Momo Nanami

Név: Momo Nanami
Kor: 16 év
Mágia: Take Over--> Mythical Soul: Kappa, Materiális alakváltás: Stone Body (utóbbi két kezdővarázslatát a kezdőpénzből venném)
Jellem: Anyja halála előtt nagyon vidám, folyton játékra kész kislány volt, de az esemény nagyon megrázta, és a fiola megtalálása után bosszút esküdött, minek teljesítésére nem kellett sokat várni. Most már elég zárkózott, érzelemmentes, „semleges” lett a környezetével szemben. A világot már csak fekete-fehérben látja. Azt mondogatja magának így jó neki, lelkét elzárva a külvilágtól, ám szíve legmélyén arra vágyik hogy valaki kiszabadítsa kalitkájából. Életcélja jelenleg, hogy ő legyen a legerősebb alakváltó.
Kinézet: Karcsú testalkatú, hajlékony, izmos lány. Smaragd zöld szemei bánatot és magányt tükröznek, miközben derékig érő vörös haja komolyságról árulkodik. Arcán érzelmet ritkán látni, az is éppen hogy csak felfedezhető. Bőre világos, de a nap könnyen megfogja. 178 cm magas és 50 kg körül van.
Felszerelés: Egy fiolányi méreg, egy nyaklánc, rajta kőből készült medállal, ruhák, a táska amiben mindez benne van, némi pénz és élelem.

Előtörténet

A hátba ágyaztam a kést, s a sebből meleg vér bugyogott ki.
- Megölted az anyámat. Ez a büntetésed érte. - suttogtam a fülébe.
- Nanami. Ezért meglakolsz... - mondta már a fájdalomtól eltorzult hangon. Hörögve vette a levegőt, ami alig jutott el léket kapott tüdejébe. Pulzusa és légzése lassult, majd alábbhagyott. A kést kirántva belőle a test a földre zuhant, és lassan átitatta a szőnyeget a belőle csordogáló vér.
Ez az ember nevelt már tíz éve. Apám halála után ő volt anya lelki támasza, majd egy évvel később a férje, és egyben az én nevelő apám. Sokáig azt hittem ő a legjobb ember a világon. Egészen a múlthét végéig, mikor anyám hosszú betegeskedés után végleg elment, és az ágya mögött találtam egy fiolát, aminek fura szaga volt. Elvittem az egyik orvoshoz a városban, aki elmondta, hogy ez valamiféle méreg, de mivel nem tudja az összetevőit, így nem tudja milyen hatásai lehetnek. Tehát megmérgezték. Az utolsó vér szerinti rokonom halálával a családunk lassan eltűnik a föld színéről és erről egyetlen egy ember tehet. Alexander Biher. A férfi, aki most a saját vérében fetreng a lábam előtt, és akinek az életét én vettem el pár pillanattal ezelőtt. Megérdemelte. Nem érzek bűntudatot, csak megbánást, amiért bedőltem neki. Az örökségre pályázott, amit anya után ő kapott volna, hiszen én még csak 14 vagyok, és 16 évesen kaphatom meg a jussomat belőle a papírok szerint. A papírok. Azok még fontosak lesznek... De előbb értesítenem kell a rendőrséget, hogy valaki meggyilkolta Alexandert. A kést találomra elhajítottam. Átmentem a szobámba vigyázva, nehogy bármit is összevérezzek, és előkerestem a mentolos kenőcsöt. A temetés óta valódi könnyeim már bizonyára elfogytak, így gyártani kellett újakat. Ujjammal keveset a szemem alá kenve máris éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem a mentoltól. Rosszabb mint a hagyma, borzalmasan marta a szemem, de ez volt az ára. Jó kislány módjára odasétáltam a hullához és hatalmasat sikítottam, ezzel is lemosva magamról a gyanút.
- Segítség! Valaki segítsen! Apaaa!!! - ordibáltam a tőlem telhető leghisztérikusabban. Kisvártatva meg is érkeztek az első szomszédok. Az egyik asszony elájult a látványtól. Én ott térdeltem a test mellett és rázogattam „hátha felébred”.
- Apa, apaa! Kelj fel! Apaaa! - szólítgattam, s préseltem ki magamból a könnyeket.
- Te jó isten... - mondta a pék mikor belépett az ajtón. - Gyere kicsi lány, menjünk egy másik szobába. - kapott fel a földről, miközben nemtetszést mutatva ficánkoltam a kezében.
- Valaki hívja a rendőrséget!
- Már úton vannak. Nemsoká itt lesznek.
Bárki is volt, igazat mondott. Amint megérkeztek, elkezdték kitessékelni az embereket a nappaliból, hogy nyomozni kezdhessenek. Az egyik azonban hozzám jött oda és kérdezgetni kezdett.
Mi történt? Mikor történt? Láttál valakit? Hogy nézett ki? Mit csináltál előtte?
A sok kérdéstől már kezdett fájni a fejem, de megpróbáltam válaszolgatni, aztán a pék leállította, és mondta neki, hogy hagyjon pihenni, hisz az édesanyám múlthéten halt meg, most meg ez a gyilkosság...
- Biztosan nagyon felkavarták az események, hagyjuk egy kicsit pihenni. - ajánlotta a rendőrnek.
- Valószínűleg igaza van. Addig is gondoskodnunk kell a gyámságról. Nem lakhat itt egyedül.
- Én vállalom! - szólt egy ismeretlen hang a tömegből.
- Na de Momo kisasszony... Maga milyen kapcsolatban áll a kislánnyal?
- Semmilyenben, de úgy gondolom, mivel nem maradtak közeli rokonai, előbb utóbb az árvaházba kerülne, és akkor örökbefogadó szülőket keresnének neki. Én pedig ezt elvállalom. - jelentette ki a nő. Elég fiatal még. A húszas évei közepén járhat. Türkiz szemek, hosszú, derékig érő fekete haj, szép arc, karcsú test és minden egyéb irigylésre méltó testi adottság. ~ Gyönyörű. - gondoltam. És valóban az volt.
- Hát nem is tudom. Ez nem ilyen gyorsan megy...
- A lánynak otthon kell. Én megadom neki. Mi ezzel a problémája?
- Igaza lehet.
- Na látja! - egyenesen hozzám sétált, majd lehajolt. Gyönyörű fogait rám villantva mosolygott. Az egész nő melegséget árasztott. - Szervusz kincsem. - köszönt selymes hangján. - Haza jössz velem? - kérdezte. Haboztam egy darabig, de aztán heves bólogatásba kezdtem.

