Mágia és tudomány

- Gyermek? – Kérdezte.
- Felnőtt – válaszoltam pimaszan, s már repültem is a fal felé.
- Gyermek?- kérdezte megint
- Igen – Feleltem, miközben megpróbáltam összeszedni egy kicsit magam. Örülhettem, hogy ennyivel megúsztam.
- Csatlóst keresek az egyik küldetésemhez. Te leszel a segédem.

Mivel rangban jóval felettem állt, kénytelen voltam teljesíteni a kérését akár tetszett akár nem.
Ez esetben tetszett az ötlet, hogy egy ilyen szép és erős nővel mehetek kalandra, bár nem értettem mi hasznomat veheti, bármifajta küldetésen, ami az ő szintjén van.

- Miben állhatok szolgálatodra? – Kérdeztem udvariasan.
- Segíteni fogsz ellopni valamit.
- És megtudhatom mit? – próbáltam nem feszélyező hangon kérdezni.
- Tervrajzokat –felelte hűvösen.
- Hmm – úgy csináltam mintha érteném, miről beszél, de örültem volna, hogyha nem tőmondatokban beszélne.
- Tervrajzok miről is?
- Egy mágikus tárgyról melyet a tanács fejleszt, de most már elég a kérdésekből!
- Az úti cél gondolom Era. – mondtam a mágikus tanács helyét tudván.
Természetesen válaszra sem méltatta ezt.
Kérdésre emeltem a szám, de közbevágott.
- Elég ennyit tudnod, a többit majd később. Hajnalban indulunk. – Egy mozdulattal hátat fordított és már nem is láttam.

E tömérdek információ áradattal és a traccs parti után felmentem a szobámba összepakolni. „Egy tervet akarunk ellopni, amit mágus tanács készített... Majd besétálunk és elkérjük haha, nem is értem miért engem hívott, de azért megteszek mindent amit csak tudok, hogy ne hozzak szégyent a céhemre, és ne adjak okot újabb padlósikálásra.” elmélkedtem magamban.
Hajnalban, útra is indultunk a vasútállomás felé, de mivel azt szerette volna elérni, hogy feltűnésmentesen érjünk a városba, hétköznapi ruhába bújtunk, és hát persze, hogy nekem kellet rohannom jegyeket venni, mint ahogy azt egy jó polgár tenné.

Az utazás alatt nem sokat beszéltünk, csak egy-két utasítást kaptam, mint például, hogy tegyem fel a csomagokat, vagy, hogy ezeket a székeket foglaljam. A vonat végül megérkezett Era városába, s egy egészen új világ tárult fel előttem, s szívesen körbenéztem volna, de Ydal csak terelgetett egyik utcáról a másikra. Úgy tűnt, tudja, merre megyünk, és egy idő után már az alvilági résznél voltunk. Egy nagyobb rakás hordó mögött felöltöttük normális ruháinkat (persze neki csak egy varázslat volt), majd betértünk egy fogadóba. Kikért egy italt magának és lassan kortyolgatta. Egy kis idő után megkérdeztem, mit keresünk itt, és csodák csodájára végre beszélni kezdett, noha még mindig nem sokat.

- Három tudós fog áthaladni az esti órákban a parmalat közi szűk kis utcán. Ott fogunk majd rajtuk ütni.
- És ezeknél a tudósoknál vannak a tervek?
- Nem. Csak az iratok és a ruháik kellenek.
Kezdett összeállni valamiféle terv a fejemben, tehát ez egy beépülős, lopkodós küldetés!
- Hmm, nem szabadna élve elengednünk őket.
- Nem hát.
- Sötétben meglepjük őket, mi? - kérdeztem.
Semmi válasz.
- De várjunk csak, ha ezek fontos személyek, nem ügyel rájuk valaki?
- De, kettő mágus.
„Még jó hogy időben szólt” gondoltam…
- Fél óra és indulunk. - jelentette ki.

