Lyla és Krage Cross

Spoiler:

Név: Lyla Cross Nem: nő Faj: ember Életkor: 16 Mágia: Fegyver mágia: Dimension Warp / Dimenzió Hasadék / Dual Wield / Kétkezes Fegyverhasználat / Ex-quip: One-handed Swords / Lecserélés: Egykezes Kardok / Empower weapon / Fegyver Erősítés / Céh: Soaring Gryphon Kinézet: 165 cm körüli, karcsú, barna szemű teremtés. Haját, mely nagyjából a derekáig ér általában hátul lófarokban összefogva hordja, kétoldalt pedig masnikat köt bele. Kedveli a kényelmesebb ruhadarabokat, azaz azokat, melyek szabadon hagyják a karját, így könnyebben tud mágiákat használni, jobban mondva a fegyvereivel harcolni. Jellem: Kaotikus Jó Személyiség: Kissé hiszékeny, főként azokkal szemben, akik elnyerték már a bizalmát, ami szintén nem túl nehéz. Egyetlen visszatartó erő ezzel szemben a bátyja, Krage, akire legtöbbször hallgat. Mindig a saját útját próbálja követni, nem gondolkozik sokat, inkább a tettek embere, ami már sok alkalommal megbosszulta magát, mégsem próbált még soha változtatni ezen. A modora mindamellett remek, tisztelettudó azokkal, akiknek az kijár, beszéde pedig mindig megválogatott, nem tartalmaz csúnya szavakat, viszont előbb üt és csak aztán kérdez típus.

Név: Krage Cross Nem: férfi Faj:ember Életkor: 21 Mágia: Illúzió mágia: Basic Illusion - Vision/ Alap Illúzió – Látás / Basic Illusion - Audition / Alap Illúzió – Hallás / Basic Illusion - Smell /Alap Illúzió - Szaglás / Basic Illusion - Touch / Alap Illúzió – Tapintás / Céh: Soaring Gryphon Kinézet: 180 cm körüli, átlagos testalkatú fickó. Arcának bal felén egy forradás helye látszik, melyet még egy gyerekkori esés nyomaként visel. Szakálla és haja fekete, szeme pedig sötét barna, de olyannyira sötét árnyalatú, hogy már-már feketének tűnhet. Kedveli a lengébb öltözeteket, amik nem akadályozzák a mozgásban. Jellem: Kaotikus Semleges Személyiség: Legfőbb mozgatóereje a húga, Lyla iránti szeretete. Érte képes bármire, akár még a saját erkölcsi szabályainak áthágására is. Mindemellett próbál mindig optimistán tekinteni a világra, mégis racionálisan szemléli azt, nem befolyásolható egykönnyen, meghozott döntései mellett pedig kitart. Makacs, de ugyanakkor megfontolt, meghallgatja a tanácsokat, de csakis akkor fogadja el őket, ha ő is helyesnek ítéli meg azokat. Nem szereti az értelmetlen harcokat, de nem futamodik meg, ha fel kell venni a kesztyűt.

Krage Cross elsőszülött gyermekként látta meg a napvilágot Amanda és Leopold Cross gyermekeként. Amanda a földeken dolgozott, melyek a család birtokában voltak, míg férje a királyi hadsereg kötelékében teljesített szolgálatot. Alapvetően nem voltak gazdagok, de elmondható, hogy boldogan és élhető körülmények között teltek mindennapjaik. Leopold keveset volt otthon a katonai szolgálatai miatt, mégis minden alkalommal, mikor haza keveredett, minden erejével azon volt, hogy bepótolja kimaradt idejét szeretteivel.
Öt évvel később megérkezett az újabb tagja a famíliának Lyla személyében. Krage már ekkor is komolyan vette idősebb testvéri kötelezettségeit és sosem mulasztotta el nevelni, pesztrálni, okítani és persze mindentől óvni kishúgát, amit néha már kicsit túlzásba is vitt.
A családfő különös gondot fordított gyermekei harci oktatására, melyből már korán kiderült, hogy bizony nem mindig a nem vagy a kor határozza meg a hozzáértést, hanem fontos az egyén vele született készsége is. Ugyanis hiába volt fiatalabb, ráadásul a gyengébbik nem képviselője, Lyla már kiskoruktól fogva jóval ügyesebb harcos volt, mint bátyja. Ha kardokról volt szó könnyedén megverte fivérét, ezzel borsot törve annak orra alá.