Hát így kerültem Momo Lamia gyámsága alá, és kaptam meg családnevét. Miután hazavitt elment összecsomagolni a holmimat, és mindent ami fontos lehet számomra. Kivett az iskolából, szerinte ott sületlenségeket tanítanak, ezért otthon kezdett el tanítani. Elmondta, hogy ő mágus, és rengeteg varázslathoz ért. Ha szeretném nekem is tanít párat. Ahogy elmondta melyik mire jó, az alakváltás tetszett meg leginkább. Annak is az egyik legnehezebb formája, a Take Over.
- Nem lesz könnyű dolgod Nanami. Rengeteget kell tanulnod mielőtt egyáltalán megpróbálhatnád felvenni bármilyen lény formáját.
- Nem érdekel. Ezt szeretném megtanulni. Én akarok lenni a világ legerősebb Alakváltó mágusa!!!
- Remek a hozzá állásod, az tény. - mosolygott – Kezdéskén olvasd át ezeket a könyveket. Szólja ha készen vagy. - tett le elém egy stóc könyvet. Nagyot sóhajtva hozzá is láttam átbogarászni őket. Sok dolgot megtudtam az általam választott mágia ágról. Például azt is, hogy a Take Overnek öt alága van. Az Animal Soul, a Satan Soul, a Divine Soul, a Beast Soul és a Mythical Soul. Mindegyik elég érdekesnek tűnt. Azt is olvastam, hogy olyan nehezek ezek a mágiák, hogy az ember csak egyet tud megtanulni közülük. A Take Over mindegyik ága arról szól, hogy felveszed egy lény alakját teljesen, vagy részlegesen. Tehát átváltozol. Ez fogott meg az egészben A könyvek elolvasása után Lamia megkérdezte miről olvastam, és hogy melyik ág mellett döntök.
- Szerintem aludnék még rá egyet. Alaposan át kell gondolnom, ha csak egyet választhatok.
- Ahogy jónak látod.
Így is tettem. Rengeteget jártam utána a dolognak. Naphosszat a könyvtárban ültem és bújtam a mágiáról szóló könyveket. Végül arra jutottam, hogy a Mythical, a legnehezebb, és a legerősebb is egyben. El is mondtam Lamia-nak, hogy azt szeretném megtanulni.
- Akkor nincs más hátra, utána kell nézned hol találsz ilyen lényeket, és fel kell kutatnod őket.
- Miért nem te tanítod meg nekem? - nem értettem miért nem tanulhatom meg ezt is tőle, mint minden mást.
- Én a Satan Soul-ban tudnék segíteni neked, de ehhez nem értek. Mindenre magadnak kell rájönnöd.
- De melyikkel kezdjem?
- Nyilván a leggyengébbel, butus.
- És melyik az?
- Ha jól tudom, a Korrigan... Várj nem is.. Kezd inkább a Kappával! Szerintem az a leggyengébb.

