Magánküldetés: Egy veszélyes nap (Shouki Sheiji, Dead Shadorick, Elizabeth Colmen)

Cím: Egy veszélyes nap

Rang: D

Leírás:
Shou: Felfedezel egy igen csak érdekes küldetést Onibusban, és mivel nincs messze el is vállalod, de ez nem a te napod, hiszen sietned kell a vonathoz hogy elérd mert a következő négy óra múlva megy. Peched van, mert rohanvást még a céh előtt egy lányba botlasz, pontosabban elgázolod. Szegénynek menthetetlenül kimegy bokája, szép fel adag azonnal, szegényke így nem tud munkát keresni és igen csak hangosan korog a gyomra. Shou nem hagyhatod ott, kiváltképp hogy neked hála, ha találna is munkát magának akkor sem tudná már elvégezni! Szóval tessék magaddal vinni a munkára és pátyolgatni! Postotok addig tartson hogy elérkeztek a címre!
Elizabeth: te éppen a Quatro Cerberus céh háza előtt jársz, munkát keresel amikor bele botlasz Shouba, sajnos viszont esés közben ki megy a bokád, és ez a kedves fiatal ember segít neked közlekedni, és mivel épp munkát keresetél valamint miattA ment ki a bokád is, felajánlja hogy segít neked, oldjátok meg együtt a munkát. Na hát egy ilyen sármos fiatal embert, igen csak nehéz vissza utasítani, különösen ha a karjaiba cipel egészen a vonat párnás székéig!
Postotok addig tartson hogy elértek a címig!
Dead: Mestered hívat, igen csak morgós kedvében van szóval vigyázz vele!
- Munkám van a számodra Dead, sőt inkább egy kis ki kapcsolódás! - teszi hozzá röhögve - Azt akarom hogy tüntess el néhány kis patkányt az utunkból! - mondja ki. - Ezek a rohadt legális céhek egyre jobban elszaporodnak, és a múlt héten is ... - itt hajába túr - azok a kis férgek elkapták az egyik megbízónkat és mondanom se kell a sitről már nem fizet nekünk... mostanában igen csak elszaporodtak, mindenhol ott vannak, és most már elegem van! - csap az asztalra. - Ki irtom az össze kis patkányt! - mostanra már üvölt a dühtől. Te megnyugtathatod hogy őt, természetesen mindet ki irtjátok, de erre ő csak legyint.
- Egyenlőre ezt a kettőt taposd el! - és eléd dob két fényképet - Utolsó értesüléseink szerint Onibusba tartanak, indulj! - teszi hozzá. Na hát feladat adot, cél meg van uccu neki, ifjú kis Mágus ölöm! Postod addig tartson hogy Onibus egy fő útján jársz!

Sorrend: Nincs

Határidő: minden vasárnap kezdődik az új kör!

Épp egy remek lakás keresésén dolgozom, így átmenetileg a céh épületében húztam meg magamat. A hely elégé szűk volt, ráadásul a megszokottnál hidegebb is, de nem panaszkodhatok, hisz legalább az eső nem ver és az emberek sem piszkálnak. Az ágyam kissé baldachinos volt, de viszonylag kényelmes, így szavam sem lehet. Már csak azért is, mert az egészért egy fillért sem fizetek. Már vagy egy hete nem csináltam semmi komoly munkát, csak azokat a nyamvadt ingatlanokat nézegetem. De hol maga a ház, hol pedig az ára nem tetszett. Hogyha pedig valami csoda folytán sikerült megtalálnom a tökéletest, akkor már elkelt. A napom legnagyobb részét a céhem főhadiszálláson töltöttem. Itt pihentem, ettem, ittam és edzettem, tehát tulajdonképpen mindent csináltam. Az első néhány nap le is szóltak emiatt, azonban miután elbeszélgettem egy kicsit a fejükkel, jobb belátásra tértek. Rájöttem, hogy az ember saját élőhely nélkül sokkal ingerlékenyebb és türelmetlenebbé válik.
Éppen a reggelim evésével töltöttem a drága szabadidőmet, amikor egy céhtársam zavart meg.
- Black mester hívat téged! Fontos dolga van a számodra! De vigyázz, mostanában elég hirtelenharagú!- Miután lenyeltem a számban lévő falatot feleltem neki.
- Köszi, a figyelmeztetést, mindjárt megyek! – Ezután a hírnök el is tűnt a közelemből, talán a rossz pletykák miatt, nem igazán kedvelt engem, és ezért távozott ilyen hamar. Minden esetre nem ért nagy veszteség, hiszen én is sokkal jobban szerettem a magányt. Nyugodt tempóban megettem a rántottám és a sült csirkecombomat, majd megittam rá a kedvenc epres teámból két pohárral.
Lassú, nyugodt léptekkel közlekedtem, mint mindig. A főnök irodája elé érve bekopogtam, majd válaszra nem is várva benyitottam. A termetes úriember az asztalon könyökölt és mindkét kezével a fejét támasztotta. Tekintete arról árulkodott, hogy fejben eddig nem is itt volt, hanem mélyen a gondolataiba süllyedve. Mikor közelebb léptem, mintha egy villám csapott volna belé, olyan hirtelen ébredt fel. Majd ahogy felkelt úgy bele is kezdett a mondandójába.
- Munkám van a számodra Dead, sőt inkább egy kis ki kapcsolódás! - Teszi hozzá röhögve, mire én is magamra erőltetek egy aljas mosolyt. – Azt akarom, hogy tüntess el néhány kis patkányt az utunkból! – Mindig is szerettem, amikor sötét dolgokat kellett véghezvinnem. Hátha még ezt a tisztelt Morgan úr kedvéért tehetem. – Ezek a rohadt legális céhek egyre jobban elszaporodnak, és a múlt héten is ... - Itt idegességében a hajába túrt- azok a kis férgek elkapták az egyik megbízónkat és mondanom se kell, a sittről már nem fizet nekünk... mostanában igen csak elszaporodtak, mindenhol ott vannak, és most már elegem van! - csap az asztalra, hogy valamin levezesse mértéktelen ingerét. – Ki irtom az összes kis patkányt! – Utolsó szavait már kiabálta, ami egy csöppet meglepett. Eddig még sosem láttam ilyen dühösnek a mestert. Egyetlen hangos szóra nem emlékszem tőle. Sőt, igazából egyetlen hangra sem emlékszem tőle.
- Nyugalom, főnök! Elintézzük őket! Csak idő kérdése már! – Bíztató szavaimmal próbáltam megnyugtatni, mire ő csak legyintett.
- Egyelőre ezt a kettőt taposd el! – Majd elém dobott két fényképet, mivel tudtam, hogy szörny az arcmemóriám, ezért inkább eltettem a képeket. – Utolsó értesüléseink szerint Onibusba tartanak, indulj!
Nem vacakoltam, rögtön elindultam. Összepakoltam a fontosabb dolgaimat és elindultam az állomás felé. A kutyagolást már kezdtem unni, talán mert mostanában nem szeretek annyira elmélyedni a gondolataimban. Hiszen a vége mindig az, hogy összetörök, elgyengülök és elvesztem magamat. Arra pedig nincs szükségem, hogy elveszítsem a józan eszemet. Útközben szerencsére semmi különösbe nem futottam bele. Az idő enyhén napsütéses volt, bár a szél miatt, kicsit hűvösebb, mint általában. Kedvemre tett ez a kellemes hidegség, így rég óta először újra visszatért az önbizalmam. A mester megbízása és a kedvemre valómeteorológiai tényezők, valamint a mágiám folyamatos gyakorlásának sikere együtt visszahozták belém azt, amit már hihetetlenül régen éreztem. Ez az inger képes volt arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Néhány ember észrevehetően őrültnek és bolondnak titulált, de nem zavart. Had higgyenek, amit akarnak, egyelőre még megtehetik, amíg céhemmel együtt le nem igázzuk az egész mágia nélküli tehetetlen társadalmat és a gyenge felfogású „jó mágusokat” egyaránt. Egészen az állomásig egy tökéletes világpusztító terven törtem a fejem. Fejemben sok minden megtörtént már, azonban ezeket végre is kell még hajtanom.
- Egy jegyet kérnék Onibusba! - Mormogtam parancsolóan az asszonynak.
- Csak oda, vagy oda-vissza?- Hogyha már ott vagyok, akkor körül is nézek, hátha találok valami értelmeset. Na, meg még ki tudja, hogy visszafele is vonattal akarok-e jönni, lehet, hogy addigra visszatér a kedvem.
- Csak oda lesz!
- 86 gyémánt! – Miután lettem a kellő összeget meg is kaptam a jegyet, majd elindultam a járművem felé. A járat nem volt telitömve, azonban szabad hely nem sok akadt. Gyilkos tekintetem elsöprő erejét használva megfélemlítettem néhány embert, akiknek hirtelen kényelmetlenné vált az ülőhelyük. Egészen addig néztem őket, amíg a kívánt körzetemben egy árva lény sem maradt.
Az első áldozatom egy nő volt, barna szemei és hosszú barna haja volt. Sötét ruhák vannak rajta, alakjáról tulajdonképpen semmit nem tudok elmondani, hisz ruhája olyannyira takarja, hogy semmit nem mutat magából. Korát nem nagyon tudom megtippelni, de biztos vagyok benne, hogy 16 felett van. Másik célpontom egy férfi, hosszú fekete hajjal, melynek végét copfban hordja. Borostája miatt, úgy vélem húszas évei végén járhat, de nem mernék rá megesküdni. Viseletét tekintve semmilyen különöset nem találtam. Nem tűntek potenciális veszélyforrásnak, úgy véltem, az első csapás joga mindenképp az enyém lesz. Magamban már több tervet is elkészítettem, azonban az izgalom miatt, inkább mindet elvetettem és a rögtönzés mellett döntöttem. Viszont teljesen felkészületlenül sem indulhattam el, így még mielőtt leszálltam volna a célhelyemen vadászatra indultam.
Erős és fiatal férfiakat kerestem, hiszen ők bírnak a legjobban harcolni, ha pedig találtam egyet, annak a háta mögé settenkedtem és hátulról ledöftem. Azonban a bonyolultabb tervek végrehajtásához összegyűjtöttem még két gyereket, egy anyukát és két fiatal nőt is a meglévő négy erős férfi mellé. Efféle zombi sereg mellett bármikor létre tudok hozni egy kisebb tömeget, amelyben feltűnés nélkül fel tudok szívódni. Főleg, hogy sérüléseik szinte észrevehetetlenek, így akár csaliként is alkalmazhatom őket.
Mikor lesétáltam a szerelvényről jó néhány családot vettem észre, akik egyre kétségbeesettek lettek. Arcuk elégtétellel és gonosz örömmel töltött el. Élveztem az egyre elgyengülő lélekjelenlétüket és az egyre szomorúbb tekinteteiket. Borzasztóan lassan közlekedtem, hogy minél többet láthassak a szenvedésükből. Végül csak kiértem valahogy és nekiláttam az ismeretlen város felfedezésének. A hely optimálisnak tűnt egy remek orvgyilkos terv elkészítéséhez, már csak a drága elleneimet kell megtalálnom.

