Ceur'caelestos

Ahol a démonjaim pihennek
1.

Hargeon – Pár nappal korábban

Fiore.
Az ország, ahol a lakosság tíz százalékát mágusok teszik ki. Érdekes, sokszínű egy hely lehet, tele meglepetésekkel, és megannyi csodával. Milyen kár is lenne, ha valaki elhozná számukra a pusztulást…

Különös látványosság törte meg aznap a hargeon-i mindennapokat.
A reggel sugarai új életet festettek a szürke, hajnali palettára, s úgy játszadoztak színeikkel, akár a friss krétákat szerzett kisgyerekek. A közelben habzó hullámoknak, a háztetőknek, a macskaköves járdáknak, mind-mind a vörös és sárga ezernyi árnyalatát ajándékozták.
Az új nap eljövetelével a korán kelő halászok már el is rúgták mólókhoz döntött csónakjaikat, az árusok rendezni kezdték portékáikat, s szép lassan a teendőikre siető járókelők is feltöltötték az utcákat.
Hajók indultak útnak a messzeség hívásának engedve, vagy épp kötöttek ki, bízva a rakodómunkások karjaiban, hogy megszabadítják őket nehéz terheiktől. Matrózok kiabáltak, kapitányok alkudoztak, kereskedők számolták a pénzüket… Ám valami mégsem volt rendjén. Vagyis inkább valaki…
Egész magasnak volt mondható, ám bárki láthatott már nála magasabbat, akárcsak elsétálni is mellette azon a délelőtt. Izmos is volt, de talán csak az nem láthatott még soha vaskosabbat, vagy szélesebbet, aki életében nem hagyta még el házának biztonságát.
Bár az idegen arcában volt valami veszélyes, valami ragadozószerű sugallat, még csak nem is emiatt keltett feltűnést.
Vállain egy-egy zsákot cipelt, s mindkettő jellegzetes csörgést hallatva csattant a hátán újra és újra, kiegyensúlyozott lépteinek ritmusát követve.
Az egyik csomag tartalma bizonyosan nagy mennyiségű fém lehetett, hisz olyan zajt keltett, mintha egy kovács rejtőzött volna el gyomrában, ki épp az üllőjét kalapálja végig gyengéden. A másik vászonköteg vonzotta viszont igazán csak a kíváncsi szempárokat. Jellegzetes csilingelés, s nemesfém csörgése kísérte az útját, majd miután az idegen megfordult vele pár váltósnál, már egyértelművé vált, hogy aranyérmék húzzák le. A külhoni valuták felvásárlására, s eladására szakosodott üzletembereknek sem kevés fejtörést okozott a vaskos, minstrel-i császárok képmásival ellátott érmék beváltása, hisz külön darabonként is sokat megértek, az idegennek pedig egy zsákravalónyi feszült a vállán. Sok napszámos, vagy alulfizetett kikötői munkás egész havi bérezése pihent egyetlen olyan, sárgás nemesfémdarabban…
Nem csoda hát, miszerint rengetegen elcsodálkoztak a fiatal férfin.
Persze, egy Hargeon-hoz hasonló, hatalmas üzleteknek otthonául szolgáló városban megannyi tehetős kalmár, bankár, vagy épp hajóskapitány bírhat hasonló összegekkel, ám valamennyien azt jól elzárva tartják, vagy ha különböző okok miatt szükségük is van mozgótőkéjük egy részére, azt jól védett járművekkel szállíttatják el a kívánt helyre. Az idegen viszont csak szemvtelenül sétált vagyonával egyik váltóstól a másikhoz, úgy, hogy még csak a nyelvet is alig beszélte, és eleinte azon is elcsodálkozott, amiért papírt kap aranyáért cserébe.
Továbbá, őt egyébként sem lehetett volna kalmárnak, bankárnak, vagy épp tehetősebb hajóskapitánynak nézni. Egyszerűen öltözködött, ruháit valószínűleg a legelső árusnál vásárolhatta, aki útjába esett. Magerősített talpú cipői fölé egy, a szürke és kék árnyalatai közt tétovázó farmernadrágot vett fémcsatos övvel kiegészítve, míg fekete pólójának többségét egy vastagabb, csuklyás pulóver alá rejtette, amelyen a „Lórde A D'min „ felirat díszelgett.
Elmondható ugyanakkor, hogy egy ekkora kikötőváros rengeteg furcsaságot kínál lakosainak az évek folyamán. A világ valamennyi tájáról érkeznek ide különböző emberek, sokaknak ezen épületek valamelyikében érnek révbe álmaik, míg másoknak az utcáin törnek azok össze. Mégis, a különös idegen még a törvény ellenkező határainak is felkeltette a figyelmét ezen a délelőttön, amelyen a meleg napsugarak szinte teljesen elnyomták a hideg tengeri szelet.
Bár pár rendfenntartó is figyelte egy ideig a fiatalt, úgy vélték, egy tolvaj se viselkedne ilyen ostobán a szerzeményével, mint ahogy ő teszi… Ám rablókból, s gaztevőkből is akadt rengeteg ezen kikötő sikátoraiban, s elhagyatott raktáraiban. Ahol ennyi kereskedő, óvatlan kapitány, s iszákos tengerész éli mindennapjait, elkerülhetetlenné válik teljes céhek kialakulása az alvilág alantasabb szakmáit képviselve.
Jó néhányan figyelték is már az idegent, házsarokról házsarokra, árnyékról árnyékra, s embertömegről embertömegre osonva nyomában. Ám még nem jött el az idejük… A főutak túl népesek voltak, a zsákmány pedig túl nagy a gyors munkához.

A „Rozmársaláta” névre keresztelt fogadó már három generáció óta várta jellegzetes étel és italkínálatával a tengerek megfáradt utazóit.
Tengerészek, jómódú kikötői munkások, s kereskedők egyaránt megfordultak a hangulatos kialakítású, kabinokra emlékeztető falak közt.
Marie, a pincérnő már két éve ezen a helyen dolgozott.
Jól ismerte a vendégeket, kik a nap aktuális szakaszában, valamivel dél előtt ültek le megszokott asztalaikhoz, kiélvezve ebédszüneteiket. Josh-t, egy közelben felállított stand árusát; Tim-et, a sarki patkolókovács tanoncát; Morrishon-t, az öreg halászt, ki mindig ilyentájt tér be pihenőre, hisz már pirkadat előtt útnak szokta indítani bárkáját… A legtöbb jelenlévőnek már a rendelését is előre sejtette, miközben könnyed mozdulataival körbejárta a helyiséget.
Ugyanakkor, természetesen minden egyes nap betértek olyanok is a „Rozmársalátába”, akik még sosem tapasztalhatták annak vendégszeretetét. Átutazók az ország más pontjairól, külföldi szerencsevadászok, vagy esetleg olyanok, kik csak a város távolabbi szegleteiben éltek, s ritkán fordultak meg ezen a környéken… Ám még a sokat látott, s egyébként meglehetősen csinosnak vélt pincérnő is viszonylag sokáig időztette tekintetét az idegenen, ki egy fémes csörgéstől zajos zsákkal a hátán állított be a fogadóba.
Nem csak különös csomagja, de a külleme is rossz érzést csikart elő Marie érzelmeinek tárházából. Nem nevezhette volna rondának a fiút, másról volt szó… Olyasvalamiről, amelyet csak egy olyan egyén képes észrevenni, ki nap, mint nap különböző emberek tucatjaival áll szóba.
Vannak, akik megpróbálnak veszélyesnek tűnni mások szemében. Közszemlére teszik sebhelyeiket, izmaikat, esetleg fegyvereiket is, félelmet, s harci tapasztalat gyanúját ébresztve a rá pillantókban. A legtöbb ilyen ember ugyanakkor feleannyira sem veszélyes, mint amennyire annak képzeli magát.
Ez az idegen más volt. Úgy öltözött, akár egy középiskolás srác, és egy látható fegyvert sem viselt a testén. A pincérnő mégis jól tudta, hogy senkinek sem volna ajánlatos belekötnie.
A tekintete, természetes arckifejezése, már a járása is, mind – mind az sugallta, miszerint a külvilág felett áll, s alig kell bármit is törődnie a körülötte lévőkkel, akik sosem érhetnék el őt a saját valóságában. Olyan kisugárzás lengte körül, amely egyértelművé tette, hogy önmagán kívül senkivel sem kell foglalkoznia, s ha arra kerül a sor, ő az, aki ráerőlteti saját akaratát másokra. Marie-nak hamar egyértelművé vált: Ő egy volt az igazán veszélyes emberek közül.
Kicsit még idegesen indult meg az asztalához, ám mire odaért hozzá, már képes volt rendezni enyhén zilált gondolatait. Mégiscsak évek rutinja állt mögötte.
- Üdvözlöm Uram a „Rozmársalátában”. – Mosolygott a fiatal férfira, belenézve kissé unott, vörös szemeibe. – Eldöntötte már esetleg, hogy mit rendel?
Az idegen habozott, s a pincérnő hamar rájött, hogy miért. Sokszor tapasztal hasonlót.
Nagy valószínűséggel külföldi volt, akinek időbe telik felfognia a szavait.
Végül viszonylag lassan mutatott egy közeli vendég ételeire, majd várakozóan a nőre pillantott.
- Á, palacsintatorta csokis fagyi öntettel. Körülbelül negyed óra, és már vissza is térek a rendelésével. – A fiú nem reagált kedélyes feleletére, ám nem is igazán számított másra, így nem zavarta.
Pusztán annyiban reménykedett, hogyha majd fizetnie kell, nem lesznek fennakadások… Az egyik legutolsó dolog, amire vágyott a mai műszak folyamán az egy esetleges összetűzés volt a külföldivel.
Marie szerencsétlenségére azonban az esetleges kellemetlenségek mellett már teljesen valósak is felütötték a fejüket. Kéretlen vendégek formájában…
Jól ismerte az elegánsan öltözött tolvajokat, akik mosolyogva, nemesi ifjakra jellemző viselkedéssel tértek be a fogadóba, mintha csak álarc mögé kívánták volna rejteni mocskos valójukat. Ritkán jártak ezen a környéken, hisz bár a sikeresebb céhek egyikét tekinthették sajátjuknak, a patkányok mégiscsak ritkán távolodnak el a fészküktől. Ám ha már ott voltak, bizonyosan konkrét célok lebegtek előttük.
- Mit keresel itt, Andrew? – Szokásos kedvességét levetkőzve sétált a kisebb csapat asztalához. Szerencséjére legalább annyi önérzet volt azokban a férgekben, hogy egy viszonylag elszigetelt helyet válasszanak maguknak, így neki sem kellett visszafognia magát. – Itt nem látjuk szívesen a magatok fajtát. – És ha belegondol, hogy ő még össze is szűrte a levet azzal a rohadékkal…
- Marie drágám, hát illik minket így köszönteni? Mikor legutóbb végignéztem magunkon, egy fizetőképes úriemberekből álló csoportot láttam, akik ki szeretnék élvezni ennek a közismerten vendégszerető helynek a kényelmét. Amennyiben rosszul tájékozódtunk volna, úgy elnézésedet kérem. – A férfi elővette azt az irritálóan helyes mosolyát, amelyet társai már kevesebb sikerrel próbáltak meg imitálni.
- Fizetőképes, hát persze! Könnyű olyan pénzből fizetni, amiért mások dolgoztak meg! Tudom jól, mik vagytok… Takarodjatok azonnal, vagy rátok hívom a városőrséget! – Fenyegetőzött egyre ingerültebben.
- Drágám, amennyiben vádaskodni akarsz, bizonyítékokkal sem ártana szolgálnod. Ha jól rémlik a legutóbb is te voltál az, akit végül figyelmeztetett az a bizonyos városőrség, mielőtt távoztak volna a tagjai… - A pincérnő dühös volt, s leginkább saját tehetetlensége bosszantotta.
Kis jelenetük kezdett feltűnővé válni, nemcsak a közelben ülő vendégeknek, de a főnökének is. Bármennyire is sértette büszkeségét, engednie kellett…
- Rendeljetek, vagy menjetek el innen… - Szűrte fogai közt.
- Ó, fogunk mi rendelni, ne aggódj. Még átnézzük a kínálatot, de ha megvan, amit akarunk, te leszel az első, aki megtudja. – Kacsintotta Andrew, mire a nő legszívesebben ráborította volna az asztalt.
Ehelyett csak bólintott, majd hozzálátott az elkészült rendelések kihordásához.
Végül, szakítva szokásaikkal, a tolvajok betartották ígéretüket, s ők is választottak az étlap ajánlatából.
De Marie egy percig sem hitte, hogy pusztán az ebéd miatt vannak itt. Az a rendes, az átlagos értékeket tisztelő emberekre vallott volna, amelyektől az ő fajtájuk nem is állhatott volna távolabb. Éppen ezért, bár nem hanyagolta munkáját, fél szemét végig a hívatlan vendégeken tartotta.
Meg kell hagyni, ügyesen dolgoztak, hisz még így is alig tudta kivenni valós céljaikat. Ám egy idő után feltűntek neki a rejtett pillantások, a nehezen kivehető kézjelek, az adott mozdulatokat követő suttogások… A külföldit figyelték. A szokásait, viselkedését, s leginkább azt, hogy mikor akar távozni…
Bár egyértelművé vált számára, miszerint nem a fogadónak akartak ártani, Marie mégsem hagyhatta annyiban mindezt. Nem is inkább a késztetés hajtotta, hogy segíthessen egy idegennek, mintsem a bosszúvágy, amellyel áthúzhatja a tolvajok számításait.
- Elnézést, Uram… - Szólt a szemmel tartott fiúhoz, mikor az felállt helyéről.
Ő szokásos, egyhangú kifejezésével nézett a pincérnőre, majd üres tányérja mellé mutatott, egy, a kelleténél jóval nagyobb címletű bankjegyre.
- Nem, nem arról van szó, bár nagyon köszönöm a borravalót, igazán kedves… - Máskor két hét alatt szed össze ugyanennyit… - Csak… Tudom, ez furán fog hangzani, ám attól félek pár igencsak kétes alak végig magán tartotta a szemét. – Megpróbált halkan, ugyanakkor lassan beszélni, hogy a külföldi is megérthesse szavainak lényegét. – Bár úgy sejtem tud vigyázni magára, ezek a semmirekellők nagyon trükkösek tudnak lenni. Higgye el, sajnos jól ismerem már őket… Még mágusok is vannak köztük. Kérem, az lenne a legjobb, ha innen rögvest a városőrséghez menne, ha kell útbaigazítom és…
- Mágu… sok? – Marie mondata megakadt, ahogy az idegen megszólalt. Viszonylag kellemes hangja volt, bár még ezt az egy szót is érezhető akcentussal ejtette ki.
Elmosolyodott, majd a pincérnőt figyelmen kívül hagyva elhagyta a fogadót.
Marie nem igazán értette, mi történt, ám sajnos már nem tehetett többet… Ahogy attól tartott is, a tolvajok felálltak helyeikről, s szép lassan, mintha nem is sietnének sehová, felkészültek a távozásra.
A nő halkan felsóhajtott, majd elkezdte leszedni a csokoládéfoltos étkészletet.
- Drágám, elég nagy butaságot csináltál. – Mozdulatait hideg pengeként döfték át Andrew szavai, aki úgy lopózhatott a háta mögé, hogy az fel sem tűnt neki. – Tudod, hogy milyen féltékeny típus vagyok. Te pedig őszinte érzéseimet semmibe véve udvarolsz itt valakinek az orrom előtt, és még figyelmezteted is mindenféle butaságokra… - Érezte, ahogy a férfi vigyorog, s bökőjét alattomos, mások számára nem látható módon az oldalához simítja… Nem, nem teheti… Hisz egy viszonylag zsúfolt helyiségben vannak… - Most az egyszer megbocsátok neked, ám mindennek azért ára is lesz. Rég látogattalak már meg abban a kis lyukszerű albérletedben. Ma éjszaka bepótolom az elmaradásainkat. – Az apró fegyver visszakerült a tolvaj ruháinak rejtekébe, ő pedig nemsokára távozott is bőszen vigyorgó társai oldalán.
Marie egész testében remegett, miközben kiléptek a fogadó ajtaján…

Aled-nek rossz érzés mardosta a gyomrát.
Nem volt az az idegeskedő fajta, ritkán gyötörte hasonló kétely. Ám amikor előfordult ilyesmi, ott emberek haltak meg… A sajátjaik közül.
Eleve nem támogatta ezt az ötletet.
Ha valaki képes egy vagyonnal végigsétálni a főutcán, annak két oka lehet. Az illető olyannyira bízik magában, hogy a legkevésbé sem érdekli, ki bámulja meg; vagy pedig egy menthetetlen idióta. Az az alak pedig a legkevésbé sem tűnt idiótának…
Aled nem akart újra azokba a szemekbe nézni. A vérre, a gyilkosságra, s az erőszakra emlékeztették őt azok a betegesen vörös íriszek. Ám ami mindennél is rosszabb volt, hogy tudta… Jól tudta, hogy kiszúrta őt.
Nem ma került ebbe a szakmába. Már apró gyermekkorától kezdve tolvajlásból kellett fenntartania magát, és a tény, miszerint még mindig életben volt, ráadásul szabadlábon, jól fémjelezte hozzáértését, és tapasztalatát. Vannak bizonyos szabályok, amelyekhez minden körülmények közt tartotta magát, legyen bármilyen csábító is a zsákmány.
Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy nem fog bele túl kockázatos kísérletekbe. Márpedig a mostanit teljes mértékben azok közé sorolta volna… Régóta csinálja ezt. Ám az idegen tudta, látta a szemekben, amelyekbe sosem akart újra belenézni.
Észrevette őket a tömegben, a sarkok mögött, a standoknál nézelődve… Nem feltűnően tette, nem adta tudtukra, miszerint folytonosan kiszúrta őket. Talán csak Aled észlelte mindezt. Ám ha valaki az ő teljesen természetesnek ható, az idegességtől már szinte teljesen mentes vegyülését is leleplezte, az vagy maga is szakmabéli, vagy pedig más módon érzi a jelenlétüket … Egyik sem jelentett jót.
Ha egyedül lett volna, már rég visszafordul, és könnyebb munka után néz a délutánra. Ám nem volt egyedül.
Mióta beállt a céhbe, már másokért is felelőssé vált. A legtöbben hamar megtanultak hallgatni az utca veteránjára, amelyet jó tanácsinak, s éles meglátásainak köszönhetett. Persze voltak kivételek… Mindig voltak.
Leginkább Andrew, a céh egyik feje, ki a szóban forgó vállalkozásukat is vezette. Erős mágus volt, ám ennyiben ki is merültek jó tulajdonságai.
Arrogánsan, lekicsinylően bánt a beosztottjaival, tervei átgondolatlanok voltak, szinte mindig a saját feje után ment, ráadásul a közös pénzt is rendszeresen szórta el önnön hasznára.
- Hé, főnök... – Szólította meg az említettet Aled, bár előre sejtette kudarcát. – Már mondtam korábban, de az az alak tényleg tudja, hogy követjük. Nem hülye, és szerintem meg tudja védeni azt, amivel idejött… Bizonyos források szerint pár órán belül érkezik Isenberg-ből valami szállítmány, onnan pedig nagyon ritkán jön bármi is, ha meg igen, az vagyonokat ér. Felkészülhetnénk a kikötőben, és…
- Túl sokat aggódsz Aled. – Legyintette le a mágus. – Ahogy öregedsz, egyre ijedősebbé váltál. Talán az teszi, hogy félted a helyedet a céhben. Ha továbbra is kétségbe fogod vonni a terveimet, minden okod meglesz hasonlóktól tartani… - Tudta, az a beképzelt idióta képes is volna ilyesmire. Hiába hallgattak sokan az ő szavára is, Andrew mégiscsak az egyik vezér volt… Ráadásul mágus. Sosem szállhatott volna szembe vele a hatalmi harcokban.
Bólintott, majd újfent eltávolodott a férfitól.
Ahogy letértek a főutakról, az emberek sűrű hullámai ritkásabbá váltak, s a város határára érve már csak néhány gárdista, valamint utazó mellett sétálhattak el.
Szétszórtan, egymástól távol haladva követték az idegent, mintha mindnyájuknak megvolna a maga dolga településük peremén. Aled ugyanakkor tudta, hogy az efféle színjáték már felesleges, a fiú régóta észlelte, miszerint a nyomában vannak… Ennek ellenére le sem lassított, miközben elhagyta Hargeon viszonylagos biztonságát jelentő, utolsó épületét is. Ha lehet, ezzel csak még inkább fokozta az öregedő tolvaj feszültségét.
A terv szerint egy másik csapat már várt volna rájuk, körülbelül másfél mérföld után, az országút közelében, míg ők hátulról követték tovább a célpontot, pár száz lépéssel lemaradva mögötte.
Igencsak lassú ügetésre kellett fogniuk a lovakat, tekintve, hogy kiszemeltjük gyalog haladt előttük. Hasonlóra még Aled sem számított, szinte biztos volt benne, hogy a fiú szekeret, vagy valamiféle mágikus járművet bérel majd magának egy kocsissal egyetemben.
A percek csendben, s lassan követték egymást végtelen láncolatukon, miközben a tolvaj egyre csak a patkók ritmikus kopogását hallgatta.
A kikövezett út melletti táj elég egyhangúnak hatott, zöld rétek futottak végig a láthatáron, erdőségeket, s hegyvonulatokat sejtetve a messzi távolban. Még a Nap is jócskán délutáni sétáját rótta a fakó égbolton, mikor számításai szerint már csak percekre lehettek a megbeszélt szakasztól.
Higgadtan visszafogta gyeplőjét, így bevárva társait.
- A többiek valószínűleg már végeztek is, szóval siessünk, nehogy elrakjanak mindent. – Intett a csapatnak Andrew, majd az élre állt saját lovával.
Kényelmes vágtában haladtak tovább, ám a kényelem nem egy olyasfajta luxus volt, amely bármikor is sokáig megadatott volna Aled életében.
Mint hamarosan kiderült, az idegen körülbelül négyszáz lépésnyire a rajtaütés helyszínétől egyszerűen csak megállt, s egy helyben nézelődött, mint aki várna valamire. Aled hátán rögvest végigszaladt a hideg.
- Ates, jelezz a többieknek, hogy jöjjenek ide. – Szólt Andrew egy másik mágusra, aki képes volt nagyobb távolságokból is üzenni másoknak, pusztán a gondolatait használva. Ez a fajta képessége mindig is lenyűgözte az öreg tolvajt. – Nocsak - nocsak, voltál olyan kedves, hogy bevártál minket? – Szólt vezetőjük immáron a fiúhoz, lovával egyre közelebb lépdelve hozzá. – Öreg barátom, Aled szerint pedig még azt is tudtad, hogy mi követünk téged, erre tessék, itt álldogálsz gyanútlanul, mint aki arra vár, hogy… segítsenek neki elcipelni azt a sok nehéz holmiját? – Kacagott fel saját, meglehetősen gyenge tréfáján. – De ne félj, mondtam neki, hogy túl sokat aggódik. Inkább neked kellett volna. – Ahogy a mágus hangja elvesztette valamennyi színét, amely alatt már csak a rideg él lapult, úgy fogták félkörbe a lovasok áldozatukat. – Igazán lehetett volna annyi eszed, hogy ha már ekkora feltűnést keltettél a városban, akkor valamiféle kísérettel hagyod el azt. Ha mást nem, legalább arra a hülye szukára hallgathattál volna… - Mindeközben a másik csapat is megérkezett, kiknek a rajtaütés lett volna eredeti feladatuk.
Hátasaik nyerítettek, s valamennyi port is felvertek, ahogy kiteljesítették a fiút csapdába ejtő gyűrűt.
- Látom nem vagy beszédes, de nekünk így is jó. Arrash, Atrus, vegyétek el tőle a cuccait. Ha ellenáll, nyírjátok ki. – Az említettek vigyorogva bólintottak, majd görbe, rosszul karbantartott kardjaikat előrántva leugrottak nyergeikből.
Aled gyomra számtalan görcs küzdőterévé vált, az agg férfi levegőt is alig tudott már venni idegességében… Miért csak ő látja, hogy ez az egész nincs rendjén? Egyszerűen túl valószínűtlenül illeszkednek egymásba a darabok… Hisz az a srác még mindig csak egy helyben áll, s úgy néz rájuk, mintha nem is megölni, hanem beszélgetni készülnének vele!
Ahogy a két tagbaszakadt, rosszarcú céhbeli már csak pár lépésnyire volt a közrefogott idegentől, az elengedte nehéznek tetsző zsákját, amely olyan zajt vert az útnak csapódva, mintha egy egész kovácsműhelyet rejtett volna el abban. Ám nem ez volt az igazán megdöbbentő… Arrash és Atrus, akik még a csomag elengedésének pillanatában vigyorogva lépdeltek a feketehajú felé, a fémes csörgés elhalásával egyszerűen… Megsemmisültek.
A kopasz férfinak a feje hiányzott, s forrásként szivárgó torzója épp térdre rogyott, míg sebhelyes társának az egész jobb oldala eltűnt, az így megmaradó emberi roncs pedig húsos cuppanással kenődött szét az országúton.
Persze, a hatalmas zaj közben mindenki a lovaira fordította figyelmét, hisz azok valamennyien rendesen megijedtek, ám akkor is… Pár pillanatig, ha nem figyeltek oda, a fiú pedig ugyanott volt, és még csak vér is alig kenődött rá… A nyakánál, ha kiszúrt egy keveset az öreg tolvaj. A szeme sarkából mintha látta volna, ahogy árny hasít pengeként…
A lovak ekkor már teljesen megőrültek, a legtöbben inkább le is ugrottak sajátjaikról, s hagyták, hadd szaladjanak azok világnak.
- Axel! Axel! – Kiabálta fejvesztve Andrew, miközben a legerősebb harci mágusukat kereste tekintetével. – Szedd szét! Öld meg! Igyekezz már!
A több, mint két méter magas hústorony sziklaszerű lemezekkel vonta be jobbját, majd egy lezúduló szikla erejével kezdett rohanni a fiú felé.
Aled többször is látta már ezt a rohamot, egyszer egy páncélozott szekeret is összezúzott vele a mágus. Talán neki…
Az idegen egyik lábát hátracsúsztatva fordult a természeti erejű támadás irányába, s jól láthatóan nem állt szándékában kikerülni azt. Axel a becsapódás előtt hatalmasat lendített karján, s még az útkövek is szétrepültek, ahogy a keze célba ért… Nem. Azok nem az útkövek voltak, bár a tolvaj csak pár villanást látott az egészből.
A külföldi a csuklójával felcsúsztatta a páncélszerű végtagot, mire arról tükörszilánkok módjára szétpattantak a földdarabok. Axel felordított, miközben rendellenes szögben álló jobbjához kapott, ám kiáltásai hamar elhaltak.
Az idegen a másik kezével kifordította őt tengelyéből, mire a hatalmas férfi a méreteinek megfelelő puffanással csattant az országúton, levegőért kapkodva… Mígnem a külföldi a mellkasába lépett a cipőjével.
A kalapácsként lesújtó lábszár szabályosan széttépte az egykori mágus felsőtestét, több fejnyi lyukat hagyva nyomán.
- Nyír…. Nyírjátok ki idióták! Elő a fegyverekkel! Gyerünk, üssétek, vágjátok, csináljátok! – Ordította egyre idegesebben Andrew, miközben a fiú a lábát előre-hátra lendítve próbálta leszedni az arra ragadt vért.
A céhtagok ide-oda rángatták fejüket, ám kétségbeesésükben végül nekirontottak az idegennek… Az a kevés, akinek volt esze, a másik irányba kezdett rohanni.
Aled pedig egyszerűen csak megdermedt.
Testét ólomsúlyúnak érezve állt, és nézte, ahogy a külföldi lemészárolja a rátámadó tolvajokat. A legtöbb ütést, akárcsak Axel esetében, egyszerű, könnyed csuklómozdulattal hárította, mire ellenfelének rendellenes helyzetbe tört az adott karja, vagy épp lába.
A keservesen kicsikart harci kedv hamar elfogyott, s még a mágus Ates is futásnak eredt, minden épen maradt céhtaggal együtt.
Csak a hitetlen Andrew, valamint a magatehetetlen, megdermedt Aled maradtak az idegen közelében… Na meg azok, akik már képtelenek lettek volna elfutni.
- Vár… Várj! – Kiáltott a fiúra a rablóvezér. – Még rendezhetjük! Mit akarsz?! Mi céllal jöttél ide? A hasznodra lehetek.. Ígérem! Esküszöm! – Visította egyre kétségbeesettebben, ahogy a külföldi közelített felé. Nem úgy nézett ki, mint aki beszélgetni akar. – Állj! Állj már le! ÁÁÁ…. Ice Ma – Végig se mondhatta, az idegen kisöpörte a lábait, majd úgy taposta szét a fejét, akár egy túlérett dinnyét.
Az unottság, és undor keveredett az arcán, miközben újfent csak megpróbált láblóbálva megszabadulni a ráragadt, vöröses folyadéktól…
Sejtette, hogy baj lesz. Aled tudta, érezte, már az elején rájött… Ám ehhez hasonlót még a legrosszabb álmaiban sem feltételezett volna.
Az a valami nem lehetett ember. Látott már mágusokat harcolni, hisz a céhben is voltak páran, ám ilyesfajta erőt sosem tapasztalhatott még. Ilyesféle pusztítást, amit még csak nem is elemi erejű harag, vagy démoni bosszúvágy fűt, hanem … Nem. Az a valami nem lehetett ember.
- Ők… - A fiú megszólalt, ezzel visszarángatva Aled-et a külvilágba. Nehézkesen beszélt, mint aki külön keresi a szavait. - … mágusok voltak? – Várakozóan nézett a tolvajra.
- Pár… páran… - Erőltette ki válaszát.
- Kár… - Mintha csalódottság ült volna ki az idegen arcára. – Nagyon… gyengék voltak. Nem lesz jó… Ha mind ilyen gyenge, esélyük sem lesz „Ellene”. Még csak időt… sem nyernek nekünk.
Az idősödő férfi bár értette a külföldi nehézkes mondandóját, annak tényleges jelentése nem juthatott el tudatáig. Különös, számára kikövetkezhetetlen dolgokról beszélt. Ám Aled aligha bánkódott mindezen… Csak a túlélés számított.
Ha a fiú meg akarja ölni, semmit sem tehetett volna. Kiszolgáltatott volt, akár egy utcára vetett kisállat, aki mások kegyelmére van bízva. Gyűlölte ezt az érzést, borzasztó emlékeket hozott a felszínre elméjének mélyéből. Mégsem tehetett semmit…
- A főváros… Krosz… Crok… Crocus? Merre? – Pillantott az idegen a messzeségbe, majd vissza a tolvajra.
Aled megpróbálta összeszedni minden elhatározottságát, majd baljával szinte nyílegyenesen nyugat felé mutatott.
A fiú bólintott, s a holttestek, valamint a fájdalmasan nyöszörgő, megcsonkított céhtagok gyűrűjében felvette nehéznek tetsző, korábban elejtett zsákját. A továbbiakban már nem törődött a tolvajjal, amiért ő végtelenül hálásnak érezte magát.
Jobb karja egy rejtett dobópenge markolatán remegett, amelyet semmilyen körülmények közt nem akart használni. Nem szerette volna önmagában érezni az élesebbik végét…
Fogalma sem volt, mennyi ideig állt még ott megdermedten, mire képes volt odarohanni a túlélőkhöz…

Valahol a Crocus közeli hegységeken – Jelen

- A Gyűlést akkor tartják, amikor a Nap a legmagasabbra hág az égen. De kérlek, türtőztesd magad. Az egész Falka átérzi a bánatodat, de nem cselekedhetünk meggondolatlanul. Az rengeteg áldozattal járna… – Próbálja párját nyugtatni Hazzor, bár sejtette, hogy a heves temperamentumú nőstény ezúttal sem fogja túlságosan megszívlelni tanácsait.
Vele ellentétben ő nem ismeri jól az embert, még csak a településeik közelében sem járt sosem. Egész életét a vadonban élte, s jellemét is az formálta.
- A te gyermeked is! – Vicsorog rá Nassah, megvillantva éles szemfogait. – Vagy te talán cserbenhagynád őt, hagyva, hogy azok a semmit sem tisztelő kétlábúak azt tegyenek vele, amit akarnak?
- Nem erről van szó… De a szagok eltűntek, te is tudod. Az egyik tolvaj, aki megszökött, mágiát használt. Valahogy kitépte a testét a térből, és csak az „Ősi Láng” a megmondója, hogy merre tűnt fel ismét. A másik pedig… Őt nem lehetett követni. A jelenléte mindenütt ott volt, miközben sehol sem. Az összes fa, cserje, minden zug árnyékában érezni lehetett, majd elpárolgott, akár a reggeli köd. – A sötétkék, tépett bundájú lángfarkas megpróbálja képbe venni a lehetőségeket. – Talán nem is ember volt. Bárhol lehet, akár már egy másik világban…
- Annál több ok, hogy visszaszerezzük tőle a gyermekünket! A miénket ő vitte el, ezt ne feledd! – Hazzor mindig is becsülte párjának határozottságát, és önmagába vetett hitét. Úgy véli, hogy a nőstény, kinek szőrzete a lenyugvó napfény színeiben játszik, szinte bármire képes volna ezen a világon, amennyiben azt igazán akarja… De mégis, megvan az oka annak, amiért remekül összeillenek.
Ő a higgadtság, s a józan ész, amelyre Nassah-nak szüksége van.
Ám jelenleg még ő sem tehet többet, azzal csak tovább gerjesztené a feszültségét. Pusztán remélheti, hogy majd a Gyűlésen a többiek segítségével jobb belátásra bírják, ha kiderül, miszerint senki sem tudta követni a szagokat… Amelyre túlságosan is nagy esélyt lát.
A tojások elvesztésétől lehangolt vadászfalka lassan, szétszórt formációban halad a reggeli párától nedves avaron.
A hasonló magasságokban honos, fagyot kedvelő tűlevelűk egyre zöldebbnek tetszenek a reggeli napfény ölelésében, s a félénken ködfátyolba rejtőző, viszonylag közeli hegycsúcsok is felfedik immáron önmagukat a Nap kérésére.
Az elkövetkezendő órák viszonylag egyhangúan telnek Hazzor számára, hisz nem igazán akad tennivalója. Fáradt, s étvágytalan a hajnali üldözést követően, így a vadászat szóba sem jöhet nála. Nassah sem kívánhatja igazából a húst; jól ismeri, s tudja, hogy már csak a Gyűlésre, és az ott felhozandó érveire képes koncentrálni.
Erre az eseményre a szokásaiknak megfelelően egy közeli barlangban kerül sor, a vén Norraz vezetésével, ki közülük a legtöbb telet élte már meg. A kifakult bundájú nőstény mellett két hím is tagja még a Tanácsuknak, ám az ő szerepük leginkább Norraz döntéseinek betartatásában merül ki. Barza és Drazh már kölyökkoruktól fogva nagy termetű példányoknak számítottak, s ezúttal is tiszteletparancsoló látványt nyújtottak bárkinek, aki megpillanthatta vezetőjüket közrefogó párosukat.
- Mind tudjuk, miért kell újfent tanácsot ülnünk ezen falak közt. – Szólal fel az öreg nőstény, végignézve félkör alakzatban elhelyezkedő Falkáján. – Az ember ismét csak kimutatta természetének valóját, és megbocsáthatatlan bűnt követett el mindnyájunk ellen. El akarták lopni tőlünk azokat a fiatal életeket, amelyek még sosem tapasztalhatták világunk szépségeit, csakhogy kielégíthessék végtelen kapzsiságukat. Szerencsére éberek voltunk, így megmenthettük a tojások többségét… Ám nem mindet. – Norraz itt gyászos szünetet tart, amelyet valamennyi jelenlévő átérez. Kivéve Nassah. Őt pusztán a harag táplálja. – Két gyermekünket is elrabolták tőlünk, s bár a legtöbb tolvaj mocskát lemostuk a világ hátáról, sajnos nem sikerült visszaszereznünk a sajátjainkat. Gyászoljuk őket, és szolgáljon ez jó leckeként mindünknek… Még ilyen messze tőlük sem lehetünk biztonságban az ember kapzsiságától. Legyetek örökké éberek, és sose engedjetek annak a téves hitnek, miszerint nem érhet el titeket a baj. – Az öreg nőstény szomorúan, szinte megtörten sóhajt, s úgy tűnik, nem kívánja tovább húzni a Gyűlést, amelyre fojtogató ujjakként szorulnak a keserű érzelmek.
- Ennyi?! Ez minden?! – Lép előre Nassah, engedve a rá nehezedő feszültségnek. Hazzor jól tudja, ezen a ponton mondhatna bármit, az aligha jutna el párja tudatáig… - Gyászoljunk és legyünk óvatosabbak a jövőben?! Mi lesz a gyermekeinkkel?! – A nőstény sárgás szemein eluralkodnak a ragadozó ösztönök, s még vöröses lángjai is felcsapnak, miközben tekintetével megtalálja, akiket keresett! – Ifrizz! A te gyermeked volt a másik, akit elraboltak! Te is annyiban hagynád?!
- Jól tudom, de… - A felszólítottnak ideje sincs kifejtenie érveit, mikor Braza, Norraz egyik védelmezője mennydörgésként zengi át a barlangot hangjával.
- Tudd, hol a helyed, Nassah! A szagok elvesztek, mit akarsz tőlünk, mit tegyünk? – A hím agresszíven védelmezi a vezérük korábbi döntését, még saját lángjait is fellobbantja.
Bár Hazzor nem ért egyet kirohanásával, rögvest a párja mellé ugrik, maga is támadó testhelyzetben, hogyha kell, megvédhesse.
- Elég legyen! – Bár közel sem olyan hangos, mint védelmezője, Norraz felszólalása jégként hat a harag szikráira. – Nassah, leányom… Jól ismertem édesanyádat, s az ő anyját is. Mindkettejükben égett az a tűz, amely neked is legfőbb erényed. Ám mégis arra kell kérjelek, hogy birkózz meg érzelmeiddel a Falka érdekében. Hidd el, magam sem állhatom az embert… - Mindenki jól tudja a jelenlévők közt, hogy az idős nőstény egykori párját is egy ember ölte meg. – De már nem tehetünk semmit… Még ha tudnánk is, hogy hová vitték a gyermeked, mit tehetnél? Egymagad becsörtetnél egy városukba, értelmetlen halált halva a kezeik által? Vagy elvárnád a Falkától, hogy veled tartson, ki tudja hány életet maga mögött hagyva egy esetleges támadás után, amely talán még teljes létszámunkban sem járna sikerrel? – A Falkavezér felsóhajt, míg a fehér és sárga árnyalatai közt ingadozó szemeiben fáradtság tükröződik. – Sajnálom Nassah… Tényleg. A mi hibánk is, amiért mindez megtörténhetett. Kérlek, bocsáss meg nekünk… És próbálj meg felejteni.
Hazzor tudja, hogy az idős nőstény ténylegesen együtt érez velük, s az ő szíve is vérzik a tojások után. Mivel neki sosem lehetett saját kölyke, így mindenkit annak tekint a Falkában.
Persze, Hazzor is sajnálja gyermeküket. Teljes szívéből szereti párját, ő pedig ezen érzelmekből fogant. Bármit megadna azért, ha visszakaphatná, akár a saját életét is. Bármikor! De a Falka veszélybe sodrása már egészen más volt… Átérzi Norraz szavainak a súlyát, s a mögöttük rejlő bölcsességét. Reméli, ezzel a párja is így van.
Szomorúan, bár reménykedve fordul a nőstényhez, ki időközben kioltotta lángjait. Végül az nem szólal meg, pusztán csak fújtatva hátat fordít a jelenlévőknek, majd elhagyja a barlangot. A hím ösztönszerűen utána sietne, ám pár lépés után meggondolja magát.
Talán csak időre van szüksége, és ő is megérti majd. Később majd beszél vele, hogy elmélyítse Norraz mondandóját, és segítsen neki a feledésben.
Egyelőre korai hasonlóra gondolnia, ám lehet még gyermekük a jövőben. Rá pedig vigyázni fog, és nem lesz az az ember, vagy akár démon, aki elrabolhatná tőle!
A Gyűlés lezárásával Hazzor úgy dönt, hogy újra fellángoló elhatározottságát legelsőként egy vadászatban teljesíti ki, s így legalább élelmet is szerez maguknak az elkövetkezendő napra.
A teste akár a szél, akarata akár a legerősebb láng hasít a fák sűrűje közt, esélyt sem adva prédájának a menekvésre.
Bár nem bölcs döntés egy csorda legerősebb példányait elejteni, hisz így annak jócskán visszaesik a szaporulata, ezen a délutánon az ilyesfajta meglátások nem foghatják a máskor oly higgadt hím elméjét.
Már kiesteledik, mire visszaér a Falkához, állkapcsa közt egy, a saját méreteivel majdhogy vetekvő szarvasbikát vonszolva maga után.
Elejtett zsákmányával büszkén tér vissza saját helyükre, azon elmélkedve, hogy miként is enyhíthetné párjának bánatát. Megannyi érvet készül felsorakoztatni a Norraz által felsoroltak mellé, s magabiztosságából egy cseppet sem veszít céljához közeledve… Pusztán egyvalami zavarja meg elképzeléseit.
Nassah-t nem találja nemcsak hogy megszokott helyükön, ám máshol sem. Mint később megtudja, a Gyűlés után senki sem látta őt…

Ahol a démonjaim pihennek
2.

Crocus – Jelen

Crocus.
Fiore királyságának fővárosa, emberek százezreinek az otthona. S akárcsak ezek az emberek, úgy az épületeik is olyan sokszínűek.
Egyszerű polgárok, kereskedők, gazdag bankárok, nemesek, és természetesen mágusok is építettek ide házakat, üzleteket, céheket. A különböző méretű és formájú építmények láncolata fölé pedig egyfajta oltalmazó bástyaként emelkedik a királyi palota, a város látképének legnagyobb jellegzetessége.
A fiore-i uralkodóház otthona rengeteg feladatkört hivatott ellátni, ennek megfelelően pedig számos mesterség képviselői ténykednek falai közt nap, mint nap.
Pékek kelnek a pirkadat első, narancsos színeivel, hogy idejekorán begyújthassák kemencéiket; szolgálólányok ügyelnek valamennyi helyiség tisztaságára, míg a biztonságot jól képzett gárdisták vigyázzák.
Számos hálószoba, konyha, fürdőhelyiség, csarnok, kamra, s megannyi egyéb célt szolgáló terem található épületegyütteseiben, ám mind közül talán a kincstár a legérdekesebb, s annak rejtett értékei mozgatják meg a legtöbb ember fantáziáját. A királyi család koronázási ékszerei, emberöltős múltra visszatekintő kellékek, külföldi méltóságok nagybecsű ajándékai, s persze rengeteg arany, amely a nemzet vagyonának alapját képezi. Mindez természetesen olyan védelemmel ellátva, melynek puszta ismertetése is elrettentené még a legtapasztaltabb tolvajokat is. Hatalmas létszámú őrség, mágus, illetve külön mágusok ellenek kiképzett tagokkal, kiknek járőr útvonalaik tökéletesen lefedik a környéket; a legtöbbek számára láthatatlan csapdák sokasága; védelmező lakrimák tengere; ráadásul a „Mágiakutató és Fejlesztő Iroda” legújabb vívmányai…
Mégis, akad valaki, kinek feltett, mondhatni egyetlen célja, hogy bejusson ebbe a szinte megközelíthetetlen terembe, igencsak különös indokok által vezérelve… Ugyanis nem elvenni akar a szigorúan őrzött kincsek sokaságából. Pusztán megtoldani azok számát eggyel.

A legújabb fejlesztésű mágikus őrszemek még csak pár napja álltak szolgálatba, ám nem hoztak szégyent a „Mágiakutató és Fejlesztő Iroda” jó hírére. Formájukat tekintve apró, tenyérnyi nagyságú gömbökről van szó, amelyek méretük, és kialakításuk miatt könnyedén megfigyelhetnek olyan területeket, ahová emberi testű társaik képtelenek lennének beférkőzni. Gyorsan mozognak, központi megfigyelő lakrimájuk végett tökéletes szögben belátják önmaguk körül a területet, és lebegésükkel a különböző akadályok megkerülése sem okozhat gondot számukra. Mondhatni tökéletes őrszemek, amelyek bármilyen, a kincstár közelében nem megengedett tevékenységet észlelve riasztják az arra illetékes személyzetet.
Ám jelenleg az egyik ilyen mágikus találmányt súlyos meghibásodás kínozza… Központi lakrimájának azon része, amely a hírközlésért, s egyéb iránt a veszélyre való figyelmeztetésért felelős, egyszerűen elkopott az alig használt, dohos járatok megfigyelése közben, melyekből elég sok kijut számára.
A „N.E. 1.1.L.L.Y.E. E.G.” gyártási sorszámozású, mágikus őrszem, röviden „E.G.” karbantartása épp ma volna esedékes, ám balszerencséjére nem jelentkezhet le a szakembereknél egyelőre… Hiszen épp egy gyanús jelenséget figyel meg, amelyet már rég jelentett volna, ha tehetné. Mivel azonban központi lakrimájának kódolása a riadóztatás után a gyanús objektum megfigyelését tartja legfőbb prioritásnak, a lebegő tárgy ennek próbál meg eleget tenni, tekintve, legfontosabb feladatköre elérhetetlen számára, így kiesik fontossági sorrendjének elejéről.
„E.G.” ennek megfelelően szinte hangtalanul lebeg az oda nem illő jelenség nyomában, aki még csak tudomást sem vesz az ő jelenlétéről. A zavar okozója halkan, szinte teljesen nesztelenül lépdel keresztül az alig használt, régi berendezési tárgyakkal telített raktáron, annak ellenére, hogy teljes alakját páncélzat borítja.
Bár szinte tökéletes sötétség borítja a lezárt termet, az illető egy ládába sem ütközik bele, sőt, valamennyi, a padlón éktelenkedő tárgyat is teljes természetességgel lépi át, mintha tisztában volna környezetének valamennyi elemével. A helyiséget lezáró, dupla fémajtóig egyenletes léptekkel jut el, majd egész teste egyszerűen árnyékká válik, átcsúszva annak körömnyi pereme alatt.
A mágikus őrszem bár másik útvonalon, de képes követni a behatolót, akit így már csak két folyosó választ el a központi kincstártól. Ugyanakkor, ezeket a folyosókat már jóval több védi pusztán egy nehéz bejáratnál.
Falaikon olyan lakrimák helyezkednek el, amelyek szemmel alig látható, az ultraibolya skáláján játszadozó fényeket bocsájtanak ki, s ha ezen sugarak mozgást érzékelnek, a kristályok menten szabadjára engedik a beléjük elzárt, erős hangmágiákat, így riadóztatva az őrséget.
A páncélos illető már rendes alakjában áll meg a csapda vonalán, jól láthatóan érzékeli annak jelenlétét. Ugyanakkor „E.G” ekkorra már átvizsgálta adatbázisát a bejelentett mágiaágak területein, s jól tudja, miszerint a betörő nem lesz képes újfent árnyékká változva megbirkózni nehézségeivel. Minden ismert feljegyzése szerint a képesség ugyan hosszabb ideig is használható, a többszöri aktiválása már megterhelő a gazdatest számára. Ennek megfelelően az idegen aligha folyamodhatna ismét ahhoz a trükkjéhez, a közeljövőben legalábbis biztosan nem…
Így hát a behatoló, pár percnyi várakozást követően egyszerűen csak nekiindul a sugarak pályájának, jobb tenyerében apró, szilárd tárgyakat szorongatva.
Nehéz viseletében is akrobatikus mozdulatok sorozatát mutatja be, miközben egyre csak előrébb halad a fények játszóterén, ám vértezete néhány illesztésnél egyszerűen ellehetetleníti számára a mozgékonyságot… De itt jönnek képbe az ujjaira helyezett szilánkok, amelyeket puskagolyószerű módon pöcköl ki egymást követően, minddel egy-egy olyan lakrimát kilőve, amely számára kellemetlen pályán mozgó sugárral állná az útját.
A mágikus őrszemet bár több kristály is észleli, hangmágiáik nem lépnek érvénybe, hisz őt a környezet részének tekintik. Így hát a lebegő találmány is gondtalanul követheti szemmel tartottját, aki a következő kanyarnál épp egyik „társát” pöcköli le utolsó, megmaradt szilánkjával.
A „D.J. M.” becézésű mágikus őrszem már több darabban hullik a padlóra, mielőtt életbe léptethette volna riadóztató rendszerét.
Apró roncsai az utolsó folyosón törnek szét, amely elválasztja a páncélost a kincstártól, az általa választott útvonalon. A járat végén, s a vagyonokat rejtő, mágikus pecséttel lezárt kapu mellett tradicionálisan két díszgárdista strázsál, ám a megannyi biztonsági intézkedés végett ők csak hagyományos módon, a nyakuknál viselt, apró kürttel jelezhetnek veszély esetén… Jelen esetben viszont még arra sincs idejük, hogy eszméljék ezt a bizonyos veszélyt, hisz „D.J.M” épphogy becsapódik zuhanását követően, kettejük közt máris ott terem a behatoló, mire ők tucatnyi vágástól elvérezve összeesnek…Még „E.G.” sem tudná pontosan meghatározni, hogy mi történhetett, az idegen túl gyorsan mozgott.
Talán mintha karjainak nyomán árnyak mozogtak volna, s hasítottak pengeként… Mindenesetre, a betörő már az utolsó akadály, a mágikus pecsét előtt áll, amelyet csak a legképzettebb pecsétmágusok volnának képesek feltörni, jó néhány óra befektetésével. Puszta erő felhasználásával pedig szinte teljes képtelenség átütni.
Ugyanakkor olybá tűnik, hogy az ismeretlen páncélosnál ott rejlik a megoldás… Az övére csatolt megannyi táska egyikéből egy apró lakrimát húz elő, amelyet „E.G” adatbázisa szerint vagy magától a királytól, vagy az aktuális őrparancsnoktól kellet megszereznie… Tartózkodási helyeiket figyelembe véve utóbbit valószínűsíti.
A pár ujjnyi kristály teljesen semlegesíti a bonyolult akadályt, így kitárva a palota kincstárának ajtaját.
A behatolót mesékbe illő, bármilyen ember szemét meggyönyörködtető látvány fogadja, ám ő nem időzik sokat előtte. Céltudatosan vág át a kincsek teljes falvakat megérő oszlopai közt, mintha csak egy bizonyos értéket keresne a csodák viharában… Végül egy apró, gyűrűsdobozra emlékeztető, aranyból megmunkált dísztárgynál állapodik meg, majd újfent kutatni kezd saját táskái közt…

Yason munkája szívás.
Ő legalábbis így jellemezné.
Persze, remekül fizet, és közvetlenül a királyt szolgálja, ezáltal a személye köztiszteletben áll. Sokan a fél életüket odaadnák, ha a fennmaradó félben hasonló állást szerezhetnének maguknak. Nem is itt rejlik problémája… Hanem az unalomban.
Sosem történik semmi. Hiszen ki törne be a királyi palotába, és jutna el odáig, hogy rá, vagy a csapata bármely tagjára szükség legyen? Még ha akadtak is nagy ritkán próbálkozások, azok mind szánalmas kudarcba fulladtak már szinte a legelején…
Yason márpedig egész életében harcos volt. A mágiához sosem volt tehetsége, ám mindig is kitartóan edzett, számtalan összecsapásban részt vett már, és pusztán kardforgató tehetsége, valamint harci tapasztalata a mágusok szintjére emelte őt.
Most pedig itt ül, különböző varázstárgyakkal felszerelve, egy olyan osztag tagjaként, amely varázslók legyőzésére specializálódott, és arra vár, hogy szükség legyen rá… De a szükség sosem jön el.
Erősen gondolkodik a kilépésen. Bár kordában tartja magát napi szintű testedzéssel, ha nem fog éles csatákban részt venni, a képességei egyszerűen berozsdásodnak majd. Utána pedig hiába jön már el az a bizonyos „szükség”, ha nem találja készen… Sóhajtva néz fel olvasmányából, megigazítva az asztalon félrecsúszott katanáját… Olyasvalamit észlelve mindeközben, amelyet többször is újra meg kell néznie, mert elsőre el sem akarja azt hinni.
A közvetlenül a kincstár előtt strázsáló két őrnek eltűntek az életjelei… Tudni illik, posztjaik kritikus fontossága végett hő érzékelő lakrimákat helyeztek el az öltözékükben, melyek folyamatosan sugározták adataikat a Yason által megfigyelt kijelzőnek. Az előírások szerint a kardforgatónak rögvest riadót kellene fújnia, s elrendelnie a palota teljes lezárását… Ám neki jobb ötlete támad.
Vigyorogva fog rá mágikus fegyverének markolatára…

„E.G.” már távolról beazonosítja az újonnan érkezőt.
Yason Radzhal, a király mágus-vadász különítmények a tagja, a férfi, aki az adatbázisában szereplő időbeosztás szerint jelenleg aktív szolgálatot teljesít csapatából. A mágikus őrszem ennek megfelelően elvárná a hangos riadót, további őrök feltűnését, valamint a külső kapuk lezárását, ám semmi hasonló nem történik… Pusztán a kardforgató fut be a kincstár falai közé.
- Hali! – Szólal meg Yason, az épp távozni készülő páncélosnak intézve szavait. – Látom sietősre vennéd. Furcsa… Bár gondolom nem vagy hülye, ha már idáig eljutottál, így csak néhány apró, de annál értékesebb holmit rámoltál el… - Néz végig az első látásra érintetlennek tetsző, oszlopokba szedett kincseken. – De sajnos semmit nem vihetsz ki innen. Szóval, ha nem haragszol, most szépen lerendezlek, utána majd szólok az őröknek, hogy vegyenek vissza minden ellopott tárgyat a hulládról.
A behatoló csak egy helyben áll, fémálarca mögött érzelmei kivehetetlenek.
- Nem… raktam el semmit. – A maszk mély zengést kölcsönöz hangjának, amelyben erős akcentus bujkál.
- Hóó… - Vigyorodik el a kardforgató. – Még ha egy barom is volnék, aki beveszi, amit mondasz, akkor is lenne egy rossz hírem… Magasról leszarom, hogy mit raktál el, és mit nem. A fő indokon az, hogy végre felnyársalhatok valamit. – A férfi szemei összeszűkülnek, s ajkai minden eddiginél eszelősebb vonalakká húzódnak. – Ó, de mindenek előtt… - Helyezi tekintetét a mágikus őrszemre. – Bár fogalmam sincs, miért nem fújtál riadót eddig, nagyon rossz néven venném, ha bepótolnád az elmaradásod. Szóval, ha megtennéd… - Csak egy gyors villanás gyújtja ki fényét, miközben a fegyver kirobban hüvelyéből.
„E.G.” pedig már két darabban zuhan a kincstár padlójára. Központi lakrimája megsemmisült, így víziója semmissé foszlik…

- Felesleges volt… elpusztítanod. – Jegyzi meg az idegen nehezen kivehető szavaival.
Yason-t mindez alig érdekli. A vérszomj, a harci vágy, a küzdőszellem, az a rengeteg, tüzes érzelem teljesen elvakítja az elméjét… Olyan rég volt már. Ha ez az alak idáig eljutott, biztos nagyon jó.
- De komolyan, alig értem, amit mondasz, ne dumálj már ennyit légyszi! – Vihogja. – Különben is mi vagy te, valami kibaszott keleti nindzsa az akcentusával, meg ezzel a páncéllal? Mindegy is… - Helyezi tenyerét újfent az oldalához simuló penge markolatára. – Majd rájövök menet közben, hogy mi vagy.
Több szempontból is rést kell ütnie ellenfele páncélján. Nemcsak maga a vértezet, ám viselőjének állása, s védelme is stabilnak tűnik.
Árad valamiféle rossz érzés abból a páncélból, ami miatt már majdhogy fél megtámadni… De csak majdnem!
Yosan nagy sebességgel szökken előre, majd újfent előhúzza fegyverét, mire erős villanás ragyogja be a környéket. A támadás lesújt, ám az idegen időben félrelép, így csak a mögötte strázsáló oszlop szenvedi el a vágást.
Fehér vakolatdarabok potyognak le a katanáról, miközben forgatója meglendíti azt.
- Hát átláttál rajta? – Kérdi mosolyogva. – Ó, látom kezdesz komolyan venni… - Fegyverét maga mellett kinyújtva nézi végig, ahogy a páncélos vállaihoz emeli karjait, egy-egy fémkesztyűhöz csatolva azokat.
Félelmetes eszközöknek tűnnek, két-két alkarnyi pengével kibővítve. Tipikusan azok a fajta fegyverek, amelyek a megfelelő erőkifejtéssel akár ketté is vághatnak egy embert.
Yason ismét csak elvigyorodik, majd támadásba lendül.
Fém csattan fémen, ő pedig táncolni kezd áldozatának tengelye körül, fáradhatatlanul keresve gyengepontját. Szúr, vág, lesújt, néha még rúg is, ám ellenfelének védelme nem hanyatlik, s valamennyi próbálkozását hárítja, miközben tökéletesen tartja helyzetét.
A szikrák fényjátéka, az acél csilingelő éneke, a lángoló érzés, ahogy valamennyi izma megfeszül… Igen! A kardforgató végre úgy érzi, hogy él!
Mégis, valami nincs rendjén… Egyszerűen képtelen megsebezni a higgadtan védekező behatolót.
Zihálva hátrahőköl, majd végignéz a páncéloson. Állásában egyszerűen nem lát gyengepontot, pusztán erőt… Újra meg kell próbálnia!
Felkiált, miközben katanáját meglendíti, s a villanás felragyog… Ám ekkor égető fájdalom hasít végig a mellkasán, a törzsén, és lábain.
Megvágták. Háromszor, szinte ugyanabban a pillanatban.
- Mint mondtam… Felesleges volt elpusztítanod a lebegő gömböt. – Hallja ki ellenfelének mély szavait a háta mögött, miközben térdre rogy. – Pusztán csak… Felfedted a kis bűvésztrükköd.
- Bűvésztrükk… mi? – Vihog fel halkan Yason, s ajkairól vér csurog alá.
- A kardod markolatában is van egy olyan… Különös kristály. Ha megfelelő szögben lendíted meg, mágikus fényt gerjeszt. Ha ellenem használod először, nem pedig… kérkedésre, akkor talán megsebezhettél volna.
- Heh… - Újabb adagnyi vörös folyadék csöpög a padlóra. – De a bőrvértem semlegesíti a mágiát… - Már pusztán csak fémes lépések távolodó zaja adja meg a választ. – Höh… Szóval semmi mágiát nem használtál, mi?
Az egykori zsoldos fáradtan tekint fel a hófehér mennyezetre, annak tisztaságát egyre foltosabb vízióján keresztül szemlélve.
- Kibaszott nindzsa… - S azzal valamennyi erejétől megfosztatva, a mágus-vadász oldalra borul a porban, miközben sérülésein keresztül kiszökik az élet testéből.