Kappa, kappa, kappa. Az összes vele kapcsolatos könyvet átnéztem, de csak néhány információ egyezett meg, és én azokra próbáltam támaszkodni.

„A kappák meglehetősen ritka lények. Édesvizekben, főleg tavakban vagy folyókban élnek, ahol könnyedén navigálnak úszóhártyás kezeik és lábaik segítségével. Nagy ritkán mocsarakban is megtalálhatók.
Testük leginkább egy két lábon járó békáéhoz hasonlít. A teknőshöz hasonló elszarusodott csőre segítségével könnyen roppantja ketté még a csontot is. Hátán vastag páncélt hord, ám elbújni benne képtelen, mint más kétéltűek. Bőre pikkelyes, melynek színe a zöldtől a sárgáig vagy a kékig terjedhet. A kappák nagy jellegzetessége a fejük tetején található csészealj-alakú mélyedés, mely mindig vízzel van tele, ez az erejük forrása. Ha a mélyedés kiürül, a kappa azonnal legyengül és ha nem tudja feltölteni néhány percen belül el is pusztul.”
- Ez nem valami sok... Nincs más választásom. - hatalmasat sóhajtva elindultam az emberhez, akivel a legkevésbé akartam beszélni. A macskaköves úton odafelé menet többször is azt gondoltam inkább keresek mást, aki segíthet, de hát ki ismerné az ilyen lényeket jobban, mint a magát Sámánnak kikiáltó fazon, Flúgos Joe. Az ajtajához érve nagy levegőt vettem és bekopogtam rajta.
- Ki zaklat ilyen korán reggel?
- Nanami vagyok, és már délután fél három van.
- Menj el. Amiért felkeltettél, most büntetésből nem jöhetsz be. - tudod kivel szórakozz öreg!
- De nagyon fontos megtudnom mindent amit tudsz a Kappákról! - próbálkoztam tovább.
- Kappa? Kappát mondtál? - nyitotta résnyire a nyikorgó ajtót.
- Igen azt. Szükségem van a tudásodra. Kérlek mondj el nekem mindent amit tudsz!
- Ilyen kislányok mit akarnak olyan veszélyes lényektől mint a Kappa?
- Én nem vagyok kislány! Már 15 éves vagyok!
- Az még kislány. .. Hmm... mihez is kezdjek veled? Egye fene... Beengedlek. - tárta ki az ajtót hirtelen, és mivel én annak támaszkodtam, beestem a lakásába.
- Látom igen lelkes vagy. - csoszogott beljebb nyuszis mamuszában – Tehát a Kappákról akarsz többet tudni?
- Igen. - helyeseltem.
- Álnok kis jószágok mint a többi. Mikor még kisgyermek voltam, sok kölköt ettek meg a Kappák. Az egyik kedvenc eledelük a sok vízi-gaz és a halak mellett. Mi dolgod van neked egy ilyennel?
- Le kell győznöm.
- Mi ez valami próbatétel? - érdeklődött.
- Ja, valami olyasmi. - mondtam, hogy túl essünk a sok zagyvaságon.
- Értenek a vízmágiához, és elég erősek. Mégis azt rebesgetik hogy udvariasak. - udvariasak? - Rettegnek a tűztől, ezért ajánlom hogy vigyél magaddal egy fáklyát is. - bólintottam – A feje tetején van egy vízzel teli mélyedés, ha eléred, hogy eltűnjön belőle a víz, akkor te fogsz győzni, de nem adják olyan könnyen az életüket. Légy óvatos, és ne becsüld alá őket.
- Rendben. Köszönöm a segítségedet. - letettem az asztalra egy zacskóban öt gyémántot, mint hála pénzt, ezt elvileg amúgy is ingyen csinálja. Kisiettem mielőtt reklamálni támadna kedve és haza szaladtam. Hazafelé tartva igen rossz érzésem támadt. Valami volt a levegőben. Jobbnak láttam minél gyorsabban hazaérni, így rákapcsoltam kicsit. Zihálva értem haza. Odasiettem még az ajtóhoz, beleillesztettem kulcsot a zárba, de hiába, az ajtó nyitva volt. Különös. A kezem remegni kezdett, és hideg verejték csurgott végig a hátamon. Kinyitottam és hunyorogva körülnéztem. Semmi. Kifújtam végre az eddig visszatartott levegőt és bentebb mentem. Ez volt a rossz döntés. A következő szoba felforgatva, mindenütt dulakodás jelei, és vér. Vér mindenütt. Az agyam mélyéről előkerültek az emlékek. Annak a napnak az emlékei mikor végeztem a saját nevelő apámmal. A kibuggyanó forró vér szaga, a hörgő tüdő hangja, és az elernyedt test látványa. Ez volt a kulcs, mely a valódi énemet lakat alá zárta nagyon hosszú időre. Kattant a zár és a világ színei monokrómok lettek. Így hogy a világ megint fekete fehér volt, légzésem lassult, kezdtem megnyugodni, és elindultam összecsomagolni, hogy magam mögött hagyjam a múltat. A papírok, ruhák, pár könyv, pénz, és élelem. Még a fürdőszobába bementem a fioláért, amit megtartottam. Sosem lehet tudni mire lesz jó egy kevés méreg. Most, hogy ez is megvan belenézek a tükörbe, és azon tűnődöm mégis kinek a hibája ez az egész? Biztosan Alexander kísért a sírból, hisz még a temetésére se mentem el. Magamat is szemügyre véve láttam, hogy jóval hosszabb a hajam mint emlékeztem. Legalább két éve nem vágtak belőle. A tükörből rám néző lány smaragdzöld szemei tele voltak bánattal és kétségbeeséssel. Ilyen volnék? Kétségbeesett? Nem is fontos... Minél kevésbé hasonlítok a régi önmagamra, annál jobb. Kifelé menet nem vettem szemügyre az előttem heverő testeket, pedig akadt pár. Mint egy zombi, öntudatlanul masíroztam kifelé. Merre induljak? Kezdésként vonatra ülhetnék. Úgy is lesz, azt teszem.