Mikor a fiú tizennégy-, Lyla pedig kilencéves volt, apjuk szolgálat közben, egy összecsapásban életét vesztette, mely fordulópontot jelentett a család életében. Noha anyjuk továbbra is erején felül próbált gondot viselni a két kis lurkóra, kik már nem is voltak olyan kicsik, mégis egyre szűkösebben kellett élniük, mígnem négy évvel később egy végzetes tüdőgyulladás elvitte Amandát is, így a gyermekek ketten maradtak.
Mivel Krage már tizennyolc volt ekkor, így képes volt átvenni a birtok kezelését, melyben természetesen már előtte is besegített, Lyla pedig a háztartást vezette, annak ellenére, hogy még csak tizennégy éves volt. Ennek köszönhetően képesek voltak önállóan ellátni magukat, még ha továbbra is szűkösek voltak a lehetőségeik.
Idő közben Lyla nem tétlenkedett, s szorgosan fejlesztette magát a kardforgatás művészetében, eltökélt célja volt, hogy egészen mesterré váljon, s így atyja nyomdokaiba lépjen, s harcolhasson mindazért, amiben hisz. Ebben segítségére volt egy Trevor nevű öreg is, aki a szomszéd tanyán lakott, s szintén katona volt, még sok-sok évvel ennek előtte. Ráadásul nem is egyszerű katona, hanem fegyvermágus, egy letűnt céh letűnt harcosa, aki pályafutását végül a királyi hadseregben fejezte be, s noha meglehetősen koros volt már, a képességei egy része még mindig megvolt, hiába a test gyengesége. Lyla az ő segítségével tökéletesítette a fegyverhasználatát, illetve tőle tanulta meg a mágia alapjait is, mellyel a fegyvermágusok néhány alapismeretéhez hozzájutott.
A bátyó, Krage már nem volt ilyen előnyös helyzetben, noha ő is érezte magában a furcsa energiát, a varázserőt, melynek kiaknázását saját maga igyekezett kipróbálni és fejleszteni több-kevesebb sikerrel. Saját maga sajátította el a mágia alapjait, méghozzá az illúziók művészetét, csupán egy régi, foszladozó könyv iránymutatásával. Jobbára  magán kísérletezgetett, kivetítette önmagának, hogy milyen lesz, ha elkészül az aratással, hogy fognak kinézni a növények, ha felnőnek, milyen lenne a birtok egy új kerítéssel, s ehhez hasonló mindennapi képek, melyeket néha napján megosztott testvérével is, kikérve annak véleményét az elgondolásairól, vagy épp csak a szórakoztatása végett.
Így ment ez néhány évig, egészen addig a napig. Az új világrend nem kerüli ki azokat sem, akik nem részesei annak alakításában. Mikor a sötét céhek és a törvénytelen mágusok északon pusztításba és hódításba kezdtek, sokan áldozatul estek nekik, s a két testvér is könnyen a martalócok martalékává válhatott volna, ha nincsenek ott másik is, hogy kisegítsék őket.
Egy kellemes nyári nap volt, akárcsak a többi, ám a derű könnyen szertefoszlik. Délután volt, mire Krage a termőföldekről visszatért, Lyla pedig már megterített a vacsorához. Az edényekben már ott gőzölgött a leves és a sült csirke, melyeknek a gőze és illata beterítette a konyhát.
- Üdv itthon! Pakolj le és már jöhetsz is enni! - szólt ki a konyhából a lány.
- Máris, csak még előtte visszaviszem a szerszámokat. - válaszolta, majd kiment az udvarra, hogy átvigye a pajtába a kapát meg a sarlót.
Néhány pillanattal később pedig egyetlen kiáltás hallatszott csak, meg egy puffanás, majd ismét minden elcsöndesedett.
- Minden rendben? - kiáltott ki az ablakon a kis háziasszony, de amint kipillantott, rájött, hogy semmi sincs rendben.
Idegenek voltak a birtokon, méghozzá nem is kevesen, testvére pedig a földön hevert. Egy pillanatig sem teketóriázott, azon mód az ablakon ugrott ki a szabadba, s csupán a kötényét kanyarította le magáról, kezébe pedig egyből megidézte két kardját, melyek még az apjától származó örökségei voltak.
- Kik vagytok és mit csináltatok vele? - förmedt rá az idegenekre, miközben Krage felé lépdelt nagy, öles léptekkel.
- Nézzétek fiúk, nem csak hogy kajánk és szállásunk lesz, még egy pipit is találtunk magunknak. - nevetett erre egyikük.
Több se kellett, a rövidke harc kezdetét is vette, s bár a fegyvermágus derekasan helyt tudott állni, esélye sem volt a nyolc mágussal szemben, akik egyenként is jóval erősebbek voltak nála.
A lány támadását egyszerűen egy földfallal kivédve melybe alig karcolt bele a penge, majd máris hárman vetették rá magukat. Egyikük a lábát fagyasztotta le, míg a másik kettő a fegyvereit próbálta meg elvenni tőle, de ez nem volt olyan könnyű, mint ahogy elsőre hitték. Áldozatuk még küzdött és vadul csapkodott kardjaival, aminek hála fel is sértette egyik támadója karját.
- Ezért szétrúgom a segged te ribanc! - dühödött fel a sérült, majd ő is mágiába fogott.
Fegyvere a sötétség volt, s megannyi ökölcsapásként érte a szerencsétlen "harcos hercegnő" testét a sok fekete lövedék, melytől az egyik szablyáját el is ejtette, a másikat pedig elvették tőle amolyan lecsapó kígyó módjára, csak odanyúltak érte, kifordították a kezéből és már vissza is hajoltak, nehogy gond legyen belőle.
- Na rajta, mutasd mid van még! - röhögte ki az egyik bandita. - Vagy talán máris kifogytál a varázserőből?
- Szerintem inkább a fegyverekből fogyott ki. - vihogott egy másik. - Nézd csak meg, egy ilyen mocskos parasztlány hiába tud varázsolni, akkor is csak egy földtúró lesz! Tuti nincs pénze arra, hogy rendesen bevásároljon.
- Adjátok vissza! - kiabálta hevesen Lyla, miközben próbálta kiszabadítani a lábait a fagy fogságából.
- Nézd csak, ezek egész míves darabok... honnan loptad őket? - méregette őket a tolvaj.
- Adjátok vissza! - üvöltötte ismételten a csapdába esett házigazda.
- Ha ennyire kell gyere és vedd el! - lóbálta előtte a fegyvert egyikük.
Lylát már-már a sírás kerülgette tehetetlen dühében és kétségbeesésében, helyzete pedig egyre csak rosszabb és rosszabb lett.


- Egy, kettő, három... - vettem szemügyre a tanya körül settenkedő jómadarakat. - Ha jól számoltam, akkor nyolcan lehetnek, nagyjából olyan erősek, mint te Ange. - mértem fel az erőviszonyokat.
- Ne! Eressz el! - sikoltozta egy lány épp.
Volt még ott egy fiú is, aki meg volt kötözve, a lányt pedig éppen ketten fogták le, egy harmadik pedig félreérthetetlen dologra készült, az övével babrált, nyilván, hogy megszabaduljon a nadrágjától.
- Mi legyen, megtámadjuk őket? - kérdezte Froozer.
- Ez még kérdés számotokra?! Indulás! - mordult fel azonnal Angelina, s kiugorva a fák rejtekéből, ahol eddig álltunk, előviharzott a tanya irányába, kezében pedig máris ott villant Orion és Lupus kulcsa.
- Nincs mit tenni, elvégre jól jönne ez a hely, és nem hagyhatjuk Angelt egyedül harcolni nemde? - vontam meg a vállam, mivel úgy ítéltem meg, hogy egy megnyerhető harcba fogunk bele, de persze azért sosem árt az óvatosság.
