A Fehér Vipera

– Te aztán jó éhes vagy - csodálkozott el Richard, amikor Reigen a harminchetedik tányérjával is végzet és a következőért nyúlt.
– Egész éjjel edzettünk Nokinerkkel. Igencsak hasznosak a rúnái - magyarázta két falat között, aztán gyorsan folytatta az evést.
– És te még kételkedtél bennük régebben, nerk - jegyezte meg a kis shugo.
– Igaz, de az régen volt - válaszolta, majd tette arrébb a kiüresedett tányérját a mellette felgyülemlő hatalmas kupac tetejére. Lassan bábeli magasságokba tört a tányér torony, ami instabillá vált. Richard még épp időben fogta meg és pakolta el őket. Nem szívesen nézte volna végig, ahogy majdnem negyven tányérja tört volna apró darabokra.
Mindeközben egy igencsak gyanús külsejű egyén lépte át a Quatro Cerberus céh bejáratának a küszöbét ér érkezett meg a hallba. Arca borostás és igencsak beesett volt, szemei körül hatalmas fekete karikák ácsingóztak. Lassan körbenézett a hallban, majd mikor meghallotta az ebédlőből kiszűrődő hangzavart, a jobb oldali folyosóra fordult be. A nyakába akasztott sötétszürke köpenye meglibbent és lassú kopogó léptekkel ment végig a folyosón aztán fordult be az ebédlőbe.
Már jócskán a harmadik asztal mellett járt, mire mindenki észrevette őt az ebédlőbe. Az emberek lassan elcsendesedtek és rengeteg szempár fordult felé. Az egyik közeli asztaltól egy újonc pattant fel és sietett az ismeretlen elé.
– Jó napot! Segíthetek valamiben? kérdezte a fiú lelkesen. Nagyon reménykedett, hogy egy megbízás miatt jött és talán a készségével lehengerelte annyira, hogy ő kaphassa meg elsőként a feladatot. Sajnos nagyot tévedett. A fickó üveges szemmel nézett rá, aztán a semmiből előkapva egy recés pengéjű tört, egy szempillantás alatt a fiú hasfaléba mártotta, majd felfelé hasítva kirántotta belőle. A fiú a vérző hasához kapott, majd remegő kézzel nézte meg a csupa vér tenyerét. Vért köhögött fel és lassan a tekintetét a fickóra emelte, ám mielőtt még pontosan a szemébe nézhetett volna gyilkosának, eltávozott belőle minden erő és holtan rogyott össze a padlón.
A jelenet sokként ért mindenkit a teremben. Az egy másodperces síri csöndet egy fiú kiáltása törte meg.
– Jorel!
Abban a pillanatban mindenki felébredt a révületből és dühödt tekintettel formálták meg a mágiákat. Egy árnyék ököl alulról állon vágta a fickót, aki így a magasba repült. Valaki bíbor tüzet idézve kicsavarta a támadó kezéből a gyilkos fegyvert. Egy erőlökés pedig mellkason vágva az ebédlő széléig csúsztatta. Hyoujin felborítva az asztalt, ahol ült előre szökkent és közben magára öltötte a farkasszerű bestia alakját. Azonnal elkapta a férfi nyakát és erősen megszorítva a falhoz passzírozta. Reigen intésére a falból pedig kőbilincsek emelkedtek ki és fogták le a fickó csuklóit, bokáit és derekát.
– Miért kellett megölnöd a társunkat?! Ki vagy te?! – ordította mély, reszelős bestia hangján. A férfi először nem válaszolt, meredten bámult csak előre, aztán kitört belőle a nevetés. Eszement röhögés mely bezengte az egész termet.
– Te rohadék! ordította az ifjú alakváltó és dühödten hátrahúzta az izmos bestia karját ütésre emelve, aztán előre ütött teljes erejéből.
– Hyoujin! - ordította Richard még épp időben, hogy a fiú észhez térjen és a gyilkos feje helyett a közvetlenül mellette lévő falba üssön egy lyukat. Elengedte a férfi nyakát és visszaváltozva félre vonult. A többiek közben körbe állták a férfit és faggatni kezdték, de abszolút eredménytelenül.
– Ennek nincs semmi értelme, ez egy őrült!
– Csak van nála valami… - kezdte el Richard átkutatni a férfi ruháját és zsebeit. Egy apró cetlin kívül semmi sem volt nála. Richard széthajtogatta, aztán hangosan olvasni kezdte a többieknek.
- "Mindegyikért egy magot kapsz. Ha úgy érzed, elég volt, gyere Magnolia nyugati részéhez. Ott már rád találunk."
– Mégis mit jelent ez?
– Nem tudom… motyogta halkan, a gondolataiba merülve Richard.
– Hát nem egyértelmű? Azt jelenti, hogy Magnoliába kell mennem, hogy kiderítsem miért halt meg Jorel! - lépett előrébb a srác, aki korábban a meggyilkolt fiúval ült egy asztalnál.
– Ez túl veszélyes. Még egy hete sem vagy a céh tagja. Láttam milyen megbízásokat vállaltatok el ketten. Itt pedig nem tudjuk mivel állunk szembe. Megértem, hogy fáj a barátod elvesztése, Zod. Mind ezt érezzük - tette megnyugtatóan Zod vállára a kezét.
– Majd mi elkísérjük - lépett oda Reigen melléjük Nokinerkkel egyetemben.
– Én is megyek - szólalt fel Hyoujin.
– Akkor már mi is - bökött magára Gammon, aztán a mellette álló társára.
– Én sem maradok ki!
– Túl sokan leszünk így, nerk. Egyetlen halvány nyomunk van. Ha túl sokan megyünk biztosan nem jönnek elő, nerk.
– Igaza van. Menjenek csak hárman.
– Rendben, de tudjatok meg mindet erről az egészről. Ha pedig segítség kell csak szóljatok
– Úgy lesz
– Pont ő? Nem is látszik erősnek. Inkább jöjjön ő! - mutatott Hyoujinra.
– Hát ez nem túl hízelgő… - vakarta meg mutató ujjával zavarodottan az arcát.
– Nem tudsz te semmit. Kis tacskó vagy még. Reigen nálam is erősebb mágus.
– Ugyan már - kezdett szabadkozni.
– Valóban nem kellene visszautasítanod az Elemek Urának ajánlatát.
– Bizony. Reigen számos olyan mágiával rendelkezik, ami elég sokoldalú ahhoz, hogy szinte bármilyen helyzetbe jól jöjjön, nerk
– Ugyan már srácok, ne csináljátok… - kapkodta Reigen ide-oda a fejét.
– Ja. Akkor jó - mondta bárgyú vigyorral az arcán.

Adatok:

A fiú karmazsinvörös szemei bizonytalanságot sugárzanak, habár kevesebbet, mint első próbálkozásunkkor. A kezei néha még most is meg-megremegnek, de igyekszik magabiztosabbnak mutatkozni. Lehúzom róla a pólóját, így végre valahára belátást nyerhetek hibátlan, szálkás izomzatú felsőtestére. Furcsán meleg érzéssel tölt el a látvány, a testem egy-egy pontja kifejezetten… belebizsereg. Visszavág, és ugyanúgy megszabadít a felsőmtől, ám ő nem áll meg ennyinél – ajkai sunyi mosolyra húzódnak, ahogy arca közeledik a kebleimhez…
Pihegve robbanok ki álmaim súlya alól, ami nincs kedvemre. Bár az arcom ég és vöröslik a jelenettől, magamnak se tudnám letagadni, hogy szívesen néztem volna még lelki szemeim előtt az emlékképeket, amik kifejezetten valami jónak voltak az… előjelei.
Tango csak egy pillantást vet az orcámra, és hanyagul megforgatja a szemét. Látszólag már nem értékeli annyira a „látomásaim”, hogy beszóljon rájuk – megvan a maga véleménye, amit annyiszor megosztott már velem, és lám, nem hatott.
Nyugodtan, lassú tempóban kezdek el öltözködni: először magamra kapom a sokat sejtető fehérneműim, majd a kényelmes, könnyű mozgást garantáló farmernadrágom. Ezek után egy kicsit szűkebb, ám alakomat és adottságaimat tökéletesen kihangsúlyozó, fehér fűzőt húzok magamra felső gyanánt, amire egy, a nadrágomhoz hasonlóan fekete színű blézer kerül, amit alulról három-négy gombig begombolok, hogy ne tűnjön annyira kirívónak.
Utolsó simításként feltűzöm a hajamat egy egyszerű banáncsattal, majd Tango kíséretéve kilépek az ajtón, és bezárom az ajtót, és az étkezdébe indulunk.
A nők egy része irigy tekintettel pásztázza egyszerű, de nagyszerű ruházatomat, és az ahhoz tartozó alakot, majd visszafordulnak barátnőikhez, hogy megosszák velük ócsároló véleményüket rólam. Halványan vigyorogva, bókként fogadom a „micsoda csitri”, és a „gyalázatos” jelzőket, némelyikükre még rá is kacsintva.
A férfiakra rá se nézek; lepereg rólam sóvárgó tekintetük, elvégre tudom, hogy már csak a saját érdekemben se kezdhetnék ki velük. Na meg ott az a személy is, akibe menthetetlenül –újra?- beleszerettem az álmaim alapján.
Az étkezdébe megérkezve hamar végigjárom a svédasztalt, és örömködve fogyasztom el aznapi estebédem. Különböző gyümölcsleveses tálaknak nézek az aljára, majd megismerkedek a környék legvadabb fűszereiben pácolt húsokkal, melyek mellé különleges zöldségköretek járnak. Desszertnek a szálloda specialitását, bizonyos gránátalmatortát kóstolok meg, és mire a szeletem végére érek, úgy érzem, hogy a hasam egészen megtelt.
- Jó… jó a kaja. – Vigyorog a kandúr, majd böffent egyet, mivel második pulykájának a végére ért, és úgy tűnik, hogy már az ő hasa is megtelt.
- Menjünk vissza a szobába, aztán találjunk ki valamit, amivel az időt mulathatjuk. – Vetem fel az ötletet, ő pedig bólint, és nehézkesen járva indul meg utánam. Már az emberek nem a külsőmet nézve ámulnak el, hanem azon, hogy egy hópárduc külsejű macskával diskuráltam…
A kulcsot több percig kell keresgélnem az ajtó előtt, mivel az evés belassította a gondolkodásom, így először nem jut eszembe, mégis, öltözetem melyik szegletébe raktam – egy normális ember nem azt a tippet adta volna, hogy a fűzöm melltartó részébe csúsztattam, pedig így történt.
Kinyitva az ajtót meglepetten tapasztalom, hogy az íróasztalom nem üres, mint ahogy itt hagytam, hanem egy boríték van rajta. Gyorsan becsapom az ajtót, és odaviharzok – a levelet egy kék pecsét díszíti, melyre egy láng van rányomva. Érdeklődve döntöm oldalra a fejem, ahogy méregetem a papírost. ~ Talán Riku küldött hírt magukról…
A gyanakvást valahogy a teli hasam megtagadja tőlem, így a kíváncsiságtól fűtve feltépem a pecsétet. Ahogy a borítékban rejlő üzenet felé nyúlok, egy tű szúródik az ujjam hegyébe, és meglepve szisszenek fel. Rossz érzés lesz úrrá rajtam… normális ember nem rejt el tűket egy levélben, hacsak…
Ijedten húzom ki a levelet, és széthajtogatom, majd olvasni kezdem.
„Remélem, nem veszi tolakodónak a közeledésem, de szükségem van a segítségére, és nem bízhatom a jóindulatára a válaszát. – Hát persze… a legjobb mód, hogy meggyőzünk valakit… a tű bizonyára mérgezett volt. Keressen fel kérem a Magnolia nyugati végén található, Rozmáragyarsaláta – Mégis, milyen név ez? nevű fogadóban. Ha beért az épületbe, csak annyit kell mondania a csaposnak, hogy - Kigyúlt a Kék Láng - és ő hozzám fogja igazítani magácskát. Amennyiben nem teszi meg, a tűn lévő méreg megöli egy héten belül. Üdvözlettel: Magácska őszinte hódolója!” – Szóval, van egy beteges követőm…
Zavarodottan ejtem ki a kezemből a levelet, és merengve nézek utána.
- Tabu…
- Mennünk kell. – Dobbantok egyet a lábammal idegességemben, majd az övtáskám felé pillantok. Gyorsan felcsatolom magamra, hisz abban van minden tárgy, ami számomra kellhet, illetve, azok a dolgok, amik maradtak nekem…
Ingerülten viharzok ki az ajtón, familiárisommal a nyomomban. A szálloda recepciósának a kulcsomat adom le, és párezer gyémántot – nem voltam én itt olyan sokat, hogy rettentő sokba kerüljön a szálloda, ugye?
Szerencsémre egy olyan városban, mint Kunugi, feltűnően sok úton el lehet jutni a vasútállomásra – így sietős tempóban, már-már futva az egyik fűúton végighaladva, öt perc séta alatt eljutok a célomhoz.
- Két jegyet kérek Magnolia állomásig. – Támaszkodok rá a pultra lihegve, mire a jegyárus érdeklődve néz Tango felé, aztán kiadja a jegyeket.
- Kellemes utazást. – S már sarkon is fordulok, hogy elérhessem az azonnal induló vonatot…

„Magnolia – Nyugati negyed” – Harsogja a bemondó, mire én felpattanok, és leszállok a járműről. Meglepődve tapasztalom, hogy a hatalmas városnak ez a része már-már egészen lepusztult, hisz végtére is erre van Fort Term is…
Kérdezősködéseim pedig pont az előbb említett hely felé visznek, hisz minden gyanús alak azt mondja, hogy a Rozmáragyarsaláta –ahová persze ők is járnak, mint törzsvendégek- egészen benyúlik a romos településre, és két szikla örüli körül a kocsmát. Szuper.
A blézert most már nyakig begombolom magamon, majd mikor teljesen biztos vagyok benne, hogy az általam keresett fogadó hol is van, elindulok irányába, és alig két perc múlva meg is látom. Gyanakodva, két hatalmas férfi mögött megbújva lépek be a kocsmába, és az ajtófélfa mellől igyekszem felmérni, hogy mégis milyen alakok vesznek körül engem és Tangót.

