszerűséggel Carmen, mire Probolus felnevetett.
~ Bonnie kabinjában. ~ - felelte közben Pascal, mitől meg merevedett. Egy percig el se hitte amit a kaméleon mondott.
~ MICSODA? TE NORMÁLIS VAGY?~ - ordított rá. ~ Ennyire meg akarsz patkolni?~
~ Igen az vagyok, ~ felelte kissé sértődötten, bár igen csak meglepte, hogy a lány szavaiban aggódás vélt hallani. ~ megpróbáltam információt gyűjteni róla, de azzal a nővel valami nincs rendben. Pont, ahogy te is mondtad, gondoltam kihallgatom, mit tervez, de tudta hogy ott vagyok, pedig teljesen beolvadtam a környezetben! Senki nem vett észre, de ő még is tudta, hogy ott vagyok. Fogalma sincs, hogyan! Egyszer még meg is próbált megtalálni egy dobó tőrrel, csak mellé ment, de egy centin múlott. Amikor kikötöttek Harborbayben bezárta a szobáját és én bent ragadtam. De így legalább volt időm átkutatni a holmiját. ~
~ És mit tudtál meg? ~ - kérdezte mohón.
~ Bonnie szerintem csak egy báb, van valaki a mögöttük, aki az egészet irányítja. Ő adta nekik az összes mágikus eszközt, még egy kommunikációs lakrimát is találtam vagy is folyamatos kapcsolatba állnak.~ Carmen már épp készült lehurrogni, Pascalt hogy bizonyítok és tények nélkül ez csak egy feltételezés de a párduc ember hamarabb szólalt meg. Szerencséjére, úgy felment benne a pumpa, hogy még meg is tudta volna ütni. Valahol mélyen ő is aggódott Pascalért. Eleinte nem foglakozott vele, de amikor Leena le ordította, megértette milyen fontos is az a kis gyík a lánynak és felrémlett, hogy volt idő amikor ő is ugyan így kősödött mások, akikért hasonlóan aggódott volna.
~ Most hogy mondod... Igazad lehet. A régi rablásaikról készített feljegyzések és tudósításokban sehol sem említették, hogy bármiféle mágikus eszközt használtak volna. Teljesen átlagosnak számítottak felszerelés téren. Valami biztosan történhetett velük, az idő alatt, amíg nem voltak aktívak. ~
- Hát szerintem egy újabb kiütés csak tovább rontana a helyzeten. És a megérzéseim azt súgják, hogy könnyedén szükségünk lehet az ő erejére, illetve haragjára. - Probolusnak igaza volt és ez ő is tudta, de a tény, hogy rá van szorulva Max erejére csak még jobban feldühítette. Sose tartotta nagyra a fiút, de egészen eddig nem zavart neki sok vizet, köznapian szólva megtűrte a fiút. Ám most, hogy kezet mert emelni Leenára aki az ő életét akarta védeni szó szerint apró cafatokra bírta volna szaggatni érte.
- Ebben igaza van. - jegyezte meg Pascal. Nos, ez csak olaj volt a tűzre, Carmen szemeiben apró láng csóvák lobbantak fel, de nem tett semmit. Most még nem.
[color=deeppink]- Már pedig nekem van némi beszélgetni valóm vele. - mondta csendesen elrejtve indulatát. Égtelen haragot érzett Max iránt, amiért, kezet mert emelni Leenára. Tudta, hogy a fiú erősebb nála, de azzal is tisztában volt, hogy fogja legyűrni, elég dörzsölt volt már ő ahhoz, hogy átlásson a fiún mint a szitán kiváltképp, hogy elég volt fanyar mogorva arcára néznie és úgy érezte kicsit mintha tükörbe nézett volna. Ez a fajta megkeseredés ami mind kettőjük szemében ott gubbasztott kiűzhetetlen démonként csak egy dologból fakadhatott…
~ Találtál még valamit?~ - szólalt meg Probolus hangja fejében mely kissé észhez térítette.
~ Csak egy térképet Lokfar pontos helyéről, semmi mást.~ ~ És akkor mi legyen a besúgóval? ~ kérdezte Pascal.
~ Fogós kérdés. Az ilyen kétszínű alakokkal sohasem könnyű elbánni, főleg ha sarokba van szorítva az ember. Ha kellően rosszindulatú volnék, akkor azt mondanám, hogy bízzuk Max-re amikor felébred. De lehet még a hasznunkra is tudnánk fordítani ezt a férfit. ~
Meglepte ez a gondolat Probolustól, nem is gondolta volna, hogy ilyenek is megfordulnak a fejében, de így legalább már tudta, hogy a párducember nem pusztán udvarias és túlon-túl művet. Furmányos és okos is, akik minden tudtára jutott információt felhasznál.
- Oh, ez nem túl bíztatóan hangzik, főleg ha a testbeszédedet is figyelembe veszem. - sóhajtott fel Probolus.
- Nos én osztom Probolus véleményét ilyen téren. Egyikőtök sem a higgadóságáról híres. - tette hozzá Pascal. Carmen szívesen lecsapta volna a kis kaméleont, de inkább hagyta. Nem ért meg annyit a dolog, hogy Leena megint kiverje neki a hisztit, amit mostanság nonstop művelt némi drámával nyávogással és vinnyogással fűszerezve.
~ Egyetértek veled, amíg tudunk róla és tudjuk, mit akar, nálunk van az előny, arra kell vigyáznunk hogy ő nem tudja meg hogy ismerjük a céljait. - felelte nem kicsit megkésve.
~ Akár hamis információkkal is elláthatnánk... ~ vette fel Pascal.
~ Még jobb volna ha igaz, de nem meghatározó információkkal látnánk el. Nem hinném, hogy egy féleszű alakkal állunk szembe, aki nem fog gyanút.
~ Valószínűleg már akkor is tervei voltak velünk, amikor először felkeresett.
~ Én biztos vagyok benne, de jelenleg túl keveset tudunk ahhoz, hogy ezt biztosra mondhassuk. Várjuk, meg míg fel kell Max és majd utána meglátjuk, merre mennek a dolgok.~ - zárta le végül. Gondolataiba mélyedve nézett ki kis ablakon. A tenger habjaitól várt egy kis nyugalmat, de az nem jött.

Az elméleti tudása gigászi volt. Megannyi lexikon tartalma felhalmozódott az elméjében, de ha gyakorlatra került sor bajban volt, legalábbis az esetek többségében. Probulus Naigon négy évvel ezelőtt még boldog, békés életét élte. Kollégáival karöltve igyekezett a világot jobbá tenni, s ez sikerült is volna, ha nincs az a maszkos alak. Az a titokzatos maszkos alak megölte a kutatótársait, barátait, s elrabolta azt a különleges és egyedülálló lakrimát, amit ők oly fáradtságos munkával voltak képesek létrehozni. A gyilkos a saját céljaira kihasználta a lakrimában rejlő erőket, s ártatlanokat sanyargatott az új hatalmával. Ezt már erő híján se nézhette tétlenül, s összeszedve midben bátorságát a gonosztevő nyomába eredt. A rabló nyomai egészen Fioreba vezettek, ahol aztán egy eszeveszett kaland vette kezdetét. Összesodorta őt a sors Max DeLuise-al, aki megmentette az életét, és segített neki megállítani a maszkos gonoszt. A lakrima elpusztult, s így Probulus minden korábbi álma, célja és terve a semmibe veszett. Max-el viszont barátságot kötött, s csatlakozott a Quatro Cerberus céhez, ahol aztán megannyi kaland várt rá. Oly kalandok, amiktől korábban irtózott és rettegett, s melyek egészen idáig vezették. Olyan kalandok, amelyekben már az szimpla elméleti tudása mit sem ért, kénytelen volt gyakorlatban is alkalmazni a tudását.
Az elsősegély is egy hasonló pozíciót foglalt el a tudástárában. Elméleti szinten tudott róla mindent, amit kellett, viszont gyakorlatban, már távolról sem ez volt a helyzet. Persze tudván tudta, hogy ezt kénytelen lesz fejleszteni, amikor fogadalmat tett Max-nek. Milliószor elátkozta azt a napot, amikor letette azt a fogadalmat, viszont igazán sohasem bánta meg. Szíve mélyén valamiért mindig is hálás volt a barátjának, amiért olyan veszedelmekbe rángatta, amit az emberek többsége elképzelni is képtelen. Olyan csodákat, szörnyűségeket láthatott, amiknek csak a legendákban lett volna szabad létezniük. Olyan helyeken járt, ahol más előtte soha, s utána sem valószínű, hogy fog. Olyan embereket ismert meg, akikre már a puszta kisugárzásuk miatt felnézett. Az zseniális, ám egyben eszelős gépész, Makarison. Az ügyefogyott, viszont rettenthetetlen, Tnorry. A komor és brutális harcos, Gnorak. Vagy a sajátjához annyira hasonló sorsú Elix, aki már hosszú évek óta követte a végzetvadászt. És ott volt még minden idők legjobb - vagy talán legrosszabb - végzetvadásza, Antonius Woodville. A férfi az ellenségeivel szemben olyan volt, mint a jég, viszont a bajtársaiért...
Probulus megfáradtan sóhajtott egy nagyot, mialatt végigsöpörtek elméjében a nosztalgikus emlékek. Ezt követően Leena - vagyis inkább Carmen - lépett be a kabinba.
– Segítek. - mondta halkan, és kivette a kezéből a kötszert.
Kissé váratlanul érte ez a felajánlás, hiszen arra számított, hogy a két sárkányölő közötti viszony egy életre elmérgesedett a korábban történtek miatt. Jellemük nem igazán a megbocsájtásra hajló volt. Mindketten önfejűek és rövidlátóak voltak, viszont rövidtávon valóban életveszélyesek voltak.
– Azért igazán hálás volnék. - mondta megszeppenve, amint a lányra tekintett.
- Tartsd meg egy kicsit, amíg átkötöm.
Probulus engedelmeskedett, ám közben csak kibökte ami a fejében járt, igaz nem olyan nyersen, mint az először megfogalmazódott benne.
- Tudod, a városban történtek után nem számítottam rá, hogy majd pont te fogsz segíteni.
- Én sem. - felelte. - De muszáj együtt maradnunk, ha túl akarjuk élni.
A lány aprót biccentett az ajtó irányába, ám ezt Probulus nem tudta hirtelenjében mire vélni, annyi gondolat kavargott benne. A megelevenedett régi emlékei nem ülepedtek le, s még Carmen hirtelen segítségét sem dolgozta fel. Aztán lassan csak rájött, hogy hol van a macska elásva. Az kabinjuk ajtaja résnyire nyitva volt hagyva, ami sohasem jelentett jót egy ilyen patkányveremben. Apró biccentéssel jelezte, hogy vette a célzást, majd folytatta a beszélgetést.
- Mindenesetre köszönöm, hogy segítesz! - mosolygott, majd kis szünet után folytatta: - Tudod annak ellenére, hogy ismerem az okokat, gyakran nehezemre esik megérteni őt, néha pedig azon csodálkozom, hogy milyen félelmetes akaratereje van a vele történtek ellenére is.
Időközben sikerült Max durván sérült hátát ellátniuk, s Carmen a fejét kezdte ellátni.
- Biztosíthatlak nem vagy egyedül, de te még nála is érthetetlenebb vagy. Nagyon ragaszkodsz hozzá.
- Az életemmel tartozom neki. Az én hazámban ennek pedig komoly súlya van. - komoly súlya volt bizony, ám távolról sem akkora, hogy azt a megmentett életet a megmentő kezébe adják. Ez az egész csak egy ürügy volt Probulus számára, hogy "jogos" fogadalmat tehessen Max-nek, és mindenhová követhesse a barátját.
Időközben elkezdett kiépíteni egy mágikus csatornát kettejük között. Mintha csak egy láthatatlan, mágikus csáp nyúlt volna ki a koponyájából, ami szép lassan ellebegett egészen a lányig, s rátapadt volna annak homlokára.
~ Rendben, azt hiszem sikerült egy stabil kapcsolatot felállítanom. Most már nem kell tartanunk a kíváncsiskodóktól.
- Sose fogom megérten ezt az életemmel tartozom neki dumát - folyatta a látszat beszélgetést.
~ Ha jól sejtem kihallgatnak minket, szóval tartsuk fenn azt a látszatot, hogy beszélgetünk. Egyébként nem túl rózsás a helyzet. Pascalt is be tudod venni?
~ Természetesen, egy pillanat.
Szinte érezte, ahogy egy második láthatatlan csáp nyúlik ki az elméjéből, s az rácsatlakozik a kis kaméleonra.
- Hát... többször mentette meg az életemet mint ahány kilincset valaha is fogtam az életemben - reagált közben.
~ Meg is van. Mégis mi az a nagy probléma?
- Mondjuk ezt nem kétlem.
~ Nos a srácra aki anno információt akart cserélni velünk, a Black And Tearses tag, tudjátok kiről van szó, ugye?
Ő volt az a szerencsétlen alak, aki volt olyan bolond, hogy elárulta a valódi hovatartozását Max előtt, megpecsételve ezzel a sorsát. Probulus nem volt nagy harcos, de ahogy a sárkányölő a földre teremtette egyértelművé vált a két fél közötti erőkülönbség. A srác szinte csak azt volt képes földolgozni, hogy a földön van, pedig Max még meg sem erőltette magát, szinte hanyagul kapta telibe. Világosan emlékezett olyan szituációra, amikor egy szúnyog leütésére nagyobb erőt és figyelmet szánt a sárkányölő, mint a sötét céhez tartozó egyénre.
~ Igen.
~ Miután kimenekültünk a bankból, néhány másodperccel Bonnie előtt lépett ki ő is a porból. Az hogy, hogyan került le számomra is homály, de az, hogy Bonnie életben hagyta csak egyet jelenthet, hogy az ő embere. Egész végig, míg a hajóra jöttünk követett minket, vagy is most elég nagy az esély rá, hogy utánunk szaglászik. Az okot én is csak találgatom, de nagy valószínűséggel Bonnie ránk állította.
~ Hmm, ez javában megnehezíti a helyzetünket, ha szabadulással próbálkoznánk. Mit gondolsz, mit kellene tennünk?
- Most már jó lesz. - fejezte be a sárkányölő ellátását.
~ Egyenlőre én sem tudom, a tény, hogy Harbobayben követtük Bonniet a Bankban és lebuktunk már önmagában érdekes. Valahonnan tudta, hogy ott vagyunk, de nekem is csak tippjeim vannak. Annak a nőnek félelmetes ereje van. Ez a kis görcs pedig a nyakunkon nagyon veszélyes, ő is rendelkezik telepátia mágiával, anno ő töltött fel bizonyos információkat Leena fejébe, és ha jól sejtem most is itt van valahol.
~ Akkor most már két ellenségünk is van. Bonnie és a Black And Tearsos srác. Leszámítva persze a kalózokat…
- Huh, te aztán jól érted a sebek ellátását. Kellemesebb körülmények között szeretnék tőled tanulni pár fogást, attól tartok még szükségem lesz rájuk. - könnyebbült meg, miután barátja összes sebét tisztességesen ellátták.
~ És akkor mi volna, ha szerencsét próbálnánk? Bonnie számomra nem tűnt a mérgezett gonosznak. Úgy gondolom, ha túléljük Lokfart akkor tényleg el fog engedni, ahogy ígérte. Bár... Áh magam sem tudom. Túl zavaros a kép ezekkel a kalózokkal kapcsolatban.
- Rendben. És most merre megyünk?
~Buktassuk le?
~ Tényleg ha már a lebuktatásnál tartunk, akkor elmondanád te hol a kénköves menykűben voltál ez idáig?
- Hát én ameddig nem kell addig sehová sem. Ahogy ismerem Max-et, rögtön folytatni fogja a félbeszakított őrjöngését, amint felkel. És ne mártana, ha a lehető leggyorsabban tudnék rá hatni ész érvekkel annak érdekében, hogy ne verje szét a hajót.
- Majd kiütjük megint.
Probulus felnevetett a választ hallva.
- Hát szerintem egy újabb kiütés csak tovább rontana a helyzeten. És a megérzéseim azt súgják, hogy könnyedén szükségünk lehet az ő erejére, illetve haragjára.
- Ebben igaza van.
~ MICSODA? TE NORMÁLIS VAGY? Ennyire meg akarsz patkolni?
~ Megpróbáltam információt gyűjteni róla, de azzal a nővel valami nincs rendben. Pont, ahogy te is mondtad, gondoltam kihallgatom, mit tervez, de tudta hogy ott vagyok, pedig teljesen beolvadtam a környezetben! Senki nem vett észre, de ő még is tudta, hogy ott vagyok. Fogalma sincs, hogyan! Egyszer még meg is próbált megtalálni egy dobó tőrrel, csak mellé ment, de egy centin múlott. Amikor kikötöttek Harborbayben bezárta a szobáját és én bent ragadtam. De így legalább volt időm átkutatni a holmiját.
~ És mit tudtál meg?
~ Bonnie szerintem csak egy báb, van valaki a mögöttük, aki az egészet irányítja. Ő adta nekik az összes mágikus eszközt, még egy kommunikációs lakrimát is találtam vagy is folyamatos kapcsolatba állnak.
Probulus, mintha csak egy szagot fogott vadmacska lett volna, úgy vettette rá magát az elméjében megbúvó információkra, amiknek bármi köze is volt a kalózokhoz.
~ Most hogy mondod... Igazad lehet. A régi rablásaikról készített feljegyzések és tudósításokban sehol sem említették, hogy bármiféle mágikus eszközt használtak volna. Teljesen átlagosnak számítottak felszerelés téren. Valami biztosan történhetett velük, az idő alatt, amíg nem voltak aktívak.
- Már pedig nekem van némi beszélgetni valóm vele. - mondta Carmen, amiből Probulus rögtön sejtette, hogy semmi jó nem lesz várható az ébredés pillanatát követő percekben.
~ Találtál még valamit?
~ Csak egy térképet Lokfar pontos helyéről, semmi mást. És akkor mi legyen a besúgóval?
~ Fogós kérdés. Az ilyen kétszínű alakokkal sohasem könnyű elbánni, főleg ha sarokba van szorítva az ember. Ha kellően rosszindulatú volnék, akkor azt mondanám, hogy bízzuk Max-re amikor felébred. De lehet még a hasznunkra is tudnánk fordítani ezt a férfit.
- Oh, ez nem túl bíztatóan hangzik, főleg ha a testbeszédedet is figyelembe veszem - adott hangot az észrevételeinek.
- Nos én osztom Probulus véleményét ilyen téren. Egyikőtök sem a higgadóságáról híres.
~ Egyetértek veled, amíg tudunk róla és tudjuk, mit akar, nálunk van az előny, arra kell vigyáznunk hogy ő nem tudja meg hogy ismerjük a céljait.
~ Akár hamis információkkal is elláthatnánk...
~ Még jobb volna ha igaz, de nem meghatározó információkkal látnánk el. Nem hinném, hogy egy féleszű alakkal állunk szembe, aki nem fog gyanút.
~ Valószínűleg már akkor is tervei voltak velünk, amikor először felkeresett.
~ Én biztos vagyok benne, de jelenleg túl keveset tudunk ahhoz, hogy ezt biztosra mondhassuk. Várjuk, meg míg fel kell Max és majd utána meglátjuk, merre mennek a dolgok.
Probulus Naigon még mindig két szék között volt. Egyszerre várta, s halasztotta volna tovább barátja ébredését. Félt annak a Max DeLuise-nak az erejétől, akit Arden teremtett meg. S az őrjöngő Max pontosan azzal az erővel bírt, amit a Fehér Osztag egyik legfélelmetesebb tagja adott neki.

Ismét a hajón voltam, és úgy tűnt, hogy semmi feladatot nem tűztek ki nekünk, mágusoknak. Ideje volt az újabb cselekvésnek. Információt kellett szereznem. Már odalent a kikötőben kiszemeltem a kék hajú lányt és elhatároztam, hogy követni fogom, és valahogy megtudok majd tőle ezt-azt. Így oda somfordáltam a hajó korlátjához, egy félreeső helyen, ahol senki sem láthat. Odalent a hullámok vadul csapkodtak, egy pillanatra elment a kedvem az egész ötlettől. De valahogy mégis megembereltem magam és ugrottam. Centikkel a víz felett kezdtem el lebegni.
~ Kellene valami, ami elfedi a szagom - gondoltam és hirtelen ötletem támadt. Lassan ereszkedtem a hullámok közé, míg a hajó elhúzott mellettem. Mire teljesen vizes lettem és épségben kiröppentem a vízből, a nyakörv, amit kaptam csipogni kezdett. ~ A francba, a hatótáv... - káromkodtam magamban és rögvest a hajó után repültem.
Keresni kezdtem azt a kabint, amiben a múltkor láttam betérni a lányt. Reméltem, hogy egyedül találom. Sajnos nem láttam be, de mindent hallottam. A kabinajtó becsukódott és egy hangot hallottam.
- LEEEENA!
- Cssss! Ne kajabálj fel mindekit! - szűrődött ki a falakon át beszélgetésük.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte a már a kabinban tartózkodó fél.
- Nyugalom van Pascal! Mindenki jól van.
~ Tehát az egyikük Pascal. Még egy név. Remek - vigyorogtam.
- Hol voltál? Aggódtunk érted! Arról volt szó, hogy csak a konyhába lógsz le némi kajáért.
- Nem is volt olyan sok idő, de a szakács lehetetlenül szemfüles volt, és mire visszaértem, Te, elmentél.
- Ja, az a nő kirabolta Harbour Bay-t velünk, pontosabban amíg mi szórakoztattuk ott az őrséget, ő megszedte magát.
- Ez nem meglepő.
- De most már többet ne koricálj el! Nem akarok még egyszer ennyit idegeskedni érted.
~ Semmi lényeges információ. Csak unalmas fecsegés, ahogy ezek ketten nyáladdzanak egymásért. Csodálatos.
Hirtelen csend támadt. Talán lebuktam? Egyikük sem szólalt és már kezdtem azt hinni, hogy lesben állba várják, hogy benézzek. De nem akartam megbizonyosodni erről, így inkább csak feszülten vártam odakint, mígnem ismét Pascal szólalt meg.
- Nagy a baj? - Nem jött válasz. - Mi történt? - Ismét semmi válasz. Tudják, hogy itt vagyok. Tudják, hogy hallgatózom. Esélytelen volt, hogy információt szerezzek, mígnem az ablak kinyílt mellettem és a lány egy papírt hajított ki rajta. Addig nem mertem utána menni, míg az ablak vissza nem zárult. Pechemre a papíros a vízbe hullott. De a zár kattant és én rögtön utána vetettem magam, hogy kimentsem a vízből, mielőtt a tinta szétfolyik és olvashatatlanná teszi az írást. Felemeltem. Egy kicsit szétkenődött, de nagyjából kiértettem a mondanivalóját. A papír fecnikben hevert, mikor kihalásztam a vízből. A tinta elkenődött rajta, de még kivehető volt az írás.
- Ezzel nem megyek semmire. A fenébe! - káromkodtam. Dühömben visszahajítottam a fecniket a vízbe és néztem, ahogy elsüllyednek. Nyugodtnak kell maradnom. Nem láttam más választási lehetőséget. Be kell törnöm a kabinba. Hangtalanul. Tervem is volt hozzá. Lassan egy tűzgömböt formáltam a tenyeremre és lassan az üveghez préseltem. Az a hőt átvéve tágulni kezdett és lassan lyukat eresztett. Ennyi elég is volt, hogy benyúljak és belülről kinyissam. Majd szépen átpréseltem magam a kis ablakon. Odabent szanaszét feküdtek a táskák. Mindegyiket átkutattam, de semmi érdemlegeset nem találtam. Csak egy pár papírlapot és tintát vételeztem kölcsön, majd a táskákat és egyéb dolgokat úgy helyeztem el, hogy tudják, itt járt valaki.
Kiléptem a kabinajtón és a folyósón állva, lekuporodtam a szemközti ajtó előtt. Hallottam a beszélgetésüket, de tudtam, hogy csak színjáték az egész. Tudják, hogy itt vagyok és túlságosan is nyíltan mutatják ezt meg nekem. Mostantól óvatosnak kell lennem, de előtte megtréfálom kicsit őket. Elővettem a papírlapokat, amiket a kabinban találtam és tintával írtam rájuk a következőt: „Minden tudok.” Aztán kissé gondolkodóba estem. ~ Nem, ez túl egyszerű, rájönnek, hogy blöffölök - elmélkedtem, majd ötletem támadt. ~ Ez jó lesz.
Így hát becsúsztattam az ajtó alatti résen egy fecnit, amin az állt, hogy „Köszönöm az értékes információkat.” és ezzel elsiettem, hogy a kapitányt felkeressem.