Unalmas napok közé sorolható volt a mai... kezdetekben. Szokásos kis nyüzsgés ebéd környékén, amelyben eltűnve falatoztam jobb dolgom nem létén, amíg Kaori le nem huppant mellettem.
- Nem vagy netán pénz híján, Shou? - nézett rám kérdőn, ami így nyitásnak fura volt, de hát ő sem hétköznapi, szóval ennek inkább jelentőséget sem tulajdonítottam.
- Ahogy mondod, nem vagyok pénz híján. - bólintottam felé.
- Pedig lett volna egy tuti küldetésem, biztos nem érdekel?
- Pont én pattogjak? Kis naív! - mosolyodtam el, majd intettem neki, hogy én elmentem, lévén az utolsó falatoknál sikerült betoppannia.
~ Jó ideje nem voltam küldetésen, most hogy belegondolok... De tárcám szerencsére nem mutatja magát üresnek, sőt! - mosolyodtam el belegondolván, hogy még jókora summa megmaradt a lottónyereményeimből, és így haladtam szobám fele...
Ám ismét valaki akadékoskodott... komolyan, miért nem lehet szegény lustaságot békén hagyni?! Ám amikor felnéztem egyszerre kapott el a félelem és a röhögési inger. Sofiya állt a lépcsőtől nem messze enyhén megégett és kormos ruhában, majd szétpattanó erekkel a fején. Volt egy sejtésem, hogy mi okozta ezt, és ennek hála volt enyhe halálfélelmem az adott pillanatban.
- Mi az, Sofiya? Kéményseprés alatt aládgyújtottak? - próbáltam viccelődni, ezzel kiszedni belőle némi infot, hogy valóban az-e a baja, amit sejtek.
- Nem, hanem spontán öngyulladás történt, amikor az egyik új ruhám próbáltam fel. Nem sejthetsz senkit, hogy ki lehet mögötte, Shou? - nézett rám szúrós szemekkel. Nagyot nyeltem, majd pár másodperc hatásszünet után válaszoltam.
- Nem én... Milyen galád lehetett aki ilyesmit tesz, komolyan... Felháborító! - magyaráztam, amire a lány előkapott egy tollat... egy fénytollat.
- Értem... tehát fogalmad sincs, hogy hogy történhetett ez, amikor nem volt senki a környékemen és hogy került a fénytollad a szobámba, igaz? Micsoda rejtély... - lengette a tollat, én pedig éreztem, hogy itt a vég, de azért próbálkoztam.
- Honnan veszed, hogy ez az én tollam? Lehet bárkié! Azért ne vádaskodj csak úgy! - játszottam meg a felháborodottat.
- Na ne szórakozz velem! Tudom nagyon jól, hogy ismét a rúnákkal kísérleteztél! Milyen hülye parancsot írtál most bele?! - förmedt rám, amire kissé összerezzentem, mert hát nem szerettem, amikor ideges...
- Megnézhetném a tollat, hogy tényleg az enyém-e...? - kérdeztem rá, amire ő húzta a száját, majd átnyújtotta, de látszott, hogy tényleg várná a választ, így hát elkezdtem neki mesélni, miközben nézegettem a toll állapotát. - Nem volt nagy parancs... Nemes egyszerűséggel azt írtam bele, hogy amelyik ruha rosszul áll, az gyulladjon meg. Vigyázok a stílusodra! - kacsintottam rá, amitől látszott, hogy mégjobban elpattant az agya.
~ Ööö... Rossz szóhasználat? Houston, baj van! - nyeltem egy nagyot, majd fogtam a tollat és egy rúnát firkantottam a levegőbe. Egy rúnát, amivel aktiváltam az illúzióm és hatalmas, táncoló macskák kezdték körbeugrálni Sofiya. Gyengéi voltak az állatok szerencsémre, így hát ezzel elég időt nyertem ahhoz, hogy futni kezdjek.
A pultnál látta Kaorit és hátra pillantva láttam, hogy az ideges lányka sehol sincs még, így hát leálltam egy fél pillanatra.
- Megvan még a küldetés, amit ajánlgatni akartál? - kapkodtam a levegőt.
- Ööö, csak a címet írtam le külön... Miért? - szedett elő egy papírocskát. Kikaptam a kezéből azt, ránéztem a címre: Onibus külvárosába szólt. Így már csak egy kérdésem maradt, amit secperc alatt fel is tettem.
- Mikor megy a következő vonat Onibusba?
- Következő...? - ránézett oldalt az órára, majd kissé elhúzta a száját. - Röpke tíz perc múlva. Mégis tetszik a küldetés? - kérdezett rá.
- Ja, jó lesz, kösz érte! Na pá! - majd ezzel egyenesen elkezdtem rohanni kifelé.
Egyetlen egy gondolat volt a fejemben: mihamarabb minél messzebb kerülni a céhháztól, a lehető legtöbb időre. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy Sofiya álmomban vagy egy óvatlan pillanatomban szétszedjen. Ezen gondolat pedig olyannyira ellepte fejem, hogy alig fordultam ki az épületből már pofára is estem... mellettem pedig más is feküdt így hát hamar rájöttem: sikeresen letaroltam valakit. Aki, mint kiderült lehet nem volt a legjobb kedvében...
- Mi van, nem látsz?! - szólt rám gázolásom áldozata, aki ekkore kiderült, hogy egy egész szemre való kis hölgyecske volt... de sajna a nőzésre nem értem rá, ha sokra tartottam az életem.
- Látni látok, csak rohanásban vagyok. Elnézést ezért, egyben vagy? - kérdeztem, majd felkeltem és leporoltam magam gyorsban. Idegesen pillantgattam a az ajtó fele, de szerencsére Sofiyának nyoma sem volt még mindig.
- Egyenlőre még igen. - mondta hűvösen, majd próbált volna felkelni, ám hamar visszahuppant és a bokáját fogta.
- Avagy mégsem...? Közel laksz, közelre mész, vagy akármi? Mivel a vonatoooom... úgy nyolc perc múlva megy, így nem ártana sietnem, ha nem akarok lekésni a küldetésről. Szóval... Sietek, de nem hagyhatlak csak úgy itt... ez a fránya dilemma. - hadartam el gyorsban a tényeket.
- Persze közel lakok Magnoliában... - gúnyolódott kicsit, de azért egy halvány mosoly továbbra is ott volt az arcán. - De majd megoldom.
-Bocs, de addig nem tudnálak elvinni hátiban... - ránéztem az órámra. - És már csak hat perc. Szóval, lehet hülyén hangzik ez attól, aki elgázolt, de velem jösz, és akkor te sem unatkozol és szenvedsz...? Vagy maximum az állomásig tudlak vinni, ha ez így nem gáz. - ajánlottam fel gyorsan a két legkézenfekvőbb ajánlatot, ami az eszembe jutott toporzékolásom közepette. Lassan tényleg rohanni kell a vonathoz, emellett még az öngyulladós lánykához sem lett volna sok kedvem...
- Hülyén hangzik, de ettől függetlenül veled megyek. - mondta, majd még valamit dörmögött az orra alatt, ám azt sajna nem hallottam már.
- Na, remek, egy szép hölgy társasága adott... habár a saját baromságomnak hála. - vigyorodtam el kissé hülyén, majd leguggoltam elé mutatva a hátam, hogy viszem, hála a siettségnek.
Valamit ismét halkan motyogott, amit nem sikerült értenem, de elfogadta azt, hogy viszem, így hát amint felszállt a Shou-járgányra már kezdtem is rohanni. Nem kissé volt fura pont tőlem a rohanás, el is szoktam tőle, szóval csak reménykedni tudtam, hogy nem esek pofára már nem csak a saját érdekemben.
- Ha már így nekem jöttél igazán elmondhatnád, hogy hívnak! - érvelt elég furán, de mégis ésszerűen a lányka.
- Ja hopp, tényleg! - esett le a tantusz, majd gyorsan pótoltam is eme hiányosságot. - Shouki Sheiji, szolgálatodra! - fordultam hátra kissé bemutatkozásom közepette... amivel egy öreg nénit centik híján nem taroltam le úgyszint. Nem lett volna jó poén...
- Elizabeth Colmen. Vigyázz még a végén őt is viheted a hátadon! - mutatkozott be ő is, ám a második mondatot elsőre nem értettem, amíg le nem esett, hogy az öreg nénikére gondol.
- Ennyire sajnos nem vagyok formában, tehát valóban jobb lenne figyelnem! - nevettem el magam kissé. - Elég fura egy ismerettség ez... mellesleeeeg... mágus vagy? Elég érdekes kéjutazás lesz, ha nem!
- Kéjutazás? Nem hinném, amúgy igen mágus vagyok. Kérdésedre alapozva gondolom te is mágus vagy... - morogta halkan. Nem tudtam behatárolni, hogy mi lehet a baja, lehet a szóhasználatom, vagy éppen pirosbetűs ünnepeit éli, de utóbbihoz nem volt közöm így inkább megtartottam magamnak.
- Ahogy mondod! A Quatro Cerberus kártyása vagyok... bár több közöm van máshoz, mint a kártyához lassan. - mondtam, amire végre megérkeztünk a vasúthoz, még éppen időben. - Hállelúúújaaaaa! Nem hagyott itt minket! - örültem meg a vonat látványának. Valamit ismét morgott a lány... lehet félig valami vadállat vér csörgedezik az ereiben? Ennyi morgást már komolyan... egy kutya nem teszi az idegenekre.
- Ja, tök jó... Amúgy hova is megyünk? - kédezett rá arra, aminek alapvetőnek kellett volna lennie. Már nekem alapvetően közölnöm kellett volna... Ezúton is kösz, Sofiya!
- Onibus a célunk, azon belül pediiiig.... - ezzel elkezdtem előkotorni a papírt, amin a cím volt, mert lövésem nem volt hirtelen, hogy hol is kellett lennie annak a háznak, majd amiután megtaláltam közöltem is Elizabethtel. - ...egy külvárosi cím... elviekben.
Ezalatt lassan be is vehettünk magunknak egy kabint szerencsére, lehuppanva pedig egyből elkapott az álmosság, ám a lány szavai valamelyest kizökkentettek belőle szerencsémre.
- Értem, a feladat meg mindegy bár azért jó lenne ha a lábam legalább nem fájna. - tette fel a lábát a szemben lévő ülésre, hogy ezzel is adjon valami tartást neki.
- Hát, mégegyszer bocs érte... - vakartam volna meg a nyakam zavarodottságban, amire egy műanyagos-fémes anyagot éreztem, majd lekapva láthattam, hogy a fejhallgatóm az.
~ Ez mindvégig rajtam volt...?
- Ha netán zene segít, akkor vonatútra hasznát veheted. - nyújtottam át a zeneeszközt, hátha egy kicsit megnyugszik összetört gyermeteg lelkivilága.
