Magánküldetés: Lelkek bálja (Arashy Iduna, Gilbert Barker, Shouki Sheiji, Henric Hex, Ibaragi Soutetsu, Ilaszior)

Cím: Lelkek bálja

Szint: D szint

Jutalom: Személyenként változó

Leírás:
Shou: Nyugodtan fogyasztod ételed, amikor vadul és szenvedélyesen vág valaki hátba. Mestered vigyorgó arcát látod megfordulva, és a dolognak itt még nincs vége. Megnyertél magadnak egy utat Lupinas városába, ahol egy bálon kell részt venned és megkeresned egy bizonyos személyt, akit már régóta köröznek. A delikvens egy régi céh társad, kiről kiderült hogy besúgó, ugyan akkor nem csak nálatok forgatta intenzíven a köpönyegét hanem a Dragon Fangben is, ezért társadul kapsz egy Dragon Fanges tagot is, de a nagyobb feltűnés elkerülése végett külön úton közelítitek meg a várost, majd csak ott találkoztok. Indulj el a városba az általad választott formában és posztod odáig tartson hogy elérsz a célhelyre, de mást ott még ne csinálj!

Céh nélküliek: Utaitok során elértek Lupinas híres városában, s bár lehet hogy egyéni céljaitok másfelé húznak még is úgy döntötök hogy maradtok egy kicsit, meghallva a közelgő fesztivál hírét, mely aznap este fog kezdődni. Hogy hogy juttok el a városban rátok bízom de alkossatok kisebb csapatokat. Ezt kedvetek szerint tehetitek, a lényeg ismerjétek meg az adott karaktereket. Postotok odáig tartson hogy a városban tudomást szereztek a közeledő ünnepségről és úgy döntötök maradtok.

Sorrend: Nincs

Határidő: Minden posztra összesen hat napotok van, ugyan akkor ha hamarabb írtok akkor hamarabb írok én is. Előre közlöm, ennek a küldetésnek végéig le kell futnia.

Egyéb: Ha három fő kiesik, a küldetést le kell zárnom.

( A történet elején szereplő leányzó, később a csatlósomként tér majd vissza, de mivel még nem látom értelmét megcsinálni - mivel a hozzá fűződő történetszálat még nem kezdtem el!- , ezért ha nem gond, most csak egy apró kis jelenet kedvéért vendégszerepel csak!)

Már jó néhány nap eltelt azóta az éjszaka óta. Azt hittem, hogy újra elveszítek valakit, aki fontos a számomra, de tévednek kellett, bár ennek a tévedésnek, ha lehet azt mondani, mindennél jobban örültem. Hiszen Idune már jól volt, az arca már szerethetővé, tetszetősé és derűssé vált, ahogyan öröm volt ránézni. Bár a kialakult helyzetnek, nem igazán örültem, bár erről nem én és Idune tehetett, hanem egy harmadik személy.
És mi hárman éppen egy virágzó réten keltünk át. A nap vakítóan sütött le ránk, az égen éppen csak egy izgága kis bárányfelhő robogott át, miközben egy patak halk csobogását is lehetett hallani, mely nem messze tőlünk szelte ketté a tájat. Nem ugyanaz a rét volt, ahol nemrég éppen a sebeinket nyalogattuk és imádkoztunk némán, hogy túléltük a fölénk magasodó hegycsúcsok borotvaéles fogait. Bár most nem láttam a hegycsúcsokat, melyek messze mögöttünk, halványan meredtek csak az ég felé. És bár örömteli nap volt ez, ránk mégis néma csend mely telepedett.
- Hajjaj...- sóhajtott fel a mellettem sétáló, rám csupán néha tekintő leányzó. Hosszú szőke haja hozzásimult vékony testéhez, miközben csak néha mozdult meg, ilyenkor pedig tisztán éreztem a copfba font haj végén lévő kis ezüstkarikák súlyát a hátamon, ahogyan nekem ütköztek. Mintha szándékosan csinálta volna, a kihívó mozgás, a ránk tekintő duzzogó nézés. És hogy ki is lenne ő. Idune számára egy új ismerős, míg nekem egy fél régi. Hiszen nemrég volt velem, de nekem ez az idő, egy fényévnyinek tűnt. - Unatkozom...- bökte ki végül.
- Ez ellen nem tehetek semmit...- vontam vállat unódtam. Elég volt nekem, hogy Era városát csak a hegyeken keresztül lehet megközelíteni, így inkább a kerülő út mellett döntöttünk, a nagyon is rossz emlékek miatt.
- Akkor játszunk valamit... - egy pillanatra villantotta csak meg a kedves és mosolygós énjét, ahogyan feltekintve az égre, a szájára biggyesztette az ujját, majd gúnyosan elmosolyodva ránk nézett. - Kérdez-felelek! - kiáltotta el magát boldogan. - És én kezdek! - felcsillanó szemei, a másik oldalamon sétáló Idune-re vetültek. Az addig némán minket kísérő, érett nő, talán viccesnek találta a helyzetet, de én nagyon is nem. - Idune-san! - kezdett bele, ahogyan én kérdően néztem rá. Nagyon rossz előérzetem volt. - Te szerelmes vagy Gilbert-sama-ba?! -és ez a kérdés olyan váratlan, közvetlen és lesújtó volt, hogy csak a vérvörössé vált arcom mögül tudtam krákogni, többre nem voltam képes.
Idune azonban teljesen nyugodt volt, hiába fordultam úgy felé, mind egy ijedt kisnyúl, aki a farkas és a róka fogságába került. Hiszen a tekintette még mindig a messzeségben járt. El sem tudtam volna képzelni, hogy mire gondol, bár abban a pillanatban nem is akartam tudni, inkább magamban imádkoztam, hogy az igazat mondja, a helyes szavakat.
- Teljesen mértékben. Ő az én lovagom. Csak nem magadnak akarod? - hangjában irónia csendült fel, melyet azonban csak én hallottam meg. A tekintettemet azonnal visszakaptam Eryn-re , ahogyan a levegő elkezdett forrni a fejem felett. Sűrű izzadságcseppek csúsztak végig homlokomon, borították be a testemet és ez a félelem nem volt alaptalan.
- Kjaaa! -sikítót fel, ahogyan a keze meglendült és a következő pillanatban a vörös arcomon egy fehér, apró kis kéznyom tökéletes elnyomatta a látszódott. És én? A föld kemény mégis puha szerető ölelést élveztem. Akárkivel találkoztam eddig, akármilyen démonnal szálltam szembe,Eryn egyetlen pofonja erősebb volt mindegyiknél. - Szóval egy kicsit magadra hagylak és tombolni kezdesz!- kiabált velem és Idune-val is. Bájos arca eltorzult, az erek kidülledtek a homlokán, a haja mind egy dühös macskának, az égbe emelkedtek, ahogyan egy pillanatra a szemfogai is megvillantak volna. - És te! -felvillanó tekintette Idune-ra vetült. - Mondj le a férjemről! - kiáltozott és hadonászott a kezeivel.
Egy halvány izzadságcsepp, egy darab, mely sokkal nagyobb volt a többinél, végigfutott az arcomon. Ezt a szót nem bírtam megszokni és bár Fiore törvényei szerint, teljes őrültség volt az, amit mondott, de egy sokkal hatalmasabb és ősibb törvény előtt, valóban esküdt ettem, hogy a lány mellett maradok mindörökké és megvédem őt bármitől. Ha jól emlékszem, az náluk felért egy esküvővel, és egy megmásíthatatlan és örök törvény volt.. Hát ezt a döntésemet az ilyen alkalmakkor nagyon is megbántam.
- Vedd el tőlem, ha tudod. - tette csípőre kezeit, szemeiben furcsa fény gyúlt, miközben lenézett rám. - Megvagy még?
- Ja...- néztem fel rá fájdalmas arccal, mely még mindig égett, de sokkal jobban Idune miatt kezdtem aggódni.
- Vegyem el? -kérdezte vissza tőle, miközben az ökleit kezdte tördelni. - Gilbert-sama előbb volt az enyém! -hangja fájdalmasan érdes volt, ahogyan egy mágikus pecsét jelent meg az egyik keze körül és a testem azonnal mozdult.
A kezem ráfonódott a vakító fényárban úszó, apró kis kacsóra, ahogyan mélyen Eryn szemeibe néztem. A közelségem és az őszinte arcom pedig megtette a hatását. A lány lenyugodott, a mágikus pecsét eltűnt, ahogyan elpirulva nézett rám. Mint agy pillanatra még boldogság is kiült volna az arcára, de az enyémre nem. Az én arcom komor volt. Túlságosan is.
- Elég legyen Eryn. - engedtem el kezét. - Nem hagyom, hogy őt bántsd. - ezek a szavak olyanok voltak a számára, mintha kardot szúrtam volna a szívébe, pedig nem annak szántam és nem is úgy éreztem. - És különben is, te is jól tudod, hogy a mágiádat nem használhatod úton útfélen, főleg nem ilyen állapotban. - fél lépést hátrált, ahogyan könnyek szöktek a szemébe. A korábban látott démoni lány, most sokkal jobban hasonlított egy elesett kis angyalra, ami valójában volt.
- Őt választod? - kérdezte dadogva, miközben elégedetlenül megcsóváltam a fejem, hogy még mindig ezen van fennakadva. - Te szemét! Gyűlöllek! - a könnyek végigcsorogtak az arcán, ahogyan kitépte magát az utána nyúló kezeim közül és néhány apró kis szökkenés után, mágikus jelek sokasága vette körbe a hátát, majd a következő pillanatban angyali szárnyak ragyogtak meg a napfényben és a magasba emelkedve egy pillanattal később egybeolvadt a kék éggel.
- Túllőttél a célon Nee-san. -fordultam Idune felé, akinek abban a pillanatban tűnt el az arcáról a mosoly és egy sokkal komolyabb, érettebb, magyarán egy idősebb nő arcvonásai jelentek meg. Teljesen máshogy látott mindent és azt nekem is be kellett ismernem, hogy valószínűleg helyesebben is.
- Magad mellett akarod tartani a történtek után? - kérdezte, ahogyan tudatosult bennem, hogy Idune mégis csak egy felnőtt.- Felelőtlen lépés lenne. A lány szeleburdi, ráadásul ragaszkodó, ami most csak akadályozna téged. Szerintem te sem akarod, hogy miattunk bajba kerüljön. - a szavai mind a tűk, amelyek az ember szívéig hatolnak. Értettem, mire gondol, de nem tudtam elfogadni. Visszanézetem az égre, várva, hogy a következő pillanatban feltűnik majd, azzal a mosolygó arcával és a nyakamba ugorva kér bocsánatot. De ez egy hiú ábránd maradt.
- Ez igaz. - néztem vissza Idune-ra.- Hiszen én csak arra vágyok, hogy biztonságban legyen, hogy boldog legyen, hogy békés élete legyen. - mosolyodtam el - De azt is tudom, hogy hozzám hasonlóan már nincs hova visszatérnie és hogy úgy gondol az életére, mind egy küldetésre, melynek a célja, jobbá tenni ezt a világot. Ha ezt nem mellettem teszi, akkor majd megteszi egyedül. És akkor nem leszek ott neki. - sütöttem le a szememet, miközben komoly voltam és egy teljesen más, eddig Idune számára ismeretlen oldalamat mutattam meg. - Inkább legyen velem együtt veszélyben mind nélkülem. -tekintettem visszaterelődött egy pillanatra a kék égre, mely meg sem moccant. - Menjünk Nee-san. Ahogy őt ismerem, úgyis utánunk fog jönni, hiszen ebben a világban teljesen elveszett! -vigyorodtam rá, ahogyan folytattuk tovább az utunkat, egy nagyon is komor és sötét cél felé.

*** Két nappal később ~Lupinas városa ***

A város határában lassan eltűnt a nap és a fény helyét a sötétség vette át. Bár nem ezen az éjszakán. A város egész nap lázban éget. Az utcákon a tömeg egyre nagyobb teret nyert, konfektit és lelógó papírmasék díszítettek az egész várost, mely fényárban úszott és hirdette az eljövendő hónapok, ha nem az egész év legnagyobb eseményét. Mindenki erre várt, kivéve én.
Már fél napja a városban voltunk, és egyedül Idune kérésé miatt, nem álltunk odébb. Hogyan is tehettük volna, ahogyan ragyogó arccal bámult rám és győzött meg egyértelmű és visszautasíthatatlan ajánlattal. Szó szerint, inkább valamilyen behajtónak, vagy maffiafőnöknek kellet volna mennie, bár inkább maradjon mágus, végül is, így is megmaradt neki a szavak ajándéka, mellyel eddig többször megmentette és megváltoztatta az életemet. És most újra azok a szavak, ugyanabban a stílusban!

„Már megint nem látsz túl magadon. - csóválta fejét rosszallóan - Az élet nem csak harcokból, vagy versengésből áll, hanem mókából, örömből... és mindabból, ami az előbbieket kihasználva pénzt hoz. Egy vasunk sincs, szóval itt maradunk, amíg nem találok egy lehetőséget arra, hogy megszedjünk magunkat és finanszírozzuk a további utazásokat.”

És míg én az ablak előtt elterülő egyik székben ültem, ahogyan néha a bejárati ajtóra néztem, némán és egy kicsit aggódó arccal, néha az ablakon kikémlelve a kinti forgatagot. Régen én is szerettem a karneválokat, a fesztiválokat, de az elmúlt két évben, minden ilyen alkalommal valami történt, valami kellemetlen, fájdalmas, főleg olyan, ami álmatlan éjszakákat okozott nekem. Így ennek fényében, a szobában maradni, békésen aludni és holnap reggel azonnal továbbindulni parancs lépett életbe, a tudatomban. De mint mindig, nem minden úgy alakul, ahogyan én azt elgondoltam. Hiszen ez csak rám volt korlátozva, nem másra. Éppen ennek volt köszönhető, hogy Idune már órákkal ezelőtt elment, hogy szerezzen valami kis munkát, amivel legalább a szobáz ki tudtuk volna fizetni. Ezért egy kicsit még bűntudatom is volt. És mindez csak az egyik része az egésznek.
Eryn azóta, hogy eltűnt a kék égen, nem jött vissza. Pedig párszor már összekaptunk, de mindig visszajött, mindig bocsánatot kért, de most teljesen más volt a helyzet. Teljesen eltűnt és ez zavart. Idune mellettem volt, őrá tudtam vigyázni, ha szükséges volt, de rá nem, így nem. És ez mindennél jobban zavart. De ugyanakkor nem tudtam ellene csinálni semmit.
- Ümmmm.... - néztem továbbra az ajtóra, ahogyan a kezem ráfonódott a szék karfájára. -... hol lehet már. Azt mondta pár óra...- álltam fel és sétáltam fel alá a szobában. - … valami történt vele? Nem, miért is történt volna. - néztem ki az ablakon, ahogyan egy izzadságcsepp futott végig az arcomon. - Bár az ilyen karneválok esetén... - és a lelki szemeim előtt megjelent a kép.

~ Sötét ég alatt, a Karnevál fényei alig voltak láthatóak. Csak messzi apró kis fénysugarak tűntek fel, a fák és bokrok takarásából, halk gyermekzsivaj járta át a dombok közt elterülő széles fás sort, kerepelő hang, hangos durranások mind a sötétségbe vesztek, ahogyan a sötétségben megmozdult valami. Két marcona árnyék, ahogyan felbukkantak a bokrok takarásából. Az arcuk sötét volt, jellemtelen és eltorzult árnyak, miközben a szemük felcsillant, a szájuk vigyorra húzódva, fehéren fénylett a sötétben. És valami megmozdult előttük, halk nyögést letehet hallani, erőtlen és fájdalmas hangot.
És akkor hatalmas durranás visszhangzott fel. A sötétség eltűnt, ahogyan az ég kinyúlt, apró kis virágszirmok szálltak alá, majd egy sárkány jelent meg és felfalva a szirmokat, hatalmasra duzzadva újabb robbanás hangja rázta meg a környéket. És a korábbinál és fényesebb nap gyúlt az égen. A két alak árnyéka pedig nem vetült rá a földön fekvő, megkötözött Idune-ra, aki összekuporodva nézett fel a férfiakra. A nyáluk is eleredt a látvány miatt, ahogyan rá vetették magukat és a hangos, fülsiketítő sikolyát, senki sem halottam a tűzijáték újabb robbanásának hála. ~

Az egész testem beleremegett, ahogyan a képzelet világából visszatértem. Bár jól tudtam, hogy ez nem történhet meg, mégis elégé felidegesített a tudta, hogy akárki ilyent műveljen a nővéremmel. Bár ki nem lenne ideges, ha méghozzá az említett nőszemély, órákat késik és még a karnevál is van, sőt hamarosan az éj is leszáll.
- Na azt már nem! - futottam az ajtóhoz, ahogyan majdnem kitéptem a helyéről. - Nem fogom hagyni, hogy akármilyen mocskos férfi hozzá érjen! Főleg ha nem képes megvédeni sem!- rohantam ki a szobából, végig a folyóson, le a lépcsőn, bár a negyedik foknál megbotlottam és hátramaradt háromnegyed részét, inkább gurulva tettem meg. De semmi sem állhatott az utamba.
Ahogyan földszintet rétem, azonnal felpattantam és rohantam kifelé. A bejárati ajtó büszkén állta az utamat, a tölgyfaberakású, kétszeresen áthidalt ajtót, tökéletes volt a betörök, a kinti hideg és keményebb mag megállítása ellen is. De kevés volt ellenem. A testem megemelkedett a talajtól, a lábam előrelendült és az ajtó apró darabokra robbanva engedett utamra, egészen a szemközti ház faláig, mely azonban már megállásra kényszerített. Szó szerint fejjel rohantam a falnak, ahogyan hatalmas csattanás után, a hideg utcai kövekre zuhanva néztem csak ki a fejemből.
- Nee-san? -néztem ki a fejemből,ahogyan az ajtótól nem messze, a szeretett és nem is olyan régen, számomra ismeretlen nővérem, néhány vele egyidős férfi társaságban, nevetgél. Pontosabban nevetgélt, hiszen a kis közjátékomnak hála a mindannyian lenéztek rám, Idune arcáról pedig lefagyott a mosoly. Ijedt és rémült arckifejezés ült rá, mely kicsit elcsúfította a mindig mosolygós és derűs arcát, ahogyan odarohant hozzám és mást sem láttam, csak csillagokat.