1 héttel később

Láthatatlan burokba csomagolva magam, próbálok védekezni a világ ellen. Sem érzelem, sem „fertőző” gondolatok nem jutnak át a burkon. Én is érzelem mentes, semleges vagyok másokra nézve. Nem veszem figyelembe mások gondolatait, érzéseit, nincs rá szükségem.
Arra jutottam, hogy jelenlegi állapotomban semmi esélyem egy Kappa ellen. Erősödnöm kell. Mágia nélkül nem is megyek neki. Ezért átolvasgatva a könyvet rátaláltam a Materiális alakváltásra. Ugyan úgy alakváltás mint a Take Over, de ebben az esetben a test felveszi egy elem tulajdonságait. Például sziklává, vagy üveggé változik az illető. El is kezdtem már gyakorolgatni. Kezdésképpen a Stone Body varázslat mellett döntöttem. Az erdőben ahol vagyok, valahol Fiore északi részén, sok a szikla... és ha ez is úgy működik mint a Take Over, akkor kell pár szikla. Most is épp próbálkozom. Itt ülök a szikla előtt, és mindkét kezem rátapasztottam.
- Szikla vagyok, szikla vagyok, szikla vagyok. - hajtogatom. Lelki szemeim előtt látom is, ahogy átalakul a testem. Egyszer már sikerült az ujjbegyeimet átalakítani, de semmi többet. Máshogy kellene próbálkoznom. Milyen egy szikla? Szilárd, tömör, nehéz... és még? Ekkor ösztönösen cselekedve mágiát vezettem a kezeimen keresztül a sziklába, amik hanghullámokként feltérképezték a hatalmas követ, és rengeteg információval tértek vissza a testembe.
- Azt a... tehát ilyen egy szikla. - nem igazán tudom megfogalmazni mit éreztem. Egyszerűen csak tudtam milyen, de nem tudtam volna másnak elmondani. Tenyereim magam elé emelve az ujjaimra összpontosítottam, és a friss tudásra. Ujjbegyeimen a bő szürkülni kezdett, majd keményedni. A folyamat a második ujjpercemig haladt, majd megállt.
- Sikerült... - mondtam halkan – Sikerült! - hanyatt dőlve elterültem a földön és napok óta először sikeresen elaludtam.