- Nincs baj. - mosolygott kissé, majd bámulta a kezem és a benne lévő fejhallgatót hosszú másodperceken át, mire végül csak elvette tőlem. - Köszi!
És a mosolyt látván lassan én is megnyugodtam, tudtam Sofiya oda már nem fog követni, és ettől lassan ellazultam, majd két percen belül már húztam is a lóbőrt.

Lökdössre és egy lány hangjára ébredtem...
- Végállomás! - hát mit ne mondjak, amiután annyiszor átaludtam a nekem kellő állomásokat életem során a "végállomás" szó elég nagy sokkot okozott szegény ártatlan lelkemnek és szabályszerűen felriadtam.
- Ki? Mi? Hol? - riadtam fel, majd láttam az álldogáló lánykát. Az, hogy nem hagyott még itt visszazökkentett a valóságba, és ismét elkapott egy pillanatra az álmosság. Megtöröltem a szemem, felültem, nyújtózkodtam, majd egy ásítás közepette megszólaltam. - Megérkeztünk?
- Elméletileg igen, bár innetől kezdve továbbra is te mutatod az utat... - mondta egy halvány mosoly kíséretében.
- Ohh, remek, akkor csoszogjunk le. - mondtam határozottan, majd nagy nehezen a sok leszálló között mi is földet értünk. - Szóval... elviekben valamerreeeeeeeee - elkezdtem az ujjammal szinte minden irányba mutatni, amíg meg nem láttam a távolban a térképet és láttam, hogy pontosan merre is van a nekünk kellő környék, majd arra is mutattam így. - ...arra kell mennünk. - éppen megindultam volna, amikor hirtelen eszembe ötlött valami. - Tudsz menni, vagy vigyelek? - fordultam hátra.
- Azt hiszem tudok menni! - mondta, majd végül elkezdtünk így sántikálni a külváros fele, ahol volt a nekünk kellő ház.
Nem kevés sétát követően pedig ki is kötöttünk a nekünk kellő helyen, egy szép nagy kertes háznál, amely házat jelölte a cím amit Kaori adott.

Lassú léptekkel sétálok az utcán annak reményében, hogy találok valami munkát mert eléggé pénz szűkében vagyok, bár ha nagyon akarnám akkor kérhetnék Lucietől is, mivel apa halála óta kisebb milliomos vagyok, de az a pénz jobb ha ott marad volt dadámnál, megérdemli ennyi év után. Vagy ha nem is akkor is az övé és ezen már nem fogok változtatni. Bár azért elég furcsa, hogy négy évig alig hiányzott mikor elszöktem otthonról most viszont, furcsa ürességet érzek.
Azonban elmélkedéseimnek véget vetett egy srác aki kirohan a Quatro Cerberusból és egyenes nekem jön én pedig ennek következtében a földön kötök ki és szerencsémre sikerül nem a táskámra esnem, mert valahogy az nem tett volna jót az alvó kis tigrisnek aki épp az igazak álmát alussza táskámban ahelyett, hogy társaságomat élvezni és úgy látszik az esés sem nagyon ébresztette fel álmaiból...
-Mi van nem látsz? - Kérdezem a legkevésbé sem kedves hangon gázolómat aki csak kissé sajnálkozva pillant rám.
-Látni látok, csak rohanásban vagyok. Elnézést ezért, egyben vagy? – Kérdezi kedvesen, de nekem valahogy a haragom továbbra sem „tűnt” el, de még is próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra ami egész jól sikerült.
-Egyenlőre még igen – mondom kissé ridegen miközben megpróbálok felállni, de ahogy ránehezedek a lábamra hirtelen éles fájdalom hasít a jobb bokámba és ennek köszönhetően ismét a földön kötők ki. Komolyan el se hiszem, hogy ennyitől kiment a bokám…
-Avagy mégsem...? Közel laksz, közelre mész, vagy akármi? Mivel a vonatoooom... úgy nyolc perc múlva megy, így nem ártana sietnem, ha nem akarok lekésni a küldetésről. Szóval... Sietek, de nem hagyhatlak csak úgy itt... ez a fránya dilemma. – Hadarja gyors el mondandóját, én pedig csak döntésképtelenségén mosolygok, a helyében én egyértelműen a vonat mellett döntenék…
-Persze közel lakok Magnoliában...- veszem fel ismét kissé gúnyolódó stílusom de azért közben továbbra is mosolygok- de majd megoldom – mondom még végül, mert utálom ha valaki csupán sajnálatból tesz valamit.
-Bocs, de addig nem tudnálak elvinni hátiban... – mondja miközben óráját tanulmányozza - és már csak hat perc. Szóval, lehet hülyén hangzik ez attól, aki elgázolt, de velem jössz, és akkor te sem unatkozol és szenvedsz... vagy maximum az állomásig tudlak vinni, ha ez így nem gáz. – Ajánlja fel segítségét miközben, egyre csak toporzékol úgy tűnik tényleg nagyon elakarja érni a vonatot.
-Hülyén hangzik, de ettől függetlenül veled megyek- mondom de magam sem értem miért is egyezek én ilyenekbe bele –bár végül is úgy sincs jobb dolgom...- motyogom halkan magam elé a választ.
-Na, remek, egy szép hölgy társasága adott... habár a saját baromságomnak hála. – Mondja vigyorogva majd leguggol elém mutatva a hátát ezzel jelezve azt, hogy így akar elvinni a vonatig.
-Csak vigyázz meg ne bánd- morgom még halkan majd mivel nincs mit tenni elfogadom azt a felajánlást, bár őszintén szólva nem igazán fülöt hozzá a fogam, de még ez mindig jobb mint sántikálni…
-Ha már így nekem jöttél igazán elmondhatnád, hogy hívnak!- Mondom miközben a srác válla felett figyelem azt, hogy merre fut.
-Ja hopp, tényleg! Shouki Sheiji, szolgálatodra! – Mondja miközben rám pillant s ennek köszönhetően épp, hogy csak nem megy neki egy idős néninek, de így is eléggé megijeszti szegényt annyira, hogy kissé elveszítse egyensúlyát.
-Elizabeth Colmen- mutatkozok be én is miközben az idős nénit figyelem és rá kell jönnöm, hogy ő velem ellentétben meg tud állni a lábán- vigyázz még a végén őt is viheted a hátadon!
-Ennyire sajnos nem vagyok formában, tehát valóban jobb lenne figyelnem! – Neveti el magát -elég fura egy ismeretség ez... mellesleeeeg... mágus vagy? Elég érdekes kéjutazás lesz, ha nem!
-Kéjutazás? Nem hinném, amúgy igen mágus vagyok- mondom miközben egy kis fintorra húzom ajkaim - kérdésedre alapozva gondolom te is mágus vagy...
-Ahogy mondod! A Quatro Cerberus kártyása vagyok... bár több közöm van máshoz, mint a kártyához lassan. – Mondja miközben végre a vonathoz értünk, már kezdett zavarni az, hogy mindenki minket bámul - Hállelúúújaaaaa! Nem hagyott itt minket!
-Ch... egy törvényes céh tagja ...- morgom halkan miközben egy pillanatra a gondolataimba merülök, és arra a következtetésre kell jutnom, hogy egyre inkább a sötét céhek felé húz a szívem, de sajnos Shou megzavarja ezen eszméimet - ja tök jó... Amúgy hova is megyünk?
-Onibus a mi célunk, azon belül pediiiiig.... – kezd el kotorászni zsebében - egy, emlékeim szerint külvárosi területen lévő cím. – Mondja majd végre valahára leülünk a kabinban, komolyan olyan jó érzés végre leülni nem pedig Shou nyakába csimpaszkodni.
-Értem, a feladat meg mindegy bár azért jó lenne ha a lábam legalább nem fájna- mondom miközben a bokámat fixírozom majd a velem szemben lévő ülésre teszem fel jobb lábam így valahogy sokkal kényelmesebb…
-Hát, még egyszer bocs érte... - húzta el kissé a száját bűnbánóan, majd lekapta a nyakában lévő fejhallgatót. -Ha netán zene segít, akkor vonatútra hasznát veheted. – Nyújtja felém fejhallgatóját.
-Nincs baj - mondom kissé mosolyogva majd a felém nyújtott fejhallgatót figyelem egy pár másodpercig s először azon voltam, hogy visszautasítom, de végül csak elveszem Shoutól. - Köszi!
A fiú ezután hátradőlt az ülésben és két perc múlva már csak azt látom hogy alszik ezért is bekapcsolom a zenét majd elkezdek az ablakon kifelé bámulni. S ahogy nézelődők azt veszem észre, hogy agyamban egymást követik azok az emlékek amik apával kapcsolatosak. De ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegetem mert tudom, hogy feleslegesek, hisz úgy sem tehetek már semmit, apa meghalt kész vége pont, és attól, hogy én szeretném, hogy továbbra is éljen még nem fog feltámadni…

Ahogy ezek a gondolatok járnak a fejemben, lassan kezdek rájönni, hogy percek kérdése és nekem és Shounak le kell szállnunk ezért is leveszem lábam a székről majd a még működő képes lábamra állok és meglökdösöm kicsit utas társam vállát.
-Végállomás!
-Ki? Mi? Hol? – Néz körbe felettébb idegesen majd pár pillanat múlva kissé megnyugszik és így törli meg szemét és nyújtózik egy nagyot. -Megérkeztünk?
-Elméletileg igen- mosolyodok el- bár innentől kezdve továbbra is te mutatod az utat...
-Ohh, remek, akkor csoszogjunk le. – Mondja miközben elindulunk szépen le a vonatról, azonban eddigi lovagiasságát alvás közben Shou elhagyta így éppen ami a kezembe akadt arra támaszkodtam a saját lábam helyett majd mikor végre sikeresen leértünk a vonatról ismét megszólal. -Szóval... elviekben valamerreeeeeeeee – kezd el az ujjaival szinte minden irányba mutogatni majd mikor végre megtalálja a helyes irány akkor már inkább arra mutat -...arra kell mennünk. Tudsz menni, vagy vigyelek?
-Valamerre mi? Azt én is tudom- morgom majd mikor végre megtalálja a megfelelő irányt elismerően bólintok- azt hiszem tudok menni!- Mondom szinte már ösztönösen, hát igen nem szívesen támaszkodok másra és igaz, hogy eddig megtettem, de ennyi volt vége. Ezért is kissé sántikálva kezdek el sétálni Shou mellett miközben gondolataimat próbálom elterelni a hasogató fájdalomról.

Elnézést a késéért!^^

Nos Dead keresgélésed nem akar haladni, sehol nem látod kedves kis alanyaidat, ez persze kezd idegesíteni. A város határa felé járhatsz már mikor hirtelen ha csak egy pillanatra is, de felbukkan a keresett fiú a távolban, vagy legalább is hasonlít rá. Ezen felbátorodva elindulsz, egy templom elé érsz ahova feltehetőleg ők is bementek. Nem egy nagy durranás, bár nagy, de igen lelakott, a kert is éppenséggel kinéz valahogy. Egy teremtett lélek sincs ott, vagy legalább is nem látsz. Amikor beérsz a templomban megtalálod a keresett személyeket, épp asszisztálnak egy papa halálhoz. Nagyjából végig nézed a dolgot, de lassan ideje lesz, hogy kicsit veled is foglalkozzanak már, mert túl egyszerű lenne a dolog.
Postotok odáig tartson amikor már komolyabbra fordul a dolog a padló be omlik a két delikvens alatt és eltűnik!

Shou Elizabeth: Bekopogtattok az ajtón de nem jártok sok sikerrel, a tulaj még az ajtóban közli veletek hogy már teljesítették a munkát és gyors távozásra késztet. Előtte annyit azért még elmond, hogy menjetek a falu határában lévő templomba, ha jól tudja a pap is mágusokat keres. El is éritek a templomot némi kis keresgélés után. Hatalmas, és a mögötte húzódó kápolnás rész se piskóta... Ezzel szemben viszont nagyon lelakott, senki se láttok az éppen hogy gondozott kertben. Beérve a templomban dulakodás nyomait látjátok, majd hörgésre lesztek figyelmesek. A mise asztal mögött meg találjátok a papot vérbe fagyva. Az öreg él még, de nincs már sok neki hátra, orvost hívni fölösleges, sőt láthatóan nem is magával van elfoglalva. Amikor meglát titeket mintha meg könnyebbülne, felétek kezdne kúszni de nem bír. Akár meg is kérdezhetitek mi történt vele de ő csak ennyit felel.
- A tekercs... meg kell ... elakarják venni... - hörgi kétségbe esetten. Rá is kérdezhettek kik?
- Jys..ares... a vörösök... tűz...
Hát az öreg nem beszél túl érthetően, de őt ez láthatóan nem érdekli.
- a tekercsek... lent... kérlek!
Akár nyugtatni is elkezdhetitek de nem igazán hagyja a dolgot.
- a hetedik jel... a hetedik jel mögött vannak... senki nem szerezheti meg... meg kell védeni... - folyamatos köhögési rohamai egyre erősödőnek , nagyon közel számár a vég és ezt láthatón ő is tudja.
- a tekercsek, kérlek... ne hagyjátok... könyörgöm! - nyögi de a feltörő vér miatt már alig bír beszélni. Hiába is nyugtatnátok semmi haszna, addig mondogatja ezt amíg meg nem ígéritek neki. Egy papírt nyom a kezetekbe, térkép van rajta. Ekkor egy éles hang tőri meg a csendet, innentől rátok bízom mi lesz, postotok addig tartson amíg
Postotok odáig tartson amikor már komolyabbra fordul a dolog a padló be omlik alattatok!

Jelzem, most tartom a vásárnapi határidőt, szóval tessenek bele húzni.

Hosszú, végeláthatatlan utca. Egy baráti társaság hangosan csacsogva halad. Nem is törődve a körülöttük lévők felháborodásával. Mögöttük egy részeg középkorú férfi botorkál. Próbál, úgy tenni, mint akinek semmi baja. Ezen tervében azonban akadályozza, az, hogy minden második lépésében megbicsaklik, és a lába elhúzza valamelyik irányba. Több alkalommal is majd nekiment a falnak, de valahogy mindig sikerült elkerülnie a balesetét. Valamint többször is lelépett az útról, s onnét valahogy mindig visszakerült a járdára. A jó barátok és az úr, már-már harmonikus ritmusban mozgott, ami egyfajta békés hatást keltett. Ebbe a békébe került be egy sietős léptű öregasszony. Az ősz nőszemély korához képet felháborító sebességgel rohant. Ahogy elhaladt az ittas személy mellet, majdnem nekiment annak. A néni csak előrefele tekintett, észre se vette, hogy az ember megbicsakolva majdnem letarolta őt. A hihetetlen hangvételű séta szele, ha csak néhány pillanatra is, de magához térítette. Mint egy sóbálvány megállt az egész teste. Egyetlen testrésze sem mozdult, talán még a szíve is megállt egykét-pillanatra. Miután a veszélyeztetett már elég messzire került tőle újból elindult. Az újraindulás egész jól kezdődött, mert néhány lépést egyenesen bírt megtenni. Mikor ezt ő is észrevette elmosolyodott, majd hirtelen újból elvesztette az irányítást és elesett. A földön fekve elkezdett ordítani. A minden bizonnyal halaszthatatlan dologgal rendelkező nőnemű egyed hátrafordult, s így észrevett engem. Farkasszemet néztünk néhány másodpercig, az addig határozott tekintete kezdett meggyengülni. Ugyanúgy, mint mindenkinek, aki belenéz a szemembe. Nem kellett sokat várnom, hogy pislogjon, tekintetét végighordozza rajtam. Mindaddig talán észre se vette rémisztő magasságom és anorexiám együttes félelmetes összhangját. Hogyha valamit mondanom kellene, hogy mi történt vele, az mondanám, hogy megrémült, s még jobban elkezdett rohanni. De az is lehet, hogy csak most vette észre, mennyi időt elvesztett azzal, hogy velem foglalkozott, s ezért szaporázta meg még jobban a lábát. Meg is lett az eredménye, ugyanis a kis csoportba szó szerint beleszállt a teremtés. A srácok felháborodásukban oly hangosan kiáltottak, hogy az utca összes állatát felbátorították a zajcsapásra. Akkora hangzavar volt, hogy majd megsüketültem. Mikor elhaladtam a felek mellett, úgy hallottam a vétkes dadogva próbáltbocsánatot kérni, azonban az ifjak ezzel nem igazán törődtek, egyre csak felháborodottak lettek.
Zöld, fehér, barna, piros, kék, zöld, narancssárga, fekete, fehér, fehér, fehér, zöld, sárga, sárga, kék. Suttogtam magamban a házak színét sorban, hogy ezzel is szórakoztassam magamat. Fejemben egy nem létező valakivel fogadásokat kötöttem, hogy milyen színű lesz, az a ház, amelyiket éppen nem látjuk. Már a szórakoztatásom ezen, módján is látszott, hogy idegeim már a végét járták. Egy elágazáshoz értem. Balra egy hangulatos kis kocsma volt az uralkodó, amíg jobbra egy hívogató kis sikátort láttam meg először. Magamban már meg is kötöttem a fogadást, hogy merre fogok továbbmenni, ámbár már pillanatokkal utána sem tudtam, hogy melyik felem nyert, de arra emlékszem, hogy a sikátor győzött. nem tudom, mi sarkallt erre, hisz biztos voltam benne, hogy a törvényszerű legális céhek képviselői, inkább mennek be egy kedves pubba, mint egy ilyen helyre. Bár, igazából egyiket sem tartom elképzelhetőnek, hisz úgy emlékszem a vezérem azt mondta, hogy egy küldetés céljából vannak itt delikvenseim. Minden esetre ezekkel nem törődve behatoltam acélhelyemre, ahol sajnos el kellett keserednem. A hely, mely az alvilági kereskedelmek legfőbb központja, jelen pillanatban teljesen üres volt. Kicsit elkeseredtem, hiszen igazából sosem kereskedtem még ilyen helyen, s most sem akartam. Mégis, valahogy lelombozott ez a dolog, amiért kicsit mérges is voltam. De, hogyha már idáig eljöttem, végigsétáltam az utcán. A házak mind az oldalukat mutatták nekem, amiért kicsit mérges voltam rájuk. Rövid másfél-két perces sétám végén egy körülbelül három méter magas tömör téglafal hatalmasodott fölém. Néhány pillanatig leblokkoltam, aztán hangos morgás költött fel mély bambulásomból. A meglepetést okozó zajt egy sérült kutya okozta. Úgy vélem behatolhattam a területére, s ezért háborítottam fel ennyire az élőlényt. Nem szerettem a felesleges vérontással tölteni az időmet, azonban, hogyha ezt kellett tenni sosem halasztottam el, jó hosszú ideig elhúzni. Az utolsó lehetőségét megadva az élethez megpróbáltam elsétálni a vérmes fenevad mellett. Ő azonban ezt teljesen másképp gondolta. Mikor ijesztően közel kerültem hozzá elkapta a kezemet. Nem számítottam efféle támadásra, azonban a fájdalomnak nem adtam helyet. Nem mutattam semmiféle nyomát a fájdalomnak vagy a félelemnek, s ebből fakadóan a lény elkezdett kétségbe esni. Elkezdte érezni a kettőnk közti nem csekély szintkülönbséget. Először megpróbált morgással félelmet gerjeszteni bennem, majd elkezdett nyüszíteni. Ráérzett saját gyengeségére, s elkezdett engedni a „követeléseiből”. Elengedte a kezem, szemeim pedig vérben forogtak. Bár elöntött a harag, sikerült időben visszaemlékeznem a vezetőm szavaira. Mivel ezzel a feladattal maga a nagyfőnök látott el, szerettem volna, minél hamarabb letudni a dolgot. Így hát sérelmeimmel nem foglalkozva elhagytam a csatateret.
Az ajtó nyikorogva tárult ki előttem, mikor megtettem az első lépéseket számtalan szem szegeződött rám. Magasságom miatt majdnem bevertem a fejemet a tetőszerkezetbe, amiért egyre csak több é több szemnek lettem célpontja, azt várva, mikor emelkedek meg egy kicsit és találkozom az egyik gerendával. A várva várt pillanat azonban nem jött el, ugyanis a pulthoz érve leültem egy székre és megszólítottam a pultos nőt.
- Jó napot! Egy sört kérnék! –A nő kezdetben kicsit mogorván, de elkezdte teljesíteni a kérésem. Mikor aztán átnyújtotta az italt egy tüneményes, ámde láthatóan hamis mosolyt erőltetett arcára.
- Tessék! – miután des ajkain kiszivárgott eme szó elvettem az üveget, majd a leány újabb szavakat eresztett ki száján. – Ötven gyémánt! – Zsebemből kivéve a kellő összeget átnyújtottam neki azt, majd elkezdtem iszogatni.
- Mondja, véletlenül nem látott valahol egy borostás, fekete copfos férfit átlagos mérettel, egy szintén copfos sötétbarna hajú leánnyal? – A környékemről néhányan ismét rám tekintettek, mire én ismét mélyen a zsebembe nyúltam, és kiszedtem belőle vagyonom nagy részét. Pillanatokig farkasszemet néztem a tüneményes teremtéssel.
- Én nem tudok erről semmit, de tudom, hogy ki az, aki tudhatja!
- Mennyi? –Kezével ötöt mutatott, mire én egy kicsit sóherul átcsúsztattam neki ötven gyémántot.
- Ötszáz! – Szólt kissé felháborodottan a nőszemély. Fogcsikorgatva, de át csúsztattam neki további 450 gyémántot.
- Gyere srác, beszélgessünk!
Az ismerős sikátorban a férfi, mintha egy más arcáról mutatkozott volna be, a kezdetben félénknek, s segítőkésznek tűnő ember, most magabiztosan, s főlényesen mosolygott rám.
- Mennyi pénzed van?
- Jelenleg tízezer gyémánt van nálam.
- Hmm…. az pont elég az életedért! – Félhangos, ámde magabiztos szavai megleptek. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, így inkább rákérdeztem.
- Öh, bocsi, de nem értem! Mi az, hogy az „életemért?
- Úgy értem, hogy add ide a pénzt és tűnj innét, vagy olyan dolgokhoz kell folyamodnom, amikhez nem akarnék! – Elkomorodtam, erre ő is egy szigorúbb arcot vágott. tekinteteink párbaja nem tartott soká, a srác ugyanis megfordult, majd füttyentett egyet. A kutya erőteljesen és tekintélyt parancsolóan bújt elő a retekéből. Mikor észrevett, egy pillanat alatt ledermedt. Szeme immár félelmet sugárzott, s teste megfordult és visszamenekült a búvóhelyéhez.
- Mi a …?
Kegyes természetem már nem fogom sokáig fenntartani. Rengeteg türelmem áldoztam fel a hosszú-hosszú bolyongás közben, amelyben rengeteg zsákutcát és hihetetlenül hosszú főutat fedeztem fel. A város szélén jártam, már alig vártam, hogy megtaláljam a célpontjaimat és rájuk zúdíthassam a keresésük által keltett érzések hatását. Tudtam, hogy nekik már nem fogok, olyan könnyen megbocsájtani, mint bárki másnak, akivel ma találkoztam. Valahogy, ők egy egészen más szinten voltak, mint azok, akik ma kihoztak a sodromból. Bosszankodásom közepette sikerült a távolban észrevenni egy érdekesnek tűnő foltot. A folt, szinte vonzotta a tekintetem, így egyre jobban fókuszáltam rá, míg nem felismertem, hogy az egyik áldozatom. Nem is olyan távol tőle egy másik foltot is láttam, ám az már eltűnt, mielőtt rá koncentrálhattam volna. Bízva a szememben elindultam az irányukba. Nem akartam sietni, lábaim mégis felháborítóan gyorsan siettek. Ebből fakadóan pedig a vártnál sokkal hamarabb érkeztem meg a templom elé. Fejemben elképzeltem, ahogy célpontjaim a gyóntatószékben kuporognak, és azért imádkoznak, hogy ne találjak rájuk. természetesen ez csak elmém egy kedves játéka volt, hisz semmi esélye, annak, hogy ők tudnak arról, hogy én őket keresem. Mégis, az elképzelés önbizalommal és energiával töltött el. Nagy mennyiségű levegőt fújtam ki a tüdőmből, amivel azt akartam elérni, hogy a fejem kitisztuljon. Tisztítás alatt lévő részemet az ég felé emeltem, szemem pedig egyenesen a napba fókuszáltam. Szervezetem ennek nem igazán örült, így egy hangos tüsszentés után hosszú időre le is hunytam az íriszeim. Hosszú ideig csak álltam és vártam. Valami jelre, ami elindít azon az úton, amely a harc felé vezet. Kicsit tovább tartott, mint vártam, de végül eljött egy szellő, melynek mintha csakis én lettem volna a célpontja. A hajvégem gyengéden megtáncoltatva felébresztett nem is olyan mély álmomból. Magamat észrevéve elindultam a templom ajtajához, majd azt ki is nyitottam és beléptem rajta.
Halkan tettem néhány lépést és észre is vettem immáron menekülésre képtelen elleneimet. Arcom torz mosolyba fordult át, elmém azonban türelemre intett. Ugyanis szerettem volna minél jobban szórakozni, ez azonban nem valósult volna meg, hogyha első támadóként könnyűszerrel végzek velük. Idővel grimaszom is kezdett enyhülni, mert elvártam volna, hogy a másodperctört része alatt észleljék jelenlétem és vigyázzba vágják magukat. Egyre kevésbé éreztem ezt a játékot jó ötletnek, de ha már elkezdtem, úgy döntöttem, nem unom meg a kellős közepén. Végül pedig egy kis állat képében érkezett az áldás.
- Látogatónk van! – Jelenti ki a szőrös, tigrisnek tűnő állat féle. Szavaira társai is rám figyelnek, ami miatt hálával tartozom a kisdögnek. Minden bizonnyal még tartós ideig álldogálhattam volna az észrevétele nélkül. Arcom ezért ismét gonosz mosolyra ferdül. Nem szólok semmit, csupán várom a reakcióikat.
- Bocs, de ez egy zártkörű rendezvény, kérlek, távozz!- Szarkasztikus szavai viccesen hangzottak. S már csak a fölényes hangnem miatt is nevetséges érzetet keltett bennem. A tudat, hogy azt hiszik, hogy itt ők vannak előnyben, hangos kacajra kéztett, amely bezengte az egész termet.
- Mi ilyen vicces? – Egy kis hatásszünetet hagytam, hogy lenyugodjon mindenki kedélye, de leginkább az enyém, és ismét komolyra vegyem a figurát.
- Semmi… – Feleltem könnyedén, majd végigmértem áldozataim. Új dolgokat nem igazán tudtam megállapítani, mind a ketten ugyanúgy néztek ki, mint a képeken. Csupán a lánynál lévő vérmes, ámde csöpp teremtés volt új. A fenevad mérete miatt, azonban úgy véltem nem is szükséges azzal törődnöm.
- Akkor spuri neked, pajti! Van jobb dolgunk is, mint egy turistával foglalkozni. – A kezdetben kissé szimpatikus egyén, most ásta el magát a szememben.
- Nem vagyok turista! – Dünnyögöm nekik mély hangon, majd illőnek érkeztem cselekedni. Kezdésnek egész jó ötletnek tartottam tőlük elvenni a szemük világát.
- Mi a...? Ki kapcsolta le a napot? – Humoros kérdésén még csak el sem mosolyodtam, most már semmiféle szimpátiát nem éreztem iránta. Jutalomként pedig, amiért lebecsülnek egy-egy árnyököllel jutalmaztam őket. Természetesen a csapások elől nem tudtak kitérni, hisz azok teljesen észrevehetetlenek voltak. Miközben az elleneim saját bajaikkal voltak elfoglalva, addig én egy rejteket kerestem, ahol nem vették észre vörösen izzó szememet. Jobb ötlet híján, ők pedig elindultak az állatkájuk vezetésével. Tervük mosolyt csalt az arcomra, s mikor rájöttem, milyen könnyedén tönkre is tudom tenni azt, ismét égbekiáltó és gonosz kacaj tört ki belőlem. Megidéztem az egyik élettelen szolgám,, amely magából oly’ bűzt árasztott, hogy az, minden bizonnyal minden nyomát eltűntette a vakarcsnak. Ezek után pedig a srác egy mágiával, lángcsóvákkal kezdett el támadni. Szolgámnak épphogy sikerült megmentenie attól, hogy kigyulladjak.
Elleneim erre fegyverkezésbe kezdtek. A lány két hullát idézett meg, a féri pedig rúnákat kezdett el rajzolni, mielőtt azonban én is készülhettem volna beszakadt alattuk a padló.

