Karna

Név: Karna
Faj: Sulekk / Lángfarkas
Nem: Hím
Történet:

Úgy hajtották a lovakat, ahogy csak tudták. Az állatok prüszköltek, s egyre inkább kifáradtak, a gyengébbeknek már a szája is habzott. Ám üldözőik mégis csak egyre közelebb kerültek hozzájuk…
- Ezek a rohadt dögök lefutnak minket! Jessy azt mondta a mágiája miatt lesz vagy fél óra előnyünk a falkával szemben! – Ordította Eleck, a túlsúlyos zsoldos. Egyre idegesebbé vált, nem is ok nélkül. Az ő hátasa fáradt a leggyorsabban.
- Jessy-t felzabálták te barom, mielőtt végzett volna! Azok a korcsok kiszagolták! – Kiabált hátra neki Huuse, kinek a parancsokat kellett volna osztania törvényen kívüli bandájában. – Ezért tudtunk csak kettők ellopni. Túl kevés volt az idő…
Nem is értette, miért magyarázza el mindezt.
Csapata megint cserbenhagyta.
Mindent olyan tökéletesen eltervezett. Még zsoldosokat is fogadhatott maroknyi, hozzá hű mágusa mellé, hisz a jutalomból könnyedén visszafizethette volna őket. Azok a tojások már ránézésre is vagyonokat értek. Olyanok voltak, mint a fennkölt királyok nemesfémekből megmunkált kellékei; míg díszítő szimbólumaik a legnagyobb festőművészek is képtelenek lettek volna imitálni, akár kikeverhetetlen színeikben, akár egyedi vonalaikban.
De mielőtt végezhettek volna, az egyik éberebb dög elkapta Jessy-t. Utána az egész lopási kísérlet mészárlássá fajult... Megölték Pita-t, s a zsoldosok többségét is. Alábecsülte ezeket az állatokat!
- Huuse! – Nézett rá ijedten Alira, nagy nehezen tartva az iramot saját ménjével. – Már látom őket! Már csak pár száz lépésnyire vannak… - Igaz, ő csak a mágiája miatt szúrhatta ki a farkasokat, de ez akkor is túl közel volt!
Nem hagyhatta, hogy itt legyen vége, már csak Alira miatt sem. Ő volt az egyetlen jó dolog az életében, az egyetlen fénysugár, amelyet nem homályosított még el baklövéseinek a mocska.
Még sikerülhet… Kettőt elraboltak. Ha kiviszik azokat külföldre, egy gazdag gyűjtő, aki odavan az egzotikumokért, rengeteget fizethet értük! Hisz számtalan ilyesfajta hájfej fertőzi ezt a világot, biztos találnak egyet majd.
Ám ahhoz, hogy odáig eljussanak…
- Ex-quip: Revolver! – Ahogy felizzott halványkék mágikus pecsétje, a lőfegyver ismerős tapintását máris ujjai közt érezhette.
Nem teketóriázott sokat.
Kilőtte Eleck, s a másik három megmaradt zsoldos lovának a lábát, hadd időzzenek csak velük azok a dögök. Azzal a zsíros disznóval úgyis ellesznek egy darabig…
- Mit művelsz?! Megőrültél?! – Ordított rá Josh, az egyetlen mágus, aki még túlélte csapatából Alira-n kívül.
- Túl akarod élni, vagy nem?! Ha nem kussolsz, a te gebéd lábát is szétlövöm! – Fenyegetőzött, ám tudta, hogy ez közel sem volna ilyen egyszerű.
Okkal tartotta mindig is maga mellett a folytonos erkölcsi aggályokkal küzdő férfit. A mágiája nagyon hasznos volt, védekezésre kiváltképp, nem egyszer mentette már meg az ő életét is.
Végül is Josh nem szólt vissza többet, ám Huuse pár pillanattal később úgy érezte, bár azt tette volna inkább… Hisz akkor nem csak az elkeseredett halálsikolyok törték volna meg az éjszaka leplébe bújt erdő csendjét.
Már nem csak hátasa, de ő is reszketett, miközben az állat patái puhán, egyre zavartabb ütemben puffantak a fák alatti ösvényen.
- Ezek… Ezek nem állnak meg Huuse! – Pillantott maga mögé Alira, egyre kétségbeesettebbé válva. – Csak néhányat hagytak hátra, hogy leöljék a zsoldosokat. Meg sem eszik őket… - Alapvetően gyönyörű arcvonásai folyamatosan eltorzultak, ahogy tudatosult benne, milyen intelligens lények szomjazzák a vérét.
Huuse úgy érezte, bármit megadna, hogy megmenekülhessenek a nővel. Újra ki akarta élvezni testének csodás hajlatait, látni akarta, ahogy arcvonásain tükröződik a gyönyör, amelyet ő okoz neki… Mélyen a szemeibe is nézett, próbálva erőt nyerni kilátástalan helyzetükben. Ám hirtelen azok a smaragdok ragyogását megszégyenítő, gyönyörűen zöld szemek… Eltűntek. A nő arcával együtt.
Egyik pillanatról a másikra semmi sem maradt Alira fejéből, pusztán egy vérző csonk, amely nyakából meredt ki.
A nő teste még ösztönösen markolta a gyeplőt, ám mivel ménjét összevérezte, az állatot teljes pánikroham kerítette hatalmába… Akárcsak Huuse-t is.
Ordítani akart, de megdöbbenésében a torkán akadt minden hang, mintha csak fulladozott volna.
Semmit sem értett. A farkasos még mindig mögöttük voltak, és egyet sem látott a közelben, aki letéphette volna a nő fejét… Mégis ki? Honnan? És… egyáltalán, miért… Miért Őt?!
- Joooooooosh! – Pár pillanat múlva összeszedte magát, s minden addig bent tartott feszültségével fordult a másik mágus felé.
Ám azonnal egyértelművé vált számára, hogy a férfi sem lesz már hasznára.
Az egész jobb karja hiányzott, arckifejezéséből ítélve pillanatok választották el attól, hogy leforduljon lováról.
- Francba… Sajnálom, főnök… De most… - S azzal egyszerűen eltűnt.
Ekkor már tudta, mi történt, de nem akarta elhinni.
Mikor már nem csak a farkasok, de valami más is vadászni kezdett rájuk, a férfi egyszerűen elteleportált tőle. Valószínűleg már rég gyűjthette az erejét egy „ugrásra”, és messzire kerülhetett… És az egyik tojás nála volt… Hát persze. Mégis mi másra számított?!
Kínjában már röhögött volna, de nem jött fel hang a torkán… Csak hörgés, és vér.
Alig látta, mi történik, minden a pillanat töredéke alatt ment végbe. Mintha csak egy megtestesült árnyék szökkent volna víziójába, elhozva számára véres ajándékát.
Nem maradt már ereje, minden mozdulat nehéznek tűnt, maga az élet szivárgott ki belőle a mélyvörös folyadékkal. Hamar kiesett nyergéből… A farkasok pedig eljöttek érte.
Megannyi haragtól, s gyűlölettől izzó szempár gyűrűje nézett vissza rá utoljára…

Bár egy kivételével valamennyi tolvaj elnyerte büntetését, a falka mégis gyászolt azon az éjszakán, egészen pirkadatig. Keserves, sirató énekük átjárta az erdő minden egyes zugát, s valamennyi élőlény hallhatta vonyító kórusok szívet tépő bánatát… Hisz a tojásokat már nem követhették.
A szagok eltűntek, mintha a legmakacsabb eső mosta volna őket hónapokig, s már csak árnyékos, kudarcokkal ijesztgető foszlányaik maradtak.
Ám a szülők szívében elszántság égett, olyan erővel, akár az őket megformáló lángok. Egy nap visszaszerzik gyermekeiket, kerüljön bármibe…

Szívderítő élmény ilyen pályázatot olvasni és egyben lenyűgöző is, hogy egy ilyen rövid kis szösszenetbe mennyi izgalmat, érzelmet és drámát lehet beleszőni. Végigszáguldottam az írást a lovasokkal, hallottam lovaik zihálását, patáik kétségbeesett dobogását. Ráadásul furcsa mód úgy izgultam a menekülő tolvajok életéért, hogy közben végig a farkasoknak szurkoltam.

Remek pályázat, egy élmény volt, DE...

a lopás bűn! Ezért én most képzeletben jól rávágok az enyves kezedre, és lehúzlak 25 000 Gyélmánttal!

A pályázatot ELFOGADOM, aztán ajánlom, hogy tisztességgel neveld fel a kis szőrmókot!