Tárgyak:

- Csak még öt percet! – nyögtem fel az ágyamban, amikor éjnek idején, körülbelül délelőtt tíz órakor felvertek az álmomból.
Éppen a céhben sziesztáztam, bár nem terveztem hosszúra az ittlétemet, csak átutazó jelleggel jöttem, de az ágy olyannyira magába ragadott, hogy kicsit már így is csúsztattam az indulásomat, ugyanis reggel nyolckor terveztem felkerekedni. Így már alapvetően mérges voltam, hisz késésben voltam, de ami még idegesítőbb volt, az az, hogy kiabálásra, sikolyokra és ezekhez hasonló fülsértő és idegtépő zajokra kellett felkelnem.
- Ha valaki szórakozik, esküszöm tényleg halálsikolyt fog hallatni. – morogtam, miközben kikászálódtam az ágyamból, majd amint néhány pillanat alatt szalonképes állapotba kerültem, ugyanis ruhában aludtam, kiléptem a szobából.
A szagom nem lehetett a legfrissebb, de mit számított, még így sem én voltam a legbüdösebb a léghajón, ebben biztos voltam. Megindultam, hogy kiderítsem, hogy mi a kénköves pokol folyik itt, mert a folyosókon is nagy volt a felfordulás, ebből tudhattam, hogy valami komolyabb történt.
- Hét te! – kiáltottam rá egy ismeretlen valakire, aki éppen felém rohant. – Mi ez az őrültek háza?
- Valaki begolyózott! – válaszolta, de csak úgy futtában.
- Mit is vártam. – csóváltam a fejem, hiszen alapvetően is ostobaság volt, hogy másoktól érdeklődjek.
A Grimmoire Heart-ben farkas törvények uralkodtak, így csak az alfahímeknek illetőleg nőstényeknek volt esélyük némi tiszteletre, ráadásul én nem is sűrűn tartózkodtam a bázison, és még kevesebbet jártam el a céh ügyeiben, jobban le voltam foglalva a magam gondjaival. Az viszont még mindig érdekelt, hogy mi ez a ramazuli, így a rohanó emberekkel megegyező irányba indultam, ám csak sétálva.
- Ha itt valami felfordulás van, az úgyis maradandó. – gondoltam.
Egyik folyosó jött a másik után. Ez elkanyarodott, itt egy lépcső valamivel lejjebb vitt, majd később felfelé kellett menni, aztán a másik irányba fordulni, míg végre el nem értem a tett színhelyét, vagy legalábbis valami olyasmit. Egy csomó tag gyűlt össze egy kupacban az egyik nagyobb szobában, ami pedig meglepett, hogy maga Hades is ott volt.
Egy férfi volt ott középen, aki eléggé megviselt bőrben volt, több sérüléssel és eléggé furcsa arckifejezéssel. Olyan volt, mintha nem is gondolkodna, csak valami növény lenne, aki éppen fotoszintetizál, bár az őt szorító kötelekkel azért küzdött.
Megkérdeztem egy másik fazont is, aki éppen mellettem állt a tömegben. Ő már készségesebb és jobban informált is volt, mint a rohangászó alak, és el tudta mondani, hogy a középen lévő ember megölte az egyik közelebbi ismerősét és több másik emberre is rátámadt, de végül legyűrték és most itt van.
- Miért kell ebből akkora ügyet csinálni. – gondoltam mereven, elvégre a démonok világában mindennaposnak számított, hogy valaki eltett egy másikat láb alól, vagy hogy csak úgy barátilag összeverekedtek és éppenséggel valaki nem kelt föl többet.
Ez benne volt a pakliban, és ha mondjuk nem itt történik, hanem egy kocsmában, az ég világon senkinek nem tűnt volna fel. Ez erős embereken kívül a céhben lévők olyanok voltak, mint a húz egy élőlényen. Ha megfelelő ételt kapott, jelen esetben újoncokat, akkor hízott, ha nem, akkor szépen lassan felélte a készleteit, tehát hullottak az újoncok, méghozzá eléggé gyorsan. Szerencsémre én már középkategóriás voltam, így ha a hasonlatnál maradunk, akkor nem a zsír voltam, ami folyton vándorol, hanem mondhatni az izom, ami ugyan még mindig viszonylag könnyen pótolható, de mégis tartósabb, mint az iménti alkotóelem.
Tehát ott álltunk, én meg már éppen indulni készültem volna, mondván, hogy ez nem az én dolgom, de ekkor a mester szólt, hogy mindenki, aki nem idevaló, az menjen kifelé. Előbújt hát belőlem a kisördög, és kíváncsi voltam rá, hogy vajon igaz-e a testes sztorim és valóban túljutottam-e már a zsíron, így hát ott maradtam, várva, hogy kapok-e egy kis seggbe rúgást, vagy valami hasonlót, hogy én is tűnjek el, vagy nem. Nos, a vagy nem jött be, ugyanis amikor a hátramaradottakon végignézett, nem akadt fenn rajtam. Aztán így szólt:
- Ez a bolond egy újfajta szer hatása alatt állt. Már régóta használ ilyesmit, de egyik se ütötte még ki ennyire. – mondta, majd egy szempillantás alatt ledurrantotta a fejét az ítéletre váró fogolynak.
Meg sem lepődtem rajta, bár nem gondoltam, hogy ő maga fog végezni vele. - Az én embereimnek nem fognak eladni ilyesmit. Ki jár az ügy végére? – tette fel a kérdést, és egy kis hatásszünetet tartott, hogy jelentkezik-e valaki, ami mondhatom naiv dolog volt tőle.
Ennél a pontnál kezdtem úgy érezni, hogy rossz döntést hoztam, és nem kellett volna itt maradnom, de már késő volt. Az öreg fürkésző pillantása a néma csendben rajtam állapodott meg.
- Ez nem az én napom. – gondoltam azonnal lehangoltan, mivel sejtettem, hogy mi következik.
- Te mész. – morogta.
- A fenébe! – dühöngtem magamban. - Annyira tudtam...
A környező emberek ennek hallatára mondhatni megkönnyebbülten elkullogtak, hisz a mester egyértelművé tette ennek szükségességét mindössze a nézésével, és magunkra hagytak minket.
- Gyere közelebb! – utasított, miután kettesben maradtunk.
Nem volt mit tenni, még nem jött el annak az ideje, hogy ellenkezzem, ha nem akartam én is a szétloccsantott agyú ember sorsára jutni, kénytelen voltam engedelmeskedni, noha nem sok kedvem volt hozzá, hogy én koslassak valami rejtélyes szer után.
- Nem tudom még én sem, hogy pontosan honnan származik ez az istencsapása, de nagy valószínűséggel Magnoliában kell kezdenek. Van ott egy illető, ha jól emlékszem egy Morza névre hallgató herbalista. Keresd meg őt és szerezz meg minden információt tőle, amit tud! – nyomta meg kellemetlenül a minden szót, amivel egyúttal azt mondta, hogy ha lehet, hozzam el neki a szert, vagy a receptet, vagy mindkettőt, ezt végül is nem mondta konkrétan, csak az együtt eltöltött idő tapasztalatából következtettem. – Ezen kívül jobb lenne, ha tennél róla, hogy a forrás kiapadjon.
- Értettem. – válaszoltam kurtán. – Miért nekem kell mindig ilyen felesleges ostobaságokkal foglalkoznom? – kérdeztem magamban.
- Indulj már! – mordult.
- Máris. – mondtam halkan, majd kimentem a szobából. – Hát nem pont Magnoliába indultam, de talán ott is találhatok olyan dolgokat, amik nekem is jól fognak jönni. – gondoltam, hiszen egy pillanatra sem veszítettem szem elől a saját célomat sem.
Visszamentem gyorsan a szobába, összekaptam a cókmókomat, kezembe vettem a mágikus botomat, majd felkerekedtem, irány Magnolia!

Felszerelés:

A Magloliába való megérkezéssel még nem is volt gond, hiszen jártam már jó párszor a városban, ellenben azon a környéken, ahová mennem kellett, még sosem. Tisztában voltam azzal, hogy vannak kétes helyek minden egyes településen, ahogyan kétes emberek is, de felháborítónak éreztem, hogy nekem is egy ilyen közegbe kellett vetődnöm.
No persze nem a lopással vagy a gyilkosságokkal volt gondom, elvégre az az én mindennapjaimhoz is hozzátartozott, sokkal inkább azzal, hogy itt nem nyíltan zajlott az egész, hanem sunyi módon. Ezt elsőként akkor vettem észre, amikor ki kellett repítenem az övemben tartott pengét, hogy megvághassam egy tolvaj kezét, aki éppen azon ügyeskedett, hogy a magammal hozott holmiimból elcsenjen ezt-azt. A másik, ami szembe ötlött, hogy még csak meg sem ált a levegő a környező üzletekben, de még a mellettem sétáló emberek is nyugodtan mentek tovább. Ez azért dühített, mert ugyebár még a törvényen kívülieknél is élt egyfajta betyárbecsület. Holló hollónak nem vájja ki a szemét vagy valami ilyesmi. De itt még ez sem volt meg.
A zsebmetsző, aki nekiállt futni, kivételesen a kegyelmemben részesült, mivel jobb dolgom is volt annál, mintsem hogy ilyen piti emberekkel foglalkozzam.
- Csak legyek túl ezen az egészen! – gondoltam, mivel nyűgnek éreztem ezt az egészet.
A bolt, amit kerestem, eléggé feltűnő volt, és már messziről is kiszúrtam. Nem azért, mert olyan kiváló portékái lettek volna, sokkal inkább a szag volt az, ami szemet, jobban mondva orrot szúrt.
Gyógynövények, egyéb növények, melyekről meg nem mondtam volna, hogy ártanak-e vagy használnak, mindenféle állatokból származó dolgok, melyek közül nem mertem volna megesküdni arra, hogy ez vagy az nem ürülék-e vagy még rosszabb, s mindenféle üvegcsében sok-sok lötty, amikről úgy véltem jobb is, ha nem tudom, hogy mi van bennük.
- Az a vénember! Képes volt ilyen helyre küldeni… - mérgelődtem, miközben a ruhámat az orrom elé húztam. – Bele se merek gondolni, hogy mi ezek, ha még az én nekromanta gyomrom sem bírja őket.
A boltban egy alacsony növésű, erősen kopaszodó öregember árulta hangosan a „jobbnál jobb” portékáit.
- Macskabordát vegyenek! Nincs ennél jobb a köszvényre!... Van szárított békaszem is! Nélkülözhetetlen a legtöbb főzethez! – óbégatta nem túl fülbarát hangon.
- Remélem ő az, én meg hamar leléphetek innét. – morogtam és odamentem hozzá.
- Áh, fiatalember, mit adhatok? Van egy kiváló főzetem, egyetlen korty és minden hölgy magába szeret. Vagy jobban szeretne inkább valami olyat, ami elrettenti az embereket? Olyannal is szolgálhatok, itt van például…
- Nem kérek semmit! – szakítottam félbe durva és határozott hangon.
- Mind ezt mondják és mégis boldogan távoznak, miután nálam vásároltak. Nézze csak meg ezt itt, ebben az üvegben nem más van, mint a híres…
- Mondtam már, hogy nem kell semmi! – ismételtem el ingerülten. – Annyit akarok tudni, hogy te vagy-e Morza? – tértem rá a számomra fontos kérdésre.
- Én volnék! – bólintott. – Ennek a kiváló boltnak a tulaja, itt aztán tényleg minden van, ami csak kellhet, csak annyit kell elárulnia, hogy mire vágyik és biztos vagyok benne, hogy találunk olyan főzete vagy alapanyagot, amely…
- Nincs erre időm öreg! – mordultam fel, ugyanis idegesített a modora, a körülötte lévő sok undorító dolog pedig még inkább. – Hades küldött. Beszélnem kell veled. – vontam össze a szemöldököm.
Nem mondott semmit, csak intett, hogy kövessem, és beljebb ment az üzletben, egészen egy hátulsó helyiségig.
- Nos, miben segíthetek? – érdeklődött, látszólag elfeledkezve a bóvlijairól.
Elmeséltem neki, hogy miért is vagyok itt. Az őrült tagot a szert és minden egyebet is.
- Mindig is készségesen támogattam a nagy Hades-t szerény tudásommal, és sokoldalú termékeimmel. – kezdett bele rekedten. - Amit te keresel azonban... ejj, nehéz ügy... – tegezett le immáron, hiszen már nem voltam potenciális vevő.
- Mit tudsz róla? – érdeklődtem.
- Sajnos nem annyit, mint amennyit szeretnék. – vallotta be. – Ez egy teljesen új szer, ez idáig még nem volt forgalomban, csak nem régiben kezdték el gyártani. A készítmény neve lángmag, legalábbis az alvilági körökben így hívjak. Az első néhány használat során megemeli a használója varázserejét illetve fizikai teljesítőképességét is, de mint a legtöbb ilyenfajta szernek,ennek is mellékhatásai vannak.
- Hát azt már nem kell bemutatni. – jegyeztem meg halkan.
- A szer elveszi a használó eszét, szó szerint megőrjíti. Amennyire én tudom öt-hat használat és az illető máris agyatlanná válik. - ecsetelte tovább a mechanizmust.
- Ez nem hangzik valami biztatóan. – vontam össze a szemöldököm.
- Nem bizony. Viszont nem tudom, hogy valójában mit is csinál ez a keverék, mert még nem volt hozzá szerencsém.
- Akkor miért kellett idejönnöm, ha te is csak a pletykákat tudod? – vontam kérdőre, nem mintha ő tehetett volna róla, hogy ott voltam.
- Amennyiben hozzá tudnék jutni egy ilyen maghoz, meg tudnám vizsgálni és sokkal többet is el tudnék árulni róla, de így sajnos nem. - ingatta a fejét.
- Ha tudsz erről az egészről, ráadásul te is hasonlóban utazol, akkor miért nem vettél még eddig egyet sem?
- Kikérem magamnak, az én árum csupa első osztályú holmin, nincs köztük ilyen vacak, mint ez. - hőbörgött. - Mindazonáltal vettem volna, ha lett volna rá lehetőségem, csakhogy nem olyan könnyű beszerezni, mint hinnéd. - váltott át nyájasabb stílusra.
- Miért, mennyibe kerül egy ilyen izé? – kérdeztem hitetlenkedve, mivel nem gondoltam, hogy túl sokat kóstálna.
- Óh, ezt nem pénzben mérik, de nem ám! – bólogatott. – Egy adagért egy törvényes céhez tartozó mágus fejével kell fizetni.
Ez azért megdöbbentett. Nem értettem, hogy a terjesztőknek ez miért érte volna meg, de bárhogyan is, nem nagyon tetszett a dolog. Nem a fejetlen varázslókat, és nem is az őrült sötét tagokat sajnáltam, csupán eszement dolognak tartottam az ilyen vásárlást.
- Mint mondtam, ha netán tudnál hozni nekem egy adagot, akkor elemezni tudnám. – ismételte meg.
- Rendben, megpróbálok hozni belőle. – feleltem s agyam máris azon járt, hogy hogyan.
Nem kételkedtem abban, hogy meg tudnék ölni egy legális mágust, hogy a fejével fizessek, de abban egyfelől semmi kihívás nem lett volna, más részről pedig akkor úgy kellett volna cselekednem, ahogy a terjesztő akarja, ez pedig már önmagában is ellenemre volt. A másik lehetőség, amire gondoltam az volt, hogy megfújok egy adagot, ami már komplikáltabbnak tűnt az előző lehetőségnél, de mégis szimpatikusabb volt. Arra is gondoltam, hogy egyszerűen megölöm az elosztót és elveszem tőle, ami kell nekem, de látatlanban nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mi is legyen, hisz nem tudhattam, hogy milyen erős az a valaki, akivel majd találkoznom kell.
- Mondd el, hogy hol találhatok ilyen magot! – folytattam, miután fejben arra jutottam, hogy majd a kialakult helyzetnek megfelelően cselekszem, elsőnek találkozom az árussal.