Mióta kiderült, hogy a volt orvosom egy gonosztevő sose vagyok otthon. Mindig vándorolok és munkát keresek. Lehet, hogy most már itt lenne az ideje hozzácsapódni valami céhhez, de minek? Ígyis-úgyis unalmas lenne az életem. Csak annyiban különbözne a mostanitól, hogy könnyebben jutnék küldetésekhez amik jól is fizetnek. Most is csak kérdezősködni tudok és általában, azt hiszik, hogy valami hajléktalan vagyok. Nem értem miért.... pedig már alkoholt sem iszok... szóval ne tudom, hogy miért feltételeznek rólam ilyet. Lehet azért mert mikor még alkoholizáltam elés sűrűn aludtam közterületeken és lehet, hogy egy páran láttak azok meg elmesélték a haveroknak meg a családnak és így kialakulhatott rólam egy elég szép kis történet. Még az is lehet, hogy a már rég eltűnt sárkányokkal harcoltam egy üveg sake segítségével, meg ilyenek... Mondjuk nem nagyon érdekel a közvélemény. Bár ég a pofámon a bőr rendesen azért mert ilyen felelőtlen voltam, de az már a múlt. Teljesen megváltoztam, nem alkoholizálok és már nem járok bordélyházakba, hogy kielégítsem a vágyaimat. Most mindent félre raktam és csakis célomat tartottam szem előtt. Erősebbé válni és a Mágus Tanácsba bekerülni. Mindegy, hogy milyen áron, de meg fogom csinálni ha törik, ha szakad.
Elhagytam Era határait. Nem tudtam pontosan, hogy merre is megyek csak haladtam előre. Nap nap után csak sétáltam és sétáltam. Nem volt elég pénzem bármiféle szállító eszközre amivel hamarabb civilizált területre érhettem volna. Idegesített, hogy a semmi közepén kutyagoltam, és kutyagoltam. Ráadásul gyorsan fogyott a víz, illetve az élelem is. Pénzem meg nem nagyon volt. Éppen ezért keresek valami munka féleséget amiért pénzt kapok.
Három fogadót néztem meg mindegyik iszonyatosan drága volt ezért úgy döntöttem, hogy a puszta kellős közepén megágyazok magamnak és ingyen alszok. Eleinte vicces volt, de mikor úgy keltem, hogy be volt merevedve a hátam meg hasonlók akkor már kezdtem utálni ezt az egész pénznélküliséget. A bús fenéért kellett nekem elinnom az örökségem túlnyomó részét. Felelőtlen voltam... mindig a mának éltem és ez meg is látszik. Na majd mostantól a jövőt is nézni fogom, hogy mi lesz a jó nekem!
Már körülbelül egy hete vándoroltam amikor egy elágazásnál egy postakocsit vettem észre. Nem értettem ezt az egészet, hogy ilyen helyen mit keres egy postakocsi aztán jobban körbenéztem és láttam, hogy egy város szélénél vagyunk. Számomra ismeretlen volt a környék. Szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy eltévedtem. Ezért úgy döntöttem, hogy odamegyek a postakocsihoz és kérdezősködök, hogy merre vagyok. Azonban mire odaértem volna a kocsihoz az eltűnt és csak egy szőke hajú srác állt nem messze tőlem. Kicsit meglepődtem, nem értettem, hogy ha ide jött akkor miért a város szélénél rakatta ki magát, na mindegy majd megtudom ha rákérdezek! Öt hosszú lépés után megálltam mögötte és nagy nehezen kinyögtem ami akartam...
- Üdv... kicsit nagyon kínos ez most nekem, de eltévedtem, meg tudnád mondani, hogy hol a fészkes fenébe vagyok? Amúgy te miért a város szélén álldogálsz? Vársz valakit? - kicsit félénkebben sikerült megkérdeznem mint ahogy azt a legmerészebb álmaimban is gondoltam volna. Ilyen még nem fordult elő velem szóval nem tudom, hogy ilyenkor mit és hogyan kell csinálni... műveletlen vagyok ilyen téren! Eleinte azt hittem, hogy tojik a fejemre, de ekkor meghallottam, hogy mégsem.
- Szia. - fordult felém. - Hogy pontosan hol azt nem tudom, de arra van Lupinas városa. - mutatott a távolba - Igazából stoppolni akartam, de nem jár erre a kutya se, úgy hiszem gyalog kéne elindulnom, időben oda szeretnék érni a fesztiválra. Te? Miért erre sétálsz? - kérdezett vissza. Kicsit meglepett, hogy ilyen könnyedén kezelte a dolgot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire közreműködő lesz velem, idegennel.
- Lupinas... hmmm még nem hallottam róla... - mondom kicsit unatt hangnemben. - S mit kell tudni erről a városról? Nagy a terjedelme, illetve milyen bálról van szó? Amúgy pont olyan helyen stoppolsz ahol tudod, hogy úgyse fognak felvenni... - mondtam majd mosolyogtam és megvakartam a tarkómat. Nem jutott semmi épkézláb ötlet az eszembe a kérdésével kapcsolatban ezért úgy döntöttem, hogy elmondom az igazat. - Erából indultam el, nem tudom mikor, hogy munkát, akarom mondani küldetést keressek magamnak, amivel pénzt tudok gyűjteni... kicsit pénz szűkében vagyok ezért is gyalogolok. :/ - mondtam kicsit lehangoltan...... - Amúgy elnézést a bunkóságom miatt... Ibaragi Soutetsu vagyok... - mutatkoztam be majd felé nyújtottam a kezem reménykedve, hogy viszonozza a kedvességet..
- Henric Hex. - mondta Ő is a nevét és fogta meg a tenyerem - Lupinas városáról mit kell tudni? - ismételte a kérdést. Nem tudom miért talán azért, hogy nyerjen egy kis időt a gondolkozásra vagy valami, de mindegy is. - Igazából én is csak reggel hallottam róla, hogy egy fesztivál lesz rendezve ott az éjszaka folyamán, de miértjét én sem tudom. Nem tudom az okot, de nem is érdekel, ott lesz a szerelmem, érzem legbelül. - merengett el és nézett az égre. Kicsit meglepett ez a szerelmem téma. Ennyire azért nem vagyok kíváncsi rá! Surprised

Az érzései nem érdekelnek, nekem egyenlőre elég az ha bejutunk a városba és meg tudjuk nézni azt a bált vagy mit.
-Örülök a találkozásnak Henric - mondtam majd elengedtem a kezét. Kicsit meglepett, hogy nem tudja pontosan, hogy miért is lesz a bál, de mégis elmegy... Ami a legjobban meglepett, hogy valami szerelméről beszélt....
- Nos, ha nem okoz nagy gondot akkor veled tartanék, kíváncsivá tettél ezzel a bál dologgal. - mondtam majd intettem, hogy induljunk el. - Egyébként Te használsz valami mágia félét vagy nem? - teszem fel eme nagyon egyszerű kérdést. Sokkal könnyebb, hogy tudom e, hogy mágus e vagy sem... szerintem. Ahogy haladtunk előre egy kicsit kínosnak éreztem, hogy egy számomra még teljesen idegen emberre hagyatkozok. Mi van akkor ha csapdába csal vagy valami?!
- Mágiát használok e? Egy kicsit. - mondta mosolyogva, majd használva is az erejét emelkedtett el a földtől, de egy kisebb szellő rögtön odébb is fújta - Bocsi. - tért vissza mellém - Telekinézis mágia, az erőm nem nagy, de időnként hasznos. - törte meg véglegesen a számomra már kínossá változó csöndet. - És te? Ilyen kérdés után nem tűnsz tudatlannak. - kérdezett vissza a mágiával kapcsolatosan. Elég okosnak tűnik, bár egy civil is nyugodtan megkérdezhette volna... na mindegy.
- Hmmm elég érdekes mágia fajta, most hallok róla először... - mondom majd elkezdtem piszkálni a már borostás államat. Tényleg nagyon meglepett. Tiszta meglepetés nekem ez a srác... - Nyugodj meg, ha sokat edzel nagyon erős mágus használó válhat belőled. - s ezt komolyan is gondoltam. Ha ennyire érdekes és elhallgatott mágiát használ akkor biztos, hogy sokra viszi...
- Ó én csak egy mezei fegyvermágus vagyok, nem tudok még semmi komolyat csak kardokat idézgetek meg és azokat használom fel a harcoknál. - mondtam majd kitartottam jobbomat. - Ex-quip: Steel Katana! - idéztem meg a kedvenc kardomat, majd miután remélhetőleg megnézte visszapateroltam a "raktárba". - Remélem azért nagyjából tudod, hogy hova kell menni... nincs kedvem megint eltévedni. - mondtam kedvesen majd mikor beértünk a városba kicsit meglepődtem. Sokkal ápoltabb volt mint azt gondoltam. Az emberek boldogok voltak, valószínűleg a közeledő bál miatt. Nem láttam még ennyi mosolygó arcot amik tiszta örömöt sugároztak...
- Igazából fogalmam sincs, egyszer sem jártam itt, - mondta nyugodt természeteséggel - De nagy gond nem lehet, nem? Elég feltűnnő lesz szerintem, biztos oda találunk. - mondta halál nyugodtan. Kicsit lesokkolt, hogy azt se tudja hova megyünk, de igaza is volt hiszen egy bál mellett nem lehet csak úgy elsétálni....
- Hát Henric... reménykedjünk a legjobbakban....- mondtam majd megveregettem a hátát és tovább kémleltem a várost hátha találok valami olyasmit amivel el tudjuk magunkat foglalni addig míg el nem kezdődik a bál.
Nagy unalommal bámultam a várost és az embereket, de semmi olyan dolgot nem vettem észre amit felkelthette volna az érdeklődésemet. Nem haladtam valami gyorsan és már kezdett csukódni a szemem az unalomtól mikor ismerős hangra lettem figyelmes. Eleinte azt hittem, hogy képzelődök ezért nem is foglalkoztam vele míg meg nem láttam a hang forrását. Tágra nyíltak szemeim ugyanis egy "régen" látott ismerősnek nevezhető nőszemély állt előttünk. Nagyon meglepődtem hiszen ki a frász gondolta volna, hogy megint összefutok vele, ráadásul Isten háta mögött kettővel.
- Henric...? - állt meg egy pillanatra előttünk. - Henric! De jó, hogy látlak! - emelte fel kezét köszöntés képpen.
- Ouka, nahát! Mit kerestek ebben a városban? - Kérdése után kapásból megölelt minket, és egyenként arcunkra puszit nyomott.
- Nahát, Én... Meglepő, hogy itt Isten háta mögött kettővel hozott össze a sors minket. Amúgy csinos vagy pont mint múltkor. - jegyeztem meg majd viszonoztam az ölelést ami nem úgy történt ahogy Iduna gondolta volna ugyanis balom levándorolt a nő fenekére és onnan a combjára majd elengedtem. A reakciója csak annyi volt, hogy rácsapott a kezeimre, semmi több.
- Ami az ittlétemet, illeti. Csak túráztam egyet addig míg össze nem futottam Henriccel nem messze a várostól. Ő mondta, hogy lesz valami bál és úgy döntöttem, hogy akkor maradok egy kicsit... - [i]mondtam kedvesen majd eleresztettem egy mosolyt. -Amúgy ti ismeritek egymást? - jutott el a tudatomig, hogy a nevén szólított az nem is olyan régen megismert útitársamat.
- Volt egy érdekes kalandunk, de nem több. - válaszolt mosolyogva a fiú. Egyből felkeltette az érdeklődésemet, hogy mi is lehetett az a közös kaland.
- Az érdekes alatt mire célzol drága útitársam? - kérdeztem nagy kíváncsigággal az ifjú férffiútól. Tényleg iszonyatosan kíváncsi voltam. Nekem is volt vele alkalmam beszélgetni meg minden azonban a végkimenetelre nem nagyon emlékszem és ezt egy kicsit szégyeltem is.
- Hát, szemet vettettem rá valamikor, - volt őszinte Henrci - de nem csak én érdeklődtem utánna, így volt egy kis összetűzésünk a rajongóival.
- Ohhh értem... akkor semmi komolyabb kaland nem volt, ugye? Mármint olyanra gondolok amiben az ágy is társ lehetett volna. - mondtam kicsit érdeklődve és kicsit gúnyosan. Miután végiggondoltam ezt az egészet rájöttem, hogy lehet sértő volt valamelyikükre nézve, de már nem érdekelt hiszen kimondtam...
-Amúgy Iduna nem is tudtam, hogy ennyi rajongód van... Kérhetek egy autogramot? - nézek Idunára széles mosollyal az arcomon. Ez is lehet, hogy szemétség volt, de nem érdekelt, Muszáj valami „viccet” is belevinni ebbe a társalgásba.
- Össze-vissza beszéltek itt mindenfélét, a fele sem úgy történt, hogy gondoljátok. - jelentette ki határozottan Iduna, de érződött, hogy kissé zavarban van. Meglepődtem, hogy zavarba jött, de az is lehet, hogy csak én érzékeltem így.
- Valami rosszat mondtam, hogy felemelted a hangod drága Iduna? - kérdezem meglepetten. Pedig nem akartam megbántani. Egy kis poént akartam vinni ebbe a beszélgetésbe erre tessék ez lesz a vége.
- Ha ennyire tiltakozol meg satöbbi akkor biztos, hogy volt valami ! Részleteket kérhetek? - Fordulok Henrichez még mindig mosolyogva.
- Egy úriember nem beszél ilyenekről, legalábbis egy lány előtt, szóval majd este négyszemközt. - kaccsintott Henric. Hamarabb kaptam választ mint ahogy gondoltam volna és örültem is neki, hogy ilyen kedves velem, hogy megosztja a részleteket.
- Remélem izgalmas sztori lesz és valami komoly is történt, mert ha nem meggyaláztad a férfi nemet!!!! - mondom viccelődve, majd visszakacsintottam. - Egyébként Iduna... merre is van a szállásod? Mert még a bál előtt le szeretnék pakolni. Nem áll szándékomba mindenféle motyóval rohangászni. - fordultam ismét Iduna felé és neki is eleresztettem egy szelíd mosolyt.
- Rendben, kövessetek. - felelte könnyedén mosolyogva. Mivel nem volt jobb ötletünk és nem nagyon tehettünk mást követtük Iduna-chant. Ám ekkor egy idegen férfi úgy döntött ajtóstul beköszön. Hatalmas reccsenéssel esett mellénk, látszott, hogy elszámította a lépést. Jót mosolyogtam rajta, hogy ilyen szerencsétlen
- Te jó ég, Gilbert! - szaladt oda hozzá Iduna, rögtön karjai közé kapva a fiút. - Minden rendben?- Ezután felén fordult és szóra nyitotta száját.
- A szállásunk fent van az emeleten. Ő pedig a testvérem. - gyorsan hozzáfűzte, a mondanivalójához, valószínűleg azért, hogy nehogy megint elkezdjünk hülye elméleteket gyártani.
- Nocsak... neked kész háremed van Iduna... - jegyeztem meg mosolyogva. Lehet, hogy ez is sértő lesz számára, de nem érdekelt. Nagyon reménykedtem benne, hogy rájön, hogy csak viccelődök.

Bár csalódásaim után megfogadtam, hogy nem leszek többet szerelmes, mégsem tudtam ellenállni neki. A pultnál ülve a tejemet ittam, minek kérését érdekesen fogadták, minthogy ide igazi férfiak jártak, kik alkoholon kívül mást nem ittak itt, majd váratlanul megjelent ő mellettem.
Hatalmas keblek kerültek mellém, a szemeim magasságába, majd végig nézve a testen, ahhoz hatalmas has és tán még nagyobb fenék is tartozott. A lány három széket húzott egymás mellé, miből következtettem, hogy barátnői is lehetnek, azonban kisebb csodálkozással a szememben kellett rájönnöm, hogy azt mind magának szánta, hogy kényelmesen el tudjon helyezkedni rajtuk. Kicsit visszataszítónak tűnt ez a test, de belegondolva úgy véltem, hogy legalább volt mit rajta fogni és hogy a sárga fogai, mosolya megcsillant a fényben, személye teljesen le vett engem a lábamról.
Ahogy az elhízott ujjai körbe fogták a poharát, majd ahogy azt kecses mozdulattal emelte fel a pultról, a székek lábai egyszerre törtek ki a súlya alatt és került a földre ő. Hogy a feneke ki volt párnázva, így inkább a padló fájlalta meg az esést, minthogy a testével kisebb krátert hagyott maga után benne.
Segítségére sietve fogtam meg karjait, azonban, hogy a derekam hatalmasat roppant az emelése közben, úgy a földön maradt a lány és egy mosollyal nyugtázta, hogy próbáltam segíteni neki, én pedig vöröslő arccal ültem le mellé törökülésbe a földre.
- Bocsánat, hogy nem tudok segíteni. – szégyelltem magam.
- Ugyan, majd a barátom segít. – mosolygott rám, bennem pedig egy világ omlott össze a szavait hallva.
Hogy barátja volt, szó nélkül álltam fel és a reggelimet is ott hagyva akartam vízbe fojtani magam.
- Megfogadtam, hogy befejezem, erre még egy… - beszéltem magamban – Hogy lehet ez? – kétségbe esve kerestem mélyebb vizet magamnak, de csupán csak egy kisebb szökőkutat találtam.
Belelépve csak a cipőm lett vizes és letérdelve már a nadrágom is. Esélytelenek véltem, hogy sikerülni fog, de egy próbát megért és hajoltam is a víz alá. Érdekes látvány nyújthattam, de senki se akart a segítségemre sietni, végül pedig csak egy galamb szállt a kimagasló fenekemre, ki belém csípve ugrasztott ki a vízből engem.
A szökőkútban feküdve szemeimből könnycseppek törtek elő, majd sírni is kezdtem elkeseredettségemben. Nem tudtam, hogy mi volt a baj velem, de akkor ott nem akartam tovább élni.
- Hallottad? A szomszéd városba fesztivál lesz este.
- Tényleg? – hallottam női kuncogásokat – De jó, bár nincs kivel menjek.
A pár szó elég volt, hogy elfeledjem az előzőeket és cselekvésre szánjam el magam. A lebegés mágiámat használva lassan, de biztosan szálltam is a lányok után. Hogy nem volt párja, így magamat ajánlottam az egyikkőjüknek, de rosszul lereagálva a közelségem egy pofonnal válaszolt az ajánlatomra, mi, hogy a mágiám hatása alatt voltam, egész egy ház faláig repített engem.
Nem voltam csalódott annyira, mert bár durva visszautasítást kaptam, egy fesztivál volt terítéken, hol rengeteg szerelmes várt a szőke lovagjára, annak ellenére, hogy nekem hosszú, zöld hajam volt.
Felállva a fejemet vakargattam aggodalmamban, minthogy mehettem Északnak, Délnek, Keletnek és Nyugatnak is, nem tudtam melyik városban akarták megrendezni az előbb említett fesztivált.
- Te is ott leszel a lupinasi fesztiválon? - hallottam meg egy fontos információt egy újabb beszélgető pártól, azonban, hogy megtudtam a város nevét, hogy az merre volt továbbra se tudtam.
- Persze, ott leszek. – a választ hallva követni kezdtem őket, az ok miatt, hogy előbb utóbb el kellett volna érniük az említett városba, de előtte, minthogy a fenekük szépsége elcsábított engem, szó nélkül követtem őket egy ruha boltba, minthogy „csúnyán” nem jelenhettek meg egy ilyen rendezvényen.
A két ártatlan vadat hamar szem elől tévesztettem és estem áldozatul az üzlet labirintusként kiépített rendszerébe. A sorok mintha mozogtak volna, mintha direkt torlaszolták volna el velük a kijáratot, bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kijutni az üzletből, végül pedig egy ott dolgozótól kérdeztem egy randevú időpontját, minek köszönhetően a biztonsági őr páros lábbal rúgott ki az üzletből engem. Bár újabb visszautasításban részesültem, kijutottam boltból és egy postakocsinak esve örültem neki, hogy az Lupinas városa felé készült. A kocsissal beszélve és egy marék gyémántot adva neki, hogy könnyebben döntsön végül elindultam a városba a reménnyel, hogy a szerelmem ott vár reám.

Nem sok volt már hátra, azonban a kocsis egy „Y” elágazást elérve rossz felé fordult és tett ki engem mutatva az irányt, hogy merre menjek tovább. Megköszönve az eddigi segítségét neki ugrottam le a lassú járműről, majd álltam odébb az út szélére.
Nem akartam tovább menni gyalog függetlenül attól, hogy ez idáig csak ültem a fán, így vártam, hátha erre jár valaki és felvesz, elvisz a városig.
Percek telhettek el csak csupán, mikor a távolból egy férfiú tűnt fel nekem, ki felém közeledett.
- Üdv... kicsit nagyon kínos ez most nekem, de eltévedtem, - volt őszinte a váratlan vándor - meg tudnád mondani, hogy hol a fészkes fenébe vagyok? Amúgy te miért a város szélén álldogálsz? Vársz valakit?
- Szia. - lábaimmal, mellkasommal is felé fordultam- Hogy pontosan hol azt nem tudom, de arra van Lupinas városa. - emeltem a karom és ujjaimmal a távolba mutattam - Igazából stoppolni akartam, de nem jár erre a kutya se, úgy hiszem gyalog kéne elindulnom, időben oda szeretnék érni a fesztiválra. Te? Miért erre sétálsz? – számomra az alakja nem tűnt ijesztőnek, sőt még lány se voltam, kivel egy idegen rosszat csinálhatott volna, így kapva a lehetőségen tettem fel én is kérdéseket neki.
- Lupinas... hmmm még nem hallottam róla... – mondta úgy, mintha hangján álmosság érződött volna - S mit kell tudni erről a városról? Nagy a terjedelme, illetve milyen bálról van szó? Amúgy pont olyan helyen stoppolsz ahol tudod, hogy úgyse fognak felvenni... – mosolygott rám, majd a feje tetejét vakargatta váratlanul - Erából indultam el, nem tudom mikor, hogy munkát, akarom mondani küldetést keressek magamnak, amivel pénzt tudok gyűjteni... kicsit pénz szűkében vagyok ezért is gyalogolok. – lett bánatos - Amúgy elnézést a bunkóságom miatt... Ibaragi Soutetsu vagyok... – nyújtotta a karját köszönésképp.
- Henric Hex. - mutatkoztam be én is és a tenyerébe helyeztem a tenyerem - Lupinas városáról mit kell tudni? - ismételtem, hátha eszembe jut némi információ róla, de nem jártam sikerrel - Igazából én is csak reggel hallottam róla, hogy egy fesztivál lesz rendezve ott az éjszaka folyamán, de a miértjét én sem tudom. Nem tudom az okot, de nem is érdekel, ott lesz a szerelmem, érzem legbelül. - gondolkodtam és arcomat az ég felé fordítottam, képzeltem el, hogy hogy is nézhet ki Ő.
-Örülök a találkozásnak Henric. – hogy szólt, felébredtem az álmodozásomból - Nos, ha nem okoz nagy gondot akkor veled tartanék, kíváncsivá tettél ezzel a bál dologgal. – kezeivel jelezte, hogy induljunk útnak. - Egyébként Te használsz valami mágia félét vagy nem?
- Mágiát használok e? Egy kicsit. - lettem boldog, hogy megmutathattam magam és a mágiámhoz fordulva segítségül emelkedtem el a földtől, lebegtem, azonban egy kisebb szél fújás tolt, repített is odébb engem - Bocsi. - sietve tértem vissza Ibaragihoz - Telekinézis mágia, az erőm nem nagy, de időnként hasznos. - kezdtük a sétát - És te? Ilyen kérdés után nem tűnsz tudatlannak.
- Hm, elég érdekes mágia fajta, most hallok róla először... – vallotta be, majd az állát vakargatva gondolkozott egy kicsit. - Nyugodj meg, ha sokat edzel nagyon erős mágus használó válhat belőled. – volt kedves hozzám - Ó én csak egy mezei fegyvermágus vagyok, nem tudok még semmi komolyat csak kardokat idézgetek meg és azokat használom fel a harcoknál. – emelte a karját - Ex-quip: Steel Katana! – és szavai után egy élesnek látszó fegyver jelent meg a kezeiben, majd egy pillanat múlva tért is vissza semmibe – Remélem, azért nagyjából tudod, hogy hova kell menni... nincs kedvem megint eltévedni.
- Igazából fogalmam sincs, egyszer sem jártam itt, - nem aggódtam - de nagy gond nem lehet, nem? Elég feltűnő lesz szerintem, biztos oda találunk. – voltam boldog amint elértük a város szélét.
- Hát Henric... reménykedjünk a legjobbakban....