Felfrissülve, és korgó gyomorral ébredtem, talán másnap reggel. Volt még valamennyi elemózsiám, de ideje lenne keresnem valami élelmet az erdőben. Jobb híján bogyókat fogok szedni, mert vadászni nem tudok. Sebaj. Ha csillapítja az éhségemet akkor megfelel. Felkaptam a cókmókom és elindultam az egyik ösvényen az erdő mélyére. Rövid séta után máris találtam valami ehetőt. Egy szamócabokor került az utamba amit rendesen megdézsmáltam.

Utam során betértem még néhány városba, de a pénzem szépen fogyatkozott, a 16. születésnapom pedig egyre csak közeledett. Már nem kell sokáig koplalnom.
Egyik városban tett kirándulásom alatt csináltattam egy nyakláncot, amin a medál egyszerű kőből van. Egyszerű, mégis tetszetős darab, és ha szükséges, mindig lesz nálam egy darab kő segítségül. A Stone Body is egyre gyorsabban megy, és már az egész testem képes vagyok átalakítani. Egyetlen hátránya, hogy úszni nem tudok közben, és tapintásom is sokkal kevésbé érzékeny mint egyébként. A mágián kívül fizikumra is edzek, hiszen egy ilyen nehéz testtel sokkal nehezebb a mozgás. Lassan, de biztosan haladok a cél felé, hogy én legyek a legerősebb alakváltó a világon, de legalább a Királyságban.
Úgy éreztem épp itt van már az ideje annak, hogy megkeressem azt az Kappát, akit majd legyőzök, és elveszem az alakját. Egy tóparti városkában szálltam meg két hétre, és éjjel nappal a vizet kémleltem, de nem leltem a lény nyomára. A legtöbb hellyel így jártam az elkövetkezendő időkben, ám egyszer sikeresen a nyomára akadtam. A nádasból figyeltem a patakot, mikor valami gyors elúszott előttem, de halhoz túl nagy volt. Léptem párat hátra, mire zajt hallottam. A hang irányába fordulva már csak a mozgó nádszálakat láttam. Megfordultam de ott sem láttam semmit. Ismét hátrálni kezdtem, ám valami fejbe talált. Éreztem hogy valami csurog le a fejemen, és mikor oda emeltem a kezem, megbizonyosodhattam róla, hogy valóban folyékony, de csak víz. Víz... víz? Akkor az egy Kappa volt! Felpattantam és elkezdtem kutatni a lényt, merre lehet. Nagy szerencsémre csakhamar megpillantottam a jószágot. Kék bőre elég jól elrejtette előlem, hisz a vízzel azonos színű Kappát a vízben szinte lehetetlen felismerni. Megpróbáltam utána lopózni, de észrevett és pár víz csóvát utánam küldve eltűnt a szemem elől. Az ütés hatására elrepültem, de sikerült talpra állnom, és utána vetettem magam. Az edzéseknek hála sokkal ruganyosabb és fürgébb voltam mint azelőtt és reméltem ez segít abban, hogy legyőzzem.
Újra a szemem elé került, de most nem hagyom futni! Utána rohantam és - szó szerint – kőkemény ütést mértem a páncéljára amit egy ordítás kíséretében meg is torolt. A vizet kötélként használva a tóba rántott, hogy belefulladjak. Kapálózhattam össze-vissza, a víz csak nem engedett szorításából. Az egyik „indát” a nyakam köré csavarta, amitől igyekeztem megszabadulni. Kezemmel feszigettem, de nem értem el eredményt, ezért amellett döntöttem, hogy egész testem sziklává formálom. Az átalakulás után sokkal kevésbé éreztem szorító ölelésnek a