A harc, amely a sötét céhek felemelkedéséhez vezetett, engem és kis csapatom is egyre inkább nyugatabbra űzött, s révén, hogy errefelé a népesség jóval csekélyebb, így kénytelenek voltunk legtöbbször a városi fogadók kényelmét mellőzve, a szabadban, vagy esetleg tanyákon meghúzni magunkat utunk során. Ilyen volt ez az eset is, csakhogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik úgy döntöttek, hogy szerencsét próbálnak az érintett szállásnál, s bizton állíthatom, hogy még nálunk is kevésbé szívesen látott vendégek jelentkeztek be előttünk.
Egész hamar kiszúrtak minket, de nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget nekünk, hisz csak ketten voltunk, no meg egy farkas, így érthető is volt.
- A bulinak itt a vége, takarodjatok el amíg még megtehetitek! - kiáltottam rájuk, amikor olyan ötven méteres távolságba értem, lépteimet pedig a normál sétatempónál nem sokkal gyorsabb ütemre fogva közeledtem feléjük tovább, nyomomban Frooval.
A banditák nem válaszoltak a fenyegetésemre, csupán árgus szemekkel kémleltek engem, meg persze Anget is, aki nagyjából félúton helyezkedhetett el köztem és a banda között. Ott állt már mellette a spártai vitéz, ugrásra készen, valamint a farkasember is, barátnőm két legmegbízhatóbb segítőtársa.
- Nem hallottátok? Ez a hely most már az enyém! Tünés innét! - ordítottam rájuk megint, ám még mindig nem értem el túl nagy hatást.
Ahogy egyre közelebb lépkedtem, az ellenfeleink amolyan csatasorfélébe álltak, bár sejtelmük sem lehetett arról, hogy milyen erős lehetek, hiszen elnyomtam az erőmet, hogy ne lepleződjek le ideje korán, meg persze amúgy is szükség volt rá, hogy ne okozzak gondokat.
- A fő a magabiztosság. - győzködtem magam, s reménykedtem benne, hogy megúszhatom harc nélkül, elvégre még ha szinte biztos is voltam a győzelmemben, azzal is tisztában voltam, hogy benne van a pakliban a sérülések kockázata, ennyi mágus ellen pedig főleg, még ha egyenként nem is voltak túl erősek.
Persze nem fűztem túl nagy reményeket a könnyed "hatalomátvételhez", figyelembe véve a velem szemben elhelyezkedő csőcselék hovatartozását, de ahogy a mondás tartja: a remény hal meg utoljára. Az idegszálak egymásnak feszültek, s az ellenség jégdárdái pendítették meg az első húrt a keringőre való felhívás kezdő akkordjában, én pedig társaimmal együtt válaszoltam is rá. Varázslat varázslatot követett, fegyverek csilingeltek, mikor megcsókolták egymást, üvöltések tömkelege töltötte meg a levegőt, s mire lejárt a tánc, a végeredmény is nyilvánvalóvá vált.
Nem mondom, hogy könnyű harc lett volna, mert akkor hazudnék. Jól megizzasztottak, de belátták, hogy itt bizony nincs keresnivalójuk, s inkább elmenekült a gyáva banda, melynek én rendkívül örültem. A nyolc emberből hét hagyta el élve a színpadot, közülük is a legtöbben komoly sérülésekkel, egyetlen társukat viszont maga alá temette a ledőlt épület, melyet a mágiám robbanáshulláma rombolt le, s valószínűleg a fickó halálát is lelte akkor. Ha akartam volna, üldözőbe vehettem volna őket, hogy levadásszam, de akkor a legkevésbé sem érdekelt a dolog. Az egyetlen, amit akartam, az egy kiadós vacsorát követően egy jó hosszú alvás.
Mire minden elcsendesedett, a lány, akit kimentettünk az erőszaktevők karmai közül, éppen azon ügyködött, hogy elvonszolja a korábban megkötözött fickót a lehető legmesszebb, ám az eszméletlen volt, így hiába szabadította meg béklyóitól, nem volt esélyük a távozásra, bármennyire is szerette volna.
- Szóval ők ketten együtt vannak. - szűrtem le a tanulságot a látottakból, így azt is feltételeztem, hogy nem ellenség.
Elindultam feléjük. Legfeljebb húsz méternyi távolságban lehettek, de alig tettem meg néhány lépést az irányukba, az amazon máris közém és a még mindig a földön fekvő társa közé állt, kezében egyetlen karddal.
