Ceur'caelestos

Abszolút Démon Front: Minstrel

Prológus - I.

- És mindezek után magamhoz tértem, majd idejöttem hozzátok a határhoz. Éreztem, hogy valami nem lesz rendjén... - fejezte be történetét Ceur.
Karna összezavarodott volt, ám nem különösebben meglepett.
Születése óta furcsa helyzetekbe keveredett, számára a szokatlan számított megszokottnak.
Egy másik dimenzió túlvilágán teremtett Árnyéklény, ki később megszállta Minstrel hercegének testét, hogy aztán egyesíthessék lélekszilánkjaikat a nagyobb hatalom érdekében... Mindez egy átlagos halandónak hihetetlen, felfoghatatlan lett volna.
Karnának csak különös.
Ám semmiképp sem hihetetlen.
- Szóval akkor azt, aki ezért az egészért felelős... Őt is ismered, ugye? - pillantott a lángfarkas arra a hatalmas, sötét burokra, amely pár száz méterrel mellettük telepedett rá a végtelen síkságra.
Az éjfekete képződmény méreteivel akár egy egész nagyvárost is elnyelhetett volna, az pedig, hogy mit rejtegetett gyomrában, még rejtély volt... Bár Ceur sejtette... A megtestesült poklot.
- Igen is, meg nem is. Régen egy szövetségesem volt, öt másikkal együtt. Ám mostanra megváltozott... - tartott kis szünetet a sárkányölő. - A sok száz év magánya és bosszúvágya azt hiszem megőrjítette. Nem maradt más belőle, pusztán egy ösztönlény, amelynek rendeltetése, hogy megfertőzzön, és megrontson mindent, ami él.
- Óh igen, a "Hét Ítélethozó"... - emlékezett vissza Karna. - Hogy megöljétek a gonosz sárkányt...
- Nashan-t, igen. - biccentett a férfi.
- Hét ilyesfajta lény szövetsége... Nashan tényleg ennyire erős, Ceur?
- Erősebb, mint bármi, amit ez a világ alkothatna. Ő a csillagok közt született, s ugyanazok teremtették, akik a végtelen égbolt örökké fényes jelképeit is. Már a születésénél rábíztak egy küldetést, és megadták neki a hatalmat, amellyel végrehajthatja azt... - gondolkodott el kissé a sárkányölő. - Nem hiszem, hogy képes vagyok félelmet érezni. Nem szőtték belém, amikor megteremtettek az Árnysziget Őrzőjének. Mégis, Nashan az egyetlen olyan teremtmény, akivel nem szállnék szembe egy közvetlen, egy-az egy elleni küzdelemben. Mint mondtam, nem félelemből... Pusztán a hittől vezérelve, hogy ellene nem nyerhetnék. Még nem...
- De mi a küldetése, Ceur? Hogy elpusztítson világokat, ugyanúgy, ahogy azt a tiéddel is tette?
- Nem teljesen így van... Bár igaz, amit tesz, az bizonyos esetekben az adott létsík pusztulásával jár. Earthland is keservesen megsínylené, ha sikerrel járna. Rengeteg faj kipusztulna, sajnos a tiéd is, Karna... Elvégre nektek lételemetek a mágia, úgy fut az ereitekben a varázserő, akár az emberekben a vér. Mégis, a mágia, a varázslat... Azok szerint, akik Nashan-t, és az univerzum törvényeit teremtették... - a férfi jobbján tüskeként szaladt fel árnyéka, majd húzódott vissza. - A mágia egy hiba. Egy félreszámítás, ami szembemegy a fizikai törvényeivel, és önkényesen formálja azokat. Sok más világban és dimenzióban nem is létezik semmiféle varázslat. Ott a halandók tudományokkal, és saját erejükkel hódítják meg a nehézségeiket. Míg megint más világokban a mágia pusztán mítosznak, és a legendák szüleményének számít... Ezek legtöbb esetben olyan helyek, ahol...
- Ahol...?
- Nashan már elérte a célját több ezer évvel korábban...
Nehéz csend telepedett a beszélgető felekre.
Kiril még mindig csendesen aludt a lángfarkas mellé kiterített ponyván, olybá tűnt, hogy egész éjszakán át tartó rohanása a végletekig kimerítette.
- Tudom, hogy ez egy kissé sok információ volt így egyben... - szólalt fel újfent Ceur, viszonylag halkan. - De van még időnk. Testamen másfél órája lépett be a burokba, egy felet még legalább várakoznunk kell, mire megtisztul a terep. Szóval, ha vannak kérdéseid, addig tedd fel őket... Később már nem biztos, hogy beszélni szeretnék minderről.
Karna lehajtotta szimbólumoktól tarkított fejét, majd gondolataiba mélyedt... Valószínűleg próbálta halmazokba rendezni az elhangzottakat.
- Korábban egyáltalán nem is beszéltél ennyit, Ceur. - jegyezte meg a sulekk. - A hercegnek hála...?
- Nos, javarészt még mindig úgy érzem, hogy enyém ez a test... De egyértelműen megváltoztam, és tagadhatatlanul több érzés járja át a lényem. - nézett végig tenyerén a férfi. - Ha nagyon le akarnám butítani, olyasmit mondanék, hogy... Harminc százalékban Hakushuu, hetven százalékban Ceur vagyok.
- Bárhogy is, örülök, hogy most már hajlandó vagy beszélni hasonlókról... - mosolyodott el halványan a lángfarkas. - Testamen... Azt mondtad rá, hogy sárkányszolga. Ez mit takar? - tért rá egy újabb témára.
- Pontosan azt, aminek hangzik. Nashan-t szolgálja. De ne gondolj emiatt rá puszta alattvalóként... Kiemelkedő hatalom szükséges ahhoz, hogy Nashan egyáltalán elismerje a létezésed. Ha pedig elég hasznosnak talál ahhoz, hogy a közvetlen köreibe fogadjon, valamiféle természeti anomáliának kell lenned.
- Az a szemfedős, szőke lány tényleg ennyire nagy hatalommal bírna?
- Nem véletlenül kötöttem vele alkut. Láttad azt a kötetet, amit egy pillanatra elővett, ugye? Azt a régies, sárgás lapoktól zsúfolt grimoárt.. - a sulekk bólintott. - Gondolom te is hallottál már olyan mágiákról, amelyek a legerősebb mágusokat névjegyzik. Jeanne jelentéseiből sokat olvastam hasonlókról, Fiore-ben ilyen például a "Fairy Law", amelyet a Fairy Tail mestere használ. Hasonló lehet még olyan varázslat, amely mondjuk megfagyasztja az időt egy egész városban, vagy egy kisebb Napot teremt, hogy aztán felrobbanthassa azt valahol... Testeman könyvének minden egyes oldalán hasonló mágiák kapnak helyet. Elbukott világok legerősebb mágusainak leghasznosabb, legősibb varázsigéi...
- Bukott világoké...
- Igen. Mint mondtam, Nashan már rengeteg sikert tudhat a háta mögött. Az sem ismeretlen számára, hogy az adott létsíkon minden gondolkodni képes lény felsorakozik az akarata ellen. Mindez nem számít... Idővel csak a szövetségeseinek száma, s legyőzött ellenfeleinek végtelen sora gyarapodott.
- Hány Testamen-hez hasonló társa van egyáltalán? És ha ilyen erősek, miért van még nekünk itt mágiánk?
Karna kisebb pánikba esett.
Ceur már-már késztetést érzett arra, hogy elmosolyodjon... Bármilyen hihetetlen is volt a sulekk néhány tekintetben, örökös naivsága egy lecsatolhatatlan köpenyként követte őt.
- Mint mondtam, természetellenes hatalom, és tehetség kell ahhoz, hogy Nashan a belső köreibe fogadjon. Bár jelenleg nem tudom, hogy hány szolgája van, de négy-ötnél nem tenném nagyobbra a számukat. - nézett az égre Ceur. - Ami pedig a mágiánkat illeti, van még időnk. Tudod, minden világnak megvan a saját védelmi rendszere, amelyet még Nashan sem játszhat ki olyan könnyen. De erről inkább nem beszélnék. Talán most is hall engem, és nem akarok olyat elárulni, amit még ő sem tud.
Karna bólintott, s pár percig újfent csendbe burkolódzott.
Rápillantott Kiril-re, majd a fekete kupolára is, mielőtt ismét megszólalt volna.
- A másik hat "Ítélethozó"... akikkel szövetséget kötöttél, hogy legyőzhessétek Nashan-t. Róluk mit tudsz, hol vannak most? Van olyan közülük, aki talán ismét a szövetségesünk lehet?
- Nos, én ugye itt ülök előtted, a "Második" pedig abban a burokban készül átszakítani a világunk határait. Ami a másik ötöt illeti... Őszintén szólva, most, hogy a herceg valamennyi emléke is a sajátom, és átéltük a "Szürke" invázióját, van egy elég jó tippem arra, hogy hárman közülük hová kerültek. Várható volt persze, hogy ebbe a világba érkezik előbb-utóbb mind, Nashan nyomait követve.
- Úgy érted, hogy a "Szürke" is, akit valamiféle démonistennek hittünk...?
- Igen. Ő, valamint az, akit a halandók "Zöld"-nek neveztek, és három évvel korábban, a keleti földrész történelmének egyik legnagyobb tengeri ütközetében megöltek. Minstrel, a Fiore országánál többszörösen nagyobb császárság szinte teljes hadiflottája odaveszett, magával a császárral, és rengeteg tehetséges mágussal együtt.
- Hakushuu apja...
- Igen. - hümmögte a férfi. - Azóta a bátyám... bátyja uralkodik. Bárhogy is... A "Szürkét" jól ismertétek ti is. Ő halott... A "Zöld", a Vizek Úrnője... Több, mint valószínű, hogy ő is halott. Ám az, akit a halandók "Kék"-nek neveztek el, a Vihar Királya, még mindig Minstrel-t pusztítja. Továbbá, ez még mindig hagy kettőt... "Ítélethozó IV" és "VII". Az utóbbi lenne a legproblémásabb mind közül. Bár valószínűleg előbb-utóbb ők is felütik a fejüket... Ami pedig a másik kérdésed illeti, a szövetséget... - sóhajtott halkan a sárkányölő. - Aligha. Rám is ugyanolyan árulóként tekintenek, mint Nashan-ra. Persze, a sárkányt is megölnék, ha tehetnék, de ettől még nem lesznek a barátaink. Inkább csak egy harmadik fél ebben a háborúban.
- Szóval hárman már régóta itt vannak. Ők is így jöttek át...? - nézett Karna a sötét burokra.
- Nem. A "Második" kapzsi, és ereje teljében akarja átszelni a világok közti hidat. Épp ezért megteremtette a saját területét a burok belsejében. Kicsit hasonló ahhoz, amit én csináltam a Kassh'gar nevű démon ellen. Újrateremtettem az Árnyékvilág egy darabját, hogy meghozhassam a saját törvényeim... Nos, a "Második" is hasonlóképp tesz, csak egy elzárt, ugyanakkor sokkal nagyobb közegben. Odabent pedig azért gyűjtötte össze több ezernyi halandó életenergiáját, hogy azokat az alattvalói felajánlhassák neki, és teljes hatalmával együtt jöhessen el közénk. - Ceur hagyott pár pillanatnyi időt társának, hogy felfogja az elhangzottakat. - De azok, akik Minstrel-be érkeztek pár generációval korábban, alapvetően gyengék voltak. Az erejük arányosan nőtt az áldozataik számával. A "Második" ezt a folyamatot akarja áthágni már az elején.
- Te pedig a herceg testét választottad, ugye? Mint egy ritka, kompatibilis hordozót...
- Igen. - újabb biccentés. - Nightyngale lakrimája sokat segít, de a teljes erőm még azóta se tudnám elérni. Azt hiszem ehhez további időre, és tapasztalatra van szükségem... De halandók lelkére nincs.
Karna újfent elhallgatott.
Hosszú percek súlya halmozódott egymásra, míg a négylábú teremtmény összeszedte kusza gondolatainak szálait.
A férfi nem hibáztathatta... Két év mondandója tömörült pár órába.
- Ceur... - halk, bizonytalan megszólítás.
Újabb érzések, amelyeket nem értett.
Miért tűnt úgy, mintha valaki a mellkasát szorongatná... Félt...?
Mitől...?
Szomorú lenne, ha mindezek után a lángfarkas elutasítani őt?
Igen... valószínűleg így volt.
- Szeretném ha kihoznád onnan Jeanne-t... - nézett Karna a fekete képződményre. - Utána pedig vele is beszélnél minderről.
- Igen... Azt hiszem eleget vártunk Testamen előkészületeire. - állt fel helyéről a sárkányölő.
- Én miben segíthetek?
- Testamen ide fogja teleportálni Jeanne-t. Ha ez megtörténik, keltsd fel Kiril-t, majd vidd vissza őket a kastélyba. Én is követlek majd titeket... Amint mindennek vége...


Különös helyen ébredt.
Nem, nem a kastély szobájában... Egyszerűbben berendezett, ám otthonos.
Valamiféle szálloda, nyaraló... Rengeteg idegen szagát érezte az épületben.
Megint kómába esett, ebben biztos volt. Miután "mindennek vége" szakadt, ahogy Karnának mondta, mielőtt elbúcsúztak volna.
De pontosan mi történt azután, hogy belépett a "Második" éjsötét kupolájába?
Mély levegőt vett, majd felült ágyán. Szokásával ellentétben nem félmeztelenül, hanem fehér ingben aludt.
Valaki átöltöztette... Az emlékek szabályos ostrom alá fogták elméjét...


Mielőtt besétált volna a térbe, ahol korábbi szövetségese tépte át a valóság szöveteit, elhaladt egy alacsony, szőke fiú mellett.
Spellbreaker... Testamen így nevezte.
A mágus hozzá sem szólt, jól tudta, hogy nem a sárkányölőt hivatott a burkon kívül tartania.
Ceur mindezzel kifejezetten elégedett volt... Nashan rövid pórázon tartotta követőit, ők pedig hasonlóképp tettek sajátjaikkal.
Ahogy átlépett a sötét, képlékeny anyagon, annak függönye egy megtört, s őrülettől torz valóságot tárt elé.
A nagyvárosnyi méretű teret különböző nagyságú, formájú, és rendeltetésű romok töltötték fel, mintha csak óriások dobálták volna szét hanyagul játékaikat.
A megannyi valóságból származó törmelék közt utcákhoz hasonló, szabadon hagyott utakat hagytak, amelyeken keresztül valószínűleg az áldozatokat vezették át korábban.
Ekkorra azonban már minden üres volt... Pusztán a színtelen égboltot tépte két, hatalmas kar, amelyek az "Ítélethozóhoz" tartoztak.
A felszínen egyedül Testamen jelenlétét érezte... És még valaki másét...
Hosszú, ezüstös hajkorona, egy sötét szalaggal díszítve. A fekete, s bíbor színeiben szőtt egyenruha, leginkább olyasfajta, amelyet katonatisztek hordanak... Ujjai közt egy hosszított pengéjű katana, arcán elveszett, értetlen kifejezés.
- Sieg... Sieghart? - szólította meg hitetlenkedve, erőtlen megdöbbenéssel a lány.
Igen, így mutatkozott be nekik.
Bár sisakja már nem volt rajta, a fehér vértezet elárulta.
- Okita... igaz? - emlékezett vissza az akadémista nevére, akivel még a faluban találkozott.
A lánynak nem kellett felelnie, szemei mindent elárultak.
Ceur sem értette miért, ám olybá tűnt, hogy hátra maradt, amikor a többieket kiteleportálták a helyről.
Eleve egy általa kreált hazugságot kergetett, majd a végén még magára is hagyták... Mintha csak önmagát látta volna, miután magatehetetlenül járta az Árnyvilág haldokló földjeit, árulástól megbéklyózva.
- Ha ki akarsz innen jutni, és még hiszel bármiben is, amit mondok... Kövess.
Ha mást nem is, ennyit még megtehetett az akadémistáért, aki az ő hazugságai miatt sodorta veszélybe az életét.
A lány bizonytalanul bár, de bólintott, s lépteit hozzáigazította Ceur-hoz.
Végtére is, ha túl akarta élni, nem volt más választása...
~ Üdv-üdv, Halál-sama. - csendült fel a férfi fejében Testamen hangja. ~ Örülök, hogy időben megérkeztél. A barátaid remek segítségnek bizonyultak, szinte teljesen kitakarítottuk már ezt a helyet. Persze, a fő látványosság még rád vár... Gondolom láttad már az égen, hogy régi barátod milyen mohón próbálja átrágni magát a mi kis valóságunkba.
~ Jeanne-t kivitted innen?
~ Egyik első dolgom volt. - kisebb, csilingelésre emlékeztető dallam a sárkányölő gondolataiban. ~ Megtaláltam az áldozati bárányok közt, és visszaküldtem abba a kastélyba, amit olyan remek módon rejtegettek. ~ újabb csilingelés. ~ Szóval, ideje betartanod az alku rád eső részét. Azaz, küldd vissza kérlek ezt a dögöt a pokolba~
~ Volna még valami, Testamen. Ezt a lányt nem evakuáltad a többiekkel együtt...
Kisvártatva a szőke, szemfedős mágus immáron fizikai valójában is felbukkant a páros mellett, ahogy egy térburokból kiszökkenve ért földet.
- Ah igen, pár átok és hasonló bekavart a számításokba. - magyarázta könnyed, nemtörődöm mosolyával. - Ne mondd, hogy felelősséget érzel iránta, mert a te rosszul kijátszott kártyáidnak hála jutott ide...
Ceur nem felelt, így a szőkeség csak vállat vont, majd anyagi formát adott varázskönyvének.
Sok lap közé már különböző színű könyvjelző ékelődött be, s ahogy Testamen egy varázsigét kezdett szavalni, azok száma csak tovább gyarapodott.
- Ennyit tudok tenni érte egyelőre... - Okita alakját kisvártatva hét, aranyszínű kereszt ölelte körbe, amelyek geometrikus formáját aztán áttetsző fal karolta egybe. - Elég magabiztos vagyok benne, hogy Fi... Mi is az ország neve? Fiora, vagy valami ilyesmi... Na mindegy, az ottani szuper-fegyver erejét is túlvészelné az "Aegis"-em mögött. Persze, a legtöbb energiám tartalékolnom kell a támadásod átalakítására. Mármint, gondolom te is felfogtad, nemde? - a férfi csak kurtán bólintott. - Elvégre, lényegtelen mennyire erős technikával próbálkozol, ha eltalálod a fertőzések és járványok megtestesítőjét a te elemeiddel, úgy ő csak erősödne. Ezért kell nekem majd belepiszkálnom a természetükbe, hogy a feladatnak megfeleljenek... Ugyanakkor, mint korábban említettem, az neked is fájni fog.
- Sejtem, hogy két szent elem keverékének nem fog örülni ez a test. De aligha ejtenétek könnyeket értem, ha belehalnék a folyamatba... "Ítélethozó I" és "II" megölte egymást, Nashan pedig csak röhög a háttérben.
- Tagadhatatlanul mókás lenne. - vigyorodott el Testamen. - De ideiglenes szövetségünk zálogaként megígérem, hogyha túléled a saját energiáid átsütését, akkor visszajuttatlak a barátaidhoz.
- Nagyon megnyugtató... - sóhajtotta el magát Ceur. - Lépj hátrébb, sárkányszolga. És közvetítsd az úrnődnek azt, ami történni fog... - nézett az egyre csak szélesebbre tépett égboltra.
Hihetetlen mennyiségű energiára lesz szüksége... Egy támadásra, amelyet a legvégső esetre tartogatott.
Ki teremtette az Árnyvilágot? Ki helyezte őt oda Őrzőként?
Ugyanaz, aki a valaha hozzá tartozó halandó síkot is alkotta?
Senki sem tudhatta... Olyasfajta teremtmény, lény, vagy istenség volt az, akit senki sem láthatott.
Ám egy tény biztos. Bárki is volt ő, pár száz év után megajándékozta Ceur-t egy fegyverrel Skye védelmezéséért.
Egy fegyverrel, melyet eredeti tulajdonosához hasonlóan halandó szemnek sosem szabadott volna meglátnia.
- Mert megesküdtem rá... - kezdte szavalni, ahogy tenyere felett kaotikus örvényként cikáztak az éjsötét energiák.
Hangja eltorzult, s páncélja fájdalmas reccsenések halálsikolyai közt adta meg magát a három, pengeszerű szárnyak, amelyek kiváltak a férfi lapockáiból.
- MERT MEGESKÜDTEM RÁ! - ordított fel hirtelen, átengedve magát ritkán tapasztalt érzelemhullámainak.
Remélte, hogy Nashan nézi őt valahonnan.
Remélte, hogyha el is felejtette a félelmet, most újfent beletáplálhatja lényébe... Elvégre, ezt a fegyver neki tartogatta.
- Hogy megölöm a gonosz sárkányt... - páncélos talpai elrugaszkodtak a talajtól, ő pedig lebegni kezdett, alakjával eltakarva a Nap helyét. - És világunkra új hajnal virradhat...
Azzal megidézte... Ujjai közt alakot öltött a több embernyi hosszúságú, pengéjében kardokra emlékeztető lándzsa, amelynek rövidített markolata is akkora volt, akár a sárkányölő lába.
A fegyver éles, fekete pengerészén bonyolult, érthetetlen mintázatok és szimbólumok vetettek baljós zsarátnokot, míg az egyvonalú keresztvasból ezen világ számára ismeretlen anyagból szőtt szalagok futottak a férfi vállai mögé.
Pokol-sötét, kaotikus erőhullámok rohantak végig az elzárt világban, elpusztítva mindent, amelyet mohó lényük megérinthet... Ha maradtak is élők a környéken, mind eldobta volna létezését.
Az energiakitöréseknek nem állhatott ellen sem nemes kastély, akárcsak makacs, ódon hegységek, vagy az itt elpusztult teremtmények tetemei sem... Minden megvált anyagi valóságától.
Csak ekkor, amikor az "Ítélethozó" ráfogott apokaliptikus fegyverére, ekkor kezdett el szavalni Testamen is, nemes soraival éles kontraszthullámokat vetve a férfi lélektépő taktusaiba.
- Ó Szent Pillér, mely összekötöd a Földünket a Mennyekkel... - a lány hangja száz angyal kórusaként visszhangzott a sötétségben, s mennydörgésként vájt reményt a végtelen éjszakában. - Hadd ragyogjon be minket fényed a Világ Végéről...
Ceur felordított, ahogy lényét átszőtte a szent energia.
A fájdalom legtisztább, s legnemesebb formája volt ez, amikor egész létezését próbálta meg átszabni egy önmagával ellentétes erő.
A Hidra mérge, amely egy másik világ legnagyobb hősével végzett... Básmung, az Ősi Idők Hüllőkirályának mérge... És még legalább száz másik, halálos vegyület, ráoldva fegyverére, s annak árnyékára... Ám mindezt túlragyogta a fény, amely támadásának természetét volt hivatott megváltoztatni.
- Minden, amely volt, semmivé lesz, s visszatér teremtőihez... - sziszegte, miközben lándzsáját a két túlvilági kar irányába szegezte. - Ismerd meg isteneid könyörületét...
______________________________________________________________________________________________________
_____________________________________________________________________________________________________
- MERT TE VAGY A TIZENHARMADIK PILLÉR, TE VAGY A VIHAR HORGONYA! - ordította immáron Testamen is. - ÜSD ÁT, MENNYEK PILLÉRE!
_____________________________________________________________________________________________________
_____________________________________________________________________________________________________
S azzal a valóság felsikoltott...