csapdát. Inkább valami szilárdan tartó kötélre emlékeztetett, azonban levegőm, és vele az időm is vészesen fogyott. Elkezdtem lefejtegetni magamról a kötelékeket több kevesebb sikerrel, de ez arra épp elég volt, hogy a víz felszínére küszködjem magam, és levegőhöz jussak. Kénytelen voltam visszaváltozni, mert szikla testem vízfelszínen tartása több energiát követelt, mint amennyim maradt a fuldoklás után. Amilyen gyorsan csak bírtam, megpróbáltam a partra úszni, és megkapaszkodtam egy lebegő faágban, mikor megragadta a lábam és kihajított a vízből. Nagy sebességgel nekicsapódtam egy fának és letörtem pár ágát. Tüdőmből az összes levegő kipréselődött és épp levegő után kapkodtam, mikor velem szemben partra mászott a Kappa. Agytekervényeim erősen a megoldást keresték. „Rettegnek a tűztől” - jutott eszembe Joe tippje, ám esélytelennek láttam tüzet gyújtani ebben a helyzetben. Mit mondott még Joe?
„A feje tetején van egy vízzel teli mélyedés, ha eléred, hogy eltűnjön belőle a víz, akkor te fogsz győzni,” Rá pillantottam csőrös fejére, és valóban ott volt a mélyedés, de eddig még egyszer is alig sikerült megütnöm, nem hogy fejbe vágnom.
„azt rebesgetik hogy udvariasak” – ~ Ez mégis hogyan segíthetne rajtam? Most pukkedlizzek vagy mi? - ám jobb híján mindenféle udvarias gesztust kipróbáltam. Kézfogás felajánlása, nem létező kalap megemelése, üdvözlés és mi egy más, ám ezek nem igazán hatották meg a lényt. Újabb adag víz lövedéket felém küldve támadt ismét.
- Stone Body! - mondtam még épp időben. A találat a hasamat érte, ami igen csak fájdalmas tud lenni ha az ember nem sziklából van. Az ütés hatására hátam meggörnyed, ezzel súlypontom előrébb került, és terpeszállásban hátrébb csúsztam pár métert. Észrevettem hogy süllyedek és lábamra nézve nyilvánvaló volt, hogy a kő test túl nehéznek bizonyult a mocsárjáráshoz. Gyorsan feloldottam a mágiám, felegyenesedtem és vártam a következő támadást, ám ekkor óriási meglepetés ért. A Kappa mozdulatlanul állt előttem. Vagy inkább meghajolt.
- Meghajol? Hát persze! Szóval az udvariasságot így kell érteni. - vontam le a következtetést.
Fellégeztem, mikor láttam hogy az utolsó csöpp víz is kiperdül a „csészéből”, és közelebb mentem. A lény még mindig nem mozgott, így bár kicsit undorodva, de ráhelyeztem a kezeimet, és mágikus erőmet beleirányítva feltérképeztem, s lemásoltam alakját. Kezemre tekintettem, és ugyan olyannak láttam mint az övét. Kék, ujjai közt feszes úszóhártya, s végükön karmok.
- Ez is sikerült. - testem normálissá, majd sziklává alakítva fejeztem be – Sajnos végzek veled. - kezem nyaka köré fontam, s egy hirtelen rántással, két roppanással kísérve eltörtem. Vége. Második gyilkosságomat elkövetve a bűntudat apró szikráját sem sikerült felfedeznem magamban.
- Ez vagyok én... Semmit nem bánok meg. Minden okkal történik. - kezem ökölbe szorítottam, s feladatom végeztével utam a főváros felé vettem. Gyalogszerrel körülbelül két hónap alatt érek oda, pont időben ahhoz, hogy felvegyem az örökségem.

A szükséges engedélyt Natsutól kaptam!