Így hát fél óra múlva elindultunk és beálltunk a leshelyünkre. A terv az volt, hogy én előröl, megijesztem őket, pánikot keltek, majd Ydal egyetlen gyors és nagy csapással hátulról leteríti őket. Egy kicsit gyanús volt, hogy én vagyok a csali, de végül beleegyeztem. Tíz perc se telt el és a várva várt alakok feltűntek az utca elején. Gyors levettem hát köpenyem és életre keltettem, a csuklyás csontvázam, majd idéztem két csontdárdát, melyből egyet a csontvázharcosomnak adtam. Lady Ydal is felkészült, páncélidézést hajtott végre és már rajta is volt a Sötét Szárny Páncél, emellé idézett egy-egy kardot is magának.

Mikor már elég közel értek, nekilódultunk a csontvázammal és meglepetés erejével sikerült az első csapásomra mély sebet ejteni, mely kezelés nélkül is halálos lett volna, de a csontvázam még keresztül is döfte a tüdejét, így esélye se volt a túlélésre. A tudósok pánikba estek, de a mágusok nem ijedtek meg ennyitől. Az egyik máris kilőtt rám egy tűzlabdát, melyet csak az utolsó pillanatban tudtam kivédeni úgy, hogy magam elé rántottam a csontvázam. A szétrobbanó csontok elszakították a köpenyem és kisebb karcolásokat okoztak, és a lökéshullámtól hátrahőköltem egy kicsit.
Eközben egy fekete árnyat láttam suhanni, s egy újabb tudós esett össze holtan, ezenkívül a másik mágus bosszúsan felkiáltott a fájdalmában. A tűz mágus gyorsan felmérte a helyzetet és sérült barátja segítségére sietett. Ezt a kis szünetet felhasználva, összekaptam magam gyorsan, és máris szembe találtam magam az utolsó tudóssal, aki rám szegezett valamit a sötétben és egyenletes sebességgel haladó, színes fénysugár tört elő belőle. Ösztönösen vetettem egy előre bukfencet, majd a tudós lábánál lévő halott társat életre keltettem, mellyel lefogtam a lábát és próbáltam a földre rántani. A tudós erőlködött még egy lövéssel a varázstárgyából, de a halottam rángatózása mellet nem talált célba, közben nekiiramodtam, végül olyan közeli távolságra kerültem, ahonnan könnyedén nekidobhattam a dárdámat, ami rögtön kioltotta az életét.

Ezalatt heves tűzcsóvák fényét láttam cikázni és mellette valami lila védőburkot véltem felfedezni. A tudósok kiiktatása után, kerestem a társamat fekete ruhába, de meglepődve láttam, hogy már a tűz császárnő páncéljában küzdött a védelmező mágusok ellen. Összeszedtem a maradék erőmet és élőholt tudósaimmal a lila pajzsvarázslatos mágus felé vettem utam. Szerencsémre, azaz Ydal erejének köszönhetően, a máguson hatalmas seb éktelenkedett, melyből csak úgy patakzott a vér. Nem úgy nézett ki, mint aki sokáig bírta volna, pajzsa is gyengülőben volt, néhol réseket véltem felfedezni rajta. Így hát ráuszítottam a kis kedvenceimet, ezzel is elterelve a figyelmét, mert saját magát kellet védenie.

A tűz mágus e védőpajzs nélkül gyorsan elesett, hiszen a társam sokkal gyorsabban tudott támadni, mint ahogy a tűzidomár varázslatot képezni. A harc végén odasétált a félig holt, pajzsát még épphogy magán tartó mágushoz, majd egy kétkezes kardot idézve, hatalmas ütést miért rá, mellyel átszakított a pajzsot és az embert is. Miután ezzel is megvolt, kiadta feladatnak, hogy vegyem el a tudósok ruháit és iratait, majd tüntessem el a holttesteket. Általam megfelelőnek ítélt, testből a csontokat eltávolítottam, és azokkal pótoltam a szétrobbant darabokat a ruhámon. A többi testnek parancsba adtam, hogy ássák el magukat.

Ezután visszamentünk a fogadóba kipihenni magunkat, és reggel már tudósoknak öltözve indultunk a fejlesztő iroda épületegyüttesei felé.