A későbbi vizsgálatok egyértelműen rávilágítanak a sikeres betörésre, tekintve, hogy több palotaőr holttestére, valamint mágikus csapdák és lakrimák maradványainak tucatjaira bukkannak rá. Ugyanakkor az alapos leltározást követő tény, miszerint a kincstárból semmi sem hiányzik, mindenkit értetlenséggel tölt el. Egyesek szerint a behatoló az eltervezettnél sietősebben távozhatott, és életét előbbre helyezte a zsákmánynál… Ám még így sem értik, hogy miért nem vitt magával legalább pár apró, ám annál értékesebb ékszert, ha már eljutott céljáig.
Esetleges csapdákra, vagy egyéb, a kincstárban elhelyezett gyanús elemekre is gondolva több alapos kutatást is tartottak a helyiségben, ám semmi oda nem illőt nem találtak.
Végül is, a behatoló nagyon alapos volt. Kinek tűnne fel egy apró csontdarab, egy olyan gyűrű ékkövébe ágyazva, amelynek színeivel tökéletesen lefedik egymást? Nos, nem olyasvalakiknek, akik több ezernyi értéktárgyat vesznek leltárba…


A „világ”, amely képtelen elviselni a változást, ezúttal sem képes mással szolgálni, pusztán emlékeimmel.
Számtalanszor láttam már azok szemcséit leperegni, mégis, pusztán ezekből építhetem fel egyetlen menedékem az ürességgel, s a magánnyal szemben…

Rakushou – Hét évvel korábban

- Körülbelül húsz perc múlva kezdődik az edzésed, a legjobb az lesz, ha most elindulsz. – Figyelmeztettem testőröm, aki saját ágyán élvezte délutáni pihenőjét. Barackszínű tincsei fáradtan hullottak arcára, ahogy oldalára fordult. - Azt hiszem, én addig összeírom, amit a tanító kért filozófiából...
A lány biccentett, majd fegyverét magához véve az ajtóhoz sétált.
- Csak ügyesen. – Búcsúzott még visszapillantva.
Bár rossz érzés volt folyamatosan hazudnom neki, s mindenkinek a környezetemben, Nashan nem hagyott számomra más lehetőségeket. A sárkány jelenlétére semmilyen körülmények közt nem derülhetett fény, hisz annak beláthatatlan következményei lettek volna, nemcsak a képzésemre, de talán az egész fővárosra tekintve is…
Magamra öltöttem könnyű, fekete bőrvértezetem, majd árnyékká változva az ablakomtól egészen a katakombák bejáratáig jutottam.
Az elhunyt uralkodók emlékműveivel, és sírjaikkal telt, félhomályos járatok hosszú, és kanyaroktól tűzdelt útvonalat kínáltak célomig, ám magam is a sötétség részesévé válva, gyorsan haladtam előre.
Viszonylag hamar eljutottam a központi csarnokig, amelyet Nashan alakja borított azúrkék dicsfénybe.
- Mint kérted, az egész katakombát árnyék alakban jártam végig, egészen idáig... – Fújtam ki magam, akkor már emberi külsőmben.
- Ügyes... – Bólintott tanítom, bár az éjszakát igéző szemeiben dicséretével ellentétes érzelmek játszottak. - Ugyanakkor, nem gondolod, hogy valami feleslegeset is hoztál magaddal?
Rögvest hátrafordultam, így szembe találva magam testőrömmel, ki jéggé dermedt arckifejezéssel meredt a sárkányra… Döbbenetét hamar átéreztem.
Az illata, a kisugárzása, légzésének jellegzetesen kiegyensúlyozott ritmusa… mind – mind eljutottak elmémig, ám korábban, árnyékként hasonló információkat képtelen lettem volna feldolgozni.
Három év után akkor először követett… Igen, az ő képességeivel ez lehetségesnek tűnt, bármily kevés nyomot is hagytam magam után. De miért tette? Észrevett volna valami furcsát? Nem tudhattam… Ám egyvalamit jól tudtam.
Nem szabadott volna ott lennie.
- Te... ti... hogy... mi ez... – Hebegte, átélve mindazt, amelyet én évekkel korábban tapasztaltam.
Nashan, a mítoszokból előlépett megjelenésével szinte összeroppantotta azt, ki felkészületlenül közelítette meg… Ahogy kitárta szárnyait, azokon a hajnali égbolt hullócsillagai keltek életre, fehér szikrákkal megbolondítva a kékes homályt.
- Te... nem... edzésen kéne lenned...? – Nyögtem ki végül, kérdőre vonva a lányt.
- Neked nem filozófiát kéne tanulnod...? – Persze, a visszavágás akkor is ment neki…
- De.... hogyan tudtál egyáltalán... követni...? – Bár a „Művészeteknek” az az ága, amelyet ő gyakorolt… Ó nem, miképp is nevezik Fiore-ben? Mágia… Igen.
A mágiája mindig is újabb és újabb meglepetéseket kínált számomra.
- Mi az ott... az a nagy egy... sárkány? – Még ha csak egy pillanatra is, de megfeledkeztem a helyzet valódi problémáiról… Pontosabban egyről, amely azonban a legnagyobb volt.
- Ó.... francba... – Arckifejezésem a félelem vonásai torzították tetszésükre. Nem akartam, hogy megölje… Márpedig…
- Mint a mesékben is...? – Rosier pedig csak állt, ártatlanul csillogó, sárgás szemeivel a hihetetlent csodálva, amely mégis valóságos volt.
- Igen is, meg nem is. – Felelte Nashan, meglepően lágy hanglejtéssel. Bár szavai finomak voltak, azok a csarnok valamennyi rejtett zugában, s árnyékos szegletében önálló visszhangot vertek. - Fajtánkról sok legenda íródott az évszázadok folyamán, ám a valóságot aligha fedhetné le bármelyik is. A származásom, az erőm, a céljaim... Elég nehezen érthetné meg őket egy meseíró. – Ahogy éles vonású állkapcsai enyhe mosollyá húzódtak, egy pillanatra megnyugodtam… Ám a pillanat hamar tovaszállt. - Ami viszont fontosabb, hogy megszegted az alkunk legfontosabb részét, Hakushuu. A titkom kitudódod. Nincs sok lehetőséged a megoldást illetően... – S a felismerés rideg pengeként nyársalta fel az elmémet.
- Ő... tud titkot tartani... – Suttogtam erőtlenül… Meg fogja ölni… Csak ez járt a fejemben.
A céljai. Csak ezek számítottak a legendák teremtményének.
Azok kedvéért kovácsolt belőlem pengét, amely a sötétséget magához ölelve vághatja át ellenségeit.
Mindezt pedig jelenlétének kitudódása túlságosan könnyen is összezúzhatta volna…
- Valós titkai csak a holtaknak vannak. – A szívem kihagyott pár ütemet… - Ám legyen. Bár a könyörület indokok nélkül értéktelen, az indokok ezúttal nyilvánvalóak. Érzem az egész lényedben, hogyha megölöm most ezt a lányt, a kiképzésed megbukik, azzal együtt pedig a négy évem is, amelyeket rád szántam. De hallgatnia kell… – Értetlenség, megvilágosodás, majd végtelen megkönnyebbülés váltotta egymást érzelmeim skáláján.
- Tartani fogja a száját... – Tettem ígéretet Rosier helyében is.
Persze, már több közös titkot is felhalmoztunk az évek folyamán, így ténylegesen bíztam a lány hallgatásában. S bár tudtam, hogy Nashan-t nem könyörületesség, hanem a belátás vezérli, hálás voltam neki, amiért engedékenynek bizonyult.
- Úgy legyen. Ha nem teszi, annak mindenkire nézve szörnyű következményei lesznek. – Nem fenyegetésnek szánta, hangszíne változatlan maradt. Puszta tényeket közölt. - Ám remélem tudod, hogy az efféle kapcsolatok csak a jövőben is gátolni fogják a haladásod, ahogy ma is tették. Ha nem magadra támaszkodsz, úgy csak csalódás lesz az osztályrészed... A mai edzés elmarad. Most menjetek, sok mindent kell átgondolnom. És ha
lehet, többet ne lássalak itt... – Szegezte utolsó megjegyzését testőrömnek.
Bólintottam, majd rászorítottam a lány kezére.
- Ha vannak kérdéseid, visszafelé felteheted őket... Csak ne bosszantsuk fel. – Húztam őt ki a csarnokból, majd kézen fogva nekivágtunk a ritkásan megvilágított folyosók útvesztőjének.
Rosier végig szótlan maradt, ami helyzetét tekintve érthető volt.
Megannyi korábbi képkockát, s tényt kellett a helyére raknia elméjének egy kirakósában.
Ám amint visszaértünk a felszínre…
- Megmondtam, az elején... nem... lehetnek egymás előtt... titkaink! – Ordította taglalva, még mindig a döbbenettől összeszűkült szemekkel.
Meglepett, mondhatni védtelenül ért kirohanása.
Ám igaz volt… Megígértük egymásnak. Mégis…
- Nem mondhattam el senkinek... Már azelőtt ez állt az alkunkban, hogy megismertelek volna... Nem rajtam múlott... – Kapartam össze halkan az indokaimat, a mellkasomba szúró rossz érzéssel küszködve.
- De rajtad. – Nehéz volt megállnom mérges, sértett tekintetének tüzében.
- Nem.... Ha elmondom neked, megtudja...
- Így is megtudta, na, bumm. Még mérges is vagyok hozzá.
- Bonyolultabb ez, mint hinnéd... Gyűlöli az embereket. Tényleg azt hittem, ha megtudod, egyszerűen... megöl.
- Nem ölt meg. – Amiért végtelenül hálás voltam… Ám úgy éreztem, a lány nem fogta fel, milyen könnyen megtehette volna.
- Aminek nagyon örülök… - Szedtem össze határozottságomat, hogy kiemelhessem elkövetkezendő kérésem fontosságát. - De kérlek, többet ne kövess a katakombákba. Nem fogok most már előtted titkolódzni, ha vannak kérdéseid, megválaszolom őket. Csak ne tegyük próbára Nashan türelmét...
Rosier szemei továbbra is rosszálló kifejezést kölcsönöztek arcának, ám ahogy csendben átgondolta az elhangzottakat, úgy ellenséges hangulata is egyre inkább megenyhült.
- Mióta van ott és.. mit keres ott egyáltalán? Nem igazán értem… - Kérdezett rá körülbelül egy perc elteltével.
- Kilenc évesen találkoztam vele először. Eleinte én sem értettem, de ajánlatott tett nekem... És tanítani kezdett. De a létezéséről senkinek sem beszélhettem. Csak te tudsz róla. – Szinte boldog voltam, hogy megoszthatom végre valakivel az évek alatt felhalmozott titkaimat. Valószínűleg a megkönnyebbülés, amiért Nashan életben hagyta a lányt, s az ő lecsillapodásának kellemes tudata csak tovább oldották nyelvemet. - Hogy miért tanít? Szerinte az országunkra veszély leselkedik, amit a segítségemmel meggátolhat. Ám ehhez ismernem kell a hatalmát... Az pedig miféle? – Erőmnek egy részéből bemutatót tartván árnyékká változtam, s a levegőben haladva a lány mögé szökkentem, így olyan hatást keltve, mintha csak fekete foszlányként kitéptem volna magam a tér szorításából. - Mondhatjuk, hogy... elég jóban vagyok az árnyékokkal.
- Ez azért elég menő. Igaz, hasonlóra én is képes vagyok, de te biztos hosszabb távon, mint én. – Lelkesedett fel kissé, így hamar mosolyt csalva az én arcomra is.
- És elég sok mindent fejleszt még Nashan... Az erőm, a gyorsaságom, az érzékeim... Ahogy ő mondja, fegyvert akar kovácsolni belőlem… – Ajkaim hamar visszataláltak kissé lefelé görbülő vonalaikhoz. - Hasznos, de kicsit azért furcsa is. Mit akarhat pontosan? És miért engem választott...? Nagyon rejtélyes egy lény... Valamilyen szinten azért örülök, hogy most már te is tudsz róla.
- Én szóltam, hogy ne legyen titkunk a másik előtt... a titok teher. – Igaza volt. Az egész lényemen könnyített a tudat, hogy nem kell többet hazudoznom a lánynak, s ha mással nem is, legalább vele megoszthatom kiképzésem terheit, és annak gyümölcseit. Megtudhatta, hogy mi vagyok, s mivé válok…
- Sajnálom... Bár megvoltak az indokaim, így tényleg jobb, hogy legalább előtted nem kell már rejtegetnem.
- Megértem... – Ismerte be végül Rosier, bár csak motyogva. - Soha többé ilyen, oké?
- Ühhüm... – Bólintottam, valamelyest szégyellve magam. - Soha többé...

Akkor találkozott először, és egyben utoljára az a két nő, akik leginkább kihatással voltak életemre.
Az emlékkép szertefoszlik, s helyén a színeket elutasító, szürke égbolt bontakozik ki. Ha végtelen síkját érinthetnék is felhők, azok sosem mozdulhatnának; ha ürességét meg is szeretnék mozgatni a nem létező szelek, azok ujjai tehetetlenek lennének…
Sokat gondolkodom… Mást nem is igazán tehetnék. Hibáztam-e, amiért végül Nashan-ra hallgattam, nem az általa megvetett lányra? Akkor máshol lehetnék… De végre tudnám-e hajtani, amit ő?
Hisz még hozzám is eljut az érzés… Valószínűleg a sárkány üzen. Az „Ereklye” a helyére került. Ahogy mondani szokás, a kocka el van vetve…

…

Crocus – Jelen

Lényegében elvégezte, amiért idejött. Mégis, mi marad utána, ha teljesítette azt, amit rá bíztak?
Az „Ereklye” az ország szívében pihen, s Ő bizonyosan eljön majd érte… Fiore olyasvalamit fog védelmezni, aminek nem is tud a létezéséről. Nashan elégedett lehet.
A sárkányölő mégis tanácstalanul áll a főváros egyik főútján, immáron hétköznapi ruháiban vegyülve a járókelőkkel.
Ezután mihez kezdhetne? Hisz még csak nem is saját akaratából jött ide… Visszanyerte a szabadságát, ám az mindeddig csak ürességgel, s számára közömbös célok teljesítésével jutalmazta.
Ezek után vajon a maga ura lehet? Vagy a sárkány visszahelyezi őt hüvelyébe, ahogy egy fegyvert szokás, ha már elvégezte feladatát?
„Nem azért teremtették, hogy veszítsen…”
Van hatalma, pénze, és számtalan lehetősége… Ideje is van bármelyikre? Nem tudhatja… Saját akarat is rejlik benne?
Ahogy félreáll az egyik mellékutcába, s megkeresi zsákjában, a páncéldarabok közt megbúvó, kékes színvilágú tojást, úgy hiszi… Igen.
A sötét árnyalat Nashan hajnali égboltot imitáló színeire emlékezteti… Az aranyozott szimbólumok úgy ragyognak felületén, akár a csillagképek.
Maga sem tudja, miért vette el pontosan.
Hallotta az üldözés zaját, érezte a vérszomjat a levegőben, majd látta is a tolvajokat, ahogy életüket féltve, lovaikat a korlátjaikig feszítve menekültek a farkasszerű lények elől… Levadászta a rablókat, egyenként semmisítette meg őket. Ám önös érdekek hajtották… Nem értette miért, de magával akarta vinni a tojást, amelynek színei a sárkányra emlékeztették.
Mégis, ahogy nézegeti szabad akaratának megtestesülését… Mihez kezdhetne vele?
Élet pislákol a rejtekében, ezt már először is tudta.
Márpedig ez az élet folyamatosan fejlődik, érzi ujjai alatt, ahogy egyre erősebbé válik, készülve arra, hogy szembenézzen egy új valóság kihívásaival. Ám hiába születik erre a világra, felszakítva tojásának oltalmazó héját, ő nem viselheti gondját.
Jól tudja, mégis ellopta, ahelyett, hogy ott hagyta volna azoknak, akik a felnevelésére hivatottak… Érzelmek, saját akarat, indokok… Milyen bonyolult is mindez. Ha elég ideje adatik rá, össze kell barátkoznia valamennyivel. Emlékei szerint sosem volt jó semmi hasonlóban.
Elmosolyodik, majd a szűk sikátor falának nekidőlve újfent számításba veszi lehetőségeit. Először is szüksége lesz egy helyre, ahol aludhat… Béreljen? Vásároljon egyet? Megölje egy számára tetsző épület lakosait, majd a nyomokat eltüntetve beköltözzön?
És utána? Várjon rá, amíg „Ő” megérkezik, majd segítsen harcolni ellene, ha már ide csábította? Vagy inkább most azonnal el kellene hagynia az országot, mielőtt ez bekövetkezik?
Miért akad minden kérdésre számtalan válasz, amelyek közül neki kell választania? Bonyolult egy olyan világ, amely folyamatosan változik…

Ahol a démonjaim pihennek
3.

Nekromantának lenni igencsak hálátlan egy szakma.
Loren legalábbis egész életében így érezte.
Ez a mágiaág volt az egyetlen örökség, amelyet az apja ráhagyott, ám túl sokra ezzel sem vitte. Mindig is barátokat, társakat szeretett volna magának, egy családot, ahová tartozhat, amelynek ő is a tagja lehet… Egy helyet, melyet otthonának nevezhet, ahol olyan emberek várják, akik szeretik, és akiket ő is viszont szerethet. Egy céhet.
Ám a képességei miatt sosem mert egy legális céhbe sem felvételt kérvényezni. Hisz mégis mit csinálna, ha arra kérnék, hogy mutassa be a varázstudományát? Megidézne pár hullát leendő céhmesterének irodájába, hadd szagolja őket? Nem, ez számára reménytelen…
Mindig is csak az alvilág lehetőségeit tekinthette a magáénak.
Próbált másokat nem eltiporva érvényesülni, de néha rákényszerült. Több céh kötelékeibe is tartozott már, ám az általuk kínált kötelékek sokkal inkább fojtogatták, mintsem támogatták volna őt. Soha senkit nem tekinthetett barátjának, pusztán a holtakat, melyeket bábként mozgathatott.
Bizalmatlanság, a hatalomért való versengés, féltékenység, kapzsiság, kételyek, félelem, gyűlölet… Pusztán a negatív érzelmek vértől mocskos karmai kaparhatták ki útjaikat azon szervezetek világában, amelyek képesek voltak befogadni a sötét mágust. Nem bízhatott senkiben, hisz bárki hátba döfte volna saját érdekeiért. Nem csoda hát, hogy felhagyott ezzel az élettel… Úgy vélte, még mindig jobb, ha nem tartozik sehová, mintsem gyilkosok álnok gyűrűjében szenvedjen.
Egyszer majd talál magának egy helyet, ahol elfogadják, ahol mágiája nem hátrány olyan emberek szemében sem, akik megértik a valós értékeket. Addig is idejét képességeinek fejlesztésének szentelte; kutatások, kísérletek, és gyakorlatok tucatjait hajtotta végre hétről hétre elhagyatott, part menti lakhelyén.
A tengerpart csodás látványt kínált aznap reggel is, ahogy végtelenbe vesző hullámait táncparkettként kínálta fel az ébredező fények ezernyi lábacskájának.
Loren épp a tegnap este kihelyezett csapdáihoz igyekezett, amelyekbe számításai szerint beleakadt pár óvatlanabb rák, hisz páncéljaikkal remek felületet kínáltak gyengébb savak, és mérgek teszteléséhez.
Ám ahogy egyre közelebb ért a homokos parthoz, folyamatosan tudatosult benne, miszerint az a reggel nem tengeri állatkák gyűjtögetésével fog telni.
Egy hajóroncs sötétlett fel a nő víziójában, sziluettjével fekete, kegyetlen titkokat sejtető ecsetvonásként beletépve a táj aranyszín és tengerkék látképébe.
Szétzilált deszkák, ládák, vászondarabok, s hordók százait vetették szárazföldre a közönyös hullámok, egyre inkább széthordva a büszke tengerjárót. Ám közel sem ez volt a legrosszabb… Szörnyet halt tengerészek tucatjai szóródtak szét a parton, akár a játékok, melyeket egy rakoncátlan kisgyerek összetört, majd szétdobált szobájában.
A nekromanta rögvest futásnak eredt, s túlélők után kezdett kutatni a katasztrófa maradványai közt. Ahogy újra és újra maga mögött hagyta a pulzusuktól megfosztott testeket, úgy nőtt folyamatosan a mellkasában feszengő sötétség.
Valami nem volt rendjén. Ilyen közel a parthoz nem szabadna ilyen sok áldozattal járnia egy hajótörésnek, még zátonyra futás esetén sem… Valami más történhetett itt. Valami sokkalta szörnyűbb, mint a természet műve.
Halk, erőtlen szavak zavarták meg Loren ijesztő elképzeléseit.
Nem érttette azok jelentését, nem csak gyengeségük, de az idegen mivoltuk miatt sem. Ám nem is ez volt az igazán fontos számára.
Késlekedés nélkül odarohant az alig lélegző, fakó lányhoz, majd leellenőrizte életjeleit.
A pulzusa gyenge volt, és a szíve is alig vert már… Mindez a sebeivel összeegyeztetve egyértelművé tette a nő számára, hogy a zöld szemű teremtés sem bírhatja már sokáig.
Szétázott, véres ruhái egykor gyönyörűen festhettek rajta, ebből kifolyólag nemes származásúnak, vagy legalább az egykori kapitány lányának gondolta az immáron karjai közt haldokló személyt.
A nedves bőrű, barna hajú lány folyamatosan motyogott, miközben Loren tenyerét szorongatta, ám ő képtelen volt megérteni mondandóját.
Maga is megszólalhatott volna, ám nem tudta, miképp tegye pontosan… Sosem szerette a hazugságokat, még akkor sem, ha azok jó szándékúak. Az igazság pedig túl kegyetlen volt a fiatal külföldi számára ahhoz, hogy ő is tudtára adja… Persze, talán még csak meg sem értette volna.
A lány utolsó erejével mutatni próbált valamerre, talán egy másik személyre, drága selyemruhákban… Nem, jobban megnézve ujjainak vonalát, inkább a holttest táskájára hívták fel a figyelmet. Később majd gondja lesz arra is…
Ám akkor fontosabb teendői is akadtak, bármit is gondolt a karjai közt haldokló.
Az életét már nem menthette meg, ez sajnos teljesen egyértelmű volt a mágus számára. Ugyanakkor, akadt valami, amit megtehetett érte. Valami, amelyre talán csak ő volt képes…


- Újra magadhoz tértél? – Kérdezett rá a fiatal lángfarkas, hátsó lábain ülve az ágy mellett.
A lány ezúttal már valamelyest nyugodtabban tűnt, arcát sem torzították el rögvest a kétségbeesés ráncai. ~ Mégiscsak használhatott a főzet, amit Ceur itatott vele. A növények ismerete egy hasznos készség lehet…
- Hol… vagyok? – Kérdezett vissza gyengén, szárazságtól reszelős hangon.
- Mint legutóbb is mondtam, biztonságban. – Bár Karna ekkorra már tudta, miszerint a kétlábúak a legtöbbször nagyon furcsán reagálnak arra, ha beszélni hallják őt. Így visszagondolva csak rájátszhatott az akadémista kétségbeesésére az általa kínált első, ébredés utáni élmény. – Pontosabban pedig Crocus-ban, egy bérelt házban.
- Akkor… nem csak egy rémálom volt… ugye? – A lány felköhögött, mire a farkas az orrával közelebb tolta hozzá a vizespoharat, amely a közeli éjjeli szekrényen pihent.
- Igyál egy kicsit, hisz újabb két napig eszméletlen voltál, és nem jutott túl sok folyadékhoz a szervezeted. – A szőkeség mohón kapott az ajánlaton, ám pár nagy kortyot követően visszaköhögte a pohár tartalmát takarójára.
- Gondolom, ezek után felesleges lenne nekem is elmondanom, hogy óvatosabban igyál egy olyan állapotban lévő torokkal, mint a tiéd… - Sétált be Ceur is a szobába, az a fiatal férfi, akitől Karna a legtöbbet tanulta születését követően.
Bár nem is közvetlenül tőle, hanem az ő követésével, a városban való közös sétákkal, és persze az ostrom során átéltekkel… Mindeközben pedig a sárkányölő is változott, legalábbis a beszédét illetően. Ahogy a lángfarkas ki tudta venni, már tisztábban, s határozottabban beszélte a nyelvet, amelyet ő is megtanult.
- Kik… vagytok? – Érdeklődte meg jól látható zavartsággal az akadémista, miközben visszarakta helyére a kiürült poharat.
Karna a másik kétlábúra pillantott, aki csak egy vállrándítással a falnak dőlt, s hagyta, hadd fejtse ki ő a helyzetüket.
- Az én nevem Karna. – Kezdte meg a bemutatkozást. - Mint láthatod, nem vagyok ember, de már egész jól megtanultam használni a nyelveteket. Ő pedig ott Ceur’caelestos, bár bőven elég lesz, ha ennek a névnek az első felét jegyzed csak meg… Egyébként ő az, aki megmentett. Bár akkor a páncéljában láthattad… volna, azt hiszem. – Biccentett a sárkányölő felé, ki ezúttal a közönséges hétköznapi ruháit viselte. Acélszürke farmernadrág, övvel összefogva, felül pedig egy éjsötét, kapucnis pulóver, rajta különös, baljósan vigyorgó gömb mintázattal.
A lángfarkasnak már első napjain feltűnt, hogy a kétlábúak szőrtelenek, és ők a ruháknak nevezett, saját maguk által készített bundákkal óvják testüket a környezet és az időjárás viszontagságaitól.
- Téged pedig Jeanne-nak hívnak, ugye?
- Honnan… tudod?
- Te mondtad, amikor először magadhoz tértél… Bár elég rossz állapotban voltál, meg kell hagyni. – Tudatta vele kissé meglepetten a fekete bundájú teremtmény.
- Mégis mióta… fekszem itt?
- Körülbelül egy fél hete… De kérlek, ne kapj megint pánikrohamot! – Tette gyorsan hozzá a farkaskölyök. – Mint már említettem, biztonságban vagy. Nincs mitől aggódnod, pihenj csak nyugodtan, vagy egyél, esetleg igyál valamit…
A lány rendezetlen, aranyszín fürtjei kócosan hullottak arcának két oldalára, ahogy végiggondolta a vele történteket.
- Mégis mi volt az a valami…?
- Hogyan is fordíthatnám a ti nyelvetekre… - Úgy tűnt, ezúttal már Ceur kívánt felelni. A lángfarkas ezért hálásnak érezte magát, hisz akárcsak Jeanne, ő sem tudta hová tenni azt a lényt… Na nem mintha olyan sok fajjal találkozott már volna élete folyamán. – A „Kereső” azt hiszem helyénvaló volna. Egyfajta felderítők, akik a gazdáik számára előre feltérképezik az ismeretlen területeket, minden barlangjával, földalatti járatával, és hasonló, mások számára jelentéktelennek vélhető részleteivel együtt. Puszta balszerencse, hogy beleakadtatok egybe, ugyanis önmaguktól ritkán keresik a harcot, azt meghagyják másoknak. Ennek ellenére, mint észrevehetted, nagyon nehéz elpusztítani őket, hisz a legtöbb sérülést figyelmen kívül hagyják. Mondhatni egyfajta bábok, akik mindaddig képesek a túlélésre, amíg az energiaközpontjuk ki nem ürül, vagy meg nem semmisül.
- Gazdáik… Több ahhoz hasonló is van odakint? Mégis kinek dolgozhatnak efféle undorító teremtmények?
- Majd idővel megtudod… - Még a farkaskölyök is jól látta a résnyire húzott vörös íriszeken, hogy értelmetlen volna tovább faggatni a férfit. Még sosem tapasztalta, hogy visszalépett volna valamitől, amit már eldöntött magának. – Egyelőre koncentrálj a gyógyulásodra. Egy kis fény jót tenne neked, sétáljatok egyet Karnával, üljetek be ebédelni valahová, ilyesmi… Utána pedig pihenj.
- Köszönöm, ahogy azt is, hogy megmentettél. De az Akadémián már így is halottnak hisznek valószínűleg, és elég sok lehet a lemaradásom. Minél hamarabb vissza kellene térnem…
- Vissza fogsz, ne aggódj. Ugyanakkor, ha valaha is fel akarod venni a harcot azok ellen, akik a társaid haláláért is felelősek, a jövőben jobban teszed majd, ha hallgatsz rám. Ha most visszamész közéjük, hiába szerzel új barátokat, azok majd szépen meghalnak megint a szemeid előtt, egytől egyig… Nyisz- nyisz, majd jön a pityergés. - Még a lángfarkast is megrázta a hideg hangnem, s az a közönyösség, amellyel a férfi mindezt közölte. Jeanne sem lehetett ezzel másképp… - A másik lehetőség, hogy segítesz nekem, és eleget teszel a szívességeknek, amelyeket kérni fogok tőled. Cserébe erősebbé teszlek. Első lépésként… - A sárkányölő a faltól elrugaszkodva az éjjeli szekrényhez lépett, majd annak legalsó fiókjából egy szürkésen ragyogó tárgyat húzott elő… A farkaskölyök rögvest megismerte.
Egy kereszt markolatú kardról volt szó, amelynek pengéje áttetszőnek tűnt a déli napfényben, akár egy fehéres kristály. A gyönyörűen megmunkált fegyver igazi értékét azonban az a két lakrima jelentette, amelyet kovácsolásakor a szerkezetébe foglaltak.
Az ajándék a lány érdeklődését is felkelthette, hisz aranyszín szemeibe új árnyalatokat vitt az érdeklődés szikrája.
- Ajándék. Ha jobban leszel, megtanítalak majd vele egy-két mozdulatra. Persze, hacsak nem érdekel jobban az az opció, amiben gyenge és tehetetlen maradsz… - A férfi azzal visszacsúsztatta a pengét szürkés bőrhüvelyébe, majd visszazárta fiókjába. – Lesz időd még eldönteni. De kezdetnek a felépülést javaslom… - S azzal ki is sétált a szobából.
Jeanne jól láthatóan tanácstalan volt az elhangzottakat követően, arcát a döbbenet, értetlenség, s egymással hadakozó gondolatok sajátították ki maguknak.
- Bocsánat, nem szokott túl… Tapintatosan viselkedni. – Kapirgálta meg egy kicsit a padlót a farkaskölyök.
Mivel a lány nem felelt, úgy sejtette, újfent csak neki kell kezdeményeznie.
- Na és… Sétálunk? Én szeretek sétálni. Kora délután különösen szép ez a környék! – Állt négy lábra Karna, miközben igencsak izgalomba hozta saját felvetése.
- Öhmmm… Azt hiszem, nem árthat. De ahhoz fel is kellene öltöznöm rendesen… - Nézett végig egyszerű, fehér köntösén az akadémista. Bár a lángfarkas sosem értette, miért fordítanak erre olyan sok figyelmet a kétlábúak, úgy vélte közelebb kerül a sétáláshoz, ha inkább együttműködik ilyen téren a lánnyal. – Egyáltalán… Ki öltöztetett át ebbe? – Kérdezett rá, miközben az arca egy enyhébb vörös árnyalatot öltött magára.
A farkaskölyök ezt már más embereknél is megfigyelte korábban, tapasztalatai szerint ilyenkor zavarba jönnek valamiért, esetleg fáznak… Mind-mind a bunda hiányának velejárója.
- Volt itt egy orvos, még az első nap hívta Ceur, amikor idehoztunk. Ő vizsgált meg.
- Óóóó… Értem.
- Bár mind itt voltunk vele a szobában.
- Miiiiiii?!
- De nem fontos. Gyere-gyere, neked is jót fog tenni! – Tette fel elülső lábait az ágy szélére. – Ruhákat meg vehetsz magadnak, láttam pár boltot, ahová sok, hozzád hasonló korú, és nemű kétlábú járkál ki–be… És papír is van nálam, amiért cserébe mindenfélét lehet kérni. Ceur mindig hagy nálam valamennyit. – Ahogy a lángfarkas észrevette, ez a mondata még több életet lehelt Jeanne arckifejezésébe, mint korábban lehetséges ajándékának látványa…


- Detonation!
Loren a fogait szívva ugrott félre az újabb robbanás sugarából. A támadás lényegét így elkerülte, ám tucatnyi kisebb fa, és fémszilánk hasított bele bőrébe.
A félhomály borította raktár egyértelműen hátrányos harctér volt a számára. Az ő mágiái személyek ellen hatásosak igazán, míg az, aki vadászott rá, egész területeket képes volt kigyújtani a technikáival. Neki nem kell őt látnia, míg a nőnek ez már jóval szükségesebb volt…
- Crimson Formation: One! – A korábbiaknál jóval nagyobb energiák keltek őrült táncba a levegőben. – Detonation Chain!
Maroknyi, fényes gömbök kapcsolódtak egymásba meggörbült Z betűt formázva, s pillanatnyi fényt csempészve a szürkeségbe. Ám ez a fajta világosság semmiféle reményt nem hozott magával…
A lánc masszív detonációk sorozatában hullott szét, erős hőt, és lökéshullámokat generálva. A mindeddig épen maradt ládaoszlopok üvegként robbantak szét, s még az épület falai is engedtek valamelyest a mágia erejének.
A nekromanta alakja körül szép lassan elporladtak az őt védelmező csontok, ahogy a robbanások nyomán életre kelt, ám rövid életű lángok is szertefoszlottak.
A „Bone Wall” jó szolgálatot tett neki, ám ijesztő volt belegondolnia, hogy pusztán egyetlen támadás átütötte a máskor oly masszív falat… És még így is újabb sérüléseket szerzett, még ha csak felületeseket is.
- Á, szóval képes voltál kivédeni? Nem rossz, nem rossz… - Tűnt fel az elhaló füstben egy fiatal srác, akinek élénk narancssárgás tincsei foglalták keretbe vigyorát. – Mondanám, ha komolyan is vettem volna az előző támadást. – Kacarászta halkan, majd megfújta egyik ujjának végét, akár egy pisztolycsövet.
- Ki vagy te egyáltalán? És miért támadtál rám? – Kérdezett rá lihegve Loren.
- Miért? Nos, valakinek kellenek azok az iratok, amiket felhurcoltál idáig magaddal. Hogy pontosan mire, azt már nem tudom, de jó pénzt fizetett nekünk, hogy megszerezzük. – Vont vállat a fiú. – Ennyi indok számunkra bőven elég. Ami pedig ezeket illeti… - Bökött karjaival maga mögé. – Detonation!
Az újabb robbanások darabjaikra szaggatták azt a két hullát, amelyeket a nekromanta rajtaütésre készített fel ellenfelétől tucatnyi lépésre.
- Kérlek, ilyen ócska trükkökkel aligha lephetnél meg. Pontosan érzem, hogy hány rothadó holttestet rejtegetsz még a raktár maradványaiban, és hogy azok hol vannak. Inkább fejezzük be ezt szépen… - Ezúttal egyik ujjával már a nő fejére mutatott. – Mondanám, hogy életben hagylak, ha ideadod, amire szükségünk van, hisz bármily meglepő, nem szeretek feleslegesen gyilkolászni… Ugyanakkor a megbízó nem szeretne elvarratlan szálakat sem, szóval erről ennyi-
- Bone Prison! – Csapta hirtelen tenyereit a padlóra Loren. A srác talpa alatt csontok tucatjai tépték át a deszkákat, majd fogták őt börtönükbe. – Túl sokat beszélsz. Ráadásul, az is nagy hiba volt, hogy az előnyöd feladva megmutattad maga… - A fekete mágus gyorsan elhallgatott, ahogy újfent megérezte a már számára is ismerőssé vált, pusztító energiákat gyülemleni.
Nem látott más lehetőséget, minden addig megmaradt hulláját ellenfelére uszította, majd futásnak eredt.
Gyorsan átjutott egy, a korábbi láncdetonációtól keletkezett résen, majd tovább gyorsulva a város centruma felé vette az irányt. Nem számított igazán, merre tart, csak emberek közé akart kerülni… Ott talán biztonságban lesz.
Akkor még a főváros egyik peremterületén tartózkodott, ahol javarészt csak ritkán használt raktárak sorakoztak egymást átölelve szürkeségükkel. Másokat csak elszórtan láthatott arra, így gyorsan kellett haladnia, mielőtt…
- Detonation! – A mellette addig csak foltokként elsüvítő épület oldalszerkezete repeszek módjára repült szét, több méterrel oldalra lökve a nőt.
Erősen köhögve, égető fájdalomtól gyötört végtagjaival küszködve próbált meg felállni, ám vajmi kevés sikerrel járt…
- Igencsak felbosszantottál, remélem tudod. – Tűnt fel a narancssárga hajú fiú, arcán már pár sérüléstől gazdagabban. – Nem fogom tovább húzni. – Ahogy ezt kimondta, bokáját egy csontváz karja szorította meg, amely a föld alól tört utat magának. – Cöh! Beleuntam a büdös hulláidba! Crimson Formation: One! Detonation Chain!
- Bo… Bone Wall! – Próbálta védeni magát Loren, ám véres karjai túl lassan mozogtak.
A fényes lánggömbök újfent csak felsorakoztak alakzatukhoz, majd egymás detonációit táplálva könyörtelenül összezúzták a nekromanta valamennyi reményét a menekülésre.
- Ó… még magadnál vagy? Nos, ez már ténylegesen nem rossz… - Mindezt azonban a nő már alig hallotta.
Minden korábbinál súlyosabb sérüléseket szenvedett, s már csak egy hajszálnyi akaraterő tartotta őt eszméleténél. A testéből már semmit sem érzett, mintha csak egy rémálomban szemlélte volna önmagát.
- Azt hiszem, mielőtt véget vetnék a szenvedéseidnek, és szétrobbantanám a fejed, bemutatkozom. Ennyit még megteheted érted. – Egyre halkabban, s távolibbnak tűnt a fiú hangja. – A nevem Reiza, a R.A.I.D. szervezet egy tagja. Örülök rövid találkozá… - A szavak hirtelen megszakadtak. – Franc, ez nem jó! Már nincs időm semmire. Hová rejtetted a… - Loren elméjéig már aligha juthatott el, ahogy a fiatal mágus pár durva mozdulattal kutatni kezdett a ruháin, majd rövidesen azt is abbahagyta. – Franc!
S ezúttal már ő eredt futásnak, munkáját befejezetlenül hagyva.
A nekromana is érezhette egy fél percen belül, hogy mi volt ennek az oka. Hatalmas mágikus kisugárzás tulajdonosa tűnt fel, ám egy sötét sziluetten kívül semmit nem látott belőle.
Még valamire azonban képes volt, mielőtt engedett kimerültségének…


A lángfarkas izgatottan figyelte, ahogy Jeanne az Akadémiáról hazaérve lerakta a táskáját, majd a szobája felé indult, hogy átöltözhessen.
- Tudod, kissé azért kényelmetlen, hogy szinte minden egyes nap meg kell tennem azt a több órás vonat utat innen Erába, majd vissza. Elég fárasztó tud lenni, és nem is látom túl sok értelmét igazából… - Panaszkodja az előtér kanapéján pihenő sárkányölőnek, mielőtt kinyitotta volna saját ajtaját.
- Így lehetőséged van velem is edzeni minden nap… Vagy legalábbis azokon a napokon, amikor kedvem van hozzá. Na meg, valakinek főznie is kell meg ilyesmi… - Feleli hanyagul Ceur. – De ha nem akarsz vonatozni, gondolom a jegyekre kapott pénzre sem lesz szükséged. Amúgy is meg akartam már nézni, hogy tényleg olyan sokba kerülnek-e, mint…
- Nem-nem, semmi szükség ilyesmire! – Szakítja félbe zavartan a lány. – Igazán semmi kifogásom az utazgatás ellen, az edzés végül is tényleg fontos. Megyek is, átöltözök, zuhanyozok, meg minden… - Tűnik el erőltetett mosolyával együtt a szobájában.
Karnának mindebből a legfontosabb, hogy hamarosan sétálni mehetnek.
Igazság szerint követni szerette volna Jeanne-t, így pár lépésről sürgethetve őt a haladásra, ám hamar megtanulta, miszerint ő nem szereti, ha bámulják, miközben lecseréli a ruháit… A farkaskölyök ezt a különös szokását sem érti, akárcsak több tucatnyi másiakt sem, ám megpróbálja tiszteletben tartani.
Kisvártatva a csengő könnyed csilingelése töri meg az újonnan kialakult csendet. Mindez igencsak szokatlan, hisz hozzájuk csak a főbérlő látogatott még el, ám miután halálra vált arccal távozott, Ceur vállvonogatva azt mondta neki, hogy többet már ő sem fog jönni.
Most mégis olybá tűnik, miszerint valaki meglátogatja őket.
- Megnéznéd, ki az? – Lendíti meg egyik karját a sárkányölő, felpillantva a fekvő helyzete miatt kissé szemeibe lógó, fekete tincsei mögül.
Karna bólint, majd hátsó lábaira állva kinyitja a ház főbejáratát, s az apró kert kerítéséhez siet.
Az alacsony fadeszkás ajtó mögött egy számára ismeretlen nő várakozik.
A farkaskölyök az eddigi ismeretei alapján körülbelül a húszas évei elejére saccolná az illetőt, akiből egyértelműen varázserő foszlányait érzékeli.
Vállig érő haja különös, a hegyekben látott fenyvesek tűleveleire emlékeztető színekben tükrözi vissza a Nap fényét, míg arcát az övéihez hasonlatos, sárgás szemek, s egy vékonyabb vágás teszik karakteressé.
Díszes, fekete köpenyt visel, amely azonban több helyen is tépettnek tűnik, akárcsak a nő testének azon részei, amelyeket láttatni enged, így felfedve a kötéseket.
- Helló! Segíthetek valamiben? – Kérdez rá a lángfarkas, leülve a kerítésük mögött.
A látogató kissé meglepődik, ám felhúzott szemöldökét hamar leengedve válaszol.
- Igen. – Mosolyodik el. – Látogatóba jöttem egy olyan személyhez, aki sejtelmeim szerint itt tartózkodik. Beengednél esetleg, hogy beszélhessek vele?
A farkaskölyök kissé vonakodik eleget tenni a kérésnek… Nem szívesen nézi, ahogy Ceur idegenekkel beszélget, általában ő érzi magát rosszul társa viselkedése miatt. Egy ilyen kedvesnek tűnő lány pedig… Fél, hogy sírva fog elrohanni.
- Nos… Az itt tartózkodó személy nem a legjobb beszélgetőpartner. De ha mégis beszélni szeretnél vele, biztos megvan rá az okod. – Üti le mancsával a kilincset, így megnyitva az utat vendége előtt. – Kerülj csak beljebb.
A nő besétál, majd mosolyogva visszapillant az ajtóra.
- Segítsek…?
- Azt megköszönném…
A látogató visszacsukja helyére a fémszerkezetet, majd Karnával az oldalán, kisvártatva az előtérbe sétálnak.
- Ismerjük egymást? – Ül fel a fiatal férfi az idegent látva, kinyitva álmosságtól fakó, vörös szemeit.
- Nem, attól tartok még nem. A nevem Loren Esbane, szabadúszó mágus. Nagyon örvendek a találkozásnak. – Nyújt kezet a sárkányölőnek, aki azonban csak furcsán néz a felé nyújtott tenyérre.
Igen, ezúttal is a lángfarkas érzi magát a legkellemetlenebbül, miközben vendégük csak zavartan visszahúzza karját.
- Először is meg szeretném köszönni, amiért két napja megmentette az életem. Nagyon hálás vagyok önnek, ha nem tűnik fel azon a környéken a megfelelő időben, már bizonyára halott lennék…
- Megmentette? – Kérdez rá meglepetten Karna, aki semmi hasonlóról nem hallott mindeddig.
- Igen. – Bólint rá szokásosan kedves mosolyával a nő.
- Igazán nincs mit, pusztán csak a városnak azon a részén járkáltam, majd mágikus erők használatát érezve gondoltam ránézek, mi történik. Mire odaértem, már csak a félhulla tested volt ott, az elkövető valamiért elmenekült… Pedig őszintén szólva az se biztos, hogy megállítottam volna.
- De hisz… Mégis megmentett…
- Az nem én voltam. – A farkaskölyök egyre kisebbre húzza össze magát. – Gondolom később arra ment pár raktármunkás, majd miután megtaláltak, értesítették a megfelelő hatóságokat. Végül is nem itt ébredtél, hanem egy orvosi ágyon, nemde? – Karna egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy mindezek után Loren már meg is feledkezik az udvariasságról, s kérdezés nélkül, szinte önkéntelenül huppan le a vendéglátójával szembeni fotelba. – Ami ugyanakkor érdekelne, hogy miképp találtál rám? Még ha láttál is akkor, amit az állapotodra való tekintettel kétlek, egy ekkora városban durva személyleírások alapján aligha akadhattál volna a nyomomra.
- Nos… - Kezd bele habozva a látogató. – A mágiám segített. Már elmúlt a hatása, ne aggódj. – Teszi hozzá gyorsan. – Mielőtt elájultam volna, akkor helyeztem rád… Pusztán annyiban segített, hogy később követhesselek.
- Elég jó lehetett, ha nem éreztem…
- Sajnos az ilyen jelentéktelen részleteiben vagyok csak igazán jó a mágiámnak… - A lángfarkas szerint a nő emiatt el is szégyelli magát kissé, ám kisvártatva új erőre kapott határozottsággal folytatja. – Ugyanakkor más oka is van annak, hogy idejöttem. A segítségét akarom kérni egy nagyon fontos ügyben! Ha kell, fizetek is…
- Teljesen kizárt. – Vágja rá közönyös arckifejezéssel a sárkányölő. – Ha csak amiatt jöttél, akár már mehetsz is.
- De… de… Kérem, ez nagyon fontos volna nekem! – Loren először feláll, majd az ülőgarnitúrák gyűrűjében elhelyezett, alacsony lábú faasztalra lehajolva könyörög tovább. – Nem ismerek itt senkit, és a korábban érzett kisugárzása alapján maga biztos megtehetné azt, amire én nem vagyok képes.
- Mi volna ennyire fontos, Loren? – Érdeklődi meg a farkaskölyök.
- Egy… Egy elhunyt lány utolsó kívánságát akarom teljesíteni. – Fordítja Karna felé lesütött szemeit a megszólított. – Kézbesítenem kell valamit, ám mint kiderült, ezt egy olyan szervezet akarja meggátolni, amelynek az ereje jóval felülmúlja a sajátom. Az is csoda, hogy addig békén hagytak, amíg valamelyest felépültem…
- Akkor használd ki ezt a csodát, menj haza, és ne foglalkozz a halottak ügyeivel. – Sóhajtja egykedvűen a sárkányölő.
- De Ceur! Miért nem segítünk neki?! Még fizetne is, és egyértelműen jó célok vezérlik! – Emeli fel hangját a lángok fiatal teremtménye, akin úrrá lesznek érzelmei.
- Jó célok? Mégis mit tudunk róla? – A vörös szemek pengeként vágnak a lángfarkas tekintetébe. – Ez a nő számunkra csak egy idegen, aki bármit mondhat. Hazudni nagyon könnyű, és nagyon kifizetődő az emberek közt. Jobb, ha ezt megjegyzed, naiv kis bolhazsák…
- De… - A farkaskölyök szavai elakadnak, ahogy egy süteménydarab szalad le hirtelen a tortán.
Hevesen köhögve, enyhén könnyes szemekkel néz végig Ceur bűnös ujjain, amelyek kilőtték a morzsát.
- Már döntöttem. Jobb, ha megtanulod tiszteletben tartani az ilyesmit. – Fordul vissza a látogató felé. – Ami pedig téged illet…
- Értem. – Emelkedik fel lemondóan a nő mindeddigi megalázkodó testtartásából. – Köszönöm azért, hogy végighallgatott.
Karna szomorúan nézi végig, ahogy vendégük szinte teljesen megsemmisülve, arcára kiülő reménytelenséggel távolodik el egyre inkább tőlük.
- Ó… - Loren szinte azonnal visszafordítja arcát a sárkányölő hangjára. – Kifele menet csukd be az ajtókat.


- Én mondom, segítenünk kell neki, Jeanne! – Fejezi be a történtek előadását a lángfarkas.
A lány aranyszín szemeiben kusza gondolatok tükröződnek, miközben szőke hajhullámait kifésülve mérlegeli az elhangzottakat.
- Nem is tudom, Karna. Ceur-nak talán igaza volt… Egy idegen bármit mondhat. – Néz végig tükrében az eddigi eredményeken, majd folytatja a műveletet. – Nem bízhatunk meg csak úgy bárkiben.
- Én sem vagyok ám olyan naív, elég jók a megérzéseim! Hidd el, Loren jó ember, tudom… Nem akarom, hogy megöljék, miközben ilyen önzetlen célok vezérlik.
[color=floralwhite]- Még ha ez így is van, Ceur ellenzi a dolgot. Semmit sem tehetünk, és ha tennénk is, azt pedig ő megtudja… Inkább nem vágnék bele ilyesmibe.
- Pedig elég sokszor feleselsz vele.
- Az más! – Emeli meg hangját a lány, majd motyogva folytatja. – Ilyen-olyan apróságokon nem igazán lehet összeveszni vele, a legtöbbször nem is érdeklik… De egy ehhez hasonlóért már biztosan mérges lenne…
- Kérlek Jeanne, majd én vállalom a felelősséget. – Halkul el a farkaskölyök. – Tartozni fogok neked eggyel…
- Aaaah… - Sóhajt lemondóan az akadémista. – Francba Karna, ha ezért kitömnek, felrakom a trófeádat az ágyam fölé, hogy tudjam, miért ne menjek bele legközelebb az ehhez hasonló hülyeségekbe.
- Akkor…
- Igen, segítek… - Fordul vissza tükréhez a lány. – De csak azért, mert rólad van szó. Engem sem érdekel igazán az a nő, meg a halott ismerősei, meg ezek a hülyeségek… - Kisebb szünetet tart, s már csak akkor szólal fel legközelebb, mikor az utolsó rakoncátlan tincseket is kifésülte. – És, követni fogjuk, ha pedig megtámadják, segítünk?
- Valami olyasmi. – Bólogat Karna. – A szagát megjegyeztem magamnak, így hamar rá fogunk találni. De nem árt, ha majd ezt is magaddal hozod… - Bök egyik mancsával arra a fiókra, amelyben Jeanne rúnakardja rejtőzik.


- Még mindig nem hiszem el, hogy ennyire elcseszted. Mégis miért nem nyírtad ki? – Kérdez rá Freia, már közel sem először…
A fiú igazából már nem is számolja a tízedik alkalom óta, hogy mégis hányszor akarja még kifaggatni őt ezzel idegesítő társa.
- Te is elfutottál volna, ha megérzed azt a kisugárzást. – Önmagát is meglepi, hogy még mindig milyen agresszívan képes védeni álláspontját.
- Ja, és a legelső alkalmat is elbénáztad…
- Olyankor nem is tudtam, hogy kellenek bármiféle papírok. – Tárja szét karjait. – Azt hittem, ha szétrobbantom a hajót, meg is vagyunk a melóval.
- Nos, nem így lett. – Sétál ki a másik nő hotelszobájuk fürdőjéből, testén mindössze egy, az idomaihoz feszülő törölközővel.
Reiza az ehhez hasonló pillanatokban igazán hálás, amiért az idősebb mágus még mindig csak egy kölyökként tekint rá, ezáltal ilyesfajta látványt tárva elé.
- De lassan ideje lenne jóvátenned a bakidat, nem gondolod? – Veti fel, miközben a szekrényben ruhák után kezd keresgélni. – Az utóbbi napokban elmondásod szerint amúgy sem láttad annak az „ijesztő” kisugárzásnak a birtokosát a célszemély közelében.
- Azt hiszem igazad lehet… - Nyújtóztatja ki magát a srác, miután két lábra áll. – Ezúttal nem szúrom el. – Sétál a kijárathoz. – Ó, igaz is, Eris-sama. A megbízónak miért olyan fontosak azok a papírok?
- Én is csak keveset tudok. – Magyarázza a szekrényajtó takarásától eltompult hang. – Őszintén, az a tetovált homlokú kopasz fazon a frászt hozta rám. Tipikus szektás őrült… De jól fizet, szóval ez van. A lényeg, hogy az üzenet valami külföldi hercegecskének szól, de semmiképp sem érhet célba. Szóval siess, mert fel is szeretnék még öltözni. - Persze, azt már nem engedi, hogy megnézze…


Loren Esbane, a nekromanta

Spoiler:

Reiza, a R.A.I.D. hatodik számú tagja

Spoiler:

Ahol a démonjaim pihennek
4.

