Magánküldetés: A tenger mélye

Szereplők:

Leena
Shiina Kaori
Itachi Sadamesu
Jonathan McWilliams

Feladatotok meglehetősen egyszerűnek tűnik. Egy reggel mindannyian úgy érzitek, hogy pénzszűkében vagytok, és tenni akartok valamit a helyzet ellen. A küldetésfalakon a szebbnél szebb ajánlatok közül kitűnik egy, ami kezdőkhöz valónak tűnik, de a jutalom bizony elég csábító ahhoz, hogy rászánjátok azt az egy-két napot.

"Fiore mágusai!

A nyugati tengerekben él a szivárványhal, egy igen nehezen kifogható hal. Tully lakói arra kérik önöket, hogy a fél évente megrendezésre kerülő ünnepségre mégis fogjanak ki egyet, és sértetlen állapotban hozzák a faluba!"

A jó emlékezettel rendelkezőknek eszébe juthat, hogy ez a küldetés tényleg felbukkan fél évente, és minden alkalommal óriási a jutalom. A lapot megfordítva láthatjátok, nem szakítottak a hagyománnyal: csak úgy sorakoznak a nullák az összeg végén! Spuri mindenkinek, mielőtt valaki elhappolná a feladatot, és egyben a jutalmat!
Ahogy megérkeztek a kisvárosba (képzeljétek el Hargeont kicsiben), vagy akár előtte, fussatok össze egymással, legkésőbb a rendezvény szervezőinek sátrában. A város határán egy kisebb sátortábor áll. Körülötte óriási a nyüzsgés, mindenki a két nap múlva megrendezésre kerülő ünnepségre készül. Az ötvenes éveit taposó, kövér, barátságos főszervező, aki a feladatot adta föl, készségesen válaszol minden kérdésetekre.
Amit megtudtok tőle:
- A halat nem muszáj élve leszállítani.
- Nem használhattok mágiát a kifogásához (akkor miért fogadtak fel mágusokat? Egyszerű: meg kell magatokat védeni a tengeri szörnyektől, akik a halászokból álló diétájukat veletek akarják majd kiegészíteni)
- Legkésőbb holnap reggelre ki kell fognotok.
- Hajót, felszerelést ők adnak, ami elő is van készítve, és azonnal indulnotok kéne. Navigátort, segítőt, akármit nem kaptok, csak ti mentek. A térképen bejelölték azt a pontot, ahol a legjobb eséllyel tudjátok kifogni a halat.
Posztotok ott érjen véget, hogy megérkeztek a hajóval a megjelölt helyre! A láthatáron alig látszik a part, alattatok kisebb-nagyobb állatok úszkálnak a tengerben, és a víz alatt tucatjával látjátok a kifogandó szivárványhalat.