Spoiler:

- Megjötteeeeem! – mondtam fáradtan Liznek, táskám a földre hajítottam magamat pedig a bárszékre. Vicc volt ez a megbízás, ez a férfi egy tahó volt. Tényleg csak azért hívott oda, hogy konkrétan megnézzük a tehenét, és ehhez neki C rangú mágusok kellettek! – hisztiztem szegény lánynak aki megértően bólogatott és mint mindig egy extra csokiöntetes kávét rakott elém a pultra. – Egy istennő vagy Liz! Komolyan ez a pasi teljesen kiakasztatott, már alig vártam, hogy hazaérjek. – mielőtt Liz szóhoz tudott volna jutni egy csengő hang ütötte meg a fülemet.
- Naaatiiii drága, csak hogy itt vagy! Mióta kereslek téged! – Bob mester nemes egyszerűséggel átsuhant a pulton és száját széles mosolyra húzta. – Van számodra egy nagyszerű feladatom! – csapta össze boldogan a két kezét.
- Moooost? – kérdeztem nyögdécselve. Semmihez nem volt hangulatom, csak bele akartam ülni egy nagy kád forró vízbe és ott élvezni a tehéntrágya mentes környéket.
- Igen, most. Nagyon fontos lenne számomra, hogy elvállald kincsem. Erába kellene utazni ugyanis a Mágiakutató és Fejlesztő iroda tájékoztatott, hogy szükségük van mágusokra az új tárgyaik tesztelésére.
- És erre mindenképpen nekem kell menni? Ráadásul most? – próbáltam magam kihúzni a munka alól de láthatólag kár volt.
- Igen. Most fogsz indulni, és te fogsz indulni kedveském. Te vagy erre a legalkalmasabb. – vigyorgott tovább a mester.
- De Bob mester… én nem akarok menni sehova. – Arcán láttam, hogy kezd egy kissé ideges lenni és most nem lehet rá hatni semmivel. Ha menni kell, most menni kell. – Megiszom és indulok. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Nagyon helyes tündérkém. Ha visszajössz számolj be, hogy milyen volt. Na pápá! – azzal elsuhant egy másik falon keresztül. Én kedvetlenül kortyolgattam a kávém búcsút intve betervezett napi programomnak. Liz nyugtatni próbált, hogy ez biztos jobb lesz mint a tehenek. Ebben nagy eséllyel igaza volt ám mégsem fűlött hozzá a fogam. Miután végeztem a céhben hazamentem átpakolni egy kicsit a táskám tartalmát és útnak is indultam. Mint általában mindig, most is repültem egészen Eráigg és egy agresszív az idegen légi járművet nem kedvelő varjúcsapaton kívül semmi érdekessel nem találkoztam. A Tanács épülete előtt pár száz méterrel szálltam le, nehogy ők is azt higgyék, hogy támadni készülök. Az ajtó nyitva volt és mentem volna be mikor egy másik lánnyal pontosan egyszerre beraktuk egyik lábunkat majd vissza is húztuk őket onnan.
- Bocsi, menj csak te. – mosolyogtam zavartan a lányra.
- Áh, sajnálom. Úgy tűnik, túl nagy a helyigényem – vigyorodott el a kedves arcú lány. - Menj csak előre te. Fél centivel előttem volt a lábad. – nem tudtam eldönteni, hogy ezt most komolyan gondolja-e…
- Áhh, dehogy, nyugodtan menj! – próbáltam udvarias lenni mert féltem, hogy ebből az lesz, hogy megint egyszerre lépünk be.
- Oké, ez így nem lesz jó. Hány és vagy? Döntsük el eszerint. Az idősebb megy előre. – tett pontot a vita végére a lány, én meg gondolkodás nélkül beleegyeztem ebbe a bugyuta ötletbe.
-21
- Én 19, akkor te mész előre – továbbra is mosolygott a lány.
- De öreg vagyok. – sóhajtottam egy nagyot. Mintha még csak most lettem volna tizenhat! Hogy repül az idő… akárcsak én.
- Ne aggódj! Egy kicsivel fiatalabbnak nézel ki – próbált nyugtatni ajtótársam. - Azt hittem, egyidős vagy velem.
- Milyen megnyugtató! Egyébként Nati Teina-nak hívnak.
- Serami Raynott – nyújtotta kezét, amit én elfogadtam. - Mi járatban erre? – kérdezte.
- A mesterem küldött kísérleti nyúlnak... azt mondta én vagyok a legalkalmasabb, bár nem értem miért. – és tényleg gőzöm sem volt hogy miért állt érdekében pont engem küldeni amikor egy újonc boldogan vállalta volna eme nemes feladatot.
- Tényleg? Én ugyanezzel lettem ideküldve. Bár engem nem lep meg, mert tisztában vagyok vele, hogy a hülyeségem már egy igazi érték. Legalábbis a többiek ezt vágták a fejemhez, mielőtt eljöttem. – egyre érdekesebb egyéniségnek tűnt a lány. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy viccel, vagy tényleg ilyen kis együgyű. Már majdnem elnevettem magam, de jólneveltségem visszatartott.
- Akkor kérdezzük meg hova kell mennünk. – ajánlottam fel. - Keressük meg azt, akinek a leginkább okostojás feje van. Az biztosan tud itt mindent – Kezdtem megijedni, hogy Serami nem csak viccelődik. Odaléptünk a pulthoz, ahol elmondtuk miért is jöttünk és egy szőke szemüveges nő, grafitszürke kosztümben odavezetett minket a megfelelő részleghez, majd egy mosoly vagy egy kedves szó nélkül otthagyott minket az ajtó előtt. Illedelmesen bekopogtunk az ajtón, majd a sorrendünket tartva én mentem előre. A teremben két kedves arcú fiatalember ült. A szobában sorakoztak kémcsövek, iratkupacok, különböző szerkezetek és egyikről sem tudtam volna megmondani, hogy mire használják őket. A két férfi felénk fordult.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen a két férfinak.