- Szóval ez minden, amire emlékszik?
- Igen. A ház üres volt, miután magamhoz tértem. Bárki is talált rám, valószínűleg nem akart belekeveredni bármiféle vélt, vagy épp valós veszélyes ügybe, ezért hagyott magamra, miután ellátott.
Jeanne mindig is magabiztosnak érezte képességeit, ha hazugságokra került a sor.
Ám akkor, a Hírszerzési Egység egy kihallgató szobájában, a három magas rangú rúnalovag tiszt szemeinek kereszttüzében, még neki is nehezére esett idegességét álcáznia.
A helyiség félhomályos légköre mindezt csak tetőzte, hisz a szűk ablak aligha engedhetett az odakint ragyogó napfény heves ostromának.
A lány úgy érezte magát, akár egy fogoly, hiába volt az övéi közt, azon szervezet központjában, ahol legutóbbi évét tanulással töltötte. Úgy gondolt magára, mint egy hercegnő, akit saját várában börtönöztek be…
- És ez a lény, ami lemészárolta az osztagot… Nem emlékszik semmi másra?
- A jelentésben mindent leírtam. Elnézést kérek, ha az nem lett megfelelően részletes, ám szégyenemre kell mondjam… sokkos állapotban voltam.
Persze, számíthatott rá, hogy miután visszatér, ő kerül majd a kíváncsiság középpontjába. A lemészárolt osztagára hamar ráleltek, ő pedig csak napokkal később került elő, s ami még különösebb volt, hogy élve…
Még Deanne Legátus is beült a személyes kihallgatására, bár igaz, a szőke nő csak csendben figyelte egy távolabbra elhelyezett ülésről az elhangzottakat. Őt valószínűleg a támadás részletei érdekelhették leginkább.
Aki kérdezett, egy jellegtelen arcú férfi volt, tipikusan olyan egyén, aki sokra vihette a hírszerzők közt. Neki egy közvetlen kollegája ülhetett a másik sarokban.
Látszólag csak figyelt, ám Jeanne tudja jól, hogy a fejében kutat. Nos, ez nem egy olyan játék volt, amelyben legyőzhették… Tudhatták volna, ám olybá tűnt, alábecsülték képességeit. Mindenesetre, mentálisan tökéletesen lezárta elméjének érzékeny szegleteit. Csak arra az átkozott remegésre, és hangszínre kellett figyelnie…
- Hmmm… - Futotta át újfent a „vallató” annak a bizonyos jelentésnek az oldalait. – Bocsásson meg, ha gyanakszom, Esprit, ám akkor is furcsa, hogy csak maga élte túl. Az állítása szerint futásnak eredt a vezetőjük utasítására, majd maga volt az egyetlen, aki nem állt meg, miután Friedrich kiképzőtisztet megölték. A sokktól, és a több mérföldes futás keltette kimerültségtől végül összeesett, majd egy elhagyatott fakunyhóban tért magához… Arról, hogy mi pusztította el végül a lényt, amelyhez hasonlót még a kutatóink sem láttak, semmit sem tud.
- Azt is az Akadémián tudtam meg, hogy végül… mindenki meghalt… - A keserű érzelmeket, melyek ezen szavakhoz társultak, nem volt nehéz megjátszania a lánynak. Egy olyan éjjel nem telt el az eset óta, amikor álmaiban ne látta volna viszont valakinek az összetört arcát. Friedrich-samáét, Elie-ét, Zane-ét… vagy épp mindenkiét egyszerre.
Miattuk rossz érzést társított a hazugságaihoz.
Ám így egyeztek meg Ceur-al. Az a férfi tudja, mi volt az a lény, a „Kereső”. Tudja, kik küldték, és megtaníthatja Jeanne-t harcolni ellenük. Nem állt szándékában elárulnia a Mágus Tanácsot, ám szüksége volt megmentője további segítségére. Még nem ismerte jól, ugyanakkor Karna szerint elpusztította azt a szörnyeteget, amely tett alapján erősnek kell lennie… A magabiztos kisugárzása is hasonlót sugall, viszont hanyag viselkedése mindezekkel igencsak ellentétes.
- Ennyi elég lesz, Bradd. – Állt fel a helyéről a Legátus, ezzel nemcsak a hírszerzőt meglepve, hanem a szőke lányt is kirángatva gondolatai közül. – Jeanne Esprit, az általad átélt szörnyűségekre való tekintettel két hetes szünetet engedélyezünk számodra az Akadémiáról. Ezt követően egy új csoportba helyezünk át, ahol folytathatod majd a tanulmányaidat.
Bár mindezzel, s az érintett bólintásával lezártnak volt tekinthető a meghallgatás, a Bradd nevezetű tekintetéből a lány jól tudta… Rajta fogja tartani a szemét. Nos, tegyen úgy.
Jeanne már elhatározásra jutott. Sosem lesz képes elfeledni azt a szörnyűséget, amely beleégette magát az egész lényébe, s a szánalmas hasznavehetetlenséget, amikor bizonyítani akart… Nem fog feledni, ám megállni sem.
Nehéz idők állnak előtte, ahol két olyan világ közt kell egyensúlyoznia, amelyek közül egyikből sem hagyhatja, hogy száműzzék. Mégis, mennie kellett előre…


Jeanne szinte remegett kabátja alatt, ahogy elhagyták a házat kicsivel naplemente után.
Nem a rideg, éjszakai fuvallatok kezdték ki bőrét, sokkal inkább az idegesség. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy hallgat egy pár hetes kutyaféleségre, így szembekerülve egy olyan ember akaratával, aki összezúzta osztagának mészárosát…
- Biztos, hogy alszik…? – Suttogta, miközben becsukta maguk mögött az alacsony kerítés ajtaját.
- Igen, jó ideig hallgattam a lélegzésének a ritmusát. Engem nem lehet átverni, ne aggódj! – Mosolyodott el Karna, ahogy elindultak a szinte teljesen elhagyatott, éjszakai utcákon.
Ám hiába volt végtelenül magabiztos a farkaskölyök, alig hagytak el pár, a homályban megbúvó házat, amikor az egyik épület peremén különös mozgásba lendültek az árnyékok.
A szőke lány minden korábbinál idegesebben nézte végig a jelenséget, hisz még csak hasonlót sem látott sosem. A sötét, éteri anyag mintha életre kelt volna, csápokat növesztett, s egy ember alakját öntötte formába… Így termett előttük Ceur, háttal nekidőlve az alig látható falnak.
- Nincs kicsit késő a sétához, Karna? – Kérdezett rá, ijesztő összhatást keltve, ahogy fekete pólójával, nadrágjával, s frizurájával teljesen beleolvadt a sötétségbe… Leszámítva szürkésnek tetsző bőrét, s a mélyre vágó, vörös szempárt.
- Mi csak… van egy bolt, ami… - Kezdett bele zavartan Jeanne, ám…
- Követjük Loren-t! – Vágott közbe a fiatal lángfarkas.
A lány szíve kihagyott kettőt, de könnyen meglehet, hogy jóval többet…
- És nem elmondtam már erről a véleményem? – Kérdezett vissza a férfi hűvös közönyösséggel.
- De igen, ám én nem értek vele egyet! Azt állítottad. hogy Loren könnyedén hazudhat, mert meg akarta nyerni a jóindulatunkat. De szerintem ez másképp volt! Hiszem, hogy őt a tényleges jó szándék vezérli. És még fizetett is volna neked, felfoghattad volna munkaként! De te meg sem hallgattad rendesen… - Jeanne-t szinte lenyűgözte a farkaskölyök magabiztossága, és igazságérzetétől táplált érzelmeinek ereje. Pár pillanatig el is hitte, hogy a kedvező oldalon áll éppen… - Viszont, ha te nem akarsz segíteni neki, hát legyen. Majd mi megtesszük.
- Szóval te is benne vagy, Jeanne? – A színtiszta lángok vörösét idéző tekintet hamar kiszipolyozta a lány pillanatnyi elhatározottságát.
- Én… nos…
- Ne próbáld őt befolyásolni! – Vetette közbe Karna.
- Biztos vagy benne, hogy én befolyásolom? – A könnyed hanglejtéssel megejtett kérdés fájdalmasan találó volt. – Túlzásba viszed az elveid hajszolását, tudatlan bolhazsák. Ám legyen, úgy tűnik amúgy is meg kell tanulnod, mit jelent az, ha puszta ideálok miatt belehajszolod nemcsak magad, de a környezeted is abba, amit helyesnek vélsz. De figyelmeztetlek… Magatokra fogtok maradni ebben. Ha rájöttök, hogy a szánalmas erőitekkel semmit sem tehettek, és a halál karmaiban értem rimánkodtok majd, akkor sem fogok megjelenni. Ez a ti harcotok lesz, és csakis a tiétek.
- Így van… Talán nem vagyunk erősek, egy hozzád hasonlónak a képességeink a szánalom és a tényleges semmi közt lehetnek valahol. De mi mégis arra fogjuk felhasználni azt, amink van, hogy megmentsünk vele valakit! – Karna már szinte ordított, míg az akadémista egyre kisebbnek érezte magát. – Ellenben veled! Te bárkit megvédhetnél az erőddel. Bárkit megóvhatnál, vagy épp megmenthetnél azzal a félelmetes hatalommal, ami neked megadatott! Mégsem teszel semmi hasonlót, csak a szádat jártatod. Szóval állj félre inkább az utunkból!
Ceur lehunyta a szemeit, s olybá tűnt, elgondolkodik valamin.
- Egyszer mindent megtettem azért, hogy valakit megmentsek… - Rugaszkodott el a faltól, majd egészen a párosig sétált. – Mint később kiderült, nem érte meg. – S azzal, szinte fájdalmasan lassúnak tetsző mozdulatokkal elindult vissza, a „bérelt” ház irányába. – Ölessétek meg magatokat, ha így jobban érzed majd magad. Jeanne hullájának pedig remélem nyugodt lelkiismerettel mondod majd azt, hogy egy nemes ügyért halt meg, miután egyedüliként megmenekült az osztagából.


- Egy pillanatig pedig azt hittem, hogy még segíteni is fog nekünk… - Veti fel a lány, ahogy egyre inkább elhatárolódnak a város jól kivilágított központjától.
- Nélküle kell boldogulnunk… - Sóhajtja Karna.
- És mondd csak… - Hallgat el kissé Jeanne, hisz maga sem tudja, okos felvetés volna-e, amely elméjében szikrára kapott. Talán csak tovább hergelné társát jelen helyzetben… - Bár tudom, azt mondtad, ő mentett meg, Ceur tényleg olyan erős? Őszintén szólva, a magabiztosságán kívül eddig nem tűnik túlságosan nagy számnak… Úgy értem, alig csinál bármit, soha sincs semmihez kedve, érdektelen szinte mindennel kapcsolatban, hanyag, és még sorolhatnám… Mint valami hülye kamasz, aki nem akar iskolába menni.
- Én sem értem őt sokszor… De láttam már harcolni. Hidd el, olyankor igencsak félelmetes… De bárhogy is! – Lelkesedik fel hirtelen a farkaskölyök. – Nekünk most megvan a magunk teendője, és mint hallhattad, magunkra vagyunk utalva. Szóval, bizonyítsuk be neki is, hogy nincs igaza, és igenis képesek leszünk arra, amit elhatároztunk.
- Rendben… - Feleli az akadémista, bár ha rajta múlna, ő jelenleg is inkább aludna. Már a kezdetektől bizonytalan az egész ötlettel kapcsolatban, ám már beleegyezett, és ezen a ponton aligha hátrálhatna ki… - Szóval azt mondtad, képes leszel követni. De mi lesz, ha újra megtámadják? Amikor elmesélted a beszélgetését Ceur-al, egy olyan szervezetet hozott fel Loren az állításod szerint, ami könnyedén eltiporhatja őt. Mennyire lehetünk majd a hasznára, ilyesfajta ellenfelekkel szemben?
- Nos, reményeim szerint nem lesz semmiféle harc… - A lángfarkas valamiért már jóval kevésbé tűnik magabiztosnak… - Be akarom érni Loren-t, hogy felajánlhassam neki a segítségünket a keresésében. Az állítása szerint már két napja nem érte támadás, így ha gyorsan lépünk, leadhatjuk a halott lány hagyatékát, mielőtt bármi baj történhetne.
- És ha megtörténik a baj…?
- Nos, akkor beleadunk mindent, amink van…


A nekromanta próbálja fenntartani lelkesedését, ám annak súlya minden egyes kudarccal acélosabbá válik.
A halott lány nagyon keveset tudott a levél címzettjéről, és bár ésszerűnek tűnt Crocus-ban, az ország szívében keresni egy külföldi méltóságot, kérdezősködései sosem vezetnek célra.
Legyen szó olcsó bormérők italtól bűzös vendégeiről, vagy drága szállodák parfümtől illatos recepciósairól, a válaszok minősége mindig ugyanolyan… Senki sem hallott semmiféle hercegről mostanság, aki a környéken, vagy akár Fiore-ben járt volna.
Halott ugyanakkor szóbeszédeket egy keleti hercegnőről, aki valamiféle szépségversenyt látogatott meg az északi tartományok területén, ám egészen biztos benne, hogy akit ő keres, az hímnemű… Ennyit jól a tudtára adott az a személy, akiért mindezt megteszi.
A Hold, s a csillagok sejtelemesen, már-már baljósan takarják gyöngyházfényes valójuk az éjszakai fellegekkel, félhomályra kárhoztatva a csendes utcákat.
Loren nem is szívesen tartózkodik a város peremterületein, hiszen a korábbi támadás is hasonló helyszínen érte. Mégis, meg kellett próbálkoznia az efféle környékeken szájra kapó pletykákkal is, hisz kétségbeesett helyzetében még a leghaloványabb szikra is beragyoghatja a sötétséget.
Ugyanakkor mostanra már végzett, s bár eredményeket képtelen volna felmutatni, legalább visszatérhet a jóval biztonságosabb, központi terekre. Átkozza is magát, amiért ilyen sokáig tartózkodik ezen a környéken…
- Erre, Loren! – Szólítja őt meg hirtelen egy ismerős hang, egy közeli raktár takarásából.


Jeanne egész teste beleremeg a közeli, hirtelen életre kapott robbanásba.
- Mi a…?!
- Loren mellett történt. Már csak párszáz méter! Kövess! – Ered futásnak Karna, meglepően nagy sebességgel.
- Könnyű azt monda… Hé! – Ordít utána a lány, majd maga is rohanni kezd.
Meg kell hagyni, sosem volt jó futó, ennek fényében nem állhatta a fizikai gyakorlatokat, valamint az Akadémia hatalmas pályáján való kocogást. Mindig ő volt az, aki a legkorábban kifáradt…
Lihegve, enyhén égető mellkassal, apró szilánkok tucatjaitól sebes torokkal éri utol társát, aki már meredten bámul egy kigyulladt raktárépület irányába.
- Elég soká tartott ideérned… - Veti fel meglepetten a farkaskölyök.
- N… nem az én hibám! – Emeli fel a hangját Jeanne, enyhén elvörösödő arccal. – Nem olyan könnyű ám ilyen nagy mellekkel futni!
- Nos, ezt nem tudhatom… De ha már ideértél, ideje munkához látnunk. Loren egyértelműen a lángoló épület közelében van, ahonnan egy ismeretlen szagát is érzem. Nem örülök, hogy erre került a sor, de támogatnunk kell őt, ha harcol.
- Tudod… Nekem nincs igazán harci mágiám. – Közli az akadémista társával a tényt, amelyről már korábban beszámolt neki.
- Tisztában vagyok vele. A legjobb az lesz, ha nyitsz egy telepatikus csatornát hármunk közt, majd elrejtőzöl, és a megfelelő pillanatot kivárva egy meglepetésfaktorként feltűnsz a kardoddal. Tudod már használni, ugye?
- Nos…
- Akkor gyerünk! Védjük meg az ártatlant, az igazságért! Előre!


- Komolyan nem értem, hogyan lehettél olyan hülye, hogy visszajöttél ide… Azt hittem jóval nehezebb lesz becserkészni, erre tessék, besétálsz a karjaim közé. Ennyire hiányoztam volna? – Vihogja a narancssárga hajú srác, színeivel szinte eggyé olvadva a háta mögött tomboló lángoknak.
Bár a fiú - ha jól rémlik a nekromantának, Reiza néven mutatkozott be legutóbb – viselkedése roppantul bosszantó, szavai mögött mégis ott lappang az igazság… Tényleg ostobaság volt visszatérnie erre a környékre, bármennyire is csábították a kétesebb hírű tavernák szóbeszédei.
A halálfélelem szép lassan, porcikáról porcikára járja át a nő testét, rideg karmaival végigtapogatva őt, s összeszorítva szívét. A legutóbbi összecsapásuk is épphogy túlélte… Mennyi esélye lehet a győzelemre?
- Detonation! – Mutat oldalra szinte már unottan a srác, ahol Loren egy hullája rejtőzik néhány gerenda takarásában.
A robbanás mind a faanyagot, mind az élőholtat cafatjaira szaggatja.
- Ez már a legutóbb sem vált be igazán. És ezúttal még csak időd sem volt elrejteni őket… Várj, még van egy ugye? Mégpedig… Arra! – Mutat egy másik, a közelben lévő építmény sarkára. – Detonation!
Még a nekromanta is meglepődik, ahogy a mágia ezúttal jócskán célt tévesztve, a kívánt ponttól jó tíz lépésnyire fejti ki hatását, majd kisvártatva egy aranyszín lángcsóva tör utat magának ellenfele irányába.
Reiza szitkozódva ugrik félre a támadás útjából, majd harci tapasztalatáról tanúbizonyságot téve, nagy távolságot nyer magának Loren oldalától is, megelőzve az ő beavatkozását.
- Franc… Annyira rákoncentráltam a lehetséges hullák kisugárzására, hogy a tiédet meg sem éreztem. – Porolja le magát, miközben az újonnan érkezőt szemléli.
A tűzbe borult raktár izzó vöröséből egyfajta jelenésként válik ki a kutyaméretű farkas alakja, kinek sötét teste, s mintázata úgy ragyog a forró elem ölelésében, mintha sejtetni akarná, hogy őt is abból formázták.
- Mi a franc vagy te? – Néz rá értetlenül a fiú, bár a nekromanta már tudja a választ. Találkozott korábban a farkaskölyökkel… Be is mutatkozott neki, Karna néven.
- Bárhogy is, ne zavard meg a munkámat. Detonation! – Mutat újabb ellenfelére, aki ezzel egyidejűleg rohan meg felé.
A lény torkából előtörnek a már korábban látott, aranyszínű lángok, míg a robbanás ártalmatlanul gyűl ki azok forgatagában.
Karna meg sem áll, ragadozóként veti rá magát a kölyökre, aki viszont ezúttal is félreszökken, majd felveszi a biztonságos küzdőtávot.
- Francba… Gyűlölöm, ha valaki tűzmágiát használ. Elégeted az oxigént, és totál elcseszed ezzel a robbanásaim irányát. – Sóhajtja fáradtan a fiú, bár nem tűnik igazán kétségbeesettnek.
~ Helló! Ne ijedj meg, azzal a kis vacakkal vagyok, aki épp megmentett. A nevem Jeanne, és telepátiát használva léptem kapcsolatba veled. – Szólal fel egy hang Loren fejében.
~ Hé, nem vagyok vacak! Az igazság bajnoka vagyok, és épp az életem kockáztatva harcolok egy nálam jóval erősebb ellenféllel! Megérdemelnék egy kis tiszteletet… - Csatlakozik hozzá egy újabb, valamelyest irritált egyén is… Nagy valószínűség szerint Karna.
~ Már volt tapasztalatom hasonlóban. Köszönöm a segítségeteket. – Üzen ő is gondolatain keresztül a másik kettőnek. ~ Ezek szerint az a fiú mégis úgy döntött, hogy segít nekem?
~ Sajnálom, de nem… Csak hárman vagyunk. – Feleli a lángfarkas.
~ Ami pedig még rosszabb, hogy csak néhány személyt érzékelek a két kilométeres körzetünkben, amire kiterjeszthetném a telepatikus csatornám. Ők pedig nem felelnek, bármit is mondtam nekik… Szóval a rendfenntartókat senki sem fogja ide riasztani.
~ Akkor hármunknak kell győzelmet aratnia! – Jelenti ki Karna. ~ Loren, próbáljuk meg koordinálni a támadásainkat. Jeanne, te figyelj továbbra is a megfelelő alkalomra.
~ Fogalmam sincs, miért teszitek ezt, de… Köszönöm.
- Bone Lance! – Kiált fel a nő, ahogy karjának nyomában egy ostoros végű csontlándzsa csapódik ki Reiza életére törve.
- Detonation! – Védené magát a fiú, ám a lángfarkas ezúttal is keresztülhúzza számításait.
Jellegzetes, tüzes ordítása elfojtja a robbanást, így a csigolyákból álló fegyver, a lángfelhőt átütve végigkaristolja a srác vállát, egy viszonylag mély sebet vájva élének nyomán.
Karna itt nem áll meg, a prédája mellé ugorva immáron a saját testén is felgyújtja az aranyozott árnyalatú elemet, s ezúttal sikeresen bele is kap a menekülő srác lábába, újabb sérülést ejtve rajta.
~ Most, Jeanne! – Zeng bele a telepatikus csatorna a farkaskölyök hangjába. ~ Pont a te irányodba rohan.
A lány, akit Loren most először lát, hamar elő is kerül rejteke takarásából, kezeiben egy kereszt markolatú, ezüstös kardot szorongatva.
Reiza nem döbben le érkezésén, valószínűleg már korábban megérezte a jelenlétét… Ám a hirtelen felbukkanással még ő sem számolt, legalábbis véres lábától esetlen futásának irányát már nem tudja megváltozatni.
A szőke mágus ezt nem is habozik kihasználni, rászorít különös fegyverére, majd a fiú felé döf… És jócskán célt téveszt.
A nekromanta nem különösebben jártas a közelharci fegyverek használatában, ám még neki is feltűnik Jeanne nagyfokú tapasztalatlansága és ügyetlensége ilyen téren. A súlypontjának elhelyezése, a kard tartása, a szúrásának a szöge… Mindent teljesen, már-már hihetetlenül rosszul csinált, mint aki még egy kést se fogott meg életében sosem.
- Mit művelsz?! Azt hittem már edzettél Ceur-al! – Ordít fel ledöbbenve Karna, ezúttal nem a gondolati síkot használva…
~ Csak kétszer, és olyankor is… Nem olyan könnyű ez! Mármint… - A lány már a telepatikus csatornát használva magyarázkodna, de ellenfelük erre kevés lehetőséget hagy.
- Mégis ki a francnak képzeltek engem ti semmirevaló hulladékok?! A R.A.I.D. egy tagja vagyok! – Ordít fel torka szakadtából a narancssárga hajú srác. – Elegem van a hülye baromkodásaitokból! – Fordul ki Jeanne pengéje alól, majd kiegyenesedve kitárja oldalra mindkét karját! – Crimson Formation Two: Chaos Blossom!
- Rohanj onnan, Jeanne! – Kiált fel a farkaskölyök, majd rögvest a társa felé rohan.
Loren is szinte azonnal fiú felé fordítja korábban használt fegyverét, ám az már nem érhet célt… A Nap ragyogását igéző szirmok gyúlnak fényre az éjszaka sötétjének palástján, s pár pillanatra minden elfehéredik.
A nekromanta még képes megidézni a Bone Wall-t, így védelmezve önmagát, ám az összes közeli épületet elhamvasztó mágia így is jócskán megégeti. A karjai, a felsőtestének egy része, s a lábszárai mind a tüzes fájdalom áldozatává válnak, ahogy a bőre megperzselődik, s vastag csontokból álló védelme darabjaira hullik.
A víziója majd egy perc múlva tér vissza csak rendesen, hisz szemeinek vissza kell szoknia a lassan égő maradványok biztosította félhomályhoz. Ám amit ekkor lát, megdöbbenti… Reiza egy erősen elszenesedett gyűrű közepén állva liheg, tőle pár méterre pedig a lángfarkas fekszik embrió formában, testével egyértelműen takarva valamit… Vagyis inkább valakit.
- Karna… - Bújik ki rövidszárú bundája alól a szőke lány, akin csak könnyebb sérülések éktelenkednek, leginkább olyan pontokon, ahol a farkaskölyök nem tudta őt teljesen eltakarni. – Mi… Te…
~ Ne aggódj… Elég jó immunitásom van a hő ellen… Csak most… - Magyarázza gyengén az érintett, gondolatait használva… Majd jelenléte szertefoszlik, s a lány felsikolt.
- Ó, a francba. – Rajzolódik ki a sötétből egy férfi alakja, akinek Loren mindeddig képtelen volt bemérni mágikus kisugárzását… Nem, igazából még most se megy neki, hogy már látja őt. Ennyire jól elfedné? – Végig figyeltem, hátha szükséged lesz a segítségemre, erre lezárod magadtól az egészet. Nem szép tőled, hogy így kihagysz a mókázásból, öcsi.
- Mi a francot keresel itt, te vadbarom? – Kérdez rá a fiú, ideges hangját még mindig enyhe lihegéssel tarkítva.
- Ó, ne légy ilyen durcás. Erissa-sama küldött utánad, biztosra akart menni, hogy ezúttal nem cseszed el. Tudod, már kétszer megtörtént… - Magyarázza gúnyos vigyorral az újonnan érkező.
A magas, félhosszú hajú férfi csak még kilátástalanabbá teszi Loren-ék egyébként is kétségbeejtő helyzetét. Bár valamiért képtelen az érzékeivel ráhangolódni varázserejére, az oldalán lógó két katana, valamint magabiztos tartása nem kecsegtetnek túl sok jóval az erejét illetően.
- A lényeg, hogy intézd el azt a félhulla ribancot, az amúgy is a te dolgod. Én pedig elszórakozok addig a kis szöszivel. – Sétál kétes vigyorral az említetthez.
Nem, ezt a nő nem engedheti… Ők ketten azért jöttek ide, hogy segítsenek rajta. Egész életében olyan társakra vágyott, akikben megbízhat, akiknek mosolyogva hátat fordíthat, akikkel kölcsönösen megvédhetik egymást, s rábízhatják a másikra akár az életüket is.
Nem fogja hagyni, hogy miatta meghaljanak… Újra végignéz a halál kapujában sínylődő farkaskölykön, valamint a remegő, kétségbeesett lányon. Elhatározásra jut…
Sosem szerette volna, hogy mindez idáig fajuljon. Nem azért őrizte meg a haldokló testét, mert fel kívánta őt használni… Ez volt pusztán az egyetlen módja, amellyel valamelyest életben tarthatta.
Most mégis szüksége van a segítségére, hisz kifogyott a lehetőségekből.
Dimenziók közti átjáróját megnyitva, Loren megidézni annak a lánynak a testét, akinek az utolsó kívánsága hozta őt a főváros utcáira is…
A teljesen kifakult külföldi bőre egyszínű a hófehér hajával, pusztán vörös szemei, s fekete, lenge ruhái ütnek el fakó megjelenésétől. Szabad akaratától, s gondolatainak javától megfosztatott, bár a legtöbb élőholttal ellentétben képes az emberi gondolkodásra, s összetett beszédre. Ám létezésének legfőbb célja immáron mesterének a védelme, s parancsainak végrehajtása.
Ez a nekromanta legfőbb mágiájának lényege. „Human Engineering”…


Yason bár sokáig töprengett, hogy megszakítsa-e képregényeinek olvasgatását a csatába való beavatkozás kedvéért, ám ahogy végignéz a remek idomokkal megáldott, nagyon is helyes arcú „ellenfelén”, hamar rájön, hogy bizony megérte…
A királyi palotából bár kirúgták kudarcát követően, felépülése után új típusú munka után nézett, s egyelőre nagyon is tetszetős számára a zsoldoscsapat kínálta lehetőségek tárháza.
- Nem… Ezúttal nem! – Áll fel remegő lábaira a lány, majd felemel egy, a földön fekvő, ezüstös fényű kardot. Szép darab, ezt a férfi könnyen elismeri magában. – Nem fogom tétlenül nézni, ahogy mindenki más meghal. – Áll be egy eszméletlen kutyaszerűség elé, felvéve valamiféle harci állásnak gúnyolt pozitúrát.
- Ó, kérlek… - Lépdel Yason szép lassan a komoly ábrázatú szőkeséghez. – Ne akard, hogy bántsalak. Egyikünk se szeretné, ha előrántanám ezt a fegyvert. – Pöcköli meg egyik katanája markolatát.
A lány persze nem hallgat rá, s egy ferde vágást ereszt meg a férfi irányába.
Ő csak lazán félrelép, majd kisöpri ellenfelének lábait, aki így hangos puffanással esik a hátára.
- Ne aggódj, elég cuki vagy ahhoz, hogy ne öljelek meg. – Emeli fel prédáját nyakánál fogva a zsoldos.
Ám épphogy kiélvezné, ahogy a reszkető, aranyszín szemekben szétáramlik a rémület, úgy saját társa hatalmas lendülettel csapódik egy jó száz lépésre fekvő épület falának, golyóként átszakítva azt.
Reflexszerűen pördül hátra, miközben visszaejti a földre a lányt, így szembesülve egy sebesen mozgó, fekete masszával, amely felé tart.
Habozás nélkül előrántja kardjait, majd azokat önmaga előtt keresztezve fogja fel a támadást, amely körülbelül három méterrel hátrébb tolja őt hátrébb, kisebb görcsöket állítva lábaiba.
Arra sincs alkalma, hogy szemügyre vegye támadóját, pusztán annak betegesen fakó, vékony karjait képes figyelni, így kitérve ütéseinek vonalából… Már az öklök generálta lökéshullámok is meggyőzik, hogy elég lenne egy olyan találat, és valószínűleg belső vérzést kapna.
Felvéve a halálos tánc ritmusát, Yason ügyesen félrelép egy támadás vonalából, majd az így kínálkozó alkalmat kihasználva oldalívesen lesújt egyik katanájával.
Ekkor már megnézheti magának a fekete köpenyes, fakó lányt, aki puszta kézzel hárítja próbálkozását… Majd a fegyver pengéjét megszorítva szilánkosra töri azt, mielőtt a férfi egyáltalán kihasználhatná az abba elzárt lakrima erejét.
- Mi a… ?! – Megdöbbenne, ám a gyomrába mélyedő, apró ököl olyan érzést vált ki testében, mintha több tucatnyi lépés magasból ráejtettek volna egy tömör ólomgömböt.
Gyűlöli ezt a helyzetet… Mint annál a páncélos férfinál… Egyszerűen esélye sincs…
Vért hányva, a haragtól és fájdalomtól a végletekig eltorzult arckifejezéssel robban be a közeli, elszenesedett romok közé…


A „Human Engineering” beválik, mint mindig.
Loren mégis gyűlöli használni, bármennyire is tökéjre fejlesztette mostanra. Hisz ilyenkor nem hullát irányít, hanem egy valamelyest még élő emberi lény harcol érte… Egy olyan ember, akinek ő teljesen eltörölte a korlátait, mágikus központjának, s izmainak módosításával.
Nem tölti el különösebben jó érzéssel, ám a győzelem már csak egy karnyújtásnyira van tőle.
Pusztán be kell fejeznie…
Érzi a kisugárzását, így számít rá, hogy Reiza, súlyos sérüléseinek ellenére felé tart.
- Még… Még nincs… vége… - Dadogja tőle egy jó hetven lépésnyire a srác, majd felordít. – Még nincs vége, hallod?! Nem fogok veszíteni! – Tárja szét karjait. – Crimson Formation Three: Blazing Chaos Bird!
A mágia minden korábbinál nagyobb energiákat megmozgatva formál egésszé egy hatalmas, fehéren izzó madarat, amely szárnyait kitárva készül célját beteljesíteni, káoszt hozva a csatatérre.
Ám a nekromanta ezúttal nem esik kétségbe… Bár igaz, a külföldi lány itt tartásai rengeteg erejét felemészti, Jeanne kisegítette ilyen téren, mielőtt az a férfi megtámadta volna. Valamiképp képes volt teljesen felfrissíteni az elméjét, minden addigi fáradtságát, s idegességét szertefoszlatva.
~ Erre értetted, hogy nem nézed végig tétlenül a halálunkat… Köszönöm. – Közli a különös mágia végett az eszméletlenség határa sodródott lánnyal.
Nyugodt határozottsággal nézi végig, ahogy társa, akinek karján az „Enforce” módosítást is alkalmazta nemrég, lándzsahegyként keresztülvágja a ragyogó teremtményt, majd öklét újfent a narancssárga hajú srácba mélyíti… Aki ezúttal már jó ideig nem lesz képes talpra állni.
- Köszönöm neked. Most már visszatérhetsz pihenni, én pedig befejezem a feladatot, amit rám ha… - Loren képtelen befejezni a mondatot.
Gyomrában mindent elvakító fájdalom robban, mintha csak valaki belülről széttaposná… Ahogy maga elé néz, értetlenül tekint vissza a vörös szempárra, amelynek birtokosa mindeddig érte harcolt.
- Mi… Miért….
- Mester? – Kérdez vissza a külföldi, semleges hangszínen. – Mi történik…?
A nekromanta a végletekig összezavarodva tekint maga mögé, ahol a teljesen sértetlen Reiza vigyorog rá vissza.
- Te kis… - Utolsó csepp erejét felhasználva megemeli karját, majd egy fél méternyi hosszú csonttüskét mélyít a fiú nyakába… Aki minderre visszaváltozik a kikerekedett szemű, külföldi lánnyá.
- Mester…? – A „Human Engineering” azonnal megszakad a sérülés súlyosságát tekintve, s annak alanya visszakerül saját dimenziójába, nem hagyva mást maga után egy halvány fényjátéknál.
Loren a gyötrő fájdalom, levegőhiány, s döbbenet karmaitól mardosva borul térdre, képtelenül felfogni, ami körülötte történik.
Lányos kacaj tapos bele zavart elméjének hullámaiba, mire annak rózsaszínes hajú tulajdonosa is feltűnik előtte.
- Látom az illúzióim igencsak megleptek. Nos, ez általában így szokott történni…
A nekromanta a fogait csikorgatva próbál meg belekapaszkodni eszméletének utolsó szálaiba… Nem fog sokáig kitartani, ebben már biztos.
Vereséget szenvedtek… Hiába használta fel a külföldit is, hiába győzött le kettőt közülük, mindvégig hárman voltak.
Már az elejétől kezdve esélytelen volt számukra a győzelem…

Spoiler:

Pár kép:

A külföldi lány...

Spoiler:

Yason, a R.A.I.D. újdonsült, tizedik számú tagja

Spoiler:

Ahol a démonjaim pihennek
5.

- Gondolom, nem velük vagy… Mármint, akkor valószínűleg már rég közbeavatkoztál volna. – Mosolyodik el a barna hajú nő, egy ragadozómacskáéhoz hasonló benyomást keltve az éjszakai félhomályban.
- Te velük vagy, mégsem segítesz nekik. Rossz következtetéseket vonsz le. – Veti ellen a sárkányölő.
- Félreértesz. Egyszerűen csak tudtam, hogy Freia megoldja majd a helyzetet. Bár a Yason fazon talán meghalt, de ő egyébként sem érdekel különösebben. Újonc volt, ha ennyit sem bír, nincs helye a mi szakmánkban. – Von vállat a mágus, nem engedve önelégült vigyorából.
- Ha engem kérdezel, a narancssárga kis patkány is elpatkolt…
- Ó, őt nem félteném. Freia eléggé kedveli, valószínűleg tett valamit azért, hogy túlélje.
- Értem. – Rugaszkodik el a faltól a férfi. Kissé különös belegondolnia, mire is készül, hisz ezúttal nincs rajta vértezete. Egyszerű ruhákat visel, néhány olyan darabot, amelyet még kedvel is… Ám nincs más választása. – Sajnálatos, hogy a nekromanta végül képtelen volt megbirkózni ennyivel.
- Ó, szóval közbeavatkozol? Azt hittem, nem velük vagy… - A nő teste megfeszül, s mágikus pecsétjei felizzanak az arca mellett. Készen áll a harcra, végig az volt…
- A szőke szerencsétlenség, és a bolhazsák hozzám tartoznak, de a figyelmeztetésem ellenére kerültek oda, ahol most vannak. Ha meghalnának, csakis maguknak köszönhetnék… Ugyanakkor, valaki azt súgta nekem, hogy az üzenetet, amit a nekromanta hurcol magával, meg kellene szereznem. Ez igencsak megbonyolítja a dolgokat.
- Ez lényegében ellenfelekké tesz minket. Ami azt jelenti, hogy meg kell ölnöm téged. – Mutat rá a mágus Ceur-ra, miközben két tenyérnyi méretű pecsétjén felizzanak a lilás energiák. – Remélem készen állsz.
- Készen fogok, ha már nem áll fen a lehetősége egy esetleges kettő az egy elleni szituációnak… A rózsaszín szuka képességeit elnézve az még számomra is kellemetlen volna.
- Sajnálatos, de nem engedlek a közelébe. Én vagyok az ellenfeled! – Az „Amaterasu: 20”-as formulái felszabadítják erejüket két egyenes sugár formájában, amelyek fénylándzsák módjára ütik át a férfi arcát… Vagy legalábbis, annak árnyékká foszló képmását. – Franc… FREIAAA!!!!


Jeanne csak nagy nehézségek árán képes nyitva tartani a szemeit.
Nemcsak fizikailag, ám mentálisan is a korlátjain táncol. A „Voice” használata után az elméje elfáradt, gondolatai lassúvá, és szétszórttá váltak.
Karna mozdulatlan, ám kellemesen meleg teste mellette fekszik, ebben biztos.
A nekromantát, Loren-t kívánta támogatni mágiájával, aki úgy tűnt, képes is lesz legyőzni az ellenfeleiket. Mindaddig, amíg a rózsaszín hajú lány fel nem tűnt a színen… Azt követően a fekete mágus, és szolgája valamiért egymás ellen fordultak. Azt mondta illúziók… Annak kellett lenniük.
Immáron csak ő, a Tanács Akadémiájának tehetetlen tanonca van eszméleténél, amely azonban épphogy egy hajszálnyi. Az illuzionista hamar ki is szúrja magának, majd rámosolyog.
- Egy kicsit strapabíróbb vagy, mint aminek kinézel. – Indul meg felé könnyed, ráérős léptekkel. – Bár a feladatunkat már mondhatni teljesítettük, alapvető munkaköri leírásunk, hogy nem hagyunk elvarratlan szálakat. A szemtanúk márpedig annak számítanak. – Jeanne szegycsontjainál hirtelen eredetű, ám annál intenzívebb fájdalom robban szét, amelynek hatására azonnal felsikít. A lány rátaposott… - Na meg, bántottátok Reiza-kunt. Ez nem olyasmi, amit megbocsáthatnék. Rohadtul nem! - Hallja, ahogy az illuzionista újfent megemeli lábát. Szemeit összehúzva készül a becsapódásra, ám az nem történik meg… Helyette csak Karna halk, erőtlen morgását képes kiszűrni, ahogy már szinte a halál kapujában remegve ráharap a lány bokájára.
- Ááááá! Ez fáj, te hülye korcs! – Tompa puffanás, a farkaskölyök nyekkenése, majd fájdalmas vonyítása… Jeanne minden akaratereje ellenére érzi, ahogy nedves könnyek csordulnak végig arcán, keserű, sós ízzel áztatva ajkait.
Képtelen megmozdulni, felállni, vagy bármit is tenni a továbbiakban. Nem marad más számára, pusztán a vereség, és az eszméletlenség hívásának elfogadása, remélve, úgy kevésbé fog fájni a halála… Nem, mégsem megy neki. Ezen a ponton már elájulni is képtelen.
Várná a döfést, a mágiát, egy újabb, ezúttal jóval erősebb, nyaktörő rúgást, amely elvágja életének fonalát, de mégsem történik semmi. A zajok is elhalnak, mintha minden el akarna némulni körülötte, hogy békét nyújthassanak felkavart elméjének. Máris meghalt volna? De akkor miért fáj mindene?
Lassan, minden erejét összeszedve megemeli egy kicsit az arcát, hogy ráláthasson az illúziómágusra… Majd megdöbbenten látja, hogy az egy különös pózban, mondhatni összefagyott a nála jóval magasabb Ceur-al.
A férfi kinyújtott karral úgy néz ki, mintha felé ütne, míg a rózsaszín lány apró tenyerét maga elé tartva készül felfogni a támadást… Ám egyikük sem mozdul, még levegőt sem vesznek.
Hosszú percek is eltelhetnek így, ám Jeanne már nem bízik időérzékében… A lényeg, hogy számára egy örökkévalóságnak tűnik, mire a két mágus szemeibe visszatér az élet szikrája, majd mindketten előreborulnak.
Az illuzionista teljesen össze is esik, jól láthatóan eszméletlenül terül el a porban, bár felszíni sérüléseket az akadémista nem lát rajta.
Ceur ezzel ellenben csak előrebukik valamelyest, majd eleinte még bizonytalanul, de kiegyenesedik. Köhög párat, mire fakó ajkai közül vér csorog alá…
A férfi mindezzel azonban nem törődik sokat, egy gyors mozdulattal felkapja legyőzött ellenfelének testét, s dobásra emeli azt.
Jeanne nem igazán érti, mi történhetett, ám abban biztos, hogy hatalmas megkönnyebbülés, és forró boldogság lesz úrrá rajta, amiért a sárkányölő is előkerült. Bár szívesen nyitna egy telepatikus csatornát, hogy kérdőre vonja őt, mindehhez sem ereje, sem bátorsága nem volna…
Inkább csak reménykedik benne, hogy vége szakad az újabb rémálomnak, és Ceur minél hamarabb hazaviszi őket. Ám valamiért a férfi nem úgy néz ki, mint aki távozni készülne… Az igazat megvallva, még csak egy pillantást sem vet rájuk, pedig mind borzasztó állapotban fetrengenek a rideg macskaköveken.
A sárkányölő szüntelen csak a még épen maradt épületeket pásztázza a félhomályban szabályosan izzó, vörös szemeivel, kezeiben úgy tartva az illuzionista lányt, akár egy zsákot.


Erissa hiába fut mindenét beleadva a mágikus kisugárzások irányába, így is félő, hogy elkésik… Bár egyértelműen besorolható az S-osztályú mágusok közé, mágiája közel sem fizikai jellegű, és nincs ugyan rossz kondícióban a teste, a fekete hajú férfi jócskán előtte érte el a korábbi csatateret.
Csak magát hibáztathatja, amiért távolról, egy trükkje segítségével nézte az összecsapást… Sejthette volna, hogy talán közbe kell majd avatkoznia.
Yason sorsa nem érdekli, ám Reiza és Freia már régi beosztottjai, tehetséges kölykök, és hozzánőttek. Zavarná, ha komolyabb baj érné őket.
Végre eléri a leégett raktárak környékét, amikor rögvest egy gyorsan mozgó lövedékkel találja szembe magát… Már aktiválná védekező formuláját, amikor feltűnik neki az ismerős ruha, és a rózsaszín copfok… Csak nem?!
Szitkozódva, karjait kitárva kapja el a lányt, aki egy ágyúgolyó lendületével csapódik a testének, több tucat méterrel visszasodorva őt, egészen egy bezárt üzlet faláig.
Haragosan néz végig ájult társán, aki bár életben van, a szíve alig ver, s a pulzusa is roppantul alacsony. Mivel külső sérülések nincsenek testén, Eris feltételezi, hogy a saját, illúziókból teremtett világában győzhették le… Ha ez így van, az ellenfele, a férfi, akivel korábban beszélt, egy figyelemreméltóan veszélyes ember.
Óvatosan lefekteti a lány testét a törmelékre, majd újfent futásnak ered. A célpontja már közel van…
- Azért adtam vissza neked, hogy elmenjetek innen. Felesleges volna a továbbiakban harcolnunk, már megkaptam, amit akartam. – Jelenti ki a vörös szemű mágus, ahogy küldetésük kulcsa, az eszméletlen nekromanta elé lép. – Tőlem már aligha tudnátok elvenni…
A nő tudja, hogy a szavak mögött rejlő magabiztosság nem alaptalan, vagy épp a semmire épülő fellengzés szüleménye. A férfi, akivel harcolni készül, jóval az áltagon felüli kisugárzással bír, valamint gyorsaságából ítélve a fizikai képességei felülmúlják sajátjaiét.
Mégis, esze ágában sincs úgy tenni, ahogy azt ő akarja. Majdnem megölte Freia-t, az egyik saját beosztottját, valamint a feladatuk közvetlen útjában áll. Kérdés sem férhet ahhoz, hogy mit fog tenni…
Ő, aki csak a SS-osztályú jég sárkányölő, Ceryl után marad el a R.A.I.D. rangsorában, a mágus, aki gyerekkorának hosszú, gyakorlással töltött napjaitól fogva sajátítja el a varázspecsétek különböző titkait. Körülbelül egy éve fejlesztette tökélyre tudását, így megalkotva az „Arcane Library”-t. Egy képesség, amely lehetővé teszi a számára, hogy kézmozdulatok nélkül, a saját egy méteres sugarában róhasson pecséteket az éterbe, akár egyszerre hatot is, az általa kívánt felhozatalban.
Nem is habozik sokat, felsőtestének peremén egyfajta keresztet rajzol ki öt „Amaterasu: formulával”, majd útnak ereszti azok pusztító sugarait…


A sárkányölő szinte meztelennek érzi magát vértezete, és fegyverei nélkül, ám ezúttal így kell harcba szállnia.
Ellenfele távolsági mágiákkal támad rá, mire ő félreszökken a nő közelében lévő raktár falára, hogy onnan lezárhassa a kettejük közt lévő távolságot. Ugyanakkor, kisebb meglepetésére a sárgás színekben izzó sugarak megváltoztatják pályájuk, ahogy a mágus felé fordul, azok egyfajta csápokként követik, minden anyagot kettészelve, ami csak útjukat állja.
Ez jócskán felülírja Ceur terveit, aki az ellentámadás lehetőségét elvetve egy másik épület tetejére ugrik, majd onnan fel a levegőbe.
A pusztító nyalábok lassabban mozognak, mint ő, ám csak kicsivel… Mégis, ez az információ sokban hozzásegíti ahhoz, hogy földet érve felmérhesse a számára előnyös mozdulatsort.
A célpontját összezavarandó gyors egymásutánban árnyékká változik, majd vissza emberi alakjába, miközben cikkcakkozva próbál a közelébe férkőzni. Magabiztossá teszi a tudat, hogy a sugarak nem érhetik őt be, bár ahogy egyre csak közelebb ér, a veszély számára is minél inkább kiéleződik, hisz az őt fenyegető mágiák forrása könnyebben eléri, ha közvetlen tűzvonalába kerül.
Ezt észben tartva guggol le az utolsó pár lépésnél, majd a feje fölött elsüvítő energiák alatt kitámasztja magát tenyerein, s minden erejét jobb lábába vezetve felrúg a nő nyakának vonalába. A mozdulat puszta lendülete is kisebb széllökést kavar, ereje pedig képes volna behorpasztani szinte bármilyen létező páncélzatot, viselőjének testével egyetemben.
Mégis, ahogy talpa becsapódik egy hirtelen felvillanó, lilás pecsétbe, úgy érzi, mintha egy gyémántfalba rúgott volna. Bár igaz, a mágia széttörik támadásának nyomán, az teljesen megakasztja próbálkozását, ő pedig egy pillanat erejéig a macskaköveken kitámasztó pozíciójában marad, akár egy szobor.
Ceur szerencséjére a barnahajú nő támadósugarai szertefoszlottak, ahogy védekezésre kényszerült, ellenkező esetben akár azokat egyesítve is bevihetett volna egy tiszta találatot.
Nem is akar neki időt hagyni hasonlóra, gyorsan kiegyenesedik, majd gyors ütések sorozatát zúdítja áldozatára. Ökölbe szorult karjainak minden egyes csapása újabb és újabb házfalakat téphetne szét, ám a pecsétmágus védelme ezúttal sem enged. Szemmel szinte követhetetlen mozdulatait valamennyi becsapódás előtt felfogja egy lila rováshalmaz, majd azok félrecsúszva meggátolják még a következő egy, néha két öklösét is, mielőtt tükör módjára összetörnének.
A férfi ujjai már véresre sebesednek, mire belátja, hogy ő hamarabb fáradna bele egy ilyesfajta játszmába ellenfelénél.
Ebből okulva hátra is szökken, majd ő saját mágiájához folyamodik…
- Black Dragon’s Roar! – Nagy levegőt véve egy az éjszakánál is sötétebb, sűrű örvényt indít útnak ordításával.
Még látja, ahogy a mágus ezúttal egymásba olvasztja a korábban is támadásra használt sugarait, majd azok összeérve egy több oszlopnyi szélességű fénylándzsában teljesednek ki.
A hatalmas energiák vadul üdvözlik egymást, mígnem egy gömbszerű krátert vájva a földkéregbe le nem nyugszanak.
- Szóval te is ezt a fajta mágiát használod. Ez nyugtalanító… - Húzza össze szemeit a nő, a por és széllökésektől valamelyest piszkos arccal.


Eris újabb pecséteket rajzol a teste körül gondolataival, bár tudja, azok sugarai aligha érhetnek célt. A vörös szemű bebizonyította, hogy hihetetlenül gyors mozgásra képes, valamint, ha az nem volna elég, még árnyékká is változhat.
Ám neki is akad még jó pár trükk a tarsolyában… Ahogy „Amaterasu: 20 Formulái” elől félreugrik ellenfele, hirtelen kinyújtja karjait, majd villámgyors mozdulatokkal, ezúttal már ujjaival vés rúnákat a levegőbe. Egy szempillantásnyi idő sem kell hozzá, hogy ellenfele a váratlan oldalról is szembetalálja magát a pusztító nyalábokkal, amelyek közül az egyik el is találja a karját.
Bár a nő kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy a mágia, amely normál esetben fejnyi méretű lyukat hagy ellenfeleiben, épphogy csak felvágja a férfi végtagját, azért még nem habozik kihasználni pillanatnyi előnyét. Bár büszke az „Arcane Library” kifejlesztésére, sosem adná fel az érzést, ahogy a saját kezével felírt pecsétekkel támadjon áldozataira. A két módszert kombinálva pedig olyanná válik, akár egy mágikus sortüzelő-fegyver.
A sugarak is úgy követik egymást, mintha csak pisztolyból lőnék őket, sorra összezúzva nemcsak a közeli, de szinte minden, egy-két mérföldön belüli épületet.
A célpontja bár semmit sem veszít gyorsaságából, több találat, és ezáltal sebesülés is éri a lábain, valamint bordáján. Eris tudja, hogy a kerülgetéssel semmire sem megy, előbb-utóbb úgyis kivégzi… A mágikus tartalékai persze neki sem végtelenek, ám inkább azok égjenek, mintsem sérüléseket szerezzen, akár ellenlábasa.
Ezt ő is beláthatja, hisz egy ponton képlékeny, fekete anyaggal vonja be ép karját, majd a nő felé fordulva rohamot indít. Pár lövést úgy vág szét a kezével, mintha egy penge volna, amely kettészeli a becsapódni készülő lándzsát, s eközben mit sem lassulva közelít.
- Ne becsüld alá a R.A.I.D.-et! – A zsoldos ezúttal is egyesíti „Amaterasu: 20 Formuláit” arcának vonalában, ám most még kézzel írt pecsétjeivel is tovább erősítheti azokat.
Az így összeolvadt mágia bár fennakad egy pillanatig ellenfele koromfekete kézfején, az így elvesztegelt időmorzsán felbőszülve bika módjára ökleli fel a férfit, több száz lépéssel repítve őt Crocus elhagyatott negyedében.


Ceur meglepetten néz végig a talajba barázdált pusztítás vonalán, amely úgy néz ki, mintha egy óriás rohant volna végig egyenes vonalban a macskaköveken, mély szántóekét húzva maga után.
A testét nehéznek érzi, és bár magas a fájdalomküszöbe, elég kellemetlenül hat számára az égetés, amely mindenét átjárja.
Sok ideje azonban nincs a sebeit nyalogatni, hisz rövidesen három pont villan fel víziójában, amelyek egy pillanattal később be is csapódnak a gödörbe, ahonnan kiugrik.
Árnyékká változva megbújik pár rommá lőtt raktár sötétjében, majd azokon végigkúszva visszatér a sérültekhez, akiket korábban jócskán elkerültek már az ütközet hevében.
- Ezt kölcsönveszem… - Változik emberré Jeanne előtt, aki még valahogy mindig eszméleténél van.
- Mi… történik… - Nyögdösi a lány, bár a sárkányölő figyelmen kívül hagyja szavait. Ő csak az árnyékáért jött. Az árnyékért, ami erőt adhat neki ahhoz, hogy lezárja ezt az összecsapást.
Saját elemének forrását elnyelve hagyja, hogy felizzon testén a „Dragon Drive”, majd sötét aurájával belevágva a hajnali félhomályba, visszarohan a pecsétmágushoz.
Ő is észreveszi közeledtét, de ezúttal a férfi nem törődik sokat a sugaraival.
Még futás közben összegyűjti erejének egy részét bal kézfején, majd srégen önmaga elé hajítja a szikrázó, émelyítően fekete gömböt a levegőbe.
Az „Abyss Javelin” alapjául szolgáló energiák után ugorva egy lándzsává formázza azt, majd karjának minden izmát megfeszítve elhajítja az ősi erők megtestesülését.
Ellenfele három oszlopszerű, lilás rovásokkal televésett falat emel maga elé, remélve, hogy azok megóvhatják…


Eris elképedve nézi végig, ahogy az éjsötét, szikrázó lándzsa fennakad a „Three Pillar Gods „ első vonalán, majd akár egy fúró, megállás nélkül, egy helyben forogni kezd védelmén, már pusztán rotációjának sebességével szétzúzva önmaga alatt a talajt.
A mágikus falon pókhálószerű repedések futnak végig, míg végül kénytelen lesz megadni magát a fáradhatatlannak tetsző, vérre szomjazó fegyvernek.
Bár valamennyit veszít a lendületéből, ugyanígy jár ostromának hála a második pillér is…
- Franc… Ilyen nincs… - Sziszegi a nő, ahogy tenyerét az utolsó vonalra helyezve, tovább erősíti azt varázserejével.
A lándzsa kisvártatva azt is megkóstolja életre szomjas fejével, s nem úgy tűnik, mintha meg kívánna állni.
Hosszú perceknek tetsző pillanatok követik egymást a pecsétmágus számára, ahogy menedékének utolsó állása is megremeg, majd a sárkányok elpusztítására született képesség becsapódik…


Az „Abyss Javelin” rengeteget veszített erejéből, mire elérte célját.
Bár komoly sérüléseket okoz áldozatán, ahhoz nem elég, hogy megölje…
- A társad, a kis rózsaszín… - Lépdel a nő felé Ceur, csizmáival mágikus, és természetes eredetű törmeléken egyaránt taposva. – Mindent megtett azért, hogy megöljön a saját világában. Rengeteg trükköt bevetett, szinte valamennyi törvényt ő szabhatott meg, ám balszerencséjére nem tartott ki addig a varázsereje, hogy bevégezze, amit elkezdett… Ekkor kezdett harapdálni, karmolni, és hasonló, értelmetlen eszközökhöz nyúlni. – A férfi hangja színtelen marad, ahogy felidézi a közelmúlt emlékeit. – Nem nyerhetett egy ponton túl, mégis végig hű maradt a céljához, és a szervezetéhez… Valamint hozzád. – Néz végig az erősen vérző pecsétmáguson, aki sziszegve szorongatja karját, amellyel nemrég mágikus védelmét kívánta erősíteni. – A hűség az egyik legtiszteletreméltóbb tulajdonság. Ezt megbecsülve, elengedlek titeket… Vihetitek a narancs vakarcsot is.
- Höh?! Nehogy azt hidd, hogy legyőztél. Még tudok harcolni! – Ordít fel vigyorogva a barna hajú nő. – A te sérüléseid sem sokkal jobbak az enyéimnél, és még a varázstartalékaim is elegendőek.
- Tudom. Talán még nyerhetnél is… Valószínűleg nem, de talán. Ugyanakkor, ha tovább harcolsz, a rózsaszín biztosan meghal, ahogy a narancs is. Te talán sokáig kihúzod ilyen sebekkel, de mindkét vakarcsodnak belső vérzése van. Mit gondolsz, meddig tart, míg ezt befejezzük? Újabb fél óra? Esetleg egy teljes…? Én ráérek… - A pecsétmágus szemei elkerekednek a haragtól.
- Te rohadék! Téged talán nem érdekelnek a saját társaid?!
- Ha a nekromanta meghal, az egy cseppet sem hatna meg. – Von vállat a sárkányölő. – A bolhazsákot a saját eleme sebezte meg, és bár elég súlyos az állapota, de aligha van életveszélyben. A kis szőkeség pedig csak kimerült, egy alvásra van szüksége, de orvosra ahhoz a pár karcolásához aligha. A tieidnek viszont lassan egy csoda is kevés lesz…
A nő szemmel láthatóan vívódni kezd, tekintete ide-oda járkál a halál szélén vergődő társa, s ellenfele közt.
- Szóval elengednél minket…? – Kérdez rá, bár szemeiben aligha enyhülnek a harag lángjai.
- Amennyiben megkapom, amit akarok, igen. A vakarcsok így túlélhetik, én pedig további harcok nélkül elérhetem a célom… Mindkettőnknek előnyös.
- Viszont a mi küldetésünk ezzel elbukna…
- Választhatsz, hogy az a fontosabb, vagy a kettejük élete. Továbbá, ha az első opció mellett döntesz, a siker akkor sem biztos számodra… Hiszen még le kellene győznöd. Jelenleg én állok nyerésre. – A rideg hangszín rideg tényeket hordoz, amelyek megtörik a pecsétmágus harci kedvét.
- Legyen. – Sóhajt végül. – De ezt nem fogom elfejteni. Visszafizetem az adósságom a jövőben.
- Én a helyedben nem adnék okokat önmagamnak arra, hogy megöljelek, miközben majd a két kölyköt hurcolod a vállaidon. – A barna hajú nő erre megremeg a dühtől, de nagy levegőt véve lehiggad, majd vérző karját elkötve a vállára veszi a rózsaszín lányt.
- Reiza-t merre találom? – Érdeklődi meg, bár tartásán látszik, hogy egy pillanatra sem engedi le védelmét.
- Arra. – Bök egy még jóval korábban összeomlott épületre a férfi. – Gondolom a szamurájt itt hagyod.
- Majd utánunk jön, ha felébred még egyáltalán. Mindenkit nem bírok el a hátamon.
A sárkányölő biccentve nézi végig, ahogy a pecsétmágus kihúzza másik társát is a törmelékek alól, majd szabad vállára fektetve a fiút, elindul, hogy alakját elnyelhesse az éjszaka félhomálya…
Különösek az érzelmek. Hihetetlenül könnyen formálhatóak belőle gyengeségek, míg máskor mérhetetlen erőt kölcsönözhetnek.
Ám a sárkányölő egyszer már jól megtanulta azt, amely ezúttal is lejátszódott a szemei előtt.
A kapcsolat a kötél. A szeretet pedig a hurok a végén.
Felsóhajt, ahogy a távolban meghalja a „Shaded Bomb” működésbe lépését. Még a kis narancssárga kölyökben ágyazta el korábban varázserejének egy részét, amely ezernyi tűként robban szét testében, lándzsák módjára szétzilálva mindent saját környezetében.
Újabb idegesítő akadályok gördülnek félre pillanatnyi céljainak útjából…


Jeanne nehezen ugyan, de ülő helyzetbe tornázza magát, ahogy a sérülésektől koszos férfi újra közelíteni kezd hozzájuk.
Korábban kételkedett Karna szavaiban, miszerint ő győzte le a démont, amely végzett a teljes osztagával… Ám miután látta harcolni, – még ha csak homályosan is – most már biztos benne. A sárkányölő, akit pár órája csak egy lusta kamasznak vélt, hatalmas erővel bír, és hihetetlen dolgokra képes. Ha kitart mellette… ő is erősebbé válhat. Elég erőssé ahhoz, hogy mások előtt járhasson, és sose kelljen többé szégyenkeznie.
- Fel tudsz kelni? – Kérdez rá Ceur, ahogy megáll előtte.
- Azt hiszem … Igen. – Bár legszívesebben napokig csak aludna, a lány minden akaraterejét latba vetve két lábra áll… Vagyis tenné, ha nem csúszna vissza félúton… - Ceur…? Ceur… - sama? – Lepődik meg, ahogy a férfi elkapja a kezét, és segít neki kiegyenesedni.
- Vidd haza Karnát, fürödj le, majd pihenjetek. Sok alvásra lesz szükségetek. – Tudatja vele, majd a farkaskölyköt az akadémista karjaiba helyezve, meg is indulna a nekromanta felé.
- Te… Mit csinálsz még? – Érdeklődi meg kissé bátortalanul.
- Akad még néhány elintéznivalóm. Majd otthon találkozunk.