Késő délután ébredtem egy ismeretlen susnyásban, valamilyen erdő szélén. Halvány fogalmam sem volt róla, hogy mégis hol vagyok,vagy egyáltalán hogyan kerültem ide. A pillanatnyi érdeklődésem is csak a heves fejfájás kezdetéig tartott, s inkább visszahajtottam a fejem a már bejáratott avarra, a bokrok árnyékában. A szám teljesen kiszáradt, a nyelés igazi kínszenvedésnek tűnt. Óvatosan kíséreltem meg felidézni az estémet, de akárhányszor megpróbáltam erőltetni szegény tekervényeket, csak még több fájdalom lett a jussom. Jó tíz-húsz perc múltán sikerült erőt merítenem a tényleges feltápászkodáshoz, de a világ még mindig forgott, így a helyzetem kilátástalannak tűnt. Üggyel bajjal sikerült áttúrnom a zsebeim, mint egy leellenőrizendő, hogy minden meg-e van. Egy üres pénztárca, egy marék szotyihély, aminek a jelenléte bizonyos kérdéseket von maga után, de jelen esetben azthiszem a történtek latolgatását későbbre halasztom, valamint előkerült néhány falevél. Kissé körbepillantottam természetadta ágyam környékén, de nem volt ott más egyéb holmi, ami hozzám tartozott volna, így lassan elbotorkáltam, minél messzebb a fáktól, az erdőtől, hátha valami utat vagy hasonlót találok. Ilyesmit persze véletlenül sem leltem, viszont egy elég dühöspofájú, kertész szerű öreg férfit igen. Megkíséreltem érdeklődni hollétem felől, de a torkom, és a szám túl száraz volt hozzá, hogy akár csak egyetlen hangot is kiadjon, ellenben az idegen.
Biztos ballábbal kelhetett fel, hisz úgy rikoltozott valami birtokháborításról, meg rendőrségről, hogy az addig nagyjából elmúlt fejfájás üstökösként robbant vissza az elmémbe. Nem volt mit tenni, nem tudtam megkérni hogy fogja be egy pillanatra, így rögtönözni kellett. Lendületből állcsúcson vágtam, amitől eszméletét vesztette, és kiterült. Kicsit túllőttem a célon, s mostmár az öklöm is sajgott, úgyhogy szépen ledőltem az úriember mellé, hiszen osztottam a számára erőltetett véleményem,miszerint egy jó alvás után nyugodtabban lehet beszélgetni...
Fogalmam sincs mikor ébredtem, vagy mennyit aludtam, csak annyival voltam tisztában, hogy a vesémbe fúródott egy kemény csizma orra. Fájdalmasan jajdultam fel, s ahogy megláttam a lábbeli tulajdonosát, rájöttem, hogy miért kaptam. Nyugtatólag, békésen intettem neki, hogy leállhat, de az illető azonnal elkezdett üvöltözni. Biztos valami mánia ez az öregnél, de legalább a fejfájás elmúlt.
A papa mellett két megtermett gorilla-pingvin utánzat várakozott, akik az öreg hadonászása, és heves üvöltözése közepette voltak olyan kedvesek, hogy felkaroltak a földről, és elvittek valami nagy kovácsoltvas kapuig, ahol aztán kihajítottak a nyílt utcára.
Azt ne kérdezze senki, hogy hogyan került elő a semmiből egy kapu, meg egy utca, hívjuk egyszerűen varázslatnak. Pár percnyi tűnődés után, sikerült belőnöm, hogy én bizony Shirotsume gazdagnegyedében tanyázom, így innen már nagyjából visszajutottam a belvárosba. Első utam a klánépületbe vezetett, ahol már Mei és a többiek rosszalló fejrázogatás mellett fogadtak.
- Mondtam neked, hogy ne állj le azokkal a gyanús alakokkal grogot inni. - hallottam az egyik bajtársamtól.
- Úgy nézel ki mint aki medvével aludt az éjszaka - röhögött fel egy másik, de ezek az élcelődések most hidegen hagytak. Sörre volt szükségem. Sok sörre.
Mei csak dühösen bámult rám, de szerzett már akkora rutint, hogy tudja mire van szükségem a gyógyulásra. Az első pár korty után, mintha újjászülettem volna.
- Az istenek manája - mosolyodtam el.
- Ha megittad, akkor ideje munkát vállalni, mert a számlád nem fog magától rendeződni. - felelte kissé durcásan.
- Jó-jó, ne húzd fel magad. Amúgyis azért jöttem. - hazudtam a legmegnyerőbb mosolyommal. - Apropó, Arashit nem láttad, mára beszéltünk meg találkát. Valami jól fizető munkát említett.
- Csütörtök van Ita! Hétfőre beszéltétek meg, de eltűntél három egész napra. Nem várt rád tovább, elvitte magával Yuzut és Eigot.
- Három egész napra? Mi a fene történt? Kiesett az egész. - feleltem a fejem vakarva, de Mei válasz nélkül hagyott faképnél.
A sörömmel a kezemben sétáltam a megbízásokhoz. Nagy rutinnal ugrottam rá a bonyodalmasnak tűnő megbízásokat, mígnem egy érdekesnek tűnőt találtam.
- A jó öreg pecálós - morogtam a bajszom alatt, s azon nyomban letéptem a megbízást, mielőtt még valaki megelőzne.
Tavaly elhappolta előlem Yuzu, de idén én kaszálok. Végülis, csak 3 dolog kell hozzá, egy adag szerencse, egy pecabot, és sok-sok sör...

Minden szükséges készlettel fel voltam szerelve, mire a célterületre érkeztem. A hátamon ott lógott a nagybátyám világhíres nádbotja, a hátizsákom tele piával és némi ennivalóval. A város barátságos kis kikötővárosnak tűnt, tele étteremmel, és a szokásos Matrózkocsmák mellett egy-két drága bárt is lehetett itt-ott látni. Folyt köv...