- Részemről is~ - mondta gyorsan és arcán a csodálkozás meg az újdonság varázsa látszott. Mint egy óvodás.
- Ohh! Jó napot! Csak nem ti vagytok a mágusok? – kérdezte egy sárgászöld szemű, szőkésbarna hajú férfi akinek az arcvonásai igencsak férfiasak voltak, ahogy testalkata is. Orrán egy fémkeretes szemüveg díszelgett. Abban a pillanatban ahogy felállt egy nagy adag papír lökött le a földre. -Hoppá. – és már kezdte is összeszedni a kupacot a földről.
- Milyen szépen repülnek – ámult el Serami, de azért hajolt is le, hogy segítsen ám a kollégája gyorsabb volt.
- Ugyan kisasszony, hagyja csak, majd én. Nem kell a vendégeknek takarítaniuk a szerencsétlenkedő munkatársak után – vetette oda gonoszan munkatársának aki belepirult egy kissé a megállapításba. A segítő kéz tulaja sokkal gyermetegebb arcú volt, haja szeme és szemüvege egyaránt fekete volt. Gyönyörű paradoxont alkottak a fiúk. A komoly arcú gyerek és a gyerekarcú férfiember.
- Ööööömm... a tesztelő mágusok vagyunk, nagyon örvendek. Ő Serami Raynott, én pedig Nati Teina vagyok. – mutattam be magunkat és egy mosolyt megengedtem magamnak.
- Ó, tesztelő mágusok! Méghozzá milyen csinos hölgyek - a férfi sármosan kivillantotta összes fogát. - Allan Clark vagyok. Részemről a szerencse. Segíthetek esetleg?
- Először is, engem tegezz, kérlek - jegyzi meg Serami. - Egyébként... szerintem elég sok kérdésünk lenne – nézett rám megerősítést várva a lány.
- Én Benji vagyok, és én is szívesen segítek. – vigyorgott idiótán a komoly, aki egy kicsit le volt maradva a történtekkel.
- Remek, mert tényleg lenne itt néhány dolog. Először is az érdekelne, hogy mennyire veszélyes ez a vállalkozás. Semmi kedvem pár félresikerült cuccba belehalni. – jegyeztem meg közömbösen, eközben Serami társra talált Benjiben.
- Ugyan, halál nem fenyeget senkit. Épp ezért életbiztosítást se kell kötnötök – tehát azon a munkán már túl vannak páran.
- Bolondok házában se kötünk ki?
- Remélhetőleg nem.. ha nem rontok el semmit. – kacagott Benji de róla legalább tudtam, hogy viccel.
- Hű, na ez aztán bíztató volt. – jegyezte meg a társam. Ez után Allan elmondta mindazt amit már Bob mester is, de semmi többet. Azt mondta, holnap mindenre fény derül se addig sem kell aggódnunk. Átkísértek minket a kollégiumi részhez, ahol el voltunk szállásolva. Még korán volt, én meg szokásomhoz híven nem tudtam mit csinálni. Tíz perc után forgolódni kezdtem, mászkálni, meg magamban dúdolni. Egyszerűen nem bírtam a semmittevést. Gondoltam ha már társak leszünk Seramival elhívom egy városnézésre amibe belefér egy kávézás na meg egy kis ismerkedés, hiszen ki tudja mit adnak a kezünkbe holnap. Miután körülnéztünk beültünk egy aranyos kis kávézóba, ahol kinéztem egy tojáslikőrös kávét. Seraminak is megtetszett az ötlet és azt kért. Ameddig vártunk csend honolt kis asztalunknál ám mikor inni kezdtünk úgy döntöttem, hogy megtöröm a csendet.
- Mesélj, pontosan honnan is jöttél? – érdeklődtem.
- A quatro Cerberusból! – felelte büszkén. Igen, arról a céhről elég sok dolgot lehetett hallani.
- A Blue Pegasusból. – Mosolyogtam és közben a Quatros pletykákat pörgettem végig a fejemben.