Körülbelül egy órával később, az elhagyatott épület dohos-szagú falai közt pusztán az üres ládák lehetnek tanúi azon szörnyűségeknek, amelyeket a legyőzött férfi kénytelen elszenvedni.
Rongybabaként fellógatva egy oszlopra, üres, vérző szemgödreivel mered önmaga elé, ujjaitól megszabadított, csonkszerű tenyereit hiába is mozgatva erőtlenül.
- Ne aggódj, még egy-két óra és elvérzel. Akkor vége lesz… - Adja tudtára színtelen hangnemmel Ceur, ahogy távozni készül munkásságának végeredményétől.
Az egykor Yason-ként ismert, ronccsá lett férfi még mondani kívánna valamit, ám levágott nyelvétől csak fuldoklást igéző hangképződményekre telik.
- Érzékenyen érint, amikor azokat zaklatják, akik az én érdekeimet képviselik. A legutóbbi találkozásunkat túlélted… Ezt nem fogod.
Azzal a sárkányölő maga mögött hagyja a termet, benne a zsoldossal, akinek utolsó órái alighanem szenvedéssel elnyúzva fognak leperegni.
A szabadba kisétálva hamar rálel a Loren nevezetű nőre, arra a mágusra, akinek a levele ezt az egész felfordulást felszította.
- Látom már talpra tudsz állni. A sérüléseidet ismerve ez elég figyelemreméltó.
- Ez a szakterületem… Mondhatni. – Sziszegi a nő, mosolyt erőltetve arcára. – Mindenesetre, köszönettel tartozom neked. Megmentetted az életem, és a küldetésem. Hálás vagyok! – Hajol meg a férfi irányába.
- Nem miattad tettem. – Jelenti ki közönyösen a „megmentő”. – Szükségem van a levélre, ami nálad van, és nem hagyhattam, hogy más kaparintsa azt meg. Add át nekem.
- De… - A nekromanta megdöbben, majd akaratlanul is hátralép kettőt. – Korábban említettem, hogy ezt csak egy személynek adhatom át. Nem tudnék arra a lányra nézni többé, aki értem harcol, ha még az utolsó kérését se tudnám teljesíteni…
- Tudom, kit keresel. Én elérhetem őt, ám te nem. Sok szempontból előnyös volna, ha átadnád a leveled. Az elérné a célját, te pedig visszatérhetsz a megszokott életedhez.
A sárkányölő maga is elgondolkodik, miért megy keresztül mindezen. Egyszerűen csak megölhetné a nőt, hogy aztán elvegye azt, amire szüksége van. Régebben könnyedén megtette volna. Annál is régebben pedig még csak fel sem merült volna elméjében hasonló gondolat… Ám Nashan megváltoztatta.
- Sajnálom… Hálás vagyok tényleg, amiért megmentett, de személyesen kell látnom, hogy a levelet az veszi át, akinek címezték. Máskülönben… - A nekromanta szavai elakadnak, ahogy egy kéz lándzsa módjára üti át a felsőtestét, majd a földről megemelve szabályosan feltűzi őt a végtagra.
- Eddig tartott a türelmem. – Sóhajtja Ceur, miközben a karját teljesen eláztatja a nő vére. – Megmondtam neked már az elején. Ne a holtak problémáin aggódj, hanem a sajátjaidon, és akkor te sem fogsz az előző táborba tartozni. De most már késő.
Talán már akkor el kellett volna vennie a Loren-re bízott üzenetet, amikor még eszméletlen volt. Ám ha így tesz, magához térve a nő csak további problémákat jelentett volna, már nem pusztán egy herceget, hanem elhagyott levelét is féktelenül kutatva. Így legalább egy újabb szál kerül elvarásra…
A sárkányölő szabad kezével meg is keresi a szóban forgó, lepecsételt iratot, majd egy hanyag mozdulattal ledobja jobbjáról az élettelen testet.
- A lótuszpengések szimbólumával pecsételték le… - Motyogja kissé meglepetten, ahogy felnyitja a borítékot. – Óóóó… Hát képes volt az a nő egy egész különítményt útnak indítani a tengeren át, csakhogy eljuttatathassa a megfelelő kézbe a mondandóját? Figyelemre méltó, de hasztalan. Felesleges volna tudnia arról, hogy mit üzent neki az az áruló. – Sejtvén, hogy szüksége lehet rá később, a szamurájtól elcsent, mágikus öngyújtóval kigyújtja a levelet, az enyészetnek ajánlva annak tartalmát. – Az ő hírére csak feleslegesen mocorognál. Mindenkinek jobb, amíg nyugton ülsz szépen a helyeden, Hakushuu…
Pár éjszakai fuvallat felkapja az üzenet elszenesedett maradékát, mire a férfi megenged magának egy elégedet mosolyt.
Jó érzés mosolyognia. Ritkán teszi.
Talán többet kellene csinálnia, és akkor boldogabb lenne… Talán.
Arca hamar visszatér a színekhez, amelyekbe sosem kevernek érzelmeket, majd elindul hazafelé…

Erissa Downblast, a R.A.I.D. második számú tagja

Spoiler:

Ahol a démonjaim pihennek
6.

Különös, hogy az emlékek más alkalmakkor más színekben játszanak az idő lencséin keresztül.
Ahogy újra és újra visszatekintek múltamba, ugyanazon elemek tűnhetnek kedvesnek, míg máskor keserűséget, és megbánást hordoznak.
Ám a múlt egy szilánkja örökké megtartja a fekete legsötétebb árnyalatát… Miután országom történelmének leghatalmasabb, és legvéresebb csatája véget ért, egy újabb konfliktus vette kezdetét.
Szembekerültem azzal a személlyel, aki a legközelebb állt hozzám az életemben, hisz minden egyes napját velem töltötte.
Sosem tudnám elfelejteni Rosier szemeit, amelyekkel akkor nézett rám, a sziklás törmelékek halmára felkapaszkodva… Végtelen szomorúság, és fájdalom lapult a tekintetében. Ám nem értettem… Hiszen ő volt az, aki elsőként fordult a fenyegetés, és agresszió eszközeihez. Képtelen voltam akkor kiigazodni rajta, és nem számít, milyen sokszor élem át újra azt a beszélgetést a barlangban, valamint a következményeit, önmagamtól sose tudnám megfejteni, akkor mi játszódhatott le a fejében… Ez az eset nem oldható meg pusztán annyival, hogy a „nők márpedig bonyolultak”. Itt nem csak két ember kapcsolatáról volt szó. Emberi életek százezrei, nemzetek sorsai, eszmék létjogosultságai sorakoztak fel a tétek hatalmas asztalán.
A Rosier-el való, szívtépő elvállásom pedig még csak az egyike volt azon megpróbáltatásoknak, amelyek a csata után vártak rám…


Magabiztosan haladtam árnyékként a jól ismert folyosókon, amelyeket gyerekkoromban oly sokszor megjártam már, hogy a labirintusukban rejtőző sárkány színe elé tárulhassak.
Jól ismertem minden emlékműt, valamennyi fáklya helyét, az összes járat hosszát, és állapotát… Hiba volt azt hinnem, hogy a sárkányt is hasonlóképp ismerem.
Nashan szokásos pompájában, a leggyönyörűbb éjszakákat igéző, sejtelmes kék fényében ragyogva várt rám.
- Hát megszerezted… Érzem, hogy nálad van. – Jelentette ki, miként hangja a csarnok valamennyi árnyékában visszhangot vert.
- Igen. – Mutattam fel határozottan az apró szarvdarabot, amelynek mágikus kisugárzásához hasonlót még sosem éreztem. – Mi a következő lépés? Melyik országba csaljuk el?
A mítoszok lénye elmélyedt gondolataiba, ám azok mintha távoliak lettek volna, s nem kérdésemre hivatottak megadni a választ.
- Biztos vagy benne, hogy végig tudnád csinálni? – Meredt rám végtelen ürességbe vesző szemeivel. – Rengeteg kételyt érzek benned. Bizonytalan vagy, és az érzelmeid béklyókként húznak vissza téged.
- Ez nem igaz… - Szavaim közel sem sugározták azt az erőt, amelyet kölcsönözni kívántam számukra. Mintha újfent csak egy oktalan gyermek lettem volna tanítom előtt.
- Akkor válaszolj nekem valamire… Mire volnál hajlandó az országodért?
Sejtettem, miféle választ kíván hallani tőlem. Megadtam hát neki.
- Bármire…
S ez az a pillanat, ahol emlékeim elvesztek a homályok ködében.
Egy új, örökké változatlan „világban” tisztult ki elmém, ahol még a saját életem szilánkjai is csak tompítják az akaratom.
Csak ritkán hallhatok sugallatokat a valóság történéseiről… Illúziók, és hazugságok vesznek körül, s láncolnak meg.
De már nem sokáig…


A sárkányölő vegyes érzelmektől eltelve néz végig a két, mélyen álomba zuhant … „társán”.
Jeanne nemcsak önmagát, de még Karnát is lefürdette, amely a kimerültségéhez mérten igencsak nehéz lehetett számára. Most pedig olyan békésen aludnak egymás mellett, mintha a világ gondjai sosem borultak volna vállaikra.
Ceur nem igazán ért a gyógyításhoz. A növényekhez igen, ám tudása meg sem közelíti egy hivatásos javasasszonyét. Annyit tehetett, hogy kevert egy főzetet, amely altató, és enyhe fájdalomcsillapító hatással bír, majd megitatta a már egyébként is elszenderült követőivel.
Kitartóan harcoltak, ezt el kell ismernie. Ám ostoba érdekek vezették őket. De legalább egy pillanatig sem adták fel ezen érdekeket…
- Elég unalmas ez így… - A férfi jól tudja, hogy a másik kettő nem hallhatja őt. A lány, szőke tincsektől elfedett szemei még hosszú órákig csukva maradnak, akárcsak a feketés gömbbé összebújt farkasé is. Ám talán pont ezért is kezd bele mindebbe… Mert csak ő hallhatja saját szavait. – Elmesélek nektek egy történetet. Talán ugyanannyira a saját kedvemért is… Hogy elevenné váljanak az oly régi emlékek. Úgy érzem, szükségem lesz rájuk… - Mély levegőt vesz, majd azt követően folytatja. – Sok száz évvel korábban, a ma ismert világunk, így Ishgart kontinense is merőben más volt, mint ahogy ti ismerhetitek. A területek nagy részét sárkányok uralták, kiknek vérszomjas szemeiben az emberek nem számítottak többnek puszta vadaknál, és tápláléknál. Bár tudták, hogy értelmes lények intelligenciájával bírnak, gyengeségük végett alsóbbrendűnek hitték őket… Talán okkal is. Férgek voltak előttük, tehetetlenek, akik csak saját sorsukat, és erőtlenségük átkozhatták. Egyetlen reményük azon sárkányokban rejlett, akik furcsamód nem kívántak ártani az embereknek, sőt, céljukként tűzték ki, hogy a két faj békében élhessen egymás mellett. Épp ezért megtanították kiválasztottjaikat a mágiára, amelyekkel elpusztíthatják harcias testvéreiket… - A sárkányölő kissé elhalkul a folytatása előtt. – Egy ilyen korban esett meg, hogy egy anya életet adott gyermekének… S miközben felordított a koszos barlang falainak árnyékában, úgy az égbolton hullócsillag villant fel, ragyogó pengeként átszelve az éjszakát. Ezt a szülők jelnek vélték, és ennek tudatában nevezték el a fiukat. Így lett ő Ceur’caelestos, a „Mennyek Pengéje”… - Hangszíne visszaáll a normálisra. – Ezt követően tizennyolc éve történt, miszerint…

„ – NASHAAAN! – Hiába ordított utána a másik lány, az árnyék sárkányölő már rég nem hallotta őt. Elméjét valószínűleg csakis a harag, és gyilkolási vágy dübörgése töltötte ki.
Úgy rohant végig a hatalmas, sziklaszerű sárkány gerincének mentén, akár egy feketén izzó nyílhegy, mély barázdát vágva önmaga után a vastag páncélrétegen.
A hatalmas lény, melynek egyetlen lábujja akkora volt, mint a rá vadászó csapat egy tagja, felüvöltött fájdalmában. Ordítása olyan volt, akár a hegyek barlangjainak legmélyebb visszhangja. Ám még közel sem adta fel…
Meglepő gyorsasággal söpört végig hátán, úgy elcsapva magáról első támadóját, akár egy szúnyogot.
A sötétkék hajú lány több száz métert zúgott hátra, mígnem egész testével a kanyon egyik sziklájába nem csapódott, háznyi darabokat kirepítve oldalából.
- Hülye önfejű idióta! – Bosszankodott, aki korábban megállásra szólította fel Nashan-t. – Mozogjunk együtt! – Három bólintás követte a fény sárkányölő felvetését.
- Öntelt kis férgek! Ti is csak azért vagytok képesek megsebezni a fajtánk, mert néhány áruló olyasmit tanított nektek, aminek fel sem foghatjátok a lényegét! Pusztuljatok! – A szörnyeteg szája teljesen feltárult, ahogy mohón nyelte a levegőt, kisebb örvényt kavarva mindezzel.
- Üvölteni fog! Vissza kell tartanunk! – Nézett a fény sárkányölő fiú ikertestvérére. – White Dragon’s…- A megszólított is csatlakozott. - Roar! – Az egymásba fonódott fehér sugarak több oszlopnyi, ragyogó vastagságukban mérték össze erejük a sziklatörmelékek sűrű örvényével.
Az összecsapódó energiák szabályosan elporlasztották a legközelebbi, apróbb kődombokat, de még a kanyon falaiba is jócskán belevájták nyomukat.
Az ősi erejű támadások kioltották egymást, s az így felkavart, masszív porréteget kihasználva lendült mozgásba a csapat legidősebb tagja, Kiril, a félszemű tűz sárkányölő.
- Secret Art’s … - Ugrott fel az ordításától még kissé tompa sárkány arcához. – Hellbringer: Brísingamen! – A robosztus, élő sziklához hasonlító lény egész felsőtestén lángok futottak végig, amelyek egy háromágú penge szimbólumát hivatottak megformázni… majd egy pillanattal később a lángok hatalmas erővel kirobbantak.
Az egymással viaskodó „üvöltésekhez” hasonló erők szabadultak el a sárkányon, akiről kisvártatva több embernyi méretű, kőszerű pikkelyek, s még annál is nagyobb részek kezdtek el aláhullani.
- OÁÁÁÁÁáááááááá! Önelégült férgek! – A szörnyeteg fájdalmas, s dühös üvöltése valószínűleg még mérföldekkel odébb is hallható volt.
Állkapcsának ilyen mértékű megerőltetése viszont csak tovább roncsolta saját arcát, amelynek már egyébként is majdhogy a fele lepattogzott.
Mindeközben az árnyék sárkányölőnek koncentrálnia kellett…
- Végezd ki, Ceur! – Ordított rá a tejszőke lány, majd testvérével maguk is felszökkentek ellenfelük már megannyi sérüléstől rongált testére.
Gyorsan mozgó, világos pontokként ugráltak a mozgó sziklán, minden egyes becsapódásukat robbanásokkal, energiakicsapódásokkal, s különböző támadásokkal kísérve.
- Rajta vagyok… - Jelentette ki közömbösen az épphogy felnőttkorba lépett fiú. – Secret Arts… - Jobb tenyerének sugarában éjfekete villámok martak bele a délutáni fénybe, nyughatatlan gömbbé sűrűsödve. A sárkányölő minden egyes izmát megfeszítette, ahogy felvette ugráshoz szükséges pozícióját… Majd a testéből kinyert, s az égbe hajított energiái után szökkent. – Abyss Javelin! – A lándzsává formálódott, tökéletesen fekete nyalábok a hangsebesség többszörösével vágták át a sárkány nyakát, mind a be-, mind a kicsapódás helyén széllökéseket generálva.
Az égbolt kékségén sötét nyomot hagyott támadás ezt követően a talajba is aláfúródott, ám ez már aligha érdekelte használóját.
Az újabb sérülés végképp leterítette a szörnyeteget, kisebb földrengést életre hívva mindezzel.
- Tyiűűű…. – Fújta ki magát a szőke fény sárkányölő, ahogy leugrott legyőzött ellenfelükről. – Ez viszonylag könnyen ment.
- A kőzet-alapú sárkányok általában ilyenek… Az ellentámadásaik bár önmagukban gyorsak, de azok lassan követik egymást… Ellenben a védelmük semmi máshoz nem fogható. – Érkezett meg Kiril is, leporolva bőrnadrágját. – Szerencsénk, hogy vége, ugyanis ezek a támadások teljesen kimerítettek minket… Ha talpon marad, alighanem elpatkoltunk volna. – A harmincas éveiben járó, egyik szemét kötéssel elfedő férfi szokása volt, hogy kioktatja a többieket. Nem okoskodásból tette mindezt, pusztán tapasztaltabb volt, mint a hozzá képest kölyökkorú társai.
- Igaz ez, Ceur? – Kérdezett rá kissé meglepetten a lány.
- Eléggé… Fáradtnak érzem magam. – A fiú hunyorgott is egy kicsit, így nyomatékosítva válaszát. – Rengeteg erőt adtam annak a lándzsának…
- Uhh…
- Szintúgy. – Sóhajtott a vörös hajú tűz sárkányölő.
- Bárhogy is… Nashan-t is meg kellene keresnünk most már. Arra csapódhatott be. – Bökött a kanyon egy pontjára a szőkeség. – Remélem ebből azért tanult legalább valamit…
A lány ikertestvére besétált mögé, majd miután vállára tette a kezét, lemondóan megrázta a fejét.
Ahogy egymáshoz ilyen közel álltak, egyfajta tükörképekké váltak, pusztán az ellenkező nemet képviselve. Szép arccsontok, égkék szemek, és világosszőke hajtincsek… Alakjuk persze különbözött, valamint Assir, a fiútestvér valamivel magasabb is volt nővérénél, Aesir-nél.
A lány ugyanakkor jóval többet beszélt öccsénél, aki sosem szólalt meg… Aesir elmondása szerint a gyerekkorukban átélt tragédia némította őt el egy életre…
Mind hordozták saját sérüléseiket, testieket, és lelkieket egyaránt.
- Szóval élsz még? – Szólította meg a fény sárkányölő Nashan-t, ahogy felértek hozzá a kisebb kráterbe, ahová becsapódott.
- Ja… És azt a dögöt is legyőztem volna. – Állt fel a lány ingerülten.
- Akkor miért feküdtél mégis itt magatehetetlenül…?
- Mert láttam, hogy megoldjátok.
- Ez komoly ügy, Nashan. – Szólt közbe Kiril is, türelmes, mégsem életlen hangot megütve. – Többször előfordult már, hogy az önfejű akcióiddal nemcsak önmagad, de mindannyiunkat veszélybe sodortál. Eddig nem lett mindennek súlyosabb következménye, de sose tudhatod…
- Cöh… Talán csak nektek kellene lépést tartanotok velem. – Bár próbált erősnek tűni, a lány sérülései nem voltak annyira felületesek, mint azt sejtetni akarta.
- Nehéz lenne beismerni a hibáidat, mi?! – Aesir is egyre ingerültebbé vált.
- Mások gyengesége aligha az én hibám…
- Elég lesz, Nashan. – Szólt közbe a másik árnyék sárkányölő. – Edd meg inkább az árnyékom, és menjünk tovább. Pihennünk kell hamarosan, ha folytatni akarjuk.
- Te maradj ki ebből, Ceur! Ha már az elején velem tartasz, az a dög nem ütött volna el idáig. – A vörös szemű fiú volt az egyetlen, aki soha nem tudott volna komolyabban megharagudni öntörvényű társára.
Akárcsak az ikertestvérek, ők is egy régi párost alkottak a lánnyal… Elvégre, ugyanazon sárkány tanította ki őket.
És ahogy végignézett Nashan arcán, az éjszakai égboltot igéző, hosszú sötétkék hajtincsivel, és sejtelmesen fekete szemeivel… Sok mindent érzett, ám a harag távol ált tőle.
A lány gyönyörű volt a szemeiben… És persze kezelhetetlen.
- Javarészt a te hibád is, hogy így megsérültem. Még szép, hogy megeszem az árnyékodat! Utána pedig vihetsz majd a hátadon, végig!
- Akkor, ha ezt megbeszéltük… - Köszörülte meg a torkát Kiril. – Ideje volna indulnunk. Lassan leszáll az est.

…

- Nem vagyunk elég erősek, Ceur… - Jelentette ki halkan Nashan, közelebb bújva párjához a pokróc alatt. Selymes hajszálai még ruha alatt is csiklandozták kissé a fiút.
A táborban már mindenki más álomba zuhant az aznap fáradalmainak hála, és őszintén szólva Ceur is hasonlókat kívánt magának… De a lány belekezdett, szóval tudta, hogy már nincs visszaút.
- Ma is nyertünk. Elpusztítottunk egy olyan teremtményt, amely emberek ezreit képes lett volna eltiporni bármiféle megerőltetés nélkül. Sokan ismernek már minket, és nem a mai volt az első prédánk… - Ásított egyet, majd folytatta fojtott hangú elmélkedését. - Szerintem jó úton haladunk.
- Az a sziklasárkány még csak ki sem fejlődött teljesen. Nem volt kölyök, de még nem érte el a végső határait… És egyébként sem miatta jöttünk ebbe a völgybe, ő valószínűleg csak őrizte a helyet. – Nashan kissé hevesen felelt, ám kisvártatva visszatért suttogásszerű beszédéhez. – Therrazanne, a legősibb földsárkány is itt él. Érte jöttünk… De ha csak ennyire vagyunk képesek, akkor a halálunkba rohanunk.
- Ezt furcsa pont tőled hallani… - Vetette ellen kissé szarkasztikusan a vörös szemű. – És egyébként is, ha mindent beleadunk, szerintem sikerülhet. Maradj mellettem, az ikrek is ketten támadnak majd, Kiril pusztító ereje pedig önmagában is elég kiegészítés lesz. Nem lesz könnyű, de győzhetünk… Mi többet tehetnénk annál, minthogy beleadunk majd mindent?
- Van rá mód… - A lány minden korábbinál halkabban formálta szavait, miközben négykézláb támaszkodva közvetlenül Ceur felé mászott, ki mindaddig az égboltot figyelte.
Nashan csillagfénytől félhomályos arca kitöltötte vízióját, elveszett mély szemeinek sötétségében, s az ezüstös ragyogástól zafírtengerként ráhulló hajzuhatagban.
- Erősebbekké válhatnánk… Úgy, mint Acnologia.
- Mi?! – A név megtisztította a fiú elméjének mámoros ködét. – Hiszen tudod jól, mi ő! Már csak a nevétől is irtózik minden ember, és sárkány, legyen az békepárti, vagy a mészárlás megszállottja. Az övénél gyűlöltebb létezést keresve sem találhatnál ezen a bolygón! Olyanná akarsz válni, mint ő, vagy mégis mi ütött beléd?! – Az árnyék sárkányölő csak nagy nehézségek árán volt képes egy csendes szinten tartani hangját, és csakis azért, mert a legkevésbé sem szerette volna, ha a másik három valamelyike is felébred erre a kényes témára.
Nashan egyébként is szálka volt sokszor a szemükben, hát még ha ilyeneket hallottak volna tőle…
- De őt elvakította a vérszomj, és a gyűlölet. Tudom, én is hasonlóképp érzek a sárkányok iránt… De csak irántuk, nem valamennyi élőlénnyel szemben. Mi mások lennénk, nem buknánk el a felemelkedés után, mint ő. Tűzzel harcolhatnánk a tűz ellen! Létezik ennél jobb módszer? – A lány szemeiben lángoló szenvedély megijesztette párját.
- Létezik… Legyőzzük őket úgy, ahogy vagyunk. Te pedig megmaradsz olyannak, amilyennek akarlak. – Simította végig Nashan arcát. – Nem szeretném, hogy sárkánnyá változz.
- De Ceur… Te is tudod, hogy mit csináltak a völggyel, ahol felnőttem… - A lány sziszegve, haragtól eltorzult vonásokkal folytatta. – Tenyésztettek minket Ceur! Mint az álaltokat! Hagyták, hogy éljük az életünket, majd minden hónapban eljöttek kiválasztani a jussukat a sajátos rendszerük alapján… És senki sem hagyhatta el a völgyet… - A fiú érezte, ahogy arcára esőként lehullott pár könnycsepp.
- Majd megjelent ArJaden, és én… És elpusztítottuk őket. Majd téged is tanítani kezdett…
– Tudom… De az nem mossa el a múlt sebeit. – És úgy tűnt, a könnyeket sem… - Átgondoltam, tényleg… Tudom, hogy ez az egész még bizonytalan, és sok minden ködös még számomra is. Nem kérek sokat… Talán én se akarom… Csak, ha képesek leszünk legyőzni Therrazanne-t, tedd lehetővé, hogy beszélhessek vele pár percet a halála előtt. Kérlek… csak erre volna szükségem.
- Valahogy… Megpróbálhatom majd megoldani. – Ceur ebben a helyzetben már képtelen lett volna nemet mondani.
- Köszönöm. – A fiú kisvártatva sajátjain érezhette Nashan ajkait, miközben a lány szerelmesen csókolta őt a Hold sápadt fénye alatt.
Ezt követően ráfeküdt párjára, és a továbbiakban így aludták végig az éjszaka hátralévő óráit.
A pirkadat, és Kiril ébresztő karja kegyetlenül hamar érkezett… Nem maradt más hátra a számukra.
Szembe kellett nézniük eddigi legnagyobb kihívásukkal."


A rejtekhely sötét magánya megnyugvással tölti el a pecsétmágust… Ám csak egy kicsivel.
Ha nem tűnik fel neki időben az idegen energia Reize testében… Mindhárman halottak lennének. Milyen szerencse, hogy egy pillanatig sem bízott meg abban a férfiban.
Ilyen az ő szakmájuk. Sosem bízik meg senkiben.
- Ramatyul néztek ki. Mi történt? – Sétál be valaki a homály uralta, egyszobás épületbe.
- Ceryl…? Remek időzítés… - Köszönti szarkasztikusan a barna hajú nő az egyetlent, aki magasabb ranggal bír nála szervezetükben. – A küldetésnek vége. Az üzenet valószínűleg már megsemmisült, és nem általunk.
- Nagy kár… A tetovált külföldi szomorú lesz. – Támaszkodik a falnak a jég sárkányölő.
- Felőlem meg is dögölhet. Sokkal jobban zavar, hogy így nem kapjuk meg a súlyos keleti aranyát…
- És velük mi történt? – Pillant a két fiatalra a kékhajú nő.
- Freia-t legyőzték a saját, illúziókból kreált világában. Sok pihenésre lesz szüksége… - Sóhajt Eris, ahogy tekintetét a narancssárga hajú fiúra emeli, kinek mellkasát egy szerteágazó, émelyítően lilás pecsétkombináció ragyogja át. – Reiza testében pedig idegen energiák készültek felrobbanni, de még időben lepecsételtem őket… A detonáció megtörtént, ám annak a sebességét lelassítottam egy a négyszázhatvanmillió arányban. De még így sincs biztonságban az élete… A céljukat beteljesíteni kívánó energiák kínos lassúsággal ugyan, de terjednek a szervezetében. Fogalmam sincs, meddig fogja bírni a teste ezt a nyomást.
- Gondolom nem tudod kiszedni belőle…
- Csak az képes rá, aki belétette azt a szart. – Sóhajt újfent a pecsétmágus. – Amint megpróbálna bárki más tenni valamit, úgy az én pecsétjeimet is szétzilálná, a robbanás pedig a pillanat egy tört része alatt cafatjaira szaggatná Reiza-t.
- Szóval, ha meg akarod menteni, szükséged lesz arra, aki legyőzött titeket… Kellemetlen.
- Nem győzött le! – Emeli meg hangját Eris. – Az a rohadék átvert, de nem kerekedett felém. Valahogy megtalálom majd a módját, hogy kiszedessem ezt vele Reiza-ból.
- Én ezért szeretek egyedül dolgozni. A beosztottak sokszor inkább jelentenének hátrányt, mintsem előnyt. – Mosolyodik el Ceryl. – A következő megbízásunkig rendezd el ezt az ügyet, vagy add fel a fiú életét. És ez parancsa, Erissa. – Komolyodik el a sárkányölő arca. – Elbuktatok, hát fizesd meg az árát.
A barna hajú nő bár mérgesen, de kénytelen elfogadni ezt az igazságot. A felesleges vita egyébként sem oldana meg semmit.
Ilyenek az alvilág törvényei. Hiába részese évek óta ennek a romlott közösségnek, bármikor megharaphatja őt is ez a kiismertnek hitt bestia. Ezúttal is csak az alkalmazkodás marad számára.
Pihennie kell, majd kitalálnia, miképp zsarolja ki a férfiból követelését. Végül is, neki is vannak társai…


- Még mindig nem hiszem el, hogy nélkülem jöttél le a hegyekről. – Fedi meg párját Hazzor, ahogy végigtekintenek a hatalmas város, valamelyest alattuk elterülő látképén. – Komolyan azt hittem, hogy puskavégre juttat a vehemenciád, mire utolérem a nyomodat.
A nőstény lángfarkas türelmetlenül pillant a hímre, majd visszanéz a kőből emelt épületek sokaságán, amelyek sajátos fákként alkotják meg önmaguk erdejét.
- Mégis hányszor kell még ezt meghallgatnom? Annyira a többiek pártját fogtad, hogy azt hittem, megállítasz majd… A lényeg különben is az, hogy itt vagyunk végre.
- Igen, de egyikünk se képes emberi alakot ölteni. Ezt ne feledd, Nassah. Így pedig nem követhetjük a szagokat, be egyenesen a kétlábúak birodalmába.
A lángfarkas gondolataiba több tényező is zavart csempész.
Egyrészt különös belegondolnia, hogy az embereknek egy ilyen hatalmas városa terül el közvetlenül azon hegyek alatt, ahol a Falkájuk is éli mindennapjait.
Másrészt elég kellemetlen, hogy ide jutottak vissza, miután utódjuk szagát követve tettek egy hatalmas kört, mint kiderült, feleslegesen…
- Emberi alakot akkor se öltenék, ha képes lennék rá. – Veti ellen a nőstény. – A szagokat pedig követnünk kell. Óvatosak leszünk, de be kell hatolnunk a kétlábúak városába. – Jelenti ki a szokásos magabiztosságával. – Ott van a fiunk, Hazzor. Tudom, és érzem… Végre, olyan sok holdölte óta pontosan tudjuk, merre keressük. Nem fog az utamba állni pár átkozott csupaszbőrű!
- Tudom… Most már előttünk a cél. De ne feledd, mindezzel semmit sem érünk, ha a kétlábúak felfedeznek minket, majd ráhívják a „szörnyetegekre” a mágusaikat. Akkor sosem fogjuk látni őt, még kevésbé hazavinni.
A hím csak remélheti, hogy párja bólintása mögött tényleg ott rejlik a megfontoltságra való törekvés… Szükségük lesz rá, ha sikerrel akarnak járni a számukra oly idegen dzsungel útvesztőjén, amelyet „civilizációként” emlegetnek.

Ahol a démonjaim pihennek
7.

Különös, hogy ez a „világ” miképp képes elfojtani az akaratot, és a vágyat.
Szinte képes elhitetni a foglyával, hogy örökké változatlan keretei tökéletesek a számára. Valahogy sosincs erőm, vagy akárcsak kedvem komolyabb tettek végrehajtásához… Eleinte még megvolt. Ám a terem korlátozott.
Ha mást nem is, azt elmondhatjuk, hogy Nashan-nak van humorérzéke… A szürke, élettelen mező közepére egy trónszéket helyezett el számomra. Kényelmében mást sem látok, pusztán múltbéli emlékeim, újra és újra. Ám máshová nem mehetek…
Régebben sokat gondolkodtam, egyáltalán miképp képes fenntartani egy ilyen létsíkot? Elvégre egy sárkányról van szó, de mégis, egy külön dimenzió megteremtése még egy ilyesfajta, legendás teremtménynek sem állhatna képességében. Legalábbis akkor nem, ha egyedül csinálná… Ám itt kapcsolódnak össze az okok. Ez a „világ” elnyeli foglyainak erejét, s azt használja fel a saját fenntartásához. Innen ered a fásultság is.
Sokszor érthetetlen az a nőszemély számomra. Az évek folyamán számtalan olyan tényt megtudtam tőle, amelyre magamtól sosem jöttem volna rá. A legérdekesebb talán az, hogy nem én vagyok „világának” egyetlen lakosa… Mondhatni, egy érzékeny hierarchikus rendszerbe működtetjük árnyékdimenzióját, amelynek engem helyezett a közepére. Igen, a trónszék… Gyakorta megmosolyogtat. Akárcsak most is.
Könyökömre támaszkodva, felfelé görbülő ajkakkal tekintek végig az élettelen égbolton. Vagy nagyon unatkozik, vagy borzasztóan alábecsül… Bármelyik is legyen, rá fog jönni. Hibát követett el.


A sárkányölő rövid szünetet tart történetében, ahogy végignéz a mellette lévő ágyon, s a rajta fekvőkön. A szőke lány még mindig mélyen alszik, egyik karjával magához szorítva a kiskutya méretű farkaskölyköt, aki szintúgy messze jár az álmok birodalmában. A világos, hosszú hajtincsek különös ragyogást kölcsönöznek a sötét bundának, miképp a Nap első fényei átütnek az ablakok üvegein.
Jó pár óráig még biztosan nem térnek magukhoz. Nyugodtan folytathatja hát, amit elkezdett...


„– Nem akarok felkelni ilyen korán! – Panaszkodott Nashan, majd szorosabban hozzábújt a mellette fekvő fiúhoz, arcát már szinte fájdalmasan mellkasába fúrva. – Hagyj aludni, Kiril… Még legalább pár… váááá! – Hangszíne hirtelen ugrott fel, ahogy Ceur két lábra állította. – Francba… Akkor legalább együnk valamit. – Motyogta tovább. – Remélem sütöttél valamit azzal a hülye tüzeddel, ha már voltál olyan bunkó, hogy felébressz…
- Többet nyafogsz, mint egy kislány. – Bár nem neki intézte szavait, Aesir hamar elkezdte szokásos csatározását a csapat másik nőnemű tagjával. – Ja bocsi, az vagy… - Vigyorodott el kajánul, ahogy a sértett felé hajított egy pálcára szúrt, arany barnára sütött nyulat.
- Elmész a francba, fényribi. – Szólt vissza az árnyék sárkányölő, persze az ételt mindeközben elfogadva.
- Az kettőtöké, szóval ne zabáld fel az egészet egyedül.
- Sosem vagyok túl éhes reggel… - Vetette közbe halkan Ceur. – Edd csak meg. – Pillantott a sötétkék hajú lányra.
- Remélem tudod, hogy a te elkényeztetésednek is betudható az, amiért ilyen… - Nézett rá szúrósan Aesir, fagyos hatást kölcsönözve kék szemeinek.
- Ami fontosabb… - Sétált a fiú Kiril-hez. – Megvan már a mai útvonalunk?
- Nos… - Nyelt gyorsan párat a sebhelyes férfi, majd észak felé bökött. – Arra van a völgy szíve, és elég erős energiákat érezni abból az irányból. A szagokról nem is beszélve… - Bár valamennyiüknek jó volt a szaglása, az aggastyán ezen érzékszerve kiemelkedően teljesített, még sárkányölőkhöz mérten is. – Amint mindenki készen áll, indulunk.
Természetesen a két lányra kellett a legtöbbet várni… Assir, bár könnyű volt róla megfeledkezni némaságának hála, mindig hatékonyan végezte feladatait, így végül ikertestvérének is besegített a csomagolásban, akárcsak Ceur a másik árnyék sárkányölőnek.
Mindennek hála, órákkal később már mérföldekkel előrébb kerültek, s Kiril egyre nyugtalanabbá vált.
- Valami baj van….? – Állt meg egy pillanatra a csapat szőke hajú lány tagja.
- Nem tudom… Olyan mintha… - Nézett körül a tűz sárkányölő. – Mindenhol ott lenne. Ti nem érzitek…?
Szinte természetesen adta magát, miszerint mindenki összenézett.
Bár halványan, de Ceur-t is átjárta a különös bizsergés… A sárkány szaga ott terjengett a talajban, szinte hallotta a lélegzését. Átkozta magát, amiért csak ilyen későn vette észre… De mégis hogyan volt ez lehetséges? Prédájuk jelenléte bejárta az egész környéket, mégsem látták sehol. Mintha csak…
- Váááá…. – Bukott előre Nashan, ahogy a föld hirtelen repedezni kezdett alattuk.
S ekkor már tudták.
Therazane volt a talaj, amelyen mindaddig sétáltak.
Ceur gyorsan megfogta a másik árnyék sárkányölő karját, majd a többiekkel együtt rohanni kezdett, ahogy a legősibb földsárkány feléledt álmából.
Az, hogy óriási volt, aligha fedhetné le a valóságot… A sárkányvadászok csapata már sok különböző óriásgyíkkal találkozott, s küzdött meg, ám a többi példány, amelyet addig láttak, mind gyermeknek tűnt a „Földanyához” képest.
A lény nyakánál lehettek, amikor az mozgásba lendült, ám öten, ha kitették egy csigolyáját… Egy nagyobb város méreteivel bírhatott, ebből adódóan pedig könnyedén letarolhatott volna bármilyen, emberek lakta települést. Végezniük kellett vele…
- A legsebezhetőbb pontján vagyunk! – Állt meg hirtelen Aesir, miközben elordította magát. – Csináld, Kiril!
A sebhelyes arcú férfi hamar megértette a lehetőséget, s nem is váratott soká magára. Jobb karja körül hatalmas pusztító erejű lángok kezdtek őrült táncukba, éhesen várva, hogy összecsaphassanak a teremtménnyel, amelynek elpusztítására hivatottak.
- Secret Arts! – Kiáltott fel. - Hellbringer: Brísingamen! – Ahogy a többiek félreugrottak, a kaotikusan szerteágazó tűz több száz méteres vonalban rohant végig a sárkány nyakán, majd azt körbeérve, természetfeletti hőfokon kirobbantak.
A hegycsúcsokkal egy magasságba ért, négy lábra álló szörnyeteg olyan bömbölést hallatott, amelyhez foghatót egy ember sem hallhatott még. Ugyanakkor, a töménytelen mennyiségű por, s törmelék ellenére, a sziklaszerű fej a helyén maradt.
- KIRIIIIIIIIIIIIL! – Hiába ordított rá a fény sárkányölő társára, már késő volt.
Therazane háznyi méretű tüskéket növesztett hihetetlen sebességgel szilárd bőrén, melyek közül jó pár felnyársalta a saját támadásától kiszolgáltatott férfit, ki így erősen vérezve zuhant alá a mélységbe.
A lesokkolt szőke lányt ikertestvére ragadta meg karjánál, míg Ceur ekkor már elengedte párját, ki visszanyerte egyensúlyát. Hamarosan fehéren, vagy épp sötéten izzó pontokká váltak a „Földanya” testén, a maguk mögött hagyott csíkokkal különösen cikázó lándzsák hatását keltve.
Folyamatosan kerülgették az újra és újra előbukkanó tüskéket, miközben karjaikkal, s lábaikkal próbálták megsebezni ellenfelüket.
Mindhiába, a lény páncélrétege túl erős volt, csak felületi karcolásokat okozhattak normál támadásaikkal, míg a menekülésre figyeltek.
Hisz mind tudták… Nem ejthetik el úgy a prédájukat, hogy az ő szabályaihoz alkalmazkodnak, és mindig az ismeretlent kell szem előtt tartaniuk. Le kellett jutniuk róla…
- White Dragon’s Roar! – Zuhanás közben Aesir még meglőtte a sárkány nyakát, ám fehér, lézerszerű ordítása alig mélyítette tovább a sebeket, amelyeket Kiril ejtett korábban.
Mindazonáltal a négyes sikeresen földet ért, bár az egyébként szilárd talaj borzasztóan bizonytalanná, és repedezetté vált, miután Therazane felkelt annak öleléséből.
- Felénk néz! – Mutatott fel Nashan a kőszerű arcra, melyen a száj, orr, s szemüregek olyannak tűntek, akár egy barlangbejárat nyílásai. – Ordítani fog! – Tett úgy maga is, bár ő csak szavaival, míg a „Földanya”…
- A méreteiből kiindulva, túl nagy ívben fog ránk zúdulni az ordítása… Nem térhetünk ki előle. – Vett egy mély levegőt a fény sárkányölő, majd testvére is csatlakozott hozzá.
- Ez őrültség! Még négyen sem vehetjük fel a versenyt egy ekkora… - A fekete szemű lány csak eddig jutott mondandójában, ugyanis Ceur a karjai közé vette, majd rohanni kezdett vele.
Ezt követően a földsárkány szájából több száz méter átmérőjű, sűrű sziklás törmelék indult útjának, hogy találkozhasson a vékonyabb, ám egyesült erejű fényörvényekkel. A sugarak ugyan átütötték Therazane ordítását, ám ez úgy nézett ki, mintha valaki egy egyenes vonalat vágott volna egy lavina közepébe… Igaz, ott megállítja az omlást, ám csakis ott… A maradék zavartalanul száguldhat tovább.
Még Assir beugrott testvére elé az utolsó pillanatban, ám a lány így is felkiáltott, ahogy a sárkány támadása hatalmas lendülettel becsapódott, kisebb földrengést generálva.
- Használunk kell, Nashan… - Állt meg Ceur, ahogy elértek egy biztosnak tetsző pontot a csatatéren.
- Mármint… - Állt saját lábaira a lány. – Arra gondolsz… Elméletben működhet, de-
- Nincs időnk. – Szorította meg kezét a fiú. – Nézd!
A „Földanya” ekkor már rájuk emelte üres tekintetét. Újfent ordítani készült, s ezúttal már nem futhattak el… Hisz őket akarta.
- Rendben… - Szorított vissza Nashan. – Más esélyünk úgysincs…
- Unison Raid… - S azzal, ujjaikon keresztül, a két árnyék sárkányölő energiái eggyé váltak.
A felszabaduló erők kiszöktek a két fiatalból, egyenesen a fellegekbe, hogy aztán a Napot eltakarva, mindent árnyékba boríthassanak.
- Sun God’s Execution! – Az éjsötét, éteri anyag csápokként kúszott elő a felhőréteg takarásából, egyfajta tölcsért formálva, amely egyre csak közeledett a talajhoz.
Persze eközben Therazane sem tétlenkedett, újabb törmelékáradatot indított útjának hatalmas torkából, egyenesen a két fiatal felé.
A fekete energiák összeforrtak, s addigi lassúságuk meghazudtolva vették ostrom alá a „Földanya” leggyengébb pontját, ahol már Kiril, és Aesir is megsebezték korábban… Az egész völgy beleremegett a különböző támadások becsapódásába, miközben Ceur elveszítette az eszméletét…

…

Fogalma sem volt, mennyit aludhatott, mire magához tért.
Vízióját ugyanakkor Nashan mosolygós arca töltötte ki, amelynek felettébb örült. A rögvest rázúduló, egész testét domináló fájdalomnak már kevésbé…
- Mi… - Maga is meglepődött, hangja milyen száraz, s gyenge tónusokat súrolt, ahogy megpróbált beszélni.
- Csitt. – Helyezte ajkaira egy ujját a lány. – Még gyenge vagy ehhez. Pihenj csak. Minden rendben.
- A… - Ahogy felköhögött, a fiú úgy határozott, inkább tartja magát társa utasításához.
- A többiek is itt vannak. Összeszedtem őket a harc után, sokkal tartoznak ám nekem. – Jelentette ki büszkén a sötétkék hajú sárkányölő. – Bár Assir elvesztette az egyik karját… De azt leszámítva, viszonylag olcsón megúsztuk. Óóóó, és képzeld… Kicsikartam még belőle pár dolgot, mielőtt meghalt. – Nashan hangjába olyasfajta mámoros öröm költözött, amelyhez hasonlót Ceur még sosem tapasztalt az irányából. – Olyan boldog vagyok. Épülj fel gyorsan, jó? Sok teendőnk lesz ám, és szükségem van rád. Jobban, mint valaha… - S azzal szorosan magához ölelte, majd megcsókolta a szinte teljesen magatehetetlen-"

- Ki csókolt meg… Ceur-sama? – Dörzsölgeti meg szemeit Jeanne, mielőtt hosszasan nyújtózna egyet az ágya kényelmén.
Mozdulatainak hála Karna is ébredezni kezd, bár igaz, ő jóval gyengébb állapotban, mint a szőke lány.
Meg amúgy… ”Ceur-sama? Ez valami új?” Na nem mintha nehezére esne megszoknia…
- Vagy csak… Álmodtam volna? – Ül fel bizonytalanul az akadémista. – De mintha végig beszéltél volna, folyamatosan csak a te hangod hallottam, miközben aludtam…
- Rád bízom, hogy minek tudod be. – Áll fel székéről a sárkányölő. – De ha már fel tudtok kelni, ideje lesz lassan megreggeliznünk. Persze… - Néz végig a szinte rögvest visszadőlő pároson. – Várhatunk is vele még valamennyit…


Eris döntésre jutott. A pecsétmágus elsóhajtja magát, majd újfent végignéz a méregzöld, ősi energiáktól pulzáló lakrimán. Ha belegondol, hogy mennyi energiába, és időbe került megszerezniük korábban, és mennyit kaphatna érte… De mégis.
Olyan áldozat ez, amelyet meg kell hoznia…
A napsugarak egyre erőteljesebben ostromolják a rejtekhely egyetlen, apró ablaknyílását, s fényükre hamarosan Freia is felébred.
A rózsaszín hajú illúziómágus fáradtan, szinte már fájdalommal vegyesen nyitja fel szemeit.
- Eris-sama… Mi történt? Hol vagyunk? – Ül fel a kanapéján.
- A külvárosi rejtekhelyen. Mondhatni, kikaptunk… A küldetés legalábbis befuccsolt, a pénzt már nem látjuk.
- Francba… Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy… Ááááá! – Kiált fel félhangosan, ahogy végignéz az eszméletlenül elterülő, narancssárga hajú fiún. – Mi történt Reiza-val? Mik ezek a pecsétek a mellkasán? Életben van még… Ugye?
- Lassíts kicsit… - Inti le fáradtan a pecsétmágus. – Életben van, de őszintén szólva, már nem sokáig. Egy robbanás terjed a testében, amit ugyan lelassítottam egy képlettel, de számításaim szerint éjszakára már eleget roncsol ahhoz a belső szervein, hogy megölje. Borzasztóan lassan, és fájdalmasan…
- De-de… Ugye van valami terved, Eris-sama? – Hajol közelebb a nőhöz a fiatal illuzionista.
- A mágia forrása lesz a kulcs. A férfi, aki téged is kiütött…
- Az a vörös szemű?!
- Igen. – Bólint a pecsétmágus.
- Közös erővel legyőzhetjük könnyedén, majd rákényszerítjük, hogy-
- Az nem fog működni. – Vág beosztottjának mondandójába Eris. – Talán nyernénk, talán nem. Ám bárhogy is, arra nincs garancia, hogy a férfi megmentené Reiza-t, ha zsaroljuk. Már megpróbált átverni… Ha le is győzzük, egyszerűen csak megölheti bosszúból.
- De akkor…
- Üzletet fogunk neki ajánlani. Egy olyasvalamivel, ami az ő fajtájának nagyon értékes. – Néz végig a fekete ékszeres dobozon, amely a lakrimát rejti fedele alatt.


Bár Jeanne főzéssel kapcsolatos képességei még csak az átlagos szintet sem közelítik meg, a háromfős csapatból mégis ő az, aki feltálalja a reggelit.
Müzli… A sárkányölő úgy hiszi, erre még ő is képes lett volna, ha maga megy ki a konyhába.
- Neked is enned kell Karna. – Helyezi a lány a lángfarkas elé saját tálját. – Vissza kell nyerned az erődet…
A kölyök nem felel, pusztán csak megdönti nyúzott fejét, majd újfent összegömbölyödik az asztal mellett.
Érthető, hisz túlcsordult a saját elemétől… Jóval több pihenésre lesz még szüksége.
- Naaaaa…. – Noszogatja tovább az akadémista. – Tudod mennyit tököltem ezzel a konyhában? Edd meg a kedvemért… Ajh. – Sóhajtja el magát. – Ugye jobban lesz, Ceur-sama? – Pillant fel a férfira.
- Idővel igen… De ha meghajtod a gyomrát több liternyi tejjel, igencsak visszaveted a folyamatot. – Kezd el rágcsálni a sárkányölő.
- Miiii?! A lángfarkasok nem ehetnek müzlit? – Lepődik meg ijesztően nagy őszinteséggel a szőke lány… Nos, ő legalább hamar visszanyerte az energiáját, még ha néhány mozzanatán tükröződnek is a hajnalban szerzett ütések. – Francba, így mit fogok neked enni adni a jövőben, Karna…
- A nyers húst szerintem értékelné. Úgy tudom azt se nehéz megcsinálni… Ó. – Hallja ki Ceur, ahogy páran megállnak alacsony kerítésük előtt. Hamarosan a csengőt is megnyomják bizonyára. – Megnéznéd, ki az?
- Hogy mi… De hisz… - Csendül fel a vendégek érkezését jelző dallam. – Óóó… Óóó. – Kapkodja ide-oda fejét Jeanne. – Honnan tudtad, hogy-
- Hagyd csak. – Áll fel a férfi, hisz akkor már elérik őt az ismerős szagok, és energiák is. Úgy tűnik, a bombája nem érte el a kívánt hatást.
De mégis… Ha támadni akarnának, ahhoz másképpen kezdtek volna hozzá.
Persze, ugyanúgy lehet mindez egy alaposan átfontolt csapda része is. Ceur csak azt sejti biztosra, hogy egy pillanatra sem engedheti le a védelmét.
- Zárd be utánam a bejárati ajtót, és vigyázz Karnára. Semmiképp se gyere ki, várd meg, amíg én visszajövök.
- De… De Ceur-sama… Mi történik egyáltalán…? – A lány arcán hamar úrrá lesznek az értetlenség, s a félelem vonásai.
- Ez parancs, Jeanne. Tedd, amit mondtam. – Jelenti ki a sárkányölő rideg közönyösséggel, majd ki is sétál az apró kertbe.
Hamar ki is szúrja a nem is oly régről megismert mágusokat.
Egy apró, fiatal lány, haragtól eltorzult arccal, amelyet rózsaszín tincsek kereteznek. Érdekes ruhákat hord, combig felérő zoknikkal, szoknyával, blúzzal, s egy pár vicces cipővel.
Mellette a középmagas, barna hajú nő, csábos testalkattal, egyszerű, de idomait kiemelő viseletben, arcán kelletlen kifejezéssel.
Még a vakarcs is velük van, igaz, eszméletlenül, a pecsétmágus vállán… Neki ugyanakkor halottnak kellene lennie. Érzi a mellkasában, nem messze a szívétől saját, sárkányok elpusztítására teremtett energiáit.
- Arra nem lesz szükség… - Jelenti ki semleges hangszínen a barna hajú nő, miközben végignézi Ceur mutatványát.
A korábbi találkozásukkal ellentétben, ezúttal nála vannak fegyverei, a kabátfogasról vette le azokat.
Most pedig, séta közben maga elé dobja őket pár lépéssel, majd karjait kitárva hagyja, hogy a fémkarmok a csuklóira csússzanak.
Talán elütnek hétköznapi ruháitól, ám legalább látványosan csatolta fel őket…
- Hülye felvágós… - Motyogja a rózsaszín, bár a másik hamar átveszi tőle a szót.
- Üzletet akarunk ajánlani, nem harcolni.
- Üzletet? Azt sejtem, hogy tőlem mit akarhattok… - Áll meg a sárkányölő pár méterre „vendégeivel” szemben, akik még mindig az alacsony kapu mögött várakoznak. – Ám egy tényleges üzlethez nekem is kell valami, amivel jól járok.
- Tudom, hogy működik az ilyesmi… Ezért hoztam magunkkal ezt. – Mutat fel a pecsétmágus egy apró dobozt, amelynek kiágyazott belsejében egy szilánknyi, sötétzöldes kristály pihen, ismerős, mégis idegen energiáiban fürdőzve.
- Az micsoda…? – Kérdez rá őszinte érdeklődését leplezve a férfi, védelmét egy pillanatra sem alábbhagyva.
- Azt hittem tudni fogod… Sok felesleges erőfeszítéstől kíméltél volna meg minket. – Sóhajtja el magát a pecsétmágus. – Lényegében egy sárkánylakrima. Ha a testedbe ülteted, erősebbé válsz tőle… Vagy eladhatod hatalmas összegekért a feketepiacon. A döntés a tied.
- Hallottam már hasonlóról…
- Örülök, mert sok időnk nincs. Valószínűleg ismerős kisugárzása van számodra ennek a kristálynak, szóval sejtheted, hogy nem hazudunk. Viszont minden perc fontos számunkra, szóval térjünk a lényegre. – A nő nemes egyszerűséggel átszökken a kerítésen, majd a sárkányölő elé fekteti a narancssárga hajú fiút. – Szedd ki belőle, bármi is az, amit benne hagytál.
Ceur hamar megérti helyzetét.
Nem érdemes harcolnia, hisz semmit sem nyerhet vele.
Persze, ha megöli a két mágust, ugyanúgy elvehetné a lakrimát, ám közel sem biztos, hogy kettő az egy elleni helyzetből győztesen kerülne ki… Azok az illúziók roppantul bosszantóak. És még ha sikerülne is nyernie, jóval kevesebb erőfeszítéssel is megadhatja a jövevényeknek, amit akarnak, a jutalma pedig ugyanaz lesz.
- Úgy sejtem, megéri segítenem nektek… - Néz végig a vakarcs pecsétektől lilás mellkasán. – De mi a garancia, hogy nem akartok majd bosszút állni, ha már a kölyök megszabadul a mágiámtól?
- Az, hogy profink vagyunk. – Legyint bele frizurájába a nő, mintha csak Jeanne csinálná… - Régóta a szakmában vagyok, és ha minden egyes elvarratlan ügyemet bosszúra vinném, sose jutnék el a tényleges pénzszerzésig. A feladatot, amibe beleavatkoztál, már így is – úgyis elbuktuk, szóval továbbállunk majd egy újra.
- Értem. – Bólint a férfi, bár közel sem meggyőzötten. Bizalmát nem mérik olyan könnyen… - Mit csináltál vele? – Bök a beteges színű szimbólumokra.
- A pecsétjeim segítségével lelassítottam a robbanást, ami megölné.
- Vagy úgy… - Guggol le Ceur. – Azt hiszem, nincs más választásom… - S azzal, tenyerének felső részét villámgyorsan a fiú mellkasába döfi, tükörként átütve a pecséteket. A vakarcs még eszméletlenül is felordít.
Az illuzionista rögvest átugorja az akadályként szolgáló deszkákat, s támadásba is lendülne…
- Várj! – Kiált rá a barnahajú nő, egyik karját kitárva. – Sikerült…?
- Ühhümm… - Egyenesedik fel a sárkányölő, végignézve kissé elfeketedett ujjain.
Még számára is lehetetlen lett volna visszafordítania saját mágiáját.
Olyan ez, mintha egy elementalista kilőne egy tűzgolyót, majd miután az eltalált valakit, meg nem történté kívánná tenni a sebzést… Természetesen lehetetlen.
Ám őt nem sebzik önnön testéből származó energiái. Így egyszerűen csak felrobbanthatta bombáját ujjai közt, miközben megpróbálta a lehető legjobban visszafojtani a hatékonyságát.
- Lesz pár belső sérülése, de semmi komoly. Persze, a további ápolás elkerülhetetlen, de gondolom ezt mondanom sem kell…
A lányka gyorsan leellenőrzi a srác életjeleit, majd önfeledt arccal jelzi a pecsétmágusnak, hogy minden rendben.
- Most pedig…
- A fizetséged, tudom. – Hajítja át az ékszeres dobozt a barna nő, majd óvatosan felemeli a kölyköt. – Mi tartjuk magunkat a saját alkujainkhoz. – Jelenti ki lenézően, mielőtt távozna a beosztottjaival… Ezúttal már a faajtót használva.
Ceur-t nem érdekli különösebben a sértés, túl sok mindent átélt már ahhoz, mintsem hogy megbánjon olyasvalamit, amelyre életfelfogása vezette rá.
Ugyanakkor, az ujjai közt tartott apró, mégis hatalmas erőt rejtő lakrima már sokkal inkább kitölti gondolatait. Rengeteg lehetőséget hoz magával ez az ajándék… És rengeteg kérdést is.
Kérdéseket, amelyek visszavezetik őt mindig létének alapjához, s arra kíváncsiak, mennyire is szabad ő valójában…


Izgatottnak kellene lennem, azt hiszem.
Rég találkoztam mással, leszámítva emlékeim szereplőit, és persze Nashan-t.
Ám most mégis közelednek felém, ez egyértelmű. Különböző, mégis hasonló energiák és szagok hordozói tartanak trónomhoz, amely a semmi feletti uralmam hivatott szimbolizálni.
A trió két tagja hasonló vonásokkal bír, talán testvérek lehetnek.
Átlagos magasságúak és testalkatúak; fiatalos, szép arcvonásaikat szőke tincsek keretezik, és kék szemeik zafíros ragyogása teszi egyedivé. Egyikük fiú, míg a másik lány.
A harmadik, elől álló alak társai felé emelkedik, s izmos, tagbaszakadt vonásaival is elüt tőlük.
Arcának durván szögletes csontok kölcsönöznek marcona hatást, míg egyik szemét fekete kötéssel fedi.
Égnek álló, rövid tincsei vörös árnyalatban pompáznak, akár az éjszakai tábortűz.
Pusztán három ember, és mégis ők hozzák el a legtöbb színt, amelyet valaha láthattam ebben a „világban”.
A halványsárga, égkék, a bőr fakó és cserzett árnyalatai, a tűzvörös… mind-mind természetellenesen ragyognak a szürke örökké változatlan fennsíkján.
- Sajnáljuk, de nem hagyhatjuk, hogy véghezvidd, amit szeretnél. – Szólal meg a lány, összezúzva az idilli összképet.
- Neked van fizikai tested, ami befogadna… - Csatlakozik hozzá a sebhelyes férfi. – Nekünk már nincs.
- Őszintén sajnáljuk, de… - Süti le szemeit a szőke szépség. – Nincs más választásunk. Neked is itt kell maradnod.
Nashan megmondta, hogy így lesz.
Ez a gondolat önmagában elég ahhoz, hogy elmosolyodjam, majd arcom elmozdítsam könyöklő tenyerem támaszából.
- Fenyegetsz engem, sárkányölő lány?
- A sorsodról még nem döntöttünk végleg…
- Itt én hozok meg minden döntést. – Jó kedélyű arcvonásaim határozott kifejezésbe fordulnak.
- Még nem jutottál el oda.
- Ez hát… Árulás. - S azzal egy, a bal tenyeremből elindított árnyékcsápot használva jobbomba pattintom azt a méternyi hosszú katanát, amely mindeddig a trónszéknek dőlve pihent.

