Arisa Maruyama

Mint ha legrosszabb rémálomba csöppentem volna, sőt mondhatjuk azt is, hogy ez történt. Esténként, ahogy álomra hajtom a fejem, és lecsukom a szemem, mindig ez a folyamatosan ismétlődő rémálom jelenik meg előttem, ami egyben a múltban megtörtént valós esemény. Úgy utálom, és gyűlölöm, mint azt, aki felelős anyám haláláért, noha csak egy betegség vette el tőlem.
Nem tudom, hogy mit kéne tennem azért, hogy soha többet ne éljem át. Bármit megadnék érte. Ha kellene, árkon-bokron, tűzön-vízen átkelnék, csak azért, hogy teljesítsem annak a kérését, aki meg tudná oldani a problémámat. Nos, ez persze soha nem fog bekövetkezni, mert büszkébb vagyok én annál, hogy valaki más segítségét kérjem. Esetleg néhány barátomnak engednék… vagy nem. „Barátok…”, chö, még, hogy barátok. Barátok, akik cserbenhagytak az után, hogy árva lettem? Nem, nem hiszem, hogy ezek után így kéne rájuk néznem.
- Valami gond van kisasszony?- szólalt meg egy öregember előttem a kezét meglóbálva a szemem előtt. Egy kisváros utcáján álltam egy helyben, belemerülve a gondolataimba. Észre sem vettem, hogy idő közben, újra egy településre értem. Csak most komolyan nem tudtam, hogy melyik városban lehetek.
- Elnézést, csak elbambultam- erőltetem egy fáradt mosolyt az arcomra.
- Valami nagyon nyomasztja önt- fürkészett végig a szúrós szemeivel- egy baj, ami kifárasztja, és nem hagyja aludni- döbbenten meredtem rá, majd lassacskán felfogtam, hogy mit is mondott. Gondolom, meglátszik rajtam a kimerültség. Nem csoda, hiszen, az éjjel megint nem aludtam sokat.
- Semmi bajom… csak egy kicsit fáradt vagyok- dörzsöltem meg zavartan a homlokom-, de nemsokára elérem a célom, és lepihenek.
- Se célod, se otthonod, se barátod nincsen gyermekem. Nem hazudj egy olyan embernek, aki többet átélt és tapasztalt, mint te. Vén vagyok ugyan, de öreg szemeim felismerik azt, akinek segítségre van szüksége.
- Nekem nincsen szükségem senki segítségére!- csattantam fel. Utáltam, amikor valaki észrevette a pillanatnyi gyengeségemet- babusgasson valaki mást. Lehet, annak a másik embernek több segítséget tudna adni, mint nekem.
- Legalább azt enged meg, hogy meghívjalak szerény otthonomba és megkínálhassalak egy kis étellel- szólalt meg egy kis csönd után, mikor meghallotta a gyomrom morgását, kifejezve a szándékát. Sokat gondolkodtam rajta, megfontolva minden lehetőséget. Ha elfogadom a meghívást, elismerem, hogy segítségre van szükségem, de ha nem, akkor megeshet, hogy több nap is eltelik, mire egy másik faluba vagy városba érek, ahol olcsóbban kajához juthatok-, ha másért nem is, legalább azért gyere el, hogy lepihenhess- mondta átváltva E/2-es megszólításba- a mai éjszaka hűvös és esős lesz, jobb lenne, ha az estét normális tető alatt töltenéd.
- Rosszabb időket is átéltem már- tiltakoztam tovább, mire megfordult és elindulta az egyik irányba. Tanácstalanul néztem utána, végül úgy döntöttem, hogy követem, bajom nem származhat belőle.
Az egész út némaságban telt. Akármit kérdeztem tőle, nem válaszolt, csak a fejét ingatta, ami nagyon felidegesített, de nem adtam neki hangot. Minden szó nélkül követtem egy idegent egy ismeretlen helyre. Fogalmam nem volt arról, hogy hol lehetek, őszintén szólva a várost sem tudtam, amiben tartózkodtam, túlságosan elfoglaltak a gondolataim, hogy megnézzem. De mindegy is nekem, csak egy valamit szeretnék elérni, mégpedig minél hamarabb eljutni egy bizonyos céhez, ami állítólag a világ leghíresebbike, ahova a legjobb mágusok járnak. Szóval nem jól gondolja a tata ezt, hogy nincsen célom. Ha náluk nem, akkor máshol sem leszek képes továbbfejleszteni a képességeimet. A legfontosabb mégis az, hogy csatlakozzak hozzájuk. Elegem van már az állandó kóborlásból és a földön alvásból. Ott legalább hivatalosan is vállalhatnék el munkákat, nem pedig kocsmák faláról leszedni vagy más kezéből kéne kitépnem azt a nyamvadt papírt. Persze semmi kifogásom nincsen ez ellen, mindig is szerettem a másikat felbosszantani, szó se róla, de lassan belefáradok a folytonos jövés-menésbe. Egy helyen sem tartózkodtam túl sokáig, főleg nem a „barátságos” tulajdonságom miatt, amelyet oly sok ember megszeretett, hogy kénytelen voltam távozni… nem is kénytelen… csak nem akartam nagy felfordulást kelteni.
A falu végéhez, egy kis tisztásra vezetett az öregember, akiről nem tudtam még a nevét se. Egy teljesen ismeretlen idegenben bíztam meg… ez nem vall rám.
- Nos, itt vagyunk torpant meg hirtelen, amitől majdnem nekimentem. Elállt a lélegzetem, amikor felpillantottam és körbenéztem. A kis tisztáson házikó állt magányosan, mégis a környezete nem hagyta védtelenül. A természet annyira gyönyörűen és féltőn ölelte, mint egy édesanya a gyermekét, miközben megóvja őt minden bajtól- gyere, ne bámészkodj sokáig! E szépséget máskor is megcsodálhatod, de csak akkor érdemes, ha ez egész figyelmed nekiszenteled- hívott be az öreg a házba, ami közelről ne is látszott olyan öregnek, mint távolról. Ahogy beléptem a viskóba, egy régies… antik előtér tárult fel előttem. Sajna nem volt időm körbenéztem, csak apró részleteket tudtam megpillantani. Viszont egyvalami felkeltette az érdeklődésemet. Egy furcsa szag járta át az egész épületet. Nem volt rossz, de illatosnak sem lehetett mondani. Pár perc után, már lüktetni kezdett a fejem tőle.
- Maga még nem ismerkedett meg azzal a szóval, hogy szellőztetés?- fintorodtam el egy újabb levegővétel után-, hogy tud ilyen bűzben élni?- kérdeztem mégis a rosszabb verziót választva.
- Ezek az illatok a természet többfajta eszenciája: zsálya, levendula és egyéb növények keveréke, amik segítik a tiszta gondolkodást, vagy ha szükség van rá, akkor relaxálni is segít. És ha nem tévedek, neked éppen erre van szükséged.
- Az egyetlen gyógyír itt nekem, az a friss levegő, az idegtépő fejfájás ellen- fogtam be az orrom- el nem tudom képzelni, hogy hogyan tud itt élni. Maga valami sámán?
- Kiskorom óta élek ilyen környezett között, és igen, eltaláltad, sámán vagyok, csak úgy, mint az őseim.
- Nem hiszek a sámánokban- vontam össze a szemöldököm-, amit maguk csinálnak, az csak humbug. Semmi valóságalapja nincsen.
- Minden dolognak kell valami alap, csak azért, hogy higgy benne?- vonta fel kérdőn a szemöldökét. Ha jól sejtem te jégmás vagy.
- Igen- nyögtem ki némi habozás után. Legszívesebben kérdések ezrével bombáztam volna, hogy honnan tud rólam ennyi mindent, hiszen egyszer sem találkoztunk.
- Nos, akkor azt mondd meg, hogy mi a mágia valóságalapja!
- Nem tudom, de aki használni akarja, az meg tudja tanulni és van fizikai formája, nem úgy, mint a sámánizmusnak vagy minek- vontam vállat-, a jeget meg tudjuk teremteni, hogy hűtsön vagy egyéb más céljainkat használja. Ugyanígy van a többi mágiával is.
- De mi az eredete?- faggatott tovább az öreg, miközben egyre beljebb vezetett a házban, más-más illateszenciát tárva fel előttem.
- Honnan tudjam? Nem ez volt az első kérdésem a mesteremnél. Miért? A sámánizmusnak van?
- Az ősi indiánok…
- Jó, jó, a törzsi legendák akár mesék is lehetnek! Azoknak sincs bizonyítékuk.
- De a mágiának sincs!
- Legalább nem tudok róla- vágtam rá gyorsan- mágusok voltak, vannak és lesznek is.
- Akár csak a sámánok!- bólintott az öreg.
- Most egyáltalán nem győztük meg egymást tata- sóhajtottam fel- ennek a vitának semmi értelme nem volt.
- Ó, dehogy nem. Mindennek van értelme, csak az ember sokszor nem fogja fel ésszel- torpant meg egy kis szoba ajtajánál- ahonnan kellemes illatok áradtak elálmosítva engem.
- Pihenj le itt gyermekem és holnap garantáltan jobban fogod magad érezni.
- Egy biztos: itt nem fogok megfulladni- mentem be a helységbe, ami nem állt másból, min egy nem túl kényelmesnek látszó ágyból és egy szekrényből. Ablak is csak egy volt, aminek a párkánya tele volt rakva illatos gyertyákkal és füstölőkkel. De ezek akkor sem voltak orrfacsaróan rosszak, sót kellemesem, mit ahogy az előbb mondtam.
Miután körbenéztem, odamentem az ágyhoz és lepakolva, elővettem egy kis harapnivalót, ami nem állt másból, mint egy szelet kenyérből és némi vegás kajából. Ezután fogtam magam és hátradőlve az ágyon, mélyeket lélegezve vártam, hogy elnyomjon az álom.
*
Másnap reggel, alig bírtam elhinni, hogy végre valahára kipihenten ébredtem. Semmit sem álmodtam és ez olyan megkönnyebbüléssel töltött el, hogy legszívesebben táncot jártam volna. Kezdtem megérteni az öreget, hogy miért él itt, ennyire messze a falutól. Csöndes, békés hely e, varázslattal átitatva, ami a természet nyújt neki és annak, aki a vendége. Senkit nem háborgatnak ezen a helyen, senki és semmi, még egy rossz álom se. Mégis, valamiért biztos voltam benne, hogy a füstölőknek is közük van ehhez… hát persze! Az öreg is mondta, hogy ezek is növények, szóval a természetből valók. Mindennek megvan a maga varázsa és hatása.
„ Ne feledd kislányom, hogy a növényeknek is van lelkük. Azért vannak, hogy szolgáljanak minket és éltessenek”- mondta anyám még anno, mikor a házunk mögötti rózsakertben locsoltunk- „de ezért nekünk is tennünk kel valamit. Kölcsönösen gondozzuk egymást”- hogy én ezt, hogy tudtam elfelejteni!- ráztam meg a fejem. Minden emlékem távolodni kezdett tőlem, ahogy mindig csak a gondjaimmal foglalkoztam. Ennek nem szabad még egyszer megtörténnie.
Miután összepakoltam, kimentem az előtérbe, hátha ott van az öreg, de nem volt a házban. Egy asztalon viszont egy kis csomag hevert, tele élelemmel. Egy papírra felírta, hogy tegyem el nyugodtan. Nem is haboztam, egyből a táskámba csúsztattam.