- Ó, igaz is, sejthettem volna. A Blue pegazusban vannak a dögös csajok és pasik! - kicsit megdöbbentem a kijelentésen, aztán azt hittem azért mondja mert mély a dekoltázsom és összehúztam a mellényem.
- Hát igen... De a külső nem minden. – feleltem komolyan. Gyűlöltem ezt a sztereotípiát.
- De sokat jelent! A mesterem mindig ezt mondja. Bár csupa olyan pletykákat hallottam eddig, hogy a Blue Pegasus legerősebb tagja a legrondább. Az igaz? – kérdezte teljesen bezsongva. Nem tudtam mit feleljek, így kissé zavartra sikerült a válaszom.
- Hát... Nem egészen, vagyis... De.
- Az azért elég nagy irónia! – nevetett harsányan Serami és arca piros volt, mint aki részeg. De annyi likőrtől… lehetetlen.
- Hát, Bob mester szépérzéke relatív. – próbáltam védeni mesterem.
- A szexuális orientációja is? - Na erre aztán már tényleg nem tudtam mit mondani.
-N...nem tudom... Se pasival se nővel nem láttam még. Egy pillanat, kiugrok mosdóba – ugrottam fel a székről majd a pultoshoz siettem, hogy megkérdezzem mégis mennyi tojáslikőrrel készült a kávé. Összesen csak öt cent került bele, de Seraminak ez is elég volt ahhoz, hogy az asztalon fetrengve nevessen. Gyorsan kifizettem a számlát, majd hónom alá csapva a lányt kisiettem a helyről.
- Serami, szerintem menjünk.
- Hová? Megnézzük Bob mester szépfiúgyűjteményét? Kémkedni fogunk? – mondjuk nem rossz ötlet, mert van neki pár… de nem, most nem annak volt az ideje.
- Visszamegyünk a koleszba pihenni.
- De én nem akarok! Most van buliidő! – táncra akart perdülni a kezeim közt és ennek eredményeképp majdnem mind a ketten elestünk.
-Oké, akkor csapunk ott egy bulit! – ajánlottam fel, de mindenképp vissza kellett vinnem.
- Mindjárt más!
- Szoktál repülni? – Kérdeztem a lányt, közben succubus alakomat felvettem és már szálltam is fel vele. Így talán egyszerűbb lesz hazavinni.
- Imádok repülni! – kapálódzott lelkesen a kezeim között, aztán meg csak mutogatta a tájat és gyönyörködött benne. Ahogy vittem végig a folyosón pár fiatal kiállt oda és röhögve figyeltek minket.
- Amatőrök!
- Semmirekellő kísérleti patkányok! Nézd meg milyen szánalmasak! – nevették el magukat. Figyelmen kívül hagytam őket, most más cél vezérelt.
- Hah? Hol? – körülnézett a lány, aztán hallottam ahogy koppan neki valami. - Ez most ide szólt...?
- Igen Serami, ez a kis gyökér minket próbál kiosztani... – mondtam fintorogva, de mentexm tovább.
- Akkor itt az ideje bevadulni kicsit. Kell erre a jó kis piára némi testmozgás - a tenyerébe boxolt és csak vigyorgott.
- Szerintem ez nem a legjobb öt... –Serami nem figyelt, máris indult és el is találta…. a falat.-let. – persze erre felbátorodtak a tanulók és egyből kezdeni akarták a bunyót, aminek úgy éreztem nem lett volna jó következménye, így lángkúszó alakomban ekevertem az egyiknek egy óriási pofont aki mindenféle örömlánynak lehordott, de legalább el tudtam vinni a piás lányt a közelükből. Már nem akart bulizni, miután az egyik lánytól kapott eg jó kis hajtépést ő meg közben alig találta el őt, ám amikor sikerült neki az nagyot csattant.
Az este további része csendben telt. Seramit nem kellett ringatni, ahogy engem sem.
Másnap reggel a lány kissé kedvetlenül és kócosan készülődött, én pedig kedvetlenül vártam a kísérleti tárgyakat.