Ahol a démonjaim pihennek
8.

A történet természetesen közel sem ért véget Therazane vereségével.
Bár saját államuk legveszélyesebb ellenségének kiiktatásával a sárkányölők letelepedtek egy időre, mindennapi életük nem maradt sokáig felhőtlen.
Ahogy teltek a hónapok, a korábbi csapat tagjai egyre inkább eltávolodtak egymástól, kiváltképp Nashan, aki csak párját vitte magával titokzatos utazásaira, vissza a völgybe, ahol véget vetettek a „Földanya” életének. Bár ezt még Ceur sem tudta pontosan, hogy mit művel ott a lány… Megbízott szerelmében, így az ő feladata a terület őrzése maradt, míg a másik árnyék sárkányölő saját ügyeit intézte.
Ám egy nap bekövetkezett az, amelyre mindketten számítottak… Egykori társaik eljöttek a völgy bejáratához, amelyet a vörös szemű fiú tartott megfigyelése alatt.
- Helló Ceur. – Köszöntötte őt jó kedélyűen Aesir, a fény sárkányölő. – Kíváncsiak voltunk, hogy mit műveltek itt folyton az utóbbi időben. Bár fura, hogy te ennyire kívül vagy… Azt hittük feltűntek Therazane kölykei, ti pedig egyedül próbáltok megbirkózni velük, vagy ilyesmi.
- Semmi ilyesmiről nincs szó. Nashan ügyködik valamit a völgyben, ám egyikünk sincs veszélyben. – Felelte egykedvűen a vörös szemű fiú.
- Nos, igen… Ez volt a másik tippünk. – Vallotta be kissé kelletlenül a lány. – Mióta megöltük azt a robosztus dögöt, furább lett, mint valaha. Nem mond senkinek semmit, és attól félünk, valami veszélyeset művel odabent. Miben sántikál az a lány, Ceur?
- Magam sem tudom. – Vont vállat a megkérdezett.
- Mit is vártam… - Sóhajtott Aesir. – Ugye nem gond, ha ránézünk? Az ő érdekében is.
- Sajnálom, de Nashan azt kérte, hogy senkit se engedjek a közelébe, amíg itt tartózkodunk. Ha hazaérünk, ott faggassátok…
- Nézd Ceur… Mi tényleg nem akarunk semmi rosszat. Csak megnézzük, mit csinál, ha pedig esetleg valami hülyeséget, akkor megbeszéljük közösen. Csak biztonságban akarunk tudni mindenkit.
Az árnyék sárkányölő erre már nem felelt semmit, így hát a lány rábólintott testvérére, aki előre is lépett. Mindazonáltal, amikor megpróbált elsétálni korábbi társa mellett, ő hirtelen rámarkolt a felkarjára, így megfékezve.
- Mit művelsz? – Rivallt rá Kiril, aki maga is közelebb lépett a vörös szeműhöz… Elérve így, hogy az ő karjára is ráfogjon.
- Fejezd be, Ceur! – Szólt közbe Aesir.
- Hagyd! Itt valami totál nincs rendben! – Szólt rá a lányra a sebhelyes tűz sárkányölő. – Menj, és nézd meg, mégis mit művel Nashan! Mi majd feltartjuk ezt a hülyét, aki olyan vakul védelmezné…
- Jó de… Senkinek ne essen baja, okés?! Nem azért jöttünk ide… - Aesir, miután megkapta bólintásait, átszökkent a trió felett.
Ceur sajnos nem tudott mit tenni, hisz önmaga miatt vált mozdulatlanná, és egyébként is tudta, hogy három sárkányölőt nem tarthatna ott. Csak egyvalamit tehetett…
- Utána kell mennem… - Jelentette ki halkan.
- Azt nem fogjuk hagyni. – Ugrott hátrébb Kiril, a másik fény sárkányölővel egyetemben. – Maradj a helyeden Ceur, és várjuk ki békésen, hogy mi lesz ebből. Ha megpróbálsz Aesir után menni, akkor megállítunk. Kettőnk ellen amúgy sem nyerhetnél.
- De igen… - Suttogta a fiú. – Veletek ellentétben, akik nem akarnak harcolni, én képes vagyok gyilkolni, és meghalni itt. Megteszem, amit kértek tőlem.
- Szóval mindenképp ki kell ütnünk téged, mi? – Ropogtatta meg ökleit a tűz sárkányölő. – Aztán ne panaszkodj, ha fájni fog a fejed, amikor magadhoz térsz.

…

Nashan érezte, hogy valaki közeledik… Ismerte az illető kisugárzását, és illatát. „Hát persze. Ki más, ha nem ő?”
Felállt, majd mosolyogva köszöntötte látogatóját.
A szőke lány persze megdöbbenten nézett végig a barlang belsején. Nem hibáztathatta… Ilyen hatást kelthet valakiben, ha beteges fényű lakrimák megvilágításában láthat meg több tucatnyi, feltört sárkánytojást.
Az emberméretű héjakról vérként csorgott alá a nyálkás folyadék, amelyeket külön tálak hivatottak összegyűjteni.
- Mi a jó… - Aesir meglepettségét kihasználva a másik lány gyomron rúgta őt, így kirepítve a szabadba.
- Sajnálom, de rossz lenne, ha bármit is összetörnénk odabent. – Ugrott Nashan a fény sárkányölő után, aki hamar talpra állt odakint.
- Mi a franc volt ez, Nashan?! Mégis hogy… - Értetlenkedett a szőke lány, ám korábbi társa mosolyán végignézve hamar rájött, hogy eredménytelen bármit is kérdeznie.
- Nem fogom kifejteni. Még korai volna…
- Márpedig nem szándékozok válaszok nélkül távozni. Ceur érdekében sem, aki vakon védelmez téged. – Csapta össze ökleit a fény sárkányölő. – Kapsz még egy utolsó esélyt, hogy beszélj. Talán fura lesz számodra, de tényleg nem akarlak bántani. Csak magyarázatokat szeretnék…
- Sajnálom, de semmivel nem szolgálhatok.
- Nem hagysz más választást. Talán majd észhez térsz pár pofon után… - Aesir újdonsült ellenfele elé szökkent, akivel aztán gyors ütésváltásba keveredtek.
Ököl öklön csattant, ám egy fontos találat sem jutott célba.
A lányok egyként ugrottak hátra, majd hívták életre saját energiáikat.
A két sárkányölő az elemük megtestesüléseként folytatta a harcot, ahogy újra és újra egymásba csapódtak, majd visszapattantak a másikról. Olyanná váltak, akár egy fényesen ragyogó, s egy sötét csillag, amelyek végtelen csatát folytatnak önmaguk ellentétei ellen az égbolton.
Hatalmas erők ütköztek össze, tovább szabdalva a már korábban is megtöredezett vonulatokat, és sziklás talajt. A párbaj teljesen kiegyenlítettnek tűnt.
-„White Dragon’s Roar!” – Ahogy földet ért, Aesir rögvest célba vette a még mindig levegőben ugráló ellenfelét.
-„Shadow Dragon’s Fist!” – A sötétkékhajú lány jobbját örvénylő sötétség ölelte közre, majd annak segítségével szétválasztotta a fényörvényt. – „Shadow Dragon’s Roar!” – Még zuhanás közben megindította ellentámadását.
- „White Dragon’s Claw!” – A vakítóan ragyogó karomnyomok semmissé redukálták az éjfekete éteri anyag oszlopát.
Ezt követően a fény sárkányölő egy különös állást vett fel, lábaival úgy támaszkodott meg a földön, hogy a lehető legnagyobb egyensúlyra tegyen szert.
- „Secret Arts!” – Tenyereit összecsapva egy fehér gömböt teremtett, amelyet aztán egyre csak széthúzott. – „Heaven’s Judgement!” – A ragyogó fénybot a talajba szúródott, majd egy pillanatra olybá tűnt, mintha Aesir hátából hat tollas, ám áttetsző szárny tört volna ki.
A földből fényláncok törtek utat maguknak, majd Nashan lábaira, s karjaira három-három fonódott, így megbéklyózva őt.
A mozdulatlan áldozat ezt követően nem tehetett mást, minthogy tehetetlenül kivárta, ahogy a felhőkből alázúduló, ragyogó oszlop megpróbálja elégetni egész valóját.
Bár teste nem semmisült meg, az árnyék sárkányölő súlyos sérüléseket szenvedett. A bőre felperzselődött, ajkairól patakként csorgott a vér, és még az eszméletét is csak nagy nehézségek árán volt képes megtartani.
- Azt hiszem… - Lépett előre, majd vissza, ahogy majdnem orra esett a füstölgő kráterben. – Alábecsültelek… Nem hittem volna, hogy ilyen erős vagy, Aesir. Sose tűntél annak. – Vigyorodott el gúnyosan. – Ha belegondolok, hogy te leszel az első, akit meglephetek ezzel…

…

Ceur érezte, ahogy karjaiban megrepednek a csontok, miképp kitartott tenyereivel felfogta a két sárkányölő teljes lendületből kivitelezett ütését.
Csizmái alatt betöredezett a talaj, ám kitartott.
Ezt követően a páros megpróbált elszökkeni a közeléből, de ő ezt csak az idősebb férfinak engedte. Assir öklét szorosan tartotta.
Ő a gyengébb, ezt jól tudta. Vele kellett végeznie először.
- „Black Dragon’s Fist!” – Fekete balját teljesen a fiú gyomrába mélyítette, aki hatalmas lendülettel csapódott a közeli hegyeknek.
Ideje persze nem volt a pihenésre, hisz Kiril újabb rohamba lendült ellene.
A fiú megpróbálta inkább lecsúsztatni, mintsem felfogni a tűz sárkányölő erőteljes ütéseit, hisz karjai már közel sem voltak a legjobb állapotban.
Jól tartotta magát, tenyereivel egymás után hajlította el a próbálkozásokat, ám mindeközben folyamatosan hátrálnia kellett.
Az idősebb férfi ugyanakkor gyorsan kamatoztatta tapasztalatát, hisz rövidesen a lábaival is támadásba lendült. Bár az árnyék sárkányölő a térdeivel már jóval szívesebben védekezett, ellenfele igencsak trükkösnek bizonyult.
Rengeteg rúgása célba sem ért, sokszor csak talpát előremozdítva késztette felesleges mozdulatokra a fiút, miközben ökleivel sem maradt rest.
Egyfajta bizarr táncot jártak, amelyben végig Kiril vezetett, míg párjának csak a védekezés jutott. Trükközött, trükközött, rúgás csattant térdkalácson, ütés csúszott le tenyéren, ütés karcolta Ceur arcát, és így tovább… Ám Assir belerontott a páros előadásába.
Sérülten, de nagy sebességgel közeledett az árnyék sárkányölő felé, jobbja körül ragyogó energia kavargott.
Karját előrelendítette majd… Az gond nélkül belefúródott a vörös szemű fiú gyomrába. Ő meg sem próbált kitérni. Ám ujjaival szorosan rászorított támadója csuklójára, így felfogva a lendületet, s meggátolva, hogy áldozata elszökhessen.
Mint mondta, egyetlen előnye az elszántsága… Tudta jól, hogy kockázatos, váratlan lépésekkel győzedelmeskedhet csak egy ilyen hátrányos helyzetben.
A ledöbbent, szőke hajú fiú reagálni sem tudott, miközben fogva tartója megfejelte, majd közvetlen közelségből rázúdította ordítását.
A „Black Dragon’s Roar” teljesen leamortizálta Assir-t, ám ellenfele még mindig nem engedett a szorításból.
- Hagyd békén! – Ordított rá Kiril. – „Fire Dragon’s Fist!”
Ceur hasonlóra számított.
Pislogott, majd a „Secret Arts: Shadow Swap” segítségével kicserélte helyzetét a fény sárkányölő árnyékával… Míg ez visszafelé is megtörtént.
A hatalmas erejű csapás teljes erejében csattant a szőke fiú vállán, aki körül több méteres körzetben még a talaj is szétrobbant. A vörös szemű is jobbnak látta, ha hátraszökken a pusztító erő sugarából.
Mindazonáltal, legalább egyik ellenfele a porba hullott…
- Hát komolyan gondoltad, mi? – Sötétedtek el Kiril szemei. – Hogy képes leszel ölni, és meghalni azért, hogy megvédhesd őt… Tudod, mi nem akartunk bajt. Csak megelőzni akartuk azt. Épp ezért látni akartuk, hogy mi folyik itt pontosan. Rossz emberbe fektetted a bizalmad, Ceur. De most már késő… - A férfi erei kidagadtak, izmai megfeszültek, s bőre pikkelyessé vált. Őrületes, hihetetlen erők szabadultak fel testében, ahogy a levegő szabályosan lángra kapott körülötte. – Túl messzire mentél…
Nem férhetett hozzá kétség. Életre hívta magában a sárkányok ősi erejét, a legpusztítóbb képességet, amelyet ember csak birtokolhat. A ”Dragon Force”-t.

…

Nashan karja körül olyasfajta anyag keringett, amelyet élőlény ezen a bolygón még nem láthatott.
Sötétkék volt, akár az űr, ám ragyogó pontok bonyolult mintázata pihent rajta, mintha csillagok volnának.
- Mi a… - Csodálkozott Aesir, de nem sok ideje maradt meglepődni.
- „Infinite Dragon’s”… - Szökkent elé ellenfele. – „Claw!”
Bár a fény sárkányölő megpróbált védekezni ragyogástól körbefont kezeivel, az már teljesen feleslegesnek bizonyult.
Itt már közel sem egyenlő elemek összecsapásáról volt szó. Nashan karmai szabályosan széttépték a völgy előtte elterülő részét, kilométer hosszú nyomokat vájva a sziklákba, s a hegyekbe.
Bár a szőke lányt csak karcolva érintette a támadás, mégis remegve hullott térdre… Olyasfajta erő volt ez, amellyel nem szálhatott versenyre.
- Nagyon nehéz még irányítanom… De örülök, hogy nem roncsoltalak szét, hisz a testedre egy darabban lesz szükségem. – Miközben mosolygott, ujjai közt egy méteres hosszú katana öltött formát az árnyak közül. – Újabb megtiszteltetésben lesz részed. Te töltheted fel először…

…

Ceur hatalmas hátrányba került.
Bár tudta, hogy pusztán percekig kell kitartania, és ellenfele összeesik majd saját erejétől, neki nem voltak percei. Hiszen alig telt el egy, és ő már a halál kapujában táncolt…
A legnagyobb probléma az volt, hogy ő nem volt képes előhívni Al’Jaden erejét, hisz ahhoz erős érzelmekre volt szükség. Ezek belőle egyszerűen hiányoztak.
Kiégtek belőle, amikor lassan, szinte darabokként zabálta fel a szüleit egy növésben lévő sárkány, a szeme láttára. Harapás, sikoly… harapás, ordítás… csámcsogás, könnyek…
Persze, lakozott benne pár érzelemfolt. Büszke volt az erejére, és úgy érezte, szereti Nashan-t, de ennyi… Nem volt meg benne a sötétkék hajú lány mélyről fakadó gyűlölete a sárkányok iránt, vagy akár Aesir igazságérzete, esetleg Kiril kötelességtudata.
Szinte teljesen üres volt, és ez ebben az összecsapásban az életébe került.
Még úgy is, hogy saját elemét kiválóan használhatta védekezésre, hisz árnyékká változhatott, a túlélés lehetetlennek tűnt. Korábbi sérülései mellé bal lába teljesen összezúzódott, jobbja már hiányzott, s a gyomra helyén egy, a korábbinál is nagyobb lyuk tátongott… Igazából az is csoda volt, hogy még életben van. Egy átlagos ember már az őt mardosó fájdalomba is belehalt volna.
A tűz sárkányölő újabb rohamra készült. Mindketten tudták… Ez lesz az utolsó.
A vörös szemű fiú nehezen lélegezve figyelte, miképp Kiril egy lángoló fenevad módjára rohan felé, fülsüketítő csatakiáltást hallatva.
Ám mégis, pár tucatnyi méter után ő volt az, aki megállította saját, megfékezhetetlennek tetsző lendületét…
- NASHAAAAAAAAAAAAAN! – Bömbölte egy, a távolból közeledő, fekete pontra. – Nézd, hova jutatott minket a titkolózásod. Figyelmeztettelek korábban, hogy rossz vége lesz! – S azzal irányt változatott.
Ám kisvártatva különös események váltották fel egymást.
Bár a félholt Ceur csak nehezen látott már távolra, annyit észlelt, ahogy párja meglendít valamit, minek hatására a közelébe került tűz sárkányölő lángjai szertefoszlottak, mintha csak elfújták volna őket.
Ezt követően a lány átdöfte a férfi mellkasát, akár egy mozdulatlan zsákot…
A fekete hajú fiú erősen köhögve hullott térdre, azt se tudván, melyik sérülésére szorítsa rá még ép karját.
Ezen még az sem segített volna, ha árnyékot eszik. Meg fog halni… Jól tudta.
Koppan. Koppan.
Nashan csizmái egyre kisebb távolságból vertek hangot a talajhoz érve.
- Elszántan harcoltál. Engem akartál megvédeni, ugye? – Mosolygott rá párja, tenyerei közé fogva Ceur véres arcát. – De nézd, mit műveltek veled azok az állatok… Pedig nekem szükségem van rád. – A lány arckifejezése roppantul ellentétes hatást keltet, miképp ártatlan örömtől telt mosolyán egy könnycsepp csordult végig. – De így már csak egyféleképpen tarthatlak önmagam mellett… - A fiú hamarosan sajátjain érezhette Nashan ajkait.
Párja szerelmesen csókolta őt a sápadt Hold fénye alatt, miközben centiről centire, gyötrő lassúsággal átdöfte vállán a katanáját, s a testébe mélyítette azt.”


A rohamok egyre súlyosabbá válnak.
A sárkányölő jól tudja, hogy mit kell tennie… Mégis, már régóta halogatja.
Kár volna tagadnia, legalábbis önmagának mindenképp… Egyszerűen csak fél. Fél attól, hogy nem jöhet majd vissza.
Nagyon jól tudja, milyen az üresség. Évszázadokon át ücsörgött az örökké változatlan magány végtelen börtönében. Majd szólította… Feladata volt számára.
Nem akart engedelmeskedni legnagyobb árulójának, ám aligha akadt volna más választása. Ezzel járt a „szabadsága”.
Viszont a test, amelyet kapott, nem az övé… Hogyan is lehetett volna? A sajátja a felismerhetetlenségig összeroncsolódott.
És most az eredeti birtokos visszaköveteli, ami az övé… Hetek óta, egyre erőteljesebben törnek a férfira a fájdalomhullámok. Mintha csak valami ki akarná taszítani az elméjét a fejéből.
Eleinte úgy volt vele, csak rendhagyó alkalmak ezek, majd megszűnnek. Ám nem így lett… Mostanra már aludni sem képes.
Hakushuu nyughatatlanná vált, neki pedig szembe kell néznie vele. De nem érti a helyzetét. Hisz az a kölyök önmagától képtelen volna romba dönteni Nashan másik dimenzióba vájt „világát”. És pont az a nő volt az, aki megsúgta neki a levél elpusztításának fontosságát. Ezzel akarta biztosítani, hogy semmi ilyesmi ne fordulhasson elő, és morál se érhesse a másik sárkányölőt.
Megint elárulta volna egykori párja? Nem lepné meg. De mi oka volna rá?
Hiszen még a lakrimát sem ültette be magába, amit kapott. Nem kívánta őt provokálni, hogy a megengedettnél nagyobb hatalomra tesz szert… Ennyire gyáva volna belül? Kár tagadnia, inkább a teljes megszűnést választaná, minthogy újra visszatérjen arra az elátkozott helyre. Vagy egy másikra, ha a jelenlegit Hakushuu elpusztítja…
Bárhogy is, újfent kifogyott a választási lehetőségekből. Ki kell iktatnia a fájdalomrohamok forrását, még akkor is, ha ehhez ideiglenes vissza kell térnie korábbi börtönébe. Ott talán Nashan szándékait is kifürkészheti.
Kusza gondolatainak zakatolását saját szobájának ajtaja zavarja meg, ahogy kitárulva utat enged két látogatójának. Már számított rájuk.
- Feladatom lenne a számotokra. – A kijelentésére mind a szőke lány, mind a lángfarkas meglepődik kissé.
- Miben segíthetünk, Ceur-sama? – Kérdez vissza kissé bizonytalanul Jeanne.
- Egy ideig… Mondjuk úgy, hogy el kell hagynom a testem…
Ha eddig meglepettek voltak, a pároson ezúttal a szabályos döbbenet lesz úrrá.
- Ezt hogy érted Ceur?! Hová mész? – Karna hangjában különös társra talál egymással a kíváncsiság, s az aggodalom.
- Ennek köze van a rosszulléteidhez, Ceur-sama? – Az akadémista már-már a szabályos felháborodás határára sodródik. – Miért nem mondasz semmit azokról?! Hisz segíthetnénk… Tényleg… - Az utolsó szót már jóval halkabban ejti ki.
- Arra kérlek most titeket. – A sárkányölő megőrzi szokásos hidegvérét. – Nem tudom, meddig kell magam mögött hagynom a testem. Talán csak pár órára, de az is lehet, hogy napokig, vagy akár hetekig… Azt akarom, hogy vigyázzatok rá. Ne engedjetek senkit a szobámba, csakis nektek legyen ide bejárásotok.
Segítői hosszú pillanatokig barátkoznak még az elhangzottakkal, mire a szőke lány képes lesz megszólalni.
- És ha visszatérsz… Elmondod mi ez az egész…? – A már-már könnyes, aranyszínű szemekbe nézve, még a máskor teljesen érzéketlen férfinak is nehezére esne nemet mondania. – Sose beszélsz semmiről és… Mi tényleg aggódtunk érted. Azt hittük, hogy végre beszélni akarsz velünk, vagy…
- Segítséget kérek… Tőletek. – Nyögi ki nagy nehezen a sárkányölő, majd elsóhajtja magát. – De legyen. Ha visszatérek, beszélünk.
- Rendben! – Csillannak fel Jeanne szemei, ahogy ökölbe szorítja ujjait. – Vigyázni fogunk rád, Ceur-sama! Még azokat a kotnyeles cselédeket se fogom ide beengedni! Egy légy sem fog átjutni rajtunk, sem egy bogár, de még a legapró-
- Okés… Azt hiszem értem. Rád is számíthatok, Karna? – A lángfarkas csak mosolyogva rábólint a kérdésre.
Ideje hát távoznia.
Úgy érzi, kettejükben ténylegesen megbízhat. Ez pedig melegséggel tölti el.
- Én… - Dől hátra az ágyán, miközben próbálná megfogalmazni háláját, de… Mégis mit mondhatna?
A sulekk-nek talán azt, hogy visszaadhatta volna nyugodtan az igazi szüleinek, ám puszta szeszélyből ellopta a tojását pár tolvajtól? Hogy csak azért tartotta meg, mert a színei emlékeztették Nashan-ra?
És Jeanne-nak? A lánynak, aki szabályosan rajong érte?
Talán bevallhatná neki, hogyha akarta volna, jóval korábban megállíthatja a démont, és akkor még ma is élne minden csoporttársa? Hogy az akkor még apró Karnát a varázserejével elaltatva végignézte, ahogy az a fenevad lemészárol mindenkit, akit szeret, és azért mentette meg csak őt, hisz látta rajta, miszerint könnyen befolyásolható lesz? Hogy míg a többiek vakon rohantak a halálba, ő sírva futott az életéért, és neki egy ilyesvalakire volt szüksége kémnek?
Persze, biztos remek következményekkel járna az igazság… Igazság.
Milyen gyűlöletes egy szó ez is. Oly sokan hivatkoznak rá, mint a világ legnagyobb erényére, és követendő morális feljebbvalóra. Márpedig legalább annyi embert tett tönkre, akár az árulás.
Ő pedig csak ezeket kínálhatná… A mocskos igazságát, avagy a gyáva hazugságait, amelyek egykor majd árulásba fordulnak. Ilyen az ő lénye. Az árnyék egy igazi fattya.
- Most megyek. – Végül csak ennyit mond, ahogy hátrazuhanva átadja elméjét a szűnni nem akaró ostromnak.


Különös végignézni, ahogy a környezet, amely olyan makacsul ragaszkodott önmagához még legapróbb részleteiben is hosszú éveken át, szép lassan a semmivé válik.
A szürke „világot” megannyi szakadás torzítja, amelyek mögött a végtelen, s mohó üresség ásítozik. Mohó, hisz egyre csak többet akar magának az örökké változatlan birodalomból, mígnem az egészet feketévé nem festi. Én pedig akkor válhatok szabaddá…
A rendszer elpusztult, már csak idő kell, míg energia hiányában összeomlik saját súlya alatt. Idő… Már így is éveket vesztegettem. Mit számíthat pár hét?
- Hát eljöttél? – Mosolygok rá a szürkés sziluettre, amely egyre csak közelebb kerül hozzám a távolból. Kényelmes ütemben sétál, hisz most már neki is van ideje… Másunk sincs itt.
- Ez meg… - Ahogy kivehetővé válik számára trónom, s közvetlen környezete, úgy vérvörös szemei elkerekednek.
Nem hibáztathatom érte, hisz ő jól ismerte a trió erejét. Jól ismerte azon három sárkányölő erejét, és képességeit, akik most vágásoktól és döfésektől elcsúfítva terülnek el körülöttem.
- Nem mondhatnám, hogy teljes egészében az én érdemem. – Húzom végig egy ujjammal katanám pengéjét. – Ismered ezt a fegyvert, ugye? Aligha felejthetted volna el, hisz Nashan ezzel vetett véget az életednek.
Választ nem szavakban, pusztán egy rideg, haragtól eltorzult pillantás formájában kapok. Elég ijesztő, meg kell hagyni…
- Érdekes, Nashan mikre nem képes. Ha mást nem is, legalább elmondhatom, hogy sokat tanultam az itt töltött idő alatt. Tudod, a Teremtésnél eléggé szabályszerűen mentek végbe a dolgok. – Kezdek bele előadásszerűen. – Minden meghatározó erőnek megteremtették az ellentétjét, a negatív pólusát, amely egyensúlyba tartotta azt, s kiegészítette, mondhatni egésszé tette az alapot. Mint például a halál… Élet nélkül nem létezhetne. Egymás ellentétei, mégis szükségük van a másikra, vagy minden káoszba torkollna. Nem akarok nagyon belemenni, de a legtöbb ilyen páros természeti jelenségekből ált, halandók számára nehezen megérthető fogalmakból. Ám akadtak olyan lények, amelyek hatalmuknál fogva megkövetelték az „ellenszerük”, a természetes ellenségük. Ők voltak a sárkányok… Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de Nashan újraprodukálta az anyagot, amelyet eredetileg ellenük szántak a legősibb koroktól kezdve. Ennek az eredménye Vajra. – Pöcögtetem meg fegyverem. – Na persze nem ez. Ez csak egy gondolati kivetülés a saját „világában”, az igazi természetesen most is nála van. Mondhatni… Kegyetlenül hatásos mindennel szemben, aminek bármi köze van a sárkányok erejéhez.
- Hát segít neked? – Szűkszavú, rideg reakció.
- Bizonyos dolgokban. Nincs már szüksége erre a helyre, nagyobb tervei vannak a jövőre. Ez csak amolyan… kísérleti mező volt a számára. Ezért megengedte, hogy elpusztítsam. Itt jön képbe a Vajra.
- És ezért megölted őket…? – Néz végig Ceur egykori társain.
- Nem hagytak más választást. – Sóhajtom el magam. – Csak négyen tarthattuk fenn ezt a létsíkot, akárcsak a te idődben is négyen kellettetek hozzá. Sosem engedték volna, hogy távozzam, vagy kivonjam magam az itteni rendszer alól. Számukra, akiknek nincs hová visszatérniük, ez a fajta „élet” is jobb volt, mint a végső megszűnés. Én inkább úgy fogom fel, hogy kiszabadítottam őket. Talán egy jobb helyre kerültek…
- Csak azért, mert úgy jött ki számára a lépés, hogy előnyös kiengednie téged, őrült vagy, ha megbízol abban a nőben. Kihasznál majd, aztán elárul.
- Már egyszer megtörtént velem. Nem sétálok bele még egyszer ugyanabba a pocsolyába… De jelenleg együtt kell működnöm vele. Meguntam ezt a helyet. Továbbá… - Nézek a fekete foltokkal szabdalt égboltra. – Üdvözölnöm is kell valakit.
- Szóval végül a levél tartalmát is átadta neked?
- Gondolom plusz motivációnak szánta. – Vonom meg vállaim. – A drága testőröm, aki végül megszegte az esküjét… Bár elég sok évébe telt, de végül lekövette a nyomaimat. Persze, ha azt nézzük, hová kerültem, ez még így is szép teljesítmény. „Hamarosan utolérlek. Nincs hová futnod.” – Idézem fel a sorokat mosolyogva. – Ha tudná, ez mennyire igaz…
- Szerintem csak meg akar ölni azért, amit amúgy sem lett volna elég erőd megtenni.
- Valószínűleg. De attól még udvariatlanság volna tőlem, ha hagynám, hogy másvalakit találjon a testemben ennyi keresgélés után. Továbbá, az a nő is elég elképesztő a maga módján… Tudod, öt évvel korábban, amikor az országom megvívta történelmének legnagyobb csatáját, és legyőztük a „Színek” egyikét, a „Jádét”… Egy olyasvalamit vitt végbe az összecsapást követően, ami emberi szemmel képtelenségnek hangzik. Magába zárta a rohadék egy darabját. – Vigyorodom el. – „Take Over” mágia, azt hiszem így nevezik az országban, ahol most vagy. Persze, nem a lény egészét, csak a létezésének egy darabját hajtotta igába, majd zárta el, ám ez még így is elég ijesztő, ha engem kérdezel. Elvégre azoktól a valamiktől még Nashan is tart, ezért tett annyi lépést ellenük.
- Lépéseket, amiknek a végén rajta kívül mindenki rosszul jár majd… - Mutat rám beszélgetőpartnerem a fémkarmaival. Jobban megnézve, egész testét fémpáncélzat fedi, pusztán a fejét hagyta üresen.
- Efelől majd ráérek a jövőben aggódni. – Hogy viszonozzam gesztusát, rámarkolok a hosszú katana végére, ám az egyszerűen csak… szertefoszlik szorításomban.
- Hümpf… - Vigyorodik el gúnyosan a másik sárkányölő. – Ennyire számíthatsz rá.
Kissé értetlenül nézek az égboltra, mire egyfajta válaszként Ceur-éhoz hasonlatos, csuklóra csatolható, kegyetlenül éles pengékben végződő fémlapok öltenek alakot karjaimon… Olyanok, akár a régi fegyvereim voltak. Olyanok, akár az előttem állóé. ~ Tényleg bizarr humorérzéke van ennek a nőnek.
- Úgy hiszem, felesleges tovább húznunk ezt. – Veszi fel alapállását Ceur. – Te távozni akarsz innen, én viszont nem akarom, hogy távozz. Nem adom a szabadságom.
- Elkerülhetetlen az összecsapásunk, nemde? – Állok fel helyemről.
- Már az elejétől kezdve az volt.
Talán így volt. Talán az elkövetkezendő percek már öt éve elkerülhetetlenné váltak.
Ezen a ponton már kár aggódni rajta, azt hiszem.
Elvégre, csak az egyikünk juthat ki innen…

Spoiler:

Az ösvényt ívelő, pengeszerű sziklák gúnyolódva karcolták az eget, amely sose ragyoghatott le rájuk.
Hisz itt a fény nem létezhetett. Az örökké sötét égbolton pusztán csak  fekete felhők vívták minduntalan háborújuk, s egyedül villámaik festhettek világot az elkárhozott térre.
Egy baljós, éjkék toronyegyüttes pihent az ösvény végén, minden másnál magasabbra érve jelezvén uralmát a túlvilág fölött.
Az emberi alkotásokra emlékeztető, ám mégis idegen, tüskés, s agresszív objektum pusztán egy lény lakhelyeként szolgált, hiába veszhettek volna el több ezren folyosóin, s csarnokaiban.
Ceur'caelestos, egy rég letűnt dimenzió túlvilágának őrzője járta csak a szürke, élettelen falakat, s a helyiségeket, melyeket eltakartak. Hogy ki helyezte őt, és a kastélyt oda, ki teremtette, azt maga sem tudta.
Ám célját ismerte, és számára ez elég volt.
Ő úgy létezett, mint az Árnyék, aki a lelkeket üdvözli, s igazságot tesz rajtuk Syke szigetén. Minden elhunyt, ki ide került, az ő hatáskörébe került, nem menekülhetett sem akarata, sem felülvigyázó tudata elől.
Mindez igaz volt mindenkire, kivéve egy személyt.
Egy látogatóra, ki akkor már több éve az árnyékvilág sötétjét járta.
- Kellemes napot Ceur'caelestos, Dún Scáith őrzője. - köszöntötte a két lábon járó, részleteiben alaktalan Árnyat Nashan.
A sárkány emberi alakjában üldögélt egy szirten, mosolyogva lenézve a hegység előtt elterülő erdőségre.
A fekete fák tengere megannyi lélek, és különböző fenevad lakhelyeként szolgált, ám onnan fentről keveset láthatott belőle a teremtmény, hisz pusztán mélykék hajzuhataga ragyogott csillagszerűen az örök sötétségben.
- Ó, hogy nem kellene szerinted ezt mindig végigmondanom, elég a Ceur is? - nézett rá a nő. - Emberek módjára gondolkodsz, bár sejtem ez abból fakad, hogy leginkább csak emberekkel érintkezel.
Ceur maga nem tudott beszélni, hisz ehhez nem voltak meg kellő testi adottságai.
Soha nem is volt szüksége rá, tekintve a felügyelete alá tartozó lelkek szavak nélkül is megértették akaratát. Szerencséjére, még ha más módon nem is befolyásolhatta Nashan elméjét, legalább mondandóját neki is képes volt továbbítani gondolatok útján.
- Tudod, mi sárkányok szeretjük, ha a nevek jelentést hordoznak. Ezáltal, ha megszólítasz valakit, az már önmagában is bemutatja az illetőt valamelyest. Elvégre, egy puszta rövidítés nem hordozhatna hasonló jelentést. - A sárkány lágy mosollyal végighallgatta az Őrző gondolatait, majd felelt rájuk. - Ó, hogy akkor magam miképp nevezném meg? Ha jól sejtem, már említettem párszor, de legyen. Úgy hívnám magam, hogy Nashan, az Örökkévalóság és Csillagok sárkánya. Ennél tovább is mehetnék, ám azt hiszem megszólításnak megteszi. De inkább mesélj nekem te. Kik léptek át ma hozzád?
Az Árnyék felelt, s elméjében kifejtette, miszerint egy tucatnyi lélek érkezett, kiket egyszerre akasztottak fel egy falu kirablásáért.
Ceur ugyanakkor maga is kíváncsi természet volt, hisz semmit nem ismert Skye szigetét leszámítva. Még a hozzá érkezőkről is csak annyit tudott meg, amennyi közvetlenül szükséges volt ítéletének kiróvásához.
- Hogy én merre születtem? - nézett az örökké borús égboltra Nashan. - Messze, innen nagyon messze. Egy térben, ahol nincsenek mezők, erdők, kastélyok, vagy akár emberek. Valahol messze, egy sötét űrben, amelynek ürességét csak a csillagok fénye töri meg... Messze, ahol magányos meteorok az egyetlen társaid, ahol új bolygók születnek, s csillagok tömörülnek fekete, örökké éhes hasadékokká... - A nő kisebb szünet után folytatta. - Hová küldöd a lelkeket?
Így ment ez kettejük közt.
Kérdéseket váltottak, s feleltek egymásnak. Kíváncsiak voltak, hisz az ismeretlen felfedezése minden lény számára egy érdekes küldetésképp szolgál.
Ők ketten pedig tele voltak egymás számára ismeretlennel.
- Mindig így teszel. - kuncogott a sárkány. - Mindegy a sziget mely részén, eleinte szenvednek, de teret hagysz nekik az alkalmazkodásra, és a javulásra, ha pedig élnek a lehetőséggel, idővel felszabadulhatnak... Ó, hogy mi a baj ezzel? Nos, azt hiszem összességében semmi, próbálsz igazságos és szigorú lenni egyszerre. Ugyanakkor ragaszkodsz a megszokotthoz, azt hiszem túlságosan is. - állt fel az emberi alakba "öltözött" sárkány. - Tudod, számunkra, akikre az idő fogalma oly keveset jelent, akik kívül érezhetjük magunkat az elmúlás és újrakezdés körforgásából, mindez furcsán hangzik. Ám valamit megtanultam már rég, Ceur'caelestos, Dún Scáith őrzője. Semmi sem örökkévaló. - tárta szét karjait a nő, mintha csak a környezetre hívná fel a figyelmet. - Ez itt körülötted, amely a létezésed jelképezi, csodálatos, és egy átlagos ember szemében szinte alig felfogható, átvitt formája a létezésnek. Ám egy nap ez is meg fog szűnni. A kérdés csak az, hogy te is eltűnsz majd-e a világoddal együtt? Mert ha nem, akkor ki kell tárnod majd a szemeid, és el kell rugaszkodnod a megszokottól. - indult el Nashan egy adott irányba, mit sem veszítve mosolyából. - Hogy merre készülök? Kezdem megszokni az itteni energiákat, ezáltal érzem, hogy egy különös lény érkezett a szigetre. Szeretném megfigyelni, ha lehet. Amúgy sem rabolnám már soká az idődet, hisz el kell igazítanod az új lelkeket. - intett a nő. - Később találkozunk, Ceur'caelestos, Dún Scáith őrzője.
Ceur különösnek találta a sárkány korábbi szavait, és hiába próbált mögéjük több értelmet építeni, miközben eleget tett kötelességének, értetlensége nem sokat csökkent.
Végtére is, akkor még nem érthette volna meg.
Akkor még nem.


A főváros milliónyi virág színeibe öltözött, lakói pedig vele ünnepeltek.
Olybá tűnt, mintha Minstral legnagyobb városának valamennyi polgára a császári palota előtt tömörülne össze, pedig a valóságban az csak egy apró részét alkotta a fesztiválozó tömegnek.
Minden egyes nagyobb tér, és középület virágszirmokba borult, s maga a főváros is nevetett, ahogy milliónyi lakója táncolt, énekelt, és megfeledkezett életének minden nehézségéről.
Annyi árus volt akkor az utcákon, hogy azok önmagukban is egy hadsereget alkothattak volna, hisz nemcsak a keleti birodalom minden sarkából utaztak fel a kisebb-nagyobb kereskedők, hanem külföldről is behajóztak jópáran az ünnepségek idejére.
Én magam a palota egy teraszáról figyeltem, ahogy a különböző provinciák helytartói bevonulnak díszes kíséretükkel az előttünk elterülő hatalmas udvarra.
Nehéz, zöldes árnyalatú páncélzatba öltözött őrök százai keretezték ösvényük, majd kékbe öltözött papnők hajoltak meg egységesen előttük, mozdulataikkal a hullámok mozgását imitálva.
Bárkit büszkeséggel, és örömmel töltöttek volna el a hasonló jelenetek, amelyek országának nagyságát, és erejét voltak hivatottak jelképezni.
Ám mégis, kételyek mardosták az örömöm, ahogy ránéztem bátyámra, ki mellettem ült.
Hakuren, az uralkodó legidősebb gyermeke, és ezáltal első az öröklési rangsorban, kimért mosollyal, és bólintásokkal köszöntötte az érkezőket, kik több tíz méternyi magasba néztek fel ránk.
Vörös haját elegáns dísszel hátrakötötte, és egész viseletét az ünnepi pompa jellemezte... Még az elit császári őrség, a "lótuszgárda" is ceremónikus páncélt viselt, köztük saját testőröm, Rosier-t beleértve.
A lányt csak pár pillanatra láttam aznap reggel, hisz miután mandulaszín haját egy csattal kontyba fogta, majd virágot fűzött bele, sebesen továbbrohant az eligazításra.
- Mi a gond, Hakushoo? - kérdezte bátyám, továbbra is lefelé nézve. - Nem tűnsz túl koncentráltnak.
Kissé hezitáltam, mielőtt feleltem volna.
- Csak nem tudom, hogy mindez itt helyénvaló-e. - feleltem bizonytalanul. - A birodalom negyede jelenleg is csatatérként szolgál a Hat Démon miatt... Katonák halnak meg, szenvednek, polgárok éheznek... Mi pedig itt ünneplünk, mintha minden rendben volna.
Hakuren felelni készült, ám szavába vágtam.
- Tudom, értem... Már így is lemondtuk az összes tavalyi ünnepséget a hadi kiadások miatt, ezt az egyet leszámítva. A Mennyei Sárkány fesztiválja a legfontosabb mind közül, ha ez is elmaradna, a polgárok gyengének hinnének minket...
- Nem csak arról van szó, hogy meg kell fékeznünk a negatív érzelmeiket. - tette hozzá bátyám türelmesen. - Táplálnunk kell bennük a pozitívakat is. Mindenkinek szüksége van erre az ünnepségre, hogy elfeledhessék a háború küzdelmeit, amelyet a túlélésünkért vívunk. Nem csak a főváros lakói vannak itt, de vidékről is rengetegen feljöttek. Földművesek, és munkások, akik egész évben keményen dolgoztak, és külön félretettek erre a fesztiválra. Továbbá, mint te is tudod, az ünnepélynek gyakorlati célja is van...
- A Mennyek Mandátuma... - jelentettem ki halkan.
- A Mennyei Sárkány akarata, amely még a császárét is felülírja.
- De ő már több száz éve hallgat, és idén sem üzent nekünk. Amikor megjelentek a démonok, azt hitte mindenki, hogy a Sárkány újra elküldi akaratát hozzánk. Ám semmi sem történt...
- Mégis, minden évben meg kell próbálnunk. - tette hozzá Hakuren határozottan. - Az ő kegyelméből alapult meg birodalmunk, és ha üzenni akar nekünk az év egyetlen napján, amikor megteheti, nekünk készen kell állnunk.
Akkor elgondolkodtam, hogy talán Nashan-nak köze van mindehhez. Elvégre a sárkány a császári katakombákban rejtőzve tanított engem, és jól észrevehetően érdekelték az ország ügyei.
Ám az időmennyiségek nem álltak össze, hisz tanítóm akkor még csak pár éve jelent meg, a Mennyei Sárkány pedig már sok emberöltő óta néma volt irányunkba.
- Magunkra vagyunk utalva ebben a háborúban... - suttogtam végül. - De ne aggódj. Én meg fogom védeni az országunkat, kerüljön bármibe.
- Abban biztos vagyok. - mosolygott rám büszkén Hakuren.
A későbbi császár akkor még nem tudhatta, milyen végletekig megyek majd el elhatározásomtól hajtva.
Végtére is, akkor még nem érthette volna meg.
Akkor még nem...


Jeanne fáradtan, életunt nyögéssel vetette le táskáját a földre, majd bezárta maga mögött az apró albérlet ajtaját.
Az era-i lakás, amelyet bérelt, alig volt nagyobb, mint a szobája a Griffek kastélyában, ám többre nem volt pénze, a kollégiumot pedig utálta.
Az sem segített anyagi helyzetén, hogy Ceur-sama már hónapok óta kómában volt, mióta az a boszorkány beültette a lakrimát a testébe. Bár Jeanne biztos volt benne, hogy a férfi jobban lesz majd, az aggodalma mindig ott motoszkált elméjének sarkában.
Volt valami természetellenes a sárkányölő betegségében, amelyet biztosan nem az a mágikus kődarab ért el...
- Üdv itthon, Jeanne. - köszöntötte mosolyogva Karna, aki egy könyv felett gubbasztott négy mancsán.
A jelenet, ahogy a fiatal lángfarkas a betűket böngészte, már önmagában mosolyra késztette a szőke lányt.
- Mit olvasol? - nézett be Jeanne a hűtőbe.
Szerencséjére, Karna nem evett ki semmit a polcokról. Kívánni sem lehetne jobb lakótársat, ha beleszámítjuk a takarításra és mosásra tett kísérleteit is.
- Jekyll és Hyde történetét. Érdekes regény, de kételyeket ébreszt bennem. - felelte elgondolkodva a lángfarkas.
- Miért is?
- Mert Jekyll egy jóravaló orvos, de még neki is megvan a saját belső sötétsége, amit le kell küzdenie. Mint egy gonosz alteregót.
- De ő azt tudományos módszerekkel kreálta, ezért lett olyan valós. Átlagos embereknél, vagy épp nálad sosem állna fenn ez a veszély. - jelentette ki Jeanne kissé fáradt hangszínen.
- Hú, te olyan okos vagy Jeanne. Igazad lehet. - a lány csak bólogatott. - De ha egy őrült tudós megalkotná az alteregóm, az sok bajhoz vezetne.
- Ugyan Karna, neked még a belső sötétségedből kreált éned is valami hős lenne. Ne aggódj ilyeneken. - hessegette el Jeanne a dolgot, miközben kiborította az első sütési kísérlete maradványait, ami a vacsorája lett volna.
- De ezt nem tudhatod biztosan. Vagy tudod garantálni, hmm, Jeanne? - a lángfarkas bizony képes volt hasonló, logikátlan mondatváltásokra, amelyek már nemigen lepték meg a Rúna Akadémia tanoncát.
Ez is hozzátartozott a sulekk kiforratlan személyiségéhez.
- Haaaaah... - sóhajtott a lány, mind társa, mind reménytelen főzési kísérletei miatt.
Letett mindent, ami a kezében volt, majd Karnához fordult.
- Emlékszel arra az ékszerüzletre, amit pár hete akartak kirabolni az egyik sétálón? Te épp arra "járőrözve" közbeléptél, és ha jól rémlik, még az egyik újságban is készítettek veled riportot az esetről.
- Persze, hogy emlékszem. Miért?
- Tudod Karna, hallottam egy pletykát, hogy a bandának más tagjai is vannak, akiket aznap nem kaptak el. Én a helyükben bosszút állnék azon az ékszerbolton... - vigyorodott el sokat sejtetően Jeanne.
A lángfarkasnak sem kellett több, rögvest futásnak eredt.

Era városa, az örökké nyüzsgő, mágikus központ sosem ismerte a pihenést, ám ahogy közeledett az éjjel, az emberek már inkább csak otthonaikba igyekeztek haza, mintsem egyéb teendőiket elintézni.
Karna szinte teljes sebességgel száguldott, kerülve a forgalmasabb utcákat, s utakat, hisz bármilyen sürgős is volt az ügye, a közlekedést nem szerette volna hátráltatni.
Bár szerette volna hinni, hogy Jeanne pletykái alaptalanok voltak, ahogy közeledett az ékszerüzlet felé, egyre rosszabb előérzete támadt.
A mancsai alig érték az utcaköveket, mire újabb lendületre dobták testét, éles kanyar éles kanyart váltott, víziója pedig elsikló foltokká olvadt.
Végül, már csak egy sarokra járva céljától, csörömpölésre, ablaktörés hangjára, s kiáltásokra kapta fel a fejét.
Egy szempillantás alatt az üzlet közepén termett, majd fenyegető, testének elülső részét lefojtó állást vett fel, míg sötétkék bundáján vörös lángnyelvek futottak végig.
Ám pár pillanattal később ráeszmélt, hogy már elkésett... Egy másik sulekk is ott volt, immáron farkasszemet nézve vele.
A lény akár az ő tükörképe is lehetett volna, leszámítva fekete alapon végigfutó, narancssárga csíkjait, s vörös szempárját.
- Hát te...? - Karna értetlenül nézett körbe.
A betörők már eszméletlenül hevertek a falnak vetve, míg az eladó hölgy hálásan, kezeit összetéve nézett a fekete lángfarkasra.
- Elkéstél. - sétált el a másik négylábú Karna mellett. - Nem leszek mindig ott, hogy elvégezzem a te dolgod. - lekezelően, rideg gőggel beszélt, szemeiben büszke lánggal visszatekintve saját tetteire. - Most mennem kell, sok szemetet kell még kidobnom az éjjel.

Jeanne mosolyogva nézett végig az apró nappali közepén bámészkodó Karnán.
Szedet-vetett szendvicsét majszolgatva enyhe bűntudat futott végig rajta, amiért a lángfarkasnak mind az öt érzékét illúzió béklyóiba kötve átveri barátját, ám hamar elhessegette a felesleges érzést.
Karna volt az ő egyetlen igaz barátja.
Nem számított, ha neki bűnöznie kellett ahhoz, hogy vigyázzon rá. Sajátos módszerei voltak, de segíteni fog rajta, amikor kell, legyen szó bármiről.

Hisz nem számít, nekem milyen rossznak kell lennem, ha te mindeközben ilyen tiszta maradhatsz, édes kicsi Karna...

Spoiler:

Ez volt az első és utolsó szövetségük.
Lovagok, közrendűek, királyok, korábbi ellenségek, áruló császárok... Mind közös zászlók alatt meneteltek.
Ez volt a világuk nagy próbája, valamennyi nemzet túlélésének záloga.
Harcosok milliói fedték be a látóhatárt, kevert címereiket tovább tarkíttatva varázslókkal, s a háború bestiáival.
Egy céljuk volt, egy érdek fűzte össze múlandó szövetségük.
A sosem látott anyagokból formált erőd, amely még a nappali fényben is csillagként ragyogott, egyfajta "idegen" hatásként a valóság tükrén.
A próféták jövendölései összefűzték a királyok érdekeit, s ők megérkeztek, hogy megvívják koruk, s egész történelmük legnagyobb ostromát.
Ám nem szörnyek légiói, vagy másvilági védelmezők ezrei álltak őrt a különös falakon.
Mindössze egy férfi nézett farkasszemet a létezés utolsó ellentámadásával.
A páncélos, aranyhajú ismeretlen kilépett a falakról, majd ugyanolyan könnyedséggel sétált tovább az égbolton, mintha az anyaföld adna támaszt talpainak.
A férfi lenézett ítéletet hordozó szemeivel, s a világ vérezni kezdett a háta mögött.  
A valóság szövete megadta magát erejének, s az egész horizonton aláfutó vörösségen fegyverek ezrei öltöttek anyagi formát.
Ám nem átlagos fegyverek voltak ezek, hanem rég elbukott istenek eszközei.
Lándzsák, melyekkel démonokat öltek; kardok, amelyeket csillagokban kovácsoltak; világok születésének hevében alkotott fejszék... A mennyei arzenál valamennyi darabjának volt egy hozzá fűzhető legendája.
Kisvártatva a felszakadt valóságon átözönlő halál a vele dacoló ostromlókra zúdította haragját...


Ceur különös érzésekkel ébredt álmából, amely inkább illet be látomásnak.
Nem értette, miért kísértik mostanában az efféle víziók, ám abban biztos volt, hogy amiket látott, valahol, valamikor mind megtörténtek.
Nyugtalanította, hogy a sárkánynak, amely egykor mágiára tanította őt, még a társai is ekkora hatalommal bírtak.
Kordában kellett tartania magát, a herceg országából érkező sárkányszolgák pedig igen rövid ideig tartó kihívásnak bizonyultak.
Ám szerencsére tett pár lépést annak érdekében, hogy ne lankadjon felkészültsége...

A sárkányölő nemsoká felült, tett pár vállkörzést, majd körbenézett a szobában.
Eltört vázadarabkák, bár apró mind. A törmelék nagyja nem volt sehol.
Valószínűleg Jeanne verte le őket takarítás közben, majd hanyag söprésében eltévesztett pár darabot. A lány sosem engedte be a cselédeket, mondván, majd ő takarít itt... Persze a saját szobáját szívesen meghagyta másnak.
Bárhogy is, más rendellenességet nem szúrt ki a férfi. Jeanne parfümének az illata már a sárkányölő számra is nehezen volt kivehető a helyiségben, ami azt jelentette, hogy egy hete történhetett a baleset.
Ceur furcsának találta, hogy csak ekkor szúrta ki a szilánkokat, de a viszonylagosan mély alvása előtt valószínűleg nem vizsgálta meg ilyen tüzetesen a szobát, ezért elkerülte a figyelmét.
Igaz is, a lány beszélt neki valamiféle küldetésről, amelyre beválogatták, merthogy az "Akadémia legjobbjait" küldik rá pár tanár felügyeletével. A férfi ezt persze úgy értelmezte, hogy Jeanne befért a csapatba a ritka, és igencsak hasznos kisegítő-mágiai miatt.
Valamilyen szinten remélte, hogy rendben lesz, hisz remek információforrásnak bizonyult. Ugyanakkor, megvoltak a fenntartásai... Próbálta rendszeresen kardforgatásra tanítani az önvédelem miatt, és valamennyi edzés emlékezetesnek bizonyult.
Ceur elég sok szerzettel találkozott régen, amikor Skye Árnyszigetét őrizte. Emberek, szörnyek, különböző intelligens fajok... Akiket méltónak talált rá, kitanított a fegyverforgatásra, hogy ezzel a saját dolgát is könnyítse.
Jeanne mégis különleges, mindenki mástól elkülöníthető esetnek bizonyult, amely még a férfi sokat látott múltját is felülírta. A lány ugyanis kivételesen tehetségtelen volt.
Ezen felül hihetetlenül gyorsan feladta, majd órákkal később könnyes szemekkel könyörgött a folytatásért.
De legalább ténylegesen jó informátor volt... Ceur rajta keresztül tudta meg egy alvilági fejvadász-céh létezését, amely feltehetőleg a legtöbb körözött orvgyilkossal bírt az országban.
A sárkányölő végül rátalált a rejtekhelyükre, majd a meglepett tagoknak egy megbízást ajánlott.
Ceur a saját fejére tett fel vérdíjat.
Az ott lévők természetesen azonnal neki is akartak esni, - már csak amiatt is, hogy titkosnak vélt búvóhelyükre rálelt - ám a férfi tett pár kitételt, amelyeknek teljesülnie kellett a jutalom elnyerése érdekében.
A megbízás a feladást követően 48 órával később tekinthető csak aktívnak, valamint a sárkányölőn kívül senki más nem hallhat meg, vagy szenvedhet maradandó sérülést a vadászat folyamán.
Az első pontra azért volt szükség, mert a férfi nem egy tömeges harcra vágyott ott helyben, hanem egy helyzetre, amelyben neki folyamatosan ébernek kell lennie a sosem múló fenyegetés árnyékában.
Végtére is, a vész bármikor elérhette, bármely sarok mögött ellenséget sejthetett, ez pedig nem hagyta eltunyulni, és élesen tartatta érzékeit, amíg nem talál jobb elfoglaltságot magának. Elvégre, nem engedhette meg, hogy valaha is elgyengüljön, ha Nashan megölését tekintette céljának.
A második kitételre a kastélyban élők miatt volt szükség. Bár akadtak köztük jó páran, akik távol állak a védtelenség fogalmától, Ceur tudta jól, hogy egy S osztályúnak besorolt orvgyilkos-céh túl sok áldozatot szedne a kevésbé rátermettek közt.
A férfi ide sorolta Karnát is, aki, ha nem épp Erában járt Jeanne miatt, kötelességének tekintette, hogy járőrözzön a kastély körül. Ez persze több okból is teljesen felesleges időpazarlás volt, a sulekk-et sajnos sokszor érintetlenül hagyta a logika. Körútjai rendre teljesen eseménytelenül teltek, csak nagy néha átköltöztetett pár mókust, akik túl közel fészkeltek be a céhházat őrző wyvern-hez.
Ugyanakkor, egy iylen járőrözés többek közt neki is gyors véget jelenete, ha a vadászok a kastélyban támadnának Ceur-ra.
Összességében, ha mindkét kitétel teljesülésével képesek lesznek megölni a sárkányölőt, úgy a gyilkosok egy Erában lekötött számla tulajdonosaivá válhatnak a jövőben - márpedig az azt felügyelő bankár átlát mindenféle szerződésszegésen, erről a férfi nyomatékosan tájékoztatta az alvilági céhmestert.
Mindazonáltal, a vérdíjat Ceur körülbelül két hónapja tűzte ki saját fejére, ám még egy próbálkozással sem kellett szembenéznie. A rejtekhely elhagyása után biztos volt benne, hogy követni fogják páran, épp ezért árnyékká változott, majd hamis nyomokkal teleszórt kitérő útvonalon tért haza a griffek kastélyába.
Olybá tűnt, hogy az egyébként is nehezen fellelhető épület így biztonságban maradt.
Persze, a sárkányölő szerencséjére mindig ott volt a lehetőség, hogy a következő sarokban egy gyilkos veti rá magát.
Imádta ezt az érzést, élőnek és rátermettnek érezte magát, egy jól karban tartott fegyvernek.
Mindazonáltal, pont a lehetséges veszélyt figyelembe véve is úgy döntött, hogy az árnyékevés gyógyító hatásait nem elpazarolva, inkább hagyományos étellel küzdi le természetes éhségét.
Felvett egy pulóvert azok közül, amelyeket Jeanne vásárolt neki Erában, majd elindult az étkező felé.


Az ebédlő üres volt, s Ceur csendes étkezése nemigen zavarta fel a helyiség nyugalmát.
Nem meglepő hát, hogy a sárkányölő éles hallása hamar kiszűrte a szomszédos teremből beáramló beszélgetés hullámait.
Nem szeretett hallgatózni, hisz gyakorta olyan részleteket hallott ki az emberi beszélgetésekből, amelyekre egy cseppet sem volt kíváncsi, ám akkor még számára is érdekes mondatok jutottak el hozzá ily módon.
Céhtársa, a Nightyngale nevű nő sárkány-lakrimáról beszélt hallgatóságának. Ceur már ismerte ezt a kifejezést, Jeanne egyik jelentéséből - A lány rengeteg, a rúnalovagoktól szerzett iratot juttatott el a férfihoz, amelyek hasznos információkat rejtettek soraik közt.
A sárkányölő kisvártatva felállt asztalától, majd átsétálva a szomszédos terembe, végignézett céhtársain.
Nightyngale, akár egy jól öltözött színművész ült közönsége előtt, amelyet két cselédruhás követője alkotott. A rézhajú, rókafarkú lány és az alacsony, éjszakai kék színeiben nevetgélő társa próbálták kerülni a férfi tekintetét, mégha vezetőjük vissza is pillantott rá.
A sárkányölő ugyanakkor nem indult el határozottan köreikbe, hanem inkább a felfelé vezető lépcsőhöz kezdett sétálni, de oly módon, hogy még bármikor kényelmesen lefordulhasson a lakkozott bőrkanapékhoz... Kissé zavartan érezte magát, hisz nem volt szokása mások társaságát keresni, és nem tudta, miképp tegye meg ő az első lépést ilyen irányba.
Persze, Jeanne jelenlétével minden egyszerűbb lett volna... A szőke lány egyszerűen csak a trió közé sétálva bejelentené, hogy Ceur-sama beszélni kíván velük, érezzék magukat megtisztelve, és figyeljenek. Ám az akadémista ekkor távol volt a kastélytól, a férfi pedig csak saját, igencsak hiányos szociális képességeire számíthatott.
- Óh, hello Ceur... Épp rólad beszéltünk... - fordult a férfi felé Nightyngale maga is bizonytalanul.
A vörös-hajú nő megszólítása igencsak megkönnyítette a sárkányölő helyzetét.
- Óh... - váltott hát irányt a kanapék felé. - Mondhatni hallottam pár részletet a szomszédos teremből... - Ceur nem kívánta elrejteni ezt a részletet, és így egyszerűbb is volt a beszélgetésbe belevágni. - Próbáltam nem hallgatózni, de a sárkánylakrima rész elég érdekes volt.
- Óh, ez megkönnyíti a dolgokat. Azt hiszem mindkettőnk számára nyereséges lenne ez az együttműködés. Pontosan miért is érdekel a lakrima? - ahogy Nightyngale beszélni kezdett, a két cselédlány teljes csendbe burkolózott, egyfajta teret nyitva a kibontakozó társalgásnak.
- Hallottam ezt-azt a sárkánylakrimák hatásait illetően. - Ceur immáron a fotel-együttes közepére állt, ahogy nyugodt, kimért hangon megosztotta saját információit. - Sárkányölőket csinálnak az átlagemberekből, de ha valakit egy sárkány már kitanított, úgy számára újabb elemet biztosítanak ezek a kristályok. Próbáltam már felkutatni hasonlót, de viszonylag ritkának számítanak.
- És baromi drága hozzájutni az alapanyagokhoz, és a szükséges formulákhoz... - Nightyngale, aki egyfajta szakértő volt ezen a területen, egyre magabiztosabbá vált szóhordozásában. - De ha bejutok Kasshgar laborjába... Ott minden adott egy jó kis sárkány lakrimához, ebben biztos vagyok... Az a tudás, aminek birtokában van, igen csábító... Persze ő rosszul használja. A sárkány lakrima beültetése bonyolult feladat. Erában már volt lehetőségem tanulmányozni, de nagyon kevesen vállalkoznak ilyen műtétre...
- Be kell valljam, csábító a gondolat, hogy a meglévő elemem mellé egy másikat szerezzek... - Ceur számára egyre jobban körvonalazódtak az esetleges szövetség feltételei. - A korábban hallottak alapján az alku rám eső fele annyi volna, hogy megöljem ezt a Kasshgar nevű démont.
- Lényegében... Igen. Te pedig egy sárkány lakrimát szeretnél magadnak, ugye?
- Igen. - biccentett Ceur,végig csak a vörös-hajú nőre nézve. Úgy érezte, a két fiatalabb lány nem különösebben kedveli őt, talán amiatt sem, mert folytonos összetűzésekbe keverednek Jeanne-al. - Ha a beültetést is vállalod, mégjobb.
- Pontosan milyen elemre gondoltál?
- Hm.... Őszintén szólva úgy voltam vele, hogyha egyszer találok egy ilyen lakrimát, kihozom belőle a legtöbbet elemtől függetlenül. - a sárkányölő kissé a gondolataiba meredt, hisz sose hitte volna, hogy valaha válogathat is majd ilyen téren. - De ha már fennáll a választás luxusa, hozzá kell tennem, hogy a legtöbb elem elég nehezen lenne kombinálható az árnyékkal, vagy egyenesen gyengítené azt. Ugyanakkor pár rúnalovag aktában utánaolvastam, hogy a korábbi Oracion Seis nevű céh egyik tagja lakrimával kreált méreg-sárkányölő volt. Az az elem tökéletes volna. - igen, Jeanne aktái... A lány nehézkes személyisége ellenére újra és újra hasznosnak bizonyult Ceur oldalán.
- Méreg? Tökéletes! - jelentette ki örömmel Nightyngale. - Kasshgar egy kígyódémon, tudniillik. Kétlem hogy bármilyen más elem érdekelné...
- Ez igencsak leegyszerűsíti a dolgokat... Mikor kezdjük a vadászatot?
- Hamarosan. A legjobb lenne, ha még ma el tudnánk indulni. - ez a hozzáállás megnyerte a sárkányölőt. - Jeanne és karna is velünk tart?
- Nem. Jeanne hamarosan küldetésre indul az Akadémián keresztül, Karna pedig valószínűleg azért nincs a közelben, mert biztos távból el akarja kísérni. - fejtette ki a sárkányölő. - Ha nincs más, akkor felkészülök az útra. Pár óra múlva a kastély előtt leszek.
- Lényegre törő, ezt szeretem. Ott találkozunk.
A nő rákacsintott Ceur-ra, majd foteljából felpattanva a felfelé vezető lépcsők felé vette az irányt. A két cselédruhás lány, mintha csak teljesen átélnék az öltözékükkel hordozott szerepet, hűségesen követték őt.
A férfi sem várt soká, saját szobájába érve levetette felsőtestéről mintás pulóverét, majd egy ujjatlan fekete ing felé elkezdte felkapcsolni páncéljának darabjait. A különböző részek fémes csattanásokkal egymásra illeszkedtek, a szíjakat meghúzta, s körülbelül tíz percnyi igazítgatás után teljes kényelemben magán érezhette a vöröses-fekete Purgatórium páncélzatot.
A maszkot, valamint a csuklóira illeszthető fémkarmokat ezúttal szekrényének rejtekében hagyta,
Mivel egy démon vált a célpontjává, a hagyományos fegyvereknek nem lenne sok haszna. Persze, az orvgyilkos-céh esetleges rajtaütése során talán segítenének, ám csak ennyiért nem vitte őket magával.
Ami pedig a maszkot illeti, ez nem egy hivatalos vadászat volt; pusztán egyetlen áldozatot kellett kiiktatnia, és amúgy sem tervezett túl sok emberrel találkozni, akik emlékeznének rá. Ilyen esetekben arcának elfedésével csak nagyobb feltűnést keltene, mint anélkül.
A férfi ezt követően pihent egy kicsit, összeszedett pár holmit, majd elindult a kastély bejáratához.
Odalent a vakítóan fehér hótakaró hátán különös látvány fogadta a férfit.
Nightyngale, korábbi emberi alakja helyett immáron egy kékbőrű női teremtmény formájában koncentrált csukott szemekkel.
Két követője nem sokkal Ceur előtt rohant le a lépcsőn, majd megragadták egyik, három hosszú ujjban végződő kezét. Az aranypáncélos lény a sárkányölő felé nyújtotta másik karját, aki csak egy pillanatig habozott, mielőtt megfogta volna azt.
- Az első mindig kellemetlen. - vigyorgott a nő, mire Ceur füleit egy éles puffanás vágta el a külvilág érzékelésétől.
A következő pillanatban a kis létszámú csapat már egy erdőségben találta magát.
A sárkányölő körülnézett, majd beleszagolt az enyhe, délutáni levegőbe.
Az orrát a természet jellegzetes keverékein kívül az emberi bűz szaga is elérte, amelyből feltételezte, hogy valamiféle város közelébe kerülhettek.
- Még sosem teleportáltam nálam ennyi erősebb mágust... - motyogta Nightyngale, mielőtt térdre rogyott volna, immáron emberi formában.
A nő két kísérője is összeesett, de Ceur nem érezte különösebb szükségét, hogy felsegítse őket. Valószínűleg csak kimerültek, bár ő nem érzett hasonlót.
- Nos, a vonatozásnál jóval kellemesebb volt... - jegyezte meg, miközben nekidőlt egy fának, hogy ne a térdelő lányok előtt álldogáljon. - Hmmm.... Keressünk egy fogadót az éjszakára? - kérdezte meg pár perc elteltével, ahogy társai még mindig erőtartalékaikat gyűjtögették. - A teleportálás miatt amúgy is spóroltunk minimum egy fél napot.
A férfi egyébként sem sietett különösebben, hisz Kasshgar már abban a pillanatban meghalt, hogy ő alkut kötött az életéért cserébe.
- Nem nem... Csak egy órát kell pihennem, és enni valamit... Ma éjjel telihold lesz, ezt a lehetőséget meg kell ragadnunk...
- A telihold jó nekünk? - érdeklődött Ceur. - És mi az első lépésünk?
- Mint már mondtam: Kaja. Tudok egy jó helyet... - vigyorotga Nightyngale, miközben lényegében kitért a válasz elől.
A sárkányölőt ugyanakkor ez se zavarta különösebben, hisz mint az korábban leszögezte magában, Kasshgar már halott volt. Nem számított, hogy aznap este, egy héttel később, hol, és milyen módon... Az Árnyéknak eladták az életét, és ő meg fog halni.
- Nincs ellenemre.... Tudtok járni? - kérdezett rá a férfi, végignézve újfent a lányokon.
- Óh, hát nem lenne ellenemre, ha a karodban cipelnél, mint egy hercegnőt... - vetette fel Nightyngale vigyorogva, mire két kísérője elpirulva összenézett.
Ceur-nak Jeanne is tett minduntalan hasonló megjegyzéseket, ám sose tudta különösebben ezeknek a gyakorlati hasznát megfejteni. A hátán sokkal egyszerűbben el tudott volna vinni bárkit, vagy épp rohanni vele.
Az emberek különös lények voltak, főleg a nőnemű egyedeik.
- Ha szükséges, cipelhetlek titeket. - ajánlotta fel végül.
- Te egyáltalán nem vagy szórakoztató... - morogta a vörös-hajú nő, mosolyától megfosztva.
Ceur nem igazán értette a reakciót, de inkább annyiban hagyta.
- Ti is tudtok járni? - kérdezte meg külön a két fiatalabb lányt is.
- Persze. - vágta rá már-már sértetten Eclaire, mire nyúlfülű társa csak hevesen bólogatott.
Végül a kis csapat a közeli város külső részén talált egy igencsak előkelő, és drága helyet, ahol Nightyngale-t már ismert vendégként fogadták a pincérek.
A nő egy pizzát rendelt magának, miközben Ceur kibékült egy erősen csokoládés palacsintatortával. Ez volt az első étel, amelyet emberként evett még Hargeon-ban, és azóta is időről-időre kívánni kezdte az édes tészta és krém ízkeverékét.
Nightyngale megpróbált kérdezősködni Ceur-ról, ám a férfi leginkább csak tőválaszokban felelt. Nem akart hazudni, ám ha kifejtette volna még a legalapvetőbb kérdésekre is a teljes igazságot, az hihetetlenként hatott volna. Épp ezért megállapodott a "keletről", "nem mondhatnám", "húsz körül" és hasonló válaszokkal, miközben tekintete elkalandozott a nevetgélő Kurosagi és Eclaire párosára.
A két lány egy-egy tortát evett, miközben önfeledten beszélgettek egymással, és nevetgéltek. Ez a jelenet egy különös, mindaddig ismeretlen érzést ébresztett Ceur-ban... Belegondolt, hogy kellemes volna, ha Jeanne és Karna is ott lennének, mesélnének neki jelentéktelen napjaikról, kacagnának közben, és mosolyognának... Milyen furcsa... Talán az emberi test volt az oka, hogy efféle érzések kezdték magával ragadni őt.
Hiányoztak neki mások.
A sárkányölő kissé magába révülten elmosolyodott. Nem szabad engednie az efféle gyengeségeknek.
Elvégre, ha egyszer beteljesül a küldetése, vissza kell majd adnia ezt a testet annak, akitől elvette...


Ahogy végeztek saját fogásaikkal, a társaság készülődni kezdett, majd tartozásaikat letudva útnak is indultak.
- Najra nyomaira nem messze innen találtak rá, egy tó mellett. Ideje indulnunk... - jelentette ki Nightyngale, miközben egyre sebesebben kezdte róni az utcákat.  - A nyomolvasáshoz nem igazán értek, de úgy rémlik, te kifejezetten jó vagy benne.
A sárkányölőnek fel kellett idéznie emlékei közt, hogy kiről is esett szó.
Najra volt a démon, aki ismerte Ceur célpontjának tartózkodási helyét, így az ő kikérdezése vált az elsődleges feladatukká.
Mondhatni, egy kitérőt jelentett a valós feladat előtt...
- Egy démon elég sok természetellenes nyomot hagyhat maga után a tó környékén... - jegyezte meg a férfi, ahogy egyre csak kijjebb haladtak a településről.
- Talán mágikus lenyomatokat... de hónapok óta keressük őket, és ez az első biztos nyom... értenek a nyomaik eltüntetéséhez. És Najra, ha akarja, kinézetre nem különbözik egy egyszerű embertől. - szólt közbe Eclaire a rókalány, viszonylag feszült hangszínen.
Ceur nem értette a lány idegességének okát, ám abban elég magabiztos volt, hogy Najrát mindaddig még sose kereste senki, aki az ő érzékeivel, vagy nyomolvasó tapasztalataival bírt volna.
- Meglátjuk, mennyire értenek hozzá, ha a tóhoz értünk. - felelte egykedvűen a sárkányölő.
Nightyngale csak kacagott, a nyúlfülű lányka pedig arcát a tenyerébe temette, bár a férfi egyik reakciónak sem értette igazán az okát.
Ugyanakkor Ceur-t sose fűtötte túl a kíváncsiság különösképp semminek az irányába sem, így könnyedén annyiban hagyta az esetet.
Ezt követően a kereső-alakulat már viszonylagos csendben haladt tovább, majd ahogy az égboltot egyre feketébbé festette az éjszaka, úgy megérkeztek egy közeli tóhoz, amely a város határain túl terült el.
A vízfelszín őszinte képpel tükrözte az egyre növekvő, ezüstös teliholdat, mintha csak ezzel akarta volna bizonyítani, hogy nincs rejtegetnivalója a társaság elől.
A környezet ténylegesen semmitmondónak tetszett a sárkányölő szemében, ahogy az egyhangú dombok védelmezően körbeölelték a viszonylag apró tavacskát, amely megannyi életet rejtett nyugodt víztakarója alatt.
Persze, az első pillantások sose jelentettek többet a keresés pontos menetének meghatározásánál, amelynek kezdőhelyére ezúttal maga a tó került.
- Lássuk akkor... - jelentette ki halkan Ceur, ahogy az egyre sötétedő víztükörhöz sétált, s leguggolt előtte.
Kesztyűs ujjait a folyadékba mártotta, majd nyelvével végignyalta a lenyomatot.
Az édeskés víz ízén kívül hamar megérezte azt az energiát is, amely az ismerős hatás egy jóval gyengébb lenyomatával ugyan, de megérintette testét... Mágikus energiát ivott, amely táplálta sárkányölő énjét, bár annak semleges eredete, és csekélysége miatt maradandó eredménye aligha lehetett volna.
Ám az legalább valószínűvé vált, hogy Najra rejtekhelye a víztükör alatt volt, és még ha csak kis mértékben is, de a természetellenes behatásai átszivárogtak a tó víztartályába. Persze, fennállt még a lehetősége, hogy az állóvizet a közeli földterület alól szennyezte valamiféle tevékenység, amely ezáltal a dombok, vagy elfeledett romok mélyén ment végbe, ám Ceur úgy vélte, hogy a tavacska lesz a legjobb fogadásuk a keresés megkezdésére.
- Ew? - szólalt fel undorodott grimasszal az alakváltó nő. - Ebbe halak pisilnek és kakilnak, ugye vágod?
- Igen. De most már azt is vágom, hogyha bármi mágikus eredetű van a környéken, az a vízfelszín alatt lesz, nem pedig akörül. - felelte Ceur higgadtan, majd újfent kiegyenesedve elkezdte lecsatolni nehéz páncéljának darabjait felsőtestéről.
Bár elég magabiztos volt abban, hogy képes lenne gyorsan úszni a teljes felszerelésében is, nem akarta feleslegesen roncsolni azt. Elvégre, a fekete és vörös színekben fénylő vértezet fontos volt annak, akitől a testet kölcsönvette, így hát megpróbált vigyázni rá.
Amint az utolsó darab is földet ért tompa puffanásával, a férfi már csak csizmáiban, egy vékony nadrágban, s trikójában ugrott bele a vízbe, így folytatva keresését.
Az életadó anyag rideg érintéssel üdvözölte őt, majd ölelte körbe egész lényét, ahogy a sárkányölő egyre mélyebbre úszott.
Végül, amikor elérte a tó alján a képlékeny, latyakos talajt, lehunyta szemeit, majd fél percig egy helyben lebegve hallgatózni kezdett.
Amint meglelte válaszát, gyorsan a felszínre úszott, majd mély levegőt véve beszélni kezdett.
- Van egy rész, ahol az oxigén sokkal szabadabban jár, mint  a víztömeg más területein. Szerintem van ott egy mesterséges járat, vagy valami barlangrendszer. - adta társainak tudtára.
- Várjatok itt. - reagált szinte azonnal Nightyngale, ahogy felvette egy újabb démon alakját.
A két lány bólintott, s a nő immáron egy kékes bőrű, lilás-hajú humanoid lény képében vetette magát a vízbe egy sellő kecsességével.
- Najra valahogy így fog kinézni, mint most én. - úszott Ceur-hoz. - Odavezetsz?
A férfi bólintott, majd nagy levegőt véve újfent alámerült a sötét vízfelszínnek.
Korábbi felfedezésének irányát követve kisvártatva egy víz-alatti járathoz vezette társát, amely csalogatóan nyúlt tovább az ismeretlenbe.
~ Tovább megyünk? - érkezett a telepatikus behatolás, amelyet a sárkányölő már jól ismert Jeanne módszerei miatt.
~ Menjünk. - felelte Ceur gondolati síkon, majd tovább úszott.
A növényekkel benőtt járat végén egy viszonylag tágas föld-alatti kamrába ért a páros, ahol a férfi végre ismét levegőhöz juthatott.
A sziklás, homályos helyiségnek különös, több színben játszó rúnaírások szolgáltatták természetellenes megvilágítását, s egyúttal védelmi rendszerét is.
Bármi is volt a páros előtt, azt a megannyi szinten felrajzolt mágia-kompozíció teljesen elfedte előlük.
A sárkányölő örömmel vette tudomásul, hogy Nightyngale nem esik kétségbe az akadály láttán, hanem magabiztosan elkezdett dolgozni annak leküzdése érdekében - ujjai közt egy mágikus tollal, amely újabb és újabb rétegeket rajzolt a sziklákba vésett jelekre.
A percek csak teltek, ám Ceur pusztán a falnak dőlve figyelte, ahogy az alakváltó dolgozik, majd közben követői is megérkeznek, akik valószínűleg telepatikus úton kapták meg a helyes irányvonalat.
- Oké, most már be tudunk menni anélkül, hogy észrevennének. - sóhajtotta el magát a nő, miközben a korábbi homály helyén egy barlangbejárat vonalai kezdtek kirajzolódni. - Lányok, ti maradjatok le egy kicsit, oké?
- De Nightyngale! - szólt vissza rögvest a rókalány, ám panaszkodása válasz nélkül maradt.
Az alakváltó még egy sort írt a sziklás falra, Ceur pedig nem érezte úgy, hogy bármit is mondania kellene adott helyzetben.
Inkább csak a felfedett útvonaluk elé sétált, majd beleszagolt az onnan kiáramló levegőbe.
- Ez a hely mágikus sebektől bűzlik... - jelentette ki halkan. - Felvágott és összevarrt hús, amit varázslatok égettek át...
A kis róka is érezhette a szagokat, hisz bólintott, miközben közelebb húzódott barátjához.
A sárkányölő ugyanakkor nem várt senkire, néma léptekkel megindult a járat egyetlen ösvényén, maga is beleveszve a félhomályba.
- Najra és... az áldozatai... nagyon közel vannak. - suttogta a háta mögül Nightyngale.
Ceur is érezte őket, az összes áldozat szagát, a néma szenvedés hangját, és a démoni lény létezését, aki kisvártatva ki is rajzolódott előttük...
A Najra nevezetű teremtményre egy tágas barlang-kamrában találtak rá, megannyi eszméletlenül fekvő ember gyűrűjében, ahogy a csapatnak hátat fordítva beszélgetett valakivel.
Teljesen védtelen volt, olybá tűnt, hogy a démoni-alakváltó tökéletesen felülírta védelmi rendszerét, amelynek már nem létező biztonsága hamis illúzióival ölelte körül a lényt.
A sárkányölő úgy vélte, hogy körülbelül fél másodperc alatt ártalmatlaníthatná a célpontot, mielőtt az egyáltalán felfogná, mi is történik körülötte... Ám nem akart elhamarkodottan lépni, hisz ő végső soron Nightyngale ellensége volt.
Ceur-nál jobban pedig kevesebben ismerhették jobban a bosszú fontosságát...
A nő nem is váratott soká magára, elteleportálva a démon előtt termet, majd nyakára rászorítva a magasba emelte őt.
Najra ugyanakkor még nem fogyott ki a meglepetésekből, hisz egy lakrimát összetörve aktiválta utolsó védvonalát - a mindeddig eszméletlenül fekvő, megannyi sebtől eltorzult emberek felkeltek asztalaikról, s szinte rögvest támadása is lendültek.  
- Bazdmeg, te gyáva féreg! - ordította el magát a vörös nő.  
- Ne játszd az ártatlant, ahogy látom, te is hoztál némi segítséget. - jött a válasz a démon részéről, ám Ceur-nak már nem akadt több ideje velük foglalkozni.
Valamiért a kísérleti alanyok szinte mindegyike őt vette célba, így kisvártatva tucatnyi, mágikus úton módosított emberrel találta szemben magát.
A leggyorsabb támadója egy kardot idézve ugrott neki, ám ugyanannak a pillanatnak a második töredékében már kitört térdcsonttal guggolt a sárkányölő előtt, aki saját fegyverével átdöfte a férfi torkát.
Az Árnyék könyörtelen, és precíz volt, mozdulatait puszta szemmel lehetetlen lett volna követni... Mégis, a mágus, akiből patakként folyt alá a vér, még élénken mozgott Ceur szorításában.
A fekete-hajú férfi kisvártatva ráérzett, hogy miért... Támadójának mellkasában hatalmas hő- és energiatömeg összpontosult, amely valószínűleg a rajta végzett kísérletek gyümölcse lehetett, egy lakrima-kristály formájában.
A sárkányölő maga elé emelte a rángatózó bábot, majd egy határozott mozdulattal kitépte felsőtestéből a szóban forgó tárgyat. A vibráló kristályt megtörte, majd mielőtt felrobbant volna, további támadóinak sorai közé hajította azt.
A mágikus robbanás kisebb napként ragyogott fel a homályban, széttépve koponyákat, karokat, s törzseket, nem hagyva mást pusztításának nyomában puszta megtorzított hulláknál.
Ceur kihasználta a hirtelen fénykitöréssel járó zavarkeltést, s megtestesült halálként ugrott a mesterségesen kreált mágusok gyűrűjébe.
Bár mind nagy potenciállal bírhattak volna más körülmények közt, az árnyék-sárkány túl gyors volt számukra, és túl közel került hozzájuk.
Mire egyikük védekezően megemelte kezét, mellkasa helyén már csak egy szétroncsolódott húscafat tartotta őt össze, amely aztán véres sikollyal levált róla.
Hiába próbálták aktiválni varázslataikat az emberi bábok, mozdulataik elnagyoltak és kiszámíthatóak voltak... Ceur pedig immáron a lakrimákat célozta meg, amely életben tartotta őket.
Újabb mellkast roncsolt szét, ahogy szinte ugyanabban a pillanatban belerúgott a hullába, amely robbanásszerű csattanással csapódott a közeli falnak.
Mivel a sziklás képződmény megrepedt, a férfinak emlékeztetnie kellett magát, hogy inkább a precizitására kell hagyatkoznia, nem pedig nyers erőre, hacsak nem akarta mindnyájukat víz alá temetni...
Így hát újra irányt váltott, vörös szemeivel éles csíkot húzva sebességének nyomában, ahogy könnyűszerrel átütött egy jégfalat, majd a lyukon keresztül átrántotta célpontjának leszakadt felsőtestét, amelyet a többiek közé vetett.
Mivel az acélkarmai nem voltak nála, puszta kézzel mészárolt, követhetetlen mozdulatváltásaival tépve a húst, lakrimát, és életet... Mészárlásának hamar vége-szakadt, ahogy a helyiség robbanások, hullák, és vér borította temetővé süllyedt.
A férfi önmaga is úszott a vörös folyadékban, amely nehéz, ragadós köpenyként nehezedett vállaira, mellkasára, s kúszott fel egészen az arcáig.
Mindeközben társai is sikerrel jártak, és Najra immáron legyőzötten hevert Nightyngale előtt.
Ez kissé meglepte a sárkányölőt, aki szinte biztos volt benne, hogy a démon elleni harcot is be tudja majd fejezni, miután végez a bábjaival..
Ugyanakkor, a legyőzött fél ezúttal igencsak segítőkésznek bizonyult, és elárulta, hogy Kass’gahr a város alatti csatornarendszerben rejtőzik, de már számít a csapatra, amely a nyomában jár.
- Mit akarsz vele tenni? - kérdezett rá rideg hangon Ceur, ahogy lenézett a megszégyenült démonra.
- Én... - nézett körbe a démoni-alakváltó a pusztítás nyomain. - Van túlélő?
A férfit valamelyest meglepetésként érte a kérdés, aki inkább arra lett volna kíváncsi, hogy mihez kezdjenek az immáron teljesen hasztalan Najrával.
- Nem hinném... - felelte végül, ahogy a két fiatal lányra nézett.
Mészárlása közben rájuk is figyelt, de úgy látta, elbírnak azzal a két bábbal, akikkel harcba keveredtek.
- Mi nem végeztünk velük, csak kiütöttük őket. - jelentette ki a nyúlfüles lányka.
- Akkor kettő... és Najra. - bólogatott elrévedten a démoni-alakváltó, majd megkereste a túlélőket. -  Átadhatjuk őket a nővéremnek. Talán ők tudnak rajtuk segíteni, Najra pedig... A démonok dolga.
Ceur mindennél egyszerűbb, és gyorsabb módszereket is tudott volna javasolni, ám újfent emlékeztette magát, hogy mindez végső soron Nightyngale ügye.
Ő az alku miatt volt jelen, így hát elfogadta a csendes bevégző szerepét, és rábólintott a döntésre.

Spoiler:

Korábbi információikra hagyatkozva a csapat leereszkedett hát Magnolia csatorna-rendszerébe, ott keresve tovább fő célpontjukat.
Az egyhangú alagutak kiépítése valamelyest megnehezítette a sárkányölő nyomolvasó szerepének betöltését, ám leginkább szaglásának elvesztése lassította - lévén a szennyvíz bűze elnyomott minden más szagot, Ceur inkább csak egy sálat tekert arcának alsó részére, így teljesen elszigetelve orrát a külvilágtól.
Ahogy haladt az apró csapat élén, ujjait gyakran végighúzta a nyirkos falakon, az elágazásoknál megállt hallgatózni, s különös figyelmet fordított a patkányok futási irányára, hisz tudta, a kártevők túlélési ösztöne erősebb bármily más készségüknél.
Keresését ugyanakkor nem könnyítette a tény, hogy a különítmény, amely követte, inkább csak hátráltatta ezen a ponton... Vagyis, leginkább egy tagra volt igaz mindez, mégpedig a rókalányra.
Eclair szinte megállás nélkül panaszkodott a szagokra, külön kiemelve a legundorítóbb aromákat, s minden egyes mozgó élőlényre rásikított, nem is beszélve az apróbb kígyókról, amelyek néha a szennyvízből kúsztak elő...
- Már negyed órája kóválygunk a bűzben... - vetette fel újabb pár perc elteltével, amikor Ceur-nak egy négyágú elágazódásnál meg kellett állítania a Griffek csapatát. - Ott vagyunk már?
A férfi remélte, hogy Nighty, vagy esetleg a kék-hajú nyúl megválaszolja társuk kérdését, ám olybá tűnt, hogy ők egyszerűen csak nem vesznek arról tudomást...
- Igen, mindjárt ott vagyunk... - felelte végül a sárkányölő az arcára tekert sálon keresztül.
Ezen a ponton már biztos volt benne, hogy jó nyomon járnak, hisz megérezte a démon kisugárzását.
- Tudja, hogy jövünk. A francba, ez valami riasztó lakrima. - átkozódott Nightyngale, ahogy kisvártatva felizzott mellettük egy sötétebb kristály a falon.
A nő karján végigfutott a fekete árnyalata, majd összetörte a lakrimát.
Ceur bánta, amiért nem szúrt ki egy ehhez hasonló védelmi gátat, túlságosan is elterelte figyelmét a rókalány nyafogása, ez pedig hiba volt saját részéről... Ám már késő volt a megbánásokhoz.
Célpontja egyértelműen tudott közelgő támadásukról, így a sárkányölő feleslegesnek vélte a további óvatoskodást. Árnyékká változott, majd pár pillanat leforgása alatt a felszínre tört, egyenesen egy szennyvíz-tisztító telep közepére.
Mielőtt felmérhette volna a démon helyzetét, Nightyngale mögötte termett egy teleportálást követően, ám szinte megérkezésének pillanatában egy hatalmas erejű lövés mosta el a nő alakját.
A mágikus becsapódás ereje egy kisebb várost is elsöpört volna, de a sárkányölőnek ekkor már nem maradtak szabad másodpercei társaira. Árnyékként ő semmit sem érzékelt a támadásból, így szinte azonnal annak forrásánál termett, majd emberi alakjához visszatérve minden erejével bele is rúgott az előtte kirajzolódó kígyódémonba.
A sárkányölőnek itt már nem kellett visszafognia magát, mint korábban, így a humanoid hüllő testközelből tapasztalhatta meg féktelen fizikai erejét.
Kassghar rögvest elejtette mágikus fegyverét, majd lábak nélküli, kígyófarkas alakja ágyúgolyóként szelte át a közeli kerítéseket, több száz métert repülve a várost határló mezőkön.
Ceur kisebb meglepetésére ugyanakkor a kígyódémon visszarepült hozzá, ám nem önszántából... Nightyngale nyúlfülű követője úgy ragyogott a teljes alakjában tündöklő Hold alatt, akár egy angyal, és ez az erejére is jócskán kihatott.
Mozdulataival és gyorsaságával még ha nem is haladta meg a sárkányölő szintjét, legalább a lépést tartani tudta vele, így hasznos szövetségesnek bizonyulhatott a célpont megölésében.
A férfi nem is habozott, a felé száguldó démon mellé szökkent, majd miután bal lábával a levegőbe térdelte alakját, még ugyanazzal a lendülettel utána ugrott, s fél testével ráfordulva jobbjával visszarúgta Kassghar-t a talajszintre.
Ceur páncélcsizmája egy hangrobbanás kíséretében préselődött a kígyó mellkasába, aki ezt követően meteorként csapódott a talajba, ahhoz méltó krátert vájva önmaga körül.
De a sárkányölő még ekkor sem lassított lendületéből. Addig kellett támadnia, amíg előnyben volt... Mire a démoni teremtmény felocsúdhatott volna keserves földet éréséből, Ceur már mellette termett, készen az újabb csapásra.
Kassghar kissé meglepő módon a pillanat töredéke alatt reagált, s megcélozta ellenfelének arcát mérgező faroktüskéjével. A sárkányölő kitért a félelmetes sebességű döfés előtt, ám homlokát így is megkarcolta a démoni végtag... Szinte azonnal érezte, ahogy a méreg megtámadja az idegrendszerét, de egyelőre nem törődhetett ezzel.
Kifordulását követően egyik karjával ráfogott a hüllő mellkasára, míg a másikkal kitépte a célpont jobb kezét... A végtag zöldes folyadékot spriccelve tekergőzött markában, mielőtt elhajította volna azt.
Mindazonáltal, újabb sikeres támadása ellenére Ceur ekkor már biztos lett abban a különös jelenségben, amelyet tíz másodperccel korábban, az összecsapás elején is megfigyelt. Kassghar közelében lassabban mozgott, mint alapvetően tehetné, míg találatai is gyengültek, amint célba értek... Elvégre a rántással, amellyel megcsonkította a démont, akár a Griffek egész kastélyát is kitolhatta volna az alapjaiból... Áldozata mégsem szakadt ketté, pusztán csak egy végtagot veszített.
Persze, Nightyngale említett valami hasonlót.
Kassghar azért nőtte ki magát az egyik legveszélyesebb démonná Fiore földjein, mert hosszú éveket töltött a lakrimák tanulmányozásával, mindennek ütemét pedig emberi kísérletekkel gyorsította.
A sárkányölő feltételezte, hogy a humanoid kígyó testében tucatnyi támogató-kristály növelhette saját teljesítményét, miközben csökkentette az ellenséges hatások mértékét... Gyorsítás, erő-elnyelés, mágia-csökkentés, körülbelül tíz méterre kiható lassítás, saját reflexeinek élesítése, fájdalomcsökkentés, regenerálás... Ezekben már szinte biztos volt, ám jelen helyzetében senki sem tudta volna megmondani, miféle trükkjei lehetnek még a hüllőnek.
Mindazonáltal a pillanat-töredékek egymásra forogva tovaszálltak, Ceur-nak pedig túl nagy luxus volt bármennyit is gondolataira szánni.
Egyrészt a fejében terjedő méreg egyre csak erősödött, ráadásul célpontja sem maradt sokáig tétlen, fél karral sem.
A démon egy fájdalmas, ám fülsüketítő ordítással gyorsan terjedő gázfelhőt teremtett önmaga köré, amelyből a férfi ugyan rögvest kiugrott, valamennyi ebből is bejutott szervezetébe orr-és fülnyílásain keresztül.
A Holdnyúl mindeközben hófehéren ragyogó lándzsák záporát zúdította a hüllőre, ám a méregtakaró megnehezítette célzását.
Ceur gyorsan semmissé akarta tudni a démon ilyesfajta előnyét, így körülbelül húsz méter magasságba a levegőbe szökkent, majd esése közben mély levegőt vett.
- Black Dragon's Roar! - üvöltése fekete örvényként tört utat magának az éjszakában, elsöpörve Kassghar védelmét, s ezernyi apró pengeként szaggatva pikkelyeit.
A következő pillanatban viszont már féltucatnyi lakrima robbant a sárkányölő közvetlen közelében.
A férfi testén fekete tetoválás-szerű motívumok szaladtak végig, ahogy a "Sárkány-hévet" aktiválva megnövelte sebességét és reflexeit.
Minderre szüksége is volt, hisz miután elkerült egy tűzörvényt, jégpengék százai zúdultak rá, majd egy hatalmas erejű széllökés is céljába vette. Ceur a jég-záport szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, hisz az a pár tüske, amely közvetlen eltalálhatta meg se karcolta páncélját, majd ezt követően karjával átvágta magát az orkánon, akár egy vastag függönyön.
A lakrimákból felszabadult varázslatok ugyanakkor időt nyertek a kígyónak, aki ezt a másfél másodpercet arra használta fel, hogy a Holdnyulat támadja.
Amikor a sárkányölő felnézett, a lány szent pajzsa épp semmissé foszlott Kasshgar megmaradt karjának szorításában, bár a démon is újabb sérülést szenvedett el, ahogy a sápadt-fényű Hold-lándzsa átszúrta faroktörzsét.
Ceur'caelestos próbálta ezt elkerülni, ám egyre többet kellett ráerőltetnie túlvilági erejéből emberi testére.
Egyrészt bosszantotta a hüllő trükkjeinek tárháza, amelyek ilyen ellenállóvá tették, másrészt érezte, ahogy a mérgek egyre inkább szétterjednek szervezetében, és ez kisvártatva megbélyegezte volna közvetlen harci teljesítményét is.
Mély levegőt vett hát, majd ahogy fekete tetoválásai arcára is felfutottak, újfent a magasba ugrott, egyenesen Kassghar mögé.
- Ne merészelj megfeledkezni rólam, halandó. - parancsolt a démonra, ahogy hangja immáron áttépte a valóságot, s szabályosan belemart mindannak a lelkébe, aki hallhatta.
Jobb karjára indák tucatjaiként tekeredtek rá saját árnyékának bizonyos részei, majd azok egy tökéletesen fekete pengével toldották ki végtagját.
Bár a kígyó még ebből a szögből is felé hajított pár lakrimát, a vágást már nem tudta megfékezni.
A "Black Dragon's Saber" sötét kontúrokat rajzolt még a levegőbe is, amelyet átszelt, majd áthaladt áldozatának törzsén.
Ceur remélte, hogy a támadással kettévághatja célpontját, s az mélyre is hatolt ugyan a hüllő szöveteiben, de nem bizonyult halálosnak... A robbanó-lakrimák pedig közben becsapódtak.
Démon és sárkányölő egyként zuhantak alá a felszínre, ahol aztán újabb fejezete nyílt az összecsapásnak.
Miközben a páncélos férfi lábra állt, Kasshgar körül két hatalmas pecsét rajzolódott ki, amelyből aztán több száz kígyót idézett meg erre a létsíkra.
Az egyik horda a Holdnyúl felé nyúlt, s akár egy hatalmas, élő tüske kúsztak egymás hátán az eget célba véve... A csúszómászók másik fele Ceur-t rohanta meg méregzöld hullámként, ám a férfi ezen a ponton már figyelmen kívül hagyta a legtöbb kígyó marását.
Egy hanyag kézmozdulattal még lefejezte az óriáshüllőt, amely egészben le akarta nyelni, majd elhatározásra jutott... Be fogja fejezni ezt a harcot, bármekkora nyomásnak is kell ehhez kitennie kölcsönvett testét.
Árnyékának egészét hátára gyűjtötte, majd hagyta, hogy az lapockáját, s fekete páncélját átvágva három pengeszerű szárnyat formázzon neki, mind a jobb oldalán öltve fel saját vérétől nedves alakját.
Ezt követően a férfi lebegni kezdett, mindaddig, amíg a Telihold közepét ki nem fedte baljós sziluettjével.
- Az ellenállásod irritál, démon! Isteneid és teremtőid félték a fajtámat egykoron... - Ceur'caelestos immáron megtörte a teret a halandó sík, és Skye Árnyszigete közt, és bár halkan beszélt, szavai ezernyi tüskeként tépték a lelkét, s létezését mindennek, ami elég balszerencsés volt ahhoz, hogy halhassa őt.
Szemeiből kiveszett a fény, pusztán árnyak táncoltak már sötét üregeiben, ahogy mondandója a halál ezernyi formáját vájta áldozatának tudatába.
- Nem tudom hány tucatnyi módosító-kristályod van, de nem számít. Ha a te világod szabályai szerint nem ölhetlek meg, átviszlek olyanba, ahol az enyémek érvényesek... - s azzal elkezdődött.
Dún Scáith egykori őrzőjének hátteréből láthatatlan folyadékként terjedt szét az erő, amely elmosta a világ egy darabjának a színeit. A közeli mezők, a fák, a telep, mind feladta árnyalatait, hogy pusztán a fekete és fehér árnyékos palettájává válhassanak.
A valóság egy töredékét átírva Ceur'caelestos elhozta Árnyvilágát, hogy több száz év után újra ítéletet mondhasson.
- Death Dragon's Shadow World - suttogta, s ugyanabban a pillanatban már Kasshgar előtt állt, mintha mindehhez már mozdulnia sem kellene.
Jobbját felemelte, majd pikkelyes fejének tetejétől, egészen farokban végződő törzsének hegyéig kettészelte a démont, akinek lakrimái, s trükkjei immáron semmisnek számítottak a Halállal szembenézve.
Ám az emberi test csak ennyit bírt... Ceur úgy vélte, ha képes lenne használni a Sárkányerőt, az elég erőt adna a halandó hüvelynek ahhoz, hogy hosszasabb ideig kiállhassák az ő képességeit. Ám az a képesség csak erős érzelmek kitörésekor lépett életre, és a túlvilági teremtmény azokból nem birtokolt túl sokat... Egyetlen egy lény volt, aki ellen elég dühössé tudna válni ahhoz, hogy felszabadítsa ezt az erőforrást, ám ennél többet nem nézett volna ki az emberek iránti közönyös érzelemvilágból.
Talán ezen is segíthetne majd ez az úgynevezett generációugrás... Erősebbé tehetné vele a testet, amely hordozza.
Igen, ez volt a célja... Csak ahhoz túl kellene élnie a testnek. Ezt akkor nem érezte biztosnak.
Bár a kígyók már rég elégtek alakján, immáron legalább százféle különböző méreg kavargott szervezetében, arról nem is beszélve, hogy a végletekig kimerítette energiatartalékait.
- Ceur? - rohant felé aggódva a rókalány, aki korában olyan idegesítő volt... - Baromira befosattál!  Jól vagy? - igen, újfent gyorsan azzá vált...
A férfi próbált előre lépni, de megbotlott saját lábaiban, s majdnem el is esett.
Látása is kezdte cserbenhagyni, ám azt még könnyen kivette, hogy a színek visszatértek a környékre, elfoglalva jogos uralmuk ezen a világon.
Homályos víziójában még látta, ahogy Nightyngale letérdel Kasshgar kettévágott teteme mellé, majd egy kristállyal kezd ügyködni mellette... Ezek szerint a nő túlélte a korábbi támadást.
Ennek örült, elvégre üzletet kötöttek. Nem lett volna jó, ha ilyesfajta nehézségek miatt válna az semmissé...
Hirtelen tompa ütést érzett a fején.
Egyensúlya cserbenhagyta, és teljes lendülettel a földre zuhant, egyenesen áldozata mellé.
- Óh, most komolyan? - szólalt fel meglepetten az alakváltó nő, majd látta, ahogy Ceur maga felé húzza a démon árnyékét. - Kell elsősegély, vagy jóllaksz a sötétséggel?
Bár próbált felelni, a szavak még nem jöttek a sárkányölő nyelvére, így inkább csak beérte lassú harapásaival, amelyekkel elfogyasztotta a bizarr árnyékot.
Fél perc múlva a férfi már képes volt a hátára fordulni, így szembenézve a teliholddal.
Erről beugrott neki korábbi bajtársa, a Holdnyúl... Pár pillantással hamar felmérte, miszerint a lány apró rágcsáló alakjában üldögélt Eclair ölében.
Talán túl sok sérülést szenvedett el ő is, és ilyen formában gyógyult, vagy ez volt korábbi erejének az ára...
- A kimerültségem ezzel elmúlt.... de a mérgek hatása elég kellemetlen... - felelte végül a sárkányölő, hangot adva állapotának.
Bár ereje ténylegesen visszatért, mozogni még így is alig tudott.
Persze, ez valamilyen szinten várható volt... Hiába tölti újjá mágikus tartalékait a saját elemével, az még nem égethette ki a sok tucatnyi mérget szervezetéből.
- Hmm... nem vagyok a mérgek szakértője... de talán... bár ez jelenlegi állapotodban őrültség lenne... - elmélkedett Nightyngale, félig-meddig önmagának, részben a férfinak. - ... de nem tudom, van-e más lehetőségünk....
- Ha a lakrimára gondolsz, láss hozzá... - szólt közbe Ceur, a nő felé fordítva fejét.
Sejtette, hogy ez az egyetlen megoldásuk.
A méreg elemű sárkánylakrima ellenállóvá tehetné halandó hüvelyét a szerek ellen, amelyek szép lassan kioltották volna belőle az életet.
- Ha belehalsz, nem vállalok felelősséget! - válaszolta az alakváltó, bár hanghordozása szavaival ellentétes érzésekről árulkodott. - ÉS ne haragudj ezért...
Ezt követően Nightyngale nőies testén állatias izmok lettek úrrá, ahogy az alakváltó magára öltötte egy bikaszarvas, nagytestű démon formáját.
A nő immáron könnyedén felemelte a páncélos férfit, s úgy lépdelt vele a közeli épület irányába, mintha egy törékeny porcelánbabát hordozna karjaiban.

Spoiler:

Jeanne különösnek találta, hogy pont az egyik akadémiai tanár tájékoztatta őt hasonlóról egy fedett telepatikus csatornán.
Ám bárhogy is, az üzenet tartalma minden mástól elcsalta gondolatait... Miután rászólt Karnára, a főváros egy rúnalovagoknak fenntartott teleportációs kapuján keresztül Magnolia-ba érkeztek, ahol aztán ráült a lángfarkas hátára.
Bár barátja még mindig nem érte el legnagyobb méreteit, egy átlagos farkas termetével már könnyűszerrel elbírta az ő terhét, miközben lángoló meteorként szelte a kihalt éjszakai utcákat.
A sulekk száguldott, s a világ elmosódott vonalak víziójává olvadt a szőke lány körül... Mígnem elérkeztek a pontra, amelyet megadtak neki az üzenetben.
Bár a tisztítótelep bűze normális körülmények közt zavarta volna az akadémistát, akkor figyelmen kívül hagyta a szennyvíz szagainak ostromát, s csak ment előre, egyenesen abba az épületbe, ahol Ceur-samának lennie kellett.
Még az sem érdekelte különösebben, hogy nem volt ideje átöltözni, és csak egy hétköznapi pulóverben, valamint farmernadrágban kellett a férfi elé járulnia.
Ahogy belépett a szobába, rögvest émelygés fogta el, majd a feltörő hányinger-kényszerét is vissza kellett fognia, ahogy minden korábbinál erősebben sújtottak le rá a fertőzés, a vér, nyílt sebek, és erős alkohol undorító szagkeverékei.
- Jeanne... - szólította meg őt Eclaira, bár az átlagostól eltérően nem sértett, fennhéjázó, vagy épp mérges hangon, hanem... meglepően emberien, és együtt érzően.
Tényleg ekkora lenne a baj?
A lány mellkasa összeszorult, ahogy a helyiség sarkába tolt ágyra nézett, lapján azzal a férfival, akinek új életét köszönhette... A sárkányölő alsónadrágig le volt vetkőztetve, s olyan tökéletesen mozdulatlan volt, akár egy holttest... Izmait ezernyi kisebb-nagyobb vágás torzította, míg mellkasán egy akkora friss varrat telepedett meg, akár az ő alkarja.
- Életben van. - rázta vissza a valóságba Nightyngale hangja. - De a démon mérgei túl soknak bizonyultak. Ahogy kérte, a testébe ültettem a méreg sárkányölő lakrimát, de nem garantálhatom, hogy ez azonnal megtisztítja a testét... Még sose hajtottam végre ilyen műtétet.
Az akadémista a felé intézett szavak felét sem volt képes értelmezni.
Merev, elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy Karna lassan az ágy mellé sétált, majd saját arcát a sárkányölőé mellé tolta.
Döbbenete, értetlensége, s meglepettsége nem hagyta nyugodni... Nem értette a helyzetet.
Ceur-sama mindig mindent elintézett egy puszta karlendítéssel.
Még ha ő vagy Karna legyőzhetetlennek is hittek egy ellenfelet a múltban, a sárkányölő pillanatok alatt felülkerekedett rajta... A lány őszintén hitte, hogy Ceur volt a legerősebb harcos a világon.
De ez az egész akkor nem történhetett volna meg... Ő nem kerülhetett ilyen állapotba.
- Miért....? - azzal a lángfarkast követve Jeanne is a műtét helyszínéhez lépdelt, bár ő még barátjánál is jóval lassabb tempóban. - Ez teljesen .... lehetetlen... - szöktek ki halk szavai a torkán.  - Ez nem történhetett meg...
Még mindig élesen éltek az akadémista emlékeiben eddigi legszörnyűbb napjának a rémképei.
Minden osztálytársa, de még az őket vezető tanár is meghaltak a szörny előtt, s akár a tehetetlen emberi bábok, összetörtek, hasztalanul, védekezésre képtelen... Azt hitte ő is meg fog halni.
Széttépik, elharapják, s felfalják, mint valami hasznonállatot... Mígnem könnyektől homályos látómezejét egy páncélos alak töltötte ki.
Az akkor még idegen férfi pedig egy hanyag kézmozdulattal megölte a fenevadat, ami mindent elpusztított, amelyet mindaddig fontosnak vélt...
Jeanne képtelen volt hát feldolgozni az adott helyzetet.
Ceur-sama nem veszíthetett, ebben biztos volt. Bárkivel is került szembe, megölte, ahogy szokta... De valamiért mégis ilyen állapotba került.
- Megtörtént, és rendben lesz minden. - zökkentette ki újfent kaotikus gondolatainak fogságából az alakváltó nő. - Valamit azonban el kell mondanom.... - vett egy mély levegőt. - A harc közben Ceur... valaki más volt. Nem igazán értem, miért követitek, de ez a ti dolgotok. Mindenesetre elég félelmetes volt. Túlvilági, szinte... démoni.
A szőke lány elméjében ekkor még inkább megtört valami.
Tehetetlenségéből fakadó dühét csak tovább fűtötte egy hirtelen megvilágosodás.
Hát persze, korábban is gondolhatott volna rá.
Az a nő volt az oka mindennek!
Az akadémista fogai összeszorultak, s aranyszínű szemei elszűköltek a haragtól, ahogy teljes testsúlyával nekirohant Nightyngale-nek. Az ilyesfajta fizikai támadások nem tartoztak erősségei közé, ám hirtelen dühkitörése erre késztette.
A nő ugyan kizökkent egyensúlyából, gyorsan visszarántotta magát az ágy szélén megkapaszkodva.
- Hagyd abba, Jeanne... - szólt közbe Karna, bár szomorú hangja mellőzött bármiféle határozott, vagy parancsoló élt.
Persze, az akadémistát ez még hasonló esetben sem érdekelte volna. Nem volt helye a lángfarkas akadékoskodásának, akkor és ott nem!
Nightyngale valamiért feltartotta bal karját, de Jeanne-t ez sem hatotta meg... Mindezekhez túl dühös, túl elkeseredett s zavarodott volt.
- Még el sem kezdtem! - ordított vissza a szőke lány Karnára, majd újfent a démoni alakváltóra szegezte sárgás szemeit. - Miért? Miért történt ez? Nincs senki, aki ezt tudná tenni Ceur-samával! SENKI! Elmegy veled valamerre, és mégis ez a vége? - a levegőt se vette már szabályszerűen, ahogy egyre jobban csak kifakadt. - SENKI! SENKI! SENKI! - kénytelen volt halkítani, hisz már torka is belefájdult hanghordozásába. - Majd még van pofád odavetni, hogy nem érted, miért követjük?! - bár próbálta elkerülni a hasonlót, indulatai magával ragadták, s önkénytelenül is varázsköröket aktivált tenyerein. - Mit tettél vele? Hátba szúrtad? Elárultad? Csapdába csaltad?
Minderre már a vörös-hajú nő sem maradt passzív.
Bár Jeanne úgy sejtette, hogy kimerült lehet, s energiatartalékainak végén járhat, tekintve, ha Ceur-sama ilyen szörnyű állapotba került, ő biztos nem maradhatott erejének teljében... Mégis, annyi varázsereje volt, hogy magára öltse egy rettentő kisugárzású, pokolbéli démon alakját.
A szőke lány átlagos körülmények közt szörnyen meg is rémült volna, ám már felkészült hasonlóra... Elméjét több gáttal is körbehálózta, így megláncolva felesleges érzelmeit is.
- Árulással merészelsz gyanúsítani? - rivallt rá a démon. - Ha nem értesítelek, most nem itt lennél kicsilány, hanem otthon csücsülnél, anélkül, hogy bármit is tudnál az egész csetepatéról. Hát ki kell ábrándítsalak, Ceur sem legyőzhetetlen, és igen kevésen múlt, hogy otthagyja a fél fogát, de tartoztam neki, mert segített eltenni láb alól Fiore egyik legveszélyesebb démonját... Bár... kezdek attól félni, hogy egy még erősebbet hoztam létre... - Jeanne-t nem érdekelték ezek a szavak. Figyelmen kívül hagyta szinte valamennyit, ahogy összeszorított fogakkal farkasszemet nézett a rémmel. - ... úgyhogy... ha bármit tudsz arról, hogy mi lakozik ennek az embernek a testében, azt MOST AZONNAL MONDD EL. - a nő szemei felizzottak, s bár épphogy, valamiféle boszorkánysággal áttörte az akadémista mentális védgátjait.
- Nem tudom... - nyögte ki válaszát a lány, ám ezt követően ellenfele újfent emberré változott.
Úgy tűnt, ténylegesen nem maradhatott sok ereje, ha csak ennyi ideig volt képes felvenni egy másik alakot.
Persze, Jeanne-t ez cseppet sem zavarta, sőt... Eljött az esélye a megtorlásra.
Ahogy eleget tett az őt megbéklyózó szemek kérésének, gondolataiban Nightyngale elméje után nyújt, majd tördelni kezdte azt... Újra, újra, és újra, mígnem a nő orrvére is eleredt.
- ÁLLJATOK MEG! - hát persze, az igazság és józan ész bajnoka eddig bírta... a szőke lány nagy ellenszenvére társa közéjük ugrott, s kék lángjait kigyújtva felordított. - Ennek semmi értelme!
Az akadémista ugyan gátat szabott saját támadás-hullámának, azért óvatos maradt.
A nyulat leszámítva valamennyi jelenlévő köré többrétegű illúziókat szőtt, elfedve minden felé irányuló látását, szaglását, s hallását, így szinte láthatatlanná téve magát a helyiségben.

Karna kioltotta azúrkék lángjait, s szomorúan nézett a padlóra, miközben megpróbálta összeszedni gondolatait.
Gyűlölte olyanok ellen használni mágiáját, akik fontosak voltak neki... Remélte, sose kell így tennie többet élete folyamán.
Ám legalább a feszültség csökkenni látszott, bár nem értette, szőke társa miért tűnt el előlük.
Mindazonáltal, miközben a lángfarkas megpróbált pár értelmes mondatot alkotni elméjében a helyzet további enyhítésére, Eclair sétált mellé, s szólította meg.
- A szemei olyanok voltak, mint a legmélyebb sötétség. - emlékezett vissza remegve a rókalány. - A testét sötétség vonta körbe... nem természetes. Úgy beszélt magáról, mintha halhatatlan lenne, de senki sem az. A hangja meg egyenesen olyan volt, mintha egy másik létsíkról szólna.
A sulekk különösnek találta, hogy még mindezek után is arról próbálják meggyőzni őket, miszerint Ceur valamiféle sátáni szörnyszülött volna.
Ám mindez csak azt bizonyította számára, hogy a sárkányölő tényleg valami minden mástól merően eltérő átalakulásának lehettek szemtanúi a jelenlévők.
- Biztos vagy benne, hogy nem csak valami árnyék-sárkányölő mágia volt? Néha olyanokat csinál Ceur, ami engem is meglep, pedig én már viszonylag régóta látom őt harcok közben... - próbálta felvetni Karna, hisz néha tényleg elképesztő trükköket látott a férfitól, amelyek pusztítóereje, vagy fizikája felülírt mindent megszokott törvényt.
Mindeközben Jeanne újra feltűnt, mégpedig az ágy másik oldalán, ahol aztán monoton, már-már élettelen mozdulatokkal kezdte elpakolni azon páncél darabjait, amelyet Ceur mindig a testén hordott.
A lángfarkasnak rossz volt így látnia társát, üres szemekkel, s elgyötört lélekkel...
- Karna... nem. - felelt korábbi felvetésére Nightyngale törődő, bár komoly hangon. - Nem most jöttem le a falvédőről. Tudok egyet s mást a mágiáról, és annak a korlátairól. Az egész felnőtt életem azzal töltöttem, hogy ezt kutattam. Szóval... gondolkozzatok el azon, amit mondtam.
- Megpróbálom... - válaszolta a lángfarkas kisvártatva.
Úgy tűnt, a nő tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
És Karnának be kellett ismernie, hogy semmit sem tudott Ceur előéletéről. Bár azóta vele van, hogy kikelt tojásából, az nem olyan hosszú időszak, a férfi pedig soha nem beszélt szinte semmiről, magáról pedig aztán végképp nem.
A halhatatlanság felvetését sem értette, hisz az ő közelében a sárkányölő még sosem említett hasonló fogalmakat.
Mindezeken el is merengett, miközben hasával ráfeküdt a padlóra... Ugyanakkor, ha lakozott is valami Ceur-ban, amiről ők nem tudtak, Karna nem feltétlenül fogadta el Nightyngale álláspontját arról, hogy ez számukra változtatna bármin is.
Ceur az Ceur maradt, hallgatag, érzéketlen, bántó, szúrós, magának való, de már többször is megmentette őt és Jeanne-t is, mondhatni... Ha tényleg szükségük volt rá, akkor számíthattak a sárkányölőre, bármi is volt ő valójában.
És különben is, ha kiderülne, hogy Nightyngale nem teljesen emberi, hanem valami más, akkor vajon Eclair és Kurousagi elhagynák őt? Ezt aligha hitte volna... Így hát az alakváltó nő álláspontját sem értette meg teljesen, mint ahogy Jeanne agresszióját sem.
Ahogy a szőke lányra pillantott, ő már csak az ágy szélén ülve fogta Ceur valószínűleg jéghideg tenyerét, mintha saját melegével újra élettel tölthetné fel azt...
Karna még sosem érezte magát ilyen szomorúnak.
Mindenki lehangolt volt, olyan emberek harcoltak egymással, akik fontosak voltak számára, s bizalmatlanság telepedett meg köztük...
- Ha stabilizálódott az állapota, hazavihetjük a Hakobe hegyre. - szólalt meg később Nightyngale, miközben a környéken tevékenykedett.
Pár órát vártak, mire végül útnak indultak.
Még Karna sem érezte úgy, hogy meg kellene törnie azt a tökéletes csendet, amely hazatérésüket kísérte...

Spoiler:

Spoiler:

Jeanne újra körülnézett a csapat tagjain, ahogy mindenki felkészült az eligazításra.
Összesen öten voltak a tökéletesen rendezett irodában, vele együtt négyen diákok, valamint az akadémiai tanár.
Majin, az elsőéves srác idegesen gubbasztott a sarokban, szem alatti sötét foltjai nem sok alvást sejtetve elmúlt napjaiban. Egyébként is elég beteges alkatnak tűnt, fakó bőrével, valamint szürkés hajával. Bár Jeanne csak a saját magáról szóló pletykákra fordított figyelmet, néha megütötte a fülét, miszerint a fiú olyasfajta mágia birtokosa, amely illegális volna, ha nem tartozna a Mágus Tanács kötelékébe. Mondhatni, azért tanult rúnalovagnak, hogy szabadon használhassa az adottságait, legalábbis bizonyos határokig.
Bárhogy is, ő volt a szőke lányon kívül a csapat egyetlen, nem végzős tagja, amely furcsának számított, hisz az ilyesfajta gyakorlati küldetésekre általában csak olyan akadémistákat visznek, akik már képzésük legvégén járnak.
Az, hogy Jeanne is be lett válogatva, nem lepte meg különösebben a lányt. A varázsereje meghaladta sok, már állományban lévő rúnalovagét is, valamint széles körű támogató mágiái bármely csapatban megtalálnák helyüket.
Valamelyest ideges volt ő is, hisz életének legrosszabb napja egy gyakorlati kirándulás végeredményeképp született, ám azóta sok minden változott. Sok tapasztalatot szerzett Ceur-sama oldalán, továbbá Hargeon védelmében is aktív részt vállalt.
Mindezen felül, a gyakorlati-küldetés körülményei is mások voltak. Az Akadémia legjobbjait válogatták csak be, egy naprakész tanár vezetése alá.
- Kezdjük hát. - szólalt is fel az emlegetett vezető, Julius ezredes, harctéri-stratégia előadó, és végrehajtó rúnalovag. - Mint tudják, erre a gyakorlati kiküldetésre azért van szükség, hogy akadémiánk legrátermettebb diákjai kellő tapasztalatot szerezhessenek a különböző osztagok működéséről, és azok kooperációjáról éles bevetéseken. Általában csak olyan növendékeket viszünk hasonló eseményekre, akik már végzős éveik végét tapossák, mi pedig bepillantást adunk nekik a három különböző ág működésébe, ezáltal könnyítve csatlakozással kapcsolatos döntéseiket. Idén ugyanakkor teszünk pár kivételt, hisz az osztag minőségét akarjuk elsődlegesen szem előtt tartani. Épp ezért, akik most itt vannak ebben az irodában, büszkék lehetnek eddigi teljesítményükre, ritka mágiáikra, és a jegyeikre. - pillantott végig a négy hallgatón. - Ugyanakkor, senkinek nem ajánlom, hogy idejekorán fejébe szálljon a dicsőség. Aki a gyakorlat alatt csúnyán felsül, annak az bizony nyomot fogy hagyni a jövőjén... Ühm, na de... - köszörülte meg torkát a férfi. - Célpontunk az északi határ Bosco nemzetével. Különös híreket kaptunk a határhegység másik oldaláról, olyasféléket, amelyek a mi országunkra is kihathatnak, ha ignoráljuk őket. Az utat tömegközlekedési eszközök nélkül, gyalog és lóháton fogjuk megtenni, hogy szokják kicsit a terepet. - Jeanne meglepetésére senki nem háborodott fel ezen a kijelentésen. Ő közbe akart szólni, hisz utált kényelmetlenül utazni, de... az atmoszféra, és az általános komoly hangulat őt is csendes hallgatásra késztette. - A határvonalhoz már több rendfenntartó, és végrehajtó osztagot is kivezényeltünk, amelyeknek az irányítása Dianne Amarysth "Legátus" kezében van, aki a háborúban végrehajtott tetteiért mára a Tíz Szent Mágus egyike. - Julius kis szünetet tartott. - Bizony, igencsak komoly a helyzet. Ám egyet se féljenek, a mi feladatunk csak a megfigyelés, és támogató feladatok elvégzése lesz. Biztonságban lesznek a képzett lovagok védelme alatt,  hisz nem szeretnénk, hogy a jövő nemzedék nagyjait még csírájukban elfojtsa valami baleset... Ami pedig magát az utat illeti, ott én fogok felelni a csapat jólétéért. - mosolyodott el büszkén az ezredes.
Jeanne-t leginkább egy kalácsra emlékeztette a férfi arca, és nem adott számára túl nagy biztonságérzetet ez a látvány.
- A határ-menti helyzet pontos részleteiről a helyszínen adunk majd tájékoztatást önöknek, ahol mindenki megkapja a saját feladatait is. Bármi egyéb kérdés, mielőtt felkészülnénk az indulásra?
- Igen, uram! - jelentkezett az egyik végzős, kezét feltartva.
Csak akkor kezdett el beszélni, amikor Julius rábólintott gesztusára.
A lányt Okita... Okita valaminek hívták, Jeanne nem emlékezett már a pontos nevére.
Ugyanakkor elég feltűnő jelenség volt napbarnított bőrével, ezüstös hajzuhatagával, és személyre szabott egyenruhájával, amely könnyebbé tette számára a katana használatát.
Jeanne hallott olyasmi pletykákat, hogy a rúnalovagok a Grimoire Heart sötét céh egy telephelyén találtak a lányra fiatal korában, és fogékony az Elveszett Mágiák egy ágára. Ám ezeket Jeanne mindig elengedte a füle mellett, hisz ha Okita került szóba társasági körökben, gyakran feldobták, miszerint ő a legvonzóbb lány az Akadémián... Ezt a hülyeséget!
- Úgy tudtam, a csapatunk öt diákból, és Önből fog állni. Ám itt csak négyen vagyunk... Megtudhatom,  történt-e valami változás a felállásunkban?
- Szó sincs ilyesmiről, Okita-kun. - felelte nyájasan az ezredes. - A csapatunk ötödik tagja, Spectre-san már rég elindult a hátárhoz, hisz nem titkolt vágya, hogy a hírszerzési osztag tagja legyen, akik igényelték a segítségét pár felderítési munkálatban. Vele tehát ott fogunk találkozni.
- Köszönöm a választ. - tisztelgett a lány.
Jeanne ezt is viszonylag furcsának találta, hogy az agyondicsért, állítólag vérprofi hírszerzés egy akadémista segítségét kérje ki. Bár ez talán csak csapattagjainak rátermettségét bizonyította.
- Nekem is volna egy kérdésem, uram! - jelentkezett mosolyogva a másik végzős lány, ám ő nem várt jóváhagyásra, mielőtt beszélni kezdett. - Megtudhatnám, milyen lesz a csapaton belüli hierarchia?
Ó igen, a másik csodabogár.
Kyrie Yoshitsune - neki Jeanne jól ismerte a nevét, hisz Ceur-sama is érdeklődött utána. Valamiféle lakrimát ültettek a testébe, és abból nyerte erejének a nagyját.
Csinos lány volt, tengerkék-szín hajával, és hasonló árnyalatú szemeivel, persze Jeanne szerint őneki a nyomába sem érhetett.
Ugyanakkor, a kérdés, amit felvetett, érdekes volt.
- Természetesen én hozom majd a döntéseket, mindaddig, amíg el nem érjük a rúnalovagok táborát a határnál, ahol Amarysth legátusé a főparancsnokság. Persze, a közvetlen parancsokat ezután is tőlem kapják majd. - tartott egy kis szünetet a férfi. - Ezt leszámítva, a csapaton belül maguk mind egyenlőek, ilyen kis létszám mellett nem látom értelmét tovább bontani a hierarchiát.
- És ha váratlan helyzet esetén elszakadunk magától? - folytatta Kyrie.
- Ebben az esetben a vészhelyzeti protokoll áll fenn. Esprit-kun felelős a telepatikus csatornáink fenntartásáért, rajta keresztül bármikor kapcsolatba léphetnek majd a legközelebbi város rangidős rúnalovagjával, és erősítést is kérhetnek onnan. - pillantott az ezredes Jeanne-ra.
- Ez esetben lehetnék én a második a rangsorban. - vetette fel a szőke lány, teljes természetességgel levetve korábbi visszafogottságát. - Éles esetekben az egy embertől származó, magabiztos döntések életeket menthetnek a vitákkal szemben.
- Látom nagyon ragaszkodnak ehhez... - sóhajtott Julius. - Rendben hát. Ha elszakadnánk egymástól, azon felül, hogy azonnal kapcsolatba lépnek a legközelebbi rúnalovag-őrssel, és követik az ő utasításaikat, Okita-kun kezébe kerülnek a további döntések. Végtére is, ő rendelkezik a legtöbb gyakorlati tapasztalattal.
Az ezüsthajú lány csak bólintott, és bár Jeanne elégedetlen volt, ennek nem mutatta különösebb jelét.
- Ha nincsenek további kérdések, akkor ideje felkészülniük az útra. Holnap reggel indulunk. - kisebb szünet után az ezredes irodájának sarkába pillantott. - Ön is, Majin-kun. Kérem, ne itt aludja ki magát...

Képek a csapattagokról:

Julius ezredes:

Spoiler:

Majin:

Spoiler:

Okita Mianmoto:

Spoiler:

Kyrie Yoshitsune:

Spoiler:

És persze Jeanne, ahogy másnap reggel idegesen elindul, tudván, végig kell gyalogolni a fél országot:

Spoiler:

Az utazás kellemesebben telt, mint ahogy azt Jeanne elsőre gondolta volna.
Bár legtöbbször lóháton haladtak, ami sokszor felettébb kényelmetlennek bizonyult, gyakorta megálltak nagyobb falvakban, s kisebb városokban, ezáltal felbecsülhetetlen értékű pihenőkhöz juttatva a csapatot... és persze leginkább őt.
Mivel végül is egy rúnalovag különítményről volt szó, a települések elöljárói szívesen fogadták őket, amely együtt járt a forró fürdőkkel, és finom, készre főzött ételekkel.
A szőke lány jó ideig el is feledte a patakokban való tisztálkodástól, és konzervektől táplált rémálmait, ám ahogy közelebb értek Bosco hegyekkel szabdalt határvonalához, úgy a civilizáció rétegei is egyre vékonyodtak.
A szabadban, tábortűz mellett töltött éjszakák ideje is eljött... Hideg, hegyi levegő mardosta Jeanne arcát, ahogy undorodva nézett a kezében szorongatott levesszerű löttyre.
A lány az utazóköpenyének csuklyájába rejtőzve próbálta elrejteni ellenszenvét a helyzettel kapcsolatban, hisz olybá tűnt számára, hogy ő az egyetlen a csapatból, aki ilyen nehezen viseli a körülményeket.
A viszonylagos csendet végül az ezredes törte meg, ahogy üres agyagkupáját letéve megköszörülte a torkát, majd körbenézett a négy akadémistán.
- Már csak pár napi járóföldre vagyunk a határtól, szóval úgy hiszem, elárulhatok többet is abból, hogy miért mozgósít ilyen nagy erőket a Tanács a jelen történésekre reagálva. - állt fel a férfi, mindenki érdeklődését felkeltve. - Természetesen, ha pár hegyi településsel, és démonokkal kapcsolatos pletykákról volna szó, szokás szerint kiadnánk pár megbízást a máguscéheknek, hogy vizsgálják ki az ügyet, és ezzel letudnánk a problémát. Ám sajnos ennél többről van szó jelenleg. Feltételezem mind hallottak Bosco legnagyobb határ-menti védelmi rendszeréről.
- Az Alkonyat és Hajnal erődjei... - felelte halkan Okita.
- Pontosan. - bólintott Julius. - Az a két erődrendszer évszázadokon át elrettentésként szolgált egy esetleges háborútól északi szomszédainkkal szemben. Nem szeretnék államtitkok mezejére lépni, ám annyit elárulhatok, hogyha az ott telepített mágikus fegyver-arzenál rossz kezekbe kerülne, az hatalmas pusztítással járna, amelyből Fiore is jócskán megkapná a részét. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Bosco hivatalosan sosem hagyta jóvá a fegyveres erőink határátlépését, és belügyeikbe való beavatkozását. Dianne legátus persze próbálja diplomatikus úton kezelni a problémát, és minden módon biztosította már szomszédainkat arról, hogy szándékaink segítő célzatúak, ám a másik fél is vezényelt ki fegyveres alakulatokat az erődökhöz, és az összetűzés velük sem kizárt. - tartott egy rövidebb szünetet az ezredes. - Szóval, mint Erában is megmondtam, a helyzet igencsak bonyolult, és közel sem rózsás. Ám pont ezért mindenkinek meglesz a feladata, amelyeket a helyszínre érve pontosít a felső-vezetésünk. Kérdés?
- Nekem volna egy. - az ismeretlen, könnyed lejtésű női hangra mindenki oldalra kapta a fejét. - Mindig ilyen unalmasak ezek az eligazítások?
A jövevény első ránézésre gyönyörű, és hihetetlenül vonzó volt, másodikra azonban cseppet sem emberi.
Magas, nőies alakját lenge ruházattal fedte, míg kecsesen ívelt arcát hófehér hajzuhatag, s két, a fülei mögül kiálló szárny keretezte.
Hasonló, sötétvörös szárnyak a lapockái mögül is kiálltak, álmosan ölelve bőrkabátjának vállrészét.
Az idegen egyértelműen démon lehetett, azok alapján, amiket Jeanne tudott róluk, valószínűleg egy succubus
Okita, a mindeddig feljebbvalója beszédjére összpontosító lány szinte rögvest harcállást vett fel katanájával, s Kyrie is hasonlóképp járt el, karjai körül megfagyasztva a levegőt.
- Nyugalom, hölgyeim. - tartotta fel karját Julius ezredes. - Majin-kun, ha jól sejtem, ő itt a maga kéme.
Az unottan, már-már idegesen figyelő srác csak bólintott, majd a démonhoz sétált.
- Hát elmarad a szórakozás. - mosolyodott el a succubus, leengedve karjait. - És itt vagy te is, Szerződéskötőm. Elvégeztem a Paktum rám eső részét. - nyújtott át egy összehajtott tekercset az örökké fáradt arcú fiúnak. - Felderítettem minden közeli falut, ám csak az egyik szolgált bármi érdekesebbel. Pár csapatnyi bandita ugyanis elfoglalta, akadnak köztük mágusok is, bár a részleteket megtalálod a jelentésemben. Gondolom kihasználták a határmenti káoszt, vagy ilyesmi... - ásította el magát a másvilági szerzet. - Ó, és még valami. Feltűnt, hogy egy nagyobb farkasfalka követi ezt a szedett-vetett kis bagázst, aminek a tagja vagy. Gondoltam, nem árt, ha tudsz róla... Bárhogy is, az infókat megszereztem, a továbbiak már nem tartoznak rám. Ezzel teljesült a Paktum, nemde?
- Ahogy mondod... - felelte egykedvűen Majin.
- Akkor én távoznék is. Egy ideig nem találkozunk, de ha legközelebb szólítasz, valami mókásabb feladatot adj nekem, kérlek. - fordított hátat mindenkinek a démon. - Vigyázz magadra, és bánj jól a nővéreimmel, s fivéreimmel. - azzal a succubus alakja lángra kapott, majd egész lénye tűz és hamu martalékává válva a semmibe veszett.
- Ez meg mi volt? - kérdezett rá Kyrie megdöbbenten.
Mi tagadás, Jeanne is osztozott a kékhajú lány meglepettségén.
- Csak a mágiám egy része. Semmi különös... - felelete unottan Majin, majd, mintha csak terelni akarná a szót, a csapat feljebbvalójára nézett. - Tessék, a térkép, amit kért. Engem nem érdekel.
Julius ezredes bólintott, majd áttanulmányozta a tekercset.
- A falu, amelyet a banditák elfoglaltak, fél napi járásra van tőlünk. Nem szeretnék késlekedni, ám ezt az atrocitást sem hagyhatjuk válasz nélkül, mint Fiore rúnalovagjai. - nézett Jeanne-re a férfi. - Esprit-kun, lépjen kapcsolatba a határmenti végrehajtó-alakulatainkkal. Adja meg az én azonosítóimat is, ha kell, de szerezzen nekünk egy osztagnyi erősítést. Felszabadítjuk azt a falut.
- Biztos, hogy megbízhatóak annak a démonnak az információi? Mármint, ez valami csapda is lehetne... - vetette fel Kyrie.
- Nem az. - szólt közbe Majin. - Ael'shan sosem hazudhatna nekem semmilyen formában, a Szerződésünk ezt tiltja. Ami a tekercsen van, az mind az ő kezétől származik, ezáltal mind a valóságot fedi.
- Készüljenek hát. Holnap reggel egyesülünk a végrehajtó-osztag tagjaival, és elkergetjük azokat a banditákat jóravaló polgáraink falvából. Pihenjék ki magukat alaposan. - adta ki utasításképp Julius. - A farkasok ellen pedig elhelyezek pár védelmi rúnát a környéken, hátha szerencsét próbálnának a készleteinkkel. Úgyhogy emiatt senki ne maradjon álmatlan.
Jeanne, miközben kapcsolatba lépett a rúnalovagokkal, elméjének sarkában egy másik telepatikus csatornát is megnyitott.
~ Karna, ne csinálj semmi hülyeséget, és tartsd féken azt a hülye falkát is, ami követ téged. Mi majd megoldjuk a helyzetet a faluban, ennyi rúnalovaggal gyerekjáték lesz. Te csak maradj veszteg! ~ adta le gondolatait ellentmondást nem tűrően.


Karna csak futott, mígnem az északi erdőségek örökzöldjei elnyúzott hullámokká olvadtak körülötte, egységes képüket fenntartani képtelen a négylábú sebes víziójában.
A lángfarkas nem értette pontosan miért, ám több tucatnyi farkas követte őt, még ha általában jócskán le is hagyta őket... Igaz, másfél héttel korábban megmentette a falkát pár erdei démontól, ám nem örült neki különösebben, hogy távoli rokonai ily módon akarták kifejezni hálájuk.
Neki küldetése volt, mégpedig szemmel kellett tartania Jeanne-t, ha pedig úgy hozza a szükség, védelmére kelnie. Ez természetesen veszélyes helyzetek tucatjaival járhatott, amely az átlagos, vadon élő farkasoknak talán túl soknak bizonyult volna.
Ám hiába futott néha mérföldekkel a falka előtt, az minduntalan követte őt, lerázhatatlan árnyékként ragaszkodva megmentőjéhez.
Karna kommunikálni is megpróbált velük, ám megszólalni képtelen volt az állatok módján, hisz mióta az eszét tudta, emberek társalogtak körülötte, így csak az ő nyelvüket értette. Sejtette, hogy talán testbeszéddel, s hasonló gesztusokkal kellene szándékait közölnie, de azok sem mentek neki különösebben... Így hát idővel beletörődött követőinek jelenlétébe, még ha nap nap után meg is próbálta végleg maga mögött hagyni őket.
~ Karna, ne csinálj semmi hülyeséget, és tartsd féken azt a hülye falkát is, ami követ téged. Mi majd megoldjuk a helyzetet a faluban, ennyi rúnalovaggal gyerekjáték lesz. Te csak maradj veszteg! - közölte vele egy éjszaka Jeanne, s válaszra sem várva megszakította a telepatikus csatornát.
A lángfarkas nem értette ezt a felszólítást. Miért csinálna ő bármi hülyeséget?
Hisz mire az üzenet elérte, már rég körbevették a banditák falvát, s szerencséjére a többi farkas is veszteg maradt mindaddig, amíg ő nem tett ellenkezőképp.
Már csak a megfelelő pillanatra várt, hogy a szőke lány és társai felszabadító-hadműveletébe becsatlakozhassanak. Biztos volt benne, hogy Jeanne nagyon örülni fog a segítségének!


Kiril hálásan meghajolt a hajóskapitány előtt, majd végignézett a ködben meglapuló, számára idegen ország apró városkáján.
Bár a lakóházak, s az óceán partján felépített fogadó alapanyagai hasonlónak tűntek az általa megszokottakhoz, azok színén jól látszott, hogy inkább a párát, s váltakozó hőmérsékletet tekintették magukénak, mintsem a nagy síkságok állandó melegét.
Az emberek, kik itt élhettek, már mind otthonukban pihentek, elkerülve a ködtakaró, s az éjszaka hozta bonyodalmakat. Bár a fogadóból kiszűrődő halvány fény még párak éberségét sejtette, a keleti utazó nem engedhette meg magának a tető felett eltöltött est luxusát.
Épphogy befejezte kiképzését gárdájában, és császárának szavai nagyon is élénken csengtek fülében. "Az öcsém saját akaratából ment nyugatra. Ha úgy véled, mellette a helyed, nem fogom szavaimmal tiltani elhatározottságod, bár te is tudod, hogy minden emberre szükségünk van a démoni fronton..."
Kiril úgy gondolta, mielőbb eredményeket kell mutatnia, és sikeres jelentéseket küldenie az anyaországba, hogy igazságalapot adjon ügyének, s ezzel is kiérdemelje uralkodója bizalmát. Ugyanakkor persze önmagát is meg kellett győznie, hisz tudta, leginkább személyes indokok hajtják küldetésében.
Nővére megszegte a hercegnek tett esküt, akit gyerekkorától kezdve oltalmazott... Ezt ő maga mesélte neki, mielőtt nyugatra indult. Kiril nem hagyhatta, hogy áruló testvére találjon rá előbb Hakushuu Seiryuu-ra.
Meg akarta őrizni családjuk becsületét, még akkor is, ha azért ő mindeddig semmit sem tett, s mindent csakis nővérének köszönhetett... Ostoba, képmutató gyökerekből nőtt elszántság volt hát az övé, tudta jól. De ezt érezte kötelességének, mint Mintsrel királyi testőrségének tagja...
Még egy utolsó pillantást vetett a kényelemmel, s meleg étellel kecsegtető taverna irányába, ahol még nyelvtudását is próbára tehette volna, ám a fiú újfent csak megrázta fejét... Nem vesztegethette az időt.
Ránézett császári ajándékára, majd egy tigris alakját felvéve futásnak eredt az előtte kirajzolódott irányba.


- Nem hittem volna, hogy őket valaha újra látom...  Ceur'caelestos, Dún Scaith Őrzője, egykori hibáid ezt a világot is elérik hát. - mosolyodott el Nashan, ahogy végignézett a hatalmas, elkerekített asztalra kivetített képen. - De nem vagy olyan állapotban, hogy tégy ellene. Ha így folytatod, még a listán lévő helyedhez is méltatlanná válsz...
- Nashan-sama. - sétált be a helyiségbe egy szőke nő, ki egyik szemét mágikus kötésekkel takarta a külvilág elől. - Hívattál, nemde?
Az emberi bőrbe bújt sárkány kényelmesen megfordult székén, s szembenézett a jövevénnyel.
A mai napig élesen élt emlékeiben, milyen kellemetlen is volt elsőre a halandó lények alakját magára öltenie. Mintha csak a pikkelyei összeszűkültek volna rajta, s ő szüntelen szétnyomta volna azokat abban a gyönge, s törékeny börtönben, amelyet akkor már fakó bőr fogott körbe.
Ám idővel megszokta ezt az alakot, és annak minden előnyét is. Így bárhova beférhetett, s bárhová ellátogathatott különösebb feltűnés nélkül, amelyre a csillagok által neki ajándékozott formájában aligha lett volna lehetősége.
- Testamen, Elfeledett Titkok Hordozója... - szólította meg Nashan a szőke nőt, ahogy rápillantott a kezeiben szorongatott vaskos, elsárgult lapoktól nehézkes grimoárra. - Szeretném, ha Fiore északi részére utaznál. Egy olyan lény akar betörni ebbe a világba, akinek a jelenléte még a mi terveinket is bemocskolhatná. Segíts azoknak, akik tenni akarnak ez ellen, vagy gátold meg a térszakadást egymagad.
- Értem, Nashan-sama. - hajolt meg a felszólított. - Akkor gondolom a Pergrandre-ba tett utamnak várnia kell.
- Amiatt ne aggódj. - emelte meg balját a sárkány. - Már a Névtelen Királyt is odaküldtem. A lista újra kisebb lesz, a te jelenléted már szükségtelen volna ott. És különben is... Fiore-ban talán két legyet üthetsz egy csapásra. Akkor pedig egy másik személyt is lehúzhatunk a listáról.
Testamen csak bólintott, majd varázskönyvét felnyitva egy lilás térkaput vájt a terem végébe, amelyen kisvártatva át is sétált, újfent magára hagyva az Árnyvilág, s számtalan más létsík árulóját...

Testamen:

Spoiler:

Jeanne örült annak, hogy nem neki kellett foglalkoznia a formalitásokkal.
Az erősítés, amelyet Julius ezredes kérvényezett, reggelre megérkezett, s ennek fényében a rangidős férfi is volt az, aki köszöntötte a körülbelül száz fős alakulat tisztjeit.
A banditák által kézre kerített falvat hamar be is kerítették, ám a felszabadításból a diákoknak is ki kellett venniük a részüket. Bár képzett lovagok támogatták őket, azok legtöbbje nem bírt varázserővel, pusztán mágus-ellenes felszereléssel, így a törvényen kívüliek mágusai ellen elengedhetetlen volt a négy akadémista fellépése.
~ Rendben, rendben, a hálózat él. - adta tudtára Jeanne a társainak, ahogy összekapcsolta gondolatait a többi diákkal, s az ezredessel. ~ Én és Majin itt vagyunk a déli részen, húsz rúnalovaggal kiegészülve.
~ Kyrie és én is felvettük a helyzetünket a fali északi kijáratánál. - közölte Okita a hálózatba. ~ Két csapat minket is támogat. A banditák már rég felfigyeltek ránk, de egyelőre nem támadunk.
~ Ne is! - parancsolta Julius. ~ Én, és az erősítés java a faluház felé vesszük az irányt, magunkra terelve a banditák figyelmét. Remélhetőleg a legtöbb mágusuk is ránk összpontosít majd. A ti feladatotok a település peremének biztosítása, és minden menekülési kísérlet elvágása. Remélem világos.
Mindenki helyeselt, mire a lovagok legnagyobb oszlopa meg is indult a központ irányába.
Ugyanakkor nem telt sok időbe, hogy a szőke lány, s bajtársai helyzetét vagy tucatnyi bandita rohanja meg, köztük egy férfival, ki bőrét már futás közben fémmel vonta be.
- Valamiféle alakváltó... - motyogta Majin, miközben lábai mellett lilás lángok kaptak életre, amelyekből aztán apró, démonszerű lények másztak elő. - Megpróbálom feltartani.
- Tedd azt! - parancsolt rá Jeanne, miközben a rúnalovagok mögé szaladt. - Én összezavarom a többit.
Miközben a két apró harcvonal egymásnak feszült, a szőke akadémista alkarjai körül felizzottak fehéres pecsétjei.
Mivel az átlagos emberekre koncentrált, a legtöbb bandita körül képes volt illúziókat szőni, amelyek aztán elégnek is bizonyultak ahhoz, hogy a képzett rendfenntartók leterítsék, s fegyvertelenítsék megzavart prédáikat.
Ám akadt egy célpont, aki elől a páncélos lovagok súlytalan rongybabákként repültek hátra, s még Majin teremtményei sem állhatták útját.
- Engem nem visztek vissza a börtönbe! - ordította a törvényen kívüliek mágusa, ahogy egy újabb rendfenntartót ütött félre vonalából vastag fémkarjával. - Engedjetek! - s azzal újfent rohamba kezdett.
- Ez baj! - ordított fel Jeanne. - Majin, csinálj már valamit! A hülye kis szörnyeid nem bírnak vele!
- Én is látom... - sziszegte a srác, miközben a bandita egyre közelebb ért hozzá. - Francba az egésszel!
S azzal a fiatal, szürkés-hajú mágus tenyerei lángra gyúltak, majd ahogy az égnek ajánlotta őket, a rohamozó bandita mögött két feketés, képlékeny lyuk szakadt a térbe, mintha csak valaki kávéfoltokat öntött volna annak szöveteire.
A hasadásokból szinte rögvest egy-egy vaskos, vágásoktól eltorzult túlvilági kéz tört elő, amelyek csuklójánál megragadták a törvényen kívüli mágust... S ahogy Majin saját kezeivel elszakította a levegőt önmaga előtt, úgy tépték le a túlvilági végtagok áldozatuknak fémes karjait is.
- Hú ez.... elég menő volt... - nézett Jeanne elkerekedett szemekkel, ahogy a megcsonkított mágus összeesett előttük.
Bár Majin kapott pár hitetlen, néhol szúrós pillantást rúnalovag társaitól, a szőke lány nem értette őket. Ez itt egy csata volt, a másik akadémista pedig csak használta a rendelkezésre álló eszközöket ahhoz, hogy győzhessenek.
Mindenesetre, a vérveszteség túl nagy volt, így a rendfenntartóknak nem akadt választása... Egyikük átdöfte az ordibáló férfi torkát, miközben a maradékot megkötözve egy halomba hordták, későbbi elszállításra.
~ A déli rész biztosítva, megpróbált egy csoport áttörni, de mindet semlegesítettük. - adta le jelentését a szőke lány saját hálózatán.
~ Az északi front is rendben. Okita nagyon menő volt! - örvendezett Kyrie, még ha csak telepatikus úton is. ~ Felénk jött egy őrült, aki valami bestiává változott, de Okita megfagyasztotta a levegőben a mozgását, majd a lovagok egyszerűen ráadták a mágia-elnyelő bilincseket!
~ Igen-igen. - szólt közbe a másik lány. ~ Ezredes, önnél is minden rendben? Hogy áll a központ biztosítása? Szüksége van további erősítésekre?
Ám a férfi ekkorra már rég kivonta magát a telepatikus csatornából...


Ez volt a második alkalom, hogy Ceur magához tért a lakrima beültetése óta.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, ám arra még emlékezett, hogy a kristály, amely részesévé vált testének, instabillá vált az új környezetében, s mindez a sárkányölő egy hatalmas energiakilökésében mutatkozott meg...
Napok, vagy talán hetek szállhattak tova azóta... Ezt még az ő érzékei sem súghatták meg neki, ellenben a kastély állapotával.
Újfent csak egy személy volt az alsóbb szinteken, szagából s kisugárzásából ítélve ugyanaz a csillagszellem, amely legutóbb is az épületben tartózkodott ébredésekor. Talán ő volt az is, aki visszahurcolta szobájába, miután elájult a hegyekben.
Különös, hisz a kastély ritkán szokott ennyire üres lenni. Meglehet, a teljes céhet megmozgatta valamiféle esemény, vagy mindenki saját ügyeit intézte.
A férfi kisvártatva felült, majd átmozgatta karjait, törzsét, s a nyakát is. Olybá tűnt, ezúttal már jóval magabiztosabban kezeli szervezete a lakrima energiáit, és a minden értelemben véve idegen elemet, amelyet az magával hordozott.
Mégis, bár halandó teste rendbe jött, két balsejtelem is bevájta magát az Árnysziget egykori őrzőjének elméjébe... Az ország, ahol tartózkodott, veszélyben volt. A hegyektől északra régi érzések szólították magukhoz a sárkányölőt, egy homályba veszett szövetség emlékfoszlányai.
Természetesen nem a keleti herceg testének elfoglalása volt Ceur első próbálkozása a bosszúra.
Skye már évszázadok óta az enyészeté lett, s bár igaz, sokáig csak gyászolt, utána így is rengeteg ideje volt Nashan-t üldöznie az elégtétel reményében.
Egy ponton túl ráeszmélt, miszerint nem az ő világa volt az egyetlen, amely áldozatául esett a Csillagsárkánynak. Sok halandó létsík mellett olyan mágikus dimenziók is elvesztették erőforrásaikat Nashan-nak köszönhetően, amelyek sajátjához voltak hasonlatosak. Ez legtöbb esetben csak elpusztult lényeket, s kihalt életformákat jelentett... míg néha Ceur-hoz hasonló, bosszúszomjas természeti katasztrófákat.
Vele együtt heten voltak. Hét túlvilági, saját halandóik által rég elfeledett lény, akiket mind a gyász, s megtorlás vágya vezérelt. A létezés megannyi síkján át üldözték a sárkányt, ám az valahogy mindig előttük járt... Mígnem ők is azzá váltak, ami ellen szövetséget kötöttek.
Már rá sem eszméltek, ám csak pusztulást, s katasztrófák százait hozták azokra a világokra, amelyen átszáguldva prédájuk nyomán maradtak. Megjelenésük, s egész létezésük számtalan mondakörben eggyé vált az istenek haragjával, és a vég kezdetével.
Ám Dún Scaith Őrzője maga is árulóvá vált, s elzárta társait egy olyan világban, amelynek már amúgy is késő volt. Bosszúra vágyott, de a szövetség eredményei ellentétesekké váltak annak céljaival, így már nem vezetett semerre.
Persze, Ceur tudta jól, hogy a másik hat előbb-utóbb megleli a kiutat a börtönből, amelyet hátrahagyott számukra. Az egyikük sikerrel járhatott, s talán őt, talán Nashan-t követte, ám annyi bizonyos volt, hogy hamarosan betör Earthland határaira... Ezt az egykori Őrző egész lényében jól érezte.
És innen adódott másik balsejtelme... Valamiért aggódott Jeanne miatt, akiről tudta, hogy abban a pillanatban Fiore északi részére tarthatott, talán ő is pont a térszakadással járó rendellenességek végett. Korábban nem érzett volna ehhez hasonló nyomást a mellkasában, amely minél hamarabbi cselekvésre késztette.
A szőke lány, aki fenntartások nélkül segítette... És persze Karna, aki minden bizonnyal a nyomában haladt, szemmel tartva őt.
Ez is a herceg miatt volna? Ez lenne a hatása annak, hogy lélekszilánkjaik összekapcsolódtak Skye romjain? Hisz az a fiú mindennél többre tartotta azokat, akik hűek voltak hozzá, s mindent eldobott országának védelme érdekében.
De Ceur biztos volt benne, hogy még ő dominálja a testet. Vagy mégsem? Egyáltalán milyen az, ha két lélek eggyé válik? Még ő sem találkozott hasonlóval borzasztóan hosszú létezése folyamán.
Talán csak azt hiszi, hogy ő irányít, ahogy ránehezedik milliónyi emléke, ám közben a herceg személyisége, s legfőbb tulajdonságai már rég sajátjaivá is váltak.
Bárhogy is, abban biztos volt, miszerint északra kellett utaznia, amilyen hamar csak lehetséges.
A lénynek a haragja, amely ezt a világot fenyegette, részben az ő felelőssége is volt. Továbbá, úgy érezte, társai előbb-utóbb megmentésre fognak szorulni...
Mivel régi páncélját, valamint maszkját nem találta sehol, első állomása a kastély fegyverraktárába vezetett. Ideje sajnos nem volt módosítani semmilyen meglévő vértezeten, így egy vörös mintákkal díszített, fehér szettet vett magára, amelynek sisakja is hasonló színárnyalatot képviselt.
Fémkarmai híján egy kétkezes kardot is a hátára csatolt, hisz már rég megtanulta, hogy a legtöbb halandó még a legegyszerűbb varázstrükkjeire sem méltó.
Bár úgy vélte, viszonylag lovagias páncéljában még társai sem ismernék meg, talán jobb is volt ez így.  
A sárkányölő végül felcsatolt az övére pár méregfiolát, majd nekivágott a hófödte hegyeknek.

Kiril az egész éjszakát végigrohanva érkezett meg egy erdőség határához, amelyhez egyszer használható iránymutató amulettje vezette.
Bár sejtette, hogy keresettjére nem fog rögvest rálelni egy viszonylagos irány segítségével, valamelyest azért pozitívabb eredményre számított annál, amely őt fogadta...
Egy viszonylag apró falu, és a lombhullató erdő peremén ugyanis egy sokszínű, ám annál dühösebb farkasfalka fogta őt fogvicsorgó gyűrűjébe, mit sem törődve azzal, hogy ő nagyobbnak, s erősebbnek tűnt valamennyiüknél fehér tigris alakjában.
Ahogy az agresszív ragadozók lassan lépdeltek körülötte, keresve gyenge pontjait,   úgy a külföldi srác felmérte lehetőségeit.
Megpróbálhatott volna visszaváltozni emberi alakjába, hisz az általában elrettentőbb a vadon teremtményeinek, ha már megtapasztalták a kétlábúak kegyetlenségét... Bár igaz, nála nem volt tűz, s még csak nem is volt képes lángokat fakasztani mágiával sem.
Ugyanakkor, ha elég nagy lendületet vesz magán, talán áttörhette volna ostromgyűrűjét a leggyengébb ponton, majd futásnak eredve maga mögött hagyhatná a fenevadakat... Ám mindehhez már nem érzett magában elég erőt, hála mindazon mérföldeknek, amelyek az éjszaka kerültek lábaiba.
- Állatnak tűnsz, de emberi szagod van. Alakváltó volnál te is? - lépett ki a falkából egy sötétkék, különös mintákkal tarkított farkas, aki különös mód civilizált nyelvet használva szólt hozzá.
Bár igaz, Kiril külföldi volt, képzésének hála megértette a hozzá intézett szavakat.
- Ahogy mondja, Farkas-san. - felelte a srác keleti akcentussal, ahogy kisebb fényjátékok takarásában magára öltötte eredeti megjelenését. - Nem hallottam hírét, hogy Fioréban a farkasok képesek az emberi beszédre.
- Mert nem minden farkas képes rá. Csak a sulekkek, de ha egész életükben a vadonban élnek, még közülük sem mind. - válaszolta a megszólított. - Ám ez most másodlagos. Ezt a falvat banditák tartják megszállás alatt, és jelenleg egy csata helyszínévé vált. Veszélyessé válhat, ha erre mész tovább, mielőtt a rúnalovagok megoldják a helyzetet. - Kiril érezte, ahogy a négylábú tényleges jó szándékból közli vele mindezt.
- Köszönöm az aggodalmat, de tudok magamra vigyázni, kedves sulekk. - felelte tisztelettudóan a minstrel-i. - Ugyanakkor, talán segíthetne nekem valamiben. Egy bizonyos személyt keresek, és valamiért az iránymutató amulettem, amelyet hozzákötöttünk egy régi tulajdonához ide vezetett, de-
- Hát itt vagy, Karna. - szólt közbe a beszélgetésbe egy harmadik, mindeddig ismeretlen hang.
Az idegen szavait egy sisak torzította, s adott nekik különös mélységet.
- Jeanne is a közelben van? - az ismeretlen egész testén fehér, vörös csíkokkal díszített vértezetet hordott, s szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyta környezetét, pusztán az általa "Karnának" nevezett farkasra koncentrált.
A több tucatnyi négylábú jelenlétéről, s Kirilről tudomást sem vett.
- Ceur....? Ceur, te vagy az? - rohant oda hozzá a sulekk. - Mikor ébredtél fel? Több hónapja kómában voltál, már nagyon aggódtunk. Úgy örülök, hogy látlak! De mi ez a páncél? - a farkas úgy csaholta farkát, akár egy házi-kutya, amely az ő méreteivel, s nemes küllemével elég komikus jelenség volt, még a császári testőrnek is.
- Erre most nincs időnk, Karna. - helyezte a "Ceur"-nak nevezett idegen egy páncélos kesztyűjét a négylábú fejére, bár szavaival ellentétben mozdulata gyengéd, s törődő volt. - Jeanne nagy bajban lehet. A faluban van, ugye?
- Igen, de nem kell aggódnod. Bár a falu főterén akadt pár fennakadás, és én is közbe akartam lépni, viszonylag hamar megoldódott a helyzet, Ariának hála. Nem tudom ő mikor, és miért került ide, de miután közbelépett, úgy döntöttem, inkább nem húzom magammal a farkasfalkát egy friss csatatérre. De Jeanne sértetlenül megúszta a-
- Nem pár koszos bandita miatt aggódom. - vágott közbe a páncélos. - Az a falu egy csapda. Nincs időm elmagyarázni, de semmiképp ne menj közelebb hozzá. Várj meg itt, amíg kihozom onnan Jeanne-t.
Kiril, aki mindeddig próbált illemtudóan kimaradni a beszélgetésből, képtelen volt tovább figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy amulettje teljes határozottsággal jelzett a "Ceur"-nak nevezett férfi irányába.
- Elnézést. - szólalt meg emelt hangon, bár meghajolt utána. - A nevem Kiril Yoshitsune. Egy illetőt keresek, aki-
- Yoshitsune, ha? - termett előtte az idegen, olyan természetességgel mozogva nehéznek tetsző vértjében, akár egy ragadozómadár kedvező szélben. - Ezért volt olyan nosztalgikus az illatod. Ám sajnos jelenleg nincs időm egy újabb váratlan tényezőre. - azzal a férfi rátette tenyerét a vállára, s a srác érezte, ahogy hatalmas, természetfeletti energiák kezdik őt súlyuk alá taposni. - Vigyázz rá, Karna. - kisvártatva a külföldi vízióját homály falta fel, s teste erőtlenül puffant a reggeltől nyirkos talajon.


Jeanne, kommunikációs csatornáját életben tartva a központ felé rohant, önmaga előtt kis létszámú osztagának tagjaival.
Okita és Kyrie csapata is ugyanígy tett, hisz telepatikusan megbeszélték, hogy a megkötözött foglyokat pár lovaggal hátrahagyva, közös erővel néznek utána, hogy miért szakadt meg Julius ezredes telepátiája.
Ahogy egy szűk utcából a szőke lány csapata befordult a főtérre, úgy nem várt látvány fogadta az akadémistát...
Bár az ezredes, és jó pár rúnalovag több sebből vérzett, s elég csapzott állapotban voltak, már valamennyi bandita harcképtelennek tűnt. Ám nem is ez volt a meglepő.
Sokkal inkább az angyalszárnyas, szőke-hajú nő, aki a tér közepén állt győzelemittasan.
Bár máshogy nézett ki, Jeanne-nek rögvest akadt egy erős sejtése arról, hogy ki lehetett az angyali alakváltó, tekintve, szinte senki nem használt efféle mágiát... Ráadásul egy kellemetlen, idegesítő hullám is végigszaladt a gerincén, ahogy ránézett a másik szőkeségre. Ez pedig csak erősítette gyanúját.
- Jól van, ezredes? Mi történt itt? - kérdezett rá közben Okita, előrelépve felettesükhöz.
- Azt hiszem... - válaszolta a férfi, az angyalszárnyasra pillantva. - Részben ennek a hölgyeménynek is hála... Csak történt pár váratlan fordulat...
Eközben az angyali alakváltó leötlötte magáról harci formáját, bár egyik karján még megmaradtak a mennyei mágia nyomai, ahogy készenlétben állva, bár immáron hétköznapi ruhákban szemlélte a rúnalovagokat.
- Ezredes, megütötte magát... ? - kérdezett rá Kyrie, egy sötét foltra mutatva Julius nyakán.
Nem értette miért, ám Jeanne egész testén végigfutott a borzongás, ahogy ránézett arra a baljóslóan fekete, cseppet sem természetesnek tetsző foltra.
Már épp készült volna telepatikus kapcsolatba lépni Karnával, hogy megdicsérje, amiért visszafogta magát a felesleges hősködéstől, ám a bizarr jelenet meggátolta terveit.
- Nem csak ő... - vetette közbe meghökkenten Okita, ahogy kézfejét megemelve, ő is rámutatott pár elszíneződésre.
A legijesztőbb mindebben az volt, hogy a pöttyök, amelyek később teljes bőrfelületet színeztek át, egyik pillanatról a másikra jelentek meg szinte valamennyi jelenlévő testén.
- Figyelem! Ki az, aki még lát magán ilyen jeleket? Mágusok vagytok, vagy nem? - kiáltott fel az angyali alakváltó, mielőtt eluralkodhatott volna a pánik.
A jelenlévő rúnalovagok többsége ugyanakkor nem volt mágus, pusztán mágus-ellenes felszereléssel bírtak, és azok használatában voltak jártasak.
A legtöbbjük egyelőre el is kerülte a különös jelenség, ám minden ott lévő tiszten, és akadémistán megjelentek a pöttyök... Na meg az alakváltón is.
- Mi a franc...? - sziszegte Kyrie, ahogy az alkarján éktelenkedő folt szép lassan végigfolyt kézfején, akár egy sűrű pocsolya.
Jeanne kezdte egyre inkább elveszíteni a hidegvérét, hisz az ő vállain is megjelentek az elszíneződések.
Talán a legjobbkor érkezett el hozzá egy telepatikus üzenet, amely kissé elterelte figyelmét.
- Ez esetben van egy rossz hírem... ez egy mágikus eredetű fertőzés lesz. Azt se zárom ki, hogy csapdába sétálhattunk. - közölte a jelenlévőkkel az angyali alakváltó, bár a szőke akadémista ekkor már inkább a gondolataira koncentrált, hogy végighallgassa az osztagának szánt üzenetet.
~ Végre elértelek titeket. Valami zavarja idefent a csatornákat. - kezdett bele Jeanne elméjében egy fiatalos hang. - Itt Spectre beszél. Találkoznunk kellett volna, de sürgős jelentenivalóm akadt a Legátusnak, így nem volt időm kitérőre. Bárhogy is, kerüljetek el minden lakott települést északon. Bár még csak teóriáink vannak, de az biztos, hogy a pletykák megalapozottak voltak.
Az üzenet itt valamiért megszakadt, s ezzel egyidejűleg Majin, aki a korábbi harcban rengeteg energiát elhasznált, térdre rogyott, majd valamiféle különös, fekete váladékot öklendezett fel.
Kisvártatva egy maroknyi, alacsonyabb rangú tisztet is hasonló tünetek gyűrtek le, majd a szőke lány szemei láttára valamennyiük teste bomlásnak indult, s feketés, porszerű anyaggá válva szertefoszlottak.
Jeanne ekkor már végképp nem értette, miért történik mindez velük... Épp most nyerte meg egy csatát a banditák ellen, és mégis egy jóval nagyobb katasztrófa kebelezte be őket.
A lány szívverése is megállt szinte, ahogy az alacsony rangú lovagok páncéljaik ledobálva keresték saját foltjaikat, majd Julius ezredes rendfenntartó ordítása vértől bűzös köhögésbe fulladt.
- Elég legyen! - kiáltott fel az angyali alakváltó, ahogy egy idézett kardot a földbe vájva magára vonta a többség figyelmét. - A pánik nem old meg semmit. Így viselkedik egy lovag? Egyszerű, mezei mágusként jobban viselem a helyzetet, mint maguk, mi ez, ha nem szégyen? Szedjék már össze magukat! - úgy tűnt, ő nyugodt maradt az érthetetlen történések ostromában, s ez kihatott pár jelenlévőre.
- Talán a faluhoz van köze... - nyögte az ezredes, miközben tenyerét a szája elé fogta. - Talán ha elhagyjuk ezt a helyet....
- Akiken nincs jele a fertőzésnek, azok szedjék össze magukat és segítsék a többieket kijutni innen! - vette át a fonalat az angyali alakváltó. - Valamennyire én is be tudok segíteni az evakuálásában. Aki csak minimálisan sérült, lépjen elém!
Jeanne is próbált erőt nyerni a magabiztos, mennyei alakot öltött nőből, ám egyre inkább érezte, ahogy a kétségbeesés belemar lényének legmélyébe, s magával ragadja őt... Gyengének érezte magát, ahogy a többiek gyűrűjében térdre rogyott, majd sötét váladéktól eltorzult szemeivel felnézett.
- Aria.... - nyögte még utoljára, miközben testét egyre könnyebbnek érezte. - Segíts.... - s azzal ő is fekete foszlányok tengerévé vált, amely beleveszett az északra tartó, baljós szellőbe.


- Hiába hagyjátok el a falut, az nem segít! - sétált be Ceur a település főterére, sisakján keresztül eltorzult hangjával magárra vonva a figyelmet.
Elkésett... Ha csak egy kicsit korábban érkezett volna, akkor megmentheti Jeanne-t.
Ha nem hallgatja végig Karna gyors jelentését az északi helyzetről, miután elaltatta azt a kölyköt, akkor időben marad... Ám immáron késő volt.
A férfi kétkezes kardját meglendítve hatalmas energiákat élesztett szabadjára, amelyek fekete tüskékként zilálták szét a településre ránehezedő, láthatatlan kart.
A legtöbb jelenlévő ekkor azonban már egy befogadó volt, s közvetlen kapcsolatukat vesztve a parazita forrásuktól egyszerűen csak összeestek, eszméletlenül.
Pusztán csak maroknyian maradtak talpon az egész faluban, s olybá tűnt, hogy ők is inkább veszteségeikkel voltak elfoglalva, mintsem a páncélos idegennel, aki besétált közéjük.
- Jeanne is... - sóhajtotta egy fiatal, kék-hajú lány, akit Ceur szintúgy akadémistának tippelt volna.
- Az a hisztis díva nem hal meg ennyitől. - szólt közbe egy szőke nő, akinek illata és kisugárzása teljes mértékben megegyezett Ariáéval.
Karnának igaza volt hát, ő is itt volt.
Az okot Ceur sem tudhatta, ám sejtette, hogy céhtársuk szintúgy a különös történések nyomában járt, akárcsak a rúnalovagok.
- Ez történt hát a többi faluval is. - emlékezett vissza a sárkányölő a lángfarkas röpke beszámolójának egyéb részleteire. - És nyom nélkül eltűnt mindenki, egyik pillanatról a másikra. Nem volt mágikus nyom... Mert a betegség egy ponton túl természetes jelenséggé válik.
- úgy néz ki, ön sokat tud. - nézett a sárkányölőre Aria, miközben egy sérült lovaghoz sétált. - Ki ön?
Igaz is.
Az átlagostól merőben más, teljes testes vértezetében, valamint sisakjában, s attól eltorzult hangjával Ceur teljesen felismerhetetlen volt. Ám mindez csak megspórolta neki a további bonyodalmakat.
- Sieghart. - felelte hát röpke habozás után, egy rég elbukott hős nevét megadva. - Bár a nevem nem számít sokat.
- Ön tudja, hogy mi történt itt? - kérdezett rá egy másik fiatal lány, aki kardjára támaszkodva próbálta talpon tartani önmagát.
- Tudom, de nincs időm mindent kifejteni. Egy szörnyeteg van születőben, amely ha áttör ebbe a világba, jóval nagyobb skálán fogja felfalni az áldozatait, mint most teszi a falvakkal. - pillantott észak felé a férfi. - Azért jöttem, hogy megöljem azt a szörnyet.
- Egy démon? - érdeklődött az angyali alakváltó, szinte azonnal reagálva.
- Hívhatod démonnak, szörnyetegnek, bestiának... Nem számít. - merengett el Ceur. - Ő az emberiség "Hét Csapásának" egyike, a vég egy hírnöke.... A Második Ítélethozó. Titeket pedig megjelölt áldozatának, így az átka rajtatok marad, mindaddig, amíg el nem pusztul. - azzal útnak is indult, azt tervezvén, hogy egyszerűen kisétál a faluból, maga mögött hagyva az összezavarodott tömeget.
Persze, ez aligha mehetett volna ilyen egyszerűen...
- Biztos vagyok benne, hogy lehet valamit tenni mindez ellen azon kívül is, hogy csak várunk a remélhetőleg sikeres eredményre - lépett elé Aria, bár testtartása, s hanghordozása inkább volt tisztelettudó, mintsem erőszakos, vagy fenyegető. - Megkérdezhetném, mit tervez? Talán tudnék segíteni... vagy tudnánk.
- Veszélyes olyanokkal táplálni Őt, akiket megjelölt áldozatának. Ha harcolni indulnátok ellene, könnyen lehet, hogy csak meggyorsítanátok a születését. - Ceur az alakváltó vállára helyezte egyik páncélos tenyerét, miközben kifejtette neki információit. - Ám ha nem bíztok abban, hogy egyedül megölöm a lényt, úgy nem állíthatlak meg titeket. Bosco déli határától 700 mérföldre északkeletre találjátok meg a legkisebb átjárót abba a dimenzióba, amely ráakaszkodott világunkra, hogy megszülje Ítélethozó II-t.
Az átjáró helyét csak tippelte, a falun érzett korábbi szorítás erejéből kiindulva.
Ugyanakkor, talán a későbbiekben ténylegesen haszna lehetett volna abból, ha Aria, és mások is belépnek abba a dimenzióba, ahol a "Csapás" születőben volt... Még ha az a haszon az angyali alakváltónak igencsak kedvezőtlen eredményekkel is járt.
- Véletlenül se vegye sértésnek, ugyanis őszintén hálás vagyok a segítségéért, amit az imént nyújtott. Azonban bár a többiek nevében nem nyilatkozhatom, én magam az a fajta ember vagyok, aki csak akkor bízik a sikerben, ha ő maga is jelen van - adta Ceur tudtára a nő udvariasan, ám mégis egyfajta határozottsággal. - Kérem, amennyiben bármi más hasznos információja vagy ötlete van, ossza meg velünk. A hasznára lehetünk, ebben biztos vagyok.
- Amit tudnotok kell, hogyha követtek, úgy a pokolba sétáltok be. Ha eléritek a kupolát, várjatok rám a legfurcsább háznál, amelyet odabent találtok majd az első pár száz méter után. Persze, együtt nem mehetünk. Nem vagytok olyan állapotban. - azon kívül, hogy szerepéhez mérten próbált kimérten, s hősies drámaisággal beszélni, Ceur rávilágított egy másik tényre is.
Igaz, hogy elvágta a fertőzés forrását a falutól, ám az már befészkelte magát a jelenlévőkbe. Ő csak elnyeste a betegség virágának szárát, ugyanakkor annak gyökere mindenkiben ott maradt, s később kifejti majd negatív hatását.
- Kimerültetek, és még én sem tudom, milyen formát ölt majd az átkotok, amely bennetek maradt. Pihenjetek hát, majd szembesüljetek veszteségeitekkel, és utána döntsetek, hogy követtek-e. - s azzal Ceur szinte a teljes mágikus erejét szabadjára engedte, ezáltal mindenkitől elragadva eszméletét az egyetlen reggel alatt oly sokat látott településen...