- Ne közelíts! - kiáltott rám, annak ellenére, hogy látszott rajta, hogy alig áll a lábán, nyilván a sok izgalom és az elszenvedett sérülések, melyeknek nyoma ott volt a testén és a ruháján, no meg persze a kimerültség kapcsán, hisz nem tűnt túl nagynak a mágikus ereje, amelyből egyenesen következett, hogy már így is bőségesen a határait súrolta.
- Azt hiszed bármit is tehetnél ellenem? Ha úgy akartam volna, már rég halottak is lehetnétek. - vetettem oda neki, majd, hogy érezze a törődést, az árnyak világába húzódtam, majd egy pillanat alatt ott teremtem mindössze pár centire tőle, révén, hogy az ő saját árnyékát választottam ki érkezésnek.
Szegény pára ettől úgy megrémült, hogy egyből hátrálni akart volna, aminek az lett a vége, hogy a földre esett, szemében pedig ismét könnyek kezdtek csillogni, bár a penge még mindig ott volt az enyhén remegő kezében.
- Szégyelld magad! - kaptam ekkor egy taslit Angelinától, ami jobban meglepett, mint én a lányt korábban. - Nem elég, hogy szegényt ezek a mocskok bántották, még te is riogatod itt?! - hordott le mérgében.
Én csupán pislogtam, nem mondtam és nem is tettem semmit, az igazat megvallva nem is tudtam volna mit, mondhatni lesokkoltam.
- Ez most komoly? Mégis mi folyik itt? Mikor lett Ange ilyen "igazság bajnok" , és ami még fontosabb... mikor lettem én ilyen papucs? - tűnődtem.
Froozer sem fűzött ezúttal semmit hozzá, bár a pofájáról leolvashattam a rosszmájú kárörömöt, vagy valami olyasmit.
- Nem akarunk bántani titeket, gyere! - nyújtotta a kezét csillagmágus társam a földön csücsülő leányzónak, melyet rövidesen, némi vonakodás után, de megragadott az újdonsült kis pártfogoltja, így pedig talpra is kecmergett.
Rövid csend állt be, melyet végül ismét barátnőm tört meg:
- A nevem Angelina, ő itt Rohandar, a farkas pedig Froozer. - mutatott be minket, ami megintcsak bökte kicsit a csőrömet, de eltűrtem. - Szeretnénk némi élelmet, és ha lehet, szállást is ma éjszakára. - ismertette aztán szándékainkat. - De először is be kéne vinnünk a... - nézett egy ideig az eszméletlen fickóra.
- A bátyám, Krage. Én pedig Lyla vagyok. - tette helyre a dolgokat.
- Szóval a bátyádat. - fejezte be a mondatát Angelina.
Így hát ki másra hárult volna a nemes feladat, hogy becipelje a tagot, mint rám, hisz én voltam a szakasz egyetlen használható férfi tagja, tekintve hogy Angel is elhasználta majdnem az összes varázserejét, így még csak a csillagszellemek sem jöhettek szóba.
Odabent aztán kaptunk vacsorát, meg egy szobát is, elvégre nem küldhetett el minket csak úgy... úgysem mentünk volna el, ezt pedig vendéglátónk is egyből átlátta.
A srác, akit összekapartunk, nagyjából egy órával később ébredt fel a kényszerű álmából, mint hogy lepakoltam volna odabent, amint pedig ez megtörtént, rögtön pánikba is esett.
- A rablók! Hová tűntek? Lyla! Jól vagy? Mi történt? - dőltek belőle a kérdések, melyeket mi már csak a szomszéd szobából hallgattunk egy darabig, engem pedig rövidesen el is nyomott az álom, ugyanis nem voltam kíváncsi rájuk, hisz csak két senki, akikkel valószínűleg úgysem találkozom többször az életben.


- Nem esett bajom, hála nekik. - ismerte be bátyjának Lyla. - Megküzdöttek a támadóinkkal és elkergették őket, sőt, egyet meg is öltek. - rázkódott össze, miután tömören összefoglalta a történteket.
- Szóval még náluk is rosszabbak és erősebbek. - fintorodott el a fiú.
- Nem, ők nem tűnnek olyannak. - ellenkezett a beszélgetőpartnere.