Körülnézve észreveszem, hogy mégis miféle emberekkel van dolgom. A világ színe nagyja és söpredéke felsorakozik ezen a helyen, és szinte bűzlenek az általuk elkövetett bűnöktől. A tolvaj testét a pénz fémes szaga borítja be, a gyilkos testén még érződik a meg nem alvadt vér. A pedofil, aki mindig megerőszakolja áldozatait, különböző testnedvektől bűzlik.
Sok élettelen, magányos perverz tekintete rám szegeződik, én pedig fintorogva lépdelek előre. Ők fütyülnek, néha a testem felé kapnak, hátha valami puhára markolhatnak, ám én mindig kitérek érintéseik elől, vagy Tango pirítja meg őket zölden izzó lángcsóváival.
A férfiak között átvágva hamar a pult előtt találom magam, ahol az ott ülő, olcsó sörüket iszogató reménytelen fickók rám villantják fekete, hiányos mosolyukat.
- Mit keres egy ilyen gyémánt a sok gazfickó között? - Nyalja meg száraz ajkait, miközben újra rám vigyorog.
- Magam se tudom. - Morgom, majd a pultos felém fordul, és gyanúval teli tekintettel végigmér engem. - Kigyúlt a Kék Láng. - Szűröm a fogaim közt, nehogy véletlen mások is meghallják – bár gyanítom, itt természetes dolog lehet az ilyen titkos találkozó.
A csapos csak bólint, és a pult mögött meghúzódó csigalépcsőre bök, mely lefelé vezet, mélyen le a pincébe. ~ Ennél feltűnőbb találkozóhelyet nem is találhattak volna.
Óvatos léptekkel indulok el lefelé a gyengén megvilágított folyosón.
- Egy kis tüzet, ha kérhetem.
- Miért is ne… - Tartja fel mancsát a kandúr, és a lefele vezető lépcsősort zöld fény világítja be. A nyirkos falba kapaszkodok, nehogy megcsússzak, de egy-két perc monoton, szédítő gyaloglás után megérkezünk a pincébe.
Meglepetésemre „kissé” többen vagyunk, mint amire számítok: rajtam kívül még több mint tíz ember vár a sorára. A sokszínűségük meglep: vannak teltek, soványak, férfiak és nők, gyermekek és olyanok, akik már túl vannak a negyvenes éveik végén is. Csak egy a közös bennük, és bennem is – nem értjük, miért vagyunk itt, meddig kell várnunk, és legfőképp, hogy kire. Bizonyára az ő szervezetükben is jelen van a méreg, amit én is megkaptam.
A legtöbb ember csöndben, egy helyben ül, nem kérdezősködnek. Amint én megjelentem, csak rám néztek, és tovább gondolkodtak – félnének, vagy csak ennyire érdektelenek másokkal szemben?
Hamarosan felettünk recsegés hallatszódik, mire mindenki felkapja a fejét, és ezt követően egy hangszóró szólal meg.
- Köszönöm, hogy mind eljöttek. - Üdvözöl minket a bemondó, én pedig ökölbe szorítom a kezemet. - Mind megkapták a levelem, de sajnálatos módon csak egy főre elegendő ellenanyag áll a rendelkezésünkre. – Egy pillanatra kihagy a szívem dobbanása, de ekkor csilingelést hallok meg, amit bizonyára senki más nem vesz észre, hisz még mindig bódultan nézik a hangszórót. Akkor ez a nyaklánc, ami figyelmeztet, ha hazudnak nekem. Ami azt jelenti, hogy ez a személy tőrbe akar csalni minket. - Kérem, beszéljék meg egymás közt, hogy ki szeretne tovább élni egy hétnél... – Egy mészárszéket rendezett nekünk.
Még el se hallgatott a hangszóró, mikor egy férfi maga elé emelte a kezét, és mágia izzott fel a tenyerében.
- Ex-quip: Steel Dagger! - Ahogy megjelenik kezében a tőr, a mellette álló férfi felé fordul, és egyenesen a mellkasába meríti azt.
Időm sincs arra, hogy felfedjem a hazugságot: mindenki egymás ellen fordulva veti be mágiáinak tárházát. Az idősebbek először a fiatal tizenévesek felé támadnak, nem számítva rá, hogy köztük néhányuk erősebb, mint ők valaha voltak. Az elemi varázslatoknak hála hamarosan a hamuvá égett hús szaga tölti meg a szobát, majd a véré.
Sikoltások zengnek, majd pár másodperc után felém veti magát az első támadóm: huszonéves végeit járó, szőke, a kelleténél kissé molettebb hölgy, kezét felém tartja.
- Paralyze Lightning Bolt! - Idegességemben ki sem tudok térni a villám elől, ami egyenesen a hasamba csapódik, majd szétterjed a testemben. A kellemetlen, csípős zsibbadás úrrá lesz rajtam, és érzem, ahogy lebénul a testem.
Már épp a végső csapást mérné rám, mikor valaki hátulról egyszerűen csak levágja a fejét, majd arrébb löki a testét, és az állkapcsom felé csap. Zihálva nézem a felém közeledő pengét, majd elkapom a fogaimmal, és kirántom a férfi kezéből. Jobb karomat fémlándzsává alakítva átszúrom rajta, majd lerázom magamról, és eldobom a kardot, amivel rám támadott. Nincs rá szükségem.
- Dark Capriccio! - Száguld felém egy varázslat, én pedig kecses mozdulattal pördülök ki előle, keresve a gazdáját. Meglepetésemre, rajtam kívül még hárman maradtak: a mészárlás az ellenszerért gyorsabb lefolyásban ment, mint hittem volna, de ez bizonyára azért van, mert mind mágusok vagyunk.
Karomat átalakítom a fogazott szegélyű karddá, majd ellendülök felé, és egy alulról indított csapással, a csípőjétől a válláig kettémetszem a nőt. Meglepetésemre a pengém simábban siklik át rajta, mint ahogy azt a testének engednie a szabad. Az illúzió úgy pukkan szét előttem, mint egy lufi, és érzem, ahogy mögöttem valaki gerincen rúg, mire én elesek, majd ugyanabból az irányból gurgulázó sikoltást hallok.
A földön átfordulva arra az egy emberre nézek, aki átégette a nő tüdejét, és bizonyára ő perzselte felismerhetetlenné a másik áldozatot.
A tűz mindent elpusztít.
Megrázom a fejemet, hogy elhessegessem az álmot, majd dühösen a férfi felé vetem magam. Miatta kell kihagynom a napi kedvenc időtöltésem – hogy láthassam a régi emlékeim!
Erővel lefejelem, majd hátulról átszúrom a fején a kardomat, és hagyom, hogy lecsússzon róla.
- Tango, Tango! - Hívom kandúrom, aki a csata hevében egyszerűen csak leugorhatott rólam. Egy holttest alól kimászva, mogorva tekintettel néz rám, és forgatja meg a szemeit.
- Micsoda felfordulás.
A hangszóró, mely meghirdette a mészárlást, szétnyílik, és egy vörös folyadékkal telített, apró fiola csusszan a kezembe, és bár nem szól belőle a hang, valószínűnek tartom, hogy ez az ellenszer lesz.
Bizonytalanul a számhoz emelem a folyadékot, mikor látom, hogy a közel álló falrész elhúzódik, felfedve egy titkos alagutat. ~ Ez a hely… egyre bizarrabb.