Nagyot ásítva léptem be a céh épületébe, ahogy nyújtóztam egyet. Nem volt már annyira korán reggel, én viszont szokásom szerint későn mentem aludni és későn is keltem fel. Nem hittem volna, hogy lenne bármi halaszthatatlan dolgom, de alig, hogy beléptem az ajtón, máris leszólított valaki.
- Na, végre, hogy megérkeztél, Serami! – hallottam meg Goldmine nyugodt, de kissé megrovó hangját, mire felé fordultam.
- Szüksége van rám, Mester? – kérdeztem rá az egyértelműre.
- Ha nem lenne, akkor nem várnék rád már órák óta – jegyezte meg. - Lenne egy feladatom a számodra.
A Mesternek személyesen nekem van egy feladata? Kezd rossz érzésem lenni. Ilyen még nem volt…
- Igen…? – néztem rá gyanakodva.
- Légy lelkesebb! Vadulni fogsz! Egyébként is te vagy a legalkalmasabb erre a feladatra, mást nem küldhetek.
Kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Az ilyenek sosem végződnek jól… vagy igen?
- Ez egyszerre megtisztelő és félelmet keltő – jegyeztem meg egy furcsa mosollyal, de nem igazán érdekelte.
- Erába kell menned a Mágiakutató és Fejlesztő Irodához. Jelenleg nagyon fontos kutatásokat végeznek, és nagy valószínűleg szükségük lenne rád is, mint tesztelő. Szedd össze a cuccaidat, aztán vadulás! Aztán később számolj be arról, hogy mi történt – eresztett el egy vigyort, majd mielőtt válaszolhattam volna, intve egyet tovább is állt.
Sóhajtottam egyet, és a hajamba túrtam, majd vállat rántottam és elmosolyodtam. Végül is érdekesnek hangzott. Amíg én tesztelek és nem engem tesztelnek, addig nem tűnt annyira rémisztőnek a dolog. Ha pedig a Goldmine Mester külön engem kért meg, akkor az azt jelenti, hogy számít rám valamiben. Ez igazából felettébb motiváló volt.

Miután összeszedtem a cuccaimat, útra is keltem. Szerettem utazni, így a vonatút Erába szinte pillanatok alatt elrepült azzal, hogy csak bámultam ki a fejemből és újra végiggondoltam a helyeket, ahol jártam Axton után kutatva. De néha tényleg az az érzésem volt, hogy egyszerűen felszívódott minden nyom nélkül, és soha többet nem fogok találkozni vele.
A Tanács épülete előtt még mindig abszolút a gondolataimba voltam mélyedve, olyannyira, hogy csak arra eszméltem fel, amikor összeütköztem valakivel az ajtóban. Hátratántorodtam, majd felnéztem az előttem álló elegánsan öltözött fiatal hölgyre. Nem tudtam megállni, hogy ne gondolkodjak el rajta, hogy nekem vajon mennyi erőfeszítésembe és időbe telne, hogy ennyire elegánsan és szépen nézzek ki. A végeredmény az volt, hogy alapvetