Nagyküldetés - Neorxnawang

Végre felértünk a kráter külső falán, egyre több és többféle lény hangját hallottam a közelben, gyülekeztek, mint egy embertömeg valami nagy eseményre.
- Nahát… Mennyi dög gyűlt össze!- Bosszankodott útitársam.
A nyüzsgő állatcsorda zsivaja közül azonban halványan kiszűrődött egy oda nem illő békés hang, erre azon nyomban rákapcsolt az agyam, mint egy vadászkopó orra az űzött vad szagára, csak engem a kíváncsiság, és nem a vadászösztön hajtott, szinte észre sem vettem, hogy a lábam magától előre vitt, a hang irányába.
- Most hová indulsz? Celia! Hahó!!- tartott vissza a vállamnál fogva Sáska, és erre sikerült magamhoz térnem.
- Hupsz! Ne haragudj!- Ijedtem meg hirtelen érintésétől.
Hangom elenyészett a távolban jelezve, hogy előttem már nincs talaj.
- Te majdnem lesétáltál a mélybe…- Sprőd haja nekisúrlódott a vastag bőr gallérnak miközben rosszallóan csóválta a fejét.
- Ő… Azt hiszem amit keresünk ott lehet a kráter közepén. – Közöltem picit bugyután.
- Látom… Minden állat arra tömörült – Sóhajtotta – Most már csak keresztül kell rajtuk törni, de ahogy látom eléggé elvannak egymással foglalva.
Én is hallottam a civakodó morgásokat és fújtatásokat amiket a lények hallattak, mintha azt a hangot követnék ők is ami után elindultam.
- Balra van egy keskenyebb ösvény ahol a legtöbb állat nem fér el, ott viszonylag biztonságban lemehetünk. - Javasolta magabiztosan.
- Azért csak legyünk óvatosak. - Tettem hozzá halkan.
- És ezt pont te mondod, aki majdnem lebucskázott az egész kráter oldalán?- Csipkelődött vigyorogva a sisakja alól.
- Sajnos... velem ez néha előfordul…- Fordultam az ösvény felé, éreztem amint lassan az arcomba tódul a vér, nem voltam büszke erre a tulajdonságomra, hogy bármilyen általam nem ismert dalra úgy rákapok, mint hal a horogra és addig nem is nyugszom, míg nem tanulom meg. Most is éreztem a kis motort ami hajtana előre, hogy közelebbről halhassam a kedvesen csengő dalocskát. – M-Most gyerünk!- Böktem ki végül eltökélten, de még mindig zavartól remegő hanggal.
És így is tettünk, én gyorsan kapkodtam lábaimat, Sáska egy lépéssel megtett annyi távolságot, mint én kettővel. Voltak meredek részek ahol a falhoz tapadva kellett haladni, de voltak egészen széles párkányok melyen kényelmesen elfért volna akár egy olyan furcsa elefánt is minden gond nélkül. Nagyon érdekes hely volt, legalább annyira mint a gombaerdő ahol felébredtem, bár a rezgések és a hangok itt más érzéseket keltettek bennem, intenzitásukból nem vesztettek, sőt erősebbek is voltak, de a levegőben ült valami megmagyarázhatatlan amit semmihez sem tudtam volna hasonlítani. Talán most már Sáska is érzett valamit, ahogy haladtunk a kráter közepe felé, mert csendben haladt mögöttem, de mozdulatai éberek és feszültek voltak.
- Hallod ezt? – Csattant fel hirtelen.
- Az éneket? Már egy ideje…- Vetettem hátra kifejezéstelenül. Most viszont oldalra is kellett figyelnünk, ugyanis egyre közelebb haladtunk el egy-két állatcsorda mellett, és éreztem, hogy nem épp barátságosan fürkésznek minket, némelyik még ránk is morgott.
Sáska levette hátáról fejszéjét, és fenyegetően csendült fel, ahogy a földre eresztette a veszélyesebbik felét, ez elriasztotta néhányukat, de a feszültség tovább fokozódott, miközben haladtunk befelé. A talaj most már vízszintesen terült el a lábunk alatt, legalább attól nem kellett félnünk, hogy lecsúszunk valahonnan, bár az a tény, hogy bármelyik pillanatban ránk támadhatnak a vad lények, bőven elég félelmet keltett bennem.
Sűrűbb fásabb részhez érkeztünk, a lehullott levelek közt furcsa alacsony, ám hosszútestű lények motoszkáltak, és követtek minket! Szép lassan elénk kerültek, mintha más irányba akarnának terelni miket.
- Celia. – Állt meg Sáska mögöttem, hangja elég baljósan csengett, úgyhogy én is megálltam. Az énekhangot, ami már nem is volt olyan távol, hangos avarcsörgés homályosította el, társam bőrkesztyűje keservesen nyekerdült halkan a fejszéje nyelén ahogy megszorította azt. Egyikünk se szólalt meg, csak vártuk mi történik a következő pillanatban, körülöttünk legalább öt furcsa lény tekergett a fák között, s ahogy egyre szorosabb kört alkottak körülöttünk, úgy csöndesedett el a környezetünk, a feszültségtől már csak rájuk, Sáskára és az énekhangra koncentráltam.
- De bűn rondák vagytok!- fröcsögte utálkozva társam, mikor előbújtak a fák sűrűje közül a bestiák.
A szörnyek mint egy válaszképpen nyálasan rikoltottak vissza ránk, én a lélegzetemet is visszatartottam, féltem használni képességeimet lehet, hogy csak még több ellenség gyűlne körénk a hangzavartól amit csapnék egy-egy támadásommal, pedig nagyon úgy tűnt nincs más választásom. Sáska egyenletes légzése és szívverése nyugodtságról árulkodott, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy készülne valamire, Erősen fontolóra vettem a mágiám használatát. Vettem egy nagy levegőt és koncentrálni kezdtem, az egyre közeledő lények megerősítették az elhatározásomat, igen is fogom használnia mágiámat!
-HO…uff!-
- Ezt fogd meg!- Nyomott nekem egy nagydarab husángot Sáska – Ne merj mellettem mágiát használni. – Dörögte olyan sötét hangon, hogy a hideg is kirázott tőle, ellenkezni még kevésbé akartam, pedig perpillanat az egyetlen erősségem a hangmágia lett volna. De így csak kétségbeesetten szorongattam rögtönzött fegyveremet, és egy szívdobbanásnyi idő múlva a rémek támadásba lendültek.
Szerencsétlenségemre a lények engem szemeltek ki első áldozatuk ként, mint könnyebbik prédát, hárman felém ugrottak, ketten pedig társam felé, ő persze könnyű szerrel hárította mindkettőt, én pánikomban vízszintesen széleset hasítottam a levegőben, el is találtam kettőt a három közül, a harmadik sikeresen nekem jött, és fellökött, nagyon nyekkentem a lény súlya alatt a földön. Próbáltam eltolni magamtól a vastag bottal, de nem sok sikerrel, ráadásul a másik kettő is magához tért és ismét támadásra készültek, idegesen mordultak fel, miután lerázták magukról az előző koccanást. Sáska pont időben végzett a másik kettővel, hogy a segítségemre siessen, egy suhintással leszedte rólam a szörnyeteget, és az ütés másik kettőre sodorta, akik felborultak egy kupacba, szerencsére ettől megijedtek, és elpucoltak.
Hanyatt fekve kapkodtam levegőért egy párpillanatig.
- Élsz még?- Próbált segíteni felkelni társam.
Csak vettem egy nagy levegőt és felpattantam minden segítség nélkül, szégyelltem magam amiért megint segítségre szorultam, zavartan elindultam szó nélkül az ének irányába, ami most már biztos, hogy egy kislánytól jött , és már egészen közel voltunk.
-Hahó! Valami baj van?
- Dehogy is! - Fordultam visszafelé miután ráeszméltem, hogy ismét rákattantam a dallamra- Khm.. Köszönöm, hogy segítettél. - Mosolyogtam nem épp őszintén.
- Mi ütött beléd?- kérdezte gyanakvóan Sáska.
- Majd elmesélem, nem nagydolog, nézd el nekem. De most induljunk tovább, már nincs messze hang forrása!-
Útitársam ismét csak a fejét csóválta miközben rajtam nevetett, majd felkerekedtünk , hogy végre megleljük a lánykát akitől az a dalocska szólt, elég rövidnek és egyszerűnek hangzott, már fejből tudtam az egészet, és magamban dúdolgattam, együtt a kislánnyal.
Ahogy közelebb értünk, a hang most egészen mélyről szólt, a visszhangzások alapján egy lépcső vezetett lefelé egy nagyobb üregbe, ahonnan a dal jött, így társammal lesétáltunk, keringve a csigalépcsőn.
Teljesen tisztán hallottam az éneket, ott álltunk a kislány előtt végre, egy nagyobb teremben, éneke olyan kedvesen csilingelt, s halkan, mégis betöltötte az egész teret. Leültem a helyen ahol álltam, nem érdekelt, hogy alattam hideg a kő, csak pihenni akartam miközben hallgatom ezt a kis kellemes előadást.
- Pont olyan a haja mint neked…Csak a tied nem világít- közölte vigyorogva. – De mi az a kék bigyó ami körülveszi? Hmm… úgy látom alszik, talán ha felébresztem megtudja mondani hol vagyunk. - gondolkodott hangosan Sáska, közben már közel is lépett az alvóhoz. Erős mágikus rezdülés zavarta meg a nyugalmat a teremben, és társam jó messzire csúszott a lökéstől, amit az a bizonyos „kék bigyó” okozott. Rémülten ugrottam fel ültőmből, és odaszaladtam az ismét szitkozódó társamhoz, aki épp próbált felkelni.
- Ma hányszor kerülök még padlóra…?- inkább a meglepetéstől recsegtek szavai, mintsem a fájdalomtól.
Közben a burok egyre agresszívabban vibrált, sőt mintha kiterjeszkedett volna, több felől jötte a rezgések, és ide-oda csapongtak a levegőben, és társamat célba is vették, ő pedig fejszéjével próbált védekezni, de fájdalmasan tapasztalta, hogy fegyvere ezek ellen az anyagtalan jelenések ellen semmit sem ér.
Most már itt volt az ideje, hogy bevessem mágiámat, csak remélni tudtam, hogy segít valamennyire, akármit gondol is Sáska erről a dologról.
- Scream! – Kiáltottam, és varázslatomat a tusakodók felé céloztam, de úgy hogy csak a csápokat találjam el.
De semmi, az egyetlen dolog, amit sikerült elérnem az volt, hogy most engem kezdtek el kergetni a vonagló csápok. Sáska próbált megvédeni, de tehetetlenül csépelte fejszéjével a karokat, ami mindannyiszor visszaverte minden próbálkozását, és ismét magára vonta a figyelmüket.
- Látod, ennyit ér ez a nyűves mágia!- Hadonászot haragosan.
Sajnos most neki volt igaza, de persze ez csak egy rossz példa arra, hogy megmutassam, jótékony hatású is lehet a varázslat.
Feltűnt, hogy a lányka még mindig énekel, szakadatlanul ugyan azt a dallamot újra és újra, ha megpróbálnám elénekelni én is ugyan azt, talán reagálna rá valamit, gyorsan össze kellett szednem magamban a hangokat, mert Sáska egyre kevésbé bírta megvédeni magát. Sóhajtottam egyet, és énekeltem ugyan azt amit a kislány is, hangszíneink harmonikusan kapcsolódtak egymásba, szinte libabőrös lettem a hallatán, és kellemes érzés fogott el.

Amikor odaértünk az emberekhez, meglepetésemre ismerős arccal álltam szembe. Ai volt az, akivel elképesztő, hogy milyen régen nem találkoztunk, több éve már. Nagyon örültem neki, viszont kicsit meglepődtem, hogy itt látom.
- Sziasztok, hát ti mit kerestek itt?
- Hello!Igazából nem tudom, miért is vagyunk itt? – kérdezi a fura fazon Ai mellett.
- Hát ez egy nagyon jó kérdés...elraboltak minket, aztán beraktak meztelenül egy zárkába, majd kaptuk ezeket a ruhákat, aztán történt a varázslat a barlangban és ide kerültem...majd találkoztam veletek...de még emlékszem, hogy láttalak is titeket, amikor be voltunk zárva.
- Egyébként merre mentek?
- Azt találtuk ki, hogy nézzük meg mi van annál a kis városnál.
- Akkor mi is veletek tartunk. – fordulok Adrian felé, aki szokásához híven most is csendesen ácsorgott mellettem, majd bólintott.
- Remek, akkor szerintem indulhatunk is! – indul el a férfi előttünk, akinek később meg is tudtam a nevét, Dead.
- Szerintem is indulhatunk. Már jó lesz valami használható információt is szerezni erről a helyről…
Miközben a város felé tartottunk a szörnyek jóformán csak kerülgettek minket, de nem támadtak ránk, ami azért is volt furcsa, mert az első csapat szörny viszont gondolkodás nélkül megtámadt minket, ezek viszont van, hogy elmenekülnek előlünk. Ki érti ezt? Közben rájöttem, hogy van még egy személy velünk, ám ő az egész úton eszméletlen volt, biztos a harcok közben vesztette el az eszméletét.
A város minden része úgy nézett ki, mint ahol évezredek óta nem értek emberek, minden épületnek a fala ki volt döntve, vagy benőtte a növény, de itt-ott még kilehetett venni, hogy hány szobás volt egy ház, de semmi többet. A város közepe felé haladva úgy éreztem, hogy itt még találhatunk valami nagyon szuper dolgot. Abban a pillanatban a távolban egy még félig-meddig épségben lévő épületet vettünk észre, amikor közelebb értünk meglepődve láttuk, hogy a várossal ellentétben ez az épület csak itt-ott sérült meg, az ablaküvegek is helyenként érintetlenek voltak és még csak porosak se voltak annyira, mint ahogy az ember elképzelné. Egy hatalmas kert volt, régen talán szobrok is voltak benne és persze gyönyörű virágok. A háznak a hatalmas kapuja is csak pár helyen volt megroncsolódva. Az udvaron egy régi talán már elkorhadt fán megpillantok egy hintát, egyből eszembe jut egy kis fiatal kislány, aki önfeledten játszik a gyönyörű szép kertben és hintázgat. Valamikor gyönyörű lehetett ez a város, az emberek biztosan boldogak voltak. Elképedve álltunk az épület előtt és vizsgálgattuk.
- Azta, furcsa, hogy ez az épület maradt meg egyedül, és a kinézetéről ítélve itt sose volt éhezés.
- Hát nem tudom...elég furcsán érzem magam ezen a helyen...de ettől függetlenül szerintem körbenézhetnénk.
Nem sokat gondolkodtunk a dolgon, bementünk. Az épület belsején már szinte nem is látszott a falubeli helyzet, mintha minden nap karban lenen tartva az egész épület. A belső tér még jobban elbűvölt minket.
- Rendben, de ha jót akarunk magunknak, akkor készüljünk gyors távozásra ...úgy értem a legutóbbi ehhez hasonlóan pompás épület, amibe bementem, rövid időn belül lángra kapott ...
- Egyre furcsább ez az épület és már a hideg futkos a hátamon. – ezután odalépek az egyik épségben lévő falhoz és megkopogtatom, aztán egy szobron végig húzom az ujjamat és beigazolódott az az észrevételem, hogy itt egy szem por sincs, ami lehetetlen, főleg, hogy ha semmilyen ember nem gondozza az épülete.
Igen furcsa, de valami fantasztikus....
- Ez olyan, mint amivel a hegyekhez teleportáltunk, bár nem egészen, ezzel szerintem már nem megyünk sehová ... – mondja Dead miközben megáll egy fekete golyó előtt.
- Hát én még életembe nem láttam ehhez hasonló golyót. – vizsgálom meg közelebbről.
- Én sem láttam még ilyet...hogy lehet ezzel teleportálni? – néz Ai elkerekedő szemekkel
- Hát ... egyébként én se láttam még ilyet, csak egy órája. De bemész és egyszer csak ott leszel, ahol szeretnél.
- Akárhogy nézem, ez most nem úgy működik.
- Hát alaposan úgy tűnik...
- Nézzétek, szerintetek ez a négy tál mire való? – mutatok a tároló edények felé
- Hmm ez furcsa...de mik vannak ráírva ezekre a táblákra?
- "Éltetlek, gyógyítlak és ápollak! De pusztítóbb vagyok mint ellenségem, a tűz! Városokat nyelek el, és megfojtom, ki velem szembeszáll!"...Azt hiszem az aki ezt ráírta kissé kattant lehet...
- Ez nyilvánvalóan a víz, hisz nélküle nem lehet élni és sok esetben segítségre van különböző betegségekre, hisz a legtöbb betegségben rengeteget kell inni. Amikor pedig árvíz van, a képes városokat is elpusztítani, ráadásul bele is lehet fulladni, ha elmerülsz úszás közben! Minden passzol!
Én bólogatni kezdtem, mivel nekem is a víz ugrott be először.
- Szóval akkor ez a négy elem lenne? Ha tovább olvasod őket. - tanakodik a lány - "Lehetek ház, lehetek fegyver, lehetek magányos őre a mezőknek! Lehetek egy angyal, egy vízköpő, vagy bármi, mit vésőd győz erővel!"
- Szerintem ez több valami is lehetne. A hátak általában téglából vagy esetleg fából készülnek, de sziklából is láttam már házat, viszont fegyvert nem. Végül is a fa lehetne. – gondolkozok hangosan, ez a rejtvény kicsit másabb, az elsőt egyből kitaláltuk, de a második már több dologra is utalhat.
- Nah igen...ez tényleg érdekes...mit kellene ezekkel csinálnunk?
- Szerintem lépjünk tovább, hátha valamelyiket ki tudjuk zárni ...
- Rendben. Nézzük a következőt…
”- Csak egy vagyok a sokból, de még sincs párom! Itass, és az égig növekszem, de ne hagyj el, vagy elragad a száraz, hideg halál, melyet senki se vesz észre!"
- Talán valami virág, vagy fű, bár az nem minden esetben nő az égig.
- Ez valószínűleg egy fa lehet, talán az udvaron találunk valamiféle fát, ami bitang nagy, de mégis hogy hozzuk be ide, vagy talán elég lenne egy része?
”- Nélkülem nincs élet, ott vagyok mindenkiben, ki él, és mozog! Kardodra tapadok, és erőt adok neked, vagy elhagylak, hogy más kardját ékesítsem, míg te lelked nélkülem kileheled!" Ezek találós kérdések lennének?
- Szerintem valami olyasmik.
- Minden bizonnyal azok, a kérdés azonban az, hogy honnét szerezzük meg a tárgyakat, amik kellenek?
- Engem az is érdekelne, hogy mi történik, ha megvannak...Valamint az is mi van, ha elszúrjuk? - nézek körül a teremben, mivel rengeteg olyan könyvben olvastam már, hogy általában ha egy rejtvénynek elrontjuk a megfejtését valami ránk zuhan, vagy hasonló. A terem viszont teljesen normálisnak tűnt.
- Valamelyik mindenképpen kiderül, ha megpróbáljuk megoldani...
- Az már biztos...de ne hamarkodjuk el, mert ha hibázunk, lehet az életünkbe is kerülhet.
Miután megegyeztünk elkezdtük begyűjteni az elemeket innen-onnan. Közben pedig még párszor átolvastam a táblákat, de semmi más megoldás nem jutott az eszembe, ami esetleg még megfelelő lehetne. Aztán amikor készen voltunk idegesen néztünk egymásra. Most vajon mi fog történni?

Celia:
Ahogy éneketek egybeforr, a kislány felnyitja a szemét. Lassan néz körbe, majd kinyújtózik, és ezzel egy időben a csápok eltűnnek. A kislány nagyon bágyatag, fáradtnak és kimerültnek tűnik, szemét is alig tudja nyitva tartani. Lassan leereszkedik a teste, de ahogy földre érne már rogyna is össze. Karodban (vagy Sáska karjában) pihenget, nem igen szól semmit, de néha fel fel néz. Hirtelen körülöttetek a gömb alakú helyiség szétnyílik, és a padló alattatok korongot formáz, és lassan ereszkedni kezd. Itt csatlakozz Dead csapatához.

Dead csapat:

A tálkákba belekerülnek az anyagok, mire azok fellobbannak és mágikus lángok közt égnek el. Ezzel egy időben a fekete gömb megmozdul, kissé megemelkedik, és halk zümmögést hallat. Mivel semmi baj nem történt, ezért vélhetően helyesen oldottátok meg a talányt, és a gömb működésbe lépett. Belépve a gömbbe nem térképet láttok, hanem magát a sziget kicsinyített mását, ahogy szemmagasságban lebeg köztetek. Láthatjátok a felszínt, a sziklák és gyökerek erdejével borított aljzatot. De a szigeten van egy kis fényes pont, valahol a közepében. Ha megérintitek, a gömb elteleportál titeket arra a helyre.
A rázós és émelyítő utazásból feleszmélve furcsa helyre kerültök. Egy óriási, ovális terem, melynek padlóját ezüstös fény tölti be, a plafonról pedig egy gömbszerű épületrész lóg lefelé. Ti egy kis lebegő hídon álltok, aminek több része is van, melyekkel fura szimbólumokat rajzol le a levegőben. Stabil a szerkezet, könnyed tudtok rajta járni, de azért nem kell leesni róla. A terem középpontjában egy körgyűrű látható. Ellenben semmi más használható dolgot nem fedeztek fel. Hamarosan a fejetek felett a gömb szétnyílik, és egy lebegő korong ereszkedik lassan lefelé. A korongon ott áll Celia és Sáska, Celia kezében pedig egy fiatal kislány, kinek haja ezüstösen ragyog, fehér ruháján se kosz, se gyűrődés, és békés, gyengéd arccal pihen.
Ismerkedjetek össze, immár egy csapat vagytok!
Ha végeztetek, a kislány lassan felébredezik.
-Mya... oh, sziasztok! - hangja lágy, és kedves. Továbbra is álmatag tekintettel néz körbe, mindannyiótokat megszemlél. -Mit csináltok itt?
Elmagyarázzátok neki hogy eddig mit tapasztaltatok, amit álmatagan hallgat végig, majd a magyarázat végén ásít egyet.
-Értem. Segíthetek...*ááááásít*... nektek... de elég fáradtnak érzem magam... ha visszajuthatnék a szobácskámba...
A szimbólumokat formáló híd rendszer átalakul, és a terem egyik végébe alkotnak egyenes utat, egy ajtóhoz, ami most nyílik fel. Az ajtón átlépve újabb ovális terembe érkeztek, aminek közepén lebeg egy újabb, nagyobb platform, amihez a frissen átalakult híd vezet. De a híd előtt hatalmas páncél gömb feszül, az összeillesztett darabok közül fény tör elő. Érzitek a hatalmas energiát,a mi kiáramlik onnan.
-Kinyitnám de... nem.... nem tudom...
A feladat egyszerű, és mégis baromi nehéz... ki kell nyitnotok a ház méretű páncélburkot. Mágiával semmire sem mentek, csak a fizikai erőtökre hagyatkozhattok. A páncél lemezek láncok százaival vannak összefogva, de egyenlő távolságban kis reteszek helyezkednek el, melyek az egész láncrendszert összetartják. Ha kihúztok egyet, egy-két másodperc múlva újabb darab terem a helyén. Hat darab ilyen reteszt láttok. Postotok addig tartson, hogy felnyitjátok a páncélburkot, ami a mélybe hull előttetek.

Szünet lesz, és még ha elmentek berúgni haverokkal, akkor is lesz időtök, úgyhogy november hatodikáig kérem a postokat!
Szerk.: Megijedtetek, mi? Nah tehát november 6 a beadás időpontja!

Előre jelzett problémák miatt a határidőt kitolom csütörtök délutánig! Addigra minden postot kérek szépen!

A dulakodás hangja eltűnt körülöttem, Sáska már csak egyhelyben állt és figyelt, fejszéje végét kimerülten ejtette a földre, ezzel együtt a mágikus rezgések melyek körbevették a kislányt, most megszűntek.
Szinte egyszerre hagytuk abba az éneklést a lányka pedig egy halk lebbenéssel ereszkedni kezdett, és gyorsan oda is ugrottam hogy elkapjam mielőtt a földre érne. Pehelykönnyű testét még én is elbírtam, súlyának szinte a felét, hosszú haja tette ki, melynek vége majdnem a földet súrolta. Szuszogása ritmusos és zavartalannak hallatszott, tehát még mindig aludt, nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
- Nem tudom mi történt, de ezt szerencsésen megúsztuk- Jött közelebb útitársam, még mindig enyhén zihálva a harc hevétől.
Mosolyogtam nem voltam benne biztos, hogy egy egyszerű dal kihúzhat minket a csávából, de jó érzés volt, végre akadt valami hasznom az eddigi bonyodalmak után.
- Felébresszem?- Kérdeztem tétován. Olyan békésen szundított karjaimban, nem voltam benne biztos, hogy fel akarom háborgatni.
Kisebb csend után Sáska türelmetlenül felmordult. – Ne babusgasd már tovább, hogy jussunk ki innen ha még mélyebb álomba ringatod az egyetlen embert, aki talán segíthet nekünk?!- Trappolt még közelebb hozzánk. - HAHÓ! Kislány! Ébresztőőőő! – Az utolsó szó dobhártyaszaggatóra sikeredett, de a lány csak mocorgott egyet és tovább aludt, még egy alapos vállrázás sem keltette fel.
-Talán várnunk kéne míg felébred magától- Javasoltam higgadtan útitársamnak.
Hirtelen megindult alattunk a padló, és lassan ereszkedni kezdett, alólunk idegen beszédhangokat véltem felfedezni, legalább hatan voltak, és úgy tűnt sorstársakra bukkantunk, mert ők sem tudták hol vannak.
- Hahó! Ki van ott? – Kiáltottam le nekik, közben lassan teljesen leereszkedett velünk a korong, pont mellettük landoltunk.
- Ti kik vagytok? – Jött a kérdés egy magas fiatal férfitól.
Megörültem hogy vannak még itt rajtunk kívül elveszettek, gyorsan és vidáman be is mutatkoztam, hiszen minél többen vagyunk annál jobb.
-Áh! Üdv! Hála az égnek, hogy nem vagyunk teljesen egyedül! A nevem Celia Lumein, A társamat pedig csak szólítsátok Sáskának! – Hadartam el a bemutatkozást.- Ti kik vagytok? Titeket is furcsa alakok hoztak ide?
- Szia, én vagyok az,Ai! Ő itt Dead ... és Red.
Ai az! Legalább valakit ismerek is a tömegből!- Ai! Te vagy az? De rég találkoztunk! Jó újra a hangodat hallani! -
- Nem tudjátok véletlenül mi eza hely?- vágott közbe Sáska.
- Fogalmam sincs, de én személy szerint szeretném már kideríteni. - szólt a harmadik tagja a csapatnak, Red.
A másik három ember szokatlanul csendes volt.
- Talán ez a kislány segítségünkre lehet, de még egyáltalán nem ébredt fel bárhogy is próbálkoztunk...- Sóhajtottam. Igazából csak Sáska próbálkozott, nekem nem volt hozzá szívem.
- Mert ő ki lenne?- Kérdezte Dead.
- Egy szinttel fentebb találtuk, egy furcsa dalocskát énekelt egymagában, biztos vagyok benne, hogy köze van a történtekhez. – Válaszoltam.
Ai nagyon aranyosnak találta a kislányt, és hangot is adott véleményének.
- Teljesen egyedül volt? – Jött közelebb csodálkozva Dead, hogy jobban szemügyre vehesse a csöpp leánykát, aki még mindig aludt, mint a bunda.
- Igen- feleltem komolyan.
- Fura az biztos.- Mondta Red.
- Egy mágikus burok vette körbe- Tette hozzá Sáska.
- Fent találtatok még valamit?
- Semmit, csak egy nagy üres terem volt, a kráterben viszont rengeteg lény gyűlt össze. - Megborzongtam mikor belegondoltam, hogy ismét találkoznom kelljen azokkal a szörnyetegekkel, akik ránk támadtak.
- Mi hatalmas madarakkal futottunk össze. – Mesélte Ai.
- Ti milyen lényeket láttatok?- Kérdezte Red, persze én erre nem tudtam hirtelen mit mondani, Sáska viszont észbe kapott.
- Nagyokat és rondákat, Vérengző agresszív dögök, úgy loholtak erre mintha szét akart volna mögöttük omolni a föld. Gőzünk nincs mi üthetett beléjük. – Válaszolta Útitársam a legmélyebb megvetéssel a hangjában, reméltem, hogy Red nem veszi magára, hisz Sáska a lényekre gondol ilyen utálkozóan.
- Ti találtatok valami érdekeset?- Érdeklődtem gyorsan.
- Találtunk egy fura fekete gömböt, aminek hála ide jutottunk...- Közölte Dead.
- Ami egy fura lerombolt városban volt, ahol csak egyetlen épület volt épségben.... Bár ha kicsit belegondolok, lehet, hogy a fekete gömb tartja épségben azt az épületet. - Vetette Hozzá Red.
Érdekesnek hangzott, még ha nem is lehetett előttem egy gondolati kép a helyről, de legalább Sáska el tudta képzelni.
- Értem. - Sóhajtottam ismét. - Túl sok minden történt eddig, és egyáltalán nem áll össze számomra, hogy miért is, de remélem hamarosan megtudjuk.
- Hát remélem, hogy van valami célja az itt létünknek...- Mondta Dead.
Kisebb csönd támadt, de utána, mint egy varázsütésre a kislány felébredt!
- Mya... oh, sziasztok! – Köszönt szegény alig hallható, fáradt hangon.
- Szia. -
- Szia! -
- Szia. – Köszönt rá mindenki szinte egyszerre.
- Szia! végre felébredtél! – Mosolyogtam. Már alig vártam, hogy felébredjen!
- Épp ideje volt.- Morogta Sáska, nem értem mért colt olyan morcos hangulatban.
- Hogy érzed magad? – Kérdezte Red a kislányt
- Még mindig álmos vagyok...Ti hogy kerültetek(ÁSÍT) Ide?
Itt mindenki Megállt egy pillanatra, hiszen ahányan vagyunk annyiféle történetünk van, de legalább az eleje megegyezik ha minden igaz, így hát eldöntöttem, hogy gyorsan összefoglalom neki.
- Nos… Ez egy csöppet hosszú történet, de megpróbálom a lényeget összeszedni neked. Tehát, ha jól sejtem mindenkit elraboltak, és furcsa zárkákban kötöttünk ki ahol elvették mindenünket, és ránk aggattak egy ilyen köpenyt, majd egy hatalmas barlangba tereltek minket, mágusok köré, akik idézni kezdtek valamit, utána már csak egy nagy robajt hallottam, meg hogy mindenki egy nagy lebegő szigetről beszél a tenger felett. Aztán valami különös erő erre a helyre hozott minket. -
- Értem. Segíthetek...*ááááásít*... nektek... de elég fáradtnak érzem magam... ha visszajuthatnék a szobácskámba...
El is vezetett minket a szobájához, ami a többiek szerint hatalmas láncokkal volt lezárva. De mért kéne egy ilyen kislánynak ekkora védelem? Megint az az érzés fogott el hogy nagyobb dologba keveredtünk bele mint hittem.
Sáska elmesélte nekem a látványt részletesebben, miszerint hat darab retesz van egy hatalmas gömbön, és a gömbből valami energia áradt, de ezt mindannyian éreztük, még én is.
-Kinyitnám de... nem.... nem tudom...
Sokáig gondolkoztunk azon, hogy is kezdjünk hozzá, elég nehezen mozdultak a kallantyúk, de még nem mertük elhúzni őket.
- Hogy az istenbe tudná ezt egy kislány kinyitni, ha még nekünk se megy egykönnyen?- Panaszkodott Red.
- Biztos van valami titka. - Nevettem. - Lehet hogy egy kis vasgyúró titokban!
- Nézzétek, van hat darab retesz. Mi történik, ha kihúzom az egyiket? – fordul felém Red.
- Próbáljuk ki, sokat nem veszthetünk! – Feleltem elhamarkodottan.
- Hát jó, legfeljebb meghalunk… Már aki.- Fordult Dead újonnan idézett bűzlő bandája felé.
Ezen mosolyognom kellett bár először eléggé meglepődtem mikor a zombik megjelentek a színen, hallottam már feketemágusokról, és a dolgaikról de élőben még eggyel sem találkoztam, és nem mondhatnám, hogy a félholtak jelenléte pozitív érzéseket keltett bennem De bíznom kellett a körülöttem lévőkben, csak így volt esély a hazajutásra.
Tehát kihúztuk az egyik reteszt, de balszerencsénkre, néhány pillanat múlva újra lezáródott, valami más megoldást kellett hogy találjunk. Legalább rosszabb nem történt.
Sok szenvedés után Ai javasolta, hogy húzzuk ki őket egyszerre, és így is tettünk, minden ötletet ki kellett, hogy próbáljunk, én le is raktam egy biztonságos helyre a kislányt így segíthettem kihúzni a reteszeket ugyan abban az időben.

Irgum burgum, de tekintettel arra hogy ez a fórumos pályafutásom utolsó küldetése, adok még egy esélyt! Nya tehát vasárnap délig kérem a postokat, de ez az utolsó határidő!

Amikor készen voltunk a feladattal görcsösen figyeltünk, hogy mi fog történni, meglepetésünkre semmi olyan dolog nem történt, amitől bajunk lett volna.
- Most már tudjuk használni!
- Hát úgy tűnik. – mondom kicsit idegesen
- Azt hiszem, akkor el is tűnhetnék innen.
- Szerintem jó lett a megoldásunk!
- Szerencsére. Különben már régen alulról szagolnánk az ibolyákat. – jegyeztem meg
- Ki tudja ... szerinted használjuk ezt az izét?
- Próba szerencse.
Szépen lassan léptünk be a gömbbe, mintha valami rossz várt volna ránk, de ellenkező esetben. Csodálatos volt, amit láttunk. A sziget kicsinyített mása volt előttünk, egyből megtaláltam azt a helyet, ahol a fákon másztam felfelé. Miközben szó nélkül bámultunk a tájat Ai megérintett egy helyet, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy a gyomrom föl-le liftezik a zuhanástól, ami nem éppen kellemes dolog, főleg ha azt érzed, hogy a gyomrod kiakar jönni belőled. Egy elég nagy ovális alakú terembe érkeztünk, mivel a zuhanás véget ért a gyomrom szép visszaállt a régi megszokott helyére. Az ovális teremben van egy híd, mi pedig pont arra érkeztünk meg.
- Hol vagyunk? - nézek körbe.
- Azt én is nagyon szeretném tudni…
Aztán valami még furcsább történt, a gömbből egy korong tűnt fel, amin utaztak.
- Hahó! Ki van ott? – egy nő hang volt.
- Ti kik vagytok?
- Áh! Üdv! Hála az égnek, hogy nem vagyunk teljesen egyedül! A nevem Celia Lumein, A társamat pedig csak szólítsátok Sáskának! Ti kik vagytok? Titeket is furcsa alakok hoztak ide?
Egy fehér hajú lánnyal találtuk szembe magunkat, aki mellett egy férfi állt, bizonyára ő volt Sáska, ám nem csak ketten voltam. Volt egy kislány Celia karjai között, aki nem volt magánál.
- Szia, én vagyok az Ai! –szól Celia-hoz Ai, aztán minket is bemutatott. - Ő itt Dead ... és Red.
- Ai! Te vagy az? De rég találkoztunk! Jó újra a hangodat hallani!- mondta a lány, közben pedig feltűnt egy apróságnak nem mondható dolog, Celia vak. Valószínűleg attól ugyan olyan jó harcos mint köztünk akárki, csak első pillantásra észre se vettem
- Nem tudjátok véletlenül mi ez a hely? – nézett körbe Sáska is
- Fogalmam sincs, de én személy szerint szeretném már kideríteni. - válaszoltam
- Talán ez a kislány segítségünkre lehet, de még egyáltalán nem ébredt fel bárhogy is próbálkoztunk...
- Mert ő ki lenne?
- Egy szinttel fentebb találtuk, egy furcsa dalocskát énekelt egymagában, biztos vagyok benne, hogy köze van a történtekhez.
- Gyönyörű ez a kislány… - Ai megbabonázva nézte a kislányt, de igaza volt.
- Teljesen egyedül volt?
- Igen.
- Fura az biztos. – jegyeztem meg, ugyanis kisgyerekeket nem szoktak egyedül hagyni
- Egy mágikus burok vette körbe.
- Fent találtatok még valamit?
- Semmit, csak egy nagy üres terem volt, a kráterben viszont rengeteg lény gyűlt össze.
- Mi hatalmas madarakkal futottunk össze.
- Ti milyen lényeket láttatok? – kérdeztem, ugyanis valószínűleg nem csak mi botlottunk fura lényekbe.
- Nagyokat és rondákat, Vérengző agresszív dögök, úgy loholtak erre mintha szét akart volna mögöttük omolni a föld. Gőzünk nincs mi üthetett beléjük.
- Ti találtatok valami érdekeset?
- Találtunk egy fura fekete gömböt, aminek hála ide jutottunk...
- Ami egy fura lerombolt városban volt, ahol csak egyetlen épület volt épségben.... Bár ha kicsit belegondolok, lehet, hogy a fekete gömb tartja épségben azt az épületet.
- Értem. Túl sok minden történt eddig, és egyáltalán nem áll össze számomra, hogy miért is, de remélem hamarosan megtudjuk.
- Hát remélem, hogy van valami célja az itt létünknek...
Aztán a kislány mocorogni kezdett Sáska kezében, aztán kinyitotta a szemét. Mi pedig egyből körülálltuk, lehet, hogy rosszul tettük, mivel kicsit ijedten nézett fel ránk.
- Mya... oh, sziasztok![/color] – köszönt
- Szia.
- Szia!
- Szia.
- Szia! Végre felébredtél!
- Épp ideje volt.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem egyből
- Még mindig álmos vagyok...Ti hogy kerültetek- ásít. - Ide?[/color]
Ezt a válasz kicsit hírtelen jött, körbenéztem az összegyűlt társaságon, mindannyian külön utakon jöttünk idáig, szóval kis időbe beletelne mire elmondanánk, hogy miken mentünk keresztül. Úgy tűnik Celia vette a bátorságot és röviden összefoglalta az eddig történt dolgokat.
- Nos… Ez egy csöppet hosszú történet, de megpróbálom a lényeget összeszedni neked. Tehát, ha jól sejtem mindenkit elraboltak, és furcsa zárkákban kötöttünk ki ahol elvették mindenünket, és ránk aggattak egy ilyen köpenyt, majd egy hatalmas barlangba tereltek minket, mágusok köré, akik idézni kezdtek valamit, utána már csak egy nagy robajt hallottam, meg hogy mindenki egy nagy lebegő szigetről beszél a tenger felett. Aztán valami különös erő erre a helyre hozott minket.
A kislány látszólag gyorsan megemésztette a hallottakat.
- Értem. Segíthetek...- ásítás - ... nektek... de elég fáradtnak érzem magam... ha visszajuthatnék a szobácskámba...[/color]
A következő pillanat a hidak elkezdtek rendeződni és kirajzolódott előttünk, hogy merre is kell menni. Az út végén egy ajtó állt. Amikor bementünk az ajtón egy újabb szobába csöppentünk, amiben volt egy hatalmas, ház nagyságú gömb, aminek a fénye bevilágított az egész helyiséget.
- Kinyitnám de... nem.... nem tudom...
- Hogy az istenbe tudná ezt egy kislány kinyitni, ha még nekünk se megy egykönnyen? – pár próbálkozás után feladtam és a többiekre néztem, akik szintén csak álltak.
- Biztos van valami titka. Lehet hogy egy kis vasgyúró titokban!
- Nézzétek, van hat darab retesz. Mi történik, ha kihúzom az egyiket?
- Próbáljuk ki, sokat nem veszthetünk!
- Hát jó, legfeljebb meghalunk… Már aki. – fordult Dead az élőhalottjai felé, akik ugye nem hallhattak meg.
Miután odaléptünk a gömbhöz először a mágiával próbálkoztunk, de semmi hatása nem volt, aztán meg a cellákat vizsgáltuk meg. Próbáltuk kihúzni őket, de amikor az egyiket kihúztunk egy másik került a helyére, szóval lehetetlen volt kinyitni. Ráadásul nem is a legkönnyebb húzogatni a rekeszeket, viszont biztos, hogy ezekben rejlik a megfejtés. Számtalan próbálkozás után nem jutottunk egyről a kettőre.
- Srácok ez így nem lesz jó…mi lenne, ha mind egyszerre megpróbálnánk kihúzni a gömb darabjait?
Első próbálkozás után sikerült egyszerre kihúzni a rekeszeket a helyéről. Nos, igen hamarabb is eszünkbe juthatott volna.

A burok lehull a mélybe, alatta óriási fény villan. Mikor kitisztul a látásotok, egy óriási, gyönyörűszép virágot láttok, melynek szirmai rengeteg színben játszanak, lassan forognak a központi mag körül. A kislányt kiragadja a virágból áradó mágikus erő, és magához húzza. A kislány ott lebeg a virág fölött, majd szép lassan megfordul. Már nincs olyan álmatag arckifejezése, sokkal éberebb és komolyabb egy kislányéhoz képest, valamint szemei ezüstös fényben úsznak.
-Köszönöm, hogy segítettetek eljutni ide! Ez a Neorxnawang központja! A mágikus rendszer szíve! Ismét én vagyok az irányító, mint azelőtt!
Ha rákérdeztek a furcsa névre, a kislány egy pillanatra behunyja szemeit, majd mikor kinyitja, eltűnik előletek minden, úgy érzitek mintha lebegnétek, majd egy idegen világ víziója dereng fel előttetek (Celia bár nem látja, de megannyi hang, illat és érzés építi fel az elméjében a víziót). Ez a világ nem Fiorén van, és nem is biztos hogy ebben a dimenzióban... itt az ég smaragd zöld, az erdők a felhők fölé nyúlnak, a hegyek kolosszális darabokra törve lebegnek aranyszín tavak felett, és ismeretlen fajú állatok járják a vidékeket. Ezután amiket a kislány mond, azt mind látjátok homályos képekben, vagy érzitek.
-Ez Neorxnawang, egy másik világ, melyet egykor felsőbbrendű lelkek uraltak! Az alantasabb világoknak ajándékozták hatalmuk egy részét, mely maga volt a mágia! Fiore kiesett ebből a kegyből, ide csak később került a mágiának egy sokkal torzabb formája. Akik közvetlenül lettek megáldva ezzel a hatalommal, azok szinte félistenekké váltak. De az erő után csak epekedő világok egyszerre lázadtak fel, ellopták a mágiát, eltorzították, gonosszá és pusztító természetűvé alakították! Haragjuk széttépte Neorxnawangot, elpusztította ezt a fennséges létsíkot! De én megmentettem belőle egy darabot! Ez a sziget az utolsó darabja Neorxnawang világának... és erre a népetek mágusai is rájöttek, és úgy látszik sikerült nekik idehozniuk... talán azt remélik, hogy kinyerhetik a szigetből az isteni hatalmakat! Mikor megidéztek engem és a szigetet, nem voltam teljesen magamnál, sokkolt és legyengített az utazás, de az utolsó pillanatban sikerült megragadnom pár méltó lelket, hogy idehozzam őket... titeket sikerült idehoznom, hogy segítségeteket kérjem!
Hatásszünet.
-Bár újra a szigetet behálózó mágia rendszerében vagyok, azok a mágusok a barlangban sikeresen megkezdték az irányítás átvételét, mielőtt még felébredtem volna. A szigetnek öt mágikus magja van, mindegyiknek más a szerepe... ezt, a központot már megtisztítottátok! Nem tudom irányítani a szigetet, valami lezárja az északi magot.. el kell tüntetnetek, bármi is legyen ott! A nyugati mag felel az én biztonságomért, ha az elpusztul, én meghalok... ott is van valami, aminek nem kellene, pusztítsátok el! A keleti mag tartalmazza a pusztító erőket, olyan mágiákat, melyek elsöpörnék a ti világotokat egy másodperc alatt! Megzavarodott a mag, helyre kell hoznotok! A déli mag a felszínen van, az tartja kordában a szigeten élő nagy hatalmú lényeket... ha az elpusztul, kiszabadulnak, és nagy pusztítást végeznek! Ha megtisztítjátok a magokat, a sziget ki tud törni a mágusok béklyója alól, és el tudom vinni innen, mielőtt bajt okozna... kérlek, segítsetek!

A feladat adott, beszéljétek meg, ki hova megy! Négy fekete gömb jelenik meg, mindegyik egy-egy maghoz vezet. Döntsétek el ki hova megy, lépjetek be a fekete gömbbe, hogy az elrepítsen titeket a megfelelő helyre, de még NE írjátok le, hogy megérkeztek!
Igazán nem kell sok mindent tennetek, nem kell túlbonyolítani a postokat, már közeleg a végkifejlet! Tessék belehúzni!
Határidő: november 20!!!

Előre jelzett okok miatt a határidőt kitolom e hét péntek estig!

Amikor végre a burok eltűnik előlünk, egy elképesztően szép virág lebeg a szemünk előtt, s közben forog a központban lévő mag körül. A szirmai hol ilyen színűek, hol olyan, de mindig más és más. Érezni lehet a levegőben a mágikus erőt, ami a kislányt magához vonzza, s miközben a kislány ott lebeg a rózsa felett, lassan megfordul. Mikor teljesen szembe fordult velünk tisztán látszott a szemében erősen égő fény, majd így szolt:
- Köszönöm, hogy segítettetek eljutni ide! Ez a Neorxnawang központja! A mágikus rendszer szíve! Ismét én vagyok az irányító, mint azelőtt!
- Neorxnawang…? Életemben nem hallottam még róla. – mondja Ai.
Ezután valami még furcsább történt. A kislány egy darabig csukva tartotta a szemét, majd amikor ismét feltünt az írisze elsötétült körülöttünk a világ. Először azt hittem, hogy csak nekem, de a többiek felől halk sziszegéseket hallottam, ami azt mutatta, hogy ők is meglepődtek a dolgon. Aztán újra hellottuk a kislány hangját, immár komolyabban.
-Ez Neorxnawang, egy másik világ, melyet egykor felsőbbrendű lelkek uraltak! Az alantasabb világoknak ajándékozták hatalmuk egy részét, mely maga volt a mágia! Fiore kiesett ebből a kegyből, ide csak később került a mágiának egy sokkal torzabb formája. Akik közvetlenül lettek megáldva ezzel a hatalommal, azok szinte félistenekké váltak. De az erő után csak epekedő világok egyszerre lázadtak fel, ellopták a mágiát, eltorzították, gonosszá és pusztító természetűvé alakították! Haragjuk széttépte Neorxnawangot, elpusztította ezt a fennséges létsíkot! De én megmentettem belőle egy darabot! Ez a sziget az utolsó darabja Neorxnawang világának... és erre a népetek mágusai is rájöttek, és úgy látszik sikerült nekik idehozniuk... talán azt remélik, hogy kinyerhetik a szigetből az isteni hatalmakat! Mikor megidéztek engem és a szigetet, nem voltam teljesen magamnál, sokkolt és legyengített az utazás, de az utolsó pillanatban sikerült megragadnom pár méltó lelket, hogy idehozzam őket... titeket sikerült idehoznom, hogy segítségeteket kérjem!
A hallottaktól kicsit meghökkentem, de nem volt időm csodálkozni, mivel a lány folytatta a mondandóját.
-Bár újra a szigetet behálózó mágia rendszerében vagyok, azok a mágusok a barlangban sikeresen megkezdték az irányítás átvételét, mielőtt még felébredtem volna. A szigetnek öt mágikus magja van, mindegyiknek más a szerepe... ezt, a központot már megtisztítottátok! Nem tudom irányítani a szigetet, valami lezárja az északi magot.. el kell tüntetnetek, bármi is legyen ott! A nyugati mag felel az én biztonságomért, ha az elpusztul, én meghalok... ott is van valami, aminek nem kellene, pusztítsátok el! A keleti mag tartalmazza a pusztító erőket, olyan mágiákat, melyek elsöpörnék a ti világotokat egy másodperc alatt! Megzavarodott a mag, helyre kell hoznotok! A déli mag a felszínen van, az tartja kordában a szigeten élő nagy hatalmú lényeket... ha az elpusztul, kiszabadulnak, és nagy pusztítást végeznek! Ha megtisztítjátok a magokat, a sziget ki tud törni a mágusok béklyója alól, és el tudom vinni innen, mielőtt bajt okozna... kérlek, segítsetek!
- Mindenképpen segítünk neked! Talán jobb lesz akkor ha én megyek Délre, a lényekkel úgy is volt már dolgunk Sáskával! Utána békésen kijuthatunk innen!
- Egyet értek! Mindenképpen segítünk! Én megyek nyugatra! Megteszem, ami tőlem telik! Nem fogom hagyni, hogy elpusztuljon bármi is!
- Akkor én megyek keletre… - mondtam elszántan, ugyan is a jobb oldal általában jobb. Aztán, hogy igazam lesz-e majd meglátjuk.
- Akkor én megyek Északra ... nincs sok kedvem hozzá, de gondolom, ha nincs rendben a sziget nem tudunk távozni!
- Ez nem kedv kérdése kedves társam...kénytelenek vagyunk segíteni!
- Megyek már, megyek. Óh, egyébként! Jól vigyázzatok magatokra, mert ha ti elbuktok, nincs második lehetőség, vége ennek a szigetnek és valószínűleg nekünk is.
- Ebben egyet értünk! Sok szerencsét nektek!
- Minden rendben van? Jó sokáig ki voltál ütve!
- Hol vagyunk? Gyönyörű ez a hely…de mintha már láttam volna. – kérdezi Ai társa, aki az imént kelt fel
- Most nincs időm elmagyarázni, majd útközben elmondom. Ne aggódj, viszont maradj mellettem rendben? Ja és Aba, köszönöm, hogy eddig vigyáztál rá.
- Igazán nincs mit! Vigyázzatok magatokra.
- Vigyázni fogunk! Sikeres utat nektek!
- Sok szerencsét! – mondtam én is búcsúzásként, majd Adriannal továbbmentünk.
Négy fekete gömb tűnt fel előttünk, majd mindannyian – a társainkkal együtt- egy-egy gömbbe léptünk.

Hatalmas lánc és nehéz fémes csörgés jelezte sikerünket, és a burok zúgva hullott alá a mélybe, melyet erős rezgések kísértek. Körülöttem a többiek mind megrezzentek valamitől, amit én nem érzékeltem, csupán egy enyhe lökést. Felvettem ismét a kislányt a karjaimba és közelebb vittem a peremhez, hogy láthassa mi történt sok perce vesződés után a burokkal és a láncokkal. Pár pillanat múlva erőteljes mágikus rezgéseket észleltem a levegőben, a lányka pedig felemelkedett karjaim közül és a rezgések központja felé lebegett, majd döbbent csend keletkezett köztünk.
- Köszönöm, hogy segítettetek eljutni ide! Ez a Neorxnawang központja! A mágikus rendszer szíve! Ismét én vagyok az irányító, mint azelőtt!- Hallatszott a lány hangja távolabbról és sokkal kevésbé álmatag módon.
A név, amit említett igen ismerős volt, mielőtt ide hozott volna minket, hallottam, ahogy valaki ezt mormolja a tömegben, persze akkor nem tudtam ez mennyire fontos és szinte meg is feledkeztem róla.
Újabb mágikus hullám söpört végig a termen és társaim csodálkozva forgolódtak ide-oda, én pedig ismét úgy éreztem magam mintha a gomba erdőben lennék, de ezúttal sokkal különbözőbb hangok és zörrenések vettek körül, rendkívül éles körvonalat adva mindennek.
-Ez Neorxnawang, egy másik világ, melyet egykor felsőbbrendű lelkek uraltak! Az alantasabb világoknak ajándékozták hatalmuk egy részét, mely maga volt a mágia! Fiore kiesett ebből a kegyből, ide csak később került a mágiának egy sokkal torzabb formája. Akik közvetlenül lettek megáldva ezzel a hatalommal, azok szinte félistenekké váltak. De az erő után csak epekedő világok egyszerre lázadtak fel, ellopták a mágiát, eltorzították, gonosszá és pusztító természetűvé alakították! Haragjuk széttépte Neorxnawangot, elpusztította ezt a fenséges létsíkot! De én megmentettem belőle egy darabot! Ez a sziget az utolsó darabja Neorxnawang világának... és erre a népetek mágusai is rájöttek, és úgy látszik sikerült nekik idehozniuk... talán azt remélik, hogy kinyerhetik a szigetből az isteni hatalmakat! Mikor megidéztek engem és a szigetet, nem voltam teljesen magamnál, sokkolt és legyengített az utazás, de az utolsó pillanatban sikerült megragadnom pár méltó lelket, hogy idehozzam őket... titeket sikerült idehoznom, hogy segítségeteket kérjem!
Elképedve hallgattam végig a Lányka történetét, hihetetlennek tűnt, tényleg ilyen komoly dologba csöppentünk volna? Ezen elgondolkoztam volna,de a különös lány már folytatta is .
-Bár újra a szigetet behálózó mágia rendszerében vagyok, azok a mágusok a barlangban sikeresen megkezdték az irányítás átvételét, mielőtt még felébredtem volna. A szigetnek öt mágikus magja van, mindegyiknek más a szerepe... ezt, a központot már megtisztítottátok! Nem tudom irányítani a szigetet, valami lezárja az északi magot.. el kell tüntetnetek, bármi is legyen ott! A nyugati mag felel az én biztonságomért, ha az elpusztul, én meghalok... ott is van valami, aminek nem kellene, pusztítsátok el! A keleti mag tartalmazza a pusztító erőket, olyan mágiákat, melyek elsöpörnék a ti világotokat egy másodperc alatt! Megzavarodott a mag, helyre kell hoznotok! A déli mag a felszínen van, az tartja kordában a szigeten élő nagy hatalmú lényeket... ha az elpusztul, kiszabadulnak, és nagy pusztítást végeznek! Ha megtisztítjátok a magokat, a sziget ki tud törni a mágusok béklyója alól, és el tudom vinni innen, mielőtt bajt okozna... kérlek, segítsetek!
Súlyosnak tűnt a helyzet! Ha nem segítünk a mi világunk is pórul járhat, méghozzá nem is kicsit!
- Mindenképpen segítünk neked! Talán jobb lesz akkor, ha én megyek Délre, a lényekkel úgy is volt már dolgunk Sáskával!- Mondtam gyorsan többieknek, mindenki fel is eszmélt a gondolatai mélyéről. -Utána békésen kijuthatunk innen!- Fordultam feléjük.
- Egyet értek! Mindenképpen segítünk! Én megyek nyugatra! Megteszem, ami tőlem telik! Nem fogom hagyni, hogy elpusztuljon bármi is! – Mondta Ai eltökélten.
- Én pedig Keletnek tartok!- folytatta Red.
- Akkor én megyek Északra ... nincs sok kedvem hozzá, de gondolom, ha nics rendben a sziget nem tudunk távozni!- Mondta Dead kissé unottan.
- Ez nem kedv kérdése kedves társam...kénytelenek vagyunk segíteni! – Szólt Ai.
- Megyek már, megyek!Óh, egyébként! Jól vigyázzatok magatokra, mert ha ti elbuktok, nincs második lehetőség, vége ennek a szigetnek és valószínűleg nekünk is. - Figyelmeztetett minket Dead ugyan azon a hűvös hangon, ahogy eddig is beszélt.
Közben ismét felhangoztak a mágikus rezgések és négy nagy dolog jelent meg mindegyikőnk kétszemélyes csapata előtt, és ezek Dead elmondása szerint oda visznek minket ahová kell.
- Ebben egyet értünk! Sok szerencsét nektek! – Búcsúzott Ai és már indult is a maga útjára.
- Vigyázni fogunk! Sikeres utat nektek!- Hajoltam meg kissé, majd mindenki eltűnt a maga gömbjében.
Viszont valami nem stimmelt. Én már indultam volna de Sáska csak egy helyben állt, és minden egyes lélegzetvétele nehézkesen megremegett, mivel én ezt furcsálltam közelebb léptem hozzá.
- Mi a baj?- Kérdeztem a lehető legóvatosabban.
- MI A BÜDÖS FENÉÉRT KELL BELENYÚLNI MÁS VILÁGOK ÉLETÉBE?- Tört ki belőle hirtelen minden düh, ami eddig felgyülemlett. – Tudhatták volna, hogy a mágia csak rossz dolgokat , és bonyodalmat szül!- Hangja egyre jobban eltorzult a dühtől és a szomorúságtól. - Miért nem tartották meg maguknak azt az átkozott mágiát?! Pusztították volna el saját magukat!- Ordította a lányka felé gyűlölettel teli hanggal.
- Hálás lehetnél amiért megmentettelek. - Szólt a kislány teljesen nyugodtan.
- Hálás?...HÁLÁS?!- Üvöltötte majdnem állatias módon. - Inkább hagytál volna veszni, minthogy tovább keljen élnem azzal a tudattal hogy… -
- Hogy mivel? Hogy egyedül maradtál? – Szólt közbe a leány. – Sajnálom, hogy a barátaidon nem tudtam segíteni… De nézz körbe. Már nem vagy egyedül, új esélyt adtam neked, egyszer még meg köszönöd. – Felelte a kislány majd minden további szó nélkül eltűnt, éreztem hogy jelen volt továbbra is, de már nem volt előttünk.
-ÁTKOZOTT! – Ordította utána társam, és öklét iszonyatos erővel egy tartókőbe vágta ahol azelőtt ez egyik láncot rögzítő retesz volt. A tömör szikla azon nyomban kettéesett egy nagy reccsenéssel és apró darabok repültek minden felé. Összehúztam magam és reménykedtem, hogy nem talál egy egyik sem.
Nagyon megijedtem társam dühkitörésétől, féltem hogy magára haragítja Kislányt, aki úgy tűnt igen csak nagyhatalommal bírt.
Sáska zihálva morgott miután eltűnt, akihez beszélt, majd leroskadt, fémből készült térdvédői nagyot koppantak a kövön. Lassan lépdeltem elé, hogy megpróbáljak lelki támaszt nyújtani, még ha nem is voltam teljesen tisztába mi történt, annyit megértettem miken ment keresztül.
Lassan közelebb hajoltam hozzá és gyengéden a vállára tettem a kezem, térdelve ő majdnem olyan magas volt, mint én. Éreztem, hogy egész testében remeg még mindig az érzései túltengésétől, de most egy hang nem jött ki a torkán. Furcsa volt hallani, hogy egy ilyen hatalmas és erős ember, is tud szomorú és kétségbeesett lenni. Nagyon sajnáltam. Lassan átkaroltam nyakát, melyet védett páncéljának vastag bőrgallérja, és átöleltem.
- Bárcsak tudtam volna segíteni…Ez a hely nem olyan szörnyű mint amilyennek hiszed… - Szóltam hozzá szomorúan. Annyi mindent mondhattam volna nyugtatásként, de csak ennyi csúszott ki a számon. Nagy csend ült most a hatalmas csarnokban, és Sáska a percek múltán kezdett lenyugodni, már nem remegett, tüdeje már nem zakatolt dühödt bánatában.
- Köszönöm… - mondta váratlanul. – Sokat segítettél. - Tette hozzá, majd lassan megfogta karjaimat méretes kezeivel, levette nyakáról , és eleresztette. –Talán igaza van annak a lánynak… Hálával tartozom, amiért nem hagytál magamra.
Egy ideig szótlanul álltam előtte, meglepődtem szavain, de végül csak sikerült kisajtolni valamit magamból.
-Én… Nagyon szivesen…. Ugyan már te is nagyon sokszor mentettél már meg. - mosolyogtam kissé zavartan.
- Heh. - Nevetett tompán maszkja mögül.
- Majd szeretném megtudni mi is történt veled pontosan. - Vetettem fel kíváncsian. - Ha szabad.
- Ha nagyon akarod. Te is mesélhetnél majd erről a világról. No, de erre még ráérünk. Most intézzük el az elsődleges problémákat.- Szólt most már sokkal több kedvvel a hangjában mint eddig bármikor. Ettől nekem is sokkal jobb kedvem lett, és így léptünk be a gömbbe, pozitían, megkönnyebbülten, pedig lehet hogy csak most jön az igazi nehézség!

Duzzogva és mérgelődve, de hétfőig kitolom a határidőt! DE hétfő délután 4 körül megy tovább a küldi!

Észak: Dead
Ahogy megérkezel, furcsa látvány fogad. Visszakerültél abba a faluba, ahol már jártál, de az utcák tele vannak hús-vér emberekkel. Tudsz velük beszélni is, habár elég furának és zavarodottnak vélnek, és nem igazán nyújtanak segítséget. Élik mindennapi életüket, teszik a dolgukat. A faluban pezseg az élet, de elhagyni nem tudod a falut, olyan, mintha egy láthatatlan falba ütköznél. Bizonyára van valami a faluban, amit aktiválni, megszerezni, elpusztítani, legyőzni kell, hogy megszünjön az irányító egységen a zár, de nem tudod, mi is lehet ez a valami. Bejárhatod a falu könyvtárát, ezer és ezer könyvekkel, melyek ismeretlen nyelven íródtak. Bejárhatod a falu templomát, ahol éppen mise folyik. Megnézheted a színházat, hol éppen egy romantikus történetet adnak elő fiatal színészek. Megnézheted a városházát, ahol épp ülésre készülnek fontosnak tűnő személyek.
Postod addig tartson, hogy kitalálod, mit kellene tenned, és véghez is viszed, de az eredményt még ne írd le!

Kelet: Red
Megérkezve nagyon furcsa látvány fogad. Egy óceán kellős közepén állsz, rajta a vízen, de úgy, mintha az legalábbis beton lenne. Sehol szárazföld, sehol egy hajó... aztán hirtelen a távolban ugyanúgy érkezik egy lebegő sziget, ahogy akkor érkezett, mikor ott voltatok elrabolva abban a barlangban... Neorxnawang éppen megérkezik, ám nem marad a levegőben, hanem elindul feléd. Elhalad feletted, de az aljáról a vízbe lógó indákon és gyökereken fel tudsz kapaszkodni. Szinte szuldotok a levegőben, mire a horizonton feltűnik a szárazföld. A sziget megemelkedik, és ahogy közeledtek, felismered a földet... ez Fiore! A sziget egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, majd hirtelen az elejéből írtózatosan fényes sugárnyaláb hasítja keresztül a levegőt, és becsapódik Fiore szigeteibe. Vakító és széles körű robbanás következik be, mely a szó szoros értelmében szétszaggatja a földeket. Nyomában magasra törő gombafelhő marad csupán.
Nincs sok időtök, el kell kezdenetek mászni. Az indák életre kelnek, és megpróbálnak titeket lecsapni, vagy megfolytani. Feljebb mászva hamarosan kőhidak fogadnak titeket, melyek egy emelvényhez vezetnek, azon egy oltár szerű építménnyel. A hidat a zindék igyekeznek ledönteni.
Elérve az emelvényt valóban egy oltár fogad titeket, rajta egy totemszerű szoborral. Ti ne tudjátok kidönteni, vagy megsebezni a totemet. De közben az indék megállás nélkül csapdosnak, tekeregnek, a súlyosabb gyökerek nagy port kavarva csapnak le.
Postod addig tartson, hogy kitaláljátok, mit tegyetek, vigyétek véghez, de az eredményt ne írd le!

Nyugat: Ai
Te Ai szintén nagyon furcsa helyre érkezel. Egy fényűző kúria folyosóin találod magad. Minden tele gyönyörűszép díszítésekkel, festményekkel, műtárgyakkal. Rajtad már nem az eddigi ruhád van, hanem egy nagyon előkelő, finom ruházat. Bejárva a kúriát senkit nem találsz, de minden kifele vezető ajtó zárva van. Vannak itt nagyon szép hálószobák, táncterem, könyvtár, labor, konyha, belső kert... felfedezésed közben hirtelen távolabbról halk zenét hallasz. Követve a hangot egy klasszikus zenét hallasz, ami talán gramofonból jön. Az étkezőből jön, ahova benyitva már nem ürességet találsz. Hanem valami... egészen mást...
Az étkezőben a hosszú asztal meg van terítve, sok finom fogás, nemes italok, és illatos gyertyák sorakoznak. Az egyik szék mellett pedig egy ismerős arc álldogál... maga Norihide! A rémület és kétségbeesés dacára ő mégsem tűnik annak akit te ismersz, arcán kedves mosoly húzódik, és gyengéden kihúzza a széket.
-Kérlek, foglalj helyet!
Leülve a székbe végül megkerül, és leül melléd. Ő is előkelő öltözékben van, és mintha mi sem történne, kendőt tűr a gallérjába, és ételt emel a tányérjára. Feszült percek telnek el, mire szóba elegyedtek. Norihide úgy beszél, mintha mi sem történt volna köztetek, mintha úgy ismerne, mint egy kedves jóbarátot... de aztán beszédstílusa megváltozik, visszatér az a Norihide, akit te ismersz... kegyetlen dolgokról mesél, gonosz dolgokról, amiket tett, és amiket még tenni fog... Mindeközben a szoba fala megremeg, az étel a szemed láttára romlik meg, a gyertyák lángja elhal... lépned kell!
Postod addig tartson, hogy kitalálod, mit kell tenned, és véhez is viszed, de az eredményt még ne írd le!

Dél: Celia
Megérkeztek a romos város maradványaihoz, mely nyüzsög a különbsféle állatoktól. Vannak itt rágcsálók, növényevők, húsevők, ragadozók, mindenféle lény... vannak ismerős állatfajták is, és vannak soha nem látott, furcsa fajok is. Mind vár valamire. Alig érezhetően a föld rázkódik alattatok, és mély hangok jönnek egy bizonyos irányból. Követve a hangot a romok között két több méter magas és széles kék szikla darabot találtok, melyeket láncok terítenek be. Azokból jön a fura hang, és alóluk jön a rengés. A láncokat azonban állatok és szörnyek egész serege marcangolja, karmolja, tépi, üti... el akarják távolítani, hogy kieresszenek valamit...
Az állatok ha meghalnak, újabbak lépnek a helyükbe, kitartóan próbálják letépkedni a láncokat. Ti magatok is képesek vagytok a láncokat lecsapni, de a kövekben már nem tehettek kárt se fegyverrel, se mágiával. Ahogy a láncok leesnek egy-egy kőről, úgy emelkedik a kő egyre magasabbra, és tisztán látszik, hogy alatta valami óriási dolog lapul meg. Ha az egyik kőről le is esnek a láncok, addig nem történik semmi, míg a másikról le nem esnek.
Postod addig tartson, hogy kitaláljátok, hogyan akadályozhatnátok meg a láncok lehullását, és vigyétek is véghez a tervet, de az eredményt ne írd le.

Határidő jövőhét csütörtök!

Ahogy beléptünk Adriannal a fekete gömbbe az egyből elkezdett kelet felé szállítani. Nem volt hosszú, de rövid idő sem. Igazából észre se vettem, hogy telik az idő körülettem, olyan volt, mintha minden megállt volna körülöttem. Már majdnem megérkeztünk, amikor elkezdett háborogni a gyomrom, valószínűleg akkor unta meg az utazást, szerencsére már nem volt sok hátra így anélkül, - hogy vissza jött volna belőlem, amit ettem – megúsztam az utazást. A burok egyszerűen feloszlott körülöttem. Idő kellett hozzá, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez, ugyanis a gömbben minimális volt. Amikor végre tisztán látok, hatalmas meglepetésemre egy óceán kellős közepén állok, ami kicsit bizarr látványt nyújt. Ugyanis a víz olyan, mintha betonon állnék. Nincs benne a lábam a vízbe és nem is lesz vizes, még a halak és elúsznak a lábam alatt. Pár percig próbálgatom, hogy vajon mindenhol megtart-e a víz és igen, mindenhol. Sehol nem süppedek el. Ameddig ellátok, sehol nem látok szárazföldet, vagy esetleg egy kimagasodó erdőt, fát, de még hegyet vagy dombot sem. Semmit. Miközben nézelődök, a távolban mégis meglátok valamit, valamit, ami a levegőben van. Amikor közelebb jön valamennyivel kivehetőek a sziget, Neorxnawang formái. A sziget egyenesen elrepül felettem a vizet pedig végig szántja a szárazföldről lógó indák hada. Megfogom az egyik vastagabb indát, nem bízom a véletlenre, nem akarok a vízbe puffanni, lehet, hogy még akkor is megtartana ha több méter magasságból esnék, de bizonyára fájna is. Elég gyorsan száguldozik egy ekkora szikladarab, egy kis idő után meglátom az első szárazföldet a látóhatáron belül. Távolról is ismerősnek tűnt, de először nem hittem a saját szememnek, viszont, amikor már majdnem felette járunk tudatosul bennem a félelem. Egyenesen Fiore felé közeledünk. A sziget hírtelen elkezd emelkedni és egy ideig ezt a mozgást végzi, majd mintha egy hatalmas mágnest használtak volna, egyenesen becsapódik Fiore szigeteibe. A következő pillanatban hatalmas robbanás megy végbe, ami elég hangos zajjal jár, így még aki Fiore legtávolabbi részében van is, az is meghallja. A földet teljesen szétcincálja a becsapódás, amikor vége csak hatalmas por és hamu felhő marad. Lopva a mellettem álló férfire pillantok ő pedig furcsán néz rám, valószínűleg látja az arcomon az aggodalmat, így úgy gondolom, hogy megkell neki magyaráznom a dolgot. Ugyan is ő nem biztos, hogy tudja mennyire fontos nekem Fiore.
- Itt élek már egy ideje és megrémít, hogy pont ebbe a helybe csapódik bele ez a sziget. – mondom halkan, Adrian csak egy fejbólintást intéz hozzám, mert időközben az indák ránk támadtak. Miközben sebesen mászunk, Adrian nyaka köré tekeredik az inda, egy ideig küzd vele, aztán eszméletét veszti, viszont azután gyorsan sikerül elvágnom egy kártya segítségével a nyaka köré húzódott indát, így megmentettem az életét. Ám mivel nincs eszméleténél ez megnehezíti a helyzetemet. Elég vékony a testalkata, így talán a hátamon feltudom vinni egy darabig, ám közben még harcolni is, nehezebb dolog lesz, mint gondoltam. Adrian fejét a vállamra hajtom, halkan lehet hallani a szuszogását, de még pár perc és meghalt volna. Amikor már majdnem felértem egy inda a bokámra csavarodik és elkezd húzni, Adrian leesik a hátamról és egyenesen a mélybe zuhan.
- Giant Flying Card! – mondom, majd a kezemben lévő kártya többszörösére nő és egyenesen a zuhanó férfi felé száll, akit éppen idejében ment meg a becsapódástól, majd egyenesen felviszi a sziget tetejére. Amikor én is felérek megpillantok egy kőhidat, ami egyenesen egy emelvényhez vezet. Adriant még mindig a repülő kártyán szállítom, így elindulunk az emelvény felé. Ám mivel a kártya aligha fér be, muszáj lesz tovább vinnem a hátamon. Az emelvénynél egy oltárra figyelek fel, amin egy totemszerű faragvány található. Adriant leraktam a földre, ám közben az indák megint megindították a támadásukat felénk, mindenfelől csapkodtak, így muszáj volt mindkettőnket védeni, ugyanis Adrian még mindig nem tért magához és ki tudja mikor fog.
A totemet sehogy sem tudtam kiszedni, vagdostam is, de semmi hatása nem volt. Fura dologra lettem figyelmes. A totem egy kőasztalra volt rárakva, amin végig futnak kis sávok. A szobor a pálya bal felső sarkában volt és a jobb alsó sarkában volt egy kis lyuk, úgy látta, hogy oda pont befér a totem. Ám a táblán egy egész labirintus volt, feltűnt, hogy vannak zsákutcák is, valószínűleg belevezetem egybe, valami számomra nem éppen kívánatos történik. Ám mielőtt lekezdhettem volna nyöszörgő hangot hallottam Adrian felől, nyögve felült.
- Mi történt?
- Elájultál, mert egy inda majdnem megfojtott. - mondom, miközben küzdük az indákkal, amik nem csillapodtak. – Megtudod védeni magad? Van egy kis gond.
- Mekkora az a gond? – kérdezi
- Meg kellene oldani.
- Rendben.
Majd a földről felkapott egy botot és a hátát az én hátamnak vetette és engem is védett illetve magát is. Ám látszott rajta, hogy alig áll a lábán, néha meg-megingott és volt, hogy térdre is rogyott. Viszont nem tudtam vele foglalkozni, ugyanis a totemmel kellet valamit csinálnom. Lassan ráraktam a kezemet a faragott figurára és az hirtelen kékes fénybe kezdett úszni, majd szépen lassan tologatni kezdtem a rovátkákban, egyenesen a lyuk felé. Amikor odaért, egyet fordítottam a totemen, majd pontosan beleesett a lyukba.

Megérkeztünk a megadott déli területre társammal, a teleportáló gömb segítségével, olyan érzés volt, mintha egyetlen lépéssel mérföldeket tettünk volna meg, de gyakorlatilag ez így is volt. Alig érte lábunk a talajt, az új környezet máris fülembe zúgta morajait, a kőfalak éles visszhangját, és a rajta nyugvó növények lágy susogását, és nem utolsós sorban újabb és újabb furcsa lények zörejeit. Óriási paták, karmos mancsok, és kitines ízelt lábak loholtak a romos utcákon, vagy surrantak a növényzet közt. Miközben haladtunk előre, talpunk alatt apró rengések támadtak fel ez eddig nyugodt talajból. Hangmágiám, és egy kis koncentráció segítségével kitoltam természetes hallásom határait, még többet voltam képes érzékelni és felfogni a körülöttem kavargó zajokból, és megtaláltam a rengést kibocsátó hatalmas dolgot, mely mélyen lenyúlt a földben, ami már elég közel volt hozzánk, a romváros sűrűbb részében.
- Megvan merre kell mennünk. Úgy tűnik ismét találkozunk majd több lábon járó barátainkkal – Jeleztem Sáskának a jó és a rossz hírt is egyben.
- Remek. – Jegyezte meg szűkszavúan. Éreztem a hangjában, hogy nem egészen van itt, nem tudtam, hogy zökkentsem ki a gondolataiból, ezért csak elindultam a tervezett irányba, hátha az elkövetkezendő események magukra vonják majd a figyelmét.
Megtaláltuk az óriási dolgot, pontosabban kettőt amit kerestünk, talán két hatalmas szikla lehetett, a láncokat amik szinte teljesen lefedték őket többféle lény is marcangolta, és mindez hangos csörgésben, kaparászásban, morgásokban nyilvánult meg.
- Nocsak, mit parádéznak itt ezek a dögök.
- Vizsgáljuk meg azokat a sziklákat, talán kiderül, hogy mit kéne tenni.
És közelebb is lépdeltünk, Sáska pedig hajtotta a lényeket az utunkból, hogy odaférjünk a furcsa képződményhez. Szerencsére nem velünk foglalkoztak, csak szorgosan tépdesték tovább a láncokat miután arrébb lettek tessékelve termetes társam által. Volt melyiket egyszerűen arrébb rugdosott, és volt, amelyiket hatalmas kétélű fejszéjével hessegette el.
Nemsokára kezeimmel vizsgáltattam a sziklát, és Sáska is közelebbről láthatta az egészet.
- Múltkor bejött az állatok követése… Talán ha most is így teszünk…
- Szedjük le a láncokat?- Kérdezte rögtön útitársam.
- Egyenlőre nem tudok jobbat. – Válaszoltam tétován.
- Ám legyen. – Csapta össze két méretes tenyerét sáska.
Egy hirtelen mozdulattal felém fordult, felemelt a derekamnál fogva és felültetett egy közeli magas kőtömbre.
- H- Hé! Én is segíteni akarok!- Méltatlankodtam.
- Tartogasd az energiáidat máskorra! Ezzel majd én megbirkózom.
Erről jutott eszembe, hogy már nem is emlékeztem, mikor ettem utoljára, és az időérzékem is teljesen megszűnt amióta itt vagyunk, azt sem tudtam volna megmondani mennyi idő telt el az ideérkezésem óta.
Sáska közben nekilendült az első láncoknak, Fejszéjének egyetlen lendítésével tört szét két láncot egyszerre melyek párhuzamosan húzódtak egymás mellett. Minden egyes ütésére összerezzentem ültömben, szinte éreztem azt a brutális erőt amivel lecsapott a láncokra, amik mint száraz gallyak hasadtak ketté súlyos fegyvere alatt.
Körül belül az ötödik ilyen csapás után váratlanul megrengett a fönt a nagy sziklák körül útitársam le is állt a láncok kioldásával egy pár pillanatra. A láncok megfeszülve nyikordultak fel a szikla mintha kintebb emelkedett volna a fölből.
Erre már lemásztam a kőtömbről és odamentem.
- Rossz előérzetem van – Közöltem Sáskával.
- Nem csak neked – Tette hozzá. – Ezek a láncok nem mostanában lettek fölrakva.
Még egyszer megvizsgáltam ujjaimmal a láncokat és feltűnt mire céloz a társam, néhol növények nőtték már be, és kopott volt.
- Ez már időtlen idők óta így állhat… Inkább megvédenünk kéne a láncokat és nem leszedni. - Javasolta.
- Igazad lehet. - Mondtam lassan. Kicsit szégyelltem az előző elhamarkodott megállapításomat. – És, hogy tartjuk vissza az összes lényt egyszerre attól, hogy letépjék a láncokat?- Tettem fel a nagy kérdést. - Talán ha a hangmágiámmal…-
- Hékás! Semmi hókuszpókusz oké? – Szólt közbe társam.
- És akkor én még is mit tehetnék? – Türelmetlenkedtem, mert már elegem volt, hogy nem segíthetek.
- Gyűjts száraz füvet, és ágakat. – Vágta rá rögtön Sáska.
Egy pillanatra bután gondolkozva álltam. – Tüzet akarsz gyújtani?
- Ahonnan én jöttem, ott minden dög félt a tűztől, talán őket is elijeszti. - Magyarázta. - Az a tervem, hogy körbepakoljuk az egészet fával, azokat meggyújtjuk, és megvárjuk, amíg eliszkolnak a szörnyetegek.
- De mi van ha elalszik a tűz? Vagy ha a lények nem is félnek tőle? És egyébként is mivel gyújtunk tüzet?- Kérdezgettem aggódva.
- Valamit gyorsan tennünk kell különben leszedik az összes láncot. Túl sokat gondolkodsz. Tessék, fogd meg ezt. - Vett le valamit az övéről Sáska és a kezembe nyomta.
Olyannak éreztem mint egy egyszerű kődarab, mégis fémes tapintása volt, érdes felülete, de ami a legjobban meglepett, hogy alig húztam végig rajta az ujjam érintésem nyomán hirtelen forróság keletkezett, ijedtemben vissza is dobtam útitársam tenyerébe.
Ő csak nevetett a reakciómon.
- Ez meg miféle dolog volt?
- Egyfajta fém otthonról… Tökéletesen alkalmas tűzgyújtásra. – Halványult el hangja a mondata végén, mintha ismét gondolataiba temetkezne.
- Rendben akkor én körbejárok valami gyújtósért – Igyekeztem hangosan mondani, hogy társam biztosan meghallja a sűrű gondolatai közt.
- Oh! Helyes!
- És te mit teszel közben? –Érdeklődtem.
- Fát vágok. - Vigyorogta Sáska, miközben fejszéje végét felemelte a földről és a vállára fektette szórakozottan.
Szép lassan össze is gyűjtöttünk elegendő éghető anyagot, útitársam óriási rönköket hozott, míg én apró gallyacskákkal és szárazfűvel szaladgáltam össze-vissza, közben persze mindketten figyeltünk a vadakra, nehogy túl nagy kárt okozzanak, amíg mi munkálkodunk.
Egyikőnk sem bízott teljesen a megoldásunk biztonságában, de ez tűnt az egyetlen megoldásnak a hirtelen pillanatban. Lassan elkészült a kisebb barikád, és készen álltunk , hogy meggyújtsuk…

Ismét letelt a határidő, és a csapat fele még nem írt! Dead, Ai, ciki lenne a célegyenesben kiesnetek mindenféle jutalom nélkül, úgyhogy vasárnap este 8-ig kérem a postokat! Celia, Red, ha tudtok, szóljatok a többieknek, mert a küldi indulásakor tisztáztuk, hogy rugalmasság a feltétele a részvételnek, és már elég sok haladékot adtam ennek ellenére. Épp ezért nem lesz több haladék. Már nincs sok hátra, húzzunk bele egy picit! Ha ügyesek vagytok, karácsonyig simán végzünk!

Red: (nem tudom honnan szedted ezt a sávos-lyukas dolgot ) Nem sikerül időben véghez vinni a feladatot, az indák körbefonják a totemet, és az oltárhoz rögzítik teljes erejükkel, így már esélyetek sincs bármit is kezdeni vele! Ráadásul az indák ellen már kifáradtok, nagyon nehéz dolgotok van, míg nem az indák felülkerekednek rajtatok, és magukkal ragadnak titeket! Az életetekért kell harcolnotok, ugyanis semmi esélyt nem látni a menekülésre, pillanatok kérdése, hogy meghalljatok. Pont mikor elveszne a remény, testeteket beszippantja egy erő, ugyanolyan, amivel ide jöttetek, és ismét a kislány termében vagytok. A kislány szomorúan közli veletek, hogy a pusztító energiák kiteljesedtek.

Celia: A barikáddal és a tűzzel nem tudjátok visszatartani a szörnyeket, ha csak az egyik kőre koncentráltok, akkor azt meg tudjátok védeni, de külön-külön a kettőt nem tarthatjátok meg ekkora túlerővel szemben. Így az egyik kő láncban marad, míg a másikról lehullanak, és a föld megremeg. Valami óriási élőlény mocorog a talpatok alatt, de úgy tűnik a még láncban tartott kő megakadályozza, hogy előbújjon. Azonban a szörnyek most már csak rátok koncentrálnak, vadul vicsorogva vesznek titeket körbe. Esélyetek sincs, harcolhattok, de elbuktok. Mielőtt végzetes sebet kapnátok, a kislány titeket is visszaránt a kiinduló terembe. Nem telik el pár perc se, és a szörnyek leszedik a másik kőről is a láncokat, és az a valami felébred.

Ai: Megtámadod Norihidét, aki nem támad vissza, de akárhányszor megsebeznéd, hirtelen eltűnik, és mögötted jelenik meg újra. Fárasztó és kétségbeesett ez a harc, de ügyeskedéssel és társad segítségével még akár le is győzeted. Mikor sikerül halálos támadást mérned rá, gusztustalan fekete masszává olvad a látomás, és elenyészik előtted. Ugyanekkor összeomlik az egész épület körülötted, de ti mégis stabilan, sértetlenül álltok ott, majd titeket is visszaránt a kislány. Nektek sikerült a feladat, a kislány biztonságban van.

Dead: Nem találtad meg, amire szükség lett volna, így a sziget továbbra is Fiore felé tart... a lakosok a városban azonban hirtelen mind felétek fordulnak, és érthetetlen, dühödt ordításokkal megtámadnak benneteket. Nem katonákról van szó, hanem civilekről, de elborult, gyülölködő aggresszivitásuk így is nagyon pusztító, és hamar felülkerekednek rajtatok. Bármerre menekültök, a tömeg megállíthatatlannak bizonyul. Csapdába estek, és mikor már nincs remény, titeket is magához ránt a kislány.

Mikor már mindannyian ott vagytok, bizonyossá válik, hogy a katasztrófa szinte elkerülhetetlen. Neorxnawang hamarosan eléri Fiore-t, és elpusztítja. Tehetetlenül, kétségbeesetten álltok csak ott, számolva a következményekkel... ekkor azonban a kislány eltökélt arccal fordul felétek.
-Van egy megoldás! Még megállíthatom a szigetet, mielőtt bajt okozna! Köszönöm, hogy segítettetek nekem, és hogy velem voltatok... ti vagytok a példája annak, hogy a mágiát birtokló halandók nem olyan gonoszak és kegyetlenek, mint sokan hitték... Neorxnawangnak csak egy utolsó apró szilánkja létezik csupán, ez a sziget... de egyszer minden véget ér!
A kislány nagyon szomorú lesz, könnyei csordogálnak, de mégis mosolyog rátok, és boldog hangon folytatja.
-Boldog vagyok, hogy megismerhettelek titeket! Mindent köszönök... és kérlek, tegyétek meg nekem, hogy emlékezni fogtok rám! Csak ennyit kérek, nem többet! Most pedig el kell hagynotok a szigetet! Segíthetek visszatérnetek, de ahhoz el kell mennetek ugyanoda, ahol megérkeztetek! Menjetek, nincs sok időtök!
Futás! Egy kapu nyílik a terem egyik végében, melyhez keskeny híd vezet, a járat pedig a felszínre, a kráter közelébe vezet. Mindenki siessen oda, ahol megérkezett a szigetre! Van akinek bonyolultabb oda találnia, van akinek egyszerűbb, de végül mind odakeveredtek, miközben a sziget egyre közelebb kerül, és vadul rázkódik, ahogy pusztító erőket gyűjt össze egy mindent elsöprő támadáshoz.
Figyelem!!!! Társaitok ha haza akarnak jutni, szintén oda kell menniük, ahova érkeztek, tehát el kell válnotok! HA nem akar a társatok a saját otthonába visszajutni, veletek mehet!
Postotok addig tartson, hogy megérkeztek a megfelelő helyre, és vártok.