–Ejha, szóval négy testvéred van még?
– Így van. Mind mágusok és én vagyok a második legfiatalabb közülük. Zac a Dragon Fangbe ment, Zen a Blue Pegasusba, Zix a Lamia Scalebe és Zub pedig majd csak jövőre éri el azt a kort, amikor a szüleink engedik, hogy a saját útját járja és csatlakozzon egy céhhez.
– Ti aztán jól szétszóródtatok az országban - mondta mosolyogva Reigen, Nokinerk pedig a szemöldökét ráncolta, úgy tűnt őt nem a földrajz fogta meg Zod mondandójában, hanem valami egészen más.
– Szóval öten vagytok testvérek összesen, nerk?
– Igen.
– Zac, Zen, Zix, Zod és Zub, nerk?
– Igen.
– Mi ebben olyan furcsa? - kérdezte hátra nézve Reigen. Nokinerk először Zodra emelte a tekintetét, aki butácska arckifejezéssel nézett vissza rá, majd tovább vitte Reigen furcsállóan kérdő arcára, végül pedig sóhajtott egyet.
– Ó, semmi, nerk… -
Időközben elérték Magnolia határát. Már messziről látszódott a város legrégebbi és legmagasabb épülete a Kardia katedrális. Tőlük balra pedig a település északi határánál a Fairy Tail céhháza emelkedett a magasba. Mivel a kis quatros csapat is nyugat felől érkezett, így nem volt szükséges átrepülniük a városon. Egyszerűen a legelős utcába leereszkedtek és leszálltak a felhőről.
– Úgy tűnik itt volnánk. Ugyan olyan nyüzsgő, mint volt - mondta Reigen körbe nézve, majd összezsugorította a felhőjét, ahogy leszállt róla mindenki, aztán pedig egy intésére eltűnt.
– Először is végig kéne gondolnunk, mit is jelenthet az üzenet és annak függvényében kéne átkutatnunk szisztematikusan a város ezen szegletét, nerk. „Mindegyikért egy magot kapsz…”
– Ott egy veteményes bolt. Biztos árulnak magokat! kiáltott fel Zod és máris rohant a bolt felé. Nokinerk elképedt fejjel nézett fel Reigenre, aki csak megvonta a vállat, majd elnevette magát.
– Vagy rohangáljunk ész nélkül a városban, persze, nerk…
És így is tettek. Zod ide-oda szaladt, leszólított embereket, faggatózott. Reigen csak nevetett az egészen, Nokinerk pedig folyamatosan a fejét fogta. Végeredményben semmit se találtak.
– Akkor már csak Fort Term maradt hátra! - mutatott a nyugati romok felé Zod.
– Én nem tartom túl jó ötletnek, nerk. Elég rossz híre van, és nem alaptalanul.
– Az nem baj, ott biztos találunk valami nyomot!
– Akkor induljunk - bólintott Reigen is.
– Te még bíztatod, nerk?
– A fiatal kori önmagamra emlékeztet. - vonta meg a vállát.
– Azért te se voltál ekkora felelőtlen idióta…
– Meg lehet, de itt vagyunk neki mi. Majd helyette is vigyázunk.
– Igazad van. Így egy fokkal jobb a helyzet, nerk.
Nokinerk tehát beleegyezett és elkezdték követni Zodot, aki semmivel sem törődve tört előre a romok felé. Magnolia határát jó pár száz méterrel maguk mögött hagyták, mikor is észrevették a sziklák közt bújó árnyakat. Reigen és Nokinerk egy pillanatra egymásra néztek, aztán tovább mentek előre, mintha nem vettek volna észre semmit. A leghűebben azonban Zod játszotta a szerepét, aki valóban nem vett észre semmit. Így haladtak még további pár száz méterig, mikor is hirtelen az árnyak előbukkantak és a körülöttük lévő sziklákról özönleni kezdet lefelé az ordító banditák. Reigen körbe forgott és tudatosította magába, hogy bizony bekerítették őket és hozzávetőleg olyan negyvenen lehettek. Fölzárkóztak Zod-hoz és felkészültek a harcra, a banditák azonban a közelükbe érve megálltak kivont kardokkal. Nagyon magabiztosnak tűntek, hisz körülbelül tizenháromszoros túlerejük volt. Kiáltoztak, röhögtek, gúnyolódtak, a kardjaikat egymásnak csattogtatták. aztán a gyűrűből kivált egy nagyobb darab szakállas fickó.
– Üdvözletem kedves vándorok. Sajnos a tovább haladásért vámot kell fizetnetek. Ez lehet pénz vagy akár az életetek is. Ti döntötök - húzódik vigyorra a szája.
– Nem akarunk harcolni, csak néhány kérdést tennénk fel, nerk.
– Neked nem osztottunk lapot kis hörcsög
– Hörcsög?! - pattant el valami Nokinerknél.
– Bízzátok rám őket, majd én elintézem! - mondta önelégülten Zod.
– Halljátok ezt? A kölyök el akar intézni minket! mondta hangosan röhögve, mire az össze többi bandita is hahotázásba kezdett.
– Reigen, mire vársz még? Intézd el őket, nerk!
–Nem. Ez valóban Zod feladata. Mi csak kísérők vagyunk, emlékszel? - azzal fogta magát és hátrébb sétált pár lépést, majd leülte a földre.
– Akkor se tartom ezt jó ötletnek, nerk…- mondta követve.
Zod pedig határozottan a vezér felé lépett.
– Szóval megszületett a döntés és az életeddel szeretnél fizetni. Gyerünk fiúk kapjátok el! - azzal feje intésével tízen kiváltak a körből és üvöltve felé rontottak. Zod mozdulatlan maradt és látszólag semmit se készült tenni. Nokinerk idegességében Reigen mellényét rángatta, hogy csináljon már valamit, de ő csak némán figyelte a jelenetet. Az utolsó pillanatban Zod test átalakult és kővé vált. a kardpengék csikorogva pattantak le róla vagy csúsztak arrébb. Nem agy bandita belevágott így a társába. Röviddel utána Zod megduzzasztotta a kő kezét és az ökle másfélszeresére nőt. Fordulásból bemosott a hozzá legközelebb álló banditának, aki hatalmas állkapocsreccsenéssel esett hanyatt. Rövidesen követte őt másik két társa is. Néhányan újra támadtak a kardjaikkal, de ugyancsak eredménytelenül. Zod pedig szép sorban leszerelte és kiütötte mindegyiket. Nem volt valami gyors, de ereje korához képest nagy volt. ezt minden bizonnyal a mágiájának köszönhette, legalábbis Reigen így gondolta.
– Na gyere! Küzdj meg velem! Vagy netán félsz? - kiáltott oda a vezérnek Zod, aki csak elvigyorodott.
– Nagyon nagyra vagy magaddal kis ember. De nem csak te értesz a mágiához…
A fickó megindult a fiú felé, közben pedig megváltozott a ruhája. a Korábbi bőr öltözetet leváltotta, egy gladiátor jellegű fém páncél, a kezében pedig megjelent egy két kezes harci kalapács.
– Milyen ironikus. Ezt a fegyveremet pont Kőtörőnek hívják
A következő pillanatban meglendítette és Zod felé sújtott. Szerencsére a védekezés helyett a félre ugrást választotta. Bölcs döntés volt, mert a korábbi szikla, amin állt több száz apró darabra tört szét a kalapács ütésétől.
– Reigen, ugye tudod, hogy az a fickó erősebb Zodnál, nerk?
– Igen tudom - felelte egyszerű őszinteséggel Reigen.
A bandita újabb akcióba kezdett. Zod felé szökkenve megpörgette a kalapácsát, majd a földbe csapott. Szikladarabok törtek ki a talajból egészen a fiúig, majd egy őt is eltalálta és felütötte. A bandita ezután újra megpörgette a kalapácsát, de nem sújtott le vele, hanem egyenesen nekidobta. Zod épp felkászálódott a földről, mikor észrevette a felé szálló objektumot. Összeérintette a két alkarját és egy hatalmas kő pajzsot formált belőlük, majd leszúrta a földbe az alját. A súlyos fegyver becsapódott a pajzsba és darabokra szaggatta Zod, pedig még hátrébb repült.
a férfi futva megindult a fiú felé, útközben pedig felkapta a kalapácsát és megpörgetve végzetes támadásra emelte a fegyverét. Zod a földön ülve ösztönösen maga fölé emelte védekezés képpen a kezeit és behunyta a szemét.
Reigen intésére egy masszív kőoszlop emelkedett ki a földből közvetlenül Zod mögött és fékezte meg a kalapács csapását, majd tovább emelkedve felütötte a fegyvert, ami a bandita mögé lendült. A harcoló felek közül egyik se értette mi történt. Zod pislogva nézett fel, aztán arra a döntésre jutott, hogy tudat alatt csak elég erős volt, ahhoz, hogy puszta kézzel kivédje a férfi csapását. Ez tovább növelte az önbizalmát és magasabb szintre kapcsolta. A kő teste megváltozott és a rögös bőr helyébe, sima, szürke, acél bőr lépett. Ütésre emelte acél ökleit és sorozni kezdte a bandavezért. A többi rabló elképedve bámulta a jelenetet, néhányan pedig fegyvert emelve rohantak vezérük segítségére. Ezen banditák előtt egy-egy kőoszlop emelkedett, ami állón vágta őket, majd az oszlopokból gyomor magasságában egy másik kisebb oszlop nőtt ki vízszintesen, hasba vágva őket.
– Elég! - ordított fel a vezér és megszorítva a kalapácsát oldalba vágta vele Zodot. A fém hangos koppanásának a hangja verődött vissza a közeli sziklákról, a fiú pedig oldalra repült és végig szántotta a földet. Az oldalát markolászva kászálódott fel a földről. Ujjai közötti résen pedig világosan látszódott, hogy a bordái magasságában megrepedt az acél teste. Sziszegve lépett előrébb, majd akadozva, de kihúzta magát.
– Nem tudom, hogy csináltad az előzőt, de nem lesz több ilyenre alkalmad.
Zod kiáltva rontott a vezér felé, aki úgyszintén megindult a fiú irányába. Váratlanul egy szikla rög emelkedett ki a vezér lába előtt, amitől megbotlott és elhasalt. Zod kapva az alkalmon rávetette magát és ütni vágni kezdte el ahol csak érte. A férfi közben a kalapácsát kereste, hogy azzal verje le magáról a fiút. Meg is találta és rámarkolva már emelte volna meg a csapáshoz, de nem tudta. Két kő bilincs a földhöz tapasztotta a fegyvert. Zod tovább ütötte vágta, majd egy kis idő után lihegve abba hagyta és lekászálódott a fickóról, győzelem ittasan a magasba emelve mindkét kezét.
Pár másodpercig így ujjongott, aztán egy árnyék tornyosult fölé. Hátra nézett és a bandavezér készült lesújtani rá két darab egy kezes kalapáccsal, amit abban a pillanatban idézett.
Reigen körkörös mozdulatokat írt le a levegőbe, majd megütötte tenyérrel a levegőt. Egy tömör széllökés indult meg elképesztő sebességgel, majd egyenesen a bandita képébe szállt. Elejtve a kalapácsait hanyatt dőlt.
– Szép munka volt Zod! - kiáltott oda Reigen - Ideje kérdezősködni tőlük

Morza arca elkomorult, s mintha csak nem jártam volna a kedvében, vagy nm ezt várta volna tőlem, így felelt:
- Hiába keresed őket, úgyse fogsz sikerrel járni. Ők megtalálnak téged, de csak ha akarnak. Máskülönben az árnyak rejtekeiben maradnak. – sóhajtott egyet a nem túl kedvező hír után. - De általában a város nyugati részén, Fort Term-nél szokták lebonyolítani az üzleteket. Ott megpróbálhatsz előásni valamit, de ha kudarcot vallasz, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
- Na, ez már mindjárt jobban hangzik. – gondoltam, bár ezt sem éreztem túl kedvező infónak. – Persze, persze, te szóltál meg minden. – legyintettem. – Majd visszajövök, ha szereztem ilyen magot. – intettem, s kimentem a bódéból mindenféle köszönés nélkül.
Nem volt más hátra, mint előre, s megindultam Fort Term irányába. Nem először jártam már ott, elvégre a magamfajtáknak inkább jelentett otthont és vadászterületet, mint veszélyt, ugyanakkor az elmúlt alkalmakkal nem egyedül mentem be, és ráadásul még akkor sem volt minden zökkenőmentes. Ellenben nem aggódtam túl magam.
- Aggódjon helyettem Froozer! – gondoltam vidáman.
Nem igazán tudtam, hogy mit keresek, se azt hogy hol, így nem haladtam gyorsan, mondhatni csak lézengtem a pusztaságon át vezető úton. Nos… utólag meggondolva ez egyszerre volt bölcs és meggondolatlan húzás is, de ne szaladjunk előre!
Szóval, alig lépkedtem még a terepen néhány perc óta, máris elém állt hat fickó, kezükben kardokkal, késekkel, vagy éppen egy jókora bunkóval.
- Ide a pénzed és az értékeid, és akkor talán nem ölünk meg… talán! – nevetett egyikük, az, aki középen állt.
A többiek is nevettek, s közben észrevettem, hogy a hátam mögött is megjelenik két másik fazon is.
- Jobb ötletem van. – válaszoltam magabiztosan, mivel nem éreztem belőlük kiáramló mágikus erőt. – Elmondjátok azt, amit tudni akarok és akkor gyorsan végzek veletek.
- Te akartad! – kiáltotta ugyanaz, aki az imént is, s a csapat rám vetette magát.
- Egek, mennyi vesződség, és csak azért, mert ezek mind ostobák. – gondoltam, de azonnal cselekedtem is.
A Bone Teeth okozta az első halálos sebet, melyet a bunkóval felfegyverkezett melák kapott, ugyanis az egyik fog átszúrta a torkát, így pillanatok alatt elhalálozott. Ezután a hátam mögül érkezőket rábíztam arra a négy zombira, melyeket sebtében idéztem meg, azzal a paranccsal, hogy végezzenek velük.
- Egyikük bőven elég lesz a kifaggatáshoz, a többi az csak felesleges kolonc. – döntöttem el magamban, és arra jutottam, hogy azt kapom el, aki beszélt, a többieket pedig kiiktatom.
Viszont amikor a haramiák szembesültek vele, hogy én bizony nem csak egy eltévedt vándor vagyok, akit kifoszthatnak, hanem igenis meg tudom védeni magam, már mindjárt nem voltak olyan nagy legények. Próbáltak volna menekülni, legalábbis az a három, aki előttem volt, hisz a hátam mögött már lezajlott a csata és az ottani két egyén is kimúlt.
- Ez nem kihívás. – gondoltam félig elégedetten félig pedig csalódottan, majd gyorsan, még mielőtt eltűnhettek volna az útonállók, elkaptam őket a Bone Prison-nel.
Viszont nem voltam kellően fürge, így egyikük kívül került a kocka hatósugarán, így sikerült neki meglépnie.
- Nem számít. – rendeztem le magamban, majd a két fogolyhoz sétáltam, akik néhány méterre próbálkoztak a ketrecem szétszedésén, melyhez segítségül hívták a kardjukat, de rugdosni sem voltak restek, ami természetesen nem sok kárt okozott a csontokban. – Feleslegesen strapáljátok magatokat. – közöltem velük szárazon, miközben magam köré gyűjtöttem az elfogó csapatomat, akik a hátamat fedezték. – Most pedig válaszokat szeretnék, méghozzá gyorsan, ha lehet… Hallottatok már a tűzbogyóról… vagy várjunk csak nem is ez volt a neve. – elkezdtem tűnődni, hogy eszembe jusson a valódi neve. – Áh igen, megvan lángmag, ez az, lángmagnak hívják. – vidultam fel.
- Még sosem hallottunk róla! – erősködött azonnal egyikük.
- Így van, nem tudjuk mi az! – válaszolta zavartan a másik, remegő hangon.
- Kérlek, engedj el minket! – kérlelt ismét az első.
- Biztosan nem tudtok róla semmit? –vontam össze a szemöldökömet.
- Ez az igazság! – kiáltottak fel, szinte egyszerre.
- Ez bizony sajnálatos. – morogtam, és felnyársaltam őket a Bone Skewers-zel. – Ezzel sem lettem okosabb. – mérgelődtem.
Furcsa volt a helyzet. Voltaképpen most tettem el láb alól öt embert, és egy cseppnyi bűntudatot sem éreztem, holott egyetlen törvényes céhből származó ember fejével megspórolhattam volna minden vesződséget, vagy ha nem is mindet, legalábbis kevesebb kellemetlenség ért volna, mint így.
De hát nem volt más hátra, mint előre, ahogy mondani szokás, és én is ennek fényében cselekedtem. Azonban alig mentem néhány száz métert, megint rajtam ütöttek, jobban mondva megint bele botlottam néhány idiótába, aki azt gondolta, hogy megmutatja nekem, hogy ki a környék kemény legénye, és szerez tőlem pár gyémántot. Nos, mondanom sem kell, hogy ők sem jártak több sikerrel, mint az előttük próbálkozók, ami viszont gondot okozott, az az volt, hogy én sem lettem okosabb az ismét elfogott emberek elmondásai alapján sem. Ugyan volt köztük egy, aki már tudta, hogy miről is kérdezem egyáltalában, de ő sem szolgált semmi olyan információval, amit Morzától ne tudtam volna már meg a boltba.
- Tehát még mindig semmi. – sóhajtottam egyet, és ezúttal a változatosság kedvéért otthagytam őket a helyszínen, meghagyva az életüket, hisz már úgy sem jelenthettek gondot nekem, elvégre ketten ismét a ketrecben voltak, egy meg olyan sebet kapott, amiből nem fog egyhamar felépülni, már ha felépül valaha is.
Tehát összességében komoran és erősen gondolkozva folytattam a sétámat a korántsem barátságos terepen, amikor is egy darab jég suhant el mellettem, és csak annak köszönhettem, hogy nem a fejemet vitte le, hogy éppen megbotlottam.
- Ezt a követ utólag elteszem kabalának. – gondoltam, miközben gyorsan megpördültem abba az irányba, ahonnét a lövedék érkezett.
- Úgy nézem, hogy szerencsés vagy, de nem eléggé! – hallottam a hátam mögül a hangot, ugyanakkor megint előlem érkezett egy lándzsára emlékeztető jégdarab.
- Belőlem aztán nem esztek! – pörgettem fel magam kicsit, és egy Wind Wall-lal megvédtem magam, majd magamra öltöttem a Storm Mail-t is, ami már-már a részemmé vált, hogyha harcról volt szó.
A fagyott dárda nem ért el hozzám, én pedig úgy nagyjából bemérve az útjára bocsátásának és ezzel együtt a támadómnak a helyzetét, a Shadow Step erejével máris ott termettem egy nagyobb szikla árnyékán. Nem csalt a szimatom, mert alig néhány méterre bukkantam ki a jégmágustól, aki mondhatom nem kissé lepődött meg az eseményeken.
De nem volt ideje arra, hogy bármit is tegyen, gyorsan bedobozoltam őt is, ami már-már rutinná vált, s mivel tartottam tőle, hogy kijuthat onnét, hisz mégis csak varázsló, így gyorsan a Bone Skewers-t felhasználva egy-egy nyársat küldtem a combjaiba, és egyet a bal vállába is, mire csak ordítani tudott.
- Sietnem kell, különben még azelőtt elvérzik, hogy kikérdezhetném. – gondoltam, és utánaláttam, hogy elkapjam a másikat is, aki az imént megszólított.
Körbejártam a terepet, de nem találtam senkit, holott meg mertem volna esküdni, hogy volt itt még valaki, vagy akár valakik is, de hát mit lehet tenni, ha egyszer nem jelentkeztek, ám nem kutattam utánuk tovább és inkább visszasiettem a foglyomhoz, aki idő közben egészen jól feltalálta magát.
Megfagyasztotta a belé állított tüskéket, a sebeit pedig befagyasztotta, hogy csökkentse a vérveszteséget, ami meg kell mondjam okos húzás volt, de természetesen harcra vagy menekülésre így sem volt képes, mivel még csak lábra sem tudott állni.
- Rövidre fogom a dolgot. – kezdtem bele, de ekkor egy adag jég száguldott felém, aminek a jó része szétzúzódott a Bone Prison falain, az a pár szilánk meg, ami elért volna, a Storm Mail-en akadt el. – Ejnye, hát így kell meghálálni, hogy nem öltelek meg elsőre? – méltatlankodtam, de csak egy dühös köpetet kaptam.
Figyelmen kívül hagyva a közjátékot, gyorsan ledaráltam neki tőmondatokban, hogy miért is vagyok itt ezen a nem túl barátságos helyen, és felajánlottam neki, hogy ha beszél, akkor nem ölöm meg.
- Sosem fogod megtalálni őket! – hangzott a válasz. – Vagy ők találnak meg, vagy sosem találkozol velük. Néhány társam már vett tőlük anyagot, de egyszerűen csak megszerezték a fejet, jött az árus, cseréltek, aztán azonnal el is tűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. – mesélte el nekem végül nem túl nagy lelkesedéssel, de természetesen nem is vártam el tőle, hogy szívesen csevegjen velem, nekem csak az infó kellett.
- Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz! – mosolyodtam el, majd egyszerűen otthagytam, hadd oldja meg a gondjait úgy, ahogy akarja.
Kicsit furcsa volt ugyan, hogy beszélt az előzetes köpködése és támadása alapján, de csak egy pillanatig morfondíroztam el ezen, aztán tovább is suhantak a gondolataim.
- Mihez kéne fognom? – tűnődtem. – Kapjak el egy törvényest? – ötlött fel bennem. - Jó ideig nem okozott volna gondot, hogy bárkit is levágjak, most vajon miért hezitálok? – mérgelődtem.
Révén, hogy nem sok kilátásom nyílt arra, hogy még több infót szedjek össze, ráadásul már kezdett idegesítővé válni a sok útonálló, akik mind azt képzelték, hogy ők a legerősebbek, holott pillanatok alatt alulmaradtak velem szemben a létszámbeli fölényük ellenére is. Kétségtelen volt, hogy taktikát kell váltanom.
- Nos, úgy tűnik nincs más lehetőségem. – sóhajtottam egyet.
Eldöntöttem tehát: el kell kapnom egy törvényest. Már csak az volt a kérdés, hogy kit és hogy hogyan. Viszont ezt is hamar kitaláltam, hiszen Magnolia viszonylag a közelben feküdt, ott pedig hemzsegtek a tündérkék, így kizárásos alapon egy Fairy Tail tagot kellett levadásznom. Így megváltoztattam az útvonalamat, és visszafordultam, hogy visszamenjek a városba.