Nekem köszönhetően a lassúnál is lassabban sétálunk Shouval Onibus külvárosa felé miközben én gondolataim eltereléseként folyamatosan nézelődök. Azonban ez valahogy nem akar összejönni, s agyamba egyre inkább férkőznek be a régi emlékek, mikor még apa a mágia alapjait tanítgatta nekem. Ezt valószínűleg sosem fogom elfelejteni, de azért próbálkozom.
Ahogy egyre csak bicegek alkalmi társam mellett végre megérkeztünk a munkaadó házához, ami viszonylag régi építésűnek tűnt s hófehér falai voltak mellyel kitűnt a többi ház színkavalkádjából, majd Shou előzékenyen kopogásra emeli kezét, s ezt követően léptek zaja csapja meg a fülem s egy negyvenes férfivel találjuk szembe magunkat, aki felettébb mogorván kezd el figyelni minket.
-Jó napot! A munka miatt jöttünk…- kezdenék bele mondandómba, azonban félbeszakít a tulaj.
-Már teljesítették a munkát, de a pap is mágusokat keres – mondja majd ezzel a lendülettel csapja be előttünk az ajtót. Én pedig hirtelen jött kis idegességemben megengedek magamnak egy halk káromkodást.
-Hát, ehhez mennyire van kedved? Próbáljuk meg, ha már eddig elcsoszogtunk? – Érdeklődik én pedig először nem is válaszolok, a lábam állapotát tekintve a gyerünk haza minél hamarabb variáció biztosan jobb lenne, de az anyagi helyzetemet tekintve inkább maradjunk az inkább megpróbáljuk verziónál.
-Egy próbát megér ha már kaptunk egy jó tippet- válaszolok kissé még mindig elgondolkodva majd ahogy ezeket a szavakat kimondóm halk nyávogó hangra leszek figyelmes, s vállamra pillantok amire éppen Kira próbál felkapaszkodni s miután körmét hátamba mélyesztette sikerül is neki, így onnan nézelődik miközben én hátranyúlva próbálom becsatolni ismét táskám.
-Akkor haladjunk! Bírsz még menni?- Kérdezősködik, hogy létem felől társam miközben nagy szemekkel a kis tigrisre pislog úgy tűnik még nem találkozott hozzá hasonlóval, be kell vallanom még nekem is nagyon furcsa ez az egész, azért az ember nem minden nap lát beszélő tigrist…
-Igen persze, hogy bírok – mondom miközben engedélyezek egy mosolyt ami a végére igaz, hogy egy fájdalmas grimasz lett, de a szándék meg volt.
-Te már megint mit bénáztál?- Kérdezi Kira a lehető legkedvesebben amivel sikeresen el érte azt, hogy kissé felidegesítsen, nap mint nap a vállamon utazik és még ő van azon kiakadva, hogy én mit bénáztam? Hisz még arra se kelt fel, hogy elestem!
-Az ingyen utazásnak vége! – Mondom kissé már morogva miközben vállamról nagy nehezen leszedem a kis plusz súlyomat és a földre rakom, hogy végre ő is nyugodtan használhassa kicsi lábait és ne legyen oka panaszra azért mert bicegek…
De mivel neki a panaszkodás annyira jól megy így csak nem hagyja abba hanem az orra alatt morog most is valamit, de hogy mit az számomra rejtély komolyan mondom kezdem azt hinni ideje lenne egy kis jómódorra tanítanom a kis szőrgombócot.
-Amúgy mi szél vitt éppen a céhházunk fele, ha nem államtitok? Gondolom sétálás vagy hasonló, de reménykedik az ember értelmes céhtársakban – vigyorodik el. S én is követem a példáját, komolyan még, hogy én csatlakozni a Quatro Cerberusba? Nem azt még a kedves korszakomban elvetettem, de most, hogy már inkább sötét céhek felé húz a szívem végképp lehetetlen dolog.
-Ch… még, hogy normális – kedveskedik tovább a kis szőrgombóc mire tőlem csak egy szúrós pillantást kap válaszként, ami kivételesen mintha érne is valamit mert ezután bűnbánóan néz fel rám.
-Csak munkát kerestem, egyenlőre nem áll szándékomban egy céhhez sem csatlakozni- válaszolok kivételesen a teljes igazságot mondva még kissé bizonytalan vagyok a céhek terén mert azt sem tudom igazán kikhez tartozom persze Raphael próbálna terelgetni, de a saját utamat kell járnom nem pedig mást követni és ezért most muszáj átgondolnom néhány dolgot.
-Áhhá, hát, kár – húzza kissé el száját Shou. -Én ott tanultam meg a mágia alapjait, szóval mondhatni, hogy előbb voltam céhtag, mintsem mágus. Persze túlzás, de ez részlet kérdés. Azóta meg káosz káosz hátán, aminek a felét egy embernek sikerül mindig összehoznia... - kezdek el mesélni én pedig viszonylag érdeklődve figyelem. Mindig is szerettem hallgatni azt ha mások beszélnek magukról, másokról vagy szimplán csak bizonyos nézeteikről, de ettől függetlenül én utálok magamról beszélni, valahogy olyankor úgy érzem mintha kiadnám magam, egy esélyt adok az illetőnek arra, hogy hátba támadjon…
-Látsz...- kezd bele ismét Kira, de ahogy felpillant rám, gyorsan rájön, hogy jobban jár ha ezt abbahagyja, de sürgősen ezért is inkább be sem fejezi a mondatot amit egy önelégült mosollyal díjazok, még is csak sikerül jómódorra nevelgetni a kis szőrmókot.
-Akkor szerencséd volt a céheddel! Komolyan egy ember okoz ilyen nagy felfordulást, miért nem teszitek egy kicsit helyre? – Kíváncsiskodok, komolyan néha nem értem az emberek ha valaki mindig felfordulást okoz azt ki is lehet tenni a céhből… bár ki tudja ettől függetlenül lehet, hogy remek mágus.
-Mert mindenki röhög rajta! - neveti el magát. -Egy felfordulás például abból indult ki, hogy ellopta a Céhmester pitéjét, ezért "vérdíjat" tűzött ki rá, hogy visszaszerezzük – folytatja a mesélést Shou én érdeklődve hallgatom miközben a kis familiárist figyelem. S most is ámulattal tölt el, hogy annak ellenére még milyen kicsi, így is mennyire magabiztosan szinte már tiszteletet parancsolóan megy persze alapjában véve egy tigris maga tiszteletre méltó külsővel rendelkezik, de ez a felsőbbrendűség amit sugároz mások felé és ez még most is meglep.
-Akkor a Céhmester se normális- szólal meg ismét kedves kedvenc kis tigrisem.
-Te kis szőrgombóc, mi lenne ha viselkednél?- Nézek le Kirára miközben arcomról eltüntetem a mosolyt és próbálok teljes mértékben ridegen nézni rá, tudom félig meddig miattam van ilyen modora, de meg kell tanulnia, hogy mikor ne gúnyolódjon és az, hogy ennek a srácnak köszönhető az, hogy most lehet, hogy lesz munkám az már eléggé nyomos ok jelen pillantban legalábbis. - Amúgy bocs Kira miatt, kissé neveletlen még, amúgy szerintem az nem baj ha valaki úgy mond visz egy kis életet a céh mindennapjaiba nem de? Bár azért az se kell túlzásba vinni…
-Nem baj, csak én nem az a típus vagyok - mosolyodik el ismét. - Jobb szeretem a nyugalmat, a pihenést, az alvást, meditálást és még ragozhatnám. Lényeg ami lényeg: lusta vagyok! Most sem lennék itt, ha nem lett volna egy kis incidens a céhházban – vakarta meg a fejét zavarában én pedig gondolatban mondandójához sikeresen hozzátettem, hogy akkor nekem se fájna a lábam persze ilyenekkel most nem állt szándékomban megbántani, de ettől függetlenül nem felejtettem el azt, hogy miatta kell sántikálnom.
-A lustaság nagy úr, de hogy tanulsz így több mágiát, hm? Ahhoz gyakorolni is kéne... és ha lusta vagy akkor gyenge is – válaszol most már komolyabban Kira ami most már kis büszkeséggel tölt el lehet, hogy még is sikerült egy kicsit megnevelni?
-Épp a gyakorlásból lett egy incidens. Egy lány kissé dühös lett rám, amikor egy kósza rúna miatt leégett róla a ruha. De hát, megesik ez, na- neveti el magát valószínűleg zavarában, amit én se tudok mosoly nélkül hagyni s ahogy lepillantok a kis tigrisre mintha ő is kissé mosolyogva sétálna tovább, de valószínűleg csak a szemem káprázik ő sosem tesz ilyet, vagy legalábbis társaságban nem szokása.
-Csodálkozol, hogy dühös lett? Szerintem te is az lennél- nevetem el magam felettébb halkan – amúgy tény a gyakorlásból is vannak problémák, de mint mondtad, megesik az ilyen... igaz néha túl sűrűn is – fejtem ki én is halkan álláspontom s kíváncsian várom Shou válaszát.
-Hát, rúnákkal nem hadonászhatok, és jobb szeretem máson próbálni, mint magamon.
-Jó taktika, valami rosszul sül el akkor ő járjon rosszul ne te- válaszol ismét Kira s most is csak bólintok egyet értésemet jelezve miközben ismét elkezdek nézelődni s a távolban egy házaspárt pillantok meg a kisfiúkkal s erre a látványra ismét úrrá lesz rajtam a szomorúság, mert annak ellenére, hogy nem vagyok egy mintalány és a lelkiismeretem se a régi be kell vallanom hiányoznak a szüleim. Igaz, hogy édesanyámat úgy mond nem is ismertem, de talán pont ezért hiányzik annyira, nem tudom milyen ember volt s azt is csak képekről tudom, hogy hogyan nézett is ki.
-Egyértelmű! Fejlesztem az emberi kapcsolatok! Igaz, ha nagyon berágnak, akkor visszafele... de na, legalább nem egy szobában kuksolok, hanem futok.
-Igaz a testmozgás sem árt néha, bár lehet jobban jársz ha futás közben azért figyelsz arra, hogy másnak ne menj neki- célozgatok ismét, de igazság szerint nem haragszom rá csak néha egy kicsit emlékeztetem a történtekre még mielőtt szóvá tenné azt, hogy lassan megyek.
-Jogos! Bocsi még egyszer - engedi le kissé fejét "bánatában". -Neked se lehetett ez a legjobb ismerkedésed.
-Nincs baj, de ezt muszáj volt - mosolyodom el - amúgy nyugodj meg jártam én már rosszabbul is... –mondom miközben eszembe jut Raphaellel való találkozásom, ami nem épp a legjobb találkozás volt.
-Rosszabbul? Előtted dőlt a kardjába, vagy mi lehet ennél gázabb?
- Minden nézőpont kérdése, de a legelső találkozásom a kis szőrgombóc első gazdájával egy kisebb verekedésbe torkolt csak úgy ismerkedésképpen- gondolkodom el kissé ezen az emléken, furcsa volt Raphaelt félőrült állapotban látni, de ettől függetlenül örülök, hogy akkor találkoztam vele
-Nőt ütni fura dolog, bár gondolom mindennek volt oka. Mondjuk nem gyakori, hogy ezután valakivel jóban legyen az ember – mondja én pedig csak elmosolyodom ezen, valóban nem sűrűn szoktak azután jóban lenni, de a tojás úgy mond megváltoztatott mindent.
-Pontosan mindennek oka van és tényleg nem gyakori, de nekünk valahogy mégis összejött!
-Jobb, mint valakit utálni... - mosolyodik el kissé. -Amúgy az ott a templom...? - Mutat előre miközben én is arra nézzek s a távolban egy templomot ami nem épp mondható kicsinek, de azért eléggé romosnak tűnik, nem mondom nem nézz ki rosszul, de azért volna mit javítgatni rajta…
-Az egyszer biztos – válaszolok halkan miközben ismét gondolataimba merülök, s arra a következtetésre jutok, hogy utálni is kell néha valakit, szeretni nem lehet mindenkit sőt én nem is akarok, de ez már mellékes.
-Micsoda gyors észjárás, igen az egy templom- válaszol Kira ismét gúnyosan mire Shou csak közel hajol fülemhez s suttogni kezd.
-Nem akarod bezárva itt hagyni egy kicsit, hátha észhez kap? - Néz közben kicsit sandán a tigrisre aki feltűnően minket bámul, úgy tűnik valamit meghallott abból amit mi beszéltünk. De én ezzel mit sem törődve nevetek fel halkan s közben eljátszadozok a gondolattal, hogy vajon milyen képet vágna ha ezt tényleg megengedném Shounak. Mondjuk az biztos, hogy utána egy hétig nem szólna hozzám.
-Hidd el nekem ő nem fog megjavulni túlságosan is eltanulta már ezt a remek stílust - mondom úgy, hogy már Kira is hallja, és igen a remek stílus kifejezéssel saját magamra utalok, mert miattam lett ilyen gúnyos stílusa, kellett nekem annyit vitatkozni Raphaellel…
-Hát jó, én felajánlottam. - rántja meg a vállát.
-Inkább nézzük meg azt a templomot mi jót is kéne ott csinálni - mondom miközben egyre sietősebben sántikálok a templom felé s közben a kertet figyelem ami gyönyörű lenne ha valaki gondozná, de ezt nagyon elhanyagolják így a rózsabokrok ágai össze-vissza állnak, s ezért nem néztek ki túl jól.
Ahogy belépünk a templomba Shou rögtön elsétál mellőlünk s elkezd nézelődni én pedig vele ellentétes irányba kezdek el nézelődni s csak ekkor pillantok meg furcsa nyomokat, egy-két törött széket és néhol még vérnyomot is.
-Te is hallod ezt?- Nézz fel rám Kira érdeklődve mire én csak nemet intek fejemmel ő pedig sietve indul el a mise asztal mögé ahol a papot pillantjuk meg, a pap ruhája csurom vér és őszintén szólva nem néz ki valami jól az öreg, ennek ellenére azonban megpróbál felénk kúszni, de ez nem túl meglepő módon nem jön össze neki, ezért is sietősebb léptekkel sétálunk oda hozzá.
-Mi történt?- Kérdezem rögtön miközben odaguggolok az öreg mellé csak, hogy jobban halljam, hogy mit mondd, bár ez nem igazán volt jó ötlet, mert ennek köszönhetően az eddiginél is élesebb fájdalom hasított bokámba.
-A tekercs… meg kel… elakarják venni… - hörgi kétségbe esetten mi pedig Kirával csak összenézünk, s ugyan arra a következtetésre jutunk az öreg már nem tud túl összefüggően beszélni, pedig mennyivel könnyebb lenne az élet, na nem az övé az különösebben nem tud érdekelni, csak hát a munka ami miatt esetleg felbérelt volna minket, na azt sajnálom.
-Kik akarják elvenni?- Kérdez most Kira, mivel én túlságosan is el vagyok az önsajnálattal ahhoz, hogy tovább kérdezgessem a papot.
-Jys..ares... a vörösök... tűz...- Hörög továbbra is miközben egyet kettőt még köhög mellé, hogy véletlenül se értsük mit akar mondani, bár ahogy nézem az öregnek semmi kedve tovább magyarázni a dolgot sőt inkább folytatja mondandóját. - A tekercsek... lent... kérlek! A hetedik jel... a hetedik jel mögött vannak... senki nem szerezheti meg... meg kell védeni...
Azt hiszem ez az a pont amikor teljesen elvesztem a fonalat, addig minden oké, hogy valamilyen tekercsek lent vannak valahol valamilyen hetedik jel mögött, de mi az a hetedik jel és egyáltalán miért is olyan fontos ez? A másik fontos kérdés viszont az, hogy ezért ki fog fizetni?
-A tekercsek, kérlek... ne hagyjátok... könyörgöm! – Kezd el tovább hörögni a pasi azonban a normális beszéd egyre kevésbé megy neki mert nem elég, hogy minden pillanatban köhögő rohamot kap, de a feltörő vértől még kevésbé tud már beszélni, komolyan talán kezdem kicsit sajnálni az öreget, lehet most már jobban járna ha én ölném meg, számára még az is megváltás lenne…
-Megvédjük bármi is az- válaszol Kira mire én csak rá nézek, s szemeiben mintha együtt érzést vélnék felfedezni ezért is nem teszem szóvá neki ezt a hirtelen tett ígéretét inkább csak én is rábólintok a dologra, végül is ha ennyire fontos az öregnek akkor megvédjük a tekercseket. S ahogy nézem nagyon fontos neki mert ahogy Kira ígéretet tesz rögtön a kezembe nyom egy papírt amit kissé jobban szemügyre veszek s egy kissé már gyűrődött és vérfoltokkal tarkított térképpel találom szembe magam. S mintha csak ez lett volna a végszó a pap lecsukta szemeit én pedig felállok mellőle és Sheijihez sétálok oda.
-Shou ébresztő!- Szólok rá miután szinte egy percet álldogáltam mellette anélkül, hogy észrevett volna minket.
-Mi? Szóval, mi volt itt? – Csodálkozik miközben egyre csak nézelődik mintha keresne valakit.
-Az öreg azt hiszem feldobta a talpát és valami tekercsről hadovált, amit meg kéne védenünk – magyarázom el nagyon tömören, hogy mi is a helyzet mire ő csak nagyban bólogat majd a papra pillant, s az arcáról teljes mértékben le tudom olvasni azt, hogy nem áll szándékában megnézni közelebbről az öreget.
-Látogatónk van- szólal meg Kira felettébb hangosan miközben mereven figyel egy fehérköpenyes férfit, aki valamiért nem éppen túl bizalomgerjesztő számomra, lehet, hogy az a jó két méteres magassága vagy éppen az a furcsa aura ami körüllengi őt. Vagyis inkább az utóbbi, nem mondom nem ijeszt meg, de még is valami nem stimmel vele mintha minden porcikáját a halál lengené körül.
-Bocs, de ez egy zártkörű rendezvény, kérlek távozz! – Kezd el kicsit gúnyolódni Shou mire a férfi csak hangosan felnevet ami szinte még a templom is beleremeg, komolyan kezd egyre unszimpatikusabbá válni számomra ez az ember.
-Mi ilyen vicces?
-Semmi ... – Válaszol kérdésemre viszonylag gyorsan az idegen majd alaposan végigmér minket, ami nem éppen tetszik, de kivételesen én nem teszem szóvá.
-Akkor spuri neked, pajti! Van jobb dolgunk is, mint egy turistával foglalkozni.
-Nem vagyok turista ...- feleli rideg mély hangon a férfi, majd a következő pillanatban már sötétbe borul az egész templom ami nem kicsit lep meg, s ráadásul most még az orromig se látok nem hogy az ellenfelünket, ami szintén nem igazán nyeri el tetszésemet.
-Mi a...? Ki kapcsolta le a napot? – Teszi fel hirtelen Shou mire én csak elmosolyodok, annak ellenére is, hogy nem tetszik ez a helyzet, jobb szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Azonban ezt az idegennek ez nem nagyon tűnik fel, vagy talán túlságosan is mivel pár másodperccel ezután hirtelen mintha valaki hasba ütne, ami valószínűleg a férfi egyik varázslatának köszönhető.
-Eli, készülj!- mondja Kira miközben hallom, hogy nagyokat szimatol a levegőbe, majd ő szép lassan elindul mi pedig a hallásunkra támaszkodva próbáljuk követni a kis familiárist, de remek tervünket egy ördögi kacaj töri meg s ezt követően oly’bűz csapta meg az orrom, mint mikor egy hullát támasztok fel, s ebben a pillanatban jövök rá arra, hogy ezek szerint az ellenségünk is nekromanta.
-Nézzük a sötétség hatását! – Mondja halkan Shou majd a fénytollával elkezd valamit firkálni a levegőbe amit el is kezdek figyelmesen nézni, de pár másodperc múlva rá is jövök arra a tényre, hogy én ehhez egyáltalán nem értek ezért is inkább csak figyelek hátha léptek zaját hallom majd meg.
-Tudsz fedezni pár percre? Van egy ötletem! – Szólal meg ismét Shou mire én csak bólintok, bár ebből nem tudom ő mennyit lát, de egyértelmű jelzésként megidéztem két hullát, társam pedig ismét elkezdett a levegőbe írni valamit, de ekkor a padló hirtelen beszakad alattunk.