- Henric! De jó, hogy látlak! – ismerős női hangot ismertem fel a tömegben és társítottam is hozzá kellemes emléket, nem kaptam tőle pofont! - Ouka, nahát! Mit kerestek ebben a városban? – egyszerre ölelt is és kérdezett, le sem tagadhatta volna, hogy a gyengébb nemhez tartozott.
- A szerelmemet keresem. – vallottam be neki, és karoltam én is át, minthogy mást nem tudtam tenni.
- Nahát, Én... Meglepő, hogy itt Isten háta mögött kettővel hozott össze a sors minket. Amúgy csinos vagy pont, mint múltkor. – engedett el engem és Ibaragi vette át a helyem - Ami az ittlétemet, illeti. Csak túráztam egyet addig, míg össze nem futottam Henriccel nem messze a várostól. Ő mondta, hogy lesz valami bál és úgy döntöttem, hogy akkor maradok egy kicsit... – állt meg egy pillanatra, majd kérdően nézett ránk - Amúgy ti ismeritek egymást?
- Volt egy érdekes kalandunk, de nem több. – számat szélesebbre húzva válaszoltam neki.
- Az érdekes alatt mire célzol drága útitársam?
- Hát, szemet vettettem rá valamikor, - ismertem be - de nem csak én érdeklődtem utána, így volt egy kis összetűzésünk a rajongóival.
- Ohhh értem... akkor semmi komolyabb kaland nem volt, ugye? Mármint olyanra gondolok amiben az ágy is társ lehetett volna. – ha oktalan lettem volna és kérdéséről nem tudtam volna megállapítani a mosolya az arcán mindent elárult a gondolatairól - Amúgy Iduna nem is tudtam, hogy ennyi rajongód van... Kérhetek egy autogrammot?
- Össze-vissza beszéltek itt mindenfélét, a fele sem úgy történt, hogy gondoljátok. – milyen szerencse, hogy nem a mi szemszögünkből látta magát.
- Valami rosszat mondtam, hogy felemelted a hangod drága Iduna? – aggódott váratlanul a vándor - Ha ennyire tiltakozol meg satöbbi, akkor biztos, hogy volt valami! Részleteket kérhetek? – kérdésével felém fordult, várt tőlem részletes részleteket.
- Egy úriember nem beszél ilyenekről, legalábbis egy lány előtt, szóval majd este négyszemközt. – igazából nem tudtam, hogy mit kéne majd mondanom neki, így későbbre igyekeztem terelni a témát, hátha elfelejti a történések közepette.
- Remélem izgalmas sztori lesz és valami komoly is történt, mert ha nem meggyaláztad a férfi nemet! – nevetett fel, bár előre láttam, hogy csalódna, ha hallaná - Egyébként Iduna... merre is van a szállásod? Mert még a bál előtt le szeretnék pakolni. Nem áll szándékomba mindenféle motyóval rohangászni.
- Természetesen nálam alhattok. Kövessetek. – örültem neki, hogy lett szállásunk, azonban lekésni sem akartam a fesztivált, így kérdések közt cikázva gondolkodtam, hogy mi legyen most velem, de csakhamar, megszakítva elmélkedésem egy fiatalabb fiú esett el nem sokkal mellettünk.
- Te jó ég, Gilbert! – újabb nevén nevezett ismerős, kihez aggódva rohant segíteni - Minden rendben?
Miután felálltak, felénk fordultak.
- A szállásunk fent van az emeleten. Ő pedig a testvérem. – bár hasonlóság nem sok volt köztük, nem faggatóztam inkább és törődtem bele, hogy legszebb álmom nem most fog valóra válni, hogy lányok közt aludjak majd.
- Nocsak... neked kész háremed van Iduna...

A dolgok kezdtek egyre furcsább, egyre bizarabb formát ölteni. Igaz, nem is olyan régen még az életével játszott és csak egy hajszálon múlt, hogy nem hagyta ott a fogát. Az ott történt események, félig az álom és a valóság között teljesen lekötötték elméjét. Csak néha pillantott fel, bemérte merre is tartanak, hol is vannak, aztán újra magba zuhant. Habár már minden megtörtént, már minden egyes esemény elmúlt, Iduna képtelen volt túltenni magát rajtuk.
~Miért?~ fogalmazódott benne a kérdés, tekintetét az égre emelve.
- Idune-san! Te szerelmes vagy Gilbert-sama-ba?
A kérdés csak azért húzta vissza a valóságba, mert a nevét hallotta. Egyébként valószínűleg elúszott volna a füle mellett. A döbbenet egy rövid időre kiült az arcára, majd rókavigyorral válaszolt.
- Teljesen mértékben. Ő az én lovagom. Csak nem magadnak akarod?
Csengő iróniával mondott minden szót. Ilyen ostoba kérdést feltenni! Mégis mit akarhatna egy tizenöt éves gyerektől, aki ráadásul vérrokona? Abszurdum. De ha játék, akkor maradjon is az... habár, egy kissé fájdalmasnak tűnik. Ugyanakkor a replika hidegen hagyta. Egyáltalán nem is értette, hogy egy ilyen kicsi lány mit keres mellettük. Ahová készülnek nem épp leányálom.
~Férje?~ suhant át elméjén a kérdés, de tartotta magát a kialakított szerephez.
- Vedd el tőlem, ha tudod. - tette csípőre kezeit harciasan, majd a földre került Gilbertre nézett. - Megvagy még?
A válasz természetesen az, hogy megvan.
Eryn meg továbbra is komolyan gondolta magát. Olyannyira, hogy mágikus támadásra is képes lett volna, csakhogy megőrizze "férjét". Marhaság. Ha eddig nem jött volna rá, most bizonyosságot nyert benne a tudat: jobb, ha nem jön velük.
Ezután Gilbert megállította a támadást és minden magyarázat nélkül megtiltotta Erynnek, hogy Idunát bántani merje. A nő némán figyelte a jelenetet, akár egy színpadi előadást, ahol most ő töltötte be a gonosz mostoha szerepét. Van ilyen, ezt el kell fogadnia.
- Túllőttél a célon Nee-san.
~Én lőttem túl?! Nem is tudom ki akart az előbb puszta féltékenységből megölni!~ komorodott el, majd úgy döntött inkább nem traktálja a fiút ilyesmivel. Így is elég fáradt volt ahhoz, hogy nekiálljon hisztizni. Inkább egy sóhajjal elnyomta.
- Magad mellett akarod tartani a történtek után? - kérdezte, de nem várt választ. - Felelőtlen lépés lenne. A lány szeleburdi, ráadásul ragaszkodó, ami most csak akadályozna téged. Szerintem te sem akarod, hogy miattunk bajba kerüljön.
Ez volt a legvisszafogodtabb figyelmeztetése, de az erre kapott hősies választ hallva legszívesebben lendült volna a keze. A szerelem szép dolog, de ára van, és ha lehetőség van rá, ez az ár, ne az ember élete legyen. Ő már csak tudja... ugyanakkor nem ezzel akarta letörni az ifjúi lelkesedést. Még ráér, még fiatal. Egy halvány mosollyal ezt el is intézte magában, így követve Gilbertet az út további felében.

<<Lupinas városában>>

A lehetőség mindenhol ott van és ezesetben sem tört meg ez az örök szabály. A készülődés érzete fogta el Iduna egészét, amitől eddig komor lelkivilága felpezsdült. Hol van már az angyalka okozta bonyodalom! A városban vásár lesz, erre utal minden mozzanat, amire Iduna csak álmaiban várhatott. Ez az ő terepe, végre eljött az ő ideje is! Csak egyetlen problémája adódott: egyáltalán nem szalonképes. Ruhája itt-ott szakadt, vörös tincsei zsírosak és koszosak... úgy néz ki, mint egy utolsó koldus! Ezt nem hagyhatja, arról nem is beszélve, hogy a kötéseit is át kellene néznie. Hiába, minden kalandnak megvan a maga bökkenője. Szépen és tisztán nem lehet kalandozni.
Épp ezért megragadta Gilbert grabancát, és az első, ám olcsó szállást keresték fel, ahol azért nem húsz millióba kerül egy langyos fürdő. Tény, ezen a helyen az ő kezében volt az irányítás és egyértelműen magyarázta el Gilbertnek, hogy márpedig itt munkát kell találniuk, különben nem tudják finanszírozni a többi költséget.
A szálláson rendbe szedte magát, ami valóban egy fél napot vett igénybe, ezután portyára indult. Hiába hívta volna magával a fiút, látszott rajta, hogy egyenesen undorodik az efféle eseményektől. De nem gond, így legalább tudja hol van és talán nem lesz semmi baja.

A városi forgatag kedvére valónak tűnt. A sok ember, a sebtiben kialakult beszélgetések, véleménycserék, arról nem is beszélve, hogy ezek által könnyebben lehetett informálódni. A városról célszerű mindent tudni, amennyire ez lehetséges. A nagy mászkálásban mégis ismerős arcokba botlott... vagy inkább hajzatra. Azért nem mindenki rendelkezik zöld hajzuhataggal.
- Henric...? - állt meg egy pillanatra, mikor ismét a város szélénél járt, hogy visszatérjen a fogadóba. Nézte egy ideig, aztán mégiscsak utána szólt.
- Henric! De jó, hogy látlak! - emelte fel kezét köszöntés képpen. Csak percek múltán látta meg, hogy Ouka is vele van. Ezek ismerik egymást? Hajaj. Vagy mégsem, elvégre ő szeret barátokkal találkozni.
- Ouka, nahát! Mit kerestek ebben a városban?
Kérdése után kapásból megölelte őket, egyenként arcukra puszit nyomott.
- A szerelmemet keresem. - válaszolta Henric teljesen őszintén, miközben visszaölelt. Iduna mosolya kedvesebb lett, majd figyelme Oukára terelődött.
- Nahát, Én... Meglepő, hogy itt Isten háta mögött kettővel hozott össze a sors minket. Amúgy csinos vagy pont mint múltkor. - jegyezte meg, majd viszonozta az ölelést, ami nem úgy történt ahogy Iduna gondolta volna. Ouka keze levándorolt a nő fenekére és onnan a combjára majd elengedte. Iduna figyelmeztetőleg csapott a rossz helyre tévedt kézre, aztán, mintha mi sem történt volna figyelt rájuk ismét.
- Ami az ittlétemet, illeti. Csak túráztam egyet addig míg össze nem futottam Henriccel nem messze a várostól. Ő mondta, hogy lesz valami bál és úgy döntöttem, hogy akkor maradok egy kicsit... - folytatta aztán, látható mosollyal, majd mint akibe mennykő csapott feltette az Iduna számára nyilvánvaló kérdést: - Amúgy ti ismeritek egymást?
Iduna csengőn felkacagott.
- Volt egy érdekes kalandunk, de nem több. - mosolygott Henric.
- Az érdekes alatt mire célzol drága útitársam? - kérdezte Ouka nagy kíváncsisággal az ifjú férfiútól.
Iduna egy hosszabb pillanatra meg se mert szólalni. Érezte, hogy itt gondok lesznek. Mármint a fiúk között, hanem vele.
- Hát, szemet vettettem rá valamikor, - vallott őszintén Henric - de nem csak én érdeklődtem utána, így volt egy kis összetűzésünk a rajongóival.
- Ohhh értem... akkor semmi komolyabb kaland nem volt, ugye? Mármint olyanra gondolok amiben az ágy is társ lehetett volna. - mondta kicsit érdeklődve és kicsit gúnyosan, majd ezt tetézve még rátett még egy lapáttal, tenyérbe mászó vigyorral - Amúgy Iduna nem is tudtam, hogy ennyi rajongód van... Kérhetek egy autogrammot?
Iduna úgy döntött itt az ideje közbelépni, és megállítani ezt a félreéthető zagyvaságot. Úgy tűnt, a fiúk jól megértik egymást, ami egyáltalán nem baj, de nem is akarta, hogy holmi örömlánynak könyveljék el...
- Össze-vissza beszéltek itt mindenfélét, a fele sem úgy történt, hogy gondoljátok. - jelentette ki határozottan, de érződött, hogy kissé zavarban van.
- Valami rosszat mondtam, hogy felemelted a hangod drága Iduna? - kérdezte meglepetten és kit tudja mennyire gondolta komolyan. Nagy játékos a srác, ezt már tapasztalta. - Ha ennyire tiltakozol meg satöbbi, akkor biztos, hogy volt valami! Részleteket kérhetek? - fordult Henrichez, még mindig mosolyogva.
- Egy úriember nem beszél ilyenekről, legalábbis egy lány előtt, szóval majd este négyszemközt. - kacsintott rá Henric, akár a bizalmasok szoktak.
~Lát itt valaki úriembert?~ morfondírozott magában Iduna, már végképp úgy érezve, hogy elvesztette az irányítást. Te jó ég és mi lesz akkor, ha Gilbert meglátja őket? Nem, ebbe inkább bele se mert gondolni.
- Remélem izgalmas sztori lesz és valami komoly is történt, mert ha nem meggyaláztad a férfi nemet!! - mondta Ouka viccelődve, majd visszakacsintott bűntársára. Mert azok voltak, bűntársak!
- Egyébként Iduna... merre is van a szállásod? Mert még a bál előtt le szeretnék pakolni. Nem áll szándékomba mindenféle motyóval rohangászni. - fordult ismét Iduna felé és neki is eleresztett egy szelíd mosolyt.
Nem kellett sokáig beszélni erről, Iduna arcáról lerítt, hogy bár egy köpésnyire vannak a szállástól, lehet lesz olyan gonosz és körbejáratja velük a várost.
- Természetesen nálam alhattok. Kövessetek. - felelte könnyedén mosolyogva, már elhatározva, hogy az utóbbi ötletéhez tartja magát.
Ám ekkor Gilbert úgy döntött ajtóstul beköszön. Hatalmas reccsenéssel esett melléjük, látszott, hogy elszámította a lépést, ráadásul még a sebei sem forrtak be teljesen.
- Te jó ég, Gilbert! - szaladt oda hozzá, rögtön karjai közé kapva a fiút. - Minden rendben?
Ezután fordult a fiúk felé, mintegy megmagyarázva a helyzetet.
- A szállásunk fent van az emeleten. Ő pedig a testvérem. - gyorsan hozzáfűzte, mielőtt a fiúk agya elkalandozik a pajzánság szebbik, ám korántsem igazságos mezőire. Ezzel együtt azt is elkönyvelte, hogy bosszúszomjas terve végképp dugába dőlt. Na nem baj. Majd következő alkalommal nőiesen megtorolja azt a sok félreértést.
Ouka "háremes" megjegyzésére szélesen mosolygott. Ezt a fajta tréfát érti, ettől nem kell félnie. Közben, amennyire szükséges Gilbertet is felsegíti.

Egy újabb unalmas nap, legalábbis nekem. Temérdek teendőm miatt, amit mindenki persze csak a nyakamba akart sózni, próbáltam kerülni a tömeget céhen belül. Igaz így könnyebben találhatnak meg, de kisebb eséllyel veti rám olyan a szemét, aki akar is tőlem valamit. Ez volt az elv amire hivatkozva egész délelőtt az ágyamban lébecoltam. Egy-két kopogás kizökkentett sajnos "mély meditációmból", ám mivel csendben maradtam nem tudhatták, hogy ott vagyok.
Így teltek, sőt, repültek az órák a fejem felett el, mintha az órát előre tekerték volna, és elérkezett az az időpont, amikor magamnak köszönhetően nem tudtam már aludni. Gyomrom elég hangosan panaszkodott némi ételért, így inkább engedtem neki. Egy határozott, de kifejezetten lassú mozdulatsorral kikeltem ágyamból, nyújtózkodtam egyet, majd mint valami zombi indultam le az ebédlő felé. Az ajtófélfa szombámból kijövet belémkötött, ám elég határozott voltam ahhoz, hogy miután cserbenhagyásos gázolást hajtottam végre ne kezdjen el követni. A lépcsőn lefelé kissé botladozva sikerült csak haladnom, mint egy kisgyerek, aki éppen járni tanul. Miután sikeresen vettem a legnehezebbnek tűnő akadályt is lassan odaléptem a pulthoz, hogy felszólaljak gyomrom érdekében.
- Hali... - ám hiába igyekeztem, ennél jelenleg több nem jött ki belőlem, elterültem a pulton.
- Jé, te még élsz? - hallottam szemből a hangot, ám erpm nem volt ahhoz, hogy felemeljem a fejem.
- Ennyire furcsa...? - kérdeztem vissza, ám tobárra is félkómásan fetrengtem a pulton.
- Ahányan kerestek téged... Azt hittem, hogy ismét ellógtál valamerre. - mondta egy halk nevetés közepette. - Szóval, mi kellene?
- Kaja. - mondtam röviden, amire reakciót nem kaptam már.
Teltek-múltak a percek, ám nem hallottam semmi mozgolódást a pult felől. Igyekeztem magam lassan emberes ülőpozícióba igazítani, és ekkor jött ki hátulról Richard, kezében egy tányérral.
- Köszöntem a várakozást! - mondta, mialatt elém helyezte a tányért, benne valami... behatározhatatlan maszlaggal.
- Ez mi...? - kérdeztem félve, mert nem voltam benne biztos, hogy ez nem támad rám, ha hozzányúlok.
- Amit kértél, egy finom étek. - mondta vigyorogva, ám feltehetőleg észrevette, hogy fintorogva néztem a tányérra. - Na, egyél belőle egy falatot, ha nem ízlik akkor kapsz mást. - sürgetett egyből, hogy kóstoljam meg.
Nagy nehézkesen felvettem a kanalat, amit oda tett a tányér mellé, nyagyot nyeltem, majd belemerítettem az étekbe az evőeszközt. Ezzel indult meg az első falat, majd amikor az étellel teli kanál a számba került meg kellett lepődnöm... finom volt! Behatárolni még mindig nem tudtam, de kevés kaját tudtam volna felsorolni, ami ennél jobb lett volna. Meglepetten néztem fel Richardra.
- Te... ez finom! - nyögtem ki végül, miután le sikerült nyelnem a falatot.
- Örülök, hogy ízlik, saját recept! - vigyorodott el a megjegyzésemre.
- És mi is ez tulajdonképpen? - kérdeztem két falat között.
- Az államtitok!
Nem volt valami meggyőző, hogy ezt mondta... de inkább beletörődtem most. Hamar kitisztítottam az első tányért, majd kértem egy másikkal is. Mikor azt megkaptam már nem hajtott annyira az éhség, így fogtam magam, és leültem az asztalhoz, hogy kiélvezhessem az ételt. Alig ehettem meg négy-öt kanálnál többet belőle, amikor hirtelen valaki olyan erővel vágott hátba, hogy az éppen számba vett falattal beterítettem körülöttem az asztalt. Szerintem, ha lett volna valaki velem szemben, az is kapott volna belőle. Persze egy kisebb köhögőroham kísérte ezt, ami közben lassan megfordultam, hogy lássam ki szeret ennyire, hogy meg akar fullasztani... és nem kissé lepődtem meg. Goldmine Mester vigyorgott velem szembe.
- Te vagy az én emberem, Shouki! - mondta szokásos hangnemén.
~ Jajj nekem... ~ ez az egyetlen mondat töltötte be az egész elmém ennek hallatán, ám kérdeznem sem kellett, a Mester hamar folytatta.
- Feladatom lenne számodra. - mondta most már ridegebben, majd kis hatásszünetet tartott. Már majdnem közbeszóltam, ám megelőzött és folytatta. - Van egy volt tagunk, akiről kiderült, hogy besúgó. Nem csak minket, de a Dragon Fang-et is lóvá tette! Ám szerencsére információink szerint egy bálban lesz jelenése Lupinusban ma este. Neked, és egy Dragon Fang tagnak az lesz a feladatotok, hogy elkapjátok! A másik ember külön úton megy oda, majd ott találkoztok. Indulj mihamarabb! - mondta a végét már kissé zaklatottan, majd ellibent, egyenesen az irodája felé. Ám egy kis probléma akadt.
- Melyik volt tagunk, és milyen Dragon Fang-es ember...? - kérdeztem utána, ám arra már nem kaptam választ.
~ Remek, kissé információhiányosnak tűnik ez nekem... ~ morgolódtam, ám inkább felmentem a szobámba.
Odafent nézelődtem ruháim között, míg végül meg nem láttam az egyetlen öltönyöm. Felpróbáltam, és hiába éreztem kissé kényelmetlennek még mindig az ilyeneket, ha bál, akkor kénytelen leszek ilyesmiben menni. Hajam kivételesen hajgumi helyett hajpánttal fogtam hátra, úgy éreztem ez jobban illik ehhez az öltözékhez... egyetlen dolog volt, ami nem változott a kinézetemen. A borosta. Az a védjegyem!
Körbenéztem a szobában, hogy mi kellhet még, ám nem jutott eszembe semmi hirtelen. Eltettem némi kis pénzt, ami jól jöhet, a paklim is zsebre tettem és ekkor láttam meg egy lehetőséget. Egy nyers lakrimát. Hirtelen ötlettől vezérelve zsebre tettem azt is, majd megindultam az állomás irányába.
Ott szerencsémre nem kellett sokat várnom, hamar jött is egy vonat, ami a kellő irányba ment, majd gyorsan felpattantam rá. Szerencsémre szinte teljesen üres volt ez a járat, így egy kabint bevettem magamnak, majd a szokásos alvó pozíciómba helyezkedtem... ám semmi. Képtelen voltam aludni! Ezt sem hittem volna, hogy megélhetem. Feltehetőleg a ruha kényelmetlensége zavart ebben, így inkább elővettem a zsebemben elfekvő lakrimát. Nézegettem, hogy mégis mit kezdhetnék ezzel most, de szerencsémre nem is oly' rég elmerültem a lakrimológia alapjaiban, így volt egy ötletem. Lupinas állomás!, így gyorsan összekaptam magam, majd leszálltam. Most jött a nehezebb része a dolgoknak, odatalálni a helyszínre. Szerencsére nem voltam a félős típus, így nyugodt szívvel kérdezősködtem mindenkitől, ám nem volt ez sem olyan könnyű. Valami fesztivál volt a városban, és alig lehetett helybélivel találkozni. Beletelt egy jó órámba, mire eljutottam így a kellő helyre, pedig nem is volt olyan messze az állomástól, mint ahogy először számítottam rá. Ránéztem a hatalmas épületre, és egyetlen mondat jutott csak eszembe.
- Még mindig nem szeretem a csicsás dolgokat. - morogtam halkan.