Ahogy a mellettem lévő fal átjáróvá alakul hirtelen lehajtom az italt, majd gyorsan sarkon fordulok, hogy még időben visszamehessek, és ekkor ijesztő látvány fogad: a csigalépcső megemelkedik, majd felfele kezd el menni a spirál alakban az oszlopon, amire ráfonódik. Megrökönyödve nyúlok utána, majd beletörődően leeresztem a fejemet, és a titkos alagútra szegezem a tekintetem, mely azóta teljes alakját felvette.
- Nos, csak ez az út maradt… – Osztja meg velem az egyértelműt, és én félreállok az átjáró útjából, hogyha valami meglepetés akarna onnan kirobbanni, akkor az ne engem terítsen le. De mégis, most mi a teendő?
Megvonom a vállamat, majd belépek – ha már a kis szobából sehol máshol nincs se hátra se előre, akkor tényleg muszáj ezt választanom.
A levegő felettébb nehéz, dohos, nyirkos; az első levegővételnél egyből köhögő roham kap el, amit csak hosszú krahácsolások árán sikerül legyűrnöm. Ráadásul most még annyi fény sincs, mint a csigalépcsők esetében: csak azt a fényfoltot látom magam mögött több méterrel, ahonnan jöttem, de furcsa mód onnan se szűrődik be világítás. Nem tudom bemérni, mekkora a távolság köztem és az oldalaimon álló fal között, illetve, hogy mennyire nyújtózkodhatok ki a plafon miatt, és az igen zavaró – arról nem is beszélve, milyen csapdák rejtőzhetnek itt…
Óvatosan, lábammal és kezemmel tapogatózva haladok nagyon lassan és bizonytalanul; pár perc után megunom a helyzetet, és megállok.
- Gyújts egy kis fényt! Hamar kijutunk innen. – Kérem a kandúrt, mire apró mancsaiban zöldes tűz gyúl, én pedig rémülten hőkölök vissza: épp időben álltam meg egy csapda előtt. Egy méter hosszúságú, s vagy négyszer ennyire mély verem tátong előttem, alján kiélezett, véres tüskékkel.
- Te jó isten… – Nyögöm, majd gyorsan átugrom a lyukat, és pár métert tovább futok, további csapdákra számítva. Mint kiderül, jól teszem – mögöttem egy méterrel beomlik a talaj, és csak pár másodperc után áll helyre újra.
Nehezen felsóhajtok, és próbálom megnyugtatni remegő testem, miközben Tango átlebeg a verem felett.
- Gratulálok nyerteseinknek. – Szólal meg a recsegő hang egy felettébb közeli bemondóból. - Örülök, hogy az általam megadott négy helyszín mindegyikén sikerült megegyeznie jelöltjeimnek az életük kérdéséről. - Négy? Akkor ezért jelzett a medálom. Mégis, miféle beteg játék ez? - Mint győztesek, fogyasszák el kérem ellenmérgeiket, hisz az elkövetkezendő úton mindnyájuknak szüksége lesz az egészségére. – Rövid szünetet tart, bizonyára amiatt, hogy igyuk meg az ellenszert, ha eddig nem tettük volna meg. Az üres fiolára pillantok, amit azóta is a kezemben szorongatok, mióta megittam a tartalmát. - Most talán kicsit meglepve érzik magukat, miszerint miért emlegetek négy embert, ha csak önök maradtak életben? Nos, a másik három jelölt az alagútrendszer különböző pontjain várakozik, hisz másutt jutottak le idáig. Ám attól tartok, ennek az útnak csak egyvalaki érheti el a kijáratát... sok szerencsét mindnyájuknak. – Újabb recsegés, majd a hirtelen támadt gyászos csönd jelzi, hogy az emberünknek nincs több mondanivalója.
Nehezen felsóhajtok, és intek Tangonak, hogy vegye lejjebb a láng erejét, annyira, hogy épp csak pislákoljon.
- Nem szabad nekik észrevenniük minket először, és nem szeretném, ha kiürítenéd az összes mágikus erődet. – Szavaimat nyugtázva bólint, majd elindulunk.
Néhány időközönként megállunk, hogy megbizonyosodjuk, nem-e ütközünk csapdába; legtöbbször igencsak hasznosnak bizonyul ez a szokás, mivel sok halálos kelepcét kerülünk így ki. Új vermek, a falból ki-kiugró lándzsák, leomló talaj, mérgező nyilak… az összes félelmetesen sablonos trükk, amiről az ember hallhatott világélete során.
Viszont majd’ negyed óra telik el, és még mindig nem ütközök össze senkivel, és kezdek aggódni, elvégre, merre kéne mennem? Fordultam már jobbra, balra, mentem már sokat előre, és néha még apró csarnokokban is kilyukadtam, de se ellenfélre, se kijáratra nem akadtam…
Hirtelen a nehéz levegő mellett mást is megérzek: a vér vasszerű szagát. Egyből követni kezdem, halk léptekkel, és kicsit Tangot is előbbre küldöm, aki egy hosszú perc múlva tér vissza felderítőútjáról.
- Fáklyával közlekedik, hamarosan beér minket. – Suttogja. - Nem úgy tűnik, hogy harcolt volna valakivel, ahhoz képest túl energikus, de tele van sebekkel. Tuti, hogy sok csapdába belefutott. Több sebből vérzik… – Bólintok, aztán kitapogatom a falat. Mikor rájövök, hogy biztonságos, óvatosan nekisimulok, Tango pedig kioltja a lángját. Már így is eléggé elfáradt, többször ki kellett oltania a fényt.
Alig másfél perc múlva csoszogó, felém közeledő lépteket hallok meg, és nehézkes zihálást; egy –meglepésemre- apró, zömök férfi mágus jelenik meg előttem. Oldalán kulcsok csilingelnek, ráadásul a fáklyája fényében nem nehéz azt sem kivennem, hogy ezek ezüst csillagkulcsok, egytől-egyig.
Felsóhajtok, testemre felkúszik vaspáncélom. Talán meghallja a fémes suhogást, talán csak észrevesz a félhomályban, de a mágus hirtelen felém néz, és szabad kezével sietősen leoldoz övéről egy ezüstkulcsot.
- Orion kapuja, nyílj meg! Orion! – Tartja maga előtt a kulcsot, és előtte egy nála kétszer nagyobb alak kezd el összeállni a fények játékából. Hamarosan kirajzolódik egy erős, izmoktól dagadó testű férfi, testét beborító páncéllal, melyben még épp, hogy könnyen tud mozogni. Fején sisak, egyik kezében pajzs, másikban lándzsa, mélyen ülő szemei pedig gyilkosan méregetnek engem.
Elmosolyodok. Lándzsa, ilyen kis területre?
- Orion, öld meg! Végezd ki minél hamarabb! – Mutogat rám ingerülten, beszéde közben pedig össze-vissza köpköd.
A katonaszerű csillagszellem egyből felém döf lándzsájával, én pedig könnyedén a folyosó közepére gördülök, így a fegyver éle már csak a fal kövét éri el csikorogva. Egyből visszahúzza a szálfegyvert, és új döfést igyekszik felém intézni; egyszerűen csak lebukok, ő pedig újra célt téveszt.
Egy velem egyerős csillagmágus, és egy rendes csatatér esetében bizonyára megizzasztana a harc, ám a mágusról lesüt, hogy csak a szerencse –vagy inkább szerencsétlenség- hozta ide, és bizony a küzdésre teljesen alkalmatlanok a szűk folyosók.
Lágyan hátrébb libbenek, ő pedig azonnal követ, és újra szúr. Épp, hogy kitérek a hirtelen döfés elől, és az lágyan végigszántja ruhámat, majd megint a levegőbe zúg tovább. Egy gyors pillantással felmérem a területet, amennyire az időből és a homályos fényből kitelik: egy apró kő van tőlem egy lépésnyire, ami aktiválja a falból kitörő lándzsákat. Ha időben visszaugrok…
Ám ahogy közeledik felém a robosztus férfi, rájövök, hogy ha akarnék, se tudnék elslisszolni mellette. Ugrok egyet hátra, hogy aktiválhassam a csapdát, ő egyből utánam szökken. Érzem, ahogy talpam a kelepcét aktiváló földrészhez ér, hát ellököm magam onnan, és várok.
Szinte lelassul körülöttem az idő, ahogy az üvöltő csillagszellem utánam veti magát, én pedig dörömbölő szívvel, hátrafele zuhanva várom, hogy működésbe lépjen a csapda. Egy kínosan hosszú másodpercig úgy tűnik, valamit elrontottam; aztán kirobbannak a falból a lándzsák, és mind felszúrja magára a hatalmas férfit, az pedig fényekké válva tér vissza saját világába.
Nekem csak a lábamat éri néhány szálfegyver, de azok is csikorogva vonulnak tovább, hála vaspikkelyeimnek; majd amint visszahúzódnak a falba, én pedig felkelek a földről, a csillagmágus irányába nézek.
Az pedig már uszítja is rám a következő lelket: farkas vonásokkal rendelkező, emberforma lény, hatalmas karmokkal és vicsorgó fogakkal.
- Ne félj, hamarosan megszabadítalak a bolond gazdádtól. – Suttogom neki, mire ő meglepetten néz rám vissza, és felém vág éles karmaival. Meglepetésemre, nyomot hagy a vaspikkelyeken; aggodalmamra, ez csak egy hanyag csapás volt.
Pár támadás és riposzt után megállapítom, hogy méltó közelharci ellenfelemre találtam. Ökölcsapást rúgás követ, azt pedig karmolás, harapás, és nem csak tőle származóan. Mindketten megkapjuk ugyanazokat, azzal a különbséggel, hogy én nem szenvedek annyi kárt, neki pedig egyre tompul a karma, és fáj a foga a vas miatt.
- Térj nyugovóra. – Sziszegem, s jobb karomat hirtelen karddá változtatom, majd hasába mélyítem. Ő ingerülten néz végig rajtam, aztán az előző lélekhez híven szertefoszlik.
Még mielőtt a férfi újabb kulcsért nyúlna, felé szökkenek, és egy gyors mozdulattal felé vágok; bár a penge útközben erős ellenállásba ütközik, nagyobb lendületet adok a vágásba, és a következő pillanatban már a feje s teste külön hever a porban.
- Szép. – Bólogat Tango, kezében új fényt gyújtva; a fáklya lángja elaludt, mikor leesett a porba. - Ne is kérdezd. Egy kandúr hamar el tud bújni a csata hevében. – Vonja meg aprócska vállait, majd sóhajt. - Induljunk tovább. – Bólintok, és elindulunk.
A következő csatába már alig két perc múlva belefutunk; a falhoz kell simulnom, hogy egy hatalmas tűzgolyó, mely mellettem száguld el, hogy ne égessen porrá.
Heves mozdulattal akarnék reagálni a támadásra, ám Tango nyugalomra int, és meg is értem, miért: az elemi mágus, melynek varázslata –talán véletlenül- felém irányult, egy nekromantával küzd, és vesztésre áll.
Egyre több és több csontváz veszi körül, majd négy hirtelen ráfonódik, és lefogja őt: ő visongva, ordítozva ellenkezik, mikor az ellensége –egy vörös hajú, sápadt bőrű nő- kezében csontdárda jelenik meg, és egyre közelebb térdel, majd lassan átszúrja azt a szívén.
A nekromanta őrülten röhög fel, én pedig ezt az alkalmat használom ki, hogy megtámadjam. Óvatos léptekkel rohanok felé, ám még mielőtt lecsaphatnék karddal átváltoztatott kezemmel, ő vigyorogva megfordul, és hárít a csontdárdával.
Nekilendülök a vágásnak, és kettészelem a fegyverét, ám ő akkorra ám hátrébb szökken, és több hulláját is rám szabadítja: de itt képes vagyok hasznát venni, hogy gyakoroltam Rane hullái ellen.
Egytől egyig mindegyiket levágom, és közben egyre közelebb kerülök a lányhoz; s még mielőtt ő kihasználhatná ezt, felszívom a tüdőmet, és ráeresztek egy ordítást.
Szinte elveszik a vastengerben: s mire az leülepszik, ő több fontos helyen is át van szúrva. Ha még nem halt meg, hát most haldoklik.
Biccentek Tangonak, és tovább megyünk: velem együtt meg is vagyunk négyen. Hát akkor most mégis, mi a teendő?
Magamtól jobbra téglák csikordulását hallom, és biztosra veszem, hogy most is a falak rendeződnek át. Miután befordulok a sarkon, zöldes fényt pillantok meg, mely egy kétszárnyú acélajtótól árad – a kijárat…