Nem akartam köszönés nélkül elmenni, ezért hátramentem a ház mögött húzódó, hatalmas kertbe, ami tele volt különösebbnél különösebb növényekkel, de a figyelmemet egy gyönyörű rózsabokor keltette fel, mégpedig egy fehér. Annyira szép volt, hogy egy pillanatra meg is felétkeztem arról, hogy miért s vagyok itt. Végül mégis csak odamentem és két kezembe fogva egy alig kinyílt bimbót, megszagoltam. Elképesztő volt az illata. Újra és újra megszagoltam, egy percre sem engedve el.
- Ugye milyen csodálatos?- szólalt meg váratlanul az öreg, a hátam mögött- nem is illik oda, mégis tökéletes összhangban van a többivel. De mutatok neked ennél szebbet, gyere velem kérlek- intette maga felé, s mikor odaértem hozzá, bevezetett a kertje közepébe, ahol egy óriási, fehér rózsafa pompázott. Fehér, a kedvenc színű rózsám a ritka, kék mellett- ez a fa több mint 22 éves, ha jól sejtem, te is annyi lehetsz
- Honnan tud maga ennyi mindent rólam?- bukott ki a kérdés belőlem, ami oly régóta bennem volt-, hiszen nem is ismer engem.
- Meglehet, még egész pici voltál, mikor utoljára láttalak az édesanyád kajaiban aludni. Amint megláttam rajtad azt a medált- mutatott a nyakamban lógó, számomra felbecsülhetetlen értékre- egyből tudtam, hogy ki vagy- mosolygott rám. Én csak pislogtam, miközben próbáltam felfogni mindazt, amit mond- ó igen, nagyon is jól ismertem az édesanyádat, soha nem is fogom elfelejteni, főleg nem azt a gyönyörű mosolyát- mondta, s láttam a szemeiben, ahogy felidézi az emlékeit maga előtt, amelyeket most mesél nekem- 22 évvel ezelőtt életemben először és utoljára láttam. Egy idegen voltam számára, mégis befogadott a házába, csak úgy, mint most én téged. Mikor megtudta, hogy én is növényekkel foglalkozom, és hasonló kertem van, mint a tiétek volt, megajándékozott egy fehér rózsatővel, ami most előtted van. Szép nagy lett, mindig is reménykedtem abban, hogy egyszer megmutathatom neki.
- Letehet erről az álmáról- húztam el a számat- anyám több évvel ezelőtt meghalt- mondtam ki azt a tényt, amit lehet, soha többet nem fogok feldolgozni.
- Igen, hallottam szomorú hírét- bólintott az öreg- egy igen gonosz betegség vitte el az élők közül.
- Aha- sóhajtottam fel- pedig mielőtt elment, az azelőtti napokban még semmi baja nem volt. Szinte egy pillanat alatt vette le a lábáról. De nem is tudom, hogy miért mesélek el magának ilyet tata, hiszen nem is ismerem magát- ingattam a fejem.
- Ezt nevezik bizalomnak- mosolygott az öreg rejtélyesen és innen már rájöttem, hogy hiába faggatnám tovább a kilétéről, nem mondana többet.
- Talán- értettem egyet- igazából azért jöttem ide, hogy megköszönjem azt, amit értem tette, na meg a kis úti csomagot, de most már indulnom kell.
- Most már van célod gyermekem?- kérdezte, mint ha már tudta volna a választ.
- Igen van- bólintottam- megtalálni a helyem a világban, úgy hiszem, hogy ezt csak itt Fiore-ban tudom megtenni.
- Abban biztos lehetsz-, értett egyet a tata- nem csak önmagadat fogod megtalálni, hanem találkozni fogsz egy olyan személlyel, aki annak a medálnak a testvérét hordja.
- Testvérét?- nyúltam ösztönösen a nyakamhoz- szerintem maga téved. Ez a medál egyedi, csak egy van belőle. Mégis honnan veszi ezt?- kérdeztem, de nem válaszolt. Még pár percig vártam és álltam vele szemben, hátha megered a nyelve, de semmi. Így jobbnak láttam elindulni, hiszen hosszú út áll még előttem.