- Ezt hogy érted? - kíváncsiskodott.
- Igaz, a férfi felől nem vagyok biztos, de a lány kifejezetten kedves. Segített nekem, és... nem is tudom... Csak egyszerűen úgy érzem, hogy benne megbízhatunk. - nyögte ki végül.
- Drága húgom, hányszor kell még elmondanom neked, hogy rajtam kívül szinte senkiben sem bízhatsz ezen az elátkozott világon? - csóválta a fejét, miközben a tarkóját simogatta, ahová korábban az ütést is kapta.
- Tudom, hogy ezt mondod, de mégis... Téged is behoztak és az én sebeimet is ellátta Angelina, így hívják a lányt. És az, hogy szinte senkiben, az nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs olyan, akiben bízhatnék.
- Meglehet, de ettől még ők is csak mágusok, egyik sem megbízható!
- Miért, mi mik vagyunk? Talán nem vagyunk mi is ugyanúgy mágusok? - tette fel a jogos kérdést.
- Ebben igazad van. - ismerte be kelletlenül a másik. - És nem csak abban, hogy mágusok vagyunk. Az a helyzet, és ezt már rég meg akartam neked mondani, hogy... nem maradhatunk már itt sokáig. - ismerte be szomorúan Krage. - Nem ezek voltak az utolsó támadók, akik idejöttek és minden bizonnyal nem ússzuk meg a dolgot sokáig. Mi ketten gyengék vagyunk húgi, nem tudjuk megvédeni magunkat ellenük. - szorult ökölbe a keze.
- De... hogy érted azt, hogy nem maradhatunk itt? Mégis hová mehetnénk?
- Csatlakoznunk kell valahová. A legjobb talán a sereg lenne. - vetette fel a lehetőséget az idősebbik testvér. - De akár kereshetünk egy máguscéhet is, már ha maradt még rendesen működő belőle. Sajnos már semmi sem a régi. Azon sem csodálkoznék, ha a sereg emberei is hasonló módon törnének ránk, mint a maiak. - ismerte be szomorúan. - Szegény apa, ha ezt látná...
- És mi lenne, ha inkább hozzájuk csapódnánk? - bökött fejével a csukott ajtó felé, ahol a három vendég volt. - Igaz, hogy megölték az egyik banditát, de meg is érdemelte, ráadásul nem vagyok benne biztos, hogy szándékos volt. És ha már tényleg muszáj csatlakoznunk valahova, akkor miért ne választhatnánk őket? Bennük legalább megbízom.
- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Honnan tudhatnád, hogy milyenek, hisz még csak most találkoztál velük.
- Tudom, de mégis... mégis... butaságnak fog hangzani, de olyan érzésem van, mintha Angelinát már ezer éve ismerném és szerintem kicsit ő is így van vele... legalábbis azt hiszem.
- Túl naiv vagy Lyla, túl naiv. - korholta ismét Krage. - De egye fene, ha tényleg ezt akarod, akkor holnap majd beszélek velük én is és meglátjuk hogy mi sül ki belőle. - zárta le a témát. - Most viszont jobb lenne, ha mi is inkább pihennénk, bár megvallom őszintén, jobban örülnék, ha te inkább a benti szobában aludnál. Annak zárható az ajtaja. - sandított közben a vendégszoba irányába, ahol az érkezők tanyáztak.
- Ha bármit is terveznének, egy ajtó nem állná az útjukat, erre mérget vehetsz. - ismerte be keserűen a lány.
- Igazad lehet, de talán időt nyerhet. - kötötte az ebet a karóhoz a báty.
- Ha ez megnyugtat, ennyin ne múljék. - egyezett bele, majd elköszönve egymástól ők is nyugovóra tértek.


- Végre egy jót aludtam. - nyújtóztam reggel ébredéskor. - Már ránk fért végre egy ágy, nemde? - fordultam a többiekhez.
- Bizony. Viszont gyere, kész a reggeli... már ha maradt még belőle. - sürgetett Angelina vidáman.
Feltápászkodtam hát fekhelyemről, s magamra kanyarítva a többi ruhadarabom, melyek az alvás során nem kellettek, kimentem a konyhába. Az asztalon rántotta, tej, valamint kenyér és sajt várt, némi füstölt szalonnával körítve.
- Jó reggelt! - üdvözölt Lyla, mikor meglátott.
- Jó reggelt! - viszonoztam a köszönést, bár kicsit furcsán éreztem magam, mintha megváltozott volna a környezet az előző naphoz képest.
- A bátyám odakint van a pajta romjainál. Megtenné, hogy reggeli után kimegy és beszél vele? - kérdezte tőlem.
- Hagyjuk ezt a magázást, nem vagyok én olyan öreg! - javítottam ki.
- I-Igenis. - bólintott egyet, s látszott rajta, hogy kissé ideges, bár ezért senki sem hibáztathatta.
Aztán belekezdtünk a lakomába, ami kicsit meglepett. Egyrészt, hogy ilyen bőségesen kaptunk annak ellenére, hogy csak amolyan betolakodók voltunk, másrészt pedig, hogy kérés nélkül.
- Ez isteni! - dicsérte közben a sült tojást Ange. - Hogy csinálod, hogy ilyen lágy marad? Nekem mindig kiszárad.
- Kicsi lángon kell sütni és nem árt rá esetleg egy fedő sem, az nem hagyja elpárologni belőle a vizet. - válaszolt azonnal a házigazdánk.
- Milyen kis apróságokon múlik. - csodálkozott barátnőm.
- Egész jól kijönnek egymással. - tűnődtem.
Miután befejeztük az étkezést, eleget téve a kérésnek, kimentem az udvarra a lerombolt épülethez. Már nem is nagyon volt építmény formája, inkább csak kövek és fadarabok kusza tömkelege. Ott üldögélve találtam meg Krage-et, amint épp egy darab kővel babrált a kezei közt.
- Üdv! - köszöntem oda neki, mire ő felállt, s eldobta a kezében tartott tárgyat.
- Jó reggelt!
- Sajnálom a rombolást, nem volt szándékos. - kértem elnézést, magam sem tudom, hogy miért, csak úgy reflexből, hisz ők is egészen kedvesek voltak velem. - Azt mondta a húgod, hogy beszélni akarsz velem.
- Igen... Először is szeretném megköszönni a tegnapit. Hogy megmentettetek minket.
- Az igazat megvallva csupán azért történt így, mert érdekünkben állt idejönni, semmi több. - vettem elejét a hálálkodásnak, ami részemről nagyjából igaz is volt, bár valószínűleg Angel nem egészen ezen a véleményen lehetett.
- Sejtettem. - ismerte el a fiú. - Ennek ellenére mégis megtettétek. És bár hogy egészen őszinte legyek, még magam sem vagyok egészen biztos abban, hogy jó ötlet-e hogy ezt kérem, de mégis megteszem. - mondta, majd egy rövid szünet után a szemembe nézett, és eltökélt tekintettel folytatta: - Szeretnénk veletek tartani Lylával.
Egy ideig csak hallgattam és emésztgettem a szavakat, majd csupán egyetlen dolgot kérdeztem:
- Miért?
- Azt nyilván megérted, hogy miért is nem maradhatunk itt. - kezdett bele a magyarázatba, mire én csak bólintottam. - Vagy a királyság erőihez kell csatlakoznunk, vagy behódolni a sötét céheknek, ami részemről ki van zárva! Az apánk a sereg tagja volt, de már az sem ugyanaz, mint akkor. Ők is kirekesztik a mágusokat, mint mindenki más, ez pedig nem helyes. Ráadásul mivel idő szűkében is vagyunk, így nem hezitálhatunk sokat. Te erősnek tűnsz, Lyla pedig úgy véli, hogy mindannyian megbízható emberek vagytok. Noha szegény eléggé hiszékeny ilyen téren, meg merem kockáztatni, hogy ezúttal igaza van. Éppen ezért kérem tőled azt, hogy hadd csatlakozzunk hozzátok. - fejezte be indoklását.
Miután végighallgattam a mondandóját, gondolkodóba estem. Váratlanul ért a kérése, de ugyanakkor egészen kellemes meglepetés is volt. Mindenképpen előrelépést jelentett volna, ha új embereket szerzek, akik a segítségemre lehetnek, viszont meg kellett válogatnom a követőimet, nem lehettem könnyelmű e területen, hisz akár kémek vagy orvgyilkosok is lehettek volna, bár jelen esetben ezt egyből kizártnak véltem, hisz akkor már az éjszaka történtek volna események, ráadásul nem tűntek másnak, mint amik: gyenge és segítségre szoruló, egyszerű embereknek.
- Ami Lylát illeti, vele nincs gondom. Hasznát tudnám venni egy fegyvermágusnak, ellenben te... noha érzek belőled némi mágikus erőt, nem tudom, hogy meg tudnál-e tanulni varázsolni, ráadásul mennyi idő alatt... - osztottam meg vele aggályaimat, hisz egy mágiára képtelen egyén csak kolonc lett volna a nyakamon.
- Képes vagyok mágiát használni! - vágta rá egyből. - Nézd csak meg azt a hajót mögötted! - bökött az ujjával, mire én kétkedve fordultam meg, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem blöfföl.
Mögöttem valóban ott tornyosult egy hatalmas vitorlás, mely minden kétséget kizáróan nem magától került oda. Jó ideig tanulmányoznom kellett, mire kezdett világossá válni, hogy mi is folyik itt, amit meg is erősített az illúzió tulaja.
- Képes vagyok tárgyakat kreálni, amiket az ember meg is foghat, vagy épp hallhat is. Mozgatni sajnos nem tudom őket, attól eléggé szétesnek, de már azzal is próbálkozom, egyszer biztosan összejön, a könyv szerint lehetséges. Ez viszont a harcban nem használható. Akárhogy próbálom is, ezzel nem fogom tudni megvédeni Lylát. Épp ezért... ezért akarok erősebbé válni. Sokkal erősebbé, hogy ne neki kelljen a csatatéren állnia helyettem, vagy hogy legalább én is ott lehessek mellette.
Furcsa volt mindezt hallani. Kicsit a jó pár évvel ezelőtti önmagamra emlékeztetett, mikor még az volt a vágyam, hogy utolérjem Ann-t, hogy vele lehessek... régi ábrándok. Azóta már többszörösen is leköröztem őt, de még mindig nem volt elég... sosem lesz elég.
- Rendben, velünk jöhettek, de néhány dolgot le kell szögeznünk már az elején. Először is, nincs nálunk se illúzió mágus, sem pedig fegyver mágus, szóval a fejlődéseteket magatoknak kell megoldani, mi nem fogunk nektek mágiát tanítani, ezt felejtsd is el! Kettő, döntsétek el, hogy tényleg ezt akarjátok-e, mert ha igen, akkor elvárom, hogy emellett a döntés mellett ki is tartsatok. Nem szeretném, ha aztán holnap meg szélnek kéne titeket eresztenem, vagy csak úgy felszívódnátok. Végül pedig a legfontosabb: Én vagyok a főnök! Ha azt mondom, hogy megtámadunk valamit vagy valakit, akkor az úgy is lesz, ha visszavonulót fújok, akkor mindenki úgy cselekszik. Ha apátok katona volt, akkor tudnotok kell hogy megy ez. Vehetitek úgy, hogy én vagyok a tábornok ti meg a katonáim. A parancsot pedig követni kell, remélem érthető. Így is ezt szeretnéd? - ismertettem vele én is az én verziómat a tényeket tekintve.
Elgondolkozott a srác, mire én dobtam neki egy mentőövet:
- Ha gondolod, menj és beszéld meg a húgoddal is. - böktem a fejemmel a ház felé.
- Igen, mindenképpen. - értett egyet velem, s azzal a lendülettel el is indult befelé.
Én még kint maradtam, szemléltem egy darabig a tájat, mígnem néhány perccel, vagy talán egy fél órával is később társaságot nem kaptam. A két testvér jött ki hozzám, arcukról pedig egyértelműen leolvasható volt, hogy döntöttek.
- Rendben, főnök. Elfogadjuk a feltételeket. - jelentette ki Krage, mire Lyla is bólintott egyet.
- Ez esetben... üdv a fedélzeten, no meg persze a griffek közt! - mosolyogtam rájuk elégedetten. - Még egy lépéssel közelebb...