- Lássuk csak, hogy is kezdjek bele? – tűnődtem, miközben elértem a városhatárt.
A legnyilvánvalóbb „lelőhely” magától értetődően a Fairy Tail székháza lett volna, de természetesen jóval több eszem volt annál, sem mint oda menjek, vagy egyáltalán a környékén próbálkozzak, hiszen akadtak náluk szép számmal S osztályú varázslók is, meg olyanok, akik közel jártak hozzá, így semmiképpen sem lett volna tanácsos ennyire a sűrűjébe másznom. Ezért inkább az utcákon cirkáltam, s a járókelőket vizslattam, hátha felfedezek valakit, akin rajta van valamilyen céhjel, s onnantól már minden simán is ment volna, legalábbis első körben így vélekedtem.
Az idő már későre járt, a Nap épp lenyugodóban volt, s a fény vörösre festette az égboltot. Az emberek, akik eddig ellepték a várost már kezdtek behúzódni és az utcai tömegek egyre jobban fogyatkoztak. Ez egyszerre jelentett számomra jó és rosszat is. Egyfelől könnyebbé vált kiszúrni egy céhtagot, valamint kevesebb szemtanúval és akadályozó tényezővel kellett számolnom, viszont az is benne volt a pakliban, hogy a kevesebb ember mellett kevesebb varázsló is járja az utcákat. Hosszú percekig, vagy az is lehet, hogy órákig sétálgattam keresztbe-kasul a városban, és már épp kezdtem arra az álláspontra jutni, hogy jobb lenne, ha inkább én is nyugovóra térnék, s a következő nap vágnék inkább bele megint a keresésbe, de a szerencse rám mosolygott és így feleslegessé vált a pihenés gondolata.
Éppen egy kocsma előtt haladtam el, amikor annak ajtaja kinyílt és egy kisebb társaság, szám szerint négy fő jött ki rajta. Egyikük, egy sovány, kissé csapzottnak látszó, rövid, göndör hajjal rendelkező fickó csak úgy bűzlött az alkoholtól, ráadásul járni is alig tudott, egy másik férfi vállára támaszkodva próbált csak egyensúlyozni. A támasza szinte az ellentéte volt. Magas, izmos és teljesen józan, hosszú, egyenes hajjal, mely a válláig ért. Őket egy lány követte. Ugyan nem az a tipikus topmodell, de azért csinos teremtés volt. De ami ennél jóval lényegesebb volt rajta számomra, az az, hogy a vállán, mely ekkor még fedetlen volt, ott villogott a tündérek szimbóluma. Aztán ő is magára vett egy felsőt, elvégre az idő kezdett lehűlni a napfény eltűntével. A sort pedig egy köpcös, a többieknél pár évvel talán fiatalabb srác zárta, akin olyan vastag pápaszem volt, hogy azt hittem, nem is evilági, hanem valami hibrid, hisz a szemei akkorák lettek a vastag üveg miatt, mint két jól megtermett barack.
- A lány biztos, hogy mágus, a többiek viszont szintén azok lehetnek. – mérlegeltem a helyzetet.
A helyszín megfelelt volna, mert a környéken nem volt kinn az utcán senki, az erejüket azonban nem tudtam felmérni, hiszen amíg nem harcolnak ellenem, addig nem lehettem biztos benne, ahogy a belőlük áradó mágikus erő megfelel-e a valós értékeiknek. Ezen kívül, bár az egyik részeg volt, abban sem lehettem biztos, hogy ő nem tud harcolni, ezért körültekintőnek kellett volna lennem… de nem így tettem.
Elegem volt már az egész napos keresgélésből, apró csetepatékból és leginkább Hades hülye feladatából, így hát inkább elébe mentem a dolgoknak, amolyan, lesz ami lesz alapon, hisz legrosszabb esetben legalább harcolok egy jót és ki tudja, talán börtönbe dugnak, ahonnan majd meglépek, ahogy már volt rá példa.
- Lássuk a medvét! – gondoltam, majd határozott, céltudatos léptekkel elindultam a csapat felé.
Láttam rajtuk, hogy nem tetszik a dolog.
Azonnal észrevettek, amihez persze nem kellett nagy ész az üresnek mondható utcán, s szemmel követtek, mígnem három-négy lépésnyire nem értem hozzájuk, s látszott rajtam, hogy biza velük van dolgom és nem csak járókelő vagyok.
- Segíthetünk valamiben? – kérdezte a részeget támogató férfi.
- Ha már így megkérdezted, éppenséggel igen. – válaszoltam könnyedén. – Szükségem van egy legális céhből való mágusra, és ahogy elnéztem a kisasszony a Fairy Tail tagja. – világosítottam fel őket semmit sem köntörfalazva.
- És mi dolgod van velünk? – folytatta tovább.
- Le… Össze… nem… me-megfejellek! – hőbörgött az ittas.
- Jó, annyi biztos, hogy ezzel már nem lesz gondom. – vontam le a következtetéseket. - Az nem a ti dolgotok, hogy mire kell nekem a mágus. Ha velem jön önként, akkor nem csapunk ribilliót, nem esik bántódása senkinek és mindenki mehet a maga útjára. – válaszoltam neki hűvösen.
- Arról szó sem lehet. Mutasd az arcodat! – szólt közbe a lány is.
- Ha ragaszkodtok hozzá. – mondtam, majd felhajtottam a csuklyámat, hogy lássanak.
Az arcom természetesen már nem az volt, mint amivel születtem, hisz ott volt az ujjamon az alakváltó gyűrű, így nem kellett még csak varázserő sem ahhoz, hogy teljesen megváltoztassam.
Egy pillanatnyi csend, s mondhatni nyugalom állt be. Mindannyian engem néztek, mintha csak arra várnának, hogy töredelmesen bemutatkozzam, elszavalva az anyám nevét, a születési helyem, meg mindent, egészen a kedvenc színemig.
- Hát persze. Legális mágusok. Ők nem fognak csak úgy nekem rontani, ha csak nem adok rá okot.
Miután ez átszaladt az agyamon, úgy döntöttem, hogy nem húzom sokáig a dolgot. Egy mindent elsöprő rohammal vetek véget az egész kalamajkának és mehetek végre a saját dolgomra. A terv, már ha lehet annak nevezni azonnal kipattant a fejemből, gondolkodnom sem kellett rajta, bár tagadhatatlan, hogy elég sok hiányosság volt benne. Első körben, még mielőtt bárki bármit is tehetett volna, megidéztem a teljes „seregemet”, azaz ötven élőholtat, melyeket arra használtam, hogy kört alkotva közrefogják a négy célpontomat.
Eddig még minden simán ment is, a neheze csak ezután jött. A részeget navigáló ember azonnal elengedte terhét, aki, mint egy zsák krumpli lerogyott a földre, így biztos lehettem benne, hogy nem fog gondot okozni. A lány valami fényes dolgot húzott elő, melyről hamarosan kiderült, hogy egy kapukulcs, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy az illető csillagmágus. A hátul lévő pápaszemes srác pedig csak összekuporodott és nyivákolni kezdett:
- Ne bánts, nincs pénzem!
- Idióta, szedd össze magad és inkább harcolj! – mordult rá a másik férfi, aki ennek megfelelően is cselekedett, s a karja átalakult egy nagy, fekete karra, melyen csak úgy dagadtak az izmok, így nem kellett még erődemonstráció sem, hogy rájöjjek, ezzel bizony ha eltalál, akkor az fájni fog.
Közben a kulcs megnyitotta a kaput, s megjelent a másik ellenfelem is, méghozzá egy újabb, kigyúrt fickó képében, aki tetőtől talpig barnában volt, a fején pedig sapka volt, de nem akármilyen. Mackófülek voltak rajta, melytől az egész csillaglélek számomra legalábbis olyan komikussá vált, hogy nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Ez minden? – kérdeztem csalódottan. – Megidézek ennyi élőholtat és csak egy maciruhás bohócot meg egy átváltoztatott kart kapok válaszként? Ez szégyen. – morogtam, ami meg is tette a hatását, mert az alakváltó máris ütött, s az egyik zombim úgy hullott darabokra, mintha csak erre találták volna ki.
Természetesen ez is csak nekem kedvezett, elvégre a Retaliatin Death miatt a megsemmisüléskor kiszabadult a felhő, melyet én a szélmágiám erejével azonnal elfújtam magamtól, egyenesen bele a tündérke vagy tündérkék képébe. Így máris még nagyobb előnyre tettem szert, hiszen tovább csökkentettem a varázserejüket.
Közben mackótestvér is lezúzott egy hullát, így már „csak” negyvennyolc felhasználható bábom maradt, ami pont negyvennyolccal volt több, mint amire szükségem volt, így egyszerűen hagytam, hogy hadd játszadozzanak velük. Csak rájuk kellett uszítanom a brigádot, akik olyan jól kifárasztották őket, hogy öröm volt nézni. A barna csillagléke után, aki idő közben eltűnt, megjelent egy másik, valami óriásféle, aki legalább négy méter volt, rajta pedig szintén gigantikus pajzsok voltak, melyekkel védelmezte gazdáját, de végül ő is eltűnt.
Az alakváltó felvett egy másik kart, ha jól következtettem, akkor egy hegyi balkan formáját, s azzal is küzdött, míg végül még magasabb szinthez folyamodott és egy egész testes átalakulást hajtott végre. Egy tüskés, valamiféle gyíkra emlékeztető valamivé transzformálódott, s így vetette bele magát a csatába, nem törődve a gázokkal, melyeket még mindig távol tartottam.
Nem igazán értettem, hogy miért nem próbálnak meg egyenesen engem kiütni… bár lehet, hogy ennek volt valami köze ahhoz, hogy a részeg és a nyúlszívű társukat is folyamatosan ostromoltam, nehogy unatkozzanak, de így is furcsa volt kissé. A lényeg azonban az, hogy röpke hat-hét perc leforgása alatt szinte teljesen lenulláztam az erejüket, nekem pedig elfogyott az összes mozgatható testem.
A férfi visszaváltozott eredeti formájába, a csillagszellem pedig eltűnt, így szinte védtelenek voltak, bár tudtam, hogy az alakváltónak még maradt varázsereje, hisz éreztem, de a lány már teljesen kifogyott, vagy ha nem, akkor az erejének az elfojtását mesterien űzte. Ezt azonban ki is zártam, tekintve, hogy csak két csillagszellem megidézéséhez volt elég ereje, így még Angelina szintjét is éppen csak elérte.
- Ange biztos tudta volna, hogy milyen kulcsokat használt. – gondoltam egy rövid pillanatra, majd máris koncentrálnom kellett, mert a harc tovább folyt.
Egy újabb átalakulás volt soron a másik oldalon, s ezúttal egy valódibb gyíkkal kellett farkasszemet néznem, melynek most már pikkelyei voltak.
- Jól van, vágjunk bele! – mondtam halkan, aztán bekeményítettem én is. – Bármi közbejöhet. Bár nem Erában vagyunk, lehetnek itt tanácstagok, ráadásul a katonaság is a nyakamra jöhet, szóval igyekeznem kell! – mérlegeltem a helyzetet, majd előre ugrottam.
A kezembe egy csont dárdát teremtettem, s előre szúrtam vele, egyenesen az ellenfelem szívére célozva, de rossz ötlet volt. A lándzsa, alig, hogy elérte a testet, úgy tört darabokra a pikkelyes bőrön, mint egy fogpiszkáló.
- Hát… ez nem jött be. – gondoltam, miközben a gyíkpofa vette magához a kezdeményezést és támadott is.
Eljött az ideje, hogy én is komolyan vegyem végre az összecsapást, így hát a Dark Écriture-höz fordultam, s magamra írtam az Absolute Shadow rúnáit, s a sötétségből álló páncél máris körbeölelt, így a hüllő támadása nagyjából annyi kár tett bennem, mint én az imént a lándzsámmal őbenne. Mindeközben a csillagmágus hátrébb vonult és úgy érzékletem, hogy fennáll annak a veszélye, hogy meglép, így a saját magam által kidolgozott mágiámat, a sötétség láncait használtam, mellyel néhány pillanat alatt úgy gúzsba kötöttem a lányt, hogy mozdulni sem tudott, s elterült a földön, mint egy hernyó.
- Ezt megtehettem volna előbb is, és akkor nem tudott volna idézni. – korholtam közben magam, de nem volt időm sokáig elmélkedni, mert az alakváltó továbbra is ostromolt.
- Azonnal engedd el! Most én vagyok az ellenfeled! – kiabálta dühödten.
- Csak voltál. – mondtam visszavágva neki, a szavak és a tettek terén is.
Az Electric Shockwave erejét felhasználva megkínáltam egy kicsit a villámlásom erejéből, aminek persze a hatása sem maradhatott el. Amint elérte az elektromosság, hüllőpikkely ide vagy oda, az izma megfeszültek, majd felmondták a szolgálatot, és ő is összeesett. Tisztában voltam vele, hogy ez csak egy átmeneti helyzet, így hát tettem róla, hogy ott is maradjon. Megkötöztem őt is a láncaimmal, bár nem hittem, hogy túl sokáig tartaná fogva, legalábbis ebben az alakjában, aztán, mivel nem tudtam kitalálni hirtelenjében semmi olyat, amivel hosszabb időre is ki tudtam volna ütni, egyszerűen csak hátrahagytam. Nekem csak egy mágus kellett, és róla nem is tudtam, hogy egyáltalán céhtag-e, így hát a lányhoz léptem, aki mindeközben folyamatosan segítségért kiabált, természetesen mindhiába.
A gyáva alak szőrén-szálán eltűnt, a részeg pedig ott vergődött a földön, de még arra sem volt képes, hogy egyáltalán talpra álljon, így hát vele nem is törődtem. Az alakváltó nehéz teher lett volna, így hát egyértelmű volt, hogy a csillagmágust kell vinnem. Első gondolatom az volt, hogy majd a hulláim cipelik, ám ekkor eszembe jutott, hogy már egy sem maradt belőlük. „Nyersanyag” ugyan lett volna a másik kettő személyében, de a gyíkot nem lett volna könnyű megölni, a részegnek meg olyan szaga volt, hogy egy mérföldről is kiszúrtak volna minket, még azok is, akiknek nincs orruk, így hát ez a terv kútba esett.
Szóval vissza az első ötlethez, és odaléptem a lányhoz, majd felkaptam. Na persze ezt csak szerettem volna, elvégre, bár nem volt olyan súlyos, mint mondjuk egy férfi, de azért lássuk be, egy ötven kilós súlyt se olyan egyszerű cipelni.
- Eressz el! – kiabálta, miközben sírt, vagy a dühtől, vagy a félelemtől, ezt nem tudnám megmondani.
De végül mire megemeltem, és megindultam vele, már hallottam is a kopogó csizmák zaját, mely jó eséllyel gárdistákat jelenthetett, így jobb volt gyorsítani a tempón.
- Esküszöm, mostantól kondizni fogok. – gondoltam, mert bár elbírtam a terhemet, de nem mertem volna megkockáztatni, hogy például futni is tudjak vele.
Szó mi szó, még jó volt, hogy kéznél volt a szél, méghozzá két szempontból is. Az egyik az volt, hogy radikálisan meggyorsította a tempómat, a másik előnye pedig abban nyilvánult meg, hogy levette a terhet a lábaimról, így csak a vállamat nyomta a lány, no meg a belém nyomódó láncok.
A cafka közben még mindig csinálta a hajcihőt, így jobb híján egy darabot letéptem a ruhámból, s azzal peckeltem ki a száját úgy, hogy nemes egyszerűséggel beletömtem a ruhaanyagot.
- Miért is nem vágtam le inkább a fejét? – tűnődtem, miközben alacsonyan repülve ugyan, de azért mégis a házak felett elillantam a már beállt éjszakai fényben, jobban mondva fényhiányban, hiszen még a csillagok sem világítottak, ami ironikus volt, hisz egy csillagmágus volt nálam, nem valami jó állapotban.
Célom a város széle volt, és már kezdtem úgy érezni, hogy az üldözőim is elveszik a nyomom, így megkönnyebbülve repültem tovább a banditák területe felé, ahonnét jöttem. De persze a nyugalom csak álca volt, hiszen ott kavarogtak a fejemben a gondolatok. Miért nem öltem meg? Miért zavar, hogy így kell fizetni? Mi ütött belém? Talán meglágyult a szívem? Vagy megőrültem? Vagy talán amiatt lehet?...