Felkérem Shou-t hogy a hétvégén posztoljon!

Lassan eljutottunk a házajtóig, majd a lányra néztem és kopogtam. Hamar ajtót is nyitott nekünk egy erősen az éveit taposó férfi és minket fürkészett, lehet várt valakit és csalódott, hogy csak minket lát.
-Jó napot! A munka miatt jöttünk… - kezdett bele a lány, ám az öreg közbeszólt.
-Már teljesítették a munkát, de a pap is mágusokat keres - mondta, majd választ vagy akár reakciónkat meg sem várva becsukta orrunk előtt az ajtót. Hát, felettébb kényelmetlen volt ez így. Nem elég a bénaságom, amivel Elizabeth-et is belesodortam ebbe, még ez is...
~ Kaori, mikori hirdetést találtál te, hogy nem csak, hogy előttünk jelentkeztek, de meg is csinálták már?! ~ dünnyögtem magamban, a lány pedig halkan az öreget szídta.
- Hát, ehhez mennyire van kedved? Próbáljuk meg, ha már eddig elcsoszogtunk? - kérdeztem meg ideiglenes társam. Igaz nem tudtam mit kezdjek ezzel most így, annyira nem vonzott ez a módszer, hogy küldözgetnek egymáshoz az emberek, de hát nem akarok egy üres körrel hazatérni. Félek Sofiya még mindig dühös rám és nem akarom, hogy felkoncoljon.
- Egy próbát megér ha már kaptunk egy jó tippet. - válaszolta a lány, amitől kissé megkönnyebbültem. Még magam is meglepődtem ezen.
~ Ennyire félnék egy lánytól? Huh, azt hiszem a saját érdekemben edzenem kellene. ~
Gondolataim közepette enyhén meglepő dolog történt. Oké-oké, vannak zsebkutyák, lehet zsebmacskák is, esetleg patkányok meg miegymás, na de egy tigriskölyköt előszedni egy táskából?! Nem kissé lepődtem meg, hogy előmászott Elizabeth táskájából, majd nemes egyszrűséggel felmászott a vállára a kis jószág, és onnan figyeli a területet, na meg engem.
- Akkor haladjunk! Bírsz még menni? - kérdeztem a lánytól, de szemeim továbbra is a kis macskafajzatot figyelték.
- Igen persze, hogy bírok . - mondta a lány, amely kezdetben mosoly lett, de hamal eltorzult. Nem kissé fájhat az a boka sajnos, ami bánok is... de sokat nem tehetek már. Hátiban már nem viszem, ő utasította el, szóval marad neki a bicegés.
- Te már megint mit bénáztál? - szólalt meg hirtelen a semmiből a kis vakarcs. Oké, a zsebtigris még beszél is, remek. Netán kávét is főz? Adhatna egy adaggal.
- Az ingyen utazásnak vége! - szólalt fel hirtelen a lány a tigrincs szavai hallatán. Feltehetőleg nem éppen szerette a stílust, amit kapott, bár ez érthető is...
- Amúgy mi szél vitt éppen a céhházunk fele, ha nem államtitok? Gondolom sétálás vagy hasonló, de reménykedik az ember értelmes céhtársakban. - mosolyodtam el, miután hangot adtam mág egy ideje foglalkoztató kérdésemnek.
- Ch… még, hogy normális. - szólalt meg a mellettünk lépdelő szőrpamacs, amire a lány olyan pillantást vetett rá, mintha ölni akarna. Még engem is elgondolkodtatott ez a nézés után, hogy érzékeny területre lépett-e az állatka, vagy valami... Hát még szegény jószág fejében mi zajhatott le ez láttán.
- Csak munkát kerestem, egyenlőre nem áll szándékomban egy céhhez sem csatlakozni. - mondta a lány, amire kissé lehangolódtam. Mégsem új tagjelölt.
- Áhhá, hát, kár. - húztam el a szám bánatomban, majd végül úgy döntöttem inkább mesélek magamról és a céhről, hátha meggondolja magát. - Én ott tanultam meg a mágia alapjait, szóval mondhatni, hogy előbb voltam céhtag, mintsem mágus. Persze túlzás, de ez részlet kérdés. Azóta meg káosz káosz hátán, aminek a felét egy embernek sikerül mindig összehoznia... - kezdtem el mesélni a helyzetet.
Kissé elgondolkodtam a házban uralkodó helyzeteken én is, így csak akkor vettem észre, hogy a kis állatka valamit mondani akart, de a lány szúrós pillantására hamar észrevette magát. Elmosolyodtam ezen a helyzeten kissé.
- Akkor szerencséd volt a céheddel! Komolyan egy ember okoz ilyen nagy felfordulást, miért nem teszitek egy kicsit helyre? - kérdezi Elizabeth, lényegében jogosan... de azok közül, akiket ismerek, az egyik legerősebb ember... Tehát nem éppen lehetséges, de ezt inkább hagyom egyelőre.
-Mert mindenki röhög rajta! - nevettem el magam. Ez is igaz lényegében, nem csak az előző gondolatmenetem, így nem is hazudok. - Egy felfordulás például abból indult ki, hogy ellopta a Céhmester pitéjét, ezért "vérdíjat" tűzött ki rá, hogy visszaszerezzük. - meséltem kissé a helyzetről, hátha így egészebb képet kaphat a dolgokról.
- Akkor a Céhmester se normális. - szólalt meg hirtelen a kis tigris. Hát, mit ne mondjak, van valami abban, amit mond, így ismét kikúszik egy halvány mosoly az arcomra.
- Te kis szőrgombóc, mi lenne ha viselkednél? - szídja le hirtelen az állatkát gazdája. - Amúgy bocs Kira miatt, kissé neveletlen még, amúgy szerintem az nem baj ha valaki úgy mond visz egy kis életet a céh mindennapjaiba nem de? Bár azért az se kell túlzásba vinni… - mondta a véleményét a korábbi mesém után. Hát, ez is jogos...
- Nem baj, csak én nem az a típus vagyok. Jobb szeretem a nyugalmat, a pihenést, az alvást, meditálást és még ragozhatnám. Lényeg ami lényeg: lusta vagyok! Most sem lennék itt, ha nem lett volna egy kis incidens a céhházban. - kapott el az őszinteség hullám, zavaromban pedig megvakartam a halántékom.
- A lustaság nagy úr, de hogy tanulsz így több mágiát, hm? Ahhoz gyakorolni is kéne... és ha lusta vagy akkor gyenge is. - szólalt fel ismét a szőrcsomó, bár most jogosan. Ahhoz képest, hogy mennyi idő eltelt valóban még gyengének számítottam, csak az alapokat tudtam mindenhez, ami kissé zavaró, de soha nem tudom magam rávenni a folyamatos edzéshez, gyakorláshoz, na meg a küldetésekhez.
- Épp a gyakorlásból lett egy incidens. Egy lány kissé dühös lett rám, amikor egy kósza rúna miatt leégett róla a ruha. De hát, megesik ez, na. - nevettem el magam zavaromban. Igazából inkább kísérletezés volt, mintsem gyakorlás, de ez másodlagos már.
-Csodálkozol, hogy dühös lett? Szerintem te is az lennél. - nevette el magát a lány halkan, ami kissé meglepő volt. Jobb volt jobb kedvben látni, mintsem csendben hallgatni csak. – Amúgy tény a gyakorlásból is vannak problémák, de mint mondtad, megesik az ilyen... igaz néha túl sűrűn is. - értett lényegében velem egyet, habár ez a megjegyzése már igen halkra sikeredett.
- Hát, rúnákkal nem hadonászhatok, és jobb szeretem máson próbálni, mint magamon.
- Jó taktika, valami rosszul sül el akkor ő járjon rosszul ne te. - mondja a kis szőrmók összegezve a dolgokat, amin elmosolyodtam. Lényegében persze, hogy ez a helyzet.
- Egyértelmű! Fejlesztem az emberi kapcsolatok! Igaz, ha nagyon berágnak, akkor visszafele... de na, legalább nem egy szobában kuksolok, hanem futok. - mondtam mosolyogva, és még nem is hazudtam! Bár ez a pozitív hozzáállás rám nem kifejezetten volt jellemző, de valahogy csak így tudtam reagálni.
- Igaz a testmozgás sem árt néha, bár lehet jobban jársz ha futás közben azért figyelsz arra, hogy másnak ne menj neki. - mondta a lány, ami persze nem lehetett más, mint egy célzás. Egy célzás a találkozásunkra...
- Jogos! Bocsi még egyszer. Neked se lehetett ez a legjobb ismerkedésed. - hajtottam le kissé a fejem megbánásom jeléül.
- Nincs baj, de ezt muszáj volt. - mondta egy mosoly kíséretében, majd folytatta.- Amúgy nyugodj meg jártam én már rosszabbul is... - mondta végül, ám ez valahogy furán jött át nekem. Rosszabbul? Ennél? Elcsapta egy buszsofőr?
- Rosszabbul? Előtted dőlt a kardjába, vagy mi lehet ennél gázabb? - adtam hangot a csodálkozásomnak, ám egy fokkal reálisabb példával.
- Minden nézőpont kérdése, de a legelső találkozásom a kis szőrgombóc első gazdájával egy kisebb verekedésbe torkolt csak úgy ismerkedésképpen. - válaszolt csodálkozásomra.
- Nőt ütni fura dolog, bár gondolom mindennek volt oka. Mondjuk nem gyakori, hogy ezután valakivel jóban legyen az ember. - fejtettem ki gyorsan a véleményem. Nem tudhatom, hogy pontosan mi volt, és lehet jobb is ez így. A kurta előző magyarázata alapján valóban jobb lehet ez így.
- Pontosan mindennek oka van és tényleg nem gyakori, de nekünk valahogy mégis összejött!
- Jobb, mint valakit utálni... Amúgy az ott a templom...? - váltok témát, mikor megláttam egy épületet, ami kissé fura volt így elsőre, de kétség kívül templomra hasonlít. El is néztem egy kis ideig, próbáltam kifürkészni, hogy mi lehet nekem olyan furcsa ebben a helyben, de nem jutottam végül eredményre. Gondolataimból a kis szőrmók szavai rántottak ki.
- Micsoda gyors észjárás, igen az egy templom. - mondta ismét gúnyosan, ami már nekem is szexuálisan izgatta kissé a csőröm. Odahajoltam a lányhoz, majd végül a fülébe súgtam ötletem.
- Nem akarod bezárva itt hagyni egy kicsit, hátha észhez kap?
- Hidd el nekem ő nem fog megjavulni túlságosan is eltanulta már ezt a remek stílust. - válaszolta a lány, szavai viszont elgondolkodtatóak voltak. Remek stílus... ha így áll hozzá akkor nem más tanítgatta, hanem ő maga.
~ Jajj, anyám borogass! Remélem ezt a stílust nem kaparja ő is elő! ~ - imádkoztam magamban.
- Hát jó, én felajánlottam. - vontam meg a vállam.
- Inkább nézzük meg azt a templomot mi jót is kéne ott csinálni. - mondta Elizabeth végül, amiben volt is ráció.
Lassan beléptünk a kapun, majd odabent két külön irányba széledtünk. Habár elsőre nem sokat láttam, olyannyira hozzászoktam a fényhez, lassan hozzászoktam a félhomályhoz, amely odabent uralkodott. Sajnos hamar rájöttem, hogy megvan az oka miért volt olyan rossz megérzésem előtte. Dulakodás. Ennek a nyomai voltak láthatóak törött bútorokkal.
Sajnos ennek nyomai hamar felélesztették bennem a régi emlékeket. Az emlékeket, amelyeket azt hittem már elfeledtem rég. A régi időkről, amikor apámmal éltem, szabályszerűen nyomorban. Nem léphettem ki a házból, mindent nekem kellett csinálnom, és egyetlen társam anyám kártyái voltak. Folytogató érzés kapott el ezektől az emlékektől.
Nem tudom mennyit töltöttem el ebben az emlékekkel teli gondolatvilágban, amikor Elizabeth ébresztettek.
- Shou ébresztő! - szólt rám közvetlen közelről. Mikor értek ide...?
- Mi? Szóval, mi volt itt? - kérdeztem, miközben mégegyszer felmértem a területet. Csak nincs apámnak ehhez köze, csak a körülmények hozták ki belőlem ezeket az emlékeket. Nem létezik, hogy ismét előkerüljön!
- Az öreg azt hiszem feldobta a talpát és valami tekercsről hadovált, amit meg kéne védenünk. - mondta, amire csak bólogatni tudtam. Bólogattam, de igazán sokat nem fogtam fel ebből, amíg végül meg nem pillantottam elöl egy pár vérben ázó lábat. Sajnos ettől egyből világos lett a helyzet, de a szörnyűség kapott el. Komolyan, nem vagyok hívő, de "Isten" hírnökét csak úgy megölni...
- Látogatónk van. - szólalt meg a kis állatka, amire egyből az ajtó felé fordultunk mindketten. Egy igencsak magas férfi mérlegelt minket onnan. Elég bizarr látványt nyújtott, ismét egy rossz megérzésem volt. Remélem csak a furcsa fényjátéknak köszönhető, amely a nap vetülésének hála van.
- Bocs, de ez egy zártkörű rendezvény, kérlek távozz! - szóltam a srácra, mert hát egy ilyen incidenst követően azért senkinek nem kellene bejönnie... Ám ő ehelyett elkezdett kacagni, amely az egész épületet bezengte.
- Mi ilyen vicces? - adott hangot Elizabeth az én gondolataimnak is.
- Semmi... - mondta az emberünk ridegen, majd elkezdett erőteljesebben bámulni minket. A hideg is kirázott ettől valamiért.
- Akkor spuri neked, pajti! Van jobb dolgunk is, mint egy turistával foglalkozni.
- Nem vagyok turista... - felelte kurtán azon a hangon, amitől nekem a hátamon is felállt a szőr. Nagyon nem tetszik nekem ez az ember.
Erre egy váratlan esemény történt: minden sötétbe borult a templomban. Még azt sem láttam, hogy mi van közvetlenül előttem, nem hogy az embert, akivel az előbb "beszélgettünk".
- Mi a...? Ki kapcsolta le a napot? - kérdeztem az abszolut hülyeséget, de az adott pillanatban így jött csak ki nekem.
Próbáltam tapogatózni és rimánkodtam, hogy ne a lányt tapizzam le, mert nagy eséllyel helyben megölne érte.
Hirtelen egy erős ütést éreztem gyomromban, amitől hanyatt estem és fájlalhattam is a gyomrom ott elterülvén.
- Eli, készülj! - szólalt meg a kis tigris, amire erős szimatolás hang zengte be a templomot.
~ Hát persze! A sötét nem befolyásolja a szagokat! ~ mosolyodtam el halványan, majd lassan feltápászkodtam és próbáltam a hang irányába fordulni.
Ám ez a terv sajnos befuccsolt, ugyanis másodperceken belül hatalmas bűz csapta meg az orrom.
~ Befingott?! Hatásos mondjuk a kis állatka ellen... ~ agyaltam.
Ám hamar jött nekem is egy tervem, amitől megzavarhattam.
- Nézzük a sötétség hatását! - adtam halkan hangot gondolataimnak, majd előhalásztam zsebemből a fénytollat. Egy rúnát firkantottam vele a levegőbe, amellyel aktiváltam is az illúzióm. Tervek szerint véletlenül felbukkanó lángcsóváknak kellett feljönniük, ám mivel ez csak illúzió sajnos fényt nem bocsátottak, így nem tudom pontosan milyenre sikeredett. Megzavarásnak és figyelemelterelésnek elviekben be kellett jönnie, így hát jött jött a védelemre törekvés. - Tudsz fedezni pár percre? Van egy ötletem! - súgtam a lánynak, amit követően pár másodperccel hörgés és mégnagyobb bűz voltak a reakciók.
~ Bűz és hörgés...? Nekromanta...? Elviekben tökéletes. ~ mosolyodtam el, majd elkezdtem írni a rúnákat, amelyekkel zárt területen láthatunk, és még meg sem tud minket a srác támadni.
Ám sajnos nem tudtam befejezni, ugyanis némi ropogást követően beszakadt alattunk a padló.

Elnézést az elmaradásért. =/

Shou, Elizabeth: Elég nagyot estek, de nincs időtök ellenfeletek fölöttetek és nagyon úgy néz ki ennyivel nem érte be. Egy folyosó szerűségen találjátok magatokat, a levegő hideg és nyirkos, a föld és az áporodott levegő orrotokat csavarja. Esésetek hatalmas port kavar ami miatt nem sokat láttok, és kénytelenek vagytok így elindulni valamerre. Kiértek a porfelhőből és erős félhomályban találjátok magatokat. Ritkásan ég egy egy fáklya az alagútban melynek falait téglákból rakták ki. A falakon fúra írások és motívumok vannak, Shou te így futólag látsz hasonlóságot a rúnákkal de nincs időd meg nézni. A folyosó amin vagytok bár tágas de, a talaj nagyon enyhén lejt egy kicsit, valamint kis váratva három ágú elágazáshoz értek, ahol forduljatok balra. Hogy miért? Válasz nincs, sietnetek kell ellenfeletek már igen közel van mögöttetek. Tovább futva az út négy felé ágazik ahol a legjobb oldalibb utat választjátok. Eztán már nem nagyon hallotok semmit mögületek úgy néz ki a pasi eltűnt, de ne bízzátok el magatokat. Haladjatok tovább viszont a táj itt már kissé megváltozik, az alagútban bár ugyan olyan félhomály van de a levegő egyre hidegebb és falakba szobrokat faragtak. Páncélosok, gyermekek, nők, csuklyás alakok, öregek de akadnak köztük gyermekekről mintázott alakok. Mesteri pontossággal és precizitással faragták őket, mintha már élnének, oly annyira részletesek és pontosak hogy a szemükbe nézve pontosan megtudjátok állapítani merre néznek. A szobrok mind különböző személyt mutatnak de van néhány dolog ami mindenhol egyezik, arcukat mind kicsit balra fordítva felfelé fordítják, szemük erősen egyenesen haladási irányotokba néz, míg jobb kezüket mellkasuk előtt nyugtatva nyitott tenyérrel tartják, addig bal kezük maguk elé nyújtva tartják. Mutató és középső ujjukat egymás mellett össze zárva mutatják fel, mintha jelezni akarnának valamit. Postotok idáig tartson.

Dead: Hát követed őket az alagútba, mész mész majd az első kereszteződésen balra fordulsz, hisz hallod hangjukat, no de ez után a hang elhalkul, az alagút négy különböző alagútba torkollik, és - ha jobb oldalról kezdesz el számolni - a másodikba mész. A talaj lábad alatt már nem lejt, de a falakon fura dolgokat fedezet fel, mintha csata dúlt volna itt, mélyedések és karcolás nyomok vannak. Nem tűnik túl réginek sőt még egy kis száradt várt is találsz, majd egy negyed órás gyaloglás után rá bukkansz néhány félig eloszlott hullára is! Repertoárod bővülve ezzel tovább haladsz amikor mit ad ég, feléd jön egy igen csak rossz kinézetű férfi hatalmas zsákkal a kezében. Rád néz és azonnal ledobja a zsákot amiből egy kis gyémánt bukik ki. Hát igen a zsák dugig van pénzel, és a férfi megvan győződve róla azért vagy itt hogy elvedd. Végül is nem is olyan rossz ez, egy kis plusz pénz teljesítményeidért, sőt ki tudja lehet mestered nem kívánja pénzben honorálni tetteidet később szóval, itt az ideje meg keresni a következő heti betevő falatot.
Ellenfeled 1300VE-vel rendelkezik, füst mágus, nem nagy falat és nem is erős de furmányos, ha nem vigyázol meg cakkozza a kabátod szárát!

Határidő: 9 nap!

Zuhanunk mindannyian a számomra végtelen mélység felé vesszük az irányt, de sajnos sikerül egy nem túl kellemes találkozást összehozni a talajjal, komolyan nem elég, hogy a bokám is fáj még ez is, esküszöm soha az életbe nem vállalok el még egy munkát ezzel a sráccal, csak balszerencsét hozz rám.
-Mindenki egyben van?- Kérdezem gyorsan miközben felkászálódok a földről és a kis tigrisre nézek aki hevesen bólogat majd tekintetem Shoura emelem aki szintén azt jelzi, hogy minden oké, csak egy gond van, hogy az ellenfelünk is itt van és jelen pillanat a harcnál sokkal jobban tetszik a fussunk el innen minél gyorsabban opció. Amiben ahogy nézem társaim is egyetértenek ezért futva indulunk el jobbra, pontosabban én még közben bicegek egy kicsit a bokám miatt, de minél többet futunk egyre jobban belejövök.
A hely ahova érkeztünk szerintem borzasztó volt áporodott levegő és föld szag lengte be az egész folyosót ami nem igazán tetszett se nekem se Kirának, sőt szerintem neki még rosszabb volt, a folyosó fala téglákkal volt kirakva és számomra érthetetlen jelek voltak rajta, de mondjuk időnk se nagyon volt nézelődni mert a nyakukban loholó ellenfél miatt, gyors menekülésre kényszerültünk.
-Merre menjünk?- Kérdeztem mikor egy három ágú elágazáshoz értünk, szerintem a középső lenne a legmegfelelőbb, de sose volt szerencsém az ilyen dolgokban így a választ inkább Shoura hagytam, gondolván, hogy legalább addig is pihentetem a lábam.
-Balra! – Válaszolt rögtön ami eredeti tervemnek nem volt túlságosan megfelelő, de mivel az a nekromanta is itt van valahol így jobbnak láttam ha én is elkezdek futni a többiekkel együtt. Majd pár percnyi monoton rohanás és lábfájás után ismét elágazáshoz értünk, de mielőtt társam bármit is mondott volna szólaltam meg.
-Szerintem menjünk jobbra!- Mondtam s amilyen jó lelkű emberrel volt dolgom rögtön bele is egyezett azonban a kis tigris halk morgásával jelezte azt, hogy neki nem tetszik az ötletem, de mivel túl sok választása nem volt így inkább velünk tartott.
-Eltűnt! – Szólalt meg hirtelen Kira mikor már jócskán elhagytuk az elágazást, de szavait nem igazán értettem s az értetlenséget valószínűleg látta is arcomon mert rögtön folytatta mondandóját. – A srác már nem követ minket, vagy legalábbis már nem hallom!
-Remek – válaszoltam s rámosolyogtam a kis familiárisra aki nem igazán foglalkozott az én kedves gesztusommal így figyelmem inkább a tájra irányítottam. S rá kellett jönnöm, hogy itt már kicsit hidegebb van s végre az érhetetlen motívumok helyett már szobrok vannak a falakba faragva, bár számomra továbbra is érthetetlen az, hogy mi értelme van páncélosokat, nőket, öregeket és gyerekeket faragni bele, főleg ilyen részletesen. Komolyan mondom ha kicsit jobban megnézném a szobrokat szerintem még azt is megmondanám melyiknek hány ránca van… bár az már annál inkább gyanús, hogy mind arra néznek ahova mi futunk és a bal kezük úgy áll mintha mutatni akarnának valamit, ami nekem valahogy nem igazán tetszett. Amikor a szobrok mutogatnak az nem jó jel, különben is mit keres egy templom alatt egy ilyen hely? Ekkor jutnak eszembe az öreg szavai miszerint van valami a templomban ami nem juthat illetéktelen kezekbe, és ha ez így van akkor az valószínűleg itt valahol van elrejtve.

Az esés végét egy hangos nyekkenéssel sikerült éreznem, amivel szabályszerűen beleépültem a törmelékek közé. A derekam sínylődte meg leginkább ezt a dolgot, de nagyobb bajom szerencsémre nem lett.
- Mindenki egyben van? - hallottam Elizabeth hangját valahonnan mögülem, így miután sikerült felkászálódnom, hogy szembenézhessek vele kezemmel mutattam, hogy nagyvonalakban megvagyok. Ezt követően gyorsan áttapogattam magam, hogy valóban mindenem megvan-e, és megvolt mind a fejhallgatóm, mind a tarot kártyáim, a fénytollam is... és szerencsémre nőt sem csinált belőlem a törmelék.
Feltekintettem, ahol egy árnyat láttam körvonalazódni sajnos. ~ Basszus, igazán békén hagyhatna minket... Ez a sötétségbe borítós mágiája szívás! ~ futott át az agyamon, majd ismételten társamra néztem, aki mutatta, hogy inkább spurizzunk a helyről, a "fussunk, hadd lobogjon a hajunk" elvvel pedig egyet kellett értenem.
Elején csak lassabban sikerült sajnos haladnunk, a lány bokájának láthatóan nem sok jót tett ez az esés. Bicegős-futós tempóban így hátra-hátra pillantottam, ahol szerencsére nem láttam korábbi ellenfelünk, ám léptei zaját sajnos ki tudtam szűrni a mieink közül, így nem volt más hátra, mint előre. Ahogy telt az idő mi fokozatosan fáradtunk, ám a tempónk is némileg gyorsult, ahogy feltehetőleg hozzászokott a lány az érzéshez.
Jópár percnyi menetelést követően megérkeztünk egy háromágú elágazáshoz. Soha nem szerettem az ilyesmit, mert egy rossz döntés, és akár zsákutcában köthetünk ki, vagy rosszabb esetben kapunk a túlvilágra egy egyirányú helyjegyet.
- Merre menjünk? - nézett rám kérdőn a lány. Ezaz, pont tőlem várja a döntést, hogy én mennyire imádom a nőket...!
- Balra! - mondtam nemes egyszerűséggel azt az irányt ami először a nyelvemre jött, majd folytattuk a kutyagolást.
Ahogy haladtunk próbáltam hegyezni a fülem, hogy hallom-e ellenfelünk lépteit, ám szerencsére nem. Bár ez sokat nem jelent, lehet a füleim tréfálnak csak meg az adrenalintöbbletnek köszönhetően, vagy éppen úgy halad, hogy a mi lépteink zaja elnyomja az övét. Sajna túl rízikós lett volna így megállni.
Nem soká ismét egy útválasztás előtt kötöttünk ki, ám mielőtt addig eljutottam volna, hogy megszámoljam egyáltalán hány lehetőség van a lány mondta a választását.
- Szerintem menjünk jobbra! - jelentette ki, én pedig mivel jobbat nem tudtam csak követtem a tanácsát.
Ahogy meneteltünk az Elizabeth által választott irányba egy dolgot vettem igazán észre: nem volt melegem közel sem. A hátamon többször is végigfutott a hideg... Hogy ez a hatodik érzékemnek köszönhető volt-e, a ténynek hogy kergetnek minket, vagy éppen a hidegnek; magam sem tudtam.
- Eltűnt! A srác már nem követ minket, vagy legalábbis már nem hallom! - törte meg a csendet a kis szőrgombóc helyzetjelentése. Az állatok hallása, főleg az ilyen macskafajtáké, messze jobb az emberénél, így benne jobban meg tudtam bízni, mint a saját füleimben.
- Remek! - jelentette ki a lány is, hogy az állatka egy megbízható hírforrás, így megálltunk egy kicsit szusszanni.
Mialatt kifújtuk magunkat körbenéztem, és először azt hittem, hogy körbe vagyunk véve, ám szerencsére csak szobrok voltak körülöttünk. Hajszál pontosan kifaragott szobrok. Felnőttek, öregek, gyerekek, nők; volt a repertoárban minden. Fejeik el voltak enyhén fordítva abba az irányba, amerre az alagút vezetett minket, emellett pedig még fura volt a kéztartásuk. Körülbelül ennyit tudtam megfigyelni rajtuk, ami számottevő azonosság lehetett.
Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a fénytollam és elkezdtem a rúnákat felrajzolni egy csapdához. Na nem mintha nem bíznék a kis zsebtigrisben, de menetközben utánunk jöhet, akkor pedig tökéletesen fog jönni ez. Nem akartam sok időt pazarolni rá, így csak a legegyszerűbbet igyekeztem felírni, amely a maximális időre csapdába ejti a belesétálókat.