A fentiek értelmében a Jolt of Fate varázslatom villámait eltároltam egy Spell Lacryma-ban, ha lehetséges.

Fú ezek voltak aztán a posztok, meg kell mondjam nagyon szép munka! Ügyesek vagytok!

Nos akkor hát kezdjünk is bele:

Shou kedves te a városban tétlenül állsz hogy akkor most merre is kéne tartanod. Hát igen a vadaknak már csak ilyen élet jutott, de kemény feladatnál neked is be kell vadulni, szóval először is érdeklődj körbe hol mikor is lesz az a bál. A helyi népektől megtudhatod, hogy este kezdődik, és a város a Polgármester számára rendezi, hogy megköszönhessék neki az eddigi komoly munkáját valamint újra felkérjék a pozícióra. No persze míg ezt meg tudod áradoznak a férfiról aki szerintük maga a meg testesült angyal. A bál a főtértől nem messze lévő hatalmas templomban lesz, olyan nyolc körül kezdődik nagyjából és hát persze mindenki ott lesz. Nos ezzel te is okosabb lettél de nem sokkal úgy, hogy beülsz egy kis kávézóba mivel jobb dolgod nincsen. Postod azzal záruljon, hogy megjelenik asztalodnál egy barátságos küllemű egyén. Kép

Négyes csapatka: Ti bolyongotok tovább a városban és amikor betértek egy aranyos küllemű kis helyre valami finom hamika céljából. Evés közben szóba kerül az esti bál is valamilyen úton módon és ekkor egy igen megnyerő küllemű ember szólít meg titeket. A fiú nagyon kedves, aranyos és udvariasan vissza kérdez hogy jól hallotta e, hogy a bálról beszélgettek. Az elkövetkezendőkben meg tudjátok hogy ő a polgár mester egyik rokona, és nagyon szívesen bevisz titeket, így elkerülhetitek a pénzbeli belépést. Meg tujátok tőle hogy az egész a polgár mester ünneplésére van, valamint ő fogja felkérni hogy az elkövetkezendő két évben is legyen a város vezetője. A kedves fiúval jól elbeszélgettek, szóval csak hajrá bármiről lehet most beszélni, és felajánlja nektek hogy meg mutatja a város, valamint egy közeli szállóban is hellyel kínál titeket. Fogadjátok el és legyetek a vendégei egy város néző túrára Posztotok kora délutánig tartson.

Illaszior nyaral majd később csatlakozik hozzátok.

Akinek kérdése van, vagy az NJK-ról kíván valamilyen kérdésre választ kapni forduljon hozzám bizalommal!

Ott álltam a hatalmas, csicsás épület előtt, majd megindultam a bejárat fele. Se kopogtató, se semmi nem volt ott, így nemes egyszerűséggel benyitottam a hatalmas kapun. Bedugtam a fejem az apró résen, majd körbenézve sajnos nem azt láttam, amit szerettem volna. Az hagyján, hogy nem bálnak nézett ki ez az egész... egy öregeknek fenntartott étkezde volt.
- Mi a...? - néztem körbe, ám mivel láthatóan szúrós szemmel néztek rám a konyhás nénik inkább kimentem. Odakint persze már megvolt a magam véleménye a dolgokról. - Ohh, hogy rohadj meg, te hülye turista! Ha nem tudod a helyet mi a francért máshova küldesz?! - mérgelődtem magamban... vagyis azt hittem csak, hogy magamban, ám amikor körbenéztem furcsálló, undorral és szánalommal teli arcokat láttam. Igen, sikeresen olyan hangerővel morogtam, hogy a fél utca hallhatta.
Mindenből elegem volt ezek után, kigomboltam zakóm és alatta az ingem ujjait, majd könyékig feltűrtem őket. Semmi kedvem nem volt már az egészhez... Ha egy sima felkérés lett volna, és nem a Mester küldött volna erre, jó eséllyel megindultam volna inkább vissza, de sajna ebben a helyzetben ez már nem volt jó játék. Jöhetett ismét az előző helyzet megismétlése, kérdezgethettem a járókelőket. Első kiszemeltem egy lányka volt, formás, szép öltözék, minden ami jó eséllyel egy bálra kellhet. Ha más nem, akkor majd magammal vihetem, mint vendéget.
- Hello, bocsi, nem tudod merre lesz este a bál? - léptem a lány elé, aki kissé meghökkent a belépőmtől, ám amikor meglátta jobb csuklóm elvigyorodott.
- Szia! Igazából de, tudom. Jól látom, hogy te a Quatro Cerberus tagja vagy? Tényleg olyan VAD ott mindenki? - tette fel a kérdéseket.
Igazából ezektől csak egyetlen dolog fogalmazódott meg bennem, mégpedig, hogy "És ennek mi köze az én kérdésemhez...?!", ám ezt inkább megtartottam magamnak és válaszoltam a kérdésére.
- Hát, fogjuk rá. Jelenleg az agyaraim a másik fogsoromon hagytam, mint láthatod. - majd ezzel nemes egyszerűséggel a nyitott számnál elhúztam az felső ajkam, hogy láthassa, sajnos hiányoznak a nagy és hegyes szemfogak.
Erre a lány elfintorodott, majd se szó, se beszéd, ott hagyott.
- Milyen egy némber... a poént sem veszi, és még válaszolni sem volt képes. Eszem-fa**** megáll, komolyan! - morogtam halkan, majd kerestem az embereket, akik segíthetnek.
Kettő emberből, akik elviekben segíthettek volna, egyik sem lett nyeremény, így kissé pesszimistán álltam hozzá, ám hamar rámcáfolt szerencsére egy öreg bácsika, akitől szintén megkérdeztem, hogy hol lesz a bál.
- A bál? Óóó, látom nem idevalósi maga! Persze, hogy tudom! Itt tessék végigmenni az úton, akkor kiköt a főtérnél. Ha ebből a szemszögből nézzük a főtérről jobb oldalra nyílik majd egy utca, ott lesz egy templom. Na ott lesz megtartva. - mondta mosolyogva az öreg.
- Hálám örökké üldözni fogja, bácsi! Sokat segített! -majd ezzel intettem neki, hogy megnézzem magamnak a helyet. Nem volt kedvem még egyszer pofára esni, mint az étkezdénél.
Szerencsémre az ott éppen az utolsó simításokat végző emberektől megtudhattam, hogy valóban így van, ott lesz és este nyolckor kezdődik maga a bál. Egyetlen kérdés maradt a fejemben így már csak. ~ Addig mi a francot tegyek?! ~
Ám erre is hamar találtam megoldást, legalábbis ideiglenesen, mialatt róttam a főteret. Találtam egy szép kis kávézót, mert hát sajnos kocsmát egyet sem láttam. Benéztem az ablakon, és ott láttam, hogy valami puccos kis hely volt, mert öltönyben és estéjihez hasonlító ruhákban szolgáltak fel az ott dolgozó hölgyek és urak. Ránéztem karjaimra, majd lehúztam az ingem és zakóm ujjait. Begomboltam őket, leporoltam magam, majd beléptem a helyre.
Ott sikeresen találtam magamnak egy üres kis asztalt a sarokban, mintha csak nekem találták volna ki. Alig, hogy leültem, egy szemrevaló kis hölgy hamar oda is lépett mellém, hogy felvenné a rendelésem. Elsőnek egy hosszú kávét kértem, amit alig egy-két perc alatt ki is szolgáltak. Ahhoz képest, hogy szinte tömve volt amúgy a hely, elég gyorsan kihozták a rendelést.
A kávét szürcsölgettem, amikor hamar odalépett hozzám egy öltönyös férfi... férfi? Sokkalta inkább fiúra hajazott ő szerintem még, habár én sem voltam éppen idős a magam húszonegy életévével. Csak állt mellettem vagy fél percig, amit egynek tudtam csak venni: tutira fizettetni akartak velem! Ám eszem ágában nem volt még távozni.
- Bocs, de lesz még szerintem rendelésem és majd egyben fizetnék inkább. - mondtam kurtán, majd ismét a kávét néztem és próbáltam elmerülni a gondolataimban azzal kapcsolatban, amit a Mester mondott.

Mindenem fájt egy pillanat erejéig, de Nee-san arca feletetni tudta velem ezt a kellemetlenséget. Fölém hajolt és ez olyan érzésnek bizonyult, mint mikor az ember egy rémálomból ébred fel. És számomra ez is történt. Eltűnt annak a borzalmas látomásnak az emléke, hogy szegény és gyöngéd nővéremet mocskos férfiak becstelenititk meg odakint, a sötét és nyirkos távolban.
- Minden rendben? - kérdezte tőlem aggódó arccal, miközben feltápászkodtam a segítségével és ennek örültem a legjobban, mer annyi idő után végre éreztem hogy valaki törődik velem. És mivel még gyerek voltam, erre szükségem is volt, még ha titkoltam is. - A szállásunk fent van az emeleten. Ő pedig a testvérem. - szólalt meg újra, de nem hozzám szolt. És csak akkor ugrott be, hogy nem is egyedül volt. Mikor padlót fogtam, mikor bevertem a fejem, két férfi mellett állt. Ezek szerint az álmom mégsem volt annyira távol a valóságtól és amit az egyik ismeretlen férfi mondott, csak szén volt a tűzre, mely kitörni készült belőlem.
- Mit jelentsen ez Idune nee-san? -nem néztem a nőre, de mivel a kezét még mindig rajtam pihentette, tisztán érezte ahogyan a testem egy pillanat erejéig megremeg. - Míg én téged várlak, aggódók érted...- nem néztem még mindig rá, de ő lehajolt és arcomba logó hosszú hajam ellenére, látta, hogy vörös arccal mégis félrekapom előle a tekintettem. - [color=darkorange][… te bepasizol, egyszerre két férfival.../color]- morogtam a nem létező bajszom alatt. - Milyen egy gátlástalan nő vagy te...- kaptam a tekintettem Idune felé, komoly és vörös arccal.
- Ne aggódj, az urakat nem mostanról ismerem. - nevetett fel. A hangja boldog és örömteli volt, ahogyan átölelt és magához szorított. Nem tudom, hogy csak az anyánk mását látta meg bennem, vagy tényleg érdekelte az, hogy az öccse vagyok. Bíztam benne, pont úgy mind sok más emberben eddig, de mára mégis csak azt tudtam elmondani, hogy ő maradt nekem. És ez az érzés elég mélyen és keservesen érintett engem. - Mindketten régi barátaim, nem többek. Igazam van? - nézett a két férfira, miközben én is felmértem ezt a két bájgúnárt. És az első benyomás nem éppen pozitív volt. Két férfi, akikből azt sem néztem ki, hogy magukat megtudják védeni. Na jó, a zöld hajúból tényleg nem néztem ki, de a köpenyt viselő, kissé komolyabb arccal rám tekintő egyénből már igen. Magukat megtudnák védeni, de a drága nővéremet már nem. - Igazából nem is tudtam, hogy a városban vannak, a véletlen sodort össze minket. - a tekintetünk újra találkozott. Belenéztem abba a gyönyörű kék szemeibe és tudtam, hogy ezt az anyánktól örökölte. Tudtam, mert nekem zöld szemeim voltak, pont úgy mind Adelheit-nek. Hogy ez miért nem tűnt fel eddig? Azt magam sem tudtam. - De mesélj, miért törted ki az ajtót? - vettet fel nekem a kérdést, hiszen csak vendégek voltunk a házban. Béreltük és a kárt nekünk kellet megtérítenünk. Lenullázódott tárcával pedig elég nehéz dolgunk volt.
- Hát... - vakartam meg a tarkóm zavaromban. Nem tudtam elmondani neki a részleteket, ezért tömören pár szóban próbáltam rávilágítani a lényegre. - … elég sokáig elvoltál és izgultam. És volt egy rossz előérzetem is. Szóval gondoltam megkereslek, nehogy valami bajba kerülj...- a tekintettem egy pillanat erejéig a két férfira tévedt, amolyan figyelmeztetőleg, hogy a szemem rajtuk tartom és ők láthatólag vettél a lapot, mert elmosolyodtak.
- Ha a fiúk felcuccoltak szerintem közösen körbejárhatnánk a várost. Úgy sincs jobb dolgunk, nem igaz? - kérdezte mindenkitől, de nekem legjobban a mondat első felén akadt meg a figyelmem. Felcuccolnak hozzánk? Ez most komoly? Együtt fogunk lakni? Hirtelenjében ezek a kérdések futottak át az elmémen és nem tudtam elképzelni, hogy a nagy nehezen megszokott nővéremen kívül még valakit eltudnánk viselni abban a kis lakásban. Az értetlenség na meg el nem fogadás az arcomra is kiült és egyenesen szembetalálkozott Idune-val. És ezúttal is ő győzött, egy szó nélkül. Elég volt az arcára kiülnie egy utánozhatatlan és komoly, egyben rémisztő kifejezésnek, mely csak egy pillanatra mutatta meg Idune nee-san egy másik énjét, melyet nem szerettem látni.
- Rendben! Menjünk beljebb...- hajtottam le a fejem, majd váratlanul a két férfira emeltem a tekintettem és a kezem is. Rájuk mutattam és határozott arcot vágva közöltem velük a tényt. - De titeket figyellek és ha egy ujjal is hozzámertek érni a nővéremhez, azt megbánjátok! - a kezem ökölbe szorult- Csak annak engedem meg, aki képes túlnőni rajtam! Szóval készüljetek fel! - az arcom határozott volt, de ez nem hatotta meg őket. A magasabb férfi, aki egy elég különös ruhát viselt és valamiért amikor a szemébe néztem, teljesen olyan kisugárzást éreztem ami hasonlított az enyémhez. Ugyanolyan magabiztos és zabolázhatatlan érzést.
- Jóformán az apád lehetnék töpszli... szóval egy kicsit fogd vissza magad, ha lehetséges. - komor és kissé durcás arca azonban mégis valamiért olyan gyerekessé tette, mind amilyen én vagyok. A másik férfihoz fordult, de engem már nem ez, hanem Idune rémisztő arca foglalkoztatott.
Nem tudom hogyan is csinálta. Az az arc teljesen egy kifordult nőt mutatott. Mikor belenéztem azokba a szemekbe olyan érzésem támadt, hogy egy teljesen más nővel állok szemben. Nem azzal a kedves kis pacsirtával, a ragyogó mosolyú nővérkémmel, akit én ismertem.
- Nos, ha ezen túl vagyunk, javaslom az urak cuccoljanak fel a szobába, hogy utána egy laktató ebéd mellett vitassuk meg a későbbieket. Úgy sincs jobb dolgunk, nem igaz? - az rémisztő arc helyét, újra az angyali és szerethető kinézet, a mosolygós Idune vette át a főszerepet.
A fiuk némán bólintottak és követték az előttük felzaklató, a lépcsők nehézségét leküzdő Nee-sant és a sor végét én zártam. Árgus tekintettem a két kérőre szegezve, minden egyes apró kis mozdulatra harapva. Nem hagyhattam, hogy mocskos férfiak érjenek a nővéremhez. De ez most nem történt meg. Épphogy beértünk a szobába ők csak ledobták a poggyászaikat és már indultunk is tovább. A városba, egy olyan helyre, ahol érdekes dolgok történtek, de ennek még nagyon is nem voltunk tudtában. De ott kezdett el. A város közepén, azon a helyen, ahova betértünk inni és enni egy kicsit és ahol egy olyan férfi lépett elénk, akiben valamiért az első pillanatól kezdve szimpatizálni kezdtünk.