Ezt követően már nem voltak emlékei.
Páran közeledtek az ajtaja felé... Ismerős lépések, ismerős ütem.
- Jó reggelt, Ceur! - tárta ki a bejáratot az arcával Karna, nyomában három másik fiatallal. - Örülök, hogy felkeltél.
Egyikük Kiril volt, a keleti fiú, akivel északon találkozott...
Az ezüstös hajú lány Okita, bár akkor nem egyenruháját hordta, hanem hétköznapias melegítőt, s nadrágot.
Valamint egy alacsony, maszkos lányka, akinek álarca csak pár, szőke hajtincset engedett a külvilág közszemléjére... Őt még sosem látta.
- Ó, majd elfelejtettem. Ő itt Delilah, Delilah von Abhorash. Amíg aludtál, egy szekta nyomában járva találtam rá, és mivel nem volt hová mennie, nos...
- Felajánlottad neki, hogy lakhat a kastélyban. - fejezte be a sulekk mondatát Ceur. - Tipikus... - terelte szemeit Okitára. - Az sokkal jobban meglep, hogy te is itt vagy. Mi történt, miután Testamen átalakította a mágiám?
- Nos... - kezdett bele bizonytalanul az akadémista. - Nem tudom biztosra... Olyan volt, mintha valami mítoszba csöppentem volna, valami legendás csatába, amikről mesekönyvekben írnak. A mágia, ami védett, kitartott, majd miután minden fény kialudt... - tartott kisebb szünetet. - A testedből alig maradt valami. Mármint, legalább a fele hiányzott... Utána a szőke lány még varázsolt valamit, majd azt mondta, hogy "Ennyit tehetek érted. Hogy túléled-e, vagy nem, az nekünk amúgy sem számít hosszútávon..." Ezt követően pedig elteleportált minket, én pedig nem sokkal rá összetalálkoztam Kirillel és Karnával.
- Hmmm... - töprengett el a sárkányölő. - Mennyi ideig aludtam?
- Ma volt a huszonkettedik reggel. - felelte Karna. - Egy pont után lehoztunk ide a kastélyból, mert Jeanne azt mondta, hogy valószínűleg hamarosan magadhoz térsz, nekünk pedig feladatunk lesz erre.
- Merre van az az "erre", Karna?
- Ó, igaz is. - bólintott a lángfarkas. - Akane Resort-ban vagyunk. Az ország legjobb üdülőhelye, és ideális pont a pihenésre. - mosolyogta büszkén. - Bár mint mondtam, Jeanne említett valamiféle feladatokat.
- Ő merre van most? - állt fel a férfi, ahogy megigazította önmagán a világos inget.
- Valahol a városban mászkál. Mondtam neki, hogy maradjon reggelire, de nem akarta megvárni, amíg végzünk.
- A legjobb az lesz, ha megkeresem. - sétált szobája kijáratához a sárkányölő. - Reggelizzetek nyugodtan. Később beszélünk.


Az újonnan alapult társaság tagjai pedig így is tettek...
A szálloda külön, nekik lefoglalt részlegében elhelyezkedtek étkezőasztaluk körül, ahogy Kiril gondosan pakolta fogásait közszemlére.
- Biztos, hogy jó ötlet volt elhallgatni előle, Karna-san? - kérdezte kissé gondterhelten Okita, miután ő is helyet foglalt.
- Nos, Jeanne azt mondta, így lesz a legjobb... Neki pedig általában jó ötletei szoktak lenni. - ült le a sulekk is, immáron emberi alakjában. - Azt hiszem ideje gyakorolnom az evőeszközökkel...
- Aligha hiszem, hogy a hercegnek problémája adódna egy hasonló eset elhallgatásából... - helyezkedett el Kiril is saját székén, természetesen utolsóként, miután már minden a helyén volt. - De azért érzek valamiféle bűntudatod... Delilah, kérlek, ne azzal kezd! - váltott hirtelen témát, miközben elhúzta az apró lányka tenyereiből az egyik desszertet. - És legalább asztalnál nem kellene ezeket hordanod...
A keleti alakváltó újfent felállt, majd a függönyöket elhúzva, egy fénylakrimát helyezett az étkező közepére, így határokat szabva a Nap sugarainak.
Ezt követően levette a szőke lány maszkját, s csuklyáját is hátra hajtotta... Ő persze mindezt hagyta, akár egy mozdulatlan kirakati baba.
- Most már ehetek... ? - kérdezett rá türelmetlenül.
- Igen. - felelte Kiril. - De ezzel kezdd. - szedett tányérjába egy adag tojást, bacont, és salátát.
Mindezen felül a minstrel-i fiú készített elő még párolt halat, rizst, joghurtokat, kenyeret, és pár könnyebb húsételt is, leginkább Karnának.
Ami a desszertet illette, két kisebb tortával, és pár adagnyi pudinggal tudott szolgálni, míg a csészékbe gyümölcsé, és fekete tea került.
Bár minderre nem lett volna ideje rövid reggelüket tekintve, s néhány fogást a szállodai étteremből vásárolt, az asztal tartalmának java így is az ő érdemeit szolgálta.
- Nos akkor, jó étvágyat. - hajtott fejet Okita, majd miután mindenki hasonlóképp tett, a társaság hozzá is látott fogásaihoz.


Természetesen nem volt nehéz megtalálnia a lányt.
Bár a város számára egy, az ismeretlenek szagától s hangjaitól túlzsúfolt kalitkának számított, hamar megtanult különbséget tenni a jelentéktelen, s fontos érzékmorzsák közt.
Végül a tengerpart közelében, egy jégkrémárus mellett lelt rá...
Szőke hajzuhataga ezúttal kibontva omlott vállaira, megszabadulva a szalagoktól, melyeket a rúnalovagok egyenruhájához viselt kiegészítésnek.
Kék kabátja helyett vékony felsőt viselt, hozzá illő szoknyával, s szandálokkal, melyek praktikus választásnak tűntek a homokos talajon.
Mióta nem látta őt?
Három hónapig volt kómában, miután Nightyngale beleműtötte a lakrimát, s lelke elszakadt a testétől.
Ezt követően északon bár még látta a faluban, a "Második" pont akkor ragadta magához... Ő pedig újabb hetekre zuhant álomtalan álomba.
- Ceur-sama... - pillantott rá a lány, miközben ő egyre közelebb sétált hozzá.
Kissé meglepettnek tűnt, ám hamarosan elmosolyodott.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt, Jeanne... - viszonozta Ceur is a köszöntést, bár ő megmaradt általános, színtelen hangneménél.
Úgy tűnt, hogy a lány maga sem tudta, miképp szeretne reagálni.
Először előrelépett, mint aki egy ugráshoz készül, majd visszahúzta lábait... Különös volt, de a sárkányölő megjegyzés nélkül hagyta.
- Karna azt mondta... - kezdett bele kissé bizonytalanul.
Mást is kellett volna mondania?
Rég láttalak? Örülök, hogy jól vagy...? Jó újra látni...?
- Megkért rá, hogy beszéljünk, Jeanne. - fejezte be végül. - És állítólag neked is vannak elintéznivalóid errefelé.
A rúnalovag elgondolkodott kissé, ám mit sem veszített vidám, ugyanakkor egyre felszínesebbnek tetsző mosolyából.
- Nem kellene hasonlók miatt aggódnod, Ceur-sama... - felelte lágy, kedves hangon. - Szükségtelen velem megbeszélned azokat a grandiózus titkokat, amiket Karnának is elmondtál. Ami pedig a feladataink illeti... Azokat nyugodtan rám bízhatod. - bár mosolygott, s próbált vidámnak tűnni, szemei ürességet, s szomorúságot árasztottak.
A férfi nem értette.
A Ceur nevű lény, aki sosem érthette meg a halandókat, információkból táplálkozott, amelyeket mindaddig tapasztalt... Ezen halmaz pedig teljesen szembement a lány akkori viselkedésével.
Talán az emberi énje miatt látta már másképp?
De nem, ez akkor sem lett volna magyarázat... Azt hitte Jeanne örülni fog, és lelkes lesz, amiért négyszemközt meg akarja vele osztani titkait.
Mégis olybá tűnt, hogy a rúnalovag elméjét más foglalkoztatja, s csak udvarias mondatokat szentel neki, miközben gondolataival csatázik.
- Bár, most van pár órám! Körülnézhetnénk a parton, a tenger igazán szép! - lelkesedett fel hirtelen a lány, mintha csak megpróbálná lerázni magáról korábbi, felettébb különös jelenetét. - Ezt pedig kóstold meg. Igazán édes, biztosan ízleni fog. - nyújtott át a sárkányölőnek egy pálcikás jégkrémet.
Ceur ekkor már kizárta az esélyét annak, hogy az előtte álldogáló Jeanne valamiféle alakváltó, vagy illuzionista imposztor.
Egyébként is nehéz volt átverni kifejlett érzékeit a hasonló trükkökkel, olyan személyek esetében pedig, akikkel már sokszor találkozott, ez többszörösen is igaz volt...
A lány, aki alig fél méterre mosolygott tőle, az igazi Jeanne Esprit volt... Még ha furcsán is viselkedett.
A sárkányölő végül bólintott, átvette az édességet, s a következő pár órát a rúnalovag társaságában töltötte el.


Immáron beesteledett-
A legtöbben lefekvéshez készülődtek, vagy már álomba is szenderültek.
Jeanne délután elbúcsúzott Ceur-tól, de még sötétedésre sem tért vissza az épületbe... Valaki mégis közeledett a férfi ajtajához.
Négy láb egyenetlen, sietős ritmusa...
Karna kisvártatva be is nyitott a helyiségbe, ám szokásával ellentétben nem köszönt azonnal, pusztán csak meglepetten nézett végig a sárkányölőn.
- Ceur...? Azt hittem pár órája elmentél. Gondoltam kiszellőztetek a szobádban, amíg odavagy... - magyarázta hitetlenül.
- Karna, pár órája érkeztem ide vissza. Azóta el sem hagytam a szobámat. Miért mentem volna el?
- Nos... Hmmm, fura. Pedig tényleg azt hittem, hogy téged látlak a páncélodban, és a maszkodban még sötétedés előtt. - idézte fel jelenetét a sulekk.
- Karna, utoljára azt a szettet akkor használtam, amikor Kassh'gar ellen harcoltam. A beültetés után magamhoz térve még csak nem is hallottam a hollétéről senkitől. - magyarázta a férfi egyhangúan. - Épp ezért mentem északra abban a világos vértezetben és sisakban. Bár idővel majd kovácsolok magamnak új páncélt, azt a maszkot nem hiszem, hogy képes lennék reprodukálni...
- Óh... - tűnődött el kissé a lángfarkas. - Ez különös. Pedig a műtéted után Jeanne összeszedte azokat a darabokat egy zsákba, majd többször is visszavitte őket pár kovácsmesterhez, azt mondta, hogy megjavíttatni. Azt hittem már visszaadta őket neked.
A férfi kissé eltűnődött ezeken a sorokon.
- Ha meg akarta volna javíttatni őket, ahhoz elég lett volna egyszer elvinnie egy hozzáértő szakemberhez. Az ilyesfajta munkák nem igényelnek többszöri újrakezdést... - merengett tovább. - Valószínűleg valami nagyobb átalakítást akart, ezért kellett többször visszahordania, mert csak késve jött rá, hogy a végeredmény, amit kapott, még mindig nem felelt meg számára.
- Nagyobb átalakítás...?
- Például... Ha ő akarná felvenni azt a páncélt, és maszkot... Hmm, nehézkes volna, de azt hiszem egy igazán hozzáértő kovácsmester a mágiájával képes lenne kivitelezni. Lényegében csökkentenie kellett volna az anyag sűrűségét, és méreteit, ezáltal a súlyát is, hogy kényelmesen tudjon benne mozogni... Persze, a páncél átfogó minősége mindeközben sokat csökkenne, de a kinézetét meg lehet őrizni a védelem és mágikus felerősítés feláldozásával.
- Akkor azt mondod, hogy...?
- Igen Karna, Jeanne volt a régi páncélomban és maszkomban. - sóhajtott a sárkányölő. - És most meséld el szépen, hogy mégis mik azok a bizonyos feladatok, amiket itt el kellene intéznetek...


Rezgő, ritmikus csengés.
A lány a füléhez emelte a combjához szíjazott lakrimát, majd hagyta, hogy megszólaljanak rajta.
- Látod az épületet, ugye? - kedves, magabiztos, már-már túlvilágian karizmatikus női hang.
- Igen. - pillantott végig Jeanne a hivatalosan lezárt, romos szállodán, amelynek környékén minden más épületet teljesen lebontottak, és mára csak rendezett helyük maradt meg a külvilágnak.
- Helyes. Kezdj bele nyugodtan... Segíteni fogok neked. - s azzal a vonal megszakadt.
A rúnalovag visszafűzte helyére lakrimáját, majd arcának vonalába tolta a maszkot, amelyen így csak sárgás szempárja tárulkozott az éjszaka sötétjének.
Magabiztosan, elszántságát összeszedve sétált be az épületbe, ahol elrejtőzött... Az az orvgyilkos céh, amelyet Ceur-sama hónapokkal korábban bérelt fel arra, hogy megöljék őt.

Filler-szál

Takarítás? Pfft...

Jeanne elmerengve sétált a kastély folyosóin.
Nehéz helyzetbe került, egy olyan feladattal, amelyet normális esetben sosem fogadott volna el.
Ugyanakkor nem akárkitől kapta ezt a bizonyos feladatot, ráadásul pénz is járt érte.
Tennie kellett hát valamit...
- Ó, Kiril! - a keleti fiút meglátva rögvest ötlete támadt. - Fodrásznál voltál?
- Jó reggelt, Jeanne-senpai. - biccentett mosolyogva az alakváltó. - Hát, igazából csak a végét igazíttattam meg, na meg a-
- Látom zárvas volt. - vágott közbe gúnyos vigyorral a lány. - Na mindegy, figyelj. Volna egy apró feladat a mai napra, pont neked való. Ki kellene pucolni a kastély alagsorát, elméletileg úgy néz már ki, mint egy elhagyatott pöcegödör.
A fiú csak kifejezéstelen arccal nézett vissza a rúnalovagra.
- Sajnálom senpai, de a hercegtől már más feladatot kaptam mára. Én, Okita, Kuorosa, és még páran elvisszük Delilah-t pár helyre, hogy jobban megismerje a külvilágot. Mivel egy kastélyban bezárva nőtt fel, sokszor nagyon furán viselkedik, és elméletileg jót tehetnek neki az efféle túrák.
- Azzal a többiek nélküled is megbirkóznak. Ezt a feladatot Ceur-sama adta. Csak fontosabb, nem?
- Delilah kísérgetése is a herceg kérése. Ráadásul ezt többek közt velem is személyesen közölte. Sajnálom, de nem segíthetek. - hajtott fejet Kiril, mielőtt továbbsétált volna.
- Remélem mind megpusztultok a hülye kirándulásotokon. - motyogta idegesen Jeanne.
Milyen lehetőségei maradtak?
Kitakarítja ő maga az alagsort? Pfff, ugyan...
A "Mental Out" még a rendelkezésére állt.
Ugyanakkor, hiába voltak a kastélyban, akiket bábokként mozgathatott, mire végeznek a takarítással Jeanne mágikus ereje teljesen lenullázódott volna.
Ekkor pedig beötlött neki... Hát persze.
A Mágikus Rúna-Akadémia.
Mosolyogva lehunyta szemeit, s a következő pillanatban már a tágas épület egy folyosóján találta magát.
Pár diák meglepődött hirtelen érkezésén, ám egyenruháját és rangjelzéseit látva hamar megváltak aggályaiktól.
A rúnalovagnak még az is szerencséjét gyarapította, miszerint a múltban már segítségét kérték párszor instruktorként, és különböző, általa ismert gyakorlati témák előadójaként.
Mindennek hála magabiztos kisugárzással mozoghatott az Akadémián, elégedett mosolyával nézelődve lehetséges áldozatai közt.
Persze, körültekintően kellett választania... Naiv, rászedhető diákokra volt szüksége, ám mégsem túl hülyékre, hisz akkor elszúrták volna a feladatát.
Dereka mögött összekulcsolt karokkal, mosolyogva sétált a folyosókon, kiváltképp végignézve azokon, akik esetleg keresték a tekintetét.
Végül eljutott az ebédlőig, ahol rálelt két ismerős diákjára... A lány ikerpáros viszonylag aktív volt, amikor a hírszerzési mágiákról tartott előadást, és még a kérdéseik sem tükröztek a kelleténél nagyobb degenerációt.
Bár a neveikre nem emlékezett, ez nála természetes volt... Azoknak a mágusoknak sem tudta a nevét, akiket elméletileg ismernie kellett volna ránézésre.
Miképp ment akkor át bizonyos vizsgákon?
Csalással, természetesen.
Persze, dolgozatírások közben az osztálytermeket mindig védték megannyi, kihasználható mágia-ággal szemben, ugyanakkor ki írhatna védelmi-képletet olyan varázslatok ellenében, amelyeknek még csak a létezéséről sem tud?
Jeanne mentális trükkjein eltelve, büszke mosollyal fogott rá az ikerpár vállaira.
- Jeanne-senpai, micsoda kellemes meglepetés! - nézett vissza rá meglepetten a rövidebb hajú akadémista.
- Áh, micsoda szerencse. Pont ilyen rátermett diákokat keresek a következő gyakorlatomhoz. Végre szembefutok olyanokkal, akik képesek lesznek megbirkózni a kihívással. – bólogatott mosolyogva a rúnalovag. - Készen álltok pár könnyen letudható gyakorlati órára? - húzta el előttük a mézes madzagot.
Rászedésének a terve már rég kirajzolódott fejében.
Nem hibázhatott... Ha meg mégis... Nos, nem először kellett volna már mások emlékeit átírnia...
- Néhány nap múlva indulunk az Akadémiáról, de addig állunk rendelkezésedre. - lelkesedett fel ugyanaz a lány.
- Remek, pont ilyesmi lelkesedésre számítottam a.... – adott hangot gondolatainak a szőkeség, amikor is rájött, hogy saját magát üldözte egy sarokba. Miért volt ilyen rossz a név-memóriája? - Tőletek. - vágta ki magát gyorsan vigyorogva. - A Tanács egy távolabbi kirendeltségén lenne pár feladatunk. Könnyű meló, és mint mondtam, elég sok gyakorlati órát szerezhettek vele. Kaptok majd róla aláírt bejegyzéseket tőlem lepecsételve, meg minden.
- Végre kihagyhatunk pár fiorei külpolitika órát! – a rövid-hajú továbbra is lelkes volt, ám társa kissé bizonytalanabbnak tűnt.
Ó igen, ő készült hírszerzőnek.
Az alapvető gyanakvás mindennel szemben már-már egyfajta elvárás.
- Pontosan mit is kellene csinálnunk?
- Semmi különös. Borzasztóan egyszerű feladatokról van szó. – legyintett magabiztosan a rúnalovag. - Mint mondtam, a Tanács egy kirendeltségére szólna a gyakorlat, pontosabban egy hegyi erődítménybe. Az ottani alagsori-rendszer már rég látott szorgos kezeket, rendszerezni kellene pár papírt, adminisztrálni, és hasonlóak. - szépítette kissé a részleteket Jeanne.
Elvégre az, hogy ki kellett pucolni egy koszfészket elég rosszul hangzott volna, nemde?
- Esetleg vannak ott hírszerzési jelentések? - a hosszabb-hajú érdeklődése is lángra kapott.
Jöhetett hát a további színezés.
- Ó, van ott mindenféle. - Jeanne kapott is az alkalmon, s ujajival még inkább rászorított a testvérpár vállaira. -  Miért nem nézzük meg máris?
Mosolya közben életre keltette mágiáját, s a következő pillanatban mindhárman már a Griffek kastélyának alagsorában találták magukat.
Ez a távolsági teleportáció kissé kockázatosnak hatott, hisz rosszul vette volna ki magát, ha bármely céhtag a helyszínen tartózkodik, ám a rúnalovag vállalta ezt a kockázatot.
Ő aztán nem fog takarítani!
- Ez egy koszfészek. - jelentette ki egykedvűen a rövid-hajú, miután végignézett a pince rendszeren.
Hát igen.
A helyiségeket gyakorta használják, ám ide még a cselédek is csak kényszerből jártak le.
A gyakorlótér, a műhelyek többsége, a raktárak... Fél éves kosz mardosott szinte mindent, az általános rendetlenségről nem is beszélve.
- Szóval szerinted is ráférne egy takarítás, mielőtt rátérünk az adminisztrációra? Milyen éles szemeid vannak. – játszotta el őszinte meglepettségét és csodálatát a rúnalovag, miközben a pincerendszer feljáratához indult.
Nagy lendülettel bevágta a faajtót, kilincsre zárta, rátekert pár pajzs-lakrimával felerősített láncot, s mindezt végül egy sor rúnával koronázta meg, amely a következőt mondta ki: "Ha nem vagy a Tanács embere, estig nem léphetsz át az ajtón."
Mindez távol tartja majd a kotnyeles cselédeket, a kutyákat, meg úgy általánosan az összes idiótát... Mindaddig persze, amíg ő megcsináltatja másokkal a feladatát.
Utána majd lehet álmélkodni rajta, és dicsérni a végeredményt, na meg leginkább őt.
- A helyi kirendeltségen kevesen dolgoznak ugyan, de nem szeretném, ha bárki illetéktelen megzavarná a gyakorlatot. – magyarázta az akadémistáknak, nehogy gyanúsnak hasson biztonsági intézkedése.
- Miért van ennyi cselédruha a kirendeltségen? – hosszúhaj értetlenül nézett végig az egyik ruhatárolón, ahol Nighyngale tarthatta a tartalék cselédruha-készletét.
Még ilyenkor is csak a gondjait szaporítják...
- Ki tudja? Ilyen távoli szolgálatban a civilizációtól különös fétisek alakulhatnak ki a bajtársak közt. – vont vállat Jeanne, terelve a témát.
- Ceur-sama pedig a kirendeltség vezetője? - a másik ikerpár pedig rálelt a démoni alakváltó-nő újabb hülyeségére.
Egy papírkartonból tucatjaival ömlöttek ki a "Ceur-sama merchandise" különböző darabkái, amelyeket országszerte kívánt terjeszteni Nigtyngale a jövőben.
Pólók, bögrék, párnák... Rengeteg termék korai típusa pihent az alagsorban.
A rúnalovag biztos volt benne, hogy ez az egész csak és kizárólag az ő bosszantásáért született.
Ám ebben a helyzetben el kellett engednie frusztráltságát.
- Valószínűleg csak itt is vannak fanjai. Ezt a cuccot egész Fioréban terjesztik. Bár fene tudja, ki is az a Ceur-sama. – söpörte félre mosolyogva ezt a felvetést is.
- Akkor kezdjünk hozzá. - hosszúhaj elfogadta sorsát, s ruhaujját felgyűrve már neki is állt volna a kosz jelentette kihívásoknak. - Mágiát használhatunk a takarításhoz?
- Amit csak szeretnétek. - biccentett a rúnalovag magától értetődően. Felőle bármit használhattak, ami segített a céljaiban. - A gyakorlótérnél a homokra ne nagyon menjetek, annak már mindegy. A laboroknál figyeljetek, fene se tudja, mit csinál az a sok lötty, ha kiöntitek. A műhelyeknél is csak óvatosan, csúnya nyomokat hagy a forróság. – adta le a takarítás részleteit, nehogy aztán bármiféle hiba az ő hátán csattanjon. - Én közben értesítem a kirendeltség parancsnokát, hogy megkezdjük az alagsor karbantartását. Hamarosan visszatérek. – válaszra sem várva intett egyet, majd kivágta magát a továbbiak alól.
Pár másodperc múlva már a kastély felső szintjein fújta ki magát.
Remek, minden könnyen ment, ahogy azt remélte.
Már csak alá kellett írnia pár igazolást a lányoknak, lazítania, amíg végeznek, és bezsebeli a fizetségét Ceur-samától, na meg a dicséretét.
- Helló, Jeanne! - a lány kissé összerezzent nevének hallatán.
Óvatosan megfordulva Karnával nézett szembe, akinek szájából egy seprűnyél, valamint egy lapát lógott ki.
- Ceur mondtha, hogy feladatoth adott nekedh. Szükségedh van segítségre? Már készülthem.
- Nagyon figyelmes tőled, Karna. - mosolyodott el őszintén a lány. - Köszönöm, de megleszek. A helyzet az, hogy már majdnem kész is vagyok, szóval gondoltam veszek egy pihentető fürdőt a nagy hajrá előtt. Innen már tényleg megoldom.
- Óh... Jobban haladsz, mint vártam. - sétált a folyosóra szinte a semmiből Ceur-sama. - Estére kész is leszel?
- Hát persze, persze! - a rúnalovag vigyora egyre zavartabbá vált, ám próbálta tartani magát. - Még pár óra, és végzek is! Majd szólok! Csak egy kis pihit kérek! - sietett tovább az egyik közeli fürdőbe.
Következő pár órája pedig nem is telt mással, mint levendulaolajos, kényeztető pihenésével.
Az iratokat persze gyors kitöltötte a lányoknak, hisz annyiért azért megdolgoztak, ám magától sem sajnálhatta a pihenést.
Ez az egész igazából Ceur-sama hibája volt. Nem is értette miért kellett neki hasonlókkal foglalkoznia?
A legtöbb céhtaggal ellentétben neki más elfoglaltságai is voltak az életben, elvégre hírszerzői munkáját mindig jól végezte, na meg a Griffek szervezetét is fontos információkhoz juttatta.
Biztos valamelyik nagyfejű vette rá Ceur-samát, hogy ilyesmit a nyakába sózzon.
Na majd nézhet az összes, amikor lecsukatja őket. Persze lefedve a saját közbenjárását...
Hasonlókon mosolyogva teltek az órái, míg végül álmosan visszaöltözött egyenruhájába, s újfent meglátogatta a diákokat.
Az alagsorba leteleportálva enyhe meglepettséggel tapasztalta, miszerint az ikrek immáron egy-egy cselédruhába bebújva szorgoskodtak.
- Úgy gondoltuk, nem koszoljuk be az Akadémia ruháit. Remélem, nem gond. Természetesen kimossuk a végén. - hadarta el neki hosszúhaj, mielőtt Jeanne bármit is mondhatott volna a jelenetre.
- Óh... Értem. – felelte közönyösen Jeanne... inkább rájuk hagyta. - Én közben elintéztem pár unalmas háttérmunkát. Megvannak a papírjaitok mára. – nyújtotta át iratait a testvéreknek.
- Köszönjük, Senpai. Beváltjuk az utolsó napokon, mielőtt el kéne mennünk Iceclawhoz a kiküldetésre. - vette el sajátját hálásan rövidhaj.
Mindez különös témát vetett fel.
Idáig jutott volna az Akadémia? Elsőéveseket küldenek ki ilyen mértékű terepmunkára?
- Ó, a létszámhiány... De hogy már első éveseket is kiküldjenek ilyesmi megbízásokra. - adott hangot gondolatainak a szőkeség.
- Azt mondták, hogy ne aggódjunk, csak néhány hónapot vesz igénybe. Aztán persze kérdés, hogy hogyan tovább… - válaszolta halkan hosszúhaj.
- Harmadévesek vagyunk, csak egy elsős órán találkoztál velünk, senpai. - fűzte hozzá testvére.
Így valamivel már elfogadhatóbbnak hatott a helyzet.
Ám mégis... Vajon most is figyeltél, Elie? Látod milyen nagy felfordulást hagytatok magatok után...?
Jeanne-t jeges vízként rázta fel mélabús gondolataiból a kimért, egyenletes léptekhez társuló hang, amely az egyik műhely felől érkezett.
Valamelyik céhtag mégis lent maradt volna...? Nem, azt már rég kiszúrhatták korábban, de...
- Üdv, uram. Elnézést, nem vettük észre idáig. Sayuri és Shiragiku Minago állnak rendelkezésére. - az ikerpár is hasonló meglepettséggel reagált az érkezőre, ám szinte azonnal vigyáz-állásba helyezkedtek.
Ceur-sama?
Árnyékként lekúszott volna a falak közt? Ez... elég nagy bajt jelentett.
- Áh, ezredes! – tisztelgett gyorsan Jeanne is, mielőtt a sárkányölő megszólalhatott volna. - Nem kellett volna megszakítania a pihenőnapját miattunk. Mint mondtam korábban is, minden gond nélkül halad. Az alagsor teljesen tiszta, a papírmunka pedig letudva! - ennél többet nem mondhatott.
Csak remélte, hogy a férfi szokásához híven szófukar marad...
- Mióta vagytok itt? - kérdezte az ikerpárt.
- Hm.... - nézett hosszúhaj az egyik faliórára. - Délben érkeztünk, most este fél hét van. Hat és fél órája, ezredes!
- Értem... Ti is tudtok teleportálni?
- Csak én. Sayuri a büntetés-végrehajtókhoz jelentkezett.
- Az is elég. Köszönjük a segítséget mára. Térjetek vissza nyugodtan oda, ahonnan jöttetek. – Jeanne szíve kihagyott pár ütemet, ahogy Ceur-sama egy borítékot adott át az akadémistáknak.
Az az ő fizetsége volt! És ami még rosszabb... A sárkányölő mindaddig nem ismerte Fiore pénzemének valódi értékét.
Ez persze Jeanne közbenjárásának volt betudható, hisz így jóval több költőpénzhez juthatott akadémiai évei alatt... Ám mégis... Ez abban a pillanatban katasztrófát sejtetett.
A helyzet ugyanakkor túl kényes volt.
Az álcája egyik része lehullott, legalább a másik irányba még tartania kellett maszkját. Nem szólalhatott meg... Csak nézhette, ahogy áruló diákjai elveszik az ő pénzét...
- Köszönjük, ezredes! - válaszolta rövidhaj, s kisvártatva el is tűntek testvérével együtt.
Kínos csend telepedett a helyiségre.
- Nos... - szólalt meg pár perc után a sárkányölő. - Legalább az alagsor tiszta.
A rúnalovag csak bólintott.
- De azért azt az ajtóbarikádot majd szedd le, Jeanne.
- Ühhmm, Ceur-sama...?
- Igen?
- El kell áruljak valamit. - kezdett bele idegesen. - Az infláció, amely évek óta sújtja ezt az országot. Nos, pár hete véget ért... Sajnálom, hogy nem szóltam korábban. Azt hiszem kissé több pénzt fizettél ki a kelleténél. - ez még mindig jobban hatott, mintha felfedte volna több éves hazugságát.
- Oh...