Reigen elindult a bandita felé és keze intésére egy kis kő rönk emelkedett ki a földből, a fickó alá. Közvetlenül mögötte pedig vékony és keskeny kőfal emelkedett ki háttámla gyanánt és így együtt egy komplett ülőalkalmatosságot formáltak. A bandita egyelőre még ájultan pihent rajta, ami Reigen korábbi szél mágiájának volt köszönhető. Azonban az ájulás csak rövidideg tart, épp ezért újabb mozdulatot írt le a kezével, mire a kőszékből bilincsek jelentek meg és fogták le a kezét, lábát. A bandita nem sokkal ezután pislogni kezdett és mozogni próbált, de rövid idő alatt rájött, hogy ebben márpedig erősen korlátozva van.
Zod, amint a bandita feleszmélt már hevesen meg is indult felé.
– Miért öltétek meg Jorelt?! – ordított rá.
- He? Muszáj felkelés után ilyen hülyeségekkel traktálnod? - vakkantja vissza bosszankodva - Azt se tudom, hogy kiről beszélsz.
- Tudom, hogy tudod! Biztos a te egyik embered volt az, aki bejött a céhünkbe és leszúrta Jorelt! Válaszolj! - kiáltja jókora temperamentummal.
- Nem mondom, megöltem pár embert, de gőzöm sincs róla, hogy hívták őket. De ha köztük is lenne ez a Jorel, biztos nem egy céhházban tettem volna el láb alól. Nekem ehhez nincs meg a hátterem.
A fiúnál ekkor elpattant a húr és indulatokkal telve neki akart rohanni a banditának. Reigen azonnal elkapta a csuklóját és nem eresztette. Zod hátrakapta a fejét és egyenesen a mágus szemébe nézet, aki csak megrázta a fejét. Átkarolta a vállát és hátrébb kísérte.
Mindeközben Nokinerk lekapta a füle tövénél tárolt mágikus ceruzáját és elkezdte körbe írni a banditavezért egy rúna képlettel. „ Aki a képleten belül tartózkodik, annak igazat kell mondania, ha megszólal”, foglalta bele a szabályt a képletbe.
A fickó észrevette, hogy a szőrös kis lény számára érthetetlen jeleket rajzol köré, amit eléggé furcsállt és egy torz grimasszal jelezte a nem tetszését.
Nokinerk nem igazán foglalkozott a férfival egyelőre, mivel teljeséggel megbízott Reigen mágiájának az erősségében. Inkább a képlettel foglalkozott, amit végül tizenkét másodperc elteltével be is fejezett.
– Hány ujjamat mutatom, nerk? - állt meg a vezér előtt felemelve három ujját.
– Hármat… - morogja kelletlenül – Mi ez valami ovis lecke?
- Csak teszt - feleli, majd folytatja a kérdéseket - Te vagy ennek a bandának a vezetője, nerk?
- Ennek a csürhének? - kissé erőltetetten, de felnevet - Igen, mondhatni. Sok rablóbanda van errefelé, így mi is megpróbálunk egy kis hasznot húzni a helyi "üzletágból". A legtöbb emberem otthonról, vagy épp a büntetés elől megszökött csirkefogó, nehéz értelmet verni a fejükbe. De azért boldogulunk - mondja a végére megeresztve egy vigyort, mellyel a többiek elé tárta kissé hiányos fogazatát.
- És úgy látom neked, mégis csak sikerült összefogni őket, nerk - próbálja megragadni a lehetőséget némi hízelgéssel.
- Nekik nincs varázserejük, így eléggé tisztelnek... vagy lehet, csak félnek tőlem, ki tudja... és kit érdekel? Amíg betartják a parancsaimat, jól megvagyunk mi itt, és ezt ők is tudják.
- Mi ez a helyi üzletág, amiből hasznot húztok, nerk?
- Nézz csak körül! - int a fejével oldalra - Szerinted mi? Rablás és fosztogatás.
- És mit tudsz a "magokról", nerk? - tért rá a lényegre, aminek meg is volt a hatása. A fickónak rögtön felvillant a szeme a „mag” szó hallatán.
- Ó... Az egy meglehetősen kényes téma...
- Én viszont nagyon szívesen hallgatlak, nerk... - húzódik mosolyra a szája, melyből még jobban kivillant az amúgy is kilógó szemfoga.
- Nos, azt már az elején szeretném leszögezni, hogy nem sokat tudok erről az egészről. Én "becsületes" rabló vagyok, aki konyít kicsit ugyan a mágiához, de nem ártanám bele magam az efféle sötét ügyletekbe... - kis szünetet tart, majd sóhajt - Nem akarok bajt a fiúk fejére, és úgysincs más választásom. Elmondom, amit tudok. - itt egy újabb szünetet tartott, majd folytatta - Lángmagoknak hívják őket. Teljes mértékben illegális holmi, azok alapján, amiket hallottam, a hatása miatt. Felturbózza a gazdatest fizikai és mágikus képességeit egy időre, de pár használat után teljesen bekattan tőle az ember. És a legjobb benne, hogy elég egy kis magocska, és máris függővé válsz...
- Szóval egy drog... - vakarja meg az állát - És miért cserébe árulják ezeket a Lángmagokat, nerk? Miért lehet kapni egyet?
A bandita sejtelmesen elvigyorodott a kérdésre, aztán felnézett egyenesen a shugo mögötti két mágusra.
- A barátaid fejeiért kettőt is kapnál.
- És le is kéne adnom őket valakinek, vagy elég lenne, ha csak meghalnának, nerk?
– Héé! - kiáltott fel Zod, a kijelentésen.
- A fejek mindenképp szükségesek. Ha nem látják nálad, nem fognak felkeresni, bármit is teszel...
- Tehát ezek alapján keresnek fel, hogy vannak-e nálunk fejek, nerk? - kérdezte inkább magától, mintsem a banditától.
- Én csak annyit tudok, hogyha valaki elkezd ezen a környéken egy fejjel kószálni, azt rövid időn belül megtalálják az összekötők, és lebonyolítják az üzletet. Ők keresnek meg téged, te sosem találhatod meg őket. Leegyszerűsítve, ha nincs fejed, nem tudják, hogy üzletelni akarsz, így nem is fogsz üzletelni.
- Mióta tart ez az egész? Mikor bukkant fel először a Lángmag, nerk? - közben újabb sétálásnak indult és a mágikus ceruzájával vadul körmölt a levegőbe.
- Fene se tudja. Az én srácaim már hónapok óta mesélnek az őrültekről, akik levágott fejekkel randalíroznak a romok környékén. De hogy ez meddig nyúlik vissza... - furcsán a kisállatra néz - Mit firkálsz már megint?
- Csak egy új képletet, ne is törődj vele. Még egy kérdésem lenne, nerk. Ennek a lángmagnak van valami külső ismertetőjegye? Láttál már ilyet, nerk?
- Én magam sosem. Akkor se kéne, ha ingyen adnák.
- Miért? - állt meg egy pillanatra az írásban - Nem vágynál a hatalomra és az erőre, amit tőle kapnál, nerk?
- Ki ne vágyna az ilyesmire? - újabb, kicsit erőltetett röhögést enged meg magának - De az eszemre még szükségem van, és nem szívesen válnék meg tőle.
- Nocsak, minő meglepetés. Mindenesetre köszönöm a segítséget és szép álmokat, nerk - ért véget az írással mire a rúnák felizzottak a levegőben a banditát pedig elnyomta az álom. Egy pillanatra a rúnák ki is rajzolták a szabály, mely a következő volt: aki a képleten belül tartózkodik, az elalszik.
- Reigen összeszednéd a többit is, nerk?
- Persze - bólintott.
- De vigyázz ne érj a képleten belülre, mert te is elalszol, nerk.
- Értettem.
Reigen felkerekedett és összeszedegette a kiütött banditákat és Zod segítségével behordták a képlet belsejébe őket. Mindeközben Nokinerk egy levelet írt, melyben egy rövid tájékoztatót írt a helyzetről és a pontos koordinátáik megadása után feladta a levelet a legközelebbi hatóságnak, Reigen kézbesítő denevérével.
– Szóval mi a terv? - tette fel a kérdést Nokinerknek a partnere.
– Keresnünk kell valakit, akinél van fej, nerk. Ha minden igaz kell valakinek lennie, aki errefelé járkál. Valószínűleg produkálni fogja a függők tüneteit, idegesség, bőrviszketés, talán még az arca is beesett lehet, valamint az ápolatlanság, nerk. És lesz nála egy fej. Ez vagy valamilyen csomagban lesz, vagy egyszerűen a kezében fogja. Ha valakinél láttok valamit szorongatni és valamennyire illik rá az előbbi leírás, akkor az lesz a mi emberünk, nerk.
– De hogy fogjuk megtalálni?
– Ha minden igen itt a romok környékén fog mászkálni és várja, hogy megtalálják azok, akik a drogot adják neki, nerk
– Akkor talán menjünk fel oda - bök Reigen egy magaslati helyre - Onnan belátni az egész környéket
– Ez egy nagyon jó ötlet, nerk. Menjünk.
Így tehát a három Quatro Cerberus-os mágus felbaktatott a magaslatra és három különböző irányba nézve hasaltak le a sziklára. Jó messzire elláttak, de egyelőre egy mozgó alakot vagy árnyat nem szúrtak ki. Néhány perc elteltével Reigen megidézte az ételes hordóját és kihalászott belőle pár Norik combot, ami négyszer akkor termetű volt, mint egy átlagos csirkéjéé. Mindeközben Zod idegeses fészkelődésbe kezdett.
– Nagyon kényelmetlen ez a szikla… - panaszkodott.
– Az enyém kifejezett kényelmes. Cserélhetünk, ha gondolod - mondta Reigen két harapás között. Bár az ő szikla része ugyanolyan kényelmetlen volt, mint Zodé, csupán ő már hozzászokott ehhez. A két éves utazása alatt közelébe se ért olyan luxusnak, hogy ágy. Ez számára a föld volt, bár legtöbbször inkább a fák tövében a gyökerek között aludt. Néha azonban olyan is előfordult, hogy a körülmények miatt napokig kellett egy hatalmas fa tetején éjszakáznia és élnie.
– Kösz nem. Kibírom… sóhajtott fel megsemmisülten és tovább fészkelődött.
– Ott van! - kiáltott fel suttogva Nokinerk. Zod kapva a lehetőségen, hogy végre szabadulhat a sziklától, felpattant róla és a shugo mellé guggolt. Reigen visszarakta a megmaradt combokat az ételhordóba és azt eltüntette, majd megfordulva Nokinerk mellé kúszott.
Valóban ott kószált egy szürke köpenyes alak a romok között. A kezében pedig anyagdarabot vitt, amibe jó alaposan bebugyolált valamit. Érdekes módon a valami mérete pont megegyezett egy fej méretével, legalábbis látszólag. A férfi folyamatosan nézelődött, mintha keresne valamit, néha pedig idegesen hátra-hátra pillantott, mintha valakitől meg tartana.
– Mire várunk még? Kapjuk el! - egyenesedett fel Zod és készült nekirohanni a férfinak, de Nokinerk elkapta az övét és visszarántotta.
– Ha szemből neki rohansz, akkor észrevesz és elszalad, nerk.
– Na és? Gyorsabbak vagyunk majd utolérjük!
Nokinerk erre csak felhorkantott.
– Reigen menj szemből, mi pedig majd a romok mentén a hátába kerülünk, nerk.
Az ifjú mágus egy néma bólintással nyugtázta.
– De ő miért mehet rá szemből?! - háborgott Zod.
– Mert ő képes erre észrevétlenül és ő a legerősebb közülünk és ő rendelkezik a legtöbb harci tapasztalattal. Számára kevésbé veszélyes az ismeretlen, mint ránk, nerk. Épp ezért mi lepjük meg hátulról.
Zod erre duzzogva hátra fordult, de a korábbi puffogását hamar felváltotta a meglepetés. Reigen eltűnt a szeme elől, valósággal köddé vált. Újra megfordult és körbe nézett, de nem látta sehol.
– Hová lett?
Nokinerk megeresztett egy mosolyt.
– Eggyé vált a földdel, nerk
– Ez meg mégis mit jelentsen?
– Azt, hogy eggyé vált a földdel, nerk - ismételte meg a shugo vigyorogva – Gyerünk, mielőtt lemaradunk. Majd ha meglátod megérted - azzal elindult oldalra, hogy a romoknál kószáló férfi mögé kerülhessen.