A hegységrendszer, amely elválasztotta egymástól a két országot, olybá tűnt, akárcsak egy papírlap szinte láthatatlan széle, élesben kettészelve a különböző valóságokat.
Délre a rúnalovagok tábora díszelgett, akiknek fő erői több ezer főre rúgtak, s ha igazak voltak a híresztelések, az a Legátus vezette őket, akivel Ceur már egy másik csatában is megismerkedett... Ám a nő immáron egyike volt a Tíz Szent Mágusnak, még ha ez a titulus nem is jelentett sokat a sárkányölő elméjében.
Északra pedig ott feküdt az ismeretlen, a fertő, és az elkerülhetetlen ütközet...
- Biztos, hogy jó ötlet volt magunkkal hozni idáig? - pillantott Karna a keleti fiúra, aki még mindig eszméletlenül pihent a hátán.
- Te is láttad, hogy az északi falvak már nem jelentenek biztonságot. Veled van a legnagyobb esélye a túlélésre ezen a környéken. - motyogta Ceur sisakjának takarásában. - Egy ideig egyébként sem fog magához térni. Túlhajszolta magát a keresésében.
- Téged keresett...?
- Azt hiszem, bár ezt majd csak az ő szájából hallhatjuk biztosra. Bárhogy is, lassan tovább kell indulnunk.
- Meg tudod menteni...?
- Igen. - felelte határozottan a sárkányölő. - De neked kívül kell maradnod. Ha te is elvesznél abban a földi pokolban, amibe besétálok, az csak rontaná Jeanne esélyeit. Szükségem lesz rád, hogyha kijutok, hazavidd őt, és Yoshitsune-t is.
- Megteszem, ami tőlem telik. - bólintott a lángfarkas.
Ahogy azonban elindultak volna az idegen ország földjein, a tér megszakadt a férfi nyomában, majd egy különös páros lépett ki a portálon.
Egyikük viszonylag alacsony, szőke nő, fején süveggel s szemfedővel, karjában egy bottal, valamint egész testén Nashan bűzével.
Társa is alacsonynak tetszett srác létére, bár ezt betudhatta fiatalságának.
- Micsoda szerencse. Ceur'caelestos, Dún Scáith Őrzője. Így jön hát ki, hogy "két legyet egy csapásra"... - mosolyodott el sejtelmesen a nő. - Örvendek a találkozásnak, Nashan-sama már mesélt rólad. A nevem Testamen.
- Nem érdekel a neved, sárkányszolga. - felelte közönyösen Ceur, bár egész testét a végletekig feszítette egy esetleges összecsapás első szikrájára várva.
- Rideg, ahogy mesélték. Pedig igazán a hasznodra lehetnék, ha nem nehezíted meg magadnak a helyzeted. Kissé hihetetlen, de pillanatnyilag közös célok vezérelnek minket. - szavalta játszott nyájassággal a szőkeség.
- Kik ők, Ceur? - szólt közbe Karna, egész alakjában az újonnan érkezők felé fordulva.
- Az én nevem már hallhattad, nemes lángfarkas. - biccentett a nő. - A társam Spellbreaker, de ne helyezzetek rá túl nagy hangsúlyt kérlek. Csak egy árván maradt kóbormacska, aki iránymutatásra szorul.
A szőke srác erre csak kelletlenül horkantott, ám még mindig nem szólalt meg.
- Nashan reszket, hogy egy újabb korábbi áldozata kopogtat az ajtaján? Még a végén csalódom... - vetette oda a sárkányölő.
- Nashan-sama csak nem szereti a nehezen elvarrható szálakat. Ráadásul, Ítélethozó II mindenkinek rossz hír volna, aki ebben a világban él, nem csak neki. Ezért is zártad őt el, a többiekkel együtt. Nem igaz, Ítélethozó I, Halál-sama? - vetette vissza hasonlóan gúnyos éllel Testamen.
- Miről beszél, Ceur? - értetlenkedett a lángfarkas.
- Sose bízz olyanban Karna, aki egy sárkány szagától bűzlik.
- Mert benned talán jobb helye van a bizalmának?
Ezt követően a két apró csapat vezetője csak feszülten bámulta egymást, mígnem ismét a sulekknek kellett felvennie a józan ész szerepét.
- Bárhogy is, sietnünk kellene, Ceur. Minél előbb biztonságban akarom tudni Jeanne-t, mert nem hiszem, hogy barátságos helyre került...
- A világok közti átjáró egyre csak vékonyodik. Azok, akiket kiválasztottak áldozatnak, hamarosan mészárszékre jutnak. De te mégsem akarsz berohanni a dimenziók közti térbe, nemde Ceur'caelestos? - szólt közbe újfent Testamen, mint aki egyszerűen képtelen elhallgatni. - Hisz ismered annak a természetét. Aki belép a fekete burkokba, amelyen túl az Ő területe van, pár használat után elveszíti mágiáját. Ez persze egy olyan varázslónál, aki több száz trükköt ismer, nem okoz nagy fejfájást... Elveszíted a tüzet, ott a víz. Ha azt elveszíted, ott a föld. És így tovább... Ám neked csak két dobásod lenne. Elégtelen ahhoz, hogy kiments áldozatokat, és megöld az Ítélethozót, akit csatlósok ezrei védenek.
Természetesen, erre gondolt a sárkányölő is.
Ezért igazított útba Ariát, és azt a pár rúnalovagot... Persze, az ő segítségük még nem billentené a győzelem felé a mérleget, önmagában nem.
- Neked talán több dobásod lenne, sárkányszolga?
A nő erre csak elmosolyodott, majd szabad kézfején egy régies borítású, elsárgult lapoktól nehéz kötetnek adott anyagi formát.
A könyv kisvártatva önmagától kinyílt, majd pillanatok töredékei alatt több tízezer oldalon átlapozta magát... Olyan sok valóságot, lehetőséget, esélyt, módot, rálátást, s történetet felfedve, amely fizikailag semmiképp nem férne el egy akkora grimoárban.
- Az én varázstársam miatt felesleges aggódnod, Ítélethozó I. - s azzal a könyv szertefoszlott, pont olyan rejtélyesen, ahogy megjelent. - A megmentést bízd ránk. Te tartalékold az erődet arra, hogy végezz a régi szövetségeseddel.
- Jeanne Esprit. 16 éves. Hosszú, szőke hajú, arany-szemű, átlagos magassággal és nőies testalkattal. Hozd ki onnan, és a testem minden csepp energiáját arra fogom használni, hogy elűzzük a Csapást... - Testamen csak mosolyogva bólintott. - Ugyanis ne ess tévedésbe, elpusztítani nem lehet. Mindaddig, amíg él halandó bármely világban is, aki fél a megbetegedéstől, addig ő is élni fog.
- Nos, ha pár száz évre legyengítjük, az se rossz. Tartalékold hát az erőd, és várj, amíg jelet adok, ideiglenes szövetséges. - azzal a teret újabb térkapu tépte meg, amelyen a szőke páros rövidesen át is sétált.
- Nem tudom, mi folyik itt Ceur, de... bízhatunk benne, hogy visszahozza nekünk Jeanne-t? - vetette fel Karna.
- A bizalom sose volt nagy erényem, Karna. - felelte halkan Ceur. - De ezt a csatát nem nyerhetjük meg szövetségesek nélkül. Ahhoz már túl későn érkeztem...

Spoiler:

A nap teljes átlagosságában indult.
Ceur félmeztelenül ébredt ágyán, szobája ürességét pusztán a takaró selymes ölelése ellensúlyozta... Mégis...
A pillanat egy töredéke.
A sárkányölő már talpon volt, és valamennyi érzékét, s izmát megfeszítve nézett körül a helyiségben... Egy idegen szag keveredett a szoba korábbi egyensúlyába.
Valami bekerült oda, ami a lefekvésekor még nem volt ott.
Igaz, alvás közben tompította érzékeit, másképp túl sok külső hatás felriasztotta volna a kastélyban, ám még így is magabiztos volt abban, hogy egy céhtársa sem tudna a közelébe lopózni a tudta nélkül, bármilyen mágiát is használna hozzá.
Mégis, az apró, különös folyadéktól fénylő fiola immáron ott volt éjjeli szekrényén.
Ki lehetett? Ki küzdhetett le oly sok nehézséget, csak azért, hogy mérget hagyjon hátra számára, amelyet persze nem is volt köteles elfogyasztania...
Ugyanakkor, udvariatlanság is lenne azzal szemben, aki ezt megtette érte... Lakrimájában bízva Ceur megfogta az ismeretlen eredetű üvegcsét, majd kisvártatva le is kortyolta annak édeskés tartalmát.
Kihívást intéztek felé, ő pedig elfogadta.
Ugyanakkor csodálkozott, hogy a beültetett lakrimájának hála vajon minden méreg hasonlóan jó ízűvé vált-e... Ha igen, nem ártott volna beszereznie párat a bazárban.


Karna elégedetten hűsölt a konyhacsempén, miközben barátai mind más és más elfoglaltságoktól hajtva sürögtek körülötte.
Okita épp valami csokoládé illatú folyadékot kevergetett egy edényben a mágikus tűzhely felett, miközben Kiril félig őt figyelte, s félig egy alsó-szekrényben pakolt.
Delilah a hűtőszekrényben keresgélt, karjaival kitartóan rendezgetve a polcok tartalmát, ám olybá tűnt, hogy egyelőre sikertelenül kutatott... Pedig már Ferris, a fekete kismacska is türelmetlenül várakozott mögötte.
És ott voltak még Nightyngale állatfüles társai, Eclair, Kurousagi, és az újonc Atalanta, akit elméletileg egy elátkozott oroszlánból változtattak vissza emberré... Nos, javarészt emberré.
Bárhogy is, a lángfarkas úgy ítélte meg, hogy ők hárman jól kijönnek egymással, és épp egy torta receptje felett munkálkodtak.
- Puding, puding.... - motyogta Delilah, ahogy egyre csak sodorta tenyerével a hűtő tartalmát.
- Delilah-Chan, arrébb mennél kérlek? A puding ott van a felső polcon, de nekem a mandulatej kellene... - szólította meg Eclair a vörös köpenyes lánykát.
- Utolsó puding... - új felismerésétől vezetve a megszólított lábujjhegyre állva megszerezte zsákmányát a felső sor végéből, majd azzal győzedelmesen letelepedett az asztalnál.
Ferris-nek sem kellett több, apró méretét meghazudtolva rögvest felugrott az asztallapra, majd várakozóan pillantott Delilah-ra, aki közben félretolta maszkját ajkainak vonalából.
- A száraz alapanyagokhoz 250 ml mandulatejet kell keverni. - olvasta Atalanta, egy recept sorához mérten különös érzelemmentességgel.
- Oké, de hol a mérőedény? - értetlenkedett Eclair, pillantásaival a lehető legrosszabb helyeket gyanú alá fogva.
Mármint, Karna semmiképp nem gondolta volna, hogy ő ráfeküdt egyre...
- Okita, mondtam, hogy folyamatosan kavard! Le fog ragadni! - esett kisebb pánikba Kiril, miközben felnézett keresgélése közben.
Az akadémista lány maga is elcsodálkozott azon, hogy majdnem elaludt a tűzhely mellett, majd bólogatva visszatért feladatához.
- Mérőedények. - varázsolt elő pár különböző méretű tálat a szekrényből Kiril. - Pár forma... - pakolta elő a műanyag segédeszközöket is, miközben fel-le hajolt a konyhabútorok közt.
Úgy tűnt, hogy a keleti alakváltó kezdi magát egyre jobban kiismerni a helyiségben, bár sok tartozék elhelyezkedése még ismeretlen volt számára.
- Köszi. - vette el az egyik mérőedényt Kurousagi.
- Ti kinek csináltok csokit? - kíváncsiskodott Eclair.
- Mindenkinek... - felelte Okita nemes egyszerűséggel, bár konyhai eszközeit még mindig bizonytalanul tartotta. - Már aki szereti...
- Óh, humm... - gondolkodott el a nyúlfülű lány.. - Lehet, hogy nekünk is kellett volna? Mi csak egy tortát csinálunk...
Karna örült annak, hogy a többiek ilyen jól elvoltak egymással, ráadásul még másokra is gondoltak a kastélyban.
Ugyanakkor, tudta jól, hogy sajnos nem minden barátja volt ilyen önzetlen... Mintha csak gondolataihoz igazították volna, a konyha bejárata mellől felcsengett egy, a legtöbbek számára ismerős, gúnytól maró kacaj,
Eclair, és Okita, akik a lángfarkashoz hasonlóan már sokszor hallhatták ezt az öntelt nevetést, rögvest a bejárathoz kapták fejüket.
- Jeanne, ha már főzni nem tud, másokon űz gúnyt. Nagyon érett. - dünnyögte a rókafüle a lány, mielőtt az érintett egyáltalán belépett volna a helyiségbe.
No nem mintha olyan sokat váratott volna magára...
- Mindenkinek csoki, ekkora lúzerséget. - a szőke rúnalovag még mindig nevetett, pedig már megpróbálta arcát saját tenyerébe temetni. - Én meg már egy pillanatig aggódtam, Okita.... De látom tudod a helyed. - vájta lenéző szemeit az akadémista lány tekintetébe.
- Jó reggelt. - köszöntötte jókedélyűen társát a sulekk.
Úgy vélte, ha negatív gondolatokra pozitívakkal felel, ha kedvességet és figyelmet mutat mások iránt, akkor enyhítheti rosszkedvüket... Vagy épp Jeanne átlagos viselkedését is formálhatja...
- Jeanne-San, amennyiben nem főzni vagy sütni jött kérem hagyja el a konyhát. Már így is sokan vagyunk egy ilyen kis helyiségben. - szólt a rúnalovagra Atalanta parancsolóan, ám ő csak mosolyogva elhessegette a szavakat tenyerével.
- Amúgy sem tervezek sokáig itt időzni veletek, vesztesek közt. Bohóckodjatok csak a "barátság-sütikkel", nekem fontosabb dolgaim is vannak. - igazította meg pár hajtincsét önelégülten. - Cya, lúzerek. - majd azzal, mintha ott sem lett volna, alakja teljesen eltűnt a konyhából teleport-mágiájának hála.
Okita egy fáradt sóhajjal értékelte a jelenetet, miközben Kiril már teljesen eltűnt a konyhabútorok világában, s aligha volt részese valós környezetének.
- Beképzelt liba.... - motyogta Eclair, bár közben már az ő társai is visszatértek a tortakészítés folyamatához.
Karna persze tudta, hogy Jeanne is szerette mindnyájukat, csak néha a kelleténél kissé feltűnőbben viselkedett, mert figyelemre vágyott... Bárhogy is, mosolyogva továbbsodorta tekintetét Delilah-ra, aki közben alacsony alakjával a konyha ragadozójává nőtte ki magát.
Ahonnan hagyták, kis mennyiségű zsákmányt ejtett feltétnek a saját pudingjára, ami lehetett akár csokidarab, gyümölcsszelet, de egy ujjnyi tészta is, nem válogatott különösebben, ahogy nagy gonddal rendezte édességhalmát.
Közben mindkét csapat nagy erőkkel haladt előkészületeikben, és úgy tűnt, hogy a helyiség visszanyerte korábbi, idilli állapotát... Mígnem besétált a reggel második váratlan vendége.

A "jövevény", aki ekkor belép a konyhába... Annyi különbséggel, hogy jóval hétköznapibb ruhákat visel, mint azt a kép illusztrálja.

Spoiler:

- Eh?
- Ki?
- Elnézést?
Az idegen teljes természetességgel ült le az étkezőasztalhoz, majd hasonló közönnyel húzta önmaga elé Delilah gondosan összeállított pudingját.
Két gyors kanalazás, és az egész halom eltűnt... A kislány megtörve, ajkaival apró "o" betűt formálva zuhant térdeire.
- Semmilyen szagod nincs.... - ugrott immáron Karna is négylábra megdöbbenten. - Ceur?
- Neked szokás szerint megvan a szagod, Karna... - felelte a sárkányölőhöz méltó, semleges hangszínen a fiatal nő. - Mit főztök? Jó az illata.... - nézett Okita irányába, aki bár nem felejtette el kavargatni a fortyogó csokialapot, közben szinte teljes alakjával a jövevény felé fordult.
Kurousagi is rajta tartotta szemeit a nőn, de egy oldalirányos mozdulattal odanyújtotta a tortájukhoz készített csokikrémet a gyászoló Delilah-nak.
- Mégis mi folyik itt? - Eclair magas-hangú kérdése már Kirilt is kitépte a bútorok fogságából.
- H... Hercegem? - nézett végig immáron ő is a sárkányölőn.
- Ceur, történt valami...? - sétált közelebb hozzá Karna.
- Megittam egy fiolányi italt, amit valaki a szekrényemen hagyott. Azután így találtam magam... De nem érzek különösebb változásokat. Pár helyet leszámítva... - fejtette ki a megszólított egyszínűen.
- Óh ez tökéletes. - vigyorodott el hirtelen Eclair. - Jeanne annyira ki lesz akadva!
- Csokit főzünk... - érkezett meg végül Okita válasza, erős fél percnyi késéssel.
Delilah szokásához híven figyelmen kívül hagyta az általános eseményeket, így inkább csak újdonsült krémes edényére rászorítva futásnak eredt, és meg sem állt a felső szintekig... Ferris, a kismacska persze szorosan a nyomában loholt.
- És el fog múlni a hatása? Meddig tart? Nincs valami más szövődmény? - szorított rá Kiril a sárkányölő összement vállaira, miközben faggatni kezdte.
- Akkor folytatjuk? Úgy látom, kénytelenek vagyunk a krémet újrakezdeni. - hívta fel erre is a figyelmet Atalanta, és bár Eclair-nek máson járt az esze, legalább nyúlfülű társa besegített neki az újrakezdésben.
- Hmmm... - merült el gondolataiban Ceur.
A császári testőr szavai erre késztették legalábbis, és Karna úgy vélte, hogy talán most először töpreng el hasonló részleteken.
- Dobd fel, és kapd el... - vett el végül a gyümölcsös kosárból egy almát a nő, amelyet aztán Kiril tenyerébe nyomott.
A fiú bár kissé értetlenül, de bólintott, majd eleget is tett a kérésnek... Az alma felrepült majd a mennyezetig, utána vissza az alakváltó tenyerébe.
Úgy tűnt, hogy semmi sem történt. Legalábbis, a sulekk semmi mást nem látott.
Mégis, ahogy Kiril szétnyitotta ujjait a gyümölcs körül, az tizenkét tökéletesen egyenlő szeletre hullott szét... Mások mértani eszközökkel képtelenek lennének hasonló felosztásra.
- Azt hiszem nincs különösebb szövődménye... - vonta le a következtetést egyhangúan Ceur.
Karnát bosszantotta, de tényleg nem vette észre, hogy a nő megmozdult volna...
- Vajon biológiailag is megváltoztál? - úgy tűnt, Eclair-t már más részletek foglalkoztatták.
- Mármint? - kérdezett vissza a sárkányölő.
- Tudod, felnőtt nők havi ciklusa. Biztos nagyon tetszene egy hétig a saját véred szagolgatni. - nevetett fel a rókalány.
- Ekki, a konyhában ne beszélj ilyeneket! - szólt rá szinte rögvest Kurousagi.
A lángfarkasnak mindez egy borzasztóan furcsa felvetés volt.
- Ti vérezni szoktatok csak úgy? - szaladt ki belőle a meglepett kérdés.
- Igen. A termékenységi ciklus részeként. - felelte Atalanta magyarázkodó hangszínén.
- És az fáj? - a sulekk tényleg nem értette.
Jeanne neki soha nem mesélt hasonlóról. Mindez pedig borzasztóan kellemetlennek hangzott... Egyre inkább úgy érezte, hogy Ceur-t meg kell mentenie tőle.
Okita jól hallhatóan elsóhajtotta magát a tűzhely mellett, láthatóan nem értékelte a beszélgetés új fonalát.
- Hmmmm.... Egy hét minden hónapban, csökkentett harci potenciállal.... - motyogta a sárkányölő, újfent gondolataiba temetkezve.
- Mintha faltörő kossal döngetnék a méhed. - válaszolt közben Eclair is a négylábú korábbi kérdésére, mit sem veszítve széles vigyorából.
- A méhed....? - újabb ismeretlen részletek Karnának.
Ha meg akarta menteni Ceur-t a fájdalomtól, tudnia kellett a részleteket.
Ismerd az ellenfeled, Jeanne mindig ezt mondogatta.
- Nah jó, eddig mókás volt, de kezd fárasztó lenni. - rázta meg a fejét a rókalány, elhagyva önelégült arckifejezését. - Ott a hasad alján van...
- Nekem is....? - döbbent meg a sulekk.
Mármint, mindeddig erről szó sem esett... De most egyértelműen azt mondták neki, hogy az ő hasa alján is ott van...
- Akkor én miért nem vérzek? Vagy majd fogok? - esett kisebb pánikba, miközben tervét már elkezdte kibővíteni önmagára is, nem csak Ceur-ra.
- Neked nincs, Karna-san... - próbálta lezárni a témát ingerülten Okita.
- Ez csak a nők átka. - bólogatott rá Atalanta.
A sárkányölő közben felállt korábbi helyéről, majd elkezdett a kijárat felé sétálni.
- Ceur...? - szólt utána a sulekk.
- Megkeresem Nightyngale-t, hátha ő tud valami ellenszert... Vagy legalább valami módszert, ami meggátolja az egy heti elgyengülést. - magyarázta, bár léptein nem lassított.
Kiril-nek sem kellett több, gyors és precíz mozdulatokkal elvette az akadémista lány edényét, a folyadékot a formákba öntötte, majd "védence" után rohant.
- Jeanne már látta? - csatlakozott Eclair is a társasághoz, sebes léptekkel beérve a többieket.
Mivel Okita elveszítette korábbi feladatkörét, ő is a csapat után ment, na meg persze az aggódó Karna sem maradhatott le.
- Ma még nem találkoztam vele. - felelte Ceur.
- Óh ez jó lesz. - kacagott fel a rókalány, majd több irányba fordulva ordibálni kezdett. - Jeanne! Jeanne gyere csak, ez nagyon fog tetszeni! Hol vagy te undok liba?
- Nincs a kastélyban. - szólt közbe a sárkányölő, miközben az alagsori lépcsők irányába fordult.
- Használjátok a Rúnalovagok hálózatát! Szóljatok neki, imádni fogja! - biztatta társait Eclair.
- Akkor szinte azonnal ideteleportálna, és a jelenetei miatt órákat veszítenénk mindenből... - rázta meg fejét lemondóan Okita.
Mivel Ceur gyors ütemet diktált, a csapat mindeközben meg is érkezett az alsó szinten rejtőző laborok egyikéhez.
Karna régebben folyton elcsodálkozott, hogy a sárkányölő mindig mindenkinek tudja a tartózkodási helyét az épületben, ám addigra már megszokottá vált számára a jelenség.
- Helló. - nyitott ajtót Nightyngale, mielőtt bárki is kopogtathatott volna. - Tetszik az új imidzsed, Ceur. - nézett végig mosolyogva a fiatal nőn.
- Azt hiszem így kevésbé tűnök fenyegetőnek... - felelte egykedvűen, a lángfarkas szerint leginkább termetére utalva.
- Jó reggelt Nighty! - szólt közbe Karna is, persze bármennyire is aggódott, az udvariasság lépcsőfokait nem akarta csak úgy áthágni. - Képzeld, Ceur vérezni fog, ha nem segítesz rajta!
- Oké, menjünk inkább a szalonba, hozok pár eszközt. - invitálta beljebb a társaságot mosolyogva az alakváltó.
A vörös-hajú nő kisvártatva visszatért kezei közt pár orvosi eszközzel, mérőszalaggal, és jegyzettömbökkel.
Úgy tűnt, hogy valamiért fontosak számára Ceur méretei, ezért a szalaggal körbefűzte mellkasát, derekát, majd csípőjét is, miközben vidáman hümmögött..
Kiril egyre kellemetlenebbül érezte magát, jó pár ponton el is fordult a jelenettől vöröslő arccal.
- Megtennéd, hogy leveszed a ruháid? - érkezett a komoly kérdés.
A keleti testőrnek sem kellett több, hirtelen kivezetett mindenkit a laborból, majd heves lendülettel becsapta az ajtót.
Karna nem értette miért, de ő is a kisodort áldozatok listáját bővítette...


- Az alsónemű maradhat. - jelentette ki Nightyngale, miközben a sárkányölő már mindent mást levett magáról.
Különös érzés volt így ülnie... A fejét kissé nehezebbnek érezte a konyt miatt, s a derekára is több súly jutott melleinek hála... Át kell majd rendeznie súlypontját az eljövendő küzdelmek folyamán.
- Oké, lássuk... - piszkálta meg a nő lakrimájának helyét. - Még dolgozik a méreggel... - motyogta halkan. - Úgy látom, a generáció ugrás miatti méreg lakrima megmentette az életed. Kár hogy a mérgekhez annyira nem értek... Aria segíthetne, de persze ilyenkor nincs itt... Szóval... Az egészből annyit tudok leszűrni, hogy ez végleges is lehet.... - tartott egy kisebb, drámai szünetet. - Hacsak.... Van egy univerzális ellenszer.
Nightyngale közben kinyitotta az ajtót a többi érdeklődőnek, ám nem azelőtt, hogy visszaadta volna ruháit Ceur-nak.
- Univerzális ellenszer mérgekre? - kérdezett rá a sárkányölő kissé meglepetten, ahogy felhúzta felsőjének cipzárját.
- Az igaz szerelem csókja megtöri a méreg hatását. - bólogatott komolyan az alakváltó. -  De úgy számolom, éjfélig van csak időnk.
- Mint valami tündérmesében... - motyogta Okita.
- Ó, akkor ez könnyű! Én szeretem Ceur-t. - vágta rá lelkesen Karna. - Bár csókot adni nem tudom, hogyan kell... Melyik legyen, emberi vagy a mostani alak?
- Az nem ugyanaz. A szeretet és a szerelem különbözik, Karna. - magyarázta kedves mosollyal Nightyngale.
- Óh... - gondolkodott el a sulekk.
- Ez inkább olyan, mint valami átok, mintsem egy méreg hatása... De ha van öt-hat órám, eléggé rá tudom feszíteni az elmém erre a gondolatra, és akkor sikerülhet átverni a hatást... - ahogy Kiril elmélkedését hallgatta, Ceur már enm bírta tovább fedezni frusztráltságát.
- Ez hülyeség... - sóhajtotta el magát fáradtan. - A lakrima lebontja majd a káros hatásokat... - sétált ki a helyiségből, önmaga mögött hagyva az egész jelenetet.
Csókok, mint univerzális ellenszer mérgekre, számára végzetes hatás... Nem tudta mindezt komolyan venni.
Ahogy a múltban is oly sokszor, bízott saját erejében, és félelmek nélkül nézett szembe a jövővel.


- A konyha rendetlen. Nekem kell eltakarítanom mindent? - vágtatott be a laborba Starwing, a mantikórból avanzsált cseléd.
- Kurousagi már elment? - kérdezett vissza Eclair meglepetten. - És mi van a tortával?
- Sül. - válaszolta az érkezett. - Atalanta Aleriont keresi, Kurousagi pedig elment zuhanyozni.
- Hmmm... Utálom ezt tenni, de ha Ceur-san semmibe veszi ennek a helyzetnek a veszélyforrását, nekünk kell segíteni rajta. Azt hiszem ideje beavatnom Jeanne-t... - sóhajtotta el magát Okita, ahogy megnyitotta a rúnalovagoknak fenntartott telepatikus hálózatát elméjében.
- Igen! - hallotta még a rókalány gonosz kacaját, mielőtt elmerült volna üzenetének átadásában.


Huszonnyolc fajta alapanyag... Fiore huszonnyolc részéről, mind a legjobb hazai termelőtől, s régre visszavezethető cégerektől.
A lány gyakorlatilag egy reggel alatt körbe-teleportálta az országot... Talán így sem fog sikerülni.
De nem fogja feladni... Újrakezdi, akárhányszor elbukik. Mindaddig, amíg édes nem lesz...
Hisz ez talán az egyetlen nap, amikor elmondhatja. Akkor is, ha érzései örökké egyoldalúak maradnak, és sosem kerülnek viszonzásra.
Akkor is, ha örökké csak a háttérben marad... Ennyit legalább megtehet. Szívének legmélyéből...
Hirtelen valami felrezzent elméjében... Mintha csak kopogtatnának, gyengéd, kérlelő mozdulatokkal annak ajtaján.
A lány elsóhajtotta magát. Hivatalos csatornán keresték, de akkor sem kívánt jelenteni. Aznap nem szeretett volna a Tanács ügyeivel törődni... Ám végül mégis válaszolt, közben már kifogásait teremtve.
Ugyanakkor, ahogy végighallgatta az üzenetet, amely mellesleg Okitától érkezett, elmosolyodott... Megtudott minden részletet, s rájött.
Tizenhat éve erre várt... Kötényét drámai lassúsággal oldotta ki, s ejtette a padlóra, ahogy ajkai egyre szélesebb ívet rajzoltak arcára.
Hisz az élete múlik azon, hogy megcsókolja... Végre eljött hát az ő ideje.


Ceur különösnek találta a helyzetet.
Kérték már fel korábban páran arra, hogy segítsen nekik közelharci technikáik csiszolásában, ám ilyen sokan egyszerre még sosem.
Ő állt a gyakorlótér egyik szélén, míg vele szemben tizenegyen...
Jeanne, kék melegítőben és fekete rövidnadrágban, fején sapkával, karjai közt rúnakardjával.
Karna, ujjatlan felsőben, háta mögé hosszú lándzsáját szorítva.
Okita, egyenruhaszerű kabátjában, ujjai közt katanájának markolatával.
Kiril, általános könnyű-páncéljában, maga elé rövidített szárú lándzsáját emelve.
Ám nem csak ők... Kurousagi és Eclair egymás mellett, a korábbi lány dárdájával, míg a másik egy vékony pengéjű karddal készült a gyakorlómeccsre.
Nem sokkal mögöttük Starwing, jól láthatóan puszta kézzel nekifeszülve a kihívásnak... Valamint Alatalnta és Alerion párosa, szintúgy rövid-karddal, és lándzsával.
Leghátul pedig Delilah, a nap fenyegetésének híján maszkja és vörös köpenye nélkül, fekete ruháiban... Ám apró alakját úgy takarta el Nightyngale bikaszerű, mégis nőies démonformája, akár egy védelmező anyaoroszlán.
Ceur megropogtatta vállait, tett pár csukló és ujjkörzést, majd újfent megigazította magán sötét, szárak nélküli, cipzáras felsőjét...
Ha a méreg hatása maradandó lesz, át kell majd szabatnia a ruháit.
- Ha akarod, érdekesebbé tehetjük a harcot. - ajánlotta fel a démoni alakváltó, aki majd két méteres termetével a harctér óriásának számított. - Néhány lakrimaval fel tudom erősíteni a bikadémon formám...
- Nem bánom. - felelte egyszerűen Ceur.
A nő elvigyorodott, s miután összeroppantott markában egy zöldes fényű kristályt, mágikus kisugárzása érezhetően megnőtt... Ebben a formában majdnem kétszeresére.
Igazából, minden önmagára elhasznált kiegészítőjével együtt már majdnem elérte a sárkányölő szintjét, aki a gyakorlómeccs szabályainak értelmében nem használhatta mágiáját.
Lényegében mindenki csak puszta kézzel, vagy fegyverrel harcolhatott, hisz ez volt az edzésük lényege... Nightyngale ugyanakkor emberi formájában aligha lehetett volna komoly tényező egy hasonló megmérettetésen, így ő felvehette démoni alakját, amelyet aztán tovább erősített.
A nő el is vigyorodott a korábbi választ hallva, majd nagy lendülettel megrohamozta Ceur-t.
Gyorsan mozgott, társai még fel sem eszméltek, mire ő már a sárkányölő előtt állt, s széles ívben meglendítette kétkezes fejszéjét.
A fegyver fémes sikollyal szelte a levegőt, mígnem becsapódott Ceur várakozó tenyerébe... A fekete-hajú nő felül négy, míg alul egy ujjal fogott rá a balta pengéjére.
Az ütközés ereje ugyanakkor kissé félresodorta apró termetét, tartólába pedig körülbelül tíz centiméterre bemélyedt az aréna talajába.
- Elég komolyan veszed ezt a gyakorlómeccset... - motyogta a másik nőnek, miközben a fegyvert immáron acélos szorításának csapdájába ejtette.
- A gyakorlás akkor érdekes, ha van benne kihívás. - vigyorgott rá a démon, s nemes egyszerűséggel eltüntette a fejszét.
Offenzíváját ugyanakkor nem fékezte, sőt, inkább csak ekkor lendült bele igazán.
Hosszú, izmos lábait és karjait egyaránt használva próbálta meg eltalálni a sárkányölőt, mozgásával egy teljesen szabad stílust formálva.
Ceur eleinte csak elkerülte a próbálkozásokat, valamint tenyerével elcsúsztatta azokat, amelyek túl közel értek testéhez... Ám miután felmérte, hogy pontosan mennyi erő rejlik egy-egy ütés mögött, megálljt parancsolt saját mozgásának.
Mély levegőt vett, testét ellazította, s felkészült a találatra... Éles nyomás a hasi tájékán, orrában fémes íz... A talpai enyhén megemelkedtek a földtől, ahogy teste rásimult Nightyngale öklére.
- Sajnos mágikus támadások ellen hasztalan, így nagyon ritkán tudom használni... - kezdett bele Ceur, ahogy bal kezével rászorított a démon csuklójára, így helyben tartva őt.
Közben jobb kezének két ujjával meg kellett fékeznie Okita katanáját, amelynek vége körülbelül másfél centiméterre állt meg arcától...
Szóval az akadémista lány ennyire komolyan vette mindezt, hisz döfése mögött a gyilkolási szándék teljes súlya árnyékot vetett... Helyes.
- De létezik keleten egy technika. Úgy hívják, Shaori... Elméletben, ha teljesen ellazítod a tested, és átviszed az izmaid egy hipnózisszerű állapot ernyedtségébe, úgy elnyelheted a fizikai becsapódásokat. - szemeit le sem véve Nightyngale-ről magyarázott neki tovább, miközben pengéjénél fogva megemelte Okita egész testét, majd az aréna falának csapta őt. - De ez csak az első része a technikának... Ha elnyelted a becsapódást erejét, az offenzív Shaori visszajuttathatja azt a használójának. - felszabadult jobbjának tenyerével Ceur előremozdult, s nyitott éllel eltalálta a démon mellkasát... a támadás mögött immáron nemcsak saját, de ellenfelének teljes fizikai ereje is meglapult.
Az alakváltó egy kisebb hangrobbanás kíséretében csapódott rá a lelátókra, teljesen nyitott teret hagyva a sárkányölő körül.
- Usagi Kick!- csendült fel szinte rögvest egy kiáltás, persze a sárkányölő enélkül is tudta volna, hogy a nyúlfülű lány a levegőbe ugorva őt vette célba talpával.
Pont kapóra jött Karna, aki tőle elvárhatóan szemből rohamozott...
A fekete-hajú nő két ujjal megfogta Kurousagi lábszárát, aki így egy pillanatra szabályosan megállt a levegőben... Egy fordítás azon a két ujjon, s a következő másodpercben a lány már hatalmas lendülettel vágódott neki Karna emberi testének, mindkettejüket elsodorva.
- Kurousagi! - kiáltott fel Eclair dühösen, ahogy három társa segítségével négyszöget kirajzolva körbefogták a sárkányölőt.
A csoport szinte egyszerre lendült meg Ceur felé, de így is sok esélyt hagytak neki... Ott volt például Alerion lándzsája, amely minden más fegyvernél közelebb hajolt hozzá.
Eleget is tett hát a csábításnak, s ráfogott a szálfegyver szárára, miközben a férfit továbbsodorta saját lendületével, és egy jól irányzott lábsöpréssel.
Fél másodperc... Talán kevesebb...
Kilenc ütést vitt be három másik támadójának, kettőt-kettőt minden lány lábszárára, s egyet a tarkójukra.
Bár követhetetlenül gyorsan mozgott, azért arra ügyelt, hogy ne törje össze gyakorlópartnereinek testét, így erejét visszafogta... De csak annyira, emennyire szükségesnek vélte.
- Látom téged kiképeztek erre... - motyogta még az Alerion nevű férfi után, hisz nála majdnem kevésnek bizonyult az, amennyit beleadott. - Azt hittem könnyebben elengeded majd a fegyvered...
- Ezt nekem is meg kell tanítanod. - szólt Ceur felé Nightyngale, aki közben bár összeszedte magát, mozgása lassúvá és töredezetté vált.
Az arcáról alácsurgó vér pedig csak fokozta elszánt vigyorának élét...
Bár késve, de általános elszántságából mit sem veszítve Kiril is beszaladt a sárkányölő vonalába, s egy jól irányzott döféssel megcélozta mellkasát.
Ceur megemelte súlypontját, majd a szúrást követően bal hóna alá befogta a fegyver nyelét...
A fiú rögvest feladta lándzsáját,s puszta kézzel próbálkozott tovább.
- A kenpo, amit a palotában tanítanak... ez nosztalgikus. Gratulálok, Kiril. - bár a nő szavai őszinték voltak, hangja érzelemmentes maradt. - Az alaphelyzeted és a formád kiváló. Látom Juan Xhang téged is jól kitanított... - azzal hirtelen lendületet véve nyitott tenyérrel ellökte magától a testőrt, aki az aréna faláig meg sem állt reptében. - De amíg nem leszel gyorsabb, és erősebb, a technika önmagában kevés lesz ellenem... - engedte le karjait Ceur, majd megpörgette önmaga mellett immáron két lándzsáját.
- Érdekessé akartad tenni, ugye? - dobta fel maga elé a hosszabb szálfegyvert, s lábheggyel belerúgott annak végébe.
A lándzsa ettől szinte rögvest átlépte a hangsebességet, és készítőjének érdemére legyen mondva, egyben maradt még akkor is, amikor Nightyngale elkapta azt röptében.
A démoni alakváltó épp dühösen kettétörte szerzeményét, amikor megérezte a második lövedéket... Ugyanis a nagyobb csak elterelés volt.
A rúgás pillanatában Ceur kitépte egy fekete hajszálát, majd azt kiegyenesítve a nő egyik szemének vonalába fújta... Nem az volt a célja, hogy megvakítsa ellenfelét, vagy átfúrja koponyáját, így nem vitte túlzásba, de bizony a hollófekete küldemény így is kellemetlen sebet hagyott maga után.
- Ó hogy rohadna el a sötét beled! - káromkodott a démoni alakváltó, miközben letérdelt, s könyökével dörzsölni kezdte szemeit.
- Igen, azt hiszem taníthatnálak később. Ebben a formában Kirillel ellentétben neked a sebességed és erőd megvan, de technikád csak kezdetlegesen. - magyarázta a nőnek Ceur, miközben utolsó talpon maradt kihívójához sétált. - És te mit keresel itt, törpe? Nem néztelek annak a verekedős fajtának... - pillantott rá Delilah-ra, aki úgy állt ott a küzdőtéren, társainak szenvedő gyűrűjétől ölelve, mintha csak színházi vetítésen volna.
Nightyngale még védekezésképp kitárta lándzsavéget tartó karját a szőke lányka elé, így meggátolva, hogy Ceur közelebb léphessen hozzá.
- Delilah, ha kisétálsz egy harctérre, nem várhatod el az ellenfeleidtől a könyörületet. Sok elvetemült alak rohangál odakint, akik tudásuk legjavával lesznek azon, hogy elpusztítsanak, miután fenyegetésnek titulálnak téged... Vagy megtanulod megválogatni a csatáid, vagy erősebbé kell válnod, hogy mindet megvívhasd. Sajnálom, de mivel beléptél ide, a küzdelemnek nincs mindaddig vége, amíg valamelyikünk nem nyer... - három ujját belefúrta a démon csuklójába, oly módon eltalálva ereit, hogy azok reflexszerűen reagáljanak, s a nő karját kifordítva megüssék a kislányt, akit védelmezni voltak hivatottak...
Delilah oldalán tompán puffant a lándzsavég farésze, fél méterrel arrébb lökve őt.
- Faszom. - térdelt a lányka mellé Nightyngale.
Az apró szőkeség szemei köré könnyek gyűltek, ahogy megpróbált felülni, majd kivörösödött arccal hangot is adott frusztráltságának.
- Ez fáj! Ez fáj! - kezdett bele kiabálva. - Én nem is akartam harcolni! Hülye Jeanne! Hülye terv!
- Hülye Zsan. - értett egyet a démon. - Mutasd a sebet...
Ceur reflexszerűen pördült meg saját tengelye körül.
Csak ekkor jutott el elméjéig a tudat... Jeanne ott volt a küzdelem elején, ám vele sosem harcolt.
Szemeivel keresni kezdte a lányt, majd... Elsóhajtotta magát...
Hát persze.
Sunyi módon lefeküdt a többiek közé, miközben ő valószínűleg valaki mással foglalkozott éppen.
Lassan, már-már drámai kimértséggel sétált a lány fölé, majd két ujjával megemelte őt csuklyája alatt.
- Persze, kissé furcsa is volt, hogy a délelőtt történései után hirtelen ennyien akartatok edzeni velem... - köszöntötte a zavartam mosolygó rúnalovagot, akit még mindig fekvő helyzetében tartott önmaga előtt a levegőben. - Szóval, mi volt a nagy terv, Jeanne?
- Haha... Üdv, Ceur-sama. - köszönt vissza a szőkeség.
- Megmondtam, hogy nem fogok ostoba kölykökkel csókolózni egy ostoba átok miatt... - adta a lány tudtára.
- Azt hiszem ideje menekülni... - nevetett fel újfent csak idegesen a szőkeség, majd hirtelen hátsó zsebébe nyúlva elhajított egy lakrimát. - Opsz... - nézett igencsak célt tévesztett dobása után.
A sárkányölő elsóhajtotta magát, gondolatban visszaszámolt, majd unottan elkapta a gerendát, amelyet a robbanókristály kitépett a mennyezetből.
- Még menekülni se tudsz... - ejtette el egyszerre Jeanne-t és a gerendát is.
A lány egy elhaló nyekkenéssel esett arcával a porba.
Bármit is tervezett, a sárkányölő úgy vélte, elég volt neki ennyi büntetés... Már fáradt volt a továbbiakhoz, különösen az efféle gyerekes játékokhoz.
- Mára azt hiszem ennyi... - indult el a feljáró irányába.
Ahogy azonban már felfelé sétált a lépcsőkön, elméjébe még befúrta magát egy villanás... Veszélyben volt.
Hátra sem nézve jobbjával a süvítő hang irányába kapott, s magabiztosan ráfogott a felé repülő lándzsa fejére.
- Jössz egy lándzsával Alerionnak. - szólt utána Nightyngale.
- Majd ránézek a műhelyben... - pillantott végig Ceur a korábban eltört fegyveren.


A nap teljes átlagosságában indult.
Ceur félmeztelenül ébredt ágyán, szobája ürességét pusztán a takaró selymes ölelése ellensúlyozta... Mégis...
Újfent érezte izmait, mellkasa lapos volt, s hajkoronája sem keltett már olyan súlyos hatást.
Elégedetten ült fel... Ahogy azt sejtette, lakrimája legyűrte a méreg valamennyi mellékhatását.
Ennyit Nightyngale és az ostoba kölykök fecsegéséről...


Jeanne elégedetten ült fel ágyán.
Két ujját végighúzta ajkain, miközben visszagondolt a tegnap eseményeire... Bár végül nem sikerült átadnia neki semmit, és nem is beszélhetett vele, mégis boldognak érezte magát.
Elvégre, annyi idő után, végre ő segíthetett rajta, és nem fordítva. Hasznos lehetett, és megmenthette... A terve teljes siker volt.


A lány mosolyogva nézett végig az összegyűlt tömegen.
Meghagyta Okitának, hogy mindenkit, aki hajlandó segíteni neki, vezessen biztos távra a céhtől, ahol Ceur-sama már nem hallaná őket...  Talán kissé túlzásba estek a távolsággal, de jó volt ez így.
Drámai pontossággal le is teleportálta magát a közeli hegyoldalról, majd a következő pillanatban már a csoport előtt termett, pár centire a hóréteg felett, hogy elegánsan a földre huppanhasson... Legalábbis, így tervezte, ám egy mágikus széllökés kizökkentette egyensúlyából, és majdnem a fenekére esett.
Persze megoldotta a helyzetet, egyszerűen csak újra használta varázstrükkjét, majd immáron biztos lábbal a talajon tűnt fel.
- Üdv, plebejusok. - nézett végig a tíz egybegyűlten, teljesen figyelmen kívül hagyva Eclair arcátlanságát. - Kösz, hogy eljöttetek... Azoknak kiváltképp, akiket nem kértem rá... - gondolt itt párakra, akiknek a nevét külön megemlítette Okitának, mint nem kívánt személyeket.
Természetesen az ezüstös hajú akadémista lánynak is szólt, miszerint az üzenet átadása után nincs rá szüksége, de talán pont ezért nem is adta tovább eme részleteket...
- Mivel időhöz vagyunk kötve, nem húznám soká a dolgot. De van egy tervem, amivel megmenthetjük Ceur-sama életét a fenyegetéstől, amelyet ő nem vesz komolyan. - kezdte el mozgatni karjait Jeanne, mintha csak egy színpadi előadáson volna. - Mivel gondolom senkinek nem érdeke elveszítenie a céhe legerősebb mágusát, ismertetném a részleteket. A terv természetesen siker-érett, a kudarc esélye nulla.
Eclair horkantott, a többség csendben figyelt tovább... Helyes.
- Nos, először is bemutatom a tervünk sikerének zálogát... - a lány mosolyogva meglendítette jobbját, majd kisvártatva kilépett alakjából tökéletes képmása.
A másik szőkeség szinte teljesen ugyanúgy festett, akárcsak ő, leszámítva kék melegítőjét, rövidnadrágját, és a baseball-sapkája alá rejtett lófarkat.
- Ő itt Jeanne II. - biccentett a másolat irányába.
Különleges egy képesség volt ez, amelyet a rúnalovagok kötelékein belül tanult meg.
Varázserejének kettéosztásával megteremthette önmaga képmását, aki aztán magára vette az ő személyiségét, küllemét, és valamennyi mágiáját.
- Kedvesebb mint az egyes számú? - vágott közbe Eclair, ám kérdése újfent válasz nélkül maradt.
Jeanne inkább csak folytatni kívánta tervének kifejtését, de ekkor egy nagyobb probléma is felütötte agyaraktól tarkított orcáját...
- Miért én leszek a csali, nem pedig az, aki csókolózik? - szólalt fel ingerülten Jeanne II. - Velem nem beszélted át ezt az egészet, de a segítségemre bezzeg igényt tartasz...
- Természetesen, hiszen én vagyok az eredeti! Nélkülem nem is léteznél! - vágott vissza a rúnalovag hevesen, majd annyiban is hagyta volna a beszélgetést, ám természetesen ez nem lehetett ilyen egyszerű...
Önmaga tökéletes másolata állt mellette, így hosszú percekbe torkolló, ugyanakkor teljesen értelmetlen, és önismétlő vitába bonyolódott tükörképével...
- És mi lenne a terv? - szakította őket félbe Starwing. - Mert a konyhát még mindig nem sikerült kitakarítani...
- Nos... A terv egyik legfontosabb eleme az elterelés lesz. - vágott bele hirtelen Jeanne, miután legyőzte képmását kő-papír-ollóban. - Ceur-samát nehéz kirobbantani a szobájából, de ha valaki megkéri, hogy gyakoroljon vele, általában belemegy. - tartotta fel egy ujját, miközben elfordult a gyilkolási szándéktól túlfűtött Jeanne II-től. - Talán itt a nagy létszám nem is hátrány, ha mind a tizenegyen megkéritek, hogy tartson veletek egy csoportos gyakorlómeccset pusztakezes közelharcból, valamint fegyverforgatásból, az ideális volna. Én persze nem megyek be a kastélyba, nem érezheti meg, hogy kettő van belőlem... De ez lenne az alaphelyzet.
- Oké, és ez meddig tartana? Mert foglalásunk van a La Petit Rouge-ba, este 7-re. És még oda is kell jutni, szóval legkésőbb 3-kor el kell indulnunk... - vetette fel teljesen oda nem illő problémáját az az idegesítő Alerion.
Külön ki kellett emelnie az étteremnek a nevét, ahová csak nemesek kérhetnek foglalást...
- Háromra végzünk... - felelte lesújtó ridegséggel a rúnalovag. - Az más kérdés, hogy a gyakorlatozás után senki nem lesz étterem-képes állapotban... - tette hozzá, nem rejtegetve a valóságot.
- Uhumm, akkor hagyjuk. - sóhajtott a férfi, majd társához fordult. - Atalanta, menjünk inkább, ha most indulunk, még egy színdarabra is lesz időnk előtte.
- De egy céhtársunk a segítségünket kéri. - gyötrődött eszméivel a zöldes hajú nő.
Jeanne-t egyre kevésbé érdekelte a jelenet... Amúgy sem volt szüksége mindenkire a jelenlévők közül.
- Menjetek csak. Innen én vagyok az egyetlen, aki akár csak labdába rúghat Ceur fizikai ereje ellen. - ajánlotta fel Nightyngale.
- Cöh.... Ha valaki igényli, el tudom teleportálni utána.... - nyögte ki nagy nehezen a szőkeség segítségnyújtási szándékát. - De könyörögni nem fogok. - tette hozzá rögvest, és teljesen is komolyan gondolta.
Ha valaki képtelen a hasznára válni, arra nem volt szüksége...
- Oké, maradunk... - adta meg magát Alerion társa akaratának. - Kösz, Jeanne.
- Egyébként is meg akartam már rá kérni Ceur-t, hogy tanítson meg kétlábúként harcolni. - szólt közbe lelkesen Karna.
- Nos, nem fogok hazudni... - sóhajtott Jeanne, ahogy letörni készült egyetlen barátjának jókedvét. - A gyakorlatozás Ceur-samával sosem kellemes. Bár visszafogja magát, mindig akkorát üt, amennyit az aktuális edzőpartnere még épp el tud viselni... Azaz szörnyen fáj, és sokszor nyomokat is hagy. Bár legalább ügyel rá, hogy ne látható helyeken tegye... - fintorodott el kissé a rossz emlékek nyomása alatt.
- Minő lovagiasság. - nyögte közbe Eclair.
Egy szép nap meg fogja ölni.
- Hozzá kell tennem, hogy a délelőtt eseményeit végighallgatva egyértelmű lesz, miszerint Ceur-sama gyanakvóan fogja nézni, ha egy ekkora csapat edzeni akar majd vele. De ebből a gyanakvásból előnyt kovácsolunk majd.... - mutatta fel immáron második ujját Jeanne. - A másik előnyünk Ceur-sama általános arroganciája. Mivel megszokta, hogy a legtöbb csatája véget ér, mielőtt elkezdődne, ezért ritkán elemzi a helyzeteit. Ezt valószínűleg ma se fogja túlzásba vinni... Épp ezért lesz terünk trükközni.
- Tény, hogy az általános taktikája jellemezhető annyival, hogy az erősebb kutya baszik. - bólogatott Nightyngale.
- Alapvetően nem tudok illúziókat alkalmazni Ceur-samán, ahhoz túl jók az érzékei, és az általános éberségre... Pedig már próbáltam párszor... - harapta el ezt a pár szót. - Szóval a klónomnak a gyakorlatozás közben szüksége lesz öt nyitánra... Öt szabad pontra, amikor Ceur-sama valami teljesen mással foglalkozik, és elég nyitottá válik ahhoz, hogy kisebb illúziókat átcsúsztassak a védelmén. Nagyobb esélyekre nem számolok, ezért kell öt kisebb varázslatot alkalmaznom, öt ártatlan trükköt, ami csak nehezen tűnik fel neki... Lényegében a klónom ki fogja kapcsolni az agyában az eredeti énemről szőtt emlékekhez kapcsolható érzékeket. A szagom, az általam kiadott hangok, a külsőm... Olyan lesz számára az eredeti énem, mintha nem is létezne. Csak ekkor, teljes láthatatlanságomban fogok belépni a kastélyba.
- Hum. - hümmögte elgondolkodva a vörös-hajú, démoni alakváltó. - Érdekes...
- Persze, ennyi nem volna elég, nem akarom alábecsülni Ceur-samát... Még talán teljes láthatatlanságomban, a vérszomj legkisebb jele nélkül megközelítve is megsúgná neki egy hatodik érzék, hogy valami felé oson, és a tudta nélkül leütné a felsőtestem a helyéről... - fintorodott el a rúnalovag. - Itt jön hát képbe a következő lépés. A csapatunk egyetlen olyan tagja, akitől semmiféle érett, felnőttekhez mérhető gondolkodásmódot nem várhatok el, és valószínűleg a mondandóm tizedére sem figyel. - mutatott rá Delilah-ra, aki csak maszkjának takarásában, egy helyben álldogált a teljes megbeszélés alatt.
Nightyngale erre csak színpadiasan megrázta a fejét, majd arcán kedves mosollyal a kislány mögé sétált, és tenyerét vörös csuklyájának búbjára helyezte.
- Mint mondtam, ő az egyetlen, akitől nem várhatunk el érett viselkedést... Épp ezért teljesen ki fog akadni az első ütés után, ami bizony fájni fog. Hisztizni kezd majd, elkezdi szidni Ceur-samát, aztán engem is, és beköp minket a tervünkről... - nyerte vissza önelégült mosolyát a szőkeség. - Persze, mivel a tizedére sem figyel annak, amit mondok, csak kulcsszavakat tud majd Ceur-sama fejéhez vágni, mint például "gonosz, hülye Jeanne", "illúziók", "átverés", és hasonlók... Ez tökéletes lesz arra, hogy Ceur-sama teljesen rákoncentráljon a klónomra, és mivel már korábban is gyanakodni fog, itt úgy érzi majd, hogy beteljesült a hiedelme, de ezzel már le is leplezett minket.
- Így kihasználni egy ártatlan gyermeket... - sóhajtotta el magát Nightyngale, miközben tenyerével a vörös csuklyát simogatta.
Delilah persze mit sem reagált a külvilág történéseire, csak kötelességtudóan állta helyét, akár egy szobor, melyet azért faragtak, hogy az örökkévalóságig védelmezze egy szentély kapuját.
- Nos, ezt követően a klónom, mint aki lebukott, úgy tesz majd, mintha menekülni akarna... Még a gyakorlat előtt kinéz magának egy nem túl fontos, különálló gerendát az aréna mennyezetén, amit aztán "véletlenül" lerobbant egy alapvetően "elterelésre szánt" robbanó-lakrimával... Talán Ceur-samának nem lesz fura tőlem egy hasonló baki... - tette hozzá halkan az utolsó kiegészítést. - Ő persze megmenti majd a klónom, és elkapja a zuhanó gerendát. - mutatta fel harmadik ujját. - És ekkor, abban  a hitben, hogy már leleplezett minket, a súly megtartására koncentrálva, az alapból is teljesen leengedett védelmén átsiklok én, mint egy, az ő érzékein kívül létező lény, és megcsókolom. - ezzel a rúnalovag teljesen szétnyitotta tenyerét, öklével belecsapott, majd széttárta karjait, akár egy énekesnő az őt éljenző közönség rivaldájában.
- Brávó, brávó! - tapsolta meg Nightyngale, átadva magát a színpadias hangulatnak.
- Hú, te olyan okos vagy Jeanne. - álmélkodott Karna teljes átéléssel, elnyerve ezzel a szőke lány elégedett bólogatását.
- Ez komoly? Egy ilyen baromságért kockáztatjuk a testi épségünk? - fakadt ki Eclair szenvedő hangszínen.
Persze, sosem lehetett mindenkinek megfelelni...
- Gondolom te elő tudnál állni fél óra alatt jobb tervvel... - vetette ellen kihívóan a rúnalovag.
- Szerintem ez a terv már évek óta készen állt, csak vártál a megfelelő indokra, hogy használhasd. - vágott vissza a rókalány.
- Nem tudom miről beszélsz... - duruzsolta Jeanne, miközben végignézett a többieken is.
A legtöbb céhtag elfogadta a tervet, és a velejáró kockázatokat.
Akadtak, kik elszánt arckifejezéssel, míg mások mosolygós, vagy épp fájdalmas ábrázattal, de mindenki feldolgozta a  hallottakat.
- Ha ötször leengedjük a herceg védelmét legalább egy kicsit is... - sétált a rúnalovag mellé Kiril elgondolkodva. - Akkor működhet...
- Ne gondoljátok túl, elég ha feltűnően nagyot visítotok, miközben bekaptok egy ütést, vagy idegesítőek vagytok, prvokáljátok magatokat, ilyesmi... - zárta rövidre a témát Jeanne.
Ezt követően a legtöbben már maguk közt beszélték meg a további részleteket, s együtt visszaindultak a kastélyba, hogy átöltözhessenek az elkövetkezendő megpróbáltatásra... Na meg felkérjék a sárkányölőt.


Nos, igen.
Terve teljes siker volt.
Ám most az egyszer nem fog kérkedni vele.
Valamiért boldognak érezte magát a puszta tudattól, hogy megmenthette őt.
És különben sem kellett sietnie. Persze, egy része szomorú maradt, amiért nem adhatta át...
Elfogadta volna egyáltalán? Nem számított.
Egy nap el fogja... Az érzéseivel együtt.
De a gondosan elkészített ajándékát kár lett volna veszni hagynia. Tudta, hogy Karnának nem tenne jót a csoki... Talán odaadja majd Okitának. Néha ő is lehet kedves, és figyelmes... Elvégre, a legtöbb lányhoz hasonlóan neki is több oldala volt.
Az, amelyet a külvilágnak mutatott... és alatta meglapulva egy naiv, érzékeny én, aki valamiért még mindig bizakodott benne, hogy egy bizonyos személy kinyitja szobájának ajtaját, majd azt mondja, hogy...
- Boldog Valentin napot! - mosolygott rá reggeli látogatója a hirtelen kitáruló bejárat mögül. - Bocsi, hogy tegnap elfelejtettem mondani, de eléggé összekuszálódott a napunk.
Jeanne arca kipirult, ahogy szemeit lehunyva elvigyorodott, oly sok alkalommal ellentétben ezúttal őszinte boldogságtól megigézve.
- Humm. - hát persze... hisz sosem kellett magányosnak lennie. - Neked is boldog Valentin napot, Karna!