Abszolút Démon Front: Minstrel

Prológus - II.

- Szóval ezt értetted az alatt, hogy "elintézendő dolgok"? Ezen ügyködik jelenleg is Jeanne? - kérdezett vissza Ceur, miután a lángfarkas a kifejtésének végére ért.
- Igen... - idegeskedett kissé a sulekk, saját szavain elgondolkodva. - Nos, talán tényleg butaság volt... De általában olyan jó tervei vannak. Azt hittem ezúttal is tudja, hogy mit csinál...
- Az orvgyilkos céh, amit még én béreltem fel... Ez nem egy olyasfajta probléma, amivel nektek kellett volna foglalkoznotok. Azzal pedig, hogy besétál az egyik rejtekhelyükre az én páncélomban, gyakorlatilag csak megöleti magát. - összegezte helyzetüket a sárkányölő érzelemmentes hangján. - De ez nem igazán vall rá. Szeret tervezgetni, de azt követően inkább a háttérben marad, mintsem ilyen közvetlen lépésekhez folyamodjon, ami ráadásul ennyi szemtől-szembeni harccal járna. Talán valami más is van a háttérben. De bárhogy is... - tartott egy apró szünetet a férfi. - Ez a ti hülyeségetek, Karna. Az északi helyzettel ellentétben nem fogok érte kezességet vállalni. Ha segíteni akarsz Jeanne-nak, rajtad áll. Felőlem viheted az újakat is, de tudd, hogy fizetett gyilkosokkal álltok szemben. Az esély, hogy mind meghaltok, teljesen reális.
- Értem, amit mondasz, Ceur. Azt is megértem, hogy Jeanne felelőtlen volt, és ezzel veszélybe sodorja magát, de szerintem a te kedvedért teszi. Valószínűleg utánajárt pár információnak, és amikor rájött, hogy egy egész céhet felbéreltél a saját megölésedre, úgy érezte tennie kell valamit, kiváltképp, mivel kómában voltál. Azok után, amiket északon mondtál, azt hittem készségesebb leszel az irányunkba... - magyarázta kissé elszomorodva a sulekk.
- Az az volt, ez pedig ez. Nem fogok utánatok takarítani, Karna. Mint mondtam, rajtatok áll, mihez kezdtek. - vont vállat a sárkányölő. - De Okitát még küld be hozzám, vele is beszélni akarok. Utána felőlem bevonhatod a további akcióidba, ha arra adod a fejed.
A lángfarkas elgondolkodva bólintott, majd kisétált a szobából.
Pár perc elteltével az ajtót immáron az ezüstös hajú, alváshoz kényelmes ruhákba öltözött lány tárta ki, majd helyet is foglalt magának egy szabad széken.
- Ceur-san...? - kezdett bele bizonytalanul.
- Az északi csatéval kapcsolatban... Amikor a burok belsejében voltatok, a "Második" uralta térben. Pontosan mi történt, mielőtt én megérkeztem volna? Hogy sikerült annyira letisztítanotok a terepet, hogy nekem és Testamen-nek már csak a végső csapást kelljen bevinnünk a túlvilági látogatónknak?
- Ó, hogy erről lenne szó... - gondolkodott el kissé Okita. - Nos, a faluban találkoztunk ugye először, ahol te még Sieghart-ként mutatkoztál be nekünk. Azt követően Aria, Kyrie, és én átléptük a határt Bosco-ba, majd besétáltunk a fekete burokba. Odabent minden kaotikus volt, tele ellenfelekkel, és érthetetlen jelenségekkel. De egy idő után kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, akik bemerészkedtek... - idézte fel emlékeit a lány. - Aria céhtársai is ott voltak, egy idő után pedig Testamen is megérkezett. Az ő tanácsainak hála a többiek rengeteg groteszk lényt megöltek, de a fő fenyegetés nem múlt el. A behatoló tovább tépte a világunkat, Testamen egy ponton pedig mindenkit elteleportált onnan... Mindenkit, kivéve engem.
- És ekkor futottam be én. Hála annak a szőke sárkányszolgának legalább a "Második Ítélethozó" fenyegetését visszavertük egy jó időre. A te életidődben valószínűleg már nem kell aggódniuk miatta ezen világ lakóinak.
- Őszintén szólva, még mindig nagyon zavaros ez az egész. - ismerte be az akadémista. - Egy sima gyakorlatra indultunk északra, majd olyasfajta csatákat láttam, amikről nem is hittem volna, hogy bárhol is léteznének. Ráadásul, a mágiám azóta sem vagyok képes használni...
- Ez különös. Az "Ítélethozó" átkai már rég megtörtek ezen a térsíkon. A képességeidnek is vissza kellett volna térniük. - fejtette ki Ceur enyhe meglepettséggel.
- Sajnos nem így lett. - nézett tenyereire Okita. - Érzem, hogy kering még bennem a mágikus energia, de azt nem tudom kihasználni. Az időmágiám már csak egy halvány emlék a fejemben.
- Hmmm... Különös, hogy csak a te átkod bizonyul maradandónak. Ugyanakkor, ez ellen már nem tudsz mit tenni. Idővel talán visszaszerzed az eredetit, vagy kitanulsz új mágiákat. Most azonban más dolgod van, Karna hamarosan megpróbál majd rábeszélni egy öngyilkos merényletre. Ha a jó oldalára akarsz kerülni, vele tartasz, és némi szerencsével túléled. Ha az eszedre hallgatsz, visszautasítod, és lefekszel te is aludni. - a sárkányölő azzal elterült ágyán, majd hátat fordítva a lánynak jelezte, hogy részéről vége a beszélgetésnek.
Okita még várt egy rövid ideig, majd elhagyta a helyiséget.


Jeanne léptei gyenge visszhangot vertek a végtelennek tetsző folyosó falai közt.
Úgy érezte, mintha már hosszú percek óta koptatta volna lábaival ugyanazt a padlót, mégis alig haladt bármit is előre.
Talán valamiféle térmágia torzította volna érzékeit az épület belsejével kapcsolatban? Végül is, egy orvgyilkos céhtől nem volna meglepő hasonló védelmi
gát.
Páncélja halk, fémes nyikorgással jelezte egyhangú haladását, ám végül elérte az első kanyart.
A folyosó következő felénél két őrszemet pillantott meg fémmaszkja takarásából.
Átlagos, gyenge mágikus kisugárzással bíró férfiaknak tűntek, akikre céhük nem bízna fontosabb feladatokat.
A szőke lány előrelépett párat, majd illúzióival teljes némaságba, s láthatatlanságba szőtte magát a járőrök elől.
Egyszerűen csak mögéjük sétált, majd viszonylag alacsony testalkatának hála ugyan felfelé kellett nyúlnia, ám azt már fémkarmaival tette... A fegyverek súlyán, s anyagsűrűségén is könnyítettek ugyan, azok halálos szerepe mégis megmaradt.
Ugyanakkor, ahogy a rúnalovag készült bevinni a gyilkos döféseket, karjai szinte önkénytelenül megálltak a levegőben... Röhejesen könnyű lett volna megölnie a két férfit, akik mit sem sejtve álldogáltak posztjaikon, akár a gyanútlan rágcsálók, mielőtt a lesből lesújt rájuk egy ragadozó.
Mégis, Jeanne még sosem ölt embert korábban... Elképzelte, ahogy a vér, és a nyaki csigolyák ráfröccsennek kézfejeire. Egyáltalán lett volna elég fizikai ereje hasonló mozdulatok érdemi kivitelezéséhez?
Hirtelen hányingere támadt.
Hagyta ötletét, s visszahúzta a fémkarmokat.
Ujjait hozzáérintette külön-külön a férfiak tarkójához, majd azok drótjaikat vesztett babákként dőltek a padlóra.
Telepatikus behatolásaival legalább fél napra kiütötte őket. Igen, ez jóval tisztább megoldás volt, és jobban is illet hozzá, álca ide vagy oda.
Továbbhaladt, lépteivel a könnyed, hangtalan árnyékot imitálva, akár a páncél eredeti tulajdonosa.
Ismét csak többet kellett gyalogolnia, mint azt a távolság sejtette volna, ám végül egy kétszárnyas, önmagától szétnyíló ajtó elé érkezett.
Különös volt az elhagyatott épületben egy ilyesfajta díszes kiegészítő látványa, ám a rúnalovagot már ez sem lepte meg.
Pusztán csak továbbhaladt, három hasonló átjárón keresztüllépve.
Végül, a negyedik üresen hagyott, fával kipadlózott szoba közepén megpillantott valakit.
Egy személyt, akit bár ismert korábbról, ha soha nem látta volna újra, számára az is túl korainak számított volna.
A lány csak mosolyogva ült helyén, majd lassan felpillantott rá.
Nem sokat változott... Még Jeanne-nál is alacsonyabbnak számított, játékbabákhoz illő külleméhez szőke hajviseletet, s tengerkék szemeket párosítva.
- Ó, nem tán a sárkányölő barátunk? - nézett végig rajta a mágus. - Persze, ő mintha ennél több fejjel magasabb lett volna. Na meg az se rémlik, hogy a maszkja mögül szőke tincsek lobogtak volna a föld felé.
- Mit keresel itt, Freia? - kérdezett rá a rúnalovag, fémmaszkjától enyhén eltorzult hangon. - Tudtommal ez egy orvgyilkos céh központja. Már nem azzal a vesztes, RAID nevű szervezettel lógsz?
Korábban ők, és Ceur-sama több konfliktusba is keveredtek az alvilági társulattal, amelynek folyamán a sárkányölő több tagjukat is megölte.
Bár érdekeltségeik és megbízásaik gyakran a férfi ellen sodorták őket, veszteségeiket figyelembe véve végül feladták szándékaikat, és békén hagyták őket.
Jeanne mégsem értette különösebben, miért pont itt találkozik a RAID egy túlélőjével, majdhogy két év után.
- Ó de, velük lógok. Nektek hála csak hárman maradtunk, de szereztünk pár új tagot. - állt két lábra a lány. - Hogy mit keresek itt, egy másik alvilági szervezet rejtekhelyén? Nos, ezt már nem áll szándékomban elárulni neked. Gondolom nem rám számítottál errefelé, de ha már így alakult, szívesen törlesztenék pár régi adósságot.
S azzal Freia ujjainak végén apró, lilás varázspecsétek varrták fényeiket a félhomályba.

Freia:

Spoiler:

- Azt hiszem megérkeztünk. - jelentette ki Karna, végignézve az elhagyatottnak tetsző épület külsején.
A több emeletes szálloda régen nagy népszerűségnek örvendhetett, ám mostanra csak betört ablakok, s elkopott falak siratták az elmúlt idők pompáját.
Ami viszont különösebb volt, hogy az üdülő körül már minden más házat, és épületet lebontottak, pusztán az az egy romos halom őrizte még viszonylagos egységét.
Így, a város peremterületén, talán senkit sem zavart... és már-már túl ideális rejtekhelynek is tűnt.
- Jeanne megadta nekem az orvgyilkosok helyi tanyájának leírását, ha valami baj történne. De még mindig nem tudom, hogy utána kellene-e mennünk... - sóhajtotta el magát a sulekk.
- Ha már idáig eljöttünk, kár lenne visszafordulnunk. - vont vállat Okita, megigazítva hátán katanáját.
- Csapatként nem árt egységet gyakorolnunk. Még akkor is, ha Jeanne-senpai igencsak... különösen fogja fel a csapattagsága lényegét. - tette hozzá Kiril, ahogy végignézett az egykori szálló ütött-kopott főbejáratán.
- Álmos vagyok... - ásította el magát Delilah, így, maszkja nélkül jól láthatóan.
A napfénnyel ellentétben a hold sápadt ragyogása nem ártott bőrének, így akkor csak vöröses köpenyét hordta, megszokott fehér álarca nélkül.
- Végezzünk gyorsan, és menjünk aludni. - dörzsölte meg szemeit.
A sulekk őt inkább el se hozta volna, hisz egy kislányt végképp nem akart veszélybe sodorni. Ugyanakkor, amint Delilah megtudta, hogy mire készülnek, onnantól tántoríthatatlannak bizonyult, s nem engedett hajlamából, hogy a többiekkel tart... Na meg nem marad egyedül, mert az unalmas.
Ceur nem számított, mert ő is unalmas.
De ha már itt tartott... Mi van, ha a sárkányölőnek igaza lesz, és csak a vesztükbe vezeti a társait?
Talán Jeanne-ra kellene hagynia az egészet. Ő szinte mindig tudta, hogy mit csinál.
Talán csak hátráltatnák a lány terveit, ha utána mennének, és eredményeik ellentétessé válnak majd céljaikkal.
Mégis, a fiatalok, akik alig pár hete csatlakoztak hozzájuk, szinte kérdés nélkül követték őt.
Kiril és Okita pedig különösen elszántnak tűntek... Bizonyítani vágyás?
Meglehet.
Mindenesetre, Karna nem akart bizonytalannak látszani előttük, azzal csak megbecsteleníteni az ő elhatározottságuk, amit egy ilyen veszélyes helyzettel szembenézve mutattak.
Elvégre, Ceur-nak igaza volt.
Képzett, körözött gyilkosok fészkébe készültek besétálni.
- Rendben hát... - lépett előre Karna emberi alakjában, ahogy rászorított lándzsájára. - Bármire is készül Jeanne, nem akarom, hogy egyedül maradjon egy ilyesfajta helyzetben. Segítsünk neki, majd hozzuk ki onnan.
Kiril és Okita bólintottak, míg Delilah csak vállat vont.
Egyszerre sétáltak át a főbejáraton.
Ahogy a lángfarkas a fal másik oldalára ért, egy hosszú, oda nem illő folyosó végén találta magát. Immáron egyedül...


Jeanne tíz robbanólakrimát dobott fel a levegőbe.
A következő pillanatban az összes kristálytöredék Freia körül termett, mind különböző szögben és magasságban.
A lány szemei elkerekedtek, ám még időben reagált.
Teste peremén védelmi pecsétek tompították a robbanásokat, őt magát pedig egy újabb varázskör dobta pár méterrel hátrébb, védve ezzel a detonáció utóhatásaitól.
- Látom tanultál pár új trükköt. - vigyorodott el gúnyosan a RAID mágusa.
- Ugyan, még semmit se láttál. - jelentette ki közömbösen a rúnalovag. - A helyzet az, hogy rég túlnőttem rajtad, és nincs sok időm veled szórakozni.
Freia ijedten pillantott fel, ahogy szőke hajkoronája vonalában világoskék, mágikus írásjelek gyűltek körbe, majd szétrepedtek, akár egy papírdoboz tenné.
A varázscsomag tartalmából pedig felszabaduló hullámként tört elő az a jégsugár, amely féltucatnyi méteres távolságban befagyasztott mindent, beleértve a pecsétmágust is.
- Ez meg...? - kérdezte meglepetten Freia, végtagjait megmozdítani képtelen.
- Archívum mágia. Más mágiákat is lehet vele tárolni többet között. - legyintette meg pár szőke hajtincsét a rúnalovag. - Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy örültem az újbóli találkozásnak. Mindenesetre ideje ezt befejeznünk.
Jeanne fel is készült a következő mozdulatára, ám ezúttal az ő szemei kerekedtek el.
Tizenkét kártyalap fogta közre alakját, és fogalma sem volt, honnan kerülhettek  a közelébe...


Freia elmosolyodott.
Ellenfele elbízta magát, de nem is számított volna másra tőle.
Igaz, hogy végtagjai fogságba estek, ám közben Jeanne is belesétált a csapdájába.
Ahogy a tizenkét különböző elemi kártyalap közrefogta a rúnalovagot, ő is kiszabadította magát.
Bár karjait képtelen volt mozgatni, annyi erő maradt ujjaiban, hogy egy-egy pecséttel áttörje a jégbörtön fogságát.
A fagyos elem ezernyi szilánkként robbant darabjaira körülötte, miközben ellenfelét elnyelte támadásának megannyi színe.
- Vége van. - csapta tenyerét a padlóra, s a már egyébként is sérült Jeanne talpai alatt, valamint a feje feletti mennyezeten egy.egy pecsétet teremtett.
A lilás körök egy fényoszlopot hívtak életre, amely energiakitörése végleg kiütötte a rúnalovagot.
Freia önelégülten sétált a szőke lány eszméletlen, és súlyosan sérült teste mellé.
- Nos, ennyit arról, hogy nem pazarlod rám az idődet.
A RAID mágusa meglepetten pislogott.
A következő pillanatban ugyanott állt, ahonnan elindult.
Jeanne pedig még talpon volt.
Mégis mi...?


- A legrosszabb része a szép álmoknak, hogy a végén mindig fel kell ébrednünk belőlük. - suttogta a rúnalovag, ahogy már Freia mögött állt.
Az illúziója megtört, de nem számított.
Ujjaival megérintette ellenfele tarkóját, aki eszméletlenül hullott a porba.
Órákon át aludni fog...
Jeanne nem igazán értette, mit keresett a RAID alvilági szervezete egy orvgyilkos céh rejtekhelyén.
Ugyanakkor, a küldetése megmaradt.
Maszkját megigazította az arcán, majd továbbhaladt, az egyetlen úton, amely nyitva állt számára - egyenesen előre.