Reigen lesüllyedve a föld alá haladt a férfi felé. Érezve a föld rezgéseit pontosan tudta, hogy hol áll a fickó és merre néz. Másik két társát is érezte, ahogy haladnak megkerülve az egyik kis dombot, hogy a romok mögé érjenek. Még bőven volt ideje hátra, amíg a fölben lehetett, így igyekezett megvárni céhtársait. Az idő limit előtt egy fél perccel sikerült egy előnyös pozíciót találniuk, így ő is akcióba lendülhetett. Kiemelkedett a földből egyenesen a fickó előtt.
- Helló! - köszönt rá. A férfi ijedten kapta oda a tekintetét a földből kiemelkedő fiúra, majd ijedten kiáltott fel és száznyolcvan fokos fordulás után futásnak eredt, szorosan magához ölelve a csomagját, mintha az életénél is többet érne. Reigen utána eredt. Egy pár másodperces fogócska után elérkeztek egy rom falhoz, ami mögül előpattant Zod és Nokinerk. Az alak ijedten torpant meg, tekintetét ide-oda kapkodta, szemei pedig valósággal pattogtak az üregében. Arcáról kövér izzadságcseppek gördültek le.
– Engedjetek… - motyogta halkan - Engedjetek - mondta kicsit hangosabban, szinte már normális hangerővel, közben továbbra is idegesen pislantott körbe – Engedjetek! - ordította el magát, szemeiből pedig egy csapdába szorított vadállat nézett vissza a többiekre. A férfi felszabadította a mágikus erejét, alatta egy mágikus kör jelent meg, a teste pedig fényleni kezdett és átalakult. Teste többszörösére nőtt, végtagjai a testéhez képest rövidebbek, de vaskosabbak lettek. Hátán egy vastag és kemény páncél nőt, alóla pedig egy vaskos farok emelkedett ki, minek a végén egy tüskés buzogány alakult ki. Feje dínószerűvé vált, szájában nem sorakoztak fogak, hanem egy összefüggő elszarusodott tépőmechanizmussá alakult. Oldalt a fejéből pedig két egyenes szarv emelkedett ki.
– Mindenki hátra! - kiáltotta el magár Reigen. Nagy szerencsére a többiek idejében reagáltak és azonnal hátraszökkentek, így nem találta el őket a mágus farok lendítése. Reigen viszont, miután csak megbizonyosodott társai biztonságáról, csak akkor kezdett cselekvésbe. Elrugaszkodott a földről és hátra lendült, de érezte, hogy elkésett. Utolsó mentsvárként kőrétegbe borította mindkét kezét és védekezésképpen maga elé tartotta őket. A hatalmas csonttüskékkel körül ölet bunkós testrész telibe kapta. A plusz löket még tíz méterre elhajította és mielőtt még földet érhetett volna átszakított egy régi rom oszlopot.
Az alakváltó mágus felordított és újabb csapás mért a körülötte állókra. Ketten két oldalra vetődtek, a korábbi helyükre pedig lyukat ütött a lény buzogányfarka.
– Ez egy Apceros! A saját támadd! - kiáltotta Reigen Zodnak és intésére egy vastag kőpillér emelkedett ki a földből állon vágva az apceros alakú mágust és a fejénél fogva két lábra állította. Abból a távolságból sajnos csak ennyi tellett tőle. Zod úgy tűnt meglepően jól teljesít, ha kap utasításokat, mivel azonnal kőalakot vett fel. Megduzzasztotta az öklét és lecsapni készült. Nokinerk intett felé egyet és egy barna pecsét jelent meg Zod hátán mely felerősítette a föld mágiákat, így az egész alakja is jóval erősebb lett. Eddig általa sosem tapasztalt erővel csapta gyomron a lényt, aki fájdalmában felordított, majd a farkát lendített a védtelen fiú felé. A shugo azonban szemfülesnek bizonyult és egy pecsét falat emelt az útjába.
– Újra, nerk! - kiáltott Zodra, aki ismételten hátra húzta a kezét, majd felugorva mellkason vágta a lényt. Az ismételten felordított és az ütéstől még a hátára fordult.
– Vissza! - kiáltott fel a shugo. Zod először nem értett, de két másodperces tétovázás után elindult Nokinerk után, aki Reigent meglátva indítványozott visszavonulót, mert tudta mire készül.
Az említett mágus időközben összeszedte magát és az alakváltó fölé repült. Jobb kezén továbbra is ott feszült a vastag kőkesztyű és épp végzett a szögütés betárazásával. Megszüntette a felhőjét és a jobb kezét ökölbe szorítva maga elé tartva kezdett el zuhanni az apceros hasa felé. Ahogy becsapódott első pillantásra nem történ semmi, de aztán hirtelen behorpadt a lény hasa. Utána, mintha még egy még erősebb ütést kapott volna és bemélyedt a földbe, a harmadik hatás után pedig valósággal kráter robbant alá.
Nokinerk és Zod elindult a gödör felé, ahol megpillantották a mélyén ájultan fekvő alakváltót és a fölötte álló Reigent.
A fiú felvette az alak mellett lévő csomagot és kimászott a gödörből. Óvatosan széthajtogatta és előbukkant egy szurokba mártott emberi fej. A halál előtti pillanat fájdalmas érzése torzult az arcára. Reigen sajnálattal és undorral teli fintorral fordult el egy pillanatra a fejtől. Nem agától a testréztől undorodott, hanem a tettől, aminek a következményeként egy ártatlan ember halt meg, csak azért, hogy valaki újabb adag láng magot szerezzen.
Reigen gyorsan visszacsomagolta a fejét és Nokinerkre nézett.
– És most?
– Most te elkezdesz járkálni errefelé a fejjel és vársz, mi pedig távolról figyelünk és megpróbáljuk követni azt, aki ad neked magot, nerk. Persze tisztes távolságból te is próbáld meg, így ha az egyikünknek nem sikerül, még mindig ott a másik csapat, akinek van esélye a sikerre, nerk.
– Rendben. A hitelesség kedvéért talán jó ötlet, ha…- azzal lenézett az alakváltó mágusra majd megidézett a jobb mutatóujjára egy gyűrűt. Aktiválta és hirtelen felvette a kráterben fekvő férfi alakját.
Így tehát újra szétváltak. Nokinerkék visszamásztak a korábbi magaslatra, Zod nagy örömére. Reigen pedig az új alakjában egy halott ember fejével a kezében kezdett el bóklászni a romok közelében, pont ahol az elődje tette. Nem kellett sokáig várnia, a semmiből meg is jelent egy sötét csuklyás alak. Az arca abszolút nem látszott, csak egy sötét alak a csuklya alatt.
– Üdv. Öhm… magért jöttem. - szólelt meg kicsit határozatlanul. Az alak nem szólt semmit, csak kinyújtotta előre a kezét.
– Tessék? - kérdezett vissza Reigen, de az alak nem válaszolt, helyette kikapta a kezéből a fejet, majd belenyúlt a ruhájába és előhúzott egy fiolát. Ezt Reigen kezébe nyomta, aztán megfordult és elindult.
– Kö-köszönöm. Öröm volt üzletelni.
Tisztes távolságból akarta az alakot követni, de ahogy megtett még egy lépést egyszerűen eltűnt. Reigen csak kapkodta a fejét, de nem látott senkit. Azt se tudta, hogyan tűnt el, semmilyen mágiára utaló nem volt, aztán elgondolkozott, hogy talán akkor tehette, mikor pislogott.
Abban reménykedett, hogy talán a többiek sikerrel jártak, de csalódnia kellett, mikor megérkeztek mellé a társai.
– Ti sem? - kérdezte csodálkozva Reigen.
– Nem - rázta meg a fejér Nokinerk – Mi is csak akkor vettük észre mikor te, de semmilyen jelenlétet nem éreztem. Talán csak egy gondolati kivetítés lehetet, nerk… - morfondírozott el.
– Akkor ez sem lenni igazi? - nyújtott ki a kezét és mutatta meg a gyógyszeres fiolát. Nokinerk elvette tőle és elkezdte nézegetni, közben felpillantott Reigenre.
– Nem akarsz visszaváltozni, nerk?
– Hoppá! El is felejtettem! - eltüntette a gyűrűjét és ezáltal az alakváltó mágia is szerte foszlott.
A következő pillanatban Zodtól csörrenő hang érkezett. Mindenki felé nézett ő pedig előhúzott a táskájából egy kommunikációs lakrimát. Kép nem volt benne csak hang. Sikolyok és kiáltozások érkeztek a mágikus gömbből.
– Honnan jön az adás, nerk?
– A céhből… Még is mi történt ott?
– Azonnal indulunk! - kiáltott Reigen és bármi figyelmeztetés nélkül megidézett a többiek alá egy felhőt, ami egyből kikaszálta a lábukat és ráborultak, majd gyors sebességgel felemelkedett a földről és egyenesen Scar Town felé vette vele az irányt a céhházukba.