*** Néhány tized perccel később ***

Az idő, olyan gyorsan telt, mint a szelek szárnyán eltűnő dallam. Fel sem fogtam, hogy elindultunk a szállásról, hogy átsétálunk a városon és hirtelen azon kaptam magam, hogy egy elegáns kis kávézóban ülök, Nee-san és a két, számomra még midig vadidegen férfi társaságában.
Ami pedig a helyet illet? Egy hétköznapi kis teázó, vagy inkább éterem, bár mikor jobban körülnéztem, legjobban egy elegáns kocsmára hasonlított. Akárhogy is, nos a kiszolgáló személyzetet nézve a férfiak listáján a top 1-egy közelében tanyázott, hála a lenge ruházatú csodaszép kiszolgáló személyzetnek. Nos igaz én is megcsodáltam őket, de ezen kívül engem még hidegen hagytak, nem úgy mind a két idősebb férfitagot, akik már hosszabb ideje bámészkodtam a kör alakú asztalunk nem létező sarkánál. Mind Idune, mind én kikerültünk a látószögükből, így újra egymásra maradtunk, bár én ennek jobban örültem bárminél.
- Mit gondoltok mit ünnepelnek ennyire? Úgy hallottam még valamiféle bált is rendeznek az éjszaka. - törte meg a pár perce tartó néma csendet, mely kialakult a pincérrel való gyors egyezkedés után, melynek a lényege az utalok és a finom ételek kiválasztása volt.
- Passz, de erre én is kíváncsi vagyok...-a könyököm hangos koppanással ért asztalt, miután előre hajoltam - ... biztos csodálatos lesz! - arcomra pedig széles és boldog mosoly ült ki.
- Csodálatos... csak kérdés, hogy nem leszünk-e túl feltűnőek? - rám nézett és jól tudtam, hogy mire célzott és mire is néz. A legutóbbi kis kalandunk után, a ruháim kissé megfogyatkoztak és olyanná váltak, mind egy hétköznapi koldusé. Nem voltak koszosak ugyan, de rongyosak, szakadtak és agyonhasználtak voltak.
- Mi bajod ezzel? - kérdően néztem vissza rá - Volt már ennél rosszabb is. -rohamoztak meg az emlékek és a boldogságtól elnevettem magam. Hangosan és boldogan.
- Ne légy bolond. Ezen a bálon nem sok minden fog történni, de ha információt és munkát akarunk, akkor új ruhák is kellenek. - igaza volt, ezt pedig én is beláttam, ahogyan megborzolta a hajam és valóban úgy kezelt mind a megzabolázhatatlan kisöcsét.
- Újra a felső tízezer? -kérdeztem vissza, miközben eszembe jutott Adelus. A vele átélt események hátterében azok a bizonyos személyek álltak. Gazdagok, nemesek intrikái, melyek egy olyan társadalmi réteg életében mutattak betekintést, melyben valaha én is éltem, de csak egy gyerek voltam. - Áááá... - túrtam bele a hajamba az idegesség miatt, de még jobban zavart már, hogy a hajam nem úgy állt, ahogyan annak kellett. - Hát náluk csak megjelenés számít mi? -de mit sem ért ez, csak még nagyobb kárt okoztam -Ahogyan a nőknek a szép ruhák és az ékszerek... - elvigyorodtam a bék borzab hajam alatt, miközben visszavágtam szavakkal Nee-san-nak.
- Bajod van vele, hogy szeretem a szép dolgokat? -arcára egy halovány mosoly ült ki, mely utánozhatatlan rókamosolyt kölcsönzött neki. - Ha jól emlékszem te sem vetetted meg őket. Például az angyalkád egész szép...
- Bár nem éppen egy olyan démonhoz való mind én...- hátradőltem a székben és kérdősen széttártam a kezeim, miközben megcsóváltam a fejem. - ... de az ellentétek vonzzák egymást. - gúnyos vigyor ült ki az arcomra, majd hirtelen másfelé kaptam azt. Elnéztem Idune és a mellette üllő Hex között, egyenesen egy felénk siető öltönyös férfi felé. - Megjött a kaja! - vidultam fel egy szempillantás alatt a lehető legjobban. A pincér megállt mellettük és egy pillanat alatt szórta szét az asztalon a meleg és íncsiklandozó étkeket. - Itadakimasu! - csattantam fel utoljára rövidre zárva a beszélgetést szeretett nővérem felé és habzsolni kezdtem az ételt, mit sem adva az eleganciára.
Finom tonhalat kértem mártásban, mivel ilyent még soha életemben nem ettem. Az étel pedig szebben nézett ki, mind az íze volt. Habzsoltam, szó szerint a tányérral együtt faltam be az egészet, mert éhes voltam. De ha ez az apró kis tényező nem lett volna, valószínűleg inkább kiköpöm a kissé kesernyés étket. De minden móka véget ér egyszer és én elégedett teli hassal dőltem hátra a székben.
Engem azért érdekelne, hogy miféle város ez valójában. – morogta Idune nee-san. Alig evett valamit, kis sült krumplit hússal, de annyira keveset, hogy abba még az én hassam is beleszűkült. Na jó, én amúgy is bélpoklos vagyok ilyen téren, hiszen kétszer annyit megtudok enni akármiből, mind az a normál adag lenne.
- Egy idilli kis unalmas hely...-teli pocak úr pedig erőt vett rajtam. Elégedett arccal terültem ki az asztalra. Majdnem már elkocsonyásodtam annyira tele voltam és az elégedett arcom pedig csak növelte a furcsa kinézetem. - [color=darkorange]]... pont olyan ahol ...-[/color hirtelen abbahagytam a szöveget és nem fejeztem be a mondatomat. És ezt jól is ettem, mert amit mondtam volna, az nagyon si érzékenyen érintette volna a drága nővéremet. Ezek a szavak, ahol " ... felnőttem!". Egy olyan életben amiben neki nem lehetett része, se az anyai szeretett véve, se a boldog gyermekkort, mely kimaradt a gyászos életéből.
- Elnézést a zavarásért! - valaki közbeszólt. Egy nálam magasabb, vörös hajú, szép kiállású ficsúr - Ne haragudjanak, jól hallottam, hogy az előbb a bálról volt szó? - felnéztem az alakra, de megsem moccantam, csupán a szemeim követték az arcvonásai változását.
- Ja... - csattantam fel egy pillanatra és jöttem rá, hogy pocak úr ezt nem nagyon szereti, szóval azonnal lenyugodtam és csak kocsonyásodtam tovább a
- Valóban így volt . - toldotta meg udvarias hangnemben a szavaimat drága nővérkém. - Talán valami gond van vele?
- Nem, igazán semmi. - szabadkozott az idegen, majd rögtön folytatta is - Csupán megtisztelő, hogy az utazók is felfigyeltek rá. Tudják, kisváros vagyunk. De félre ne értsék, nem akarom önöket ledegradálni, mindössze nagy öröm számomra, hogy a bácsikám bálját ennyien megtisztelik. - hangja valamiért nyugodt és mégis csengő volt. Leginkább Idune mágiájára hasonlított, de nem értetem semmit a fiú felől. Nem hittem abban amit mondott, de nem is érdekelt.
- Megtisztelik? - és a lepényhal alakom megmozdult. Feltápászkodtam az asztalról és hátradőltem a székben. És mivel a pocak is lenyugodott, immáron halvány mosolyt is tudtam varázsolni az arcomra. - Már ha bejutunk, hehehe...- néztem Idune-ra, aki hozzám hasonló szakadt ruhában parádézott mostanság. - ... ilyen ruhákban úgy is csavargónak néznek minket.
Iduna kedves mosolyt küldött felém, ami nem ígért semmi jót a későbbiekre. Legalábbis a bájos arc nála kész életveszélyt vezetett fel, ahol a megtorlás szinte adta magát a későbbiekben. Minden beszólást ezzel nyugtázott, ám mielőtt kinyithatta volna a száját, az idegen férfi halkan felnevetett.
- Vélhetőleg ez a probléma megoldható. Mivel utazókkal ritkán találkozom, így felajánlhatom a segítségem. A bácsikám szereti a kalandokat, mert ezek ötletet adnak a beszédeihez. Tudják... ő itt a polgármester. - tette hozzá kissé zavartan - Szóval mindben a segítségükre leszek, ha pár órára informálják a bácsikámat a többi városban történtekről. Remélem ez nem nagy kérés.
- Aaaaaa....- és abban a pillanatban, hatalmas nyögésem közepette eszembe jutott. Az a ruha, melyet viseltem az Eryn-el való „egybekeléssünkor”. Nem sokkal utána pedig ettem egy ígéretet. - ... ha a saját ruhámban mehetek akkor nem lesz gond. - Idune pedig lágyan a vállamra helyezte a kezét, magára vonva a tekintetemet.
- Szerintem megoldjuk. Ha Gilbert nem akar megszabadulni a ruháitól, majd vele imitáljuk az út nehézségeit. – szorongatta meg a vállam kedvesen, de egyáltalán finoman.
- Hahaha...-arcomra újra visszaült a széles vigyor - A csomagomban van másik ruhám is, ha kíváncsi vagy rá Nee-san...- jegyeztem meg és nyilvánítottam ki a véleményem - ... bár azt Eryn-től kaptam, szóval nem éppen egy bálli viselett. De...- vakarta meg az arcát- ... sajnos megkövetelte hogy azt viseljem, minden fontosabb alkalomkor.
A férfi eközben némán nézett ránk és mosolygott. Biztos tetszett neki a két testvér vitatkozása, bárha ránk nézett biztosan gondolhatott akármire, csak arra nem, hogy az öccse vagyok. Hát a több tíz évnyi korkülönbség, a különböző kajszin és testlakat megzavarta az embereket. De én az átkozott apámra ütöttem, ő pedig édesanyánkra.
- Ha önöknek sem gond foglaltatok önöknek szállást a város központhoz közel, hogy ezzel se legyen gondjuk és ha befejezték az étkezést szívesen körbevezetem önöket a városon. Érdemes körbejárni, hogy az esti mulatság közepette ne tévedjenek el.
- Akkor menjünk! -csattantam fel az asztal mögül, feldöntve a székemet, az asztalt elmozdítva a helyéről, Hex finom italát az ölébe borítva. - Hoppá, bocses...- néztem a szerencsétlenül járt Hexre, akinek épp egy szalvétát adott Shou.
Ja, neked is... - morogta az orra alatt.

*** Néhány perccel később ***

Már az utcákat jártuk, keresztül kasul. A fiú, aki a város polgármesterének egyik rokonának vallotta magát, pontosan úgy viselkedett mind egy tökéletes idegenvezető. Nem érintettük minden helyszínt, de ugyanakkor mindent láttunk amit érdemes volt, bár néhány olyant is, melyet nem. Hiszen ki hallott már egy bizonyos Nukedamus nevű íróról, aki körülbelül háromszáz évvel ezelőtt élt egy mára romossá vált házban és csak egy apró márványtábla emlékezteti az erre látogatókat az emlékéről. Na de voltak érdekesek is. A helyi katedrális lenyűgöző tornyai fölénk magasodtak és ámulva néztem a komor és mégis ragyog épületegyüttest.
De csak én élveztem ennyire a városnézést. A két fiúcska unottan nézegette a várost, látszott rajtuk, hogy egyáltalán nem élvezik ami történik és maradtak volna inkább a kávézóban a gyönyörű pincérlányok szoknyáját bámulva. De ez csak egy pillanatig zavart engem, mikor is éppen egy érdekes történetet mesélt egy térről és felét nem halódtam a két szemtelen fráter miatt, akik szó szerint letojták az egész városnéző körutat.
De az utunk közben végül is betértünk a régi lakóházunkba, melyet nagyon is olcsón béreltünk a város nem éppen fényűző negyedében. Nem elmond hatuk, hogy legalább volt tető a fejünk felett. De már erre sem volt szükségünk. Az újdonsült vezetőnk egy újabb, sokkal kényelmesebb és tágasabb lakás felé vezetett minket, miközben a már hátunkon lévő apró kis csomagjaink komótosan és békésen pihentek az új lakrészsünkor. És már délután volt.

Még mindig meglepődve álltam és néztem az ifjú sihedert, aki éppen az előbb szakított át egy ajtót.. Aztán pedig kiderül, hogy Iduna testvére... vagy legalábbis mindketten ezt mondják... sajnos én ezt nem tudom elhinni.... egyáltalán nem hasonlítanak egymásra... vagy legalábbis szerintem... aztán ki tudja.. lehet, hogy csak én vagyok olyan vak, hogy ne vegyem észre a kettőjük közti hasonlóságot.. mondjuk nem is nagyon érdekel a dolog. Annyi a lényeg, hogy már nem hárman vagyunk hanem négyen.
A háremes megjegyzésem mosolyt váltott ki Idunából és ennek örültem, mert ez azt jelentette, hogy nem bántottam meg. Elég szemét dolog volt az Ő jelenlétében kérdezgetni Henricet, hogy miféle kalandjuk volt, de mindegy.. Már megtörtént ez ellen nem tudok semmit se csinálni... maximum akkor ha valami furcsa mágia segítségével vissza tudnék menni az időben, de ez számomra lehetetlen ugyanis csak egy fegyvermágus vagyok. Már éppen szóra nyitottam volna a számat mikor Iduna mondta, hogy pakoljuk le a cuccainkat aztán induljunk el egy városnéző körútra, illetve térjünk be valahova étkezés címszóval... azonban a kis nyikhaj megfenyegetett minket, hogy rajtunk tartja a szemét meg akkor nyúlhatunk a nővéréhez amikor túlnövünk rajta... Kicsit neveletlen egy ifjú... s ezek a mi utódaink... hova süllyed a világ...
- Jóformán az apád lehetnék töpszli... szóval egy kicsit fogd vissza magad, ha lehetséges. - mondtam morcosan majd Henricre pillantottam. - Szerinted hány éves lehet a törpe? - súgom oda neki úgy, hogy remélhetőleg a kis buzgómócsing ne hallja meg. Nincs kedvem ahhoz, hogy vitatkozzak egy gyermekkel. Ahhoz én már túl „öreg” vagyok....
- Tizenhárom, talán négy. - kapom meg a választ barátomtól. Nos, kicsit meglepett a válasza. Azt hittem, hogy fiatalabbra tippel, de ezek szerint nem... csak én lennék ilyen szűk látókörű?!
- Szerintem jó ha elmúlt kilenc, de aztán lehet, hogy több is... na mindegy... lényeg a lényegben, hogy idősebb vagyok nála szóval kikérem tőle a tiszteletet... - súgom még mindig morcosan. Tudom, hogy társaságban nem illik súgdolózni, de ezt most valahogy hidegen hagy. Meg valahogy nem szeretem ha a nálam fiatalabb egyedek fenyítgetnek vagy valami olyasmit próbálnak tenni. ~Közel nem élt át olyasmi tarumát mint én... nem volt lesántulva, nem halt meg az apja a szeme láttára az Ő hibájáól. Ha mégis akkor esetleg megengedem neki, hogy tegezzen... ha pedig nem akkor csak csituljon...~ gondoltam majd felhurcoltam a cuccaimat az említett szobáűba majd azzal a lendülettel ahogy ladobtam a cuccaimat fordultam is ki az ajtón. Nem akartam sokáig tartózkodni egy ilyen kis helyiségben. A végén még bezártság érzetem lesz és bepánikolok!
Az utca a bál miatt tele volt emberekkel. Nehezen, de azért biztosan törtem magamnak az utat néha amikor egy kisebb csoportba ütköztünk majd mikor megérkeztünk a kiválasztott vendéglőhöz széle mosolyra húzódott a szám, ugyanis szép hölgyek szuambáztak az asztalok körül. A fenekük és a mellük is a helyén volt.. kezdtem azt hinni, hogy ezt az egészet álmodom. Majd mikor rájöttem,h ogy nem álom hanem a valóság helyet foglaltam a többiek mellett és csak hallgattam amiről beszélgetenek. Nem akartam beleszólni mert a végén még hülyeséget mondok vagy kérdezek és akkor lecsesznek vagy valami ahhoz hasonló. Inkább úgy döntöttem,h ogy legeltettem a szemeimet a szép hölgyeken. Hát meg kell mondanom az igazat az államat úgy kellet kitámasztanom a bal kezemmel nehogy leszakadjon a helyéről olyan mellű nőt láttam... szép, nagy formás ellek, kivágott pólóó és előrehajolt... *___* Mint annak idején még hetvenhatban mikor Idunával találkoztam akkor láttam nőt utoljáűra ilyen téren... erre tessék összefuutok Idunával, Hennriccel meg ezzel a kis törpével na, meg persze a jó kis gádzsikkal!
Miután az összes nőt megnéztem magamnak és megkaptuk az italokat aikről nem is tudtam, hogy rendeltünk észrevettem, hogy kedves Henric barátom elvörösödött arcát simogatja és úgy ül le... ezt egy kicsit furcsáltam. Lehet, hogy túl sok nő van itt egyszerre vagy mi a francos frászkarika ütött bele?! Surprised

Na, mindegy nem foglalkoztam vele inkább nézegettem tovább a melleket. Azonban nem sokáig élvezhetem eme számomra adatott gyönyört, ugyanis éreztem, hogy valaki bökdös. Eleinte nem érdekelt azonban mikor már körülbelül fél perce bökdösött az a valaki elegem lett belőle és megnéztem, hogy ki az. Hát szegény szerencsétlen Henric volt az, aki egy olyan témát hozott fel, ami engem is iszonyatosan érdekelt.
- Hát figyelj... teljesen tanácstalan vagyok. Mindketten azt mondják, hogy igen, de nem hasonlítanak egymásra... szóval ki tudja.... szerinted mi lehet erre a megfelelő magyarázat? - kérdezek vissza majd ismét megpróbálok a formás cicik felé pillantani. Még egy perc se telt el mikor meghallottam Henric hangját ezért ismét felé fordítottam a fejemet.
- Különböző Apa talán, vagy különböző Anya, vagy különböző Anya és Apa... - kis szünet - bár akkor már nem is testvérek lennének. - jött rá, hogy túl gondolta a helyzetet - De tény, hogy valami sántit köztük. - fejezte be a mondani valóját. Ez egy kicsit elgondolkoztatott, de végül úgy döntöttem, hogy üsse kavics nem érdekel.
- Na, igen az biztos, hogy valami nincs rendbe velük... mindegy majd ha szemfülesek leszünk akkor lehet, hogy megtudunk pár dolgot míg egylégtérben vagyunk velük. - zártam le a témát majd ismét a női mellekre koncentráltam. Egyszer-kétszer lebuktam, hogy a hölgyeket nézem erőteljesen, de engem nem zavart. Sőt! Örültem is neki, hogy ilyen kilátásban lehet részem. Idunáék párbeszéde az egyik fülemen be a másikon pedig ki alapon működött. Valahogy a mellek és a popsik látványa jobban lekötött mint a bál meg a hasonlók. Nem tehetek róla ilyen vagyok.
Már egy ideje ismét csak a nőket bámultam mikor egy ismeretlen hangot hallottam a közvetlen közelemből. Nagyon meglepődtem, ugyanis eleinte azt hittem, hogy valami pincér jött oda aztán hallottam, hogy Ő is a bálról beszél... hát ezek csak az ilyen sz*rságokról tudnak diskurálni?!
- Elnézést a zavarásért! - lépett asztalunkhoz egy vörös hajú, kellemes küllemű fiatalember, az arcán széles, elnéző mosollyal. – Ne haragudjanak, jól hallottam, hogy az előbb a bálról volt szó? - kérdezősködött. Nos, mivel engem más dolog foglalkoztatott nem nagyon tudom, hogy mennyire beszéltek a többiek a bálról ezért inkább úgy döntöttem, hogy csöndbe maradok és figyelem az eseményeket. Nem nagyon tetszett nekem a férfi... nem tudom miért.. lehet azért mert túlságosan is úriember volt. Nem vagyok én hozzászokva az ilyesmihez. Nem úri családból származom. Tulajdonképpen azt se tudom, hogyan zajlik egy bál meg, hogy mi a fenét csinálnak ott. Engem kiskorom óta a mágia és egyéb ehhez kapcsolódó dolgok érdekelnek, illetve érdekeltek világéletemben.
- Ja... - válaszolt egyből a társaság legfiatalabb és jelenleg legélénkebb tagja. Csengő és vidám hangja mit sem változott az ismeretlen fiú miatt.
- Valóban így volt - toldotta meg illedelmesebben Gilbert szavait, és egyelőre nem kezdett az okítás mibenlétével foglalkozni. Arra ráér később is. - Talán valami gond van vele?- kérdezett vissza Iduna.
- Nem, igazán semmi - szabadkozott az idegen, majd rögtön folytatta is - Csupán megtisztelő, hogy az utazók is felfigyeltek rá. Tudják, kisváros vagyunk. De félre ne értsék, nem akarom önöket ledegradálni, mindössze nagy öröm számomra, hogy a bácsikám bálját ennyien megtisztelik.- Szavai őszintén hatottak, nem volt bennük semmi művi. Látszott, hogy tényleg örül ennek a fejleménynek.
G ilbert lepényhal alakja megmozdult az asztalon. Feltápászkodott, majd hátradőlt székében, halvány mosollyal arcán.
- Márha bejutunk, hehehe...- vigyorodott el és nézett a szintén, a megszokott viseleténél alábbadott ruházatot hordó Idunára. - ... ilyen ruhákban úgyis csavargónak néznek minket. - mondta ki nyugodt lélekkel. Azért ez engem egy kicsit sértett, de inkább lenyeltem amit mondani akartam mert a végén még beletaposok szegény gyermek lelkébe és akkor Iduna nekem esik. Inkább úgy döntöttem, hogy ismételten csak figyelem az eseményeket. Lehetséges, hogy a végén még mindent megoldanak nélkülem. Mondjuk nekem az csak jó... a lényeg az,h ogy ha valami balhé van akkor abban én is hadd vegyek részt! ._.
- Vélhetőleg ez a probléma megoldható. Mivel utazókkal ritkán találkozom, így felajánlhatom a segítségem. A bácsikám szereti a kalandokat, mert ezek ötletet adnak a beszédeihez. Tudják... ő itt a polgármester. - tette hozzá kissé zavartan, de ezután töretlen mosollyal folytatta. - Szóval mindben a segítségükre leszek, ha pár órára informálják a bácsikámat a többi városban történtekről. Remélem ez nem nagy kérés- mondta az új beszélgető partnerük. Engem valahogy hidegen hagyott ez az egész téma. Ha bejutunk minden tuti, ha nem akkor megyek tovább vándorolni. Most nem nagy cucc ez az egész. Tulajdonképpen sz*rtam bele, hogy miről beszélnek. Már a társaságot is kezdtem unni... vagy legalábbis a testvér párost. Mióta Gilbert megjelent mintha tojna a fejünkre Iduna... na, mindegy talán kibírom... ha meg nem azt úgyis észreveszik mert lelépek. ._.
A férfi töretlen mosollyal figyelte a fejleményeket, majd a megfelelő pillantban, mikor úgy tűnt mindent megbeszéltek ismét megszólalt.
- Ha önöknek sem gond foglaltatok önöknek szállást a város központhoz közel, hogy ezzel se legyen gondjuk és ha befejezték az étkezést szívesen körbevezetem önöket a városon. Érdemes körbejárni, hogy az esti mulatság közepette ne tévedjenek el. - Kedvessége megmaradt, úgy tűnt nem is céloz semmi szokatlanra. Átlagos ember, átlagos városban, kit csak a jószándék vezérel.
- Akkor menjünk! – pattant fel az asztalról Gilbert, feldöntve a székét, az asztalt elmozdítva a helyéről, és Henric finom italát az ölébe borítva. Engem meglepett ez az egész... az tuti, hogy ha engem öntött volna le azt nem úszta volna meg egy bocsánatkéréssel... Nem szeretem az olyanokat akik ennyivel letudnak valamit amiről ő tehet. Ha jobban odafigyelt volna nem történhetett volna meg ez az egész.
Egy szalvétát nyújtottam Henric felé hátha ezzel segíteni tudok neki. Ha nem akkor mindegy ha pedig igen akkor csak egyet bólintok majd elindulok Idunáék után, természetesen Henriccel az oldalamon.
Az utcákon hemzsegtek az emberek. Mindenki tette-vette magát, pakolásztak, minden bajuk volt. Nem nagyon értettem, hogy miére fel ez a nagy kapkodás... na, mindegy majd kiderül ha arra kerül a sor. Szótlanul követtem a társaságot és csak egyszer-kétszer pillantottam a tömegbe hátha látok valami érdekeset, de sajnos nem láttam semmi olyat ami felkelthette volna az érdeklődésemet.
- Kész unalom ez az egész... - morgom magam elé. Nagyon reménykedtem benne, hogy senki se hallotta meg.. a végén még azt hiszik, hogy dilis vagyok azért mert magamba beszélek. A lábaim már sajogtak a sok sétától, de nem akartam leülni mert a végén még elhagy engem a társaság és még azt se tudom, hogy hogyan juthatok vissza a cuccaimért. Most is csak annyit tudok, hogy valami szállás felé vettük az irányt ahol megpihenhetünk. Csak azt nem értem, hogy ennek mi értelme... mondjuk ahogyan Iduna szállását elnéztem elég kicsinek tűnt szóval lehet, hogy mégis jobb ötlet ezzel a pasassal tartani. Viszont ahogy haladtunk előre sajnos rá kellett jönnöm, hogy előbb a várost szeljük át és nézzük meg, hogy mi merre hány lépés. Ennek nem nagyon örültem mert azért pihentem volna minimum egy órát na mindegy... Ráadásul még azt se tudom, hogy hány óra van... körülbelül dél és egy óra körül lehetett, de ez is csak tipp volt a részemről.

- Mit jelentsen ez Idune nee-san? – háborodott fel a kisfiú - Míg én téged várlak, aggódók érted... te bepasizol, egyszerre két férfival... – túlzott a fiú, bár tény, hogy a féltékenységtől mindent elképzelnek az emberek - Milyen egy gátlástalan nő vagy te...
- Ne aggódj, az urakat nem mostanról ismerem. – tájékoztatta nevetetve a kisöccsét és ölelte át őt, hogy nyugodjon meg - Mindketten régi barátaim, nem többek. Igazam van? – fordult felénk, bár ötletem sem volt mit kellett volna mondanom.
Sokan mondták, hogy a két nem közt nincs barátság, így bizonytalan voltam én is, hogy a „barát” szót használta.
- Igazából nem is tudtam, hogy a városban vannak, a véletlen sodort össze minket. – tekintett le a testvérére - De mesélj, miért törted ki az ajtót?
- Hát... – a fiú változó arca most zavart mutatott - elég sokáig elvoltál és izgultam. És volt egy rossz előérzetem is. Szóval gondoltam megkereslek, nehogy valami bajba kerülj... – állt meg, majd ránk tekintett.
Úgy véltem, veszedelmes ragadozónak nézett minket, min hogy nem voltam több egy ártatlan vándornál, csak elmosolyodtam.
- Ha a fiúk felcuccoltak szerintem közösen körbejárhatnánk a várost. Úgy sincs jobb dolgunk, nem igaz?
- Rendben! – csodálkoztam, hogy ilyen könnyen elfogadta ezt - Menjünk beljebb... – sütötte le a fejét, majd nézett is ránk rögtön - De titeket figyellek, és ha egy ujjal is hozzámertek érni a nővéremhez, azt megbánjátok! Csak annak engedem meg, aki képes túlnőni rajtam! Szóval készüljetek fel! – voltak komolyak a szavai, bár egy kisfiú szájából ezek a mondatok nem hatottak olyan rémisztően.
- Jóformán az apád lehetnék töpszli... szóval egy kicsit fogd vissza magad, ha lehetséges. – nem tetszett Ibaraginak, hogy így szólt a fiú - Szerinted hány éves lehet ez a törpe? – kérdezett halkan engem.
- Tizenhárom, talán négy. – nem erőltettem meg magam, hogy bővebb választ adjak.
- Szerintem jó ha elmúlt kilenc, de aztán lehet, hogy több is... na mindegy... lényeg a lényegben, hogy idősebb vagyok nála szóval kikérem tőle a tiszteletet...
- Nos, ha ezen túl vagyunk, javaslom az urak cuccoljanak fel a szobába, hogy utána egy laktató ebéd mellett vitassuk meg a későbbieket. Úgy sincs jobb dolgunk, nem igaz? – mosolygott Idune és vezetett minket a lakásukba.
A kellemetlen kisöccse miatt, szólni nem mertem, nem hogy még a tekintettemmel a lány tenyérbe illő fenekét bámuljam, ahogy a lépcsőn haladt előttünk. Csak követtük őt és pakoltuk le a táskáinkat az egyik sarokba, majd indultunk is tovább egy étterembe.

Pihenésünkre egész jó helyet választott Idune, minthogy mindent látni véltem itt, mi egy tökéletes kapcsolatot elindíthatott volna. Romantikus környezett és szép lányok.
Bár járt a pincér az asztalunknál, én mégis magam mentem az italomért. A kiszolgáló nevetve fogadta a bókokat tőlem, a szép dalt, mit hirtelen róla írtam, de bármit tettem, nem volt elég és a végén rossz hírt közölt velem.
- Bocsánat, kedves vagy, de barátom van. – mosolygott, hogy ne haragudjak rá, de ez nem volt elég, hogy megállítsam a homlokom a pult fájának találkozásától.
- Értem. – emeltem fel a fejem, majd léptem jobbra eggyel – Szia, szép leány. – köszöntem a mellette állónak, de szemeiben harag tündökölt.
- Másodiknak jó lennék, mi? – szavait pofonjával kísérte és tessékelt el engem magától.
Az ujjai zsibbasztó nyomot hagytak az arcomon és kellett a hideg ital, hogy az érintet helyhez nyomva a poharat enyhítsem a szépséges lány érintésének fájdalmát, majd szívem törését, mit e két visszautasítás okozott.
Az pirosló arcomat simogatva ültem le az asztalhoz és néztem körbe köztünk.
Iduna és testvére egymással beszélgettek, miből keveset hallottam, de eltűnődve rajtuk kérdés merült fel bennem, majd felébresztve Ibaragit a felszolgáló lányok bámulásából, vontam be őt is az elmélkedésembe.
- Csak szerintem nem stimmel valami velük? – kérdeztem tőle halkabban.
-Hát figyelj... teljesen tanácstalan vagyok. Mindketten azt mondják, hogy igen, de nem hasonlítanak egymásra... – örültem, hogy nem csak nekem tűnt fel ez - szóval ki tudja.... szerinted mi lehet erre a megfelelő magyarázat?
- Különböző Apa talán, vagy különböző Anya, vagy különböző Anya és Apa... – álltam meg egy pillanatra, hogy elmémben is meghallgassam, hogy mit is mondtam - bár akkor már nem is testvérek lennének. - jöttem rá, hogy meg kellett volna állnom korábban - De tény, hogy valami sántít köztük.
- Na, igen az biztos, hogy valami nincs rendbe velük... mindegy, majd ha szemfülesek leszünk, akkor lehet, hogy megtudunk pár dolgot, míg egy légtérben vagyunk velük. – szólt, majd tért vissza a korábbi teendőjéhez.
Amint elfordult Ibaragi, újra kerestem a szerelmemet és meglátva őt a sarokban egy asztalnál, álltam is volna fel, azonban a tekintetével és a feje rázásával is jelezte nekem, hogy maradjak ülve, ne is menjek oda hozzá.
- Elnézést a zavarásért! – állt az asztalunkhoz egy fiú és kért kedvesen figyelmet magának - Ne haragudjanak, jól hallottam, hogy az előbb a bálról volt szó?
- Ja... – szólt a legneveltebb tag négyünk közül.
A fiú - ki érdeklődött vörös haja ellenére - elegánsan nézett ki és az öltönye zsebét még egy rózsavirág is díszítette, kellemesebb kisugárzást adva magának. Az arcára volt írva, hogy nem ilyen válaszra számított.
- Valóban így volt. Talán valami gond van vele? – úgy tűnt hasznát tudtuk venni Iduna képességének is.
- Nem, igazán semmi. – nem is lehetett más választ adni a lánynak - Csupán megtisztelő, hogy az utazók is felfigyeltek rá. Tudják, kisváros vagyunk. De félre ne értsék, nem akarom önöket ledegradálni, mindössze nagy öröm számomra, hogy a bácsikám bálját ennyien megtisztelik. – felvágósnak gondoltam hirtelenjében, de lehet, hogy csupán csak egyszerűen kedves volt velünk.
A jó első benyomás mindig megnyerő volt a lányok szemszögéből, és minthogy egy fiú nem sok mindent akarhat más fiúktól, úgy véltem Iduna lett számára szimpatikus.
- Megtisztelik? – kérdezet vissza kisebb mosollyal az arcán Gilbert - Már ha bejutunk, hehehe...- fordult a nővéréhez - ilyen ruhákban úgy is csavargónak néznek minket. - rajtam egy fehér ing volt, egy sötétebb nadrággal, így úgy véltem, egy egyszerűbb öltönynél nekem nem kell több.
- Vélhetőleg ez a probléma megoldható. Mivel utazókkal ritkán találkozom, így felajánlhatom a segítségem. A bácsikám szereti a kalandokat, mert ezek ötletet adnak a beszédeihez. Tudják... ő itt a polgármester. – úgy tűnt inkább magában tartotta volna ezt az információt - Szóval mindben a segítségükre leszek, ha pár órára informálják a bácsikámat a többi városban történtekről. Remélem ez nem nagy kérés.
- Aaaaaa... - nyújtotta meg hangját váratlanul a fiú - ha a saját ruhámban mehetek akkor nem lesz gond.
- Szerintem megoldjuk. Ha Gilbert nem akar megszabadulni a ruháitól, majd vele imitáljuk az út nehézségeit. – érződött a testvéri szeretett közöttük.
- Hahaha... A csomagomban van másik ruhám is, ha kíváncsi vagy rá Nee-san... bár azt Eryn-től kaptam, szóval nem éppen egy báli viselet, dee... sajnos megkövetelte hogy azt viseljem, minden fontosabb alkalomkor. – gyakorlatilag fogalmam se volt, hogy mit mondott, de be kellett vallanom magamnak, hogy nem is nagyon figyeltem a tartalmi mondanivalóját.
- Ha önöknek sem gond foglaltatok önöknek szállást a város központhoz közel, hogy ezzel se legyen gondjuk és ha befejezték az étkezést szívesen körbevezetem önöket a városon. Érdemes körbejárni, hogy az esti mulatság közepette ne tévedjenek el. – számomra inkább lett ijesztő, mint kedves, hogy ennyire foglalkozott velünk, de minthogy a kistestvér lelkesen állt fel a hideg folyadék terelte el a figyelmem, mi az ölembe borult.
- Hoppá, bocses...
- Ja, neked is... – akartam haragudni rá, de ilyen melegbe még jól is esett a hűsítő és pillanatok alatt el is múlt a dühöm felé, azonban nem lett szimpatikusabb nekem.

A város nézésünk nem volt unalmas és bár a holmijainkat is cipeltük magunkkal, én mégis élveztem a helyzetet. Tény, hogy nem figyeltem arra, mit a nemes fiú mondott az épületekről, de nem éreztem magam rosszul. Számtalan szerelmes pár sétált egymás mellett mosolyogva és hosszasan képzeltem el, hogy az este után már én sem leszek egyedül.

Idunya a napokban kérlek kápráztass el valami széppel! Kösszentyű ^^

(Nem tudom mennyire sikerül a kápráztatás, de igyekeztem mindent pótolni. ^^ Utólag is elnézést a késésért, és amiért ennyit várattunk téged! Emellett a postom utolsó bekezdését (IRL okok miatt) előre le nem egyeztetett módon megváltoztattam. Kérlek - ha megoldható - vigyél külön szálra, mert nem szeretném a többieket feltartani.
Előre is köszönöm a döntésed!)

Míg ő Gilbertet segítette fel, vagy legalábbis pátyolgatta volna, a fiú hallható kitörésbe kezdett ismerőseivel szemben. Iduna arcára értetlenség ült, majd az utolsó mondatnál elgondolkodott. Gilbert nem is tudja… igen, minden bizonnyal erről van szó, hiszen sosem beszélt a fiúnak arról, hogy hova került miután az anyja eladta és miken ment keresztül. Gátlástalan… igen, ez is benne van a pakliban, hiszen életben kell maradnia minden körülmény között. Így röpke zavarát takarva kedvesen elmosolyodott, majd átölelte öccsét.
- Ne aggódj. Az urak régi ismerőseim. Annak idején különböző helyzetekben futottunk össze, így most számomra is meglepő, hogy találkoztunk. Nem tudtam, hogy ők is itt vannak. – magyarázta kedvesen, majd elengedte a fiút és rátért arra a kérdésre, ami felett sehogy sem tudott elsiklani.
- De tőled magyarázatot várok: miért törted ripityára az ajtót? – habár hangja nem tűnt szigorúnak, sajnos benne már ott motoszkált a gondolat, hogy ezt velük fogják kifizettetni. Ami most veszélyes lesz, hiszen lassan nincs miből fizetniük.
- Hát... – vakargatta tarkóját zavarában - … elég sokáig elvoltál és izgultam. És volt egy rossz előérzetem is. Szóval gondoltam megkereslek, nehogy valami bajba kerülj...
Gilbert utolsó szavaihoz figyelmeztetőleg tekintett a két idegenre, akik láthatóan engedély nélkül tévedtek erre a területre. Mintha semmit sem számítana, hogy Iduna igenis ismeri őket. A többiek esetleges véleményezése felett egyszerűen elsiklott, és vérfagyasztóan veszélyes mosollyal szabott új irányt a társalgásnak.
- Nos, ha ezen túl vagyunk, javaslom az urak cuccoljanak fel a szobába, hogy utána egy laktató ebéd mellett vitassuk meg a későbbieket. Úgy sincs jobb dolgunk, nem igaz?
Nem tagadta, hogy részben békíteni akarta a fiúkat, ugyanakkor már az is belejátszott a dologba, hogy valóban éhessé vált ebben a nagy izgalomban. Gilbert és a többiek szavaira, inkább nem reagált semmit, jobban jár azzal, ha egy halvány mosolynál többre nem is fecsérli az idejét.

Miután a fiúk felpakoltak kíméletlenül terelte őket egy kellemes kis helyre, ahol vidám mosolyú felszolgálók szambáztak az asztalok között és ahol kebles pultoslány töltötte az italokat kolléganőjével együtt. Női szemmel nézve akadt néhány felszolgálófiú is akiken el lehet merengeni, de… és itt jött be Iduna szépérzéke, aminek értelmében a Mennyország sem tökéletes, az angyalokról nem is beszélve. Pontosan ezért neki elsődlegessé vált a hely árainak alacsonysága, mint a lányok, vagy a fiúk kinézete... na jó, a hely azért ötös skálán megérdemelt egy hármast.
Miután mindenki helyet foglalt, leadta a rendelését, vagy elment az italáért, úgy döntött feltesz egy égető kérdést, amiről még a városban hallott.
- Mit gondoltok, mit ünnepelnek ennyire? Úgy hallottam még valamiféle bált is rendeznek az éjszaka.
- Passz, de erre én is kíváncsi vagyok...- hajolt előre és könyökölt fel az asztalra Gilbert. - ... biztos csodálatos lesz!
A fiú boldogan vigyorgott Idune-ra, kinek arcára halvány mosoly kúszott. Szerette, mikor ilyennek látja őt.
- Csodálatos... csak kérdés, hogy nem leszünk-e túl feltűnőek? - rángatta meg játékosan Gilbert kissé szakadt öltözékét.
- Mi bajod ezzel? - vonta fel a szemöldökét értetlenül, majd halkan, ám egyre nagyobb boldogsággal nevetett fel - Volt már ennél rosszabb is.
- Ne légy bolond. Ezen a bálon nem sok minden fog történni, de ha információt és munkát akarunk, akkor új ruhák is kellenek. - szavai bár komolyak, mosolya töretlenül megmaradt és még mellé merényletet is forralt ellene. Csak a megfelelő alkalomra várt.

Közben hallotta és fel is figyelt Henric pofonjára, félszemmel figyelte, ahogy Ouka a többi pincérlányt nézegeti, de minderre már nem maradt reakciója. Gilbert szemmel láthatóan teljesen kisajátítja, ha fizikailag nem, akkor figyelmileg szeparálja el a többiektől. Mégiscsak a testvére, csoda lenne, ha nem folyamodna valamilyen fondorlathoz a célja eléréséhez.

- Újra a felső tízezer? - kérdezett vissza, egy pillanatra lesütve szemeit. Iduna ezt a momentumot választotta arra, hogy összeborzolja Gilbert haját.
- Áááá... – morgott miközben igazgatni kezdte a haját, mely sokkal borzoltabb volt az átlagosnál, ezzel még jobban hasonlított egy fecskefészekhez.
- Hát náluk csak megjelenés számít, mi? - kérdezett vissza egy csipetnyi iróniával hangjában. - Ahogyan a nőknek a szép ruhák és az ékszerek.
Gilbert huncutul vigyorgott, ahogy hamis szemekkel tekintett Idunára. A nő valóban nem tagadhatta, hogy hiányzott neki azaz életforma. A szép ruhák, a kellem ezernyi válfaja, az intrikák csendes kivitelezése… óh igen, már hiányzik neki az értelmiségi társaság, ahol csodás, festett álarcok sűrűjében elveszik a gyenge lélek és megvezettetik a bárgyú. Az örök törvények sosem változnak.
- Bajod van vele, hogy szeretem a szép dolgokat? - kérdezett halkan, színpadias felháborodással, ajka szegletében azzal a jól ismert, ravasz mosollyal. - Ha jól emlékszem te sem vetetted meg őket. Például az angyalkád egész szép...
Gilbert erre a kijelentésre hátradőlt székében.
- Bár nem éppen egy olyan démonhoz való, mint én - kérdőn széttárta a kezeit, miközben megcsóválta a fejét. - ... de az ellentétek vonzzák egymást.
Úgy tűnt a kérdéskör nem érintette mélyen, gúnyos vigyor ült ki arcára, majd hirtelen másfelé kapta azt. Iduna egy röpke fejfordulattal követte a tekintetet. A pincér egyenesen feléjük tartott.
- Megjött a kaja! – vidult fel gyerekes lelkesedéssel várva, hogy a rendelt ételek sebtiben eléjük kerüljenek és egy laza „Itadakimasu!” felkiáltással átadja magát az étel élvezetének. Ez nála annyit tett, hogy habzsolni kezdett, mit sem adva az eleganciára.
- Szintén jó étvágyat mindenkinek! – kívánt ő is, hogy legalább a nemesi neveltetés látszatát megőrizze.
Egy rövid ideig szeretettel figyelte testvérét és ágában sem volt rászólni. Így is eleget fognak szenvedni majd az elegánsabb körökben, feltéve, ha beengedik őket oda. Ez a gondolat kissé lehorgasztotta kedvét, ugyanakkor felszította akaratát. Elintézi valahogy, mindenképp. Ahogy lassan rágta a húst és a sült krumplit, megfordult fejében egy igen érdekes gondolat. Maga sem tudta megmondani miért, vagy hogyan, de mindenképp érdekesnek találta ezt a helyet.
- Engem azért érdekelne, hogy miféle város ez valójában. – morogta mintegy magának, összeszűkített szemekkel figyelve a bentlévőket, mintha valami sötét érzés telepedett volna rá.
- Egy idilli kis unalmas hely.
Gilbert egyhamar úgy terült el az asztalon akár egy lepényhal. Emellé még unott arccal bámult előre és úgy tűnt folytatja eszmefuttatását.
- Pont olyan ahol ...- itt hirtelen abbahagyta, nem fejezte be a mondandóját.
Iduna erősen sejtette, hogy valószínűleg azt akarta mondani: "felnőttem!". Erre inkább nem mondott semmit. Nem akarta faggatni a fiút, igyekezett bemagyarázni magának, hogy biztos csak levegő szorult belé és azért hallgatott el. Jó volt ezt hinni. Arcán nyoma sem látszott haragnak, vagy csalódottságnak, teljesen megbékélt már a történtekkel... látszólag mindenképp ez volt a helyzet. Ha többiek mondtak hozzá is fűztek valamit a dologhoz, ő nőiesen bólintott, rázta a fejét, vagy vállat rántott, mikor volt szükség. Szólni egyelőre nem akart többet.
A hirtelen beült, pillanatnyi csendet egy idegen hang szakította félbe, amihez erőteljes megjelenés is társult.
- Elnézést a zavarásért! - lépett asztalukhoz egy vörös hajú, kellemes küllemű fiatalember, az arcán széles, elnéző mosollyal. – Ne haragudjanak, jól hallottam, hogy az előbb a bálról volt szó?
A társaság ezt le sem tagadhatná, így Iduna is csak biccentett; valóban beszéltek erről a témáról (is).
- Ja... - válaszolt egyből a társaság legfiatalabb és jelenleg legélénkebb tagja. Csengő és vidám hangja mit sem változott az ismeretlen fiú miatt.
- Valóban így volt - toldotta meg illedelmesebben Gilbert szavait, és egyelőre nem kezdett az okítás mibenlétével foglalkozni. Arra ráér később is. - Talán valami gond van vele?
- Nem, igazán semmi - szabadkozott az idegen, majd rögtön folytatta is - Csupán megtisztelő, hogy az utazók is felfigyeltek rá. Tudják, kisváros vagyunk. De félre ne értsék, nem akarom önöket ledegradálni, mindössze nagy öröm számomra, hogy a bácsikám bálját ennyien megtisztelik.
Szavai őszintén hatottak, nem volt bennük semmi művi. Látszott, hogy tényleg örül ennek a fejleménynek.
- Megtisztelik?
Gilbert lepényhal alakja megmozdult az asztalon. Feltápászkodott, majd hátradőlt székében, halvány mosollyal arcán.
- Márha bejutunk, hehehe...- vigyorodott el és nézett a szintén, a megszokott viseleténél alábbadott ruházatott hordó Idunára. - ... ilyen ruhákban úgyis csavargónak néznek minket.

Iduna kedves mosolyt küldött a ruházatát leszóló fiúra, ami nem ígért semmi jót a későbbiekre. Legalábbis a bájos arc nála kész életveszélyt vezetett fel, ahol a megtorlás szinte adta magát a későbbiekben. Minden beszólást ezzel nyugtázott, ám mielőtt kinyithatta volna a száját, az idegen férfi halkan felnevetett.
- Vélhetőleg ez a probléma megoldható. Mivel utazókkal ritkán találkozom, így felajánlhatom a segítségem. A bácsikám szereti a kalandokat, mert ezek ötletet adnak a beszédeihez. Tudják... ő itt a polgármester. - tette hozzá kissé zavartan, de ezután töretlen mosollyal folytatta. - Szóval mindben a segítségükre leszek, ha pár órára informálják a bácsikámat a többi városban történtekről. Remélem ez nem nagy kérés.
Míg a többiek mérlegelték a helyzetet Gilbert láthatóan maga alá süllyedt. Iduna finoman a fiú vállára helyezte a kezét. Ismét csak sejtései lehettek a dologgal kapcsolatban, de Gilbert válaszát követően elegáns mosollyal fordult a férfi felé.
- Szerintem megoldjuk. Ha Gilbert nem akar megszabadulni a ruháitól, majd vele imitáljuk az út nehézségeit – szorongatta meg a fiú vállát kedvesen, mintegy elütve a ruha problémát.
- Hahaha...- nézett Idune felcsillanó szemeibe. A fiú arcára halvány vigyor ült ki, nem több és nem is kevesebb.
- A csomagomban van másik ruhám is, ha kíváncsi vagy rá Nee-san...- jegyezte meg cinikusan, majd megvakarta arcát - ... bár azt Eryn-től kaptam, szóval nem éppen egy báli viselet. De… sajnos megkövetelte, hogy azt viseljem, minden fontosabb alkalomkor.
Iduna tovább mosolygott, majd sokat sejtetően kacsintott a fiúra, töretlen örömmel közölve, némán: „ne aggódj, megoldjuk”.
A férfi töretlen mosollyal figyelte a fejleményeket, majd a megfelelő pillanatban, mikor úgy tűnt mindent megbeszéltek ismét megszólalt.
- Ha önöknek sem gond foglaltatok önöknek szállást a város központhoz közel, hogy ezzel se legyen gondjuk és ha befejezték az étkezést szívesen körbevezetem önöket a városon. Érdemes körbejárni, hogy az esti mulatság közepette ne tévedjenek el.
A férfi kedvessége megmaradt, úgy tűnt nem is céloz semmi szokatlanra. Átlagos ember, átlagos városban, kit csak a jószándék vezérel.
- Akkor menjünk! – pattant fel az asztalról Gilbert, feldöntve a székét, az asztalt elmozdítva a helyéről, és valaki finom italát az ölébe borítva. (itt valaki döntse el, ki vállalja ezt a terhet, és itt lehet még egy apró kis veszekedés)
- Hoppá, bocsesz...
Iduna és Ouka szinte egyszerre nyújtott szalvétát a szerencsétlenül járt Henric-nek, hogy valamennyire enyhítse a problémát, de tudta, hogy még felelni fog öccse óvatlansága miatt.

A városnézés egyöntetűen azzal kezdődött, hogy az előző szállásukat elhagyták és egy sokkal kényelmesebb, sokkal tágasabb hely reményében. A polgármester rokona nem fukarkodott a szavakkal, igyekezett mindent bemutatni, elmagyarázni és ugyanakkor mindenkire figyelni.
- Jól érzi magát? Ha gondolja kicsit megállhatunk pihenni. - intézte szavait Ibaragi-hoz, mikor látta, hogy a férfi enyhén szólva is kedvetlen. Mi tagadás, ő mindent megtett, hogy rendes idegenvezetőként viselkedjen.
A városi főtér, a szélesebb utcák, a nagyobb épületek... mindenhol a készülődés, az esti mulatság hangjai és színei nyertek teret. Iduna széles mosollyal szemlélt meg mindent, már-már minden díszítést, a városban található költők-írók mellszobrának neveit, karcolatait és felépítését is eszébe véste, és bár érezte, hogy ráférne egy lazító fürdő, lábai fáradhatatlanul vitték tovább, keze sérüléseivel dacolva fogta továbbra is táskáját. A pezsgés, a várakozó légkör... egyszerűen a lelkéig hatolt. Pedig kisváros, kissé zárkózott népekkel, de most... most a változás szele fújt.
És mindez olyan szinten megváltoztatta, hogy a nézelődés, az öröm, a hirtelen rátörő nyugalom egycsapásra eszébe juttatta, hogy valami nincs rendjén.
Az egyik ruházati bolt kirakatánál szemlélve a gyönyörű anyagokat, az egyszerű szabásokat, amikről pontosan tudta, hogy kiemelik és takarják ott, ahol kell, rá kellett jönnie a szörnyű tényre: valahol leszakadt a többiektől. Gondolataiban keresgélt, hátha a férfi megemlítette a szálloda nevét, de nem, nem történt ilyesmi. Egyáltalán... be sem mutatkozott! Akkor így kire hivatkozzon? A polgármester unokaöccsére? Ki tudja mennyi van belőle!
A hirtelen pánikon felülkerekedve, mélyeket lélegzett. Semmi baj, hiszen volt ő már egyedül, semmi gond, majd megtalálja őket, hiszen még látta, hogy jobbra mentek... vagy balra... netán a sarkon befordultak?!... semmi baj, mély levegő. Úgy is sok itt az ember, majd elboldogul.
Ennek örömére elindult egy "női-megérzés-vezette-irányba", amiről azt kell tudni, hogy ha valaki biztosan jobbra ment ez a hatodik érzék az ellenkező irányba terelte. Szóval szinte teljesen biztosan, csak még távolabb került a fiúktól.

Elnézést a hosszú várakozásért!

Négyes csapat: Nos a kedves fiú kinek később neve is kiderül - Ren - meg is mutatja azt a három nevezetességet amivel e kedves kis hely büszkélkedhet, a városban lévő strandot, a híres hidat mely 1000 kőből épült, és a magas templomot is mely a bál színhelyét fogja adni. Az idő elég gyorsan elhaladt feletettek, ideje vissza vonulni és elkezdeni készülődni a bálra. Ren úri emberként, elintézte hogy a szobában várjon titeket a ruhátok, valamint küld majd értetek egy kocsit is. Sajnos ő innen már nem tart veletek, mert ő már jóval korábban a templomban kell lennie. Ettől függetlenül jelezi majd érkezéseteket, és a sofőr tudni fog mindent. Tehát csak nyugodtan készüljetek el, este hétre megy értetek a sofőr és elvisz a bálhoz. A templom meseszépen van kivilágítva, színes szalagok között virágok bújnak meg, minden olyan mintha egy kastélyban lennétek. A bejáratott lámpák szegélyezik és a tömeg már áramlik befelé, ti még sem itt mentek be. Hátul hasonló módon minden fény árban úszik, de itt egy vastag vörös szőnyeg vezet a boltíves ajtóhoz. A fontosabb vendégek itt érkeznek és lépnek be, és immáron ti is ide tartoztok. Posztotok odáig tartson hogy elindultok a vörös szőnyegen!

Shou: A fiú ki előtted áll furán méregetni kezd és ahogy kérdőn megvakarja tarkóját meg látod tenyerén a Dragon Fang logóját. Nos itt az embered, nyugodtan jelezd neki ki vagy, és ő nagyon megörül neked. Elmondja hogy rég keres már, és örül hogy rád akadt, de indulnotok kell, sok mindent kell még megbeszélni. Utatok egy kis öltöny boltba vezet, ahol rögtön a pult mögé mentek, nem kell aggódni a tulaj egy Dragon Fanges ember, itt nyugodtan beszélhettek. Itt a fiú - Emerald - mesélni kezd, nos egyenlőre annyit tudtok biztosan hogy a keresett személy a bálon lesz. Azóta sikerült rájönni hogy igen kiterjedt szervezettel van kapcsolatba akit már a Tanács is rég keres. Valószínűleg nekik szállítja az infókat, de hogy miért nem tudni még. Tudjátok hogy ez a pasi sem piskóta ő maga is kémeket gyűjtött maga köré, hogy magát védje. A város teli van kémeivel, ez biztos, főleg pénzes emberekről van szó, de hogy miért még nem tudni. Egyértelműen készül valamire, a bolt tulajdonosától megtudjátok, hogy az utóbbi két hétben éjszaka többször is látta már amint hatalmas ládákat hoznak a városba, de nem tudja mi volt benne. De a hülye is látta nem akarták más orrára kötni. Több ember is megfordult, csuklyában, de az egyiket a járásról felismerte, a város bankárát, mivel ő kicsit sántít bal lábára. Ezt kérem párbeszédbe kidolgozni, és ha van ötleted kérdésed még akkor tedd fel nyugodtan. Az idő vészesen fogy tessék öltönyt ölteni és el indulni a bálra! Posztod idáig tartson!

Hajaj emberek mi történt? Nagyon szét estetek csapjatok a lovak közé!

Nos Szeptember 10. lezárom a küldetést abban az esetben ha nincs senkitől poszt. Aki ír marad aki nem automatikusan kikerül valamint komoly büntetésbe részesül.

Már nem várom el az összebeszélést, aki ír meg írja saját szemszögéből, használja a többieket NJK-nak.

- Ne! Ne! Ne! Ne… Ne... – visszhangzott a kiabálásom, miután egy újabb visszautasításba részesültem.
Felnézve az égre és kétségbeesetten kérdezve az eget, hogy miért történik ez velem, válaszul csak egy felettem elrepülő, egyszerű, kecses galamb hagyta szemem közt feldolgozott étkét, vált könnyebbé, hogy az arcomra ürített.
Ész nélkül kiabáltam, kértem segítséget, minthogy az állat ajándéka csípte a szemem, de be kellett látnom, hogy senki se akart segítséget adni egy piszkos képű fiúnak. Vakon szaladgáltam körbe-körbe, majd magamat vízbe fojtva tudtam kimosni szemem egy szökőkút tiszta vízében.
Miután végrehajtottam a műveletet, zárkóztam fel a többiekhez. A strand, mit elsőnek mutatott a fiú, szép volt, nem panaszkodtam, de nem bántam meg, hogy érkezésünk után nem sokkal tovább is álltunk. Mindenkinek volt párja itt, így esélyem se volt egy kapcsolat kialakítására, futni meg nem nagyon akartam az izmos testek elől, kik valószínű egy veréssel fenyegettek volna.
A neves híd is szép látvány volt, és mert nem hittem el, hogy ezer kőből épült, magamban számolni is kezdtem azokat. Majd a feléig eljutottam, azonban csak hamar női kacajok szökkentettek ki a számolásból. Megfordulva jól láttam, hogy rajtam nevettek, majd melegséget érezve a talpaimnál tűnt fel, hogy egy kis kutya egy fának nézett és megkönnyebbüléssel az arcán vizelt rám. Legszívesebben bele rúgtam volna, hogy repüljön messze tőlem, de a kis gazdája egy tizenéves kislány személyében sietett felém.
- Elnézést, Uram. Ne haragudjon. – emelte is fel az állatkáját, minek okán már nem csak a lábfejem, hanem az egész nadrágom is nedves lett – Úúú… elnézést. Ne haragudjon! Bocsánat. – úgy húzta össze a szemöldökét, mint aki egy pofont várt volna tőlem.
- Nincs semmi, túlélem. – szóltam, majd hangosat sóhajtottam.
Csak ennyit mondtam, a többi szavam nem lett volna kedves. A számoláshoz visszatérve, átkozva a kiskutyát jöttem rá, hogy nem tudtam, hol tartottam, azonban álltunk is tovább, hogy megtudjuk, hol lesz a bál, mire meghívtak minket.
A templom szinte az égig ért és már javában folytak a munkálatok körülötte. A vörös szőnyeget terítették épp le és állították fel a világítást is. Sokan voltak, nagy volt a nyüzsgés, így nem volt mit sokáig néznünk. Ren felénk fordult és szólt, menjünk vissza, ideje készülődnünk.

A szobáinkban az ágyakon a ruháink vártak ránk. Fekete nadrág, fehér ing, öltöny, nyakkendő. Cipőt is kaptunk, de azt nem volt okom cserélni, így maradt. Mindezek előtt fürödni mentem, minthogy az nem ártott nekem, sőt jól is esett, majd már az új ruhákba öltöztem fel. A nadrághoz nem kellett öv, az inget nem gyűrtem bele a nadrágba, szabadon lógott, az öltönyt pedig nem gomboltam össze. Nem akartam túl elegáns lenni, kényelmetlenül éreztem volna magam, így a nyakkendőt bár felvettem, azt sem szorítottam meg túlságosan, hogy ne fojtson meg engem. Talán azt lehetett volna mondani rám, hogy laza, vagy trehány, de így éreztem magam jól, ez ellen nem sok mindent lehetett tenni. A szobalánytól még elkértem a fekete hajgumiját, hogy azzal fogjam össze a dús hajam, de rakoncátlan tincseim még így is akadtak.
Jól néztem ki, tetszettem magamnak, így mikor elérkezett az idő és a mutató a hetes számhoz ért, mentem le a kocsihoz, mibe beülve már indultunk is a korábban látott templomhoz.
Az út csendben telt, talán túl kíváncsiak voltunk, így nem szóltunk, legalábbis hozzám nem szóltak a többiek. Örömmel láttam, hogy a nappal még javában folyt munkálatok mostanra már véget értek, és minden gond nélkül működött. A világítás mesébe illő volt, a hatalmas kaput virágokkal, szalagokkal díszítették és minden tárgy tiszta, fényes volt. Elfeledtem, hogy egy templomhoz érkeztünk és abba a hittben éltem tovább, hogy egy palotában lesz az ünnepség.
Nem értettem, hogy miért nem álltunk meg a bejáratnál, hisz mindenki ott ment be, de nem volt időm szólni, már kanyarodtunk is és egy hasonlóan szép látványhoz. Bár a szőnyeg itt talán vörösebb volt, de a tömeg mégis kisebb volt a hátsó bejáratnál.
A megállással jelezték, hogy szálljunk ki és ezzel csatlakoztunk a fontosabb vendégekhez.

Nos Henric neked megadatott az az megtisztelés hogy életed első küldetését soloban végzed el xD Ugyan is a többieket inaktívság miatt kirakom a küldetésből! Büntetésük másfél hónap jelentkezési tilalom ami MINDENRE érvényes!

Együtt száltok ki a kocsiból és mentek be a fényűző helységbe, ahol mindenki olyan mint valami kis király vagy kis királynő. Csillog villog minden a hatalmas teremben, melynek felét üveg mennyezet borítja csodálatos kilátást biztosítva a sötét égre. Lágy zene szól, sok sok gyönyörű lány mely mind ott árválkodik! Vesd bele magad az éjszakába, fess öltönyödben több lányt is levehetsz lábadról. A mulatság már javában tart amikor a polgár mester pohár köszöntöt kíván mondani! Postod itt érjen véget!

Egyszerre léptünk be a templomba, miután végig haladtunk a vörös szőnyegen. Bent a hatalmas teremben azonban rögtön lemaradtam a többiektől, majd vesztettem is őket szem elől, mi miatt nem aggódtam komolyabban. El voltam foglalva, hogy a mesébe illő csodaszép látványban gyönyörködjek. Minden csillogott, fénylett. Gyertyák sorakoztak az asztalokon, melyek lángjai bejárták az egész termet, melegséget, békét hozva ide. Bár használták a hatalmas, lelógó csillárt is, azonban a legnagyobb fényforrás nem az volt, hanem a Hold, minek fénye egészen hozzánk elért, minthogy a mennyezet fele üvegből volt kialakítva ezzel elénk tárva a csillagokat.
Miután feleszméltem, rögtön visszaestem a gyönyörködésben, azonban már másra, másokon pihentettem a szemeimet. Körülöttem királynők, hercegnők mászkáltak, táncoltak, vagy épp beszélgettek egymással. Szépsége mindnek lenyűgöző volt, nem volt kivétel! Remegő lábbal vonszoltam el magam a pultig, minthogy nyelvem száradni, a torkom kaparni kezdett. Nem voltam felkészülve erre, hisz csodákban már rég nem hittem, azonban itt teljesedett be ebbe a pillanatban egy álmom, minek nem kicsit örültem. Örömöm ellenére, azonban izgulni is kezdtem. Mit tegyek most? Hol kezdjem?
A pultnál leültem, majd kértem italt és az öltönyöm zsebéből elővettem könyvem, mit korábbi sétánk közben sikerült vásárolnom. Peter Worker: A nőkről. Korábban belenéztem és a tartalomból olvasva, emlékeztem, hogy van egy tökéletes fejezet benne a jelen helyzetemre.
– Kedves olvasó, örülök, hogy eljutott eddig a fejezetig. Ez azt jelenti, hogy rászánta magát és társasági szintre lépett. Elméletileg most egy bárban, egy kocsmában, vagy egy rendezvényen van. Pontosan - bólogattam hevesen – Remek! Akkor kezdjünk is bele! Nos, a nő társas lény. Ilyen helyekre nem jár egyedül, ha úgy tetszik, akkor mondhatjuk, falkákat alkotnak. Sosincsenek egyedül, ezt jó, ha megjegyzi. - körbenézve valóban nem láttam egyedül álló nőt – Kisebb csoportokban szemlélik áldozatukat. Olyanok, mint a nagy réti sasok, szemlélnek, majd kegyetlenül csapnak le, hisz nincs olyan bátor emberfia, ki hozzájuk merne szólni. Ha mégis akadna egy és megszólítaná egyiküket, akkor a „maradék” idegesítő vinnyogásba, kacarászásba kezdene és kezdődne a kibeszélés, mi nem kicsit hozná zavarba emberünket. Ismerős. - sóhajtottam – Ennek elkerülésére több megoldás is van, de talán a legegyszerűbb, hogy kiválasztva, kinél esélyünk is lehet annak útját álljuk a mosdóba vezető úton és ott kezdünk el vele beszélgetni. Teszünk rá jó első benyomást. - néztem fel, kerestem a lányt - Miközben szemléli a lányt, arról ne felejtkezzen el, hogy ezen az úton sem lesz egyedül a kiválasztott, hisz a női mosdókban Lányevőszázlábúnyolclábúak tanyáznak, kik falják a lányokat, ha azok egyedül lépnek be a helyiségben. A Zoknifalómanók nagyobb testvéreik, ha így tetszik. És hogy mik a Zoknifalómanók? Remek kérdés! Erre a könyv végi mellékletben tökéletes leírást talál. - lapoztam a végére – Zoknifalómanó: A Zoknifalómanók kisebb, mágikus lények, azonban többet nem tudnak róluk. Hogy néznek ki? Még senki sem látott egyet sem, azonban biztosan állítják, hogy léteznek és helyük a mosógépek egy zugában található. Hisz gondoljon bele. A mosógépbe párosával teszi a zokninak, miért ne úgy tenné, egyszerre vette le lábáról azokat. Azonban kivenni már páratlanul veszi, nem találja többé párját a zoknijának. Ezek a Zoknifalómanók. Az emberiség legkisebb gonosztevői, azonban sokaságuk lenyűgöző, hatalomra fognak jutni! Állítják páran. - lapoztam vissza a könyvben – Hajrá, állja útját kiválasztottjának!
Felállva a székről néztem körbe és láttam meg két szépséget, kik az említett úton jártak, a mosdó felé haladtak. Egyiküknek hosszú fekete haja volt. Férfiszemmel nézve rózsaszín, hosszú ruhát viselt, a bokái sem látszódtak. A másiknak rövidebb barna haja és alakja teltebb volt barátnőjétől, ami engem nem zavart, sőt még jobban tetszett is nekem. Döntöttem. Ő kellett nekem. Kocogtam, hogy utol tudjam érni őket.
– Állj! Mit csinálsz?! Állj már meg! - lassítottam majd, mint parancsolták nem mentem tovább – Miért? A lányok két okból járnak mosdóba ilyenkor. Vagy valóban fontos dolguk van ott, vagy csúnyának érzik magukat és a tükrökben igazítják sminkjüket. Apróságoknak tűnnek, de egyikben sem jó megakadályozni őket. Ha útjukban állnál, vagy előtted pisilnék össze magukat, vagy nem figyelnének rád, gondolataik azon járnának, hogy hogy néznek ki most valójában. Várjál még! Légy türelmes! Várd meg, míg kijönnek. Értem.
Vártam, türelmes voltam, majd hogy kiléptek léptem is a lányok elé, a lány elé, kit magamnak akartam.
– Elnézést. - szóltam, majd hogy szemembe nézett ijedtem meg. Nem tőle, hisz semmi félelmetes nem volt benne, hanem az érzéstől, mi maga alá kerített. Szerelmes lettem!
– Igen? - mosolygott rám, hangja kedves volt.
– Szépen nézel ki. - hangom remegett.
– Valóban? - csak bólogattam – Köszönöm, azt hiszem. - nevetett.
– Szabad egy táncra? - lettem valamelyest határozottabb.
– Azt asztalnál leszünk. - fogta meg barátnője vállát – És reméljük hozzánk is jön egy hasonló szépfiú. - mondta és hagyott kettesbe minket.
Hogy szépfiúnak nevezett, kicsit zavarban lettem és remegő kezem nyújtottam a lánynak.
– Henric vagyok.
– Andrea. - mosolygott és helyezte tenyerét az enyémbe – Helyes vagy. - kuncogott.
Még nem kaptam ilyen visszajelzést, minek okát nem értettem. Jól néztem ki? Talán. Az öltöny. Biztos hogy az, mert én nem tettem semmi különbet, mint máskor.
– Örülök, hogy segíthettem.
A táncunk egyszerű volt. Ő a vállam, én a derekát fogtam. Nem ugráltunk, a halk zene nem olyan volt, mire ugrálni kellett és olyan táncra egyébként sem hívtam volna. Arcát a mellkasomon pihentette. Nem értettem, hogy miért nem zavarta dobogó szívem, mert úgy éreztem, az legszívesebben áttörte volna bordáimat, úgy verte a mellkasom.
– Hogy érzed magad? Üljünk le? - kérdeztem, aggódtam, hogy túl nagy volt a csend köztünk.
– Nem, nem kell. Jó itt. - nézett fel rám – És merről jöttél Henric?
– Hogy merről? - kérdeztem vissza – Messziről. Legegyszerűbben így lehetne megfogalmazni. - folytattam volna, azonban a zene megállt és készülődés hangját hallottuk a mikrofonban.
– Mi történik?
– Beszéd, azt hiszem. - csak tippeltem.
– Igen, az a polgármester.

Sajnos az a helyzet hogy egy aprócska módosítást kénytelen vagyok eszközölni, mert máskülönben nem tudom végig vinni a küldetést.

Nos a polgár mester beszéde szokásos szöveg melyben elmondja mennyire örül, hogy ennyien eljöttek s mindenkinek jó szórakozást kíván. A beszéd után természetes folytatódik a bál, és az áll arcok újra fel kerülnek. Partnered a gyönyörű lány tánc közben némi szünetet kér egy kis frissítőre, de az asztalnál s megjelenik egy magas fess fiatal férfi. Jó modorú és amikor le emeli áll arcát nagyon hasonlít a leánykára. Kiderül hogy testvérek, de a fiú nagyon gyanakvó, beszélgetésük furcsa szó esik egy bizonyos személyről, bátya arról kérdezgeti látta e a lány, de ő nemet mond s kedvesen próbálja nyugtatni hogy semmi baj nem lesz. A fiú ettől nem nyugszik meg de újra magatokra hagy, mivel némi falatra van szüksége a szemközti asztaltól. Rá kérdezhetsz miről is van szó, a lány elmondja neked hogy nem olyan régen meg kérték a kezét de ő nemet mondott. Ám a kérő Piere azóta sem adta fel, szó szerint már üldözi őt, folyton zaklatja fenyegetéssel hogy ha nem jön hozzá magától erőszakkal szerzi meg. Mivel szüleik már eltávoztak bátyának már csak ő van és nagyon félti mindentől, hiába csak tizenhét éves de sokkal érettebb ennél hiszen ő vezeti immáron az egész családi vállalatot.
Nos az után újra visszaindultok táncolni de alig kezdetek bele, már is egy forgó tánc alakul ki, hol a partnerek gyorsan cserélődnek. Posztod eddig tartson!

A polgármester beszéde nem volt hosszú, csupán csak elmondta, mit ilyenkor el kellett. Örült a tömegnek és sok jót kívánt nekünk az estéhez. Miután a beszéd utáni taps véget ért, a zene újra szólt. Álarc került sokakra és folytatódott a tánc, mi félbeszakadt az imént.
Én Andrea derekára tettem tenyereimet és nem engedtem őt, ő pedig továbbra se ellenkezett.
– Szóval Henric, merről is jöttél? - kérdésével kezdődött beszélgetésünk második felvonása.
– Egy nem ismert, szinte névtelen faluból. – mosolyogtam.
– És miért jöttél el? A szüleid?
– Nevelt gyerek vagyok én, szüleim, hát nem igazán vannak.
– Értem. - lett szomorú a tekintete – Sajnálom.
– Nem kell.
Hogy lenéztem rá, a lány arcán halvány pír jelent meg. Hirtelen a földet nézte, majd kért egy kis szünetet és kísértem az asztalhoz. A kezemet nem engedte.
Amint a frissítőért nyúlt, mellénk egy férfiú állt. Magas volt és arcán ismerős vonásokat véltem felfedezni, amint leemelte álarcát. Ruházatával ő se különösebben foglalkozott, látszott nem törődött vele, hogy ingjén minden ránc eltűnjön.
– Minden rendben van? - kérdése közben lépett közelebb Andreához.
– Nincs gond. Minden rendben van. - hogy minden probléma nélkül válaszolt neki, következtettem, hogy ismerte őt, talán rokonok, testvérek lehettek.
– Biztos?
– Igen. Ne aggódj. - mosolyával nyugtatta meg a fiút, ki nem tűnt idősebbnek tőlem.
– Ő sem jelent meg?
- Nem láttam még.
– Rendben. - sóhajtott nagyot, majd nézett végig rajtam.
Nem tudtam szóljak e, köszönjek neki, de igazából reagálni se volt időm, minthogy fordult is vissza lányhoz.
– Nem lesz semmi bajom! – lett határozottabb Andrea, de szavai nem különösebben hatották meg a fiút.
Az aggódó társaságunk vonakodva állt tovább és falatozott a szemközti asztalnál.
– Ő ki volt? - fordultam a kérdezetthez.
– A bátyám. Aggódó természet.
– És most miért kell aggódni?
– Semmi, semmi komoly. - válasza nem volt őszinte és húzott is volna magával vissza a terem közepére, de én álltam, nem léptem vele. Karjaink kinyúltak és fordult vissza, hogy miért nem megyek vele.
– Miért kell aggódni? - kérdeztem újra.
Nem fenyegetésnek szántam a kérdésem, egyszerűen csak érdekelt.
– Kíváncsi vagy? - kérdésére csak bólintottam – Hát legyen. - lépett vissza hozzám – Remélem, nem futsz el.
– Miért futnék?
- Csak hallgass. - tartott kis szünetet – Nem rég megkérték a kezem. - ha lett volna szék a közelbe arra le kellett volna ülnöm, fogásom akaratlanul is erősebb lett – De nemet mondtam.
– Nemet?
– Igen, azonban… azonban nagyon akar magának és nem fogadta el válaszom.
– És itt van most? - vettem át a bátyja szerepét.
– Nem láttam még, de ne legyél te is olyan, mint a bátyám. Eleget aggódig ő is Pierre miatt, pedig a vállalkozás vezetése is az ő vállát nyomja és még csak tizenhét éves. - szavai végén szemei fényleni kezdtek, könnyezés előtt állt.
– Vállalkozás? - kérdeztem vissza.
– Családi vállalkozás, azonban már nem élnek a szüleink, így ő vette át a vezető szerepet.
– Értem. - nem mondtam többet, nem tudtam mit, csupán csak néztem őt.
– Nos, kedves Henric. Te hallottad a mostani életem, de én még mindig semmit sem tudok rólad. - arcát törölve húzta mosolyra a száját – Te jössz.
– Én? - kérdésemre hevesen bólogatott – Engem majd későbbre hagyjunk. Ma este te leszel a főszereplő. – léptem el mellette és most megcserélve magunkat az iménti szituációba húztam én őt magammal.
– Ó ezt még meg fogod bánni. - nevetett fel, de nem tudtam, hogy mire gondolt, míg nem a terem közepén majd mindenki egyszerre lépett.
– Ó jaj, menjünk.
– Maradsz. - kacagott rajtam, majd kezdődött a tánc és pár forgás után lett egy újabb partnerem.
Nem akartam elengedni őt, hisz szerelmes lettem, de a tánc ezt követelte.

Nos a társas tánc két sarkalatos pontból áll. Első hatalmas a tömeg, kettő mindenki mindenkivel kapcsolatba kerül. Egyik pillanatban Andrea mellett van másik pillanatban veled, majd újra szét válva egy újabb gyönyörűséget kapsz magadhoz, ám nem téveszted szem elöl. Az ütem viszont egyre gyorsabb és gyorsabb lesz, míg nem már nem vagy képes tovább szemmel tartani a lányt s ő eltűnik. Nagyjából még őt percig tart a zene majd, hirtelen az egyik kisebb csillár lesik, de te az útolsó pillanatban pont elkapod és megmented ezzel a jó népet. Jutalmad gratuláció és taps, ám Andreának hűlt nyoma, keresed kajtatod, jó ideiig bolyongsz a tömegben, össze össze téveszted valakivel de sehol nincs. Ekkor megjelenik bátya halálra rémült arccal.
- Hol a húgom? - esik neked. - Veled volt nem? Vele táncoltál? Hol van most? - hangjából kihallani a félelemet is.
Nos postod eddig tartson!

A tánc egyszerű volt. Úri ember lévén már korábbról tudtam a lépéseket, azonban sokat segített, hogy a lányra hagytam az irányítást. Jobbnak láttam, ha ő vezet engem és nem én őt.
Egyik tenyerem a derekán pihent, míg a másikkal a kezét tartottam. Lassúak voltunk és féltem valamiért. Mit egy néhány perccel ezelőtt mondott nekem, az nem volt jó, nem tudtam úgy nézni rá, hogy nem lesz baj.
- Mi a… ? – csodálkoztam, hogy eltávolodott tőlem, majd lepődtem meg még jobban, hogy egy másik partnerem lett.
A tánc miatt volt mindez kellett rájönnöm és ugyanakkor máskor rég szerelembe estem volna a lányba, ki a karjaim közé került, most mégsem éreztem belül semmit sem. Andreát kerestem a szemeimmel és láttam meg őt egy partnerrel a kör közepén. Féltékeny lettem a fiúra, éreztem, hogy remegni és izzadni kezdett a kezem, de nem lehettem dühös, hisz ez csak egy tánc volt. Sóhajtottam, majd egy fordulást követően került elém egy másik lány. Rá se néztem, egy újabb pár, minek okán még távolabb kerültem Andrától. Aggódtam, magam mellett akartam tudni őt, miközben a tánc újabb ritmusba lépett. Botladoztam és kellett a lábaimra figyelnem, hogy ne okozzak fennakadást. Felnézve már nem láttam őt.
- Hol van? – kérdeztem hangosan magamtól.
- Ki? – kérdezett vissza a lány, kivel voltam.
- Ö. Semmi, bocsánat. – ráztam a fejem, elfelejtkeztem róla, hogy nem egyedül voltam.
A táncolókat figyeltem, szinte rá se néztem a partneremre, majd egy hangosabb kiabálás terelte el a figyelmem és lehetett hallani, hogy a csillár hangos csörömpölésbe kezdett. Zuhanni kezdett a magasból a gyönyörű csillár, mi pont a táncolók fejei felett volt. Nem volt idő szaladni, ki próbált is, az csak a másikba futott bele. Elengedtem a lányt, taszítottam is talán rajta egy kicsit, majd a mennyezet felé fordulva emeltem a kezem és használtam a mágiámat.
Erőlökés. Nem tudtam irányítani a tárgyat, ahhoz túl nehéz volt. Taszítottam rajta egyet, mi pont arra volt elég, hogy megálljon egy pillanatra a levegőbe, majd zuhant tovább, de már csak pár méterről. Nem ugrottam el alóla, nagy volt, a csillár váza között pont elfért a testem. A törött részei vágták a lábaimat, de nem fájlaltam azokat. Most legalábbis nem, más járt a fejemben. Andrea.
Kilépve a törmelékekből, rögtön keresni is kezdtem őt, azonban hangos tapsolás terelte a figyelmet és jöttem rá, gratuláltak nekem. A vállamat paskolták, egy fiatal nő még egy puszit is ajándékozott az arcomra, de nem érdekelt. Andreát akartam, de nem volt sehol. Löktem magamtól a hálálkodó embereket, de mit sem értem egyedül a tömeg ellen.
Megtaláltam őt. Az alkat, a ruha pont ugyanaz volt, de amint felém fordult, nem Andrea nézett vissza rám.
- A fenébe már. Hol vagy? – remegett a hangom – Andrea! – kiabáltam a nevét, majd egy kéz fogta az ingemet és rántott magával.
- Hol a húgom? – ismerős hang szólt hozzám - Veled volt nem? Vele táncoltál? Hol van most?
- Nem tudom. Nem tudom. Őt keressem. A tánc közben eltűnt. Nem találom.

Andrea eltűnt, és testvére felettébb hamar ideges lesz. Együtt folytatjátok a keresést, am most nem adok instrukciókat. Hatalmas az épület melyben vagytok, bőven van hová mennetek. A lányt nem találjatok meg, volt egy szép virágos dísze és egy pindurka kézi táska amit valahol meg találtok /különböző helyeken/ Posztod azzal érjen véget hogy egy nyitott ablakot láttok, melyen egy pindurka anyagdarab van, Andrea ruhájából. Amit a külön szeretnék kérni, hogy posztodban írj párbeszéde a testvérkével.

Amit itt főként nézni fogok hogy a keresés és párbeszéd milyen, valamint a helyek ahol át haladtok! Magánküldetés: Lelkek bálja (Arashy Iduna, Gilbert Barker, Shouki Sheiji, Henric Hex, Ibaragi Soutetsu, Ilaszior) Petermunka

Magánküldetés: Lelkek bálja (Arashy Iduna, Gilbert Barker, Shouki Sheiji, Henric Hex, Ibaragi Soutetsu, Ilaszior) Petermunka

– Gyere! - rántott magával a tömegből – Gyere már! - nem tetszett neki, hogy húznia kellett maga után. Magamtól is mentem volna, de meg voltam illetődve még a letámadását illetően.
– Megyek már.
- Keressük őt!
– Gondoltam. - nem voltam ostoba és nem akartam máris magára hagyni Őt.
– Hé, hé, hé. - fordított magával szembe – Ha nem lesz meg, kettétöröm a derekad. - látszott rajta, hogy őszintén gondolta, mit mondott.
– Rajta vagyok az ügyön. - nem voltam, hisz mögötte álltam, de rajta akartam lenni.
– Ajánlom is. - dühösen nézett rám és jól tudtam, csak azért voltam még mellette, mert a kettő több, mint az egy, ha a keresők számát nézzük.
A bálteremből kikecmeregve asztalok sokaságát kellett kerülgetnünk. Minden lányt megnéztem magamnak, hogy véletlenül se haladjak el Andrea mellett. Bár úgy gondoltam, hogy szerelmemet ezer közül is felismerném, most mégis szőke és háromszor nagyobb lányokat is megszólítottam, hogy biztos nem ő volt e egyikük. Kétségbe voltam esve és aggódtam. Helyzetemen az aggódó báty jelenléte sem segítette. Nem volt most semmi, mi megnyugtathatott volna engem, kivéve persze magát Andreát.
Futottunk, még egy pincérnek a tálcáját is felborítottam a biztos helyzetéből, de nem érdekelt, siettem és bocsánatot sem kértem. Sőt, még felháborodva is fel voltam egy pillanatra, hogy az utamba került.
Pillanatok alatt az aggódás azon fázisába érkeztem, hogy magamat kezdtem el hibáztatni. Tán, hogy Andrea Bátyja is engem okolt, így ragadt rám valami abból.
– Erre! - követtem őt, azonban az utolsó asztal túl hosszú volt, hogy megkerüljem azt, így átugorva felette rántottam magammal a lepedőt és már csak a szitkozódó kiabálásokat hallottam utánunk. Az édesanyámat nem egy páran vették a szájukra, de nem fordultam vissza, hogy elnézést kérjek.
A sok asztalt elhagyva kisebb helyiségekkel találtuk szemben magunkat. Öltözők és egyéb kisebb szobák voltak itt, a személyzeti részleghez érkeztünk. Felváltva nyitottunk be a szobákba, majd egy helyen zavartan zártam vissza az ajtót, minthogy egy turbékoló párra nyitottam rá. Kellemetlen érzés lett úrrá rajtam ekkor, mintha zavart éreztem volna az erőben és nyitottam vissza rájuk. Bár megszóltak ezért, jobban szemügyre véve őket, látszott, hogy nem szerelemből csinálták, mit csináltak. Sok pénze lehetett a férfinak és csóválva a fejem hagytam magukra őket.
– Ha nem lesz meg…
– Meglesz.
– Honnan tudod? Mindvégig vigyáztam rá. Most meg… jöttél te.
– Én? - csodálkoztam – Csak táncoltunk, semmi rosszat nem tettem. - gondoltam át a történéseket. Eszem ágában sem volt ártani neki, elengedni sem akartam.
– Most még sincs sehol.
Nem miattam, legalábbis reméltem, a férfira gondoltam, ki el akarta jegyezni őt valamikor. Vagy nem jött rá, vagy nem érdekelte, hogy szerelmük csupán csak plátói volt. Átkoztam ezért érte és dühömben vertem volna meg, de ahhoz előbb meg kellett találnunk, így folytattuk a szobák nyitogatását.
Egy – egy ajtót igencsak indulatosan nyitottam ki, mik zárva voltak, azokhoz pedig a mágiámat használtam és löktem a rajtuk, hogy nyíljanak ki előttem. Bár gondolkodásom minősége sokat esett ezekben a percekben, mégse ostobán a vállammal vetődtem neki a fáknak. Az utolsó szobákban sem voltak és míg Andrea bátyja újra végig járta az egészet, én a hatalmas teraszra léptem ki.
Hűvösebb volt már az idő kint, így összekulcsoltam a karom magam előtt, de nem sokat ért most ez. Sötét volt, de a lámpáknak erős fényeik voltak. Az erkély széléhez mentem és néztem az elém kerülő parkra. A fák gondosan voltak ápolva, szabálytalanul ültették őket, még egy csodás tó is volt itt, majd kisebb épületekre terelődött a figyelmem és a nagyobb templomra a park végén.
–Hol lehetsz?
A filmek végén, miket a lakrima-televíziókon szoktak vetíteni, a megkeseredett, szerencsétlen emberek ilyenkor mindig az ilyen helyekre szokták vinni a „mennyasszonyukat”, hogy egy papot kényszerítve össze legyenek adva. Több sem kellett nekem a gondolatnál és ugrottam le, vetettem magam a mélybe. Külső szemmel úgy tűnhetett, hogy öngyilkos akartam lenni, de menet közben könnyítettem a testem a mágiámnak köszönhetően és mielőtt földet értem volna, löktem magam el, hogy a több méter helyet, csupán csak két – három métert zuhanjak. Bár lábaim megérezték az esést és össze is görnyedtem egy pillanatra, nem bántam, mit tettem.
– Megérte. - gondoltam bele, hogy mennyi ideig tarthatott volna görbe menni az épületen, hogy leérjek.
Elkezdtem futni a templom irányába, lépéseim majdhogynem visszhangoztak itt. Futásom közben elképzeltem, miként berontok a templom termébe és ahogy a tüdőm engedi, úgy kiabálom. Tiltakozom!

» Ouka (Ibaragi Soutetsu) és Arashy Iduna játéka
» Leülhetek melléd? [Arashy Iduna, Henric Hex és Geraud]
» Magánküldetés: Ébredő fenyegetés (Ibaragi Soutetsu, Thrin, Geraud)
» Szemet szemért - Magánküldetés [Max Deluise, Gilbert Barker és Angel Flyer számára]
» Magánküldetés: Egy veszélyes nap (Shouki Sheiji, Dead Shadorick, Elizabeth Colmen)