- Ah, újabb nehéz napon vagyunk túl, Jeanne. - sétált ki Elie mosolyogva a zuhanyzóból, vörös haján csuklyaként viselve törölközőjét. - De megérte! Újabb vizsgákon vagyunk túl.
- Mintha nem lenne előttünk még vagy száz, mire befejezzük ezt az egészet. Egyáltalán, miért kell ennyi mindenről tanulnunk? Politika még hagyján, de a céhek tagjai is... Két-három év múlva a felük meghal, én meg elfelejtem a másik felét. - fordult meg ágyán a fiatal szőkeség.
- Nos, amíg a vizsgán legalább tudod, nem lesz baj. Csak egy akadály, amit le kell küzdenünk. - vont vállat a vörös akadémista. - Ezért készülünk rúnalovagnak, nemde? Ott is hasonló nehézségekbe ütközhetünk majd. De te hírszerző leszel, én pedig letartóztató. Tökéletesen kiegészítjük majd egymást, és nem lesz baj. - tett hozzá egy mosolyt Elia.
- Ah... Mindig lenyűgöz a lelkesedésed. - ásította el magát Jeanne. - Miért akarsz ennyire rúnalovag lennie, Elie? Nekem kissé kényszer is, ha szem előtt akarom tartani a nővérem helyzetét. De neked volt választásod, nemde?
- Egyértelmű, Jeanne. - ült le saját ágyára a másik lány. - Így tehetem jobb helyé ezt az országot. A családomnak, és mindenki számára, akit szeretek. Természetesen neked is. - szélesedett ki mosolya. - Na meg, a lovagok állománya tele van helyes fiúkkal. Ha találsz valakit, aki tetszik, szólj nyugodtan. Majd segítek neked.
A kacsintásra Jeanne csak magára húzta takaróját.
Mit is kezdene barátnője lelkesedése nélkül...


Néha a mai napig tenyerén érezte Elie érintését. Ő, Zane, Friedrich-sama, és a többiek... Mindig, amikor meglátogatja őket a temetőben, mintha elsétálnának mellette.
Árnyakként, kik vállára helyezik tenyereiket.
Pedig újfent csak cserben hagyja a társait.
Ha Elie maradt volna életben helyette, minden másképp lenne.
Ő magabiztos volna a döntéseiben. Nem tépné magát azért, amit tenni készül. Vagy eleve jobb megoldást talált volna mindenre.
De Jeanne közel sem volt tökéletes. Tudta jól.
Elie sosem árulná el a barátait.


Kiril meglepetten nézett körül.
Rajta kívül senki nem volt a végeláthatatlannak tetsző járaton, hiába lépett be társaival együtt az épületbe.
Egyedül maradt, és Jeanne-senpai hiányában még csak telepatikus kapcsolatot se tudott létesíteni a többiekkel. Tudta, hogy a lány is a közelben van, ám mivel nem értesülhetett érkezésükről, aligha kereste volna őket hálózatán.
Az alakváltó megfordult... A kijáratnak nyomát sem látta a háta mögött.
Nem volt hát mit tennie.
Elindult előre.


Okita örült, hogy végre elérhette a kétszárnyú faajtót, amely hosszú perceken át megközelíthetetlen akadályként töltötte ki vízióját.
Mintha csak egy helyben sétált volna, haladása puszta illúzióként gyötörte elméjét.
Ugyanakkor, végül sikerült kitárnia a kopár, berendezések nélkül hagyott helyiség bejáratát.
- Hmm... Azt hiszem ez a szerencsenapom. - mosolygott rá guggolóüléséből egy kirívó öltözködésű, lilás-hajú férfi, kardján maga mellett fektetve.
A lánynak felszaladt egyik szemöldöke.
Megint egy perverz?
Miért lett ilyen szörnyű a szerencséje, mióta elindult arra az északi gyakorlatra?
Elsóhajtotta magát, miközben egy nyugodt mozdulattal ráhelyezte tenyerét katanájának markolatára.
- Egy barátomat keresem ezen a helyen. Szőke, nagyjából velem egymagas, fiatal lány. Láttad esetleg errefelé?
- Nem. Ma még te vagy az első szépség, aki szembejött velem. - állt fel helyéről mosolyogva a férfi. - És attól tartok, nem is segíthetek a keresésedben. Tudod, mióta elfoglaltuk ezt a helyet, a főnök eléggé morcos a biztonsággal kapcsolatban. Egy idegent sem engedhetek át ezen a szobán... Legyen az bármilyen vonzó is.
- Elfoglaltátok?
- Hadd mutatkozzam be. - hajtott fejet színpadiasan az idegen. - A neven Violet. Bár nem vagyok idevalósi, egy RAID nevű szervezet kötelékébe álltam, mióta elértem délről ezt az országot. Tudod, elég jól fizet... És igen, elfoglaltuk. Valamiféle pénzelt gyilkosokból álló szervezet tanyázott itt, de kifüstöltük őket. A főnök elméletileg vár valakit errefelé, és kellett neki a hely.
- Nos, amennyiben ez igaz... Aligha vagyunk ellenségek. - szedte össze gondolatait Okita. - Viszont nem egyedül jöttem ide, és szeretném megtalálni a társaimat. Engedj át kérlek, nem fogok ártani senkinek és semminek ezen a helyen.
Violet csak elsóhajtotta magát, majd újfent elmosolyodott.
- Sajnálom, de tényleg nem tehetem. A főnök elég szigorú a szabályaival, én pedig egy viszonylag új tag vagyok csak. - vonta meg vállát. - Tudod, az egész épületet az egyik emberünk térmágiája védi. Egyedül sose jutnál ki innen, de abban segíthetek. Át nem engedhetlek, de ha távozni szeretnél, azt sértetlenül megteheted.
- Úgy tűnik, nem juthatunk közös megállapodásra. - húzta elő pengéjét az akadémista.
- Tényleg nem szívesen teszem mindezt. A hozzád hasonló gyönyörű lányokat inkább védelmeznem kellene az olyasfajta alakoktól, akiket innen is kifüstöltünk. De hát, a parancs az parancs. Ne utálj meg nagyon, kérlek. - s azzal Violet is előkészítette saját fegyverét.

Violet:

Spoiler:

- Szóval egyik társamat sem láttad erre? - tette fel újra kérdését a keleti alakváltó.
- Te vagy az első idegen, akit napok óta látok. - felelte mosolyogva a nemesi kisugárzással bíró nő. - Hová valósí vagy egyébként? Nem tűnsz helybélinek.
- Minstrel. - válaszolta kissé eltöprengve a fiú.
- Az elég messze van. Mi szél hozott szerény országunkba? Gondolom elhagyatott szállók nálatok is akadnak bőven.
- Sajnos több is, mint amennyit szeretnék...  - mérte fel újra környezetét Kiril.
Nagyjából húsz méter átmérőjű terem, mellőzve bárminemű berendezést.
Jól manőverezhetett egy ilyesfajta helyiségben, ám fedezékkel semmi sem kínálhatott volna számára.
- Netán harcolni szeretnél? - szakította meg mosolyogva a felkötött hajú nő.
- Nem feltétlenül. Ha válaszolok a kérdéseidre, akkor átengedsz?
- Nem, sajnos nem tehetem. - rázta meg fejét jókedélyűen az idegen. - Nem engedhetek át senkit, csak a társaimat. Ugyanakkor, felesleges volna összecsapnunk. Elárulhatom, hogy nem lennél képes legyőzni. Talán nem látszik, de elég erős vagyok. Még a vezetőnknek sem lenne könnyű dolga ellenem.
- Hmmm... - a fiú rámarkolt lándzsája szárára. -  Sajnos, ha nem engedsz át, mindenképp meg kell próbálnom.
- Ez kár. - sóhajtott lemondóan a nő, majd arca elé emelte legyezőjét. - Szívesen beszélgettem volna veled. A királyi kastélyt is pont azért hagytam el, hogy minél többféle embert megismerhessek. De talán ha kieresszük a gőzt, te is megnyugszol kissé.

Kiril ellenfele:

Spoiler:

Minden egyes alkalommal, amikor a férfi meglendítette a kardját, olybá tűnt, mintha a fegyver pengéje megsokszorozódna.
Valamiféle különös, követhetetlen technikát használt, amely fegyverét teljesen kiszámíthatatlanná tette.
Úgy mozgott, akár egy kecses, fürge ragadozó.
- Ideje lenne feladnod, drága hölgy. - mosolyodott el Violet.
Okita már több sebből vérzett, ám egyértelműnek tűnt, hogy ellenfele nem akarja komolyabban bántani őt.
Minden egyes őt ért vágás felületinek hatott, és inkább csak elrettentésként szolgáltak, mintsem bénító hatású támadásként.
Az akadémista kifújta magát, s újfent előrelendült.
Pengéjét maga elé szegezte, tartólábával ellépett, az adrenalin felgyorsította mozgását és reflexeit.
Violet meglendítette kardját, majd annak pengéje ismét csak fantomképeket hagyott vonalának nyomán.
A férfi egy pillanattal később már Okita mögött állt, kin robbanásokként szaladt végig a vágások sorozata.


- Kyrie, ébredj. - dörzsölte meg barátnője vállát Okita. - Az órának már vége. Ugyanakkor, ha ennyire nem érdekel, vagy ennyire fáradt vagy, inkább be se gyere legközelebb. Ez így csak puszta tiszteletlenség a tanárral szemben.
- Uáááááh... - ásította el magát a kék-hajú lány. - Ez a te hibád, Okita. Túl sokat kell a tanításon kívül gyakorolnom ahhoz, hogy lépést tartsak veled. Nekem sem maradhat mindenre erőm.
Az ezüstös-hajú akadémista csak halványan elmosolyodott a kijelentésre.
- De komolyan. Elmélet, jegyek, gyakorlat. Sose veszítesz senkivel szemben, legyen szó bármiről. Miért kellett egy ilyesfajta éltanulóval összebarátkoznom? - nyafogott tovább Kyrie. - Túl nagy rajtam a nyomás így.


Sose veszített semmivel szemben.
Milyen távolinak is tűnik mindez.
Mintha csak egy másik életben történt volna vele.
Veszített északon, az elítélt ellen, és ezúttal is vesztésre állt... Elgyötört volt, lelki sérülései sokkal jobban fájtak felületi vágásainál.
Mégsem adhatta fel.
Többet várt magától, és mások is többet vártak tőle.
Elkeseredettem pördült hátra, pengéjében életre hívva a beültetett lakrima erejét.
Feketés fények futottak végig az edzett fémszálakon, ahogy Violet testét kérlelhetetlen gravitációs erők szögezték a padlóhoz.
Okita előreszökkent, készen állva, hogy bevigye a győztes találatot tehetetlen ellenfelének.
- Nem hagysz más választást... - jelentette ki érzelemmentesen az idegen.
A lány körül elsötétült a világ.
Még mindig futott, ám egész látképe feketébe csapott át.
Pusztán az őt érő vágások tucatjai hatottak vörösnek az elsötétült valóságban.
És ezek a vágások minden eddiginél mélyebben robbantak testén, mintha csak sokszoroznák egymás pusztítóerejét...
Katanája végül elérte Violet torkát.
Ám addigra ő maga már nem volt eszméleténél.


- Nem fogom kigúnyolni a döntésed Kiril, ahogy az elhatározottságod sem. Bár tudod, hogy ostobaságnak tartom, amit csinálsz.
Rosier krémszín tincsei szinte teljesen eggyéolvadtak a lemenő Nap narancsával, ahogy a lány kivehetetlen tekintetével a nyugati óceánt fürkészte.
- Nem értelek. - sóhajtotta el magát a fiú. - A "Szürkét" legyőztük, nem? Nagyban az is közrejátszott, hogy Hakushuu herceg elcsalta őt és a légióit a mi földjeinkről. Talán morálisan megkérdőjelezhető volt, amit tett, ám az eredmények magukért beszélnek: egy démonistennel kevesebb. Van értelme olyasmi miatt haragot tartanod, ami már teljesen a múlté?  
- Hakushuu-val együtt nőttem fel, Kiril. Mindenkinél jobban megbíztam benne. Könyörögtem neki, hogy ne tegye azt, amire készült... Mi is megbirkóztunk volna a helyzettel, akárcsak a múltban is tettük. Nem kellett volna egy másik országban ártatlanok százezreinek meghalnia a mi háborúnk miatt.  
- Mert az miben jobb, amikor a mi embereink halnak napról napra? Ebben a pillanatban is, a keleti falon kívül, a Démon Fronton túl... Védtelen falusiak tucatjait, netán százait hurcolhatnak el... - halkult el a fiú.
- Pont úgy beszélsz, akárcsak ő. - fintorodott el Kiril nővére. - Mint mondtam, a döntés a tiéd. Ha megszerezted a "Lótuszgárda" kitűzőjét, onnantól rád van bízva az életed. Ám talán pont ezért, legközelebb már ellenfelekként fogunk találkozni.
- Nem szeretnék harcolni ellened... - sütötte le tekintetét a fiú. - Különben is, ha betartod az ígéreted, hogy megölöd a herceget, akkor megfosztanak a rangodtól, és kivégeznek.
- Felkészültem a következményekre. - mosolyodott el Rosier. - Mindez ugyanakkor nem változtat azon, hogy a jövőben talán te leszel a legnagyobb gát, amely közém, és az ígéretem közé áll. Épp ezért készen kell majd állnod arra, hogy megvédd magad.
A lány lefűzött egy apró táskát az oldaláról, amelynek mélyén egy szövetbe tekert, démoni eredetű szív dobogott.
Kiril szemei elkerekedtek.
- Serenity-nek hívták. A "Szürke" egyik legerősebb szolgálója volt. Egyelőre nem tudnád használni, de azért tárold el az alakját. Ha elég erős leszel hozzá, nagy hasznodra válhat,
- Neked nincs rá szükséged? - kérdezett vissza meglepetten a fehér-hajú alakváltó.
- Nekem ott van a "Szürke", és a korábbi démonjaim. Neked még egy sincs. Ne utasítsd vissza az utolsó ajándékom számodra.
Kiril bólintott, majd a szív után nyúlt, amely nővére tenyerében dobogott.

Ám Serenity alakját képtelen volt felvenni.
Annyi idő elteltével is, az egykori démonúrnő akarata túl erősnek bizonyult számára. Nem tudta ráerőltetni a saját igényeit, és vágyát a nagyobb erőre...
Pedig aktuális ellenfelével szemben minden korábbinál szüksége lett volna rá.
- Francba! - sziszegett Kiril, majd előredöfött lándzsájával. -  Kan!
A fegyver fémhegye körül keleti írásjelek vésték magukat a térbe, majd egy egyenes fekete vonal a nő irányába döfött, akár egy kitárt penge.
- Hmmm... - a nemes csak elmosolyodott, majd legyezőjének suhintásával félresöpörte a támadást.
Ezt követően szélpengék tucatjai zilálták keresztül az alakváltó testét, valamint a mögötte elterülő falrészt.
Egyszerűen túl nagy volt a kettejük közti erőkülönbség.
Így, démoni átváltozás nélkül kilátástalannak tűnt a győzelem... Mégsem adhatta fel... Ennyivel nem.
Zilálva felállt, majd felkészült az újabb támadásra - amikor is szembetalálta magát egy hatalmas gömbként örvénylő, fülsüketítő szélörvénnyel.
A jelenség kisvártatva összezsugorodott, majd amikor elérte egy apróbb gyümölcs méreteit, tucatnyi ágyúdörrenés hangjával szétrobbant.
A termet szélpengék ezrei pusztították végig.
Hiába volt meg az elhatározottsága, győzni akarása, és a hite... Ellenfele egyszerűen túl erősnek bizonyult... S a keleti fiú teste rongybabaként csapódott a mennyezetnek, immáron eszméletétől megfosztva.


- Öhm, szóval... Akkor most elindulok az ajtó felé. Csak továbbhaladok, egyenesen előre. Rendben? - a szőke férfi ezúttal sem felelt Karna kérdésére.
Csak állt helyén, hosszúszárú kabátjában pihentetve karjait.
Hiába próbált vele beszélni a lángfarkas hosszú percek óta, s hiába kérdezte bármiről is, az idegen némasága nem ingott meg.
A sulekk mély levegőt vett, kifújta magát, majd elindult a terem kijárata felé.
A férfi még ekkor sem mozdult az ajtó elől, hiába értek Karna mancsai egyre közelebb hozzá... Tíz lépés... majd öt... végül csak egy méter választotta el kettejük.
A lángfarkas egyre kellemetlenebbül érezte magát. Nem akarta félretessékelni az idegent, ám barátai miatt is aggódott.
- Ha ennél közelebb lépsz, ellenségnek foglak tekinteni. - szólalt meg végre a kabátos.
Hangja hűvös és közönyös volt, ám mellőzte a fenyegető élt... mintha csak köszönt volna.
- Áh, örülök, hogy végre beszélhetünk. A nevem Karna! - hajtotta meg fejét a négylábú. - A barátaimat keresem. Elméletileg orvgyilkosok tanyáznak itt, bár te nem tűnsz igazán annak. Átengednél, kérlek?
- Ötödjére ismétled el mindezt. - érkezett az érdektelen felelet. - Nem engedhetlek át. Ha közelebb jössz, azt fenyegetésnek fogom venni.
- Pedig nem szeretnék harcolni veled. Nem tudunk megegyezni? - a szőke idegen újfent csendbe burkolódzott.
Karna elsóhajtotta magát.
Talán volt rá megoldás... Visszalépdelt a terem közepére, majd lábszárain kigyújtotta azúrkék lángjait.
Izmait megfeszítette, s kilőtte magát, akár egy puskagolyót.
Egyszerűen csak áttöri az ajtót, bármiféle harc nélkül, majd továbbrohan... Ám a következő pillanatban erőtlenül csattant hatalmas teste a kijáratnak.
A lángjai kihunytak...
- Huh? - állt négy lábra értetlenül.
- Most már fenyegetéssé váltál. - a szőke férfi felszabadított, jobb kézfején egy baljós, lilás tetoválás nézett vissza a lángfarkasra, sötét energiák örvényétől körbefonva.

Karna ellenfele:

Spoiler:

Különös álom volt ez.
Mégis, így kezdődött minden.
Több ezer évvel korábban, egy sárkány, és egy személytelen árny barátságával.
Az árnyék, kit céllal, ám érzelmek nélkül teremtettek. Ki nem tudott semmit a halandók világáról, pusztán saját szigetét, és annak akarattól megfosztott lakóit, lelkeit ismerte.
És a sárkány.
A csillagok végtelenje közt teremtett lény, ki mindent ismert, és majdnem mindent látott már, amelyet a végtelenség kínálhat számára.
Mégis, őszinte kíváncsisággal figyelte a különös, túlvilági létezés formáit, és az örök sötétségbe, ismeretlenbe vesző távolt.
Emberi alakjában csak mosolygott a homályos sziklaszirten ülve, ezüstfényű hajkoronájával ritka zsarátnokkal kínálva az árnyvilágot.
- Jó reggelt Ceur'caelestos, Dún Scaith Őrzője. - köszöntötte őt szokásos mondatával Nashan.
Ő volt az egyetlen lény, aki saját akarattal bírt ezen a különös szigeten.
Minden más lélek, aki oda került, az Őrző szolgálójává vált.
- Sejtem ma is új lelkek érkeznek hozzád. Mondd csak, gondolkoztál már azóta arról, amiről tegnap beszéltünk? Szerinted mi volna szükséges ahhoz, hogy valakiben megszülessen ezen világ legelső érzelme?
Az árnyék nem értette a kérdést.
Neki pusztán kötelességei voltak.
Felelni egyébként sem lett volna képes. Talán pont ezért is sétált fel a sárkányhoz nap nap után, aki teljes szabadsággal beszélt hozzá, valamint kérdezett tőle, újra és újra.
- Hmmm... Akkor még gondolkozz rajta. - állt fel mosolyogva Nashan, kivárva hosszú, csendben töltött perceit. - Menj hát kötelességedre, Ceur'caelestos, Dún Scaith Őrzője. Én ma tovább megyek az ismeretlen határokon. Rengeteg felfedezni-való akad a szigeteden, különösen akkor, ha túllépem az óceánon túl rejtőző ködfátyolt.
S ez így telt minden nap.
A sárkány, aki mindent tudott, újra és újra kérdezett, mintha minden ismeretlen volna számára.
És az árnyék, aki semmit sem tudott, ám hallgatott, mintha semmi sem szolgálhatott volna ismeretlennel számára.
Az ő valószerűtlen barátságukkal kezdődött minden, több ezer évvel korábban...

Ceur újfent elindult a sziklaszirtre.
Az álma valamiért újrakezdődött.
Ám ezúttal már nem árnyékként indult el útjára.
Látta tenyereit, karját, s lábait maga előtt... A herceg hús-vér testében állt ott, az egykori árnyvilágban.
És ahogy elindult.... Hullák szegélyezték minden lépését.
A cselédek a céhből... Nightyngale... Azok, akik a szigeten segítettek neki... A hercegnő, és apró társa.
Rosier, Hisui, Yuu, és a bátyja is... Karna hatalmas testén Deilah apró alakja, vérének bordója még a köpenyének vörösét is bemocskolva... Okita, és Kiril, szemétként ráhányva a holttestek undorító halmára.
És Jeanne, arccal lefelé, szőke hajával elfedve a halál torz munkáját...
Ceur felnézett a sziklaszirtre.
Nashan pedig csak ült, emberi alakjában mosolyogva előre nézve, mintha a háta mögötti világ nem is létezne már...

A férfi nehéz lélegzetvételek közt ült fel ágyán.
Nem értette miért látott hasonló álmot.
Mióta álmodott egyáltalán?
Késztetés fogta el, és kaparni kezdte alkarjait... Több ezer év után Nashan megkapta válaszát.
Ez kellett ahhoz, hogy valakiben, akit az árnyvilágon teremtettek, érzelmek szülessenek... Egy emberi lélek.
Feldobta magát az ágyneműről, majd idegesen öltözködni kezdett.
Az északon használt fehér páncélja is használhatatlanná vált, így megelégedett egy ujjatlan felsővel.
Tudta jól, rajta kívül már senki sincs az épületben.
A szagok alapján órák óta elindulhattak... Amikor ő közönyösen lefeküdt aludni.
Felfűzött még egy tartalékkardot a hátára, majd társai után eredt.


Karna kezdte kiismerni ellenfele képességeit.
A szőke férfi kedve szerint irányította a karja körül áramló, lila energiákat, amelynek mennyiségét, és szilárdságát is befolyásolhatta.
Pengék, ostor, kötél, ezernyi lövedék... Az utóbbi negyed órában rengeteg támadást tapasztalt már tőle.
Ami azonban még problémásabbnak bizonyult, hogy a mágus kézfején éktelenkedő szimbólum képes volt elnyelni mindent, amelyet a sulekk kreált.
Már többféle lángot is használt, ám az a baljós jel felfalta őket, akár egy végtelenül mély örvény.
- Nem sokáig leszek képes visszatartani... - szorított rá csukóljára az idegen mágus.
Karna kifújta magát.
A következő pillanatban egész teste lángba borult.
Az azúrkék tűz felcsapott, és saját méretein is jócskán túlnőtt. Körbeölelték őt, akár egy régi ismerőst, egy rég elfeledett gyermeket... Egy tojást, amelyet elválasztottak szüleitől...
A lángok kirobbantak, haragjukkal kékre festve az egész termett.
A sulekk ezt a pillanatot választotta arra, hogy ugorjon.
Még ekkor sem akart harcolni a férfival.
Nem tűnt rossz embernek... Nem állt szándékában legyőzni őt.
Csak ki akart törni onnan, hogy megtalálhassa Jeanne-t.
A tűz takarásában talán megtehette... Amíg a mágus védi magát, ő...
A lángok egyik pillanatról a másikra kialudtak.
Süvítő orkán, majd tépő hangzavar...
- A határaimig feszítettél... - sóhajtott a férfi.
Karna érezte, ahogy egy tüske csapódik a hátának.
Lilás, képlékeny anyag, amely az ő testén indult kaotikus növésnek... Hogy aztán kirobbanthassa a belé rejtett energiákat...


Delilah percek óta figyelte a mozdulatlan, szőke férfit.
Ő nem szólalt meg, s az idegennek sem állt szándékában hasonlót tennie.
A helyiség üres volt, ám a lány jól kivehette egy korábbi összecsapás nyomait... A falak, a padló és a mennyezet is robbanásoktól, és égésnyomoktól sötétlett.
Még egyszer felpillantott maszkján keresztül, majd elindult az egyetlen kijárat felé, amelyet látott.
- Ha közelebb lépsz, fenyegetésnek foglak tekinteni. - jelentette ki egyhangúan az idegen, amikor a lányka másfél lépés távolságra ért tőle.
Delilah csak egy pillanatra állt meg.
Megvonta vállait, majd továbbsétált, egyenesen a széthúzható, kétszárnyas ajtó irányába, amely immáron karnyújtásnyira volt tőle.
A férfi elugrott helyéről... Vagyis, megpróbálta.
Ám lábait már fagyos jéglemezek ölelték körbe.
- Fáradtnak tűnsz. - pillantott fel Delilah az idegen megviselt arcára. - Pihenj nyugodtan. - gyengéden hozzáért a mágus kabátjához, amelyet pillanatok alatt felfalt a rideg elem.


Freia óta Jeanne nem találkozott komolyabb ellenállással.
Pár alakot el kellett altatnia, ám ők csak pár pillanatokat raboltak el idejéből.
Az, hogy megtalálja a helyes irányt, már jóval nagyobb kihívást jelentett számára.
Az se segített különösebben, hogy a lakrima, amelyen további hívást várt, néma maradt.
Talán azért, mert a feladata is megváltozott? Az orvgyilkos céhet eltávolították a rejtekhelyről, ez már biztos volt.
Mindennek ellenére, el akarta érni a központi helyiséget.
Ha eredeti feladatát nem is hajthatja végre, valamivel szolgálnia kellett segítője számára.
Továbbhaladt hát előre, mígnem a folyosója végén egy lassan közeledő, vörös foltra lett figyelmes.
- Delilah? - húzta félre meglepetten fémmaszkját. - Mit keresel itt?
- Karna-sama és a többiek idejöttek. Nem akartam a szálláson maradni. - emelte vállai mellé karjait a kislány. - Itt legalább oda mehetek, ahová akarok. Apa sosem engedett ki a kastélyból.
Jeanne elsóhajtotta magát.
- Ez így akkor sincs rendjén. Megbeszéltem a többiekkel, hogy ezt hagyják csak rám. Persze tudhattam volna, hogy Karna nem marad nyugton, de akkor is... - gondolkodott el kissé a rúnalovag. - Ráadásul, ők miért nincsenek veled? Nem együtt jöttetek ide?
- De igen. Bejöttünk együtt, utána már egyedül kellett továbbmennem. - tárta szét karjait Delilah.
Jeanne felkapta a fejét.
Karját megemelte, s a következő pillanatban szélpengék sorozata karcolta végig magát láthatatlan erőfalán.
- Ó. Meglepően jó. - mosolygott rá egy újonnan besétáló nő, legyezőjének takarásából.
- Hmm... Miképp jutottak el idáig? - lépett ki mellőle egy újabb idegen, hasonlóan kirívó öltözködéssel.
- Úgy tűnik, páran elbuktak... Freia még érthető. De Sez? Ejnye... - rázta meg fejét továbbra is jókedvűen a kékes-hajú nő. - Pedig ő egy kétlábú bestia.
- Eléggé meggyűlt a baja a négylábú bestiával, ahogy hallottam. - tette hozzá a férfi.
Négylábú bestia... Karna?
A többieket mind elfogták?
Megpróbálta feléleszteni hálózatát... Nem ment.
Pusztán Delilah és Ceur-sama voltak elérhetőek.
- Bárhogy is, ideje lenne neked is feladnod, kislány. Így is túl messzire jutottatok. - nézett Jeanne-ra a legyezős nőszemély.
- Miért tennénk? - vigyorgott kihívóan a rúnalovag. - Kettő a kettő ellen. Nem hinném, hogy olyan esélytelen a helyzetünk.
- Most már az lesz... - mély, női fenyegetés keveredett a szópárbajba, majd zöldes energianyalábok marták végig a mennyezetet.
Jeanne remélte, soha többé nem kell hallania ezt hangot... Megérkezett a korábbi RAID egyes számozású tagja.


Ceur biztos volt benne, hogy jó helyen jár.
Még mindig érezte társainak szagát az ajtón, ám különös érzés fogta el, ahogy tenyerét a kilincsre helyezte.
A bejárat túloldalán természetellenes irányokba áramlott a levegő... Mágia műve?
Valószínűleg csapdába sétált.
Mégsem akadt más választása.
A sárkányölő kinyitotta az ajtót, így végignézve egy díszesen berendezett, s megannyi ismerős arccal teli szobában...


- Azt hiszem megérkeztünk. - mosolyodott el a nő, lépteit megállítva a jéglemezek felületén.
Közvetlenül előttük egy befagyott hegységrendszerbe vájt apró, vágásszerű bejárat ásítozott.
Több száz kilométeres körzetben nyoma sem volt az életnek, mindent a kietlen fagy, és könyörtelen ridegség vont egyhangú uralma alá.
Mindezt csak tetőzte, hogy a járatot, amelyre ráleltek, különböző illúziók fedték az avatatlan szemek elől... Ténylegesen egy olyan helye volt ez a világnak, amelyre még azok is nehezen lelhettek rá, akik pontosan tudták, hogy merre keressék.
- Követsz, vagy megvársz kint, Arch, Démon és Angyalok gyermeke? - sétált tovább a nő.
- Azt hiszem inkább várok. Nem hinném, hogy engem beengednek a Végtelen Könyvtárba. Eléggé megválogatják a vendégeiket. - gyújtott rá dohányára az ősz férfi.
- Ahogy gondolod. De lehet eltart majd egy darabig...
- Tudok várni.
- Akkor indulok. - azzal a nőszemély belépett az alagútba.
Odabent két lehetőség várta.
A hívatlanok egy kietlen, több száz mérföldön át terjengő hegységrendszer belsejében találták magukat, amelyben akár életük végéig is bolyonghattak volna.
Ám az, aki abban a pillanatban lépte át a valóság és képzelet határát, végeláthatatlanul hosszú könyvespolcok labirintusa, és felismerhetetlen, lebegő objektumok közt találta magát.
A látogató elé kisvártatva egy fehér rongyokba bugyolált, apró, manószerű lény repült székén, kíváncsian felmérve vendégét.
- Rég találkoztunk, Híres, a Végtelen Könyvtár Felülvigyázója. - köszöntötte őt az érkezett.
- Ó! Csak te tudsz ilyen furcsamód köszönteni, Nashan. - igazította meg szemüvegét a lebegő lény. - Bizony, rég volt már. Mondd csak, mi járatban vagy? Látogatásaidnak mindig oka van. Az Ikrek általában örülnek a végkifejletnek a fizetségeid miatt, ám én kevésbé. Amikor egy világon sikerrel jár a küldetésed, onnan az elkövetkezendő évszázadokban jóval kevesebb érdekesség jut el hozzánk információ formájában.
- Igen, okkal érkeztem. És igen, nálam van a szokásos fizetség is. - az emberi alakban tetszelgő sárkány tenyere felett egy apró, ám elképzelhetetlen energiáktól túlzsúfolt fénygömb öltött anyagi formát.
- Hmmm... Igencsak magabiztos lehetsz, ha feláldozol egy ajándékod a hét közül. Ennyire előrehaladott már minden? - kérdezte Híres, nem rejtve enyhe aggodalmát.
- Igen, minden remekül alakul. Ez a világ is tele van érdekességekkel, ám leginkább azok hátráltatnak, akik a korábbi világokból eredtek a nyomomba. Néhányan sosem képesek feladni. - tartott apró szünetet Nashan. - Persze, szeretek biztosra menni.
- Értem. Nos, én pont most kaptam egy tizenhétezer-hatszázöt oldalas jelentést az egyik ügynökömtől. Be kell rögzítenünk az adatok közé. Az Ikrek majd segítenek neked a szokásos szimulációkkal.
- Merre találom őket?
- Valahol hátrébb beszélgetnek... Azt hiszem. - repült tovább székén Híres.
Nashan csak mosolyogva bólintott, majd sétálni kezdett a látterén túl nyújtózkodó könyvespolcok közt.
Végül is, nem sietett különösebben...
Körülbelül fél nappal később lelt rá az embergyermekekre emlékeztető, repkedő Ikrekre.
Mindketten hosszú kabátot viseltek, amely túlnőve testüket palástként lógott meztelen lábaik alá.
- Ó, egy régi látogató. - repült mellé a kékes-hajú lányka, Biblica. - Mondd csak Nashan, szerinted milyen színű lesz, ha összekeverek egy kék, és egy rózsaszín, képlékeny élőlényt?
- Lica, azt hittem te mindenre tudod a választ. És ez egyébként is az én kérdésem. - repült a látóhatárba a testvérpár másik fele, Bibleo.
- Mindenre tudom a választ, Leo. Csak meg akarok bizonyosodni erről. - felelte közönyösen Lica.
- Ó, értem! Csodás vagy, nővérem! - bólogatott hasonló hangszínű feleletével a rózsaszín-hajú lány.
- Sajnos nem tudom. Még sose próbáltam. - vont vállat mosolyogva a sárkány. - De van számotokra valamim. - mutatta meg nekik is ugyanazt az ajándékot, amelyet Híres már láthatott.
- Ó, egy újabb csillag! - kerekedtek el Leo szemei. - Mi legyen, nővérem? Rengeteg kísérletünk van még velünk. Vajon mekkora nyomás alatt roppan fekete lyukká? Vagy ha kiszabadítjuk, milyen körzetben szabja át a vonzástereket?
- Hmmm, ezek jó kérdések, Leo. - bólogatott a másik ikerpár. - De mindehhez előbb szükségünk van az ajándékra. - nézett a látogatóra. - A szokásosat szeretnéd? Amiért körülbelül száz évente meglátogatsz minket?
- Semmi többet. - bólintott Nashan.
- Értem. Felkészítjük az adatokat és a megfelelő képletet. Nem telik sokba, addig el is indulhatsz... Csak előre. - biztatta őt Lica.
A sárkány bólintott, majd tovább is haladt emberi lábain.
Tényleg csak pár percbe telt... A végtelen polcok, a különös kristályok, a megannyi ismeretlen jelzéstől ragyogó gömbök... Mind eltűntek, s helyüket átvette egy hóvihar, amely oly sűrű, s eleven volt, hogy akár a világ végét is jelképezhette volna.
Nashan ugyanakkor csak sétált előre vékony lábain, mintha mindez természetes volna... Mígnem elérte az elsőt.
Saját holttestét, jégbe fagyva.
Emberi alakban találta magát, meglepett arckifejezéssel köszöntve a halált... Nyugodt léptekkel közelebb haladt, majd megérintette fagyos képmását.
Két perc elteltével elengedte a rideg felületet, majd továbbhaladt.
Újra, és újra meglelte önmaga holttestét, ám azok mindig más információkkal szolgáltak számára lehetséges bukásáról, és haláláról.
Néha még sárkány formájában is rátalált magára, amely még számára is meglepően hatott... Mintha csak egy tigrissel közölték volna, hogy a házimacskák legyűrték.
Nem számított.
Végigsétált valamennyi lehetséges jövőképen, megjegyezve esetleges hibáit, és nem látott buktatóit.
- Értem... - engedte el az utolsó jégsírt is Nashan. - Hát ezért mentetted pont őt meg két évvel korábban, Dún Scaith Őrzője. - nézett önmaga elé meglepő bosszússággal. - Ez felettébb előrelátó volt tőled. És felettébb bosszantó... Kár, hogy előttem már ez sem titok többé. - tette hozzá suttogva.


A sárkányölő meglepetten nézett körbe, ahogy tenyerét a derekán keresztbefűzött katanára helyezte.
Körülbelül féltucatnyian ültek egy hosszú asztalnál... Ceryl, a RAID nullás számozású tagja, és vezetője pedig egyike volt az ismerős arcoknak.
Ó volt az a jég-sárkányölő, akivel az első komoly harcát vívta Fiore földjein. S nem csak az északi háborúban, de később, Crocus éjszakai utcáin is többször összecsapott az azúrkék-hajú nővel... Egyszer sem könnyítette meg a férfi dolgát.
Mindazonáltal, a legtöbb társa ismeretlennek tűnt Ceur számára... Újjászerveződtek volna?
Persze, azok után, hogy mennyi tagot vesztettek az alvilági háborújukban, annyira nem meglepő.
Ami meglepőbb volt, az a sárkányölő társainak jelenléte.
Jeanne idegesen ült az asztal egyik székén, míg Delilah maszkjától kifürkészhetetlenül várakozott.
Karna, Okita és Kiril eszméletlenül feküdtek egy-egy közeli ágyon.
- És az utolsó vendégünk is megérkezett. - szólalt meg kifejezéstelenül a jég-sárkányölő. - Azt hittem a végén levelet kell küldenünk, vagy hasonló.
- Nem azok, akikre számítottam... - felelte Ceur egy pillanatnyi habozás után.
- Igen, a társaid is meglepődtek. De mondhatni kiirtottuk az orvgyilkos-céhet, akiknél vérdíj volt a fejeden. Szívesen. - mosolyodott el gúnyosan Ceryl. - A helyüket ugyanakkor megtartottuk maguknak, mert sejtettük, hogy idejöttök.
- Bosszú a korábbiakért? - húzta fel egyik szemöldökét az árnyék sárkányölő.
- Ó, annál sokkal gyakorlatiasabb. - nyerte vissza fagyos hangszínt a kék-hajú nő. - Egy elég gazdag ügyfél felkeresett minket. Szerette volna, ha átadunk neked egy meghívót. Ezt a módszert választottuk.
- Ki az az ügyfél?
- Hah... Minden részletet kihagysz, bele a közepébe. Te sem változol sokat. - gondolkozott el kissé Ceryl. - Minstrel császára bérelt fel minket. Szeretné, ha hazatérnél. Elég szép összeget kínált azért, hogy ezt átadjuk, továbbá biztosítsuk a sértetlen hazautad.
Csend telepedett a teremre.
Csak a két sárkányölő beszélgetett, és az ő elnémulásukkal senkinek sem volt kedve megragadnia a szót... Még Jeanne-nak sem, aki mindössze feszülten üldögélt helyén.
- Érdekes. A helyzet az, hogy amúgy is készültem hazatérni. - jelentette ki Ceur egykedvűen. - A kíséretetekre pedig nincs szükségünk.
- Sajnos a jutalmunk csak akkor kapjuk kézhez, ha velünk együtt lépsz a császári palotába, sértetlenül. Szóval mondhatni, a segítségünk nem opcionális. - növelte a feszültséget Ceryl. - Egy hónapot kaptok, hogy elkészüljetek.
Ceur végignézett társain.
Felesleges lett volna, hogy puszta büszkeségből tovább ellenkezzen.
Csak egy útról volt szó, amit egyébként is megtett volna... Kíséret ide vagy oda.
A férfi végül bólintott.
- Örülök, hogy ezt megbeszéltük. - állt fel helyéről a jég-sárkányölő. - Egy hónap múlva várunk titeket Hargeon-ban. Mindenkinek könnyebb lesz ez így, mint egy újabb háború.
Azzal minden jelenlévő RAID tag egyként állt fel helyéről.
Ketten eszméletlenek voltak, őket társaik cipelték... Szóval ők kettőt veszítettek, míg saját csapata hármat...
Az árnyék sárkányölő még hosszú percekig állt helyén, miután a másik szervezet elhagyta a helyiséget.
- Miért jöttél ide, Jeanne? - nézett végül a lányra.
- Még az... az orvgyilkos céh ellen akartam fellépni... Csak ennyi... - sütötte le tekintetét a páncélos szőkeség.
Egyértelműen hazudott.
Ceur inkább nem faggatta tovább.
- Rendben. - pillantott Delilah-ra, majd vissza a rúnalovagra. - Pihenjetek ti is reggelig. Ha a többiek is felkelnek, utána hazamegyünk.

Ceryl:

Spoiler:

Jeanne úgy érezte, hogy legszívesebben inkább csak meghalna.
Ceur-sama mindig ezt csinálta... Sose szidta le, sose fedte meg, szinte bármit is tett. Mindez kegyetlen nyugodtság, és türelem volt a részéről... Vagy csak egyszerű közöny?
Pedig ha számon kérte volna őt, és megszidja... Talán elárulta volna neki.
De nem számított.
Ő mindig is ilyen volt.
Csak remélni tudta, hogy félresült küldetésének ellenére sikerült jobban a bizalmába férkőznie annak, aki a lakrima másik oldaláról beszélt hozzá...


Mert a háború alapjaiban véve sosem változott.
Más jelmezekben vívták, más célokkal, változtak a felek, és az indokok... Ám az áldozatok megmaradtak.
Azok, akiket megöltek, akiket kifosztottak, akiket meggyaláztak, akiket elárultak... Jhyan hét évesen vajmi keveset értett mindebből.
Még a fülében csengtek édesanyja sikolyai, miután ő kifutott a szobából... Az egész palota lángokban égett.
Meddig kellene futnia? És hol lesz biztonságban? Létezett még egyáltalán olyan?
Kanyar kanyart váltott, s tüdeje kezdett egyre inkább megtelni a maró füst ízével...
Végül elérte az egyik alsó csarnokot.
Néhol még harcoltak, máshol már csak holttestek feküdtek egymáson hanyagmód, kicsavarodva, mint az elhasznált babák.
Jhyan megállt egy pillanatra.
Körülnézett, merre futhatna tovább... Ám ekkor nyugodt, kimért léptek hangja vert egyre élesebb ütemet füleiben.
- Hát ide szöktél, hercegnő. - mosolygott rá Dhaid, családjuk egyik tanácsosa.
A kislány azóta ismerte a megtermett, barna bőrű férfit, hogy az eszét tudta.
Minden nap beszélt a szüleivel, és szerves része volt a palota életének.
Mégis... Ő miért volt annyira sértetlen, amikor mindenki más sérülésektől szenvedett, s haldokolt?
- A forradalmunk csak ezzel teljesülhet be... - Jhyan elveszítette súlyát a talajon.
Talpai a magasba emelkedtek, ahogy a férfi megemelte őt... Tompa, kellemetlen érzés futott végig a torkán... Honnan... Honnan jött annyi vér...?

Értetlenség, kétségbeesés, bosszúvágy, harag... A legyőzötteknek mindig is ezen fojtogató érzések jutottak.
Kapzsiság, dicsőség, kéjvágy, izgatottság... A győztesek szüntelen az ő karjaikba fúródtak.
Az, akinek érkezését ebbe a világba egy sikolyszerű térszakadás kísérte, mindezt örömmel fogadta.

A "vörös démon", akit "Háborúnak" neveztek:

Spoiler:

Az idegen kitárta karjait, s behunyt szemekkel megfürdőzött a körülötte tomboló káoszban.
Jól érezte... Páran a hétből már korábban megérkeztek. Hárman viszonylag közel egymáshoz, az áruló távolabb... És a sárkány is ezt a világot mocskolta be jelenlétével.
Több száz év után kiszabadult... Ám gyönge volt.
Milyen szerencse.
Bármerre nézett, energia vette körül.
- Fald fel a lelküket, Indra. - suttogta a férfi, mire a vállán pihenő kígyó szertefoszlott.
Pár perc elteltével nem maradt élet a városban.
Leszámítva egyetlen embert...
A túlvilági látogató kimért léptekkel közelítette meg kiválasztott túlélőjét.
- Mondd csak... - remélte a nyelv, amelyen megszólalt, érthető volt a halálra rémült katona számára. - Hogy üzentek hadat valakinek?
A zsoldos csak magatehetetlenül meredt rá, ajkára nem jöttek szavak.
Kisvártatva Indra visszakúszott az idegen vállaira.
- Hasztalan... Mást nem tudsz felajánlani, csak az életed. - a kígyónak sem kellett több, a következő pillanatban már leharapta a katona felsőtestét, s szárazra szívta a megmaradt csonkot.
- Maradnak a hagyományos módszerek. - a férfi elindult, majd két lándzsát szedett össze a korábbi harctéren. - Az egyik áruló... valahol északabbra. - karja megfeszült, s elhajította egyik szálfegyverét. - A sárkány pedig... Hmm, a leehető legtávolabb. Majdhogy a világ másik felén, teljesen északra. - nekifutott pár métert, majd másik lándzsáját is az égnek ajánlotta.
A fegyverek fülsüketítő morajlással ütötték át a hangsebességet, hogy aztán vöröslő meteorokként hirdethessék a közelgő háború káoszát.

Abszolút Démon Front: Minstrel

I. - Nehéz kezdetek

- Szereted a szép ruhákat, Jeanne?
- Igen! Azt hiszem, igen... - felelte az apró lányka. - Egy nap én is készíthetek olyan szépeket, mint te?
- Hát persze! - érkezett a lelkes, mosolygós felelet. - Szeretnél?
Nem a nővére hibája volt persze.
Ám végül egyáltalán nem számít úgyse, hogy mit szeretne.
Milyen idióta egy álom...Remélte, minél hamarabb felébreszti valaki.
Mielőtt folytatódna mindez... Az Akadémiára... És ami utána jön.
Csak ébredne már fel...


A lányok csak alapvető elsősegélyben részesülhettek a parton, és még egyértelmű életveszélyben voltak. Bár a felületi sérüléseik kezelése legalább a teleportálást megkönnyítette számukra.
Az idős rúnalovag elhátrált, majd rögvest ápolók viharzottak az eszméletlen fiatalok köré, s különös ágyakra fektették őket. Mágikus lakrimák pislákoltak fel a viszonylag tágas helyiségben, amely ugyanakkor még így is megsínylette Karna aggodalmaskodását.
- Ugye rendben lesznek? – zsúfolta át magát a négylábú a betegágyak közt, rendszerint megszaglászva barátait. - Szegény Jeanne, arra a kabátra pedig annyira büszke volt. De biztos adnak majd neki újat, ugye? Lehet magasabb rangjelzéssel is. Elvégre, megoldottunk egy ügyet, amit korábban nem sikerült a rúnalovagoknak... Az ilyesmiért előléptetik őket, ugye? Tuti mindketten örülnek majd, ha felkelnek. Remélem, hamar felébrednek. – egyre csak hadart, ám olybá tűnt, mindez nem tesz túlságosan jót a lányok állapotának...
- Kérek mindenkit, hogy fáradjon ki ! – emelte fel hangját igencsak erélyesen az egyik ápoló. - A helyzet nagyon kényes, rengeteg dolgunk van még, a betegeknek pedig nyugalomra van szükségük! – mutatott a kijárat irányába.
Ceur ugyanakkor belátta, hogy Karnát nem fogják az ilyesfajta érvek meghatni, így inkább elejét vette a lángfarkas értelmetlen monológjainak, és könyörgésének.
- Később biztos meglátogathatod majd őket. – lépett a sulekk mellé, s bár karjai még mindig le voltak bénulva, fejével a távozás felé biccentette társát.
Még mindig vonakodva ugyan, de végül mindenki elhagyta a helyiséget, amely immáron a két lány betegszobájává vált.


- Kövessetek, kérlek – szólította fel a társaságot Atsui, miután mindenki kiért a teremből.
Egyre inkább úgy tűnt, hogy valamiféle palota belsejében sétálnak, amely bár hasonlított a Griffek kastélyához, nélkülözte a hegyi erődítmények jellemvonásait, s azokat feladta a szépértékért cserébe.
Festményekkel díszített folyosók labirintusán haladtak át, mígnem vendéglátójuk megállapodott egy tágas szoba ajtajánál.
- Itt megpihenhettek. – nézett végig maga is a helyiségen. – Ha bármire szükségetek van, csak szóljatok valakinek a folyosón.
A szoba akkor is elég lett volna számukra, ha csapatuk létszáma teljes marad. Az üvegfalak relaxáló kilátással kecsegtettek a közeli városra, míg további kilincsek egy fürdőhelyiséget, s étkezőt sejtettek takarásukban.
- Köszönjük a vendéglátást. – hajolt meg Kiril, ahogy azt egy ilyesfajta helyzetben elvárták tőle.
- Köszönjük! – csatlakozott szinte rögvest Karna is.
- Ez csak természetes. – viszonozta a gesztusokat Atsui. – Na és… mit gondoltok a szigeten történtekről? – vetette fel, miközben helyet foglalt.
Különös, Ceur úgy vélte, magukra hagyja majd őket, miután megmutatja nekik az ideiglenes szálláshelyük.
Persze, valamilyen szinten számított kérdezősködésre, elvégre már a szigeten is különös volt neki ez a hirtelen, igencsak választékos segítségnyújtás.
- Különös volt. Jeanne azt mondta, ez egy olyasfajta ügy, amire a rúnalovagok különös figyelmet fordítanak, de semmi hasonlóra nem számítottunk. magyarázta Karna, bár a sárkányölő érdektelen maradt ebben a témakörben.  - Ha tudhattuk volna, hogy így szétválasztanak minket...
Ceur inkább csak maga is leült, s megpróbálta mozgásra bírni bénult karjait, egyelőre kevés sikerrel.
- Elég veszélyes volt a helyzet, az biztos. – bólogatott vendéglátójuk  a korábban elhangzottakra. – Tulajdonképpen egész olcsón megúsztuk..
- Az a nő a felső szobában nagyon veszélyesnek tűnt. Pár másik rabbal együtt... Így, hogy külön kellett dolgoznunk, talán tényleg járhattunk volna sokkal rosszabbul is. - Karna is gondterhelten idézte fel a történteket.
- Igen… nos… ijesztő belegondolni, hogy ilyen erők járnak-kelnek köztünk.. – a férfi rögvest megérezte magán Atsui tekintetét.
Valószínűleg nem véletlen, hogy pont egy ilyesfajta mondat után nézett rá.
- Igen, még szerencse, hogy Ceur is velünk volt. - még Karna is kivette a korábbi szavak lényegét, ezért felelhetett hasonlóképp. - Ceur-t még sose láttam veszíteni. Bár az a nő nagyon is jól tartotta vele a lépést...
- Vannak nála rosszabbak. – szólt közbe unottan a sárkányölő.
Vannak nála sokkalta rosszabbak, ám neki mégis gondjai akadtak a legyőzésével.
Talán mégsem állna még készen...?
Ugyanakkor, késő volt már ezen rágódnia. A hajó pár héttel később el fog indulni, neki pedig  a fedélzeten kellett lennie.
- Én csak egyszer találkoztam rosszabbal… de szeretném azt hinni, hogy nincs még egy olyan szörnyeteg, mint az a Szürke nevű démon... – merengett el a hercegnő.
Ceur-t kissé meglepte, hogy újra hallania kell Sieghart-ról.
Persze, valószínűleg az ő inváziója hozta el a legnagyobb háborút, amelyet Fiore valaha látott.
Ő, és az elátkozott kardja megszámlálhatatlan életet követeltek már a saját hazájában is.
- Hallottam arról az invázióról... – szólalt meg Kiril majd fél perccel a nő szavaira. - Minden elbeszélés hasonló szörnyűségekről árulkodik...
- Mm. – bólintott Atsui. – Hova valósiak vagytok? – tette fel újabb, hirtelen irányváltó kérdését. – Már ha nem vagyok túl tolakodó..
- Én itt születtem, Fiore földjein. – ha kíváncsi volt, ha nem, Karna gondolkodás nélkül felkínálta neki válaszát.
- Én kicsit távolabbról érkeztem. Minstrel keleti országából... - tette hozzá az alakváltó fiú, mintha egyfajta kötelességnek érezné maga is a feleletet vendéglátójuk irányába.
- Szintúgy. – a sárkányölő csak ennyit tett mindehhez hozzá saját részről.
- Minstrel.. még sosem jártam ott… mondjuk máshol se. Gyerekkoromban sok hajó ment oda... – idézte fel emlékeit a hercegnő, miközben egy újabb látogató érkezett a szobába.
A hatalmas üvegablakok mögött megbújó erkély ajtajai kitárultak, s azok keretei közt egy termetes, vajszínű sulekk lépdelt a helyiségbe, kinek bundáján vörös szimbólumok futottak végig.
Az a koala is vele volt, akivel a szigeten összefutottak, valószínűleg ő vezette Ceur csapatához a lángfarkast.
Már csak annyi kérdés maradt, hogy milyen célból?
- Áh Enorah. – köszöntötte Atsui a négylábú jövevényt.
- Szia Atsu. – bólintott a nőstény sulekk. – Koko mondta, hogy különleges vendégeid vannak. – hamar végig is mérte a jelenlévőket, majd szemeivel megállapodott Karnán.
- Ó... Egy női Karna? – kérdezte Kiril, önmagához méltatlan együgyűséggel.
Persze, Minstrel-ben nem voltak honosak  a lángfarkasok, így értetlensége valamelyest megalapozott volt.
- Egy nőstény sulekk. – vetette közbe egykedvűen a sárkányölő. - Mint Lucina.
Sejtette, hogy ez a látogatás csak kelletlen kérdéseket fog szülni, amelyek letisztázása majd rá marad... Legalább Jeanne jelenléte nem öntött olajat a kigyúlni készülő lángokra. Neki tehetségbe volt hozzá, hogy a legkisebb szikrából is erdőtüzet csináljon... A tál kellős közepén, fák nélkül.
- De ő sokkal kisebb... – csodálkozott Karna. - És rajta kívül még más sulekkel én sem találkoztam...
- Nem találkoztál még csak egy sulekkel? – furcsálta a jövevény. – Na és hol van a falkád?
- A falkám? - kérdezett vissza értetlenül Karna. - Nem tudom. Sok falka van?
- Már csak öt falka maradt. Az én falkám itt él a sziklák tetején, de nálunk közelebb még egy falka sem merészkedett az emberekhez. - magyarázta Enorah.  
- Hmmmm.... Nem tudom melyik az enyém. –  Karna válasza magától értetődő volt, hisz sosem találkozott velük. - Ceur, az én falkám hol van? - és elkezdődött...
- Sosem találkoztam velük. – próbálta rövidre zárni a témát Ceur.
A tolvajokat látta, hogy honnan szerezték zsákmányukat, azt már nem.
- Mindenki tudja, hogy sulekk tojáshoz ember csak lopás és gyilkolás árán juthat. – közölte rideg hangszínén a nőstény sulekk, ahogy a levegő majdhogy izzani kezdett visszafojtott haragjától.
- Tagadhatatlan. Karna tojását is egy csapat rablónál találtam, akik lóháton menekültek valahonnan. – a férfi nem vette magára a feszültséget, s megőrizte egykedvű kisugárzását Enorah haragos tekintetének kereszttüzében is.
Nem hazudott, persze lesarkasította az igazságot.
Könnyedén visszavihette volna a tojást a helyére, miután végzett a rablókkal.
Mégse tette? Miért is...? Persze, egyrészt megerőltető lett volna felkeresnie a falkát, majd felesleges magyarázkodásokba bocsátkoznia, ahogy visszaviszi nekik elveszett kincsüket. Sosem volt jó a hasonlóban.
Másrészt a tojás sötétkékes szimbólumai különös emlékeket idéztek elméjében... Puszta szeszély hajtotta, amelynek létezését maga előtt is sokáig tagadta.
- Azt hiszem ez nem a legmegfelelőbb alkalom erre a.. perpatvarra. – lépett közbe Atsui, ahogy nyugtató hangján megpróbálta elejét venni a konfliktus elfajulásának.
- Legyen így. – Enorah szavai ellentétesek voltak kisugárzásával. – De ennek még nincs vége... – fenyegetését követően kiviharzott az erkélyre, akár egy haragját visszafojtó lángdémon.
- Elég mérgesnek tűnik… - motyogta csalódottan Karna.
- Igen.. – küszködött szavaival a hercegnő. – Nos.. én akkor nem is zavarok tovább. Szólok, ha tudok valamit a lányok állapotáról. Ha kell valami, megtaláltok egy emelettel feljebb..
- Köszönjük.. – bólintott még mindig mélabúsan a lángfarkas.
Közben Delilah is előkerült, aki hosszú percek óta csak az étkezőben ténykedett.
Kezében egy megrakott tálcával tért vissza, s úgy kínálta annak tartalmát közre a jelenlévők közt, mintha csak ő lenne az élelemszerzés egyetlen forrása az egész palotában.
Ha mást nem is, legalább Kiril és Karna hangulatát javította ez a gyermeteg jelenet...


A következő napok viszonylagos nyugalomba teltek, amelyeknek egyhangúságát csak Karna és Kiril városba tett látogatásaik szakították meg.
Úgy tűnt élvezték a helyi kínálatot, és a polgárok általánosan kedves, vendégszerető hangulatát... Legalábbis erről beszélgettek napközbe Delilah-val, aki inkább a szobában maradt, s csak éjszaka vett bátorságot pár rövidebb sétára a közeli függőkertben.
Mindeközben a két lány állapota folyamatosan javult, a tucatnyi gyógyító lakrima, s a helyi berendezések, amelyeket szakemberek kezeltek meghozták eredményeiket.
Olybá tűnt, hogy hamarosan mind hazatérhetnek, s a kastélyban is kipihenhetik magukat nagy útjuk előtt...


Jeanne néha elgondolkozott azon, hogy szívesen megnézné Ceur-samát pár szebb ruhában. Persze, a legtöbb hétköznapi viseletét is ő vásárolta neki, de... Ha lenne kellő anyaga, és a megfelelő felszerelése hozzá, talán még menne neki... Nem csak azok az egyhangú árnyalatok, hanem vörös, kék, esetleg narancssárga, bár a fekete alap talán maradhatna... Segítene neki a nővére, ha elakadna? Valószínűleg.
Elvégre, a diplomaosztójára is csak őt hívta meg a családtagjai közül. A többiek már rég nem érdekelték.
Felőle akár... Hmm... Megint kezdett egyre inkább öntudatára ébredni az álmain belül, ahogy annak ködös fátyla elszűkült.
Mióta aludhatott? Napok... Hetek... Vagy netán?
Nem, hisz a helyszínen sem halt meg. Valószínűleg sikerült nekik... Egyre élesebb fény érte szemeit... Újabb álom kezdődik...?

Fény; száraz, már-már égett bunda erős aromája; éles hangzavar, ajtó kicsapódása, türelmetlen lépek...
Viszonylag tágas, napsütéstől átjárt terem.
Elég sokan voltak jelen... Karnát volt talán  a legkönnyebb kiszúrnia.
- Valamelyik kirendeltségen vagyunk...? – tette fel első, erőtlen kérdését a szőke lány.
- Nem. - felelte a lángfarkas, ahogy alakját egyre közelebb érezte magához. - Egy Leangarth nevű városban. Atsui hozott ide minket, mert itt jó ellátásban részesülhettetek.
Jeanne egy másik sziluettet is kiszúrt elsétálni ágya mellett.
Apró, vörös köpeny... Delilah? Valószínűleg Okita ágyához lépdelt.  
- Hogy érzitek magatokat? – kérdezte egy férfi, akiről a rúnalovag először azt hitte, hogy Ceur-sama.
Magas volt, fekete frizurával, és vörös szemekkel... Ám kedves mosolya rögvest elárulta. Ceur-sama sosem mosolygott.
Valószínűleg egy helybéli ápoló lehetett... Nem, inkább mágus.
Lakrimák pihentek ujjai közt.
- Elég... Furán. - felelte pár méterre Jeanne mellől egy másik hang... Okita, ő is halványan, gyöngén. - Az utolsó emlékeim még egy összecsapásról szólnak... Majd itt ébredtem. Nem nagyon érzem a testem....
- Mi lett azzal az idióta nővel? - erőltette ki magából a szőke lány, még magát is meglepve energiájával. - Amelyik mondta a sok baromságot, és virág állt ki a szeméből. - idézte fel emlékeit a rúnalovag.
Utolsó látképei ájulása előttről különös haraggal töltötték fel erőtlen testét.
- Kérdezd Ceurt, ő játszott vele.. – felelte egykedvűen a nő, aki egy darabig velük volt...
Ó.
Karna nemrég mondta, az ő városában vannak.
Talán jobb is így, mintsem egy lovagi kirendeltségen.
- Mondtam neki, hogy fogja be, mert a végén úgyis eltapossák. – próbált legyinteni Jeanne, ám karjai még alig engedelmeskedtek neki... francba, infúziók álltak ki a bőréből.
Utálta ezt az egészet...
- Mondtam neked a hálózaton, hogy ne provokáld. Miért nem hallgattál rám, Jeanne? – kezdett bele Karna, önmagához képest viszonylag számonkérően.
A rúnalovag egy cseppet sem volt kíváncsi erre.
- Nem provokáltam. – felelte vehemensen, mire éles fájdalom futott végig a gyomrán...
A seb eltűnt, ám mégis... Mintha még mindig ott lenne az az átkozott kard.
- Okitának még pihennie kell. – motyogta Delilah, megtörve ezzel egy fél perces csendet.
- Neked is, Jeanne. – tette hozzá a lángfarkas, immáron halkan. - És nem szabad ilyen felelőtlennek lenned. Meg is halhattál volna...
- A kishölgynek igaza van. – bólogatott a fekete-hajú mágus. – Még egy pár napig itt kell maradnotok. És szigorú ágynyugalom! – mutatott rá ujjával.
Remek, vissza az álmokba... Bár, igazából... Elég fáradtnak érezte magát... És amikor aludt, sokkal kevésbé fájt bármi is...


Egyhangú, fehér ruhákat kaptak, miután végeztek vizsgálatukkal.
Nos, legalább a fájdalom javarészt már eltűnt... Akárcsak a gyomrán éktelenkedő szúrás is.
- Na, mi a helyzet errefelé? Hogy vannak a hölgyek? – lépett be a terembe mosolyogva Ceur-sama másolata.
Sorel... Igen, így hívták.
Jeanne nem mutatta volna ki különösebben, de hálás volt a férfinak. Az ő szaktudása megmentette az életét, na meg selymes bőrét egy otromba hibától...
- Köszönjük a törődést. Azt hiszem meglepően jól. - biccentett Okita, viszonozva a mosolyt. - Nem hittem volna, hogy ilyesfajta gyógyítás is lehetséges...
- Már tegnap is elhagytam volna ezt a szobát szívem szerint. Két napig bezárva lenni Okitával... Pfft... – vont vállat a rúnalovag, unalmas társára utalva.
- Jeanne, te akkor is játszol, ha nincs közönséged. Lenyűgöz az elhivatottságod.. – kacsintott rá Sorel, mire a szőke lány csak felhúzta egyik szemöldökét. Általában nem így reagálnak rá...
– Hívtam a többieket, hogy velük is megoszthassátok a jó híreket. – alig mondta ki ezeket a szavakat, hatalmas csattanás zavarta meg Jeanne egyensúlyát, majd miután az ajtószárnyak megadták magukat, a következő pillanatban már Karna bundája alatt találta magát.
- Francba, Karna... - köhögött, próbálva nem lenyelni a szürke szőrcsomókat. - Belemegy a szőröd a számba. Nagy vagy már ehhez... Mikor fürödtél amúgy? Fürdetnek itt rendesen? – az illata rendben volt, persze ezt betudhatta tűzmágiájának is, amely már-már passzívan égette az élősködőket, és mindenféle szennyeződést egyaránt.
Mindez nem helyettesítette ugyanakkor a fürdést, amelyet ő otthon megkövetelt a lángfarkastól! És nem csak heti egyszer, ahogy azt ő szerette volna...
- Átgondoltam az elmúlt két napban a történteket... Lehet ez az én hibám volt... Sajnálom, hogy nem lehettem ott, hogy megvédjelek titeket... Tényleg... Nagyon rossz érzés volt... Sajnálom... – szavalta Karna elgyengülve, talán korábbi megfedéséért is bocsánatot kérve.
- Úgysem halok meg ennyitől... - suttogta vissza neki Jeanne, maga is kissé elérzékenyülve.
- Jeanne-t újra visszarántják Hades birodalmának kapujából. Kezd kissé klisé szaga lenni ennek a szerencse-sorozatnak... - motyogta közbe Delilah, aki csak leült melléjük, és elkezdte paskolni Okita még épphogy kilátszódó fejét.
Bár a kislány gúnynak szánta szavait, sajnos meglapult mögöttük az igazság is.
Az utóbbi időben túl sokszor keveredett életveszélyes helyzetekbe, és ez Jeanne-nak sem tetszett különösebben... Mindez pedig még sehol sincs ahhoz képest, amit pár héttel korábban elindított...
- A nővérek szeretnék, ha ma éjszaka még itt maradnátok, biztos, ami biztos. – zavarta meg gondolatait a város hercegnője, - Este viszont ünnepelünk! – jelentette ki jókedélyűen, mégis egyfajta erőltetett hatást keltve.
- Mit ünnepelünk? – tette fel unott kérdését a koala.
- A lányok felépülését, meg hogy túléltük a szigetet… és persze Sorel szülinapját.. – magyarázta a nő, miközben a lányok is két lábra álltak végre. – Ugyan… mindenkire ráfér egy kis lazítás.. – magyarázta hessegetve az értetlenkedő társát. – Este nyolckor kezdődik a mulatság! És ne felejtsetek el kiöltözni.. – tájékoztatta a jelenlévőket, miközben elhagyta a helyiséget, egyik ujját végighúzva Ceur-sama vállain.
Jeanne jobb marka reflexszerűen szorult ökölbe.
Semmi baj... Képes visszafognia magát... Ilyen körülmények közt még igen.
Az esti mulatságnak pedig kifejezetten örült. Rég volt már hasonlóban része, és... Talán átértékelheti azt, amit tenni készült.


Végül hagyta, hogy Jeanne és Karna rábeszéljék az estélyre.
Leginkább már csak haza szeretett volna menni, hogy érdemben is felkészülhessen a hajóútra, ám ennyi talán még belefért... A többiek kedvéért.
Elvégre, szinte mind részt akartak venni a légből kapott ünnepségen, és valamennyien költöztek...

Jeanne az estélyiben Spoiler:

Delilah kiöltözve Spoiler:

És Ceur is megpróbált kitenni magáért... (A többiekre már nem maradt erőm)

Spoiler:

- Milyen pontosak vagytok. – köszöntötte őket az estély szervezője, ki maga is felkészült öltözetében az eseményre.
Fehér tincseit díszes csatokkal itt-ott feltűzte, néhol göndörítette, míg összképét egy fekete ruhával tette teljessé.
– És milyen csinosak is... – dicsérte meg ő is az érkezőket.
Ceur nem tudta, Karna honnan szerezte a túlméretezett csokornyakkendőjét, azt pedig mégkevésbé értette, hogy miért vette fel, ám inkább ráhagyta...
- Köszönjük! - biccentett lelkes mosollyal az említett.
- Illetlenség lett volna visszautasítani a megbízást. – fűzte hozzá Okita kötelességtudóan.
- Hát igen.. – Atsui hirtelen nem tudta, mit mondhatna erre, ám inkább maga után invitálta a társulatot. – Kövessetek, kérlek.
A kisebb ünnepélynek a palota függőkertje adott helyet, amely még a sárkányölő számára is kellemesen festett a Hold higanyos fényében.
A korábban látott, gyógyításra szakosodott mágus és barátai már elfoglalták a legtöbb teret, ám házigazdájuk végül egy félreeső, valószínűleg külön a számukra fenntartott asztalhoz vezette őket.
– Foglaljatok helyet! – mutatott tenyerével Atsui a székekre, s a gyűrűjükben elterülő sütemények, valamint italok megannyi variációjára.  
- Köszönjük! – Karna bólintott, majd hátsó lábait támaszképp használva eleget is tett a kérésnek.
Kiril is elég hamar megtalálta helyét, ahogy lopva végigpillantott a környezeten, a falak elhelyezkedésén, na meg az üllőhelyek rendszerén... Ceur örült annak, hogy a fiú ilyen körülmények közt sem felejti el gyökereit.
- Igazán figyelmes... - hajtott fejet az alakváltó, ám közben vendéglátójuk sem pazarolta idejét.
Mire a jelenlévők mind leültek, előttük már egy-egy pohár pezsgő, vagy épp gyümölcslé várta őket.
- Khm.. Akkor koccintsunk arra, hogy…. – emelte poharát magasba a hercegnő. – hogy még élünk.. – fejezte be mosolyogva.
- Felettébb bölcs. - értékelte Ceur, ahogy maga is belekortyolt italába.
Az alkoholt könnyen lebontotta lakrimája, és az ízét sem élvezte különösebben, ám egyelőre sodródott csak az árral.
- Nem sokon múlott... - ismerte el Okita, majd ő is belekóstolt poharának tartalmába.
Sem ő, sem Jeanne nem viselték különösebben jól a bódító nedűt... Fintoraik legalábbis ezt sugallták.
- Szóval, hogyan győztétek le azt az idiótát, miután én már megtettem mindent, ami lehetséges volt az adott helyzetben? – kérdezett rá a szőkeség, miközben szabad kezét befűzte Ceur jobbjába... úgy tűnt az ital bátrabbá tette.
- Hát, elég kaotikus volt... – kezdett bele Karna. - Volt egy meteor, egy élőholt-légió, Ceur pedig itt-ott.... Én tüzet fújtam... És egy hatalmas páncél is pusztított közben. Szinte minden egyik pillanatról a másikra történt... - idézte fel a csata darabjait, elég nehezen kivehető stílusban.
- Te pedig véreztél közben. – bökte oda a rúnalovagnak Delilah.
Különös volt őt így látni, viszonylag hétköznapi ruhákban, maszk és köpeny nélkül... Így sem tűnt hétköznapi kislánynak, de legalább kislánynak még igen.
- Apróság. - legyintett Jeanne a felhozottakra.
- Azt hiszem elég szoros volt végül.. – ismerte el kelletlenül Ceur.
Persze, a Halálsárkányt végül nem használta a nő ellen, de... Egyedül nem is nyerhetett volna, és a végén rákényszerül, ha nincs ott Karna, és Atsui.
- Hümm… - meredt el kissé a rúnalovag. – Mindenesetre nyertünk…
- Az biztos, hogy nélküled sokkal nagyobb pácban lettünk volna.. – nézett a hercegnő Ceur-ra. – Lenyűgöző a mágiád… Hol tanultad? – kérdezősködött, mintha csak folytatta volna azt, amit napokkal korábban elkezdett a vendégszobában.
Közben nem feledkezett meg vendéglátói kötelességeiről sem, és újratöltötte a poharát Jeanne-nak, na meg Kiril-nek is valamiféle likőrrel.
Okita hamar kiesett az alkoholfogyasztók táborából, s a továbbiakban csatlakozott inkább Karnáékhoz, akik vígan fogyasztották gyümölcsleveiket.
- Egy sárkánytól... – idézte fel emlékeit Ceur.
Kétszer is, hála lélekszilánkjainak... Egyszer még, több ezer éve az Árnyföldeken... Majd újfent, emberként, alig tíz évvel korábban, a császári palota katakombáiban.
Mindezt persze már megtartotta magának, s merengésének.
- De te is nagy segítség voltál azért. – a sárkányölő kifejezetten hálás volt ezúttal Karna ilyesfajta közbeszólásainak. - Te, és az az elementalista fiú. Nélkületek mi is nagy bajban lettünk volna. - kínálta dicséreteivel Atsuit.
- Ugyan.. – jött kissé zavarba a hercegnő. – Nem sokat tudtam hozzátenni a csapathoz. Nagy szerencsénk volt, hogy az a lány nem akart minket megölni.. - a meteor másról árulkodott... -  Hümm.. szóval sárkányölő vagy.. Volt egy gyanúm, hogy az lehetsz, de még sosem találkoztam eggyel sem. – úgy tűnt, tényleg érdekelte Ceur...
- Igen... Errefelé elég ritka ez a mágia. Elveszett Mágiának is hívjátok, nemde? – kérdezett vissza a férfi.
- Engem meg akart ölni! De nem tudott! – vágott közbe Jeanne kihívóan, egyre rosszabbul állva az alkohol ellen vívott harcában.
- Talán mégsem akart eléggé… - mosolyogta Atsui, miközben maga is nagyot kortyolt poharának tartalmából. – Ott Minstrelben gyakoriak a sárkányölők?
- Kiril? – adta át a szót társának Ceur.
- Nos, gyakorinak nem mondanám... - szedte össze gondolatait az alakváltó. - De van egy templom a fővárosban... A Mennyei Sárkány temploma, amelyet annak a lénynek szenteltünk, aki az országunkat is alapította. Bár a Sárkány már évszázadok óta hallgat, és nem is látta senki azóta, az erejét még mindig képesek vagyunk átadni lakrimákban az arra érdemes papnőknek. Bár a legtöbb papnő sose ér el arra a szintre, hogy harcra is felhasználhassa a hatalmát, szinte valamennyiük remek gyógyítóvá válik, és erős áldások tulajdonosaivá válnak. - viszonylag jól összegezte a lényeget.
A Mennyei Sárkány követői mind remek gyógyítók és támogatók voltak, még az árnyék-sárkányölő mércéje előtt is.
Ha egy tehetségesebb tagjuk velük lett volna a szigeten történtek után, külső segítség nélkül is megoldják a lányok helyrehozását.
- Nahát… ez érdekesen hangzik. Te is ettől a sárkánytól tanultál, Ceur? - kérdezősködött tovább az ezüstös-hajú nő.
- Nem... Az én sárkányom sose gyógyítana meg másokat. - kissé erőlködnie kellett Ceur-nak, hogy visszafogjon egy megvető fintort.
- Hol van most?
- Nem tudom.... - egy ideig nem is számított... nem akarta, hogy számítson... Minstrel-nek más problémái akadtak, mint Nashan. -  Évek óta nem láttam.
- Mi hozott titeket Fiorébe? – a hercegnő mintha már felbátorodott volna a szűkszavú válaszokon, egyre csak főtte a beszélgetés fonalát.
- A sors! - vágta rá Jeanne. - Ceur-sama két éve megmentette az életem. Biztos a sors keze volt! - csapott szabad kezével az asztallapra.
- Leginkább a Szürke démon elleni háború... – tette hozzá a sárkányölő óvatosan.
- Kíváncsi hercegnő... - motyogta Delilah, hangot adva Ceur gondolatainak is.
A férfi nem bánta a kérdezősködést, elvégre aligha fordíthatták volna ellene a későbbiekben az efféle információkat.
A nő valószínűleg csak többet akart megtudni róluk a szigeten tett erő-demonstrációját követően.
- A kíváncsiság nem rossz tulajdonság...  - fordult a kislány felé Atsui. - Például a te nevedre is kíváncsi vagyok. Napok óta a vendégem vagy, de még mindig nem tudom.. – mosolygott rá, majd megkínálta egy süteménnyel, amelyet a lányka korábban nem érhetet el rövid karjaival.
- Delilah... - felelte halkan, már-már félénken, ahogy elvette az édességet.
- Szóóval… mit tudtok a Szürkéről? - nézett vissza vendéglátójuk a sárkányölőre. - A hargeoni csatában kis híján én is ott hagytam a fogam, és azóta sem tudni semmit az eredetéről. Azon kívül, hogy kelet felől jött...
Jeanne egyre kevésbé érdekeltette magát a beszélgetésben, és inkább csak közelebb húzta mágiájával a likőr maradékát ujjainak fogságába.
Talán tetszett neki, hogy az alkoholtól egyre bátrabban szorítja Ceur karját...?
A sárkányölő ugyanakkor úgy döntött, hogy erre is őszintén felel.
Ennyit megérdemelt Sieghart, ha többet nem is... Legalább egyvalaki tudhatja az igazságot még rajta kívül.
- Nem volt mindig ilyen... - kezdett bele, felidézve régre visszanyúló emlékeit. - Egyszer, egy távoli föld legnagyobb hőse volt, aki teljesítette mindenki kívánságát, legyen az bármilyen jelentéktelen, vagy épp teljesíthetetlenül hatalmas is. Ám a gyász és bosszúvágy őt is megváltoztatta, és eltorzította az elméjét is... Jobb így, hogy vége lett.
- Két éve Hargeon... Fuh.... Mennyi mindent tettem ott is... - habogta Jeanne.
- Úgy beszélsz, mintha személyesen ismerted volna... - vetette fel óvatosan Atsui.
- Valamelyest...
- Hát mégsem démon? - kérdezett vissza.
- Egyszerű emberként született, bár amikor megölt egy elátkozott sárkányt több lett embernél. A démon talán ráillik, bár nem egészen igaz... - inkább a kardja volt gonosz, mintsem ő... A kard, amely immáron Rosier-nél volt.
- És Ő miért jött ide? Mi volt a célja?
- Azt hiszem kellett neki valami ebben az országban. Valami, amit a mai napig a főváros kincstárában őriznek. – itt is sarkasított, hisz a részlet, miszerint ő rakta a kincstárba azt a bizonyos tárgyat, kissé kellemetlenül hatott volna.
- Van tipped, hogy mi lehetett?
- Nem tudom pontosan, miket őriznek a királyi kincstárban. Neki ugyanakkor csak egy tárgy kellett. Egy régi ereklye, amely valaha az övé volt, és tovább növelhette volna a hatalmát.
- Hmm.. – úgy tűnt, pillanatnyilag még a hercegnő is képes kifogyni kérdéseiből. – Azt mondtad, a Szürke miatt jöttetek ide, de ő már nem jelent veszélyt. Miért nem tértetek haza?
- Hamarosan megtesszük. El kellett még intéznünk pár ügyet, de már tervezzük a hajóutat.
- Értem.. Na és ti, lányok? A testület milyen minőségben segíti Ceurt? Nekem úgy tűnt, nem szorul segítségre.. – úgy hitte, a rúnalovagok hivatalosan segítik őt?
Persze, talán így volt a legjobb.
- Nos, még ő sem tud egyszerre ott lenni mindenhol... – kereste szavait Okita. - A segítség senkinek sem árt...
- Én vagyok a legjobb támogató! A legeslegjobb! – magyarázta Jeanne immáron álmosan.
- Ühümm... gondolom te is mész akkor Minstrelbe Karna.
- Persze! Követnem kell a barátaimat! - felelte habozás nélkül a négylábú.
- És Delilah? Neki hol vannak a szülei? – ezt még Ceur sem tudta.
Sosem vette rá a fáradtságot, hogy megkérdezze Karnától, mégis honnan szedte őt össze pontosan.
- Az... kissé bonyolult... – bizonytalanodott el a sulekk.
Őt ismerve Delilah-t akarta kímélni a részletek felidézésével.
Valószínűleg a szülei halottak voltak már ezek szerint...
- Anyát már rég nem láttam... – csámcsogott a kislány, miközben elszavalta egykedvű válaszát. - Apát se...
- Én vagyok a legjobb nővér. Pót... Nővér... – próbálta közbenyögni Jeanne. - A legeslegjobb...
- Jeanne talán jobb lenne, ha lefeküdnél... - próbálta jobb belátásra bírni a lányt. - Delilah, hogy kerültél Kirilékhez? – úgy tűnt, ez a kérdéskör is kifejezetten érdekelte Atsui-t.
Ceur nem bánta, mindaddig, amíg Delilah nem válik idegessé az emlékeitől... Az senkinek sem tett jót.
- Nem vagyok álmos. – hogy nyomatékosítsa szavait, Jeanne töltött magának egy újabb adaggal korábbi zsákmányából, miután elnyomta ásítási kényszerét.
- Agresszív lesz, ha valaki meg akarja mondani neki, hogy mit csináljon... – figyelmeztette Okita a házigazdájuk.
- Eljöttek a kastélyba. Korábban sose mehettem ki a kastélyból. De utána már igen. - közben Delilah is elérkezettnek látta az időt, hogy a maga fura módján feleljen korábbi kérdésére.
- Áhhá.. Értem, szóval ez valami titok.. – bólogatott Atsui, nem tudván, hogy a szőke kislánytól ez egy teljesen komoly válasz volt... – Szerintem azt már nem kellene meginnod Jeanne.. nem viccelek.. - fordult a másik szőkeség felé.
A rúnalovag persze azonnal megbillentette poharát.
- Nem titok. A kastélyban kellett maradnom. A Nap gonosz. - egészítette ki korábbi mondandóját a kislány.
- Meséljetek még nekem Minstrelről! - Ceur már-már sajnálta, hogy a hercegnő inkább újfent csak témát váltott. Delilah komolyan beszélgetni próbált vele... - Békés ország? Biztosan békésebb, mint Fiore...
Milyen fura kijelentés.
Olyannyira fura, hogy Ceur inkább csak összeszedte gondolatait, s feltárta neki az igazságot.
- Létezik keleten egy fal. Körülbelül az ország felénél kezdték el építeni pár évtizede, és még mágiával is húsz évbe került a felépítése... Na meg rengeteg áldozatba. - kezdett bele egy levegővétel közben. - Átlagosan 30 méter magas, és körülbelül 5000 km hosszú. Nap mint nap több százezer katona teljesít rajta szolgálatot, nagyobb támadások esetén ez a szám a hosszított szakaszokon millióra is rúghat... A legtöbbjük csat átlagos harcos, de az ország valamennyi mágusa is köteles legalább az időnkénti szolgálatra. A fal mögött pedig még legalább két olyan lény lakozik, akiknek ereje a Szürkéhez mérhető. - tartott kisebb szünetet a vége előtt. - Innen jött a név is... Abszolút Démon Front.
A nőt jeges vízhullámként érte mindez, ám talán pont azért, mert hitt a sárkányölő szavainak.
Elhitte a valóságot, majd el is képzelte annak megalkuvásképtelen mivoltját...
- M..még legalább két olyan lény, mint Szürke? – fakadt ki, legalább fél pernyi megrökönyödést követve. – És… falat építettek ellenük, ahelyett, hogy elpusztították volna őket? – támaszkodott meg az asztal lapján. – Ez nevetséges.. ezek a lények veszélyt jelentenek a környező országokra is. Hogy lehet, hogy nem kértek eddig segítséget? Na és te? – mutatott Ceur-ra. - Két éve itt nyaralsz, miközben az országodat pusztítják? A te hatalmaddal inkább segítened kéne nekik, ahelyett, hogy itt lógatod a lábad, és sulekk tojásokat lopkodsz… - hangneme vádlóvá vált, ám a sárkányölőt nem dühítette.
Kérdései helyénvalóak, és logikusak voltak, épp ezért is válaszolt rájuk újfent.
- Amikor megjelentek, négyen voltak... - folytatta továbbra is egyhangún. - Úgy hitték Minstrel-ben, hogy egyet sikerült megölniük... Fél-millió katona, és a teljes hadiflottájuk árán. Ezt követően jöttek rá, hogy ilyen hatalmú lények ellen nem nyerhetnek. Az egyetlen megoldás a védekezés maradt. A Fal nem tökéletes megoldás, ám rengeteg védelmi mágiát képesek elhelyezni rajta, amiket csata közben már nem lenne idő felállítani. Nagyban növelik minden egyes összecsapásban az ottaniak esélyeit. Ami a környező országokat illeti... Alkalmanként küldenek segítséget, de félnek a megtorlástól. - ez nagyjából összefoglalta a helyzetet.
Kissé aggódott is, hogyha visszatér, miképp fog reagálni rá a Fal védelmi mágia-rendszere...
- Karna a mi tulajdonunk! – Jeanne így reagálta le a tojásos részt...
- Szép történelem lecke, de arra nem válaszoltál, hogy te mit keresel itt, miközben a népednek szüksége van rád... - ez már kezdte kissé dühíteni Ceur-t.
Felelősségre akarta vonni, pont úgy, mint Rosier, évekkel korábban.
A legrosszabb az volt, hogy mindez az emberi lényét provokálta... A jóval érzelmesebb, szenvedélyesebb, és elhivatottabb halandó énjét...
- Egyszerű.. Megszabadítottam őket az egyik démonuktól. - szűrte a szavakat fogai közt.
- Még egy? Itt Fiorében? – lepődött meg újfent csak Atsui.
- Nem. Azt hiszem félreértettél... Már megöltétek azt, akiről beszéltem. – tudta, nem szabadna továbbmennie... ám képtelen volt türtőztetni magát... Ilyen volt hát érzelmekkel együtt létezni... Legyen átkozott Nashan, Rosier, és ő is, amiért elfogadta a herceg ajánlatát... - Én hoztam rátok a Szürkét.. - jelentette ki olyan ridegséggel, amely még tőle is szokatlan volt.
- Hogy… mi? – a nő ujjai elfehéredtek, ahogy megpróbálták elengedni az asztallap fogását.
Bármire is készült, a helyzet már túlságosan is elfajult a békés megoldásokhoz...
- Azt kérdezted, mit tettem az országomért az elmúlt években. - nézett a hercegnő jég-kék szemeibe. - Nos, levettem a vállukról egymilliónyi áldozat terhét... - olyan szavak voltak ezek, amelyeket két éve is elismételt egy másik nőnek, ki sosem érthette meg cselekedeteinek hátterét. - Jeanne, azt hiszem elég ideig élveztük az itteni vendégszeretetet. - szólította fel társát Ceur.
- Francba! - a lány nehézkesen ugyan, de erőt vett magán, s következő pillanatban már az asztalra csapva életre hívta kékes varázspecsétjét.
A jelek valamennyi csapattag alatt felizzottak, s mire a fény alábbhagyott, már a sárkányölő szobájában nyithatták ki szemeiket a jelenlévők... Atsui-t is beleértve.
Úgy tűnt, ráfogott Delilah vállára a varázslat közben.
- Hmmm... Ez felettébb kényelmetlen. - összegezte a helyzetet Ceur, ahogy megpróbálta felmérni lehetőségeit.
- Khm…  hol vagyunk? – a nő egyelőre csak ennyit tudott kierőltetni magából, valószínűleg bánva már meggondolatlan mozdulatát.
Jeanne közben eldőlt, ahogy megadta magát bódult állapotának, ám a többiek hamar felmérték a helyzetet.
Delilah az ajtóhoz sétált, majd pár rúnát írt annak lapjára, miközben Okita mellé lépdelt, s Kiril a két ablak közé sétált.
Karna tétlen maradt, ő csak értetlenül nézett végig környezetén... Persze, hisz valószínűleg már rég barátjának tekintette Atsui-t, és nehezen követte a cselekmény efféle alakulását.
- Azt hiszem, csapdában... – válaszolta végül a vörös-szemű férfi.
- Akkor most megöltök?  - természetesen Ceur-nak is ez ugrott be először. - Kényelmes megoldás lenne, gondolom… ha már a menekülés nem jött össze...
- Ha ketten volnánk, azt hiszem igen... – vallotta be őszintén. - De Karna megutálna érte. Viszont jobban tennéd, ha szabad akaratodból hagynád, hogy Jeanne visszavigyen a városodba. Itt már nem nyerhetsz semmit. – úgy tűnt, a nő nem akar élni ajánlatával.
Talán túlságosan is eluralkodtak rajta már korábbi kíváncsiságától fűtött érzelmei.
Újfent körülnézett, majd Ceur elé sétált, szinte teljesen felhajolva az ő arcáig.
- Ki vagy te valójában? - kérdezte elmélyülten.
- Erre már nem válaszolhatok... - a pillanat töredéke, s ráfogott a védtelenné vált hercegnő tenyerére.
Egy ujjával feltörte bőrét, helyet adva mérgének...
- Mit csináltál? – kérdezte Atsui döbbenten, ahogy felmérte, hogy szíve egyre lassabban ver.
- Csak hazajuttatlak... - s ez volt a sárkányölő utolsó válasza a számára.


- Milyen pontos... - köszöntötte Ceryl a hatfős társaságot.
A nő mögött saját szervezete is felsorakozott, így vele együtt hatan voltak, akárcsak Ceur-ék.
- Kár lett volna lekésni az ingyen járatunkat. - felelte egyhangúan az árnyék-sárkányölő.
Minden társa felkészült a hajóútra, és bár legtöbben nem hoztak magukkal túl sok holmit, úgy tűnt, az elhatározásuk legalább a helyén van... Szükségük is lehet majd rá.
Minstrel helyzete, a két megmaradt "démon-isten", a lándzsa, amelyet több ezer kilométerről hajított valaki Ceur felé pár héttel korábban, továbbá Nashan, és követőinek esetleges beavatkozásai... Könnyen lehet, hogy a legnagyobb háborúba sétáltak, amelyet Earthland valaha látott.


A helyiséget elsötétítették, a vastag függönyök takarásában csak távoli rejtélynek hatott a Nap beszökni képtelen fénye.
Összesen négyen foglaltak helyet a viszonylag apró asztalnál, ám mind olyasfajta hatalommal, s befolyással bírtak, amely ezreket mozgathatott volna meg.
- Védőrúnák? - kérdezett rá egy öreg, száraz női hang.
- Milyen paranoiás. - érkezett a már-már lenéző, öntelt felelet. - De a helyükön vannak, természetesen. Akárcsak a lakrimák is. Se belülre, se kívülre nem juthat hang.
- Hmmm.... Kezdjük az első kérdéskörrel?
- Leangarth hercegnőjének eltűnése. - szavalta egy viszonylag fiatalos hang. - És újfent feltűnt az ő neve is. Jeanne Esprit...
- Pontos ismertetés?
- 16 éves, négy hónapja és tizenhét napja tagja a Hírszerző Egységnek, ám kora és újoncléte ellenére varázserő tekintetében az egyik legkiemelkedőbb S-osztályú ügynökünk. Három sikeres küldetés írható a neve mellé eddig rúnalovagként, legutóbbi a 17.68-as.
- Azt a szigetet sikerként könyveltük el...?
- Nos, megtudtuk mi történt ott, és így könnyebb terveket szőni a jövőre...
- Hmmm... A hercegnőhöz mi köze?
- Pár szemtanú, köztük Atsui Orestes közeli hozzátartozói a végletekig állítják, hogy látták, ahogy Esprit elteleportálja a palotából a hercegnőt az eltűnés estéjén. Ezzel ellenkezőképp pár felszolgáló az életével esküdne rá, hogy a vendégeket kikísérték az épületből, majd Orestes kisasszonyt is felsegítették enyhén ittas állapotban szobájáig, ahonnan aztán később eltűnt. A legkülönösebb az ügyben, hogy minden szemtanú elméjét megvizsgáltuk, és... A vizsgálatok alapján senki sem hazudik.
- Azaz, mindenki azt hiszi, hogy igazat mond...
- Később Esprit maga vállalta, hogy részt vesz a hercegnő utáni kutatásban, amint felmerült a neve az ügyben. Egy keresőosztaggal ráleltek egy orvgyilkosságra specializálódott céh rejtekhelyére, ahol bizonyos iratok Orestes kisasszonyról szóltak. Ezen felül, minden tagot, akit még a rejtekhelyen találtunk, alávetettünk az elmevizsgálatnak, és valamennyiük emlékei közt megtaláltuk az elrablással kapcsolatos éjszaka részleteit. Ezen a vonalon elindulva, a nyomok alapján pár héttel később jelentkeznek majd egy déli országból Leangarth felé a váltságdíjjal kapcsolatos kérdésekben...
- Okita Minamoto? A másik kérdéses személy?
- Önként vetette alá magát a kivizsgálásnak. Minden emléke megegyezik a szolgálók elmondásával.
- Hmmm... Mindezek alapján ezt az ügyet is ugyanúgy lezárhatnánk, mint Esprit legutóbbi kérdéses helyzetét. A kincstár robbantása, nemde?
- Igen. Megtaláltuk Esprit mágia-lenyomatait a helyszínen. Miután behívtuk, tucatnyi semleges szemtanút előállított, akik minden módon igazolták, hogy az adott időpontban máshol tartózkodott. Ezen felül ebben az ügyben is engedélyt szerzett, hogy tisztázhassa magát. Egy héttel később előállított a Tartaros céhből egy különös alakváltót, aki minden részletében képes leutánozni valakit, amelyhez hasonlót eddig csak a Gemini nevű csillagszellemtől láthattunk. Az alakváltó emlékei közt megtaláltuk a betörés napját, és bűnössége bebizonyosodott. Olybá tűnt, hogy belső feszültséget akar szítani a köreinkben... Ugyanakkor mágiáját már képtelen lett volna megismételni, hisz az elfogása közben megsérült az első-eredete. De az elméje alapján gyerekkorától kezdve birtokában van ennek a különös képességnek...
-Hmmm... - hosszúkás ujjak kopogtak az apró asztalon. - Megannyi különös részlet. A lány meglehet, hogy tényleg ártatlan, és csak nagyon nincs szerencséje az ellene felmerülő részletekkel... Ugyanakkor, emlékeznek az 1327-es esetre?
- Mest Gryder. - érkezett a száraz felelet. - A férfi átírta fejében az összes emlékét, amely a saját életéről szólt, hogy beépülhessen a Tanács belső köreibe... Ugyanakkor...
- Rajta kívül soha senkinél nem készült feljegyzés arról, hogy valaki képes lenne mások emlékeit manipulálni. Ezt a mágiát sose tanították, mert senki nem tudta, miképp kell. Ritkább, mint az Elveszett Mágiák, és talán veszélyesebb is azoknál... Mi van, ha Esprit képes rá?
- Akkor a fenti ügyekben bebizonyosodna bűnössége...
- Ez a legfontosabb?
- Úgy érti...
- A kezünkben lehetne egy olyan fegyver, amelynek létezéséről eddig még csak nem is tudtunk. - állt fel helyéről a mély bariton gazdája. - Meg kell szereznünk a másik két Egység, a Legátus, és a király engedélyét. Esprit nemrég engedélyt kért egy minstrel-i kiküldetésre, hogy híreket szolgáljon az ottani helyzetről. Utána kell küldenünk az egyiket...


A rózsaablakok fénye különös, vöröses sugarakká színezte a beömlő fényáradatot.
Kaverik pusztán egymaga ült a kietlen fapadok sorain, ahogy ujjaival játszadozva megpróbálta feldolgozni az elhangzottakat.
- Szóval, mi az elsődleges feladatom? Mentsem meg a hercegnőt? Ahhoz nem a megfelelő embert keresték fel. - vigyorodott el gúnyosan
- Akkor, ha ténylegesen velük volna, igen, az ő biztonságát is biztosítanod kellene. - felelete a könyvét lapozgató tisztelendő atya. - De Atsui Orestes eltűnésének körülményei még mindig tisztázatlanok. Más a kiküldetésed fő célja...
- Ugyan... Ha meg kell ölnöm valakit, felesleges ez a sok körítés. Elég kimondani a szavakat...
- Az is a körülményektől függ. - csukta be könyvét az idős férfi. - Olvashattad  a megbeszélés jelentéseit, és tőlem is hallhattad annak lényegét. Derítsd ki az igazságot. Ha megalapozott a gyanú, miszerint Jeanne Esprit képes mások emlékeit manipulálni... Hozd őt vissza, akár az akarata ellenére is.
- Persze, gondolom már kívül esik a hivatalos csatornák lefedésén, így másképp lehetetlen elérni. Mindig a javára billennek az ilyesfajta véletlenek... - állt fel helyéről mosolyogva Kaverik. - Értem már, miért én. Az én fejemben már aligha turkálhatna... - ahogy elindult a kijárat felé, magas, fehér kabáttól takart alakját négy apró figura ölelte körbe, kiknek arcát koponyákat formáló maszkok fedték. - Már amúgy is rég volt, hogy felkerestek minket bármivel is, nemde?


Jeanne unottan bámulta az egyre csak tovatűnő hullámokat, ahogy a hajókorlátra támaszkodott.
Természetesen bűntudata volt amiatt, amit tett... Ám mégis... Megint neki kellett a legtöbbet áldoznia.
A többiek javarészt csak pihentek, és az útra készültek, míg ő a háttérben dolgozott, hogy tisztázhassa magukat, és takaríthasson a nyomaik után.
Fel se tudják fogni, mennyi munkája van ebben az egészben általában... Számított immáron? Ceur-sama sosem becsülte meg igazán... Sosem adta jelét.
Talán csak kifogásokat gyárt magában, hogy enyhíthessen  a lelkiismeretén.
De már amúgy is megtette azt, amit hetekkel korábban elkezdett... A hajó haladási iránya, és minden rajtalévő utas pontos leírása.
Ennyire volt szükségük elméletileg... Jöjjön hát, aminek jönnie kellett.

Harcolj, elátkozott lányka... - I.

Már a város falai is hatalmasnak tűntek.
A kikötő, s az azt övező épületek egyesülete valószínűleg többszörösen elfedhette volna Hargeon-t.
Mindez ugyanakkor csak jel volt Delilah számára, hogy ne akarjon átmenni a kapukon.
Jeanne szerint jobb volt, ha kerüli a tömegeket, különösképp nappal, amikor egész testét elfedő öltözete, és maszkja a kelleténél jóval nagyobb feltűnést keltene. Ráadásul, semmit sem tudott erről a városról, a környékéről, és az itt élő emberekről... Tudatlansága általában nem zavarta. Ugyanakkor nem szerette volna, ha megbámulják, vagy netán az őrök megpróbálják leerőltetni róla a maszkját.
Mindazonáltal, éhes volt. És útbaigazításra szorult.
Ha elindul a főváros felé, ott biztos találkozik a többiekkel. Elméletileg Ceur családja is ott él. Szóval biztos adnak neki ételt.
Csak tudnia kellett volna, hogy merre induljon. És persze nem haragudott volna meg, ha adnak neki elég ételt az útra.
De nem... Inkább nem kockáztatta a nagyvárost.
Gondolkodnia kellett.
Ők nyugatról érkeztek, és még jól látta a tengert, amely nyugatra terült el.
A főváros elméletileg az ország központjában volt, azaz keletre kellett indulnia. Persze, eddig egyszerű volt. Ám ha túl sokat sétál, előbb-utóbb elveszíti az irányérzékét.
Iránytűje sem volt, és amúgy sem tudta volna, miképp használja. A könyvekben, amelyeket olvasott, mindig csak használták őket, ám arra sosem tértek ki, hogy hogyan.
Ahogy azonban jobban szétnézett a tenger vonalában, a távolban egy apróbb település vonalait is kivette. Talán egy halászfalu lehetett.
Nem szerette a halat. Persze, ha valaki jól elkészíti, finomra fűszerezi, és rendes köretet ad mellé, mint ahogy mindezt a kastélyban csinálták, akkor félretette ellenszenvét a tengeri állatokkal szemben. De a faluban valószínűleg nyersen árulják őket... Nos, azért meg kellett próbálnia. Ott akkora feltűnést sem kelthet, mint egy forgalmas kikötőben.
Kényelmes gyaloglása közben azért kíváncsivá lett, hogy a többiekkel mi történhetett.
Utoljára a hajón látta őket, ám pár nap utazás után történt valami... Az emlékei is homályosak erről a szakaszról.
A földön ébredt, a gonosz nap sütött, de szerencsére az öltözete megvédte... Sajna étel már nem volt nála.
Remélte Jeanne megkeresi. Vagy Karna.
Nos, inkább Karna.
De tudták egyáltalán, hogy hol van? Sajnos valószínűtlennek vélte.
Neki kellett megkeresnie őket.
Ezért is kellett előbb-utóbb a főváros felé indulnia.
Körülbelül egy óra gyaloglás után a halászfalu vonalai teljes mértékben kibontakoztak előtte. Rá kellett jönnie, hogy nem szeret sokat sétálni, különösen nem nappal. Vajon mennyit fog így haladni egy nap?
Talán lebegnie kellett volna, ám nem kedvelte különösebben a szélmágiát. Elvégre, minél magasabbra megy, annál közelebb kerül ősi ellenségéhez.
Már majdnem elérte az első házakat, amikor pár kisgyerek elszaladt mellette. Ceur azt mondta, az országát már generációk óta egy pusztító háború dúlja. Nem felelőtlen akkor az ilyesmi? Vagy a veszély jóval keletebbre van?
Úgy tűnt... Pár újabb lépés után ugyanakkor feltűnt neki valami.
A gyerekek olyan nyelven beszélnek, amelyet ő nem értett.
Már rég rájöhetett volna, hogy idegen országban idegen nyelv honos... Mindennek fejében, pénz se volt nála igazából... Általában Jeanne-nál volt pénz, ha neki is kellett valamire, csak kért tőle. Persze, Karnától kényelmesebb lett volna a hasonló szívesség, ám Karna elmondása szerint ő is Jeanna-tól kért mindig. Egyáltalán honnan volt a hülye Jeanna-nak annyi pénze?!
Nem, talán mégsem volt jó ötlet elmennie a faluig... Valószínűleg a gyerekek is róla beszéltek, ahogy újra és újra felé néztek, majd sietve elfordultak.
Nem szerette az embereket.


- Ez a könyv vége, Delilah. Nem tudom tovább mesélni. - a nővére hangja volt az. Talán tíz éve hallhatta utoljára...
- Még! Még! - nem sok szót ismert akkoriban, ám ezt imádta.
- Na jó. Akkor mesélek fejből. - sóhajtotta el magát az idősebb lány. - Élt régen, több generációval ezelőtt egy nemes házaspár. Egyetlen gyermekük született, akiben minden reménységük rejlett. A nemesi címek, a birtokok, a vagyon, és persze a felelősség is őt illette. Ám a lány nem felelt meg szülei elvárásának... Makacs volt, szófogadatlan, és jobban érdekelte a játék, vagy épp a kardvívás és a verekedés, mintsem a tanulás. Szülei, elkeseredve lányuk viselkedésén, egy híres utazómágus segítségét kérték, hogy javítson a helyzeten. És a javulás meg is történt... Az önfejű lányka egy szófogadó, illemtudó nemesi hölggyé cseperedett. Ugyanakkor, a szülők sajna elégedettségük vakságában sosem vették észre. Amit a mágus otthagyott, már nem az ő lányuk volt...
A nővére rengetegszer elmondta ezt a történetet.
Delilah pedig minden egyes alkalommal egyre jobban megutálta a mesét...


Enyhe, lágy tapintásra ébredt vállán.
Már szinte ösztönösen mágiájához nyúlt volna, de szerencsére időben megfékezte késztetését.
Egy fának dőlve aludt el.
Nem jutott messze a falutól, hisz ahogy lement a nap, egyre éhesebbé vált.
Megpróbált vadászni, de... Nos, sosem szeretett futni. Az egyetlen nyúl pedig, amelyet lelőtt távolról, túlságosan is szétroncsolódott ahhoz, hogy elfogyassza.
A jégmágia kellemetlen társnak bizonyult hasonló helyzetekben.
Na meg, a kastélyban látta, ahogy Nightyngale cselédjei az állatokat először megtisztítják, majd kiszedik belőlük, ami nem kell... Igaz, Delilah szeretett a konyhában üldögélni, és figyelni, ahogy mások ételt készítenek - ő pedig sűrűn kóstolt - de nézésből egy bonyolultabb műveletet sem sajátított el.
Ugyanakkor, kudarcai után valaki felébresztette álmából.
Egy idős, viszonylag alacsony hölgy ült előtte, kinek korát ráncos bőre, és ősz hajkoronája jól fémjelezte.
Mondott valamit, valószínűleg egy kérdést tett fel számára, ám a lány nem értette. Megrázta a fejét, próbálta jelezni, hogy számára érthetetlen ez a nyelv.
Pár újabb mondat után a néni elgondolkozott.
- Nyugatról jöttél? - hangzottak el az immáron érthető szavak, még ha enyhe akcentussal is.
Delilah bólintott.
- Ó! Régen sok kereskedőhajó érkezett Fiore felől. Akkoriban bőven akadt munka még a kikötőben is. Persze, az már régi mese... - kuncogott enyhén. - De a nyelvüket nem felejtettem még el.
Delilah csendben maradt.
Nem tudta, mit mondhatna, és számára szinte mindig ez volt a legkényelmesebb megoldás.
- Mondd csak, miért alszol idekint egyedül? Gondolom ebben a piros köpenyben nem fázol, de ez akkor sem tűnik túl kényelmesnek. - tette szóvá az idős nő.
- Nem az. - dünnyögte Delilah.
- Ó! A méretedből és az emberi lábnyomokból sejtettem, hogy egy kislány rejlik a gúnya alatt, de azért jó hallani a hangod is. Bár nem vagy az a beszédes fajta, nemde?
A lány csak vállat vont.
- Mondd csak, miért nem adsz ennek az öreg nőnek egy kis társaságot ma éjszakára, és térsz be a házamba, ha amúgy sincs hol aludnod? Ott elmesélheted, hogy mi történt veled, ha szeretnéd. És persze, biztos maradt még valami a vacsorából is.. - persze, könnyű lehetett kivenni, hogy az utóbbi percekben Delilah gyomra többször is felmordult.
A lánynak mégse tetszett a helyzet.
Jancsi és Juliska történetére emlékeztette mindez.
Mondjuk, magabiztos volt abban, hogy őt lehetetlen felhizlalni, szóval...
- Nos, ha ragaszkodsz hozzá.. - állt két lábra a szőke lányka. - De mondd csak, miért járod éjszaka egyedül ezt az erdőt?
- Ó! Milyen helyénvaló kérdés. - kuncogott a nő. - Nos, négy fal közt majd erről is mesélhetek, ha szeretnéd.


- Á, szóval a fővárosba szeretnél jutni. - mert egy tányér levest a néni. - Nos, egy hét múlva érkezik erre egy karaván, ami majd arra halad tovább. Bár fizetned kell, ha velük szeretnél utazni, de az a legbiztonságosabb lehetőség.
Ahogy letette az ételt a lányka elé, úgy Delilah lecsatolta köpenyét, majd maszkját is az asztalra tette.
- Ó, milyen bájos. - álmélkodott a vendéglátó. - Könnyedén te lehetnél a legszebb lány ebben a faluban. Kár, hogy maszk mögé rejted az arcod... Sőt, ha egy-két virágot fűznék a hajadba, még a közeli kikötővárosban sem lenne párod.
- Nos, tehetségemben áll az ilyesmi... - felelete furcsán csavart szavakkal, mégis büszkén, ámde enyhe zavarral Delilah.
Minél többször történt meg vele, egyre inkább rá kellett jönnie, hogy szereti, ha dicsérik.
Mint kiderült, az idős hölgy egykor maga is kereskedő volt a kikötőben, ám a kereskedelem hanyatlása miatt visszaköltözött ebbe a közel faluba, és csak virágokat árulni jár már be a városba.
Van, amelyeket kora reggel szed, ám némelyek csak éjszaka nyílnak.
Delilah nagy örömére később valamiféle különös, mégis remek illatú vajas sütemény is az asztalra került. A lány nehezen tudta megőrizni távolságtartó önmagát.
Nagyon rég evett utoljára bármi édességet.
Legalább három napja, még a hajón... Érezte, ahogy elhal a cukor a szervezetében. Neki szüksége volt rá!
Ahogy egyre fogyott a kerek alakú, cukros finomság, úgy a szőke lányka is valamelyest beszédesebbé vált.
- Miért hanyatlott le a kereskedőváros? Ha ott élnél nem kellene éjszaka az erdőben járnod. - ezen eléggé fennakadt Delilah, a könyveiben sokan így haltak meg.
- Ó, hogyne. Más országokban erről nem sokat mesélnek. - komorodott el kissé a néni. - Hat éve, hogy ezekben a vizekben veszett oda császárunk. Emléke hősi, hisz magával vitte a hullámsírba azt, akit a poklok szabadítottak ránk. Mégis, azokban az a napokban, amikor szinte az egész flotta odaveszett... Rengetegen veszítették el szeretteiket. - a nő kis szünetet tartott. - Azóta a legtöbb tengerészünk és hajósunk kerüli ezeket a vizeket. Sokuk szerint elátkozottak is, hisz sose volt még rá példa, hogy tengeri bölcsőnk ennyi gyermekét kénytelen visszafogadni magába egyszerre...
Delilah úgy érezte, olyat kérdezett, amit talán nem szabadott volna.
Ezért is szerette jobban inkább a csendet.
A vacsora után megfürdött, majd kapott egy szobát, amely régen a vendéglátója fiáé volt. Egy ideje nem használta senki, de a néni rendszeresen takarította.
Alaposan elhúzta a függönyöket, mágiájával befagyasztotta a zárat, betakarózott, s megpróbált ismét elaludni... Immáron legalább céljai is voltak.
Pénzt kellett keresnie, azt pedig a kikötőben tehette meg.
A néni szerint mindig keresték a mágusok segítségét.
Remélte, nem fogja megint ugyanaz a hülye álom kísérni...


Karna egyre magányosabbnak érezte magát, ahogy céltudatosan haladt előre.
Miután magához tért, órákat gondolkodott, hogy mi történhetett, de emlékei homályosan kaparóztak elméjében... Az egyik percben még a hajón voltak, minden normálisnak tűnt. Fél napra voltak a kikötéstől... Majd egyszer csak a tengerészek egyesével szétrobbantak, mintha egy láthatatlan óriás összenyomná őket ujjai közt. A látvány szörnyű volt, a pánik és káosz hamar úrrá lett mindenen.
Ceur a kabinjában pihent, hisz sosem bírta az utazást... Megpróbált lerohanni hozzá. Sötétség... A tengerparton tért magához.
Távolról is könnyen kiszúrta, ahogy egy kikötőváros falai minden más fölé magasodva jelzik uralmukat a környék felett. Ott valószínűleg többet megtudhat majd a vidékről, és esetleg a többiekkel is találkozhat, ha ők is a közelben kötöttek ki.
Emberi alakjában járta a part-menti utat, hisz így senkit nem ijesztett meg küllemével.
Már viszonylag közel ért a városhoz, amikor is a tengeri homokot határszerűen elvágó erdőségből ismerős illatok jutottak el hozzá. Bár legtöbb érzéke nem volt olyan kifinomult, mint Ceur-nak, a szaglására azért büszke volt.
Ahogy belépett a fák közé, már egyértelművé vált számára... Delilah a közelben járt, nagyjából fél napja.
Kifejezetten örömteli hír. Az ő megtalálása lett az elsődleges célja a fiatal lángfarkasnak.
Ahogy azonban elindult volna a nyomok felé, pár lény vérszomja villámcsapásként rázta végig testét. Jól ismerte ezt az érzést... Vadállatias ösztönök keveredtek a gyilkolási vággyal.
Megpördült, lándzsáját hátáról már a kezében tartva vette fel védekezőállását, ám a lények egyszerűen elrohantak mellette...
Nyálkás, pikkelyes testű négylábúak voltak, nagyjából egy-egy farkas méreteivel, nyakukon elzárt kopoltyú-nyílásokkal. Mintha valaki keresztezett volna kutyákat tengeri ragadozókkal... Egyértelműen kétéltűek lehettek, és valószínűleg vadászni jöttek ebbe az erdőbe, ám nála könnyebb zsákmányt találtak.
- Ez nem jó... - kapta fel a fejét Karna, ahogy lábai mentén kigyúltak lángjai.
Mozgását felgyorsítva, félkörös ívben az egyik ragadozó elé szökkent, majd lándzsájának tompa fémnyelével hátraütötte annak testét.
A lény teste nagyot puffanva csattant egy közeli fatörzsnek.
Erre persze már társa is felfigyelt, és rögvest visszafordult a fiatal fiú képét felöltő sulekk-re.
Karna ugyanakkor könnyen kiszámította az ösztönlény mozgását, majd oldalra lépve megkínálta annak tarkóját lándzsanyéllel.
Mély levegőt vett a megkönnyebbüléstől, ahogy a rövid összecsapásnak vége szakadt.
Ellenfelei nem voltak túl veszélyesek rá nézve persze, mégis örült, hogy már ilyen mértékben képes használni emberi alakját. Tudta ő, hogy Ceur csak jót akar azzal a sok kínzásszerű, és rengeteg sérüléssel járó edzéssel a pincében.
A lények sem keresték tovább a bajt, sérülésiktől lassan botladozva ugyan, de visszamásztak a tenger irányába.
- Most már előjöhetsz. - szólt a közeli fák takarásába, ahonnan már percek óta egy idegen ember illatát érezte.
- Ó! - jött válaszként a meglepetésszerű felszólalás. - Ó, köszönöm... Sajnálom, segíteni akartam, csak eléggé lesokkolódtam. - lépett elő az illat gazdája.
Fiatal, nagyjából Jeanne korával egyidősnek tűnő lány sétált Karna közelébe, tengerkék szempárral, és ahhoz hasonló árnyalatú hajkoronával.
A megszeppent idegen ártalmatlannak tűnt, a lángfarkas mégis érzett rajta egyfajta különös, titokzatos aurát.
- Semmi baj. Egyedül is boldogultam, és így neked legalább nem esett bajod! - mosolygott válaszként a fiú.
- De akkor is... Mágus vagyok, és már ennyi lesokkol... Ah... Talán korai a városba mennem feladatokat vállalni. - dúrt zafíros hajába a lány.
Szóval mágus volt? Akkor valószínűleg ezért érezte Karna különösnek a kisugárzását.
- Ugyan, ha még el sem kezdted, amit szeretnél, nem tudhatod, hogy korai-e vagy sem. Mindenesetre, örülök, hogy találkoztunk! A nevem Karna! - nyújtott kezet a sulekk, ezzel is oldva a hangulatot.
- Ó, hát persze! Nekem kellett volna kezdenem ezek után! Szólíts csak Lilith-nek. - fogadta el a gesztust mosolyogva Lilith. - Te igazán tehetségesnek tűnsz, Karna. Gondolom te is a közeli városba tartasz, hogy pénzt keress. Vagy már egy sikeres feladatról tartasz visszafelé?
- Öhm, nem igazán... - jött kissé zavarba a lángfarkas. - Bár a napokban biztos betérek majd a városba, előbb meg kell keresnem egy barátom a közelben.
- Ó, értem... - tűnt kissé csalódottnak a lány. - Mindenesetre, hagylak akkor keresni, nekem amúgy is minél hamarabb be kell jutnom Sin'Taoba. Remélem találkozunk még, talán egy-két feladat erejére is.
- Ó, az remek lenne! - integetett mosolyogva Karna.
Csak percekkel később jött rá, hogy ettől a lánytól jóval több mindent is megtudhatott volna a környékről, és pontos helyzetéről... Túlságosan lefoglalta gondolatait, hogy megtalálja Delilah-t.
Remélte, nem esett baja... Emberhez képest túl fiatal volt még, távolságtartása és különös betegsége pedig csak tovább rontotta a helyzetét.


Már kezdett sötétedni, amikor is a lángfarkas elérte a halászfalut, ahová Delilah nyomai vezettek.
Korábban is eljuthatott volna céljához, ám a lány napközben elhagyta a környéket, és pár órája elment azzal, hogy rájöjjön, miszerint őnála korábban azonban vissza is tért a faluba.
Valószínűleg a kikötővárost látogatta meg valamilyen okból, mégpedig nem egyedül.
Remélte valaki segít neki, és nem elrabolták, vagy hasonló...
Kissé félénken, mindenre felkészülve lépdelt a házak közt, egyre biztosabban érezve Delilah illatát.
Páran elsétáltak mellette, kissé megnézték hátán a fegyverét, és köpenye alól néhány helyen kitűnő páncélját, ám bármit is suttogtak róla, nem értette... Különös, hogy Lilith egyből olyan nyelven szólt hozzá, amelyet ismert.
Ennyire látszott rajta, hogy nem idevalósi?
Mindenesetre, ahogy a nap lement, bekopogott a kunyhó ajtaján, amely mögött barátját sejtette.
Körülbelül fél perc múlva egy idős, gyenge tartású nő nyitott neki ajtót, kinek szemeiben meglepettség és kíváncsiság gyúllant.
- Öhm, jó estét! - hajolt meg Karna. - Bár nem tudom, érti-e, amit mondok, de...
- Karna?! - sétált be az ajtónyílás vonalába Delilah. - Oh... - a lány vörös szemeiben öröm és megkönnyebbülés tükröződött.
A hölgy szélesebbre tárta az ajtót, mire Karna meghajolt, majd Delilah elé sétálva, enyhén leereszkedve megölelte őt.
- Örülök, hogy jól vagy! - simogatta meg szőke fejbúbját. - Találkoztál bárki mással a többiek közül? Hogy kerültél ide pontosan? Mi történt ma a városban veled?
A lány minderre csak az asztalra bökött.
- Gyere. Van még vacsora.
Bár értékelte Karna a felajánlást, azért szüksége volt a házigazda jóváhagyására is.
- Ülj csak le nyugodtan. - mosolygott enyhe akcentussal a néni, ahogy becsukta házának ajtaját. - Rég volt már ennyi élet ebben a házban... - kuncogta.
Karna az elkövetkezendő órában próbálta visszafogni magát, hisz jól tudta, étvágya nem tükrözi emberi kölyök küllemét.
Ráadásul, nem szeretett volna visszaélni senki vendégszeretetével sem.
Ugyanakkor legalább mindent megtudott arról, ami Delilah-val történt az utóbbi napokban.
Mint kiderült, aznap megpróbált pénzt keresni a városban, de hiába fordított neki vendéglátója, a helyi kirendeltségen nem voltak meggyőződve róla, hogy bármi komolyabbat is rábízhatnak egy kislányra, mágikus tehetség ide vagy oda.
Semmi baj, gondolta Karna.
Mint kiderült, közel egy hetük volt még a karaván érkeztéig. Másnap majd megpróbálnak közösen elvállalni valamit.
Az idős hölgy később pár bocsánatkérés közben közölte, hogy Karnának sajnos már nem jutna szobája, de a lángfarkas ezt nem igazán bánta. Szeretett a kandalló mellett aludni... Emberi formában ez kissé furcsának tűnhet, de megpróbálja majd viszonylag természetesnek mutatni.
Ahogy azonban később már aludni készült, még látta, hogy Delilah szobájából gyertya fénye szűrődik ki.
Úgy döntött, megnézi mit csinál.
Kérdezés nélkül benyitott volna, amikor rájött. Hát persze, Jeanne mindig megszidta érte.
Először kopognia kell.
Így tehát kopogott, majd azt követően nyitott be.
- Mit csinálsz? - kérdezte kíváncsian.
Őszintén szólva, nem volt még túl álmos.
- Házi feladatot. - felelte egyszerűen a lány, egy munkafüzet előtt üldögélve.
- Ó... Ki adta neked?
- Még Jeanne... A táskámban maradt. Egy ideje megragadtam a huszadik oldalon, de haladni szeretnék.
Ó, hát persze.
Neki is Jeanne adott régebben különböző könyveket, majd később feladatokat, hogy megtanulja az írás és olvasás alapjait.
- Bár szerinte az, hogy sok könyvet olvastam jó kezdés, de bizonyos területeken a tudásom nem haladja meg az elvárt átlagot... Ilyen például a matematika. Azt mondta, ha nem haladok, akkor sose leszek hasznos tagja a csapatnak, lehúzok majd mindenkit, és kirúg a kastélyból. - szavalta közönyösen Delilah.
Karna ezen csak ferdén elmosolyodott.
Bár Jeanne neki azért sose fogalmazott ennyire nyersen, de... Nos, csak ritkán tudta kimutatni rendesen a törődését. Leginkább akkor, ha beteg, vagy letört volt.
De a szavai ellenére Karna teljes lényével hitte, hogy a lány csak így mutatta ki törődését irántuk. Így valamiért könnyebb volt neki... Minderre visszaemlékezve szörnyen el is szégyellte magát, amiért gyanakodott Jeanna-ra a hajón történtek miatt.
Persze, volt pár gyanús egybeesés, mint például az, hogy pont beszélni szeretett volna a lánnyal a katasztrófa előtt, de őt egy félreeső kabinba találta bezárva, ráadásul valakivel beszélt is egy lakrimán... Az is kissé gyanús volt, hogy közvetlen az első tengerész halála előtt egyszerűen elteleportált a hajó fedélzetéről... De most már biztosan tudta!
Ezek csak véletlen egybeesések!
Hitt barátjában, és szégyellte magát, hogy valaha is hasonlóakra gondolt.
Inkább azon kellene törekednie, hogy Delilah-val minél hamarabb a fővárosba jussanak, ahol valószínűleg mindenki más is ott lesz előbb-utóbb.
- Ó, nos... Azért ne maradj fenn túl soká. És ha esetleg valamit nagyon nem értesz, szólj nyugodtan! - a szőke lányka csak bólintott, ahogy eltökélten kémlelte könyve egy oldalát.
Karna így hát becsukta az ajtót, majd visszatért a kandalló, és immáron nyugodt, kételymentes álmai melegébe.