Elleneim önként, vagy felettük álló indokok miatt, de távoztak a látókörömből. Nem tudtam, hogy ez egy remek taktika, vagy csupán a véletlen műve. Minden esetre felkészülvén inkább megnyugtatott, semmint felkavart volna a helyzet. A nemrégiben még sietős és véresen komoly helyzet lenyugodni látszott. „Barátaim” nem siettek a visszatéréssel, ki tudja, talán nem is akartak, vagy nem is tudtak. Annak érdekében, hogy ne legyek kellemetlen meglepetés áldozata türelmemet feláldozva várakoztam. A templomban kellemetlenül éreztem magam, így hogy megnyugodjak lassú léptekkel elindultam eltűnési helyük irányába. Reméltem, hogy nem most fognak kiugrani, s „szülinapi meglepetést” kiáltani, mert cseppnyi életerőm sem volt hozzá. S időközben, arról is megfeledkeztem, mikor születtem. Pedig ha legalább sejteném, az remek okot adna, arra hogy üldözötteimet külön előadásban részesítsem.
A mélyedés szélére értem, beletekintve egy nem is olyan mély „szakadékot” láttam. Annyira nem mély, hogy a zuhanásba bárki is belehalna, azonban, ahhoz hogy ki lehessen kászálódni belőle már ténylegesen nagy. Lehajoltam a földhöz, majd a talajt elkezdtem simogatni, bármiféle nyom után kutatva. Nem találtam semmi árulkodót, így arra a következtetésre jutottam, hogy igazából én nem is vagyok nyomolvasó. Miután eme tényre is ráébredtem, felálltam és kihúztam magam. Hatalmas termetem hihetetlen, már-már isteni tekintélyt parancsolt nekem, az üres teremben. Mondanám, hogy a székek meghajoltak előttem, de nem vagyok sem költő, sem pedig, bolond, hogy ilyen marhaságokat írjak. Kezeimmel letöröltem az arcomat, s a hajamat is megigazítottam. Még vetettem egy-két pillantást a lyukra, majd én magam is beleugrottam.
Mivel itt távoztak, és nem ismerem ezt az építményt, így ez az egyetlen útvonal, amin követni tudom őket. Próbáltam, úgy érkezni, hogy semmiféle problémám ne származzon belőle. A lábam azonban mit sem törődött az én törekvéseimmel, azonmód görcsbe rándult. Miután azonban „szakszerűen és célra törően lekezeltem” hamar búcsút inthettem a fájdalomnak. Itt is lehajoltam és megvizsgáltam a földet, de csak azt tudtam megállapítani, amit az előbbi rosta során. A távolba révedve észrevettem, hogy lejt az út. Többen ezt gyanúsnak tartanák, vagy talán azt hinnék, a pokolba sietnek, én viszont realista módon, úgy vélem, hogy van valami az út végén, amit csakis ott tudnak biztonságban. Amit pedig csak hosszú méterekkel a város alatt lehet elrejteni, azt érdemes megkeresni.
Immár egészséges lábbal és hatalmasabb elszántsággal rajtolok el. Minden egyes lépéssel egy-egy aranypénzt éreztem a kezemben, amiért elkezdtem a főnök kívánságát a háttérbe szorítani. Egy elágazáshoz érek, ahol balra fordulok. Nem tudom miért, egyszerűen arra vitt a lábam, s mivel nekem sem volt jobb ötletem, követtem a tanácsát. Na meg az áldozataim hangjai is segítettek a döntésben, de ez már csak mellékes dolog. Az út végére érve vártam. Arra gondoltam, hogy a lábam ismét megmondja majd az utat, de nem így történt. A hang elhalkult és én tanácstalanná váltam. Lehunytam a szemem és vártam volna valamiféle szikrát. Miközben erősen törtem a fejem a semmin egy jelenet villant be. Egy rövid néhány másodperces szösszenet egy történetből, melyben a köpenyes főhős a jobbról számított második lukon hatol be. Viszont én nem vagyok hős, így a balról számított harmadik alagútba mentem.
A falakat mélyedésekés karcolások díszítették. Hogyha egy teljesen reménytelen ember volnék, teljesen bután állnék eme jel mellett. Úgy viszont, hogy hihetetlen tehetséget mutatok a nyomolvasás iránt, rájövök, hogy minden bizonnyal egykoron harc zajlott le itt. Mikor épp arra gondoltam, hogy mikor is volt ez a kis harc száradt vért találtam a falon. Ebből pedig úgy számoltam, hogy alig néhány órája történhetett. Érzékeim a határig feszítve sebességem kicsit lelassítva folytattam a menetet. Hosszú perceken keresztül fojtogatott a láthatatlan ellenség képzelt jelenléte. Mikor azonban megpillantottam a holt testeket a járatban szívemről hatalmas kő zuhant le. Nem azért, mert megoldódott a kényes problémám, hanem mert az oszló hullák aurája ennyire megmozdította a kicsiny lelkemet. Nem haboztam rögtön „eltenni” a kincsimet, majd miután laposan végignéztem a helyszínen tovább sétáltam.
Lelki állapotom immár sokkal higgadtabb volt, mikor szembe kerültem egy érdekes fazonnal. A férfit gyenge fél mosollyal üdvözöltem. Csupán néhány pillanattal volt hosszabb az úriember reakcióideje, mint az enyém. A férfi szeme kitágult, cuccát a földre ejtette, láthatóan nem számított szerény személyemre. Sokat sejtető pillantásokat váltottunk, amiről semelyikünknek nem esett le semmi. A hosszas tétlenség után végigmértük egymást, és felmértük a helyzetet. A zsák, melyet érkezésemkor hullajtott el az idegen, érezhetően fontos volt a tulaja számára. Mellette néhány gyémántot vettem észre, ebből pedig úgy számoltam, hogy a „középkori bőrönd” tele lehet hasonló értékekkel. Szemem felcsillant és elmélyedtem kalandozó gondolataimba.
Első számú célpontjaim a két siheder mágus, akik könnyen megeshet, hogy hozzám hasonlóan le vannak égve. ami pedig azt jelentheti, hogy hiába végzem el a feladatom, megeshet, hogy üres kézzel végzem. Már csak azért is, mert nem bízom főnököm bő kezében, ami eddig még senkit sem jutalmazott vagyonnal. Persze lehet, hogy igazából egy kedves, adakozó ember, de hogy vagy nagyon gyenge vagy nem is létezik, azért a fejem is a tűzbe merem tenni. Ráadásul, miért is ne raboljam ki az előttem álló szegény szerencsétlen embert. Lehet, hogy otthon szerető család várja, amelynek a hátterében ott áll a gaz anyósa. Biztos vagyok benne, hogy ő is örülne a megváltó halálnak, ha szingli, akkor azért, ha pedig családja van, akkor megszabadítom a gyerekek állandó visításától, és az anyós örökös kérdőre vonásától egyaránt. Mosolyom eltűnik az arcomról és halálosan komolyra veszem a figurát. Szívem egy új ritmust diktál a küzdelem örömére, kezeimet megropogtatom, majd nyakamat megmozgatva az utolsó simításokkal is végeztem a testem lázba hozásával.
Az ellenem szemei még tágabbak lettek és szóra nyitotta volna a száját, mire én egy sötét lökést lőttem el a feje mellett. Első reakcióként még jobban elhűlt a tekintete, majd teljesen rideggé vált. A hadüzenetem után vártam az ő válaszát. Az úr a zsebébe nyúlt és egy cigarettát vett elő. Nem tudtam, mit akar ezzel, de utolsó kívánságként meghagytam neki a dolgot. A cigit nyugodtan gyújtotta meg és rutinosan kezdte el szívni. Igazi láncdohányos lehet, olyan fajta, aki élni se tudna a bagó nélkül. De ki volnék én, hogy beleszóljak az egészgébek önpusztításába. Én mindig is, azt vallottam, hogy amíg nincs közvetlen káromra, addig minden ember azt csinál, amit óhajt. Az erős füst miatt kissé vöröses szemében haragot éreztem, majd a harag meg is nyilvánult egy csapásban, amellyel a gyomorszájamat célozta.
A győztesek nyugalmával vártam a következő lépését, amikor öklöt formált a ködös anyagból és az megindult felém, én azonban nem tudtam időben reagálni és alaposan telibe trafálta az ütés. Kezeimmel rögtön a fájdalom helyére kaptam, s a testem is megcsuklott egy kissé. Bár nem mondhatnám, hogy olyan régen harcoltam, de mostanában szervezetem nem bírja annyira a fájdalmat, mint régen. Ezért roppantul elégedetlen voltam is vele, de nem tudtam vele mit kezdeni. Miközben felemeltem a fejem, újabb alak volt kirajzolóban. Henger alakja leginkább egy kígyóéra emlékeztetett, amiből rögtön azt a következtetést vontam le, hogy érdemes lenne kimozdulni előle. Fizikai valóm velem ellentétben nem tartotta elég veszélyesnek, ahhoz hogy erőtlen részeit mozgásra kényszerítse. A nyomás hatására azonban még ő sem tudott ellen állni és a falhoz szorított az erő.
Megelégelve az eddigi szégyenteljes küzdelmet az ég felé tekintettem, amelyet eltakart a felettem lévő föld. Ironikus. Jelenlegi helyzetem ugyanis merőben emlékeztetett az igazi valómra is. Sosem gondoltam, hogy én egy normális ember volnék. Már csak a gondolkodásmódom és mágiám miatt sem élnék emberként, nem még a tetteim figyelembe véve is. A társadalom számára én nem vagyok sem ember, csak egy púp, egy fajzat, amely, a föld alatt él. Itt, ahol most is vagyok, ahol nem zavarom senki szeme világát, sem személyes terét, csak ha ő maga látogat el hozzám. De én itt sem vagyok ám átlagos lakó, én egy olyan járvány vagyok, amely a mellettem élő holtak élére áll és világuralomra tőrt. Olya nem tűri el, hogy bárki is lenézze, mert nem olyan, mint a többi. Csupán abból az okból, mert nekem teljesen más fogalom a szórakozás, mint az átlagosoknak. Mert én rendelkezem elég mersszel, ahhoz, hogy a „buli” fogalmát szintekkel feljebb vigyem, mint azt megengedett és etikus. De ha már ezt az életet választottam, nem épp egy ilyen „parti” közepén fogok elhunyni.
A férfi már egy lépéssel előttem járt és a terepet alaposan átalakította. Az általa kieresztett sűrű fehér rengeteg majdhogynem teljesen elvakított. Kissé kómás állapotomból felélénkülve azt kellett észrevennem, hogy tehetetlen vagyok. Próbáltam hang alapján tájékozódni, azonban teljesen elképzelhetetlennek tartottam, mert az ellenem szinte észrevehetetlen volt számomra. Nem volt semmilyen nyom, amin elkezdhettem volna kutatni a jelenlétét, mikor pedig érezte, hogy magamba szeretnék mélyedni, azonnal megkínált egy füstököllel. Természetesen ismét eltalált a csapás, amely most nem is okozott olyan fájdalmat, mint ezelőtt. Lelki monológom meghallgatva talán szervezetem is megerőlteti magát egy kicsit.
Nem kellett újabb monológ, csak egy kis harci ösztön, ahhoz hogy elkezdjek tombolni ebben a reménytelen helyzetben. Ebben kiismerhetetlen helyzetben az egyetlen lehetőségem, hogy ha sikerül társakat szereznem magam mellé és megfelelő munkát végezve el tudjuk kapni az aljas ellenfelet. Öt élettelen teste idéztem meg a feladatra és a földre csapva az árnykígyóimat is kiküldtem a nemes feladatara. Bár nem láttam, el tudtam képzelni, ahogy a kétségbe esett mágus próbálja eldönteni kit is támadjon meg először. Nekem pedig nem kellett mást tennem, mint hátradőlnöm és várnom az eredményt. Először egy halk, ám de mégis erős felszisszenést hallottam, amire minden szörnyem egyszerre indult meg, majd nem sok idő múlva végeztek is. Érdekes érzés volt, komoly erőfeszítés nélkül legyőzni, miközben annyi fejtörést és fáradalmat okozott.

/elnézést a hosszas késedelemért ^^"/

Elnézést a késéért!

Death: haladsz tovább zsákmánnyal a markodban de a szövevényes útvonal csak nem akar célodhoz vezetni. Az alagutak bonyolult labirintusát járod, el telik vagy egy óra is, de semmit nem látsz semmit nem hallasz. Az biztos hogy mindenhol furcsa írások vannak de egy szót se értesz belőlük. A talaj lábad alatt süllyedni kezd és hosszú bolyongások ára után elérsz egy hatalmas tárnába. Első nézésre hihetetlen hogy ilyenek még vannak, tíz szobor van ott melyek mind mind egyetlen középső pontra mutatnak, de mindegyik maga elé nyújtva kezét egy másik számot mutat. A tárnába több járat is végződik, valószínűleg ez egy központi helység lehet, melynek tetején egy lyukból fény szűrődik le. A hatalmas terem közepén fura hieroglifák vannak melyeket nem értesz, de azt látod hasonló mint ami az alagútban volt. Nos rajtad a döntés most mit teszel:

A verzió ha sokáig fülelsz két járatból is lépteke és motyogást hallasz, de neked kell eldöntened melyikbe mész

B verzió ott maradsz és vársz, mondván egyszer csak majd elérnek ide célpontjaid.

Shou és Elizabeth: haladtok tovább az alagútban és egyre frusztrálóbb a hely, látni hogy valami régi elveszett helyen jártok, de hol fogalmatok sincs. Elérkeztek egy szét ágazáshoz, ahol a szobrok elfogynak. Az utolsó három szobor kinyújtott tenyerére egy egy szó van vésve rúnákkal. Fény Föld Ég, ebben a sorrendben. Az elágazás fölött egy ósdi kőtábla áll, a következő felírttal:

Amikor a fény kihuny, és föld ketté szakad már csak az ég marad!

Döntsetek merre mentek! Postotok odáig tartson elindultok egy úton!

Egyre csak beljebb sétáltunk Shouval az alagútba és nekem egyre inkább nem tetszett ez a hely, valamiért rossz érzésem volt vele kapcsolatban, pedig ezen az ősrégi helyen nem valószínű, hogy bármi bajunk is lehetne leszámítva azt a fekete mágust, aki ránk támadt, bár ő is bőven elég. De jobban belegondolva az sem biztos, hogy csak ő jelenthet veszélyt számunkra, mert valaki megölte az öreget és azt nem hinném, hogy az a srác volt.
-Vajon itt vannak azok a tekercsek, amiről az öreg mesélt- gondolkodtam halkan, miközben Shou egyre csak a rúnáival babrált, de mivel a férfi meghallotta ezért kérdő tekintettel fordult felém.
-Pontosan miféle tekercsekről beszélt? Mert lehet nem ártana tudni mit is kell keresni – mondta, miközben végre befejezte a rúnákkal való játszadozást így már teljes mértékben rám és az útra figyelt.
-Nem tudom milyen tekercsek, de valami olyasmit magyarázott az öreg, hogy a tekercseket meg kell védeni mert elakarják lopni, aztán közölte azt is, hogy a hetedik jel mögött vannak és adott egy térképet is, de az már kicsit véres – válaszoltam viszonylag hosszasan és mindent elmondva amit csak tudtam. Bár nem hiszem, hogy ez kielégítené Shou kíváncsiságát, főleg azért mert ennyi nekem sem elég.
-Ahha – válaszolta majd egy kis szünet után folytatja mondandóját – és miféle jel? Gondolom nem írták fel szó szerint, hogy „ez egy jel” – kezdett el kissé szarkasztikusan beszélni. Amin csak elmosolyodtam s közben Kirára is lepillantottam, aki mereven figyelt előre, mintha csak testileg lenne itt, de a gondolatai teljesen máshol járnának, ami kicsit meglepett ugyan, de nem tettem szóvá.
-Nem tudom, lehet, hogy nem írták fel szó szerint csak szimplán egy tábla van mellette amire ráírták azt, hogy ez egy jel és csak, hogy még érthetőbb legyen még rá is lesz festve egy nyíl, ami arra fog mutatni – gondoltam tovább Shou ötletét, s mindezt felettébb ironikus hangnemben természetesen.
-Az is életképes ötletnek tűnik- hümmögött egy kicsit mondandója előtt, majd már rögtön át is tért egy kicsit fontosabb témára. – Milyen térképet szereztél tőle? Ez az alagútrendszer is rajta van?
-Mivel rengeteg időm volt a térképpel foglalkozni ezért részletesen tanulmányoztam és nyugodt szívvel kijelenthettem, hogy fogalmam sincs mi van rajta – ironizáltam az elején majd végül a férfi kezébe nyomtam a kis papírt aki elkezdte nézegetni a térképet, de arckifejezéséből arra jöttem rá, hogy vagy olvashatatlan az egész, vagy csak szimplán fogalma sincs éppen mi is van a térképen, én személy szerint az utóbbira tippeltem…
-Na és most merre- gondolkodott hangosan Sheiji mikor végre elértünk egy elágazáshoz, ahol rögtön körbe is néztem. Itt már csak három szobor van, amiket feltűnően vizsgálgat Shou.
-Te figyelj már… ide az van írva, hogy föld – mutatott a szobor tenyerébe vésett írásra – föld, ég és fény mi akar ez lenni?- Nézett rám, gondolom azt várta hátha nekem egy kicsit többet mond ez a három szó, de ez sajnos nem így volt. Egészen addig amíg meg nem pillantottam az elágazás fölött táblát s akkor egy kicsit meg világosodom az üggyel kapcsolatban.
- Amikor a fény kihuny, és föld ketté szakad már csak az ég marad!- Olvastam fel a szöveget s ami legelőször eszembe jutott az, hogy az ég a nyerő, csak egy baj van még nem tudok repülni…
-Valamiért rossz megérzésem van ezzel az elágazással kapcsolatban, normális esetben szerintem nem lenne így felcímkézve egy alagút sem. Remélem nem olyanba fogunk bemenni, ami tele lesz csapdákkal – rémüldözött társam amin én csak jót mosolyogtam annak ellenére, hogy pontosan azokat a dolgokat fogalmazta meg amitől én is tartottam.
-Ha tényleg itt vannak a tekercsek akkor nem valószínű, hogy lenne teljesen biztonságos út, mert akkor túl könnyű lenne ellopni őket- válaszoltam, s közben gondolataim is elkalandoztak leginkább annak irányába, hogy vajon mi lehet olyan fontos azokban a tekercsekben, hogy ennyire meg kellene védeni.
-Remek, sajna én is ettől féltem. Én mondjuk az ég feliratozású útra szavazok, vagy felvezet a felszínhez, vagy legalábbis a szöveg alapján ebben van minden reményem, hogy nem hagyjuk ott a fogunkat.
-Ugyan már egy-két fog ide vagy oda nem mindegy?- Kérdeztem mosolyogva, de azért én is azon az állásponton voltam, hogy minél kevesebb a sérülés annál jobb főleg, hogy még most is hasogat a lábam. – Amúgy szerintem is az lenne a legjárhatóbb út.
-Min gondolkozol Kira?- Érdeklődtem kedvesen miközben elindultunk az „ég felé”, szavaimra a kis tigris csak megrázta a fejét, ezzel próbálván jelezni azt, hogy semmin, de ez inkább az jelentette számomra, hogy semmi amit tudnod kéne.
-A lábad, hogy van?
-Nagyon jól – válaszoltam teljes mértékben ellentétét a valóságnak, mert jelen pillanat is nagyon hasogatott a lábam és továbbra is sántikáltam, bár tény már nem annyira mint mikor Shou nekem jött.

Nos a két fiút felkérem hogy adjanak némi olvasni valót!

Na akkor útoltós figyelmeztetés! Három napotok van írni ha nem lesz poszt akkor a küldetést lezárom!

Nos a küldetést ezennel lezárom! Mivel a két fiú nem ír, és nélkülük már nem tudom levezényelni, valamint mást se tudok berakni erre a döntésre jutottam.

Büntetésként augusztusra letiltom a két fiút küldetésre jelentkezéstől, - ez érvényes a multikra is - és megvonom az egyik kaland slotját.

Colmen, a te posztjaiddal meg vagyok elégedve, és ezt jutalmazni is kívánom, négy kör ment le, ez 40 VE-t jelent!

» Magánküldetés: Őrült elme (Elizabeth Colmen, Seraphine Mortalité, Bonnie)
» Magánküldetés: Sötét vizeken (Miranda Skyfire, Dead Shadorick, Wakana Yuri)
» Magánküldetés: Lelkek bálja (Arashy Iduna, Gilbert Barker, Shouki Sheiji, Henric Hex, Ibaragi Soutetsu, Ilaszior)
» Elizabeth Colmen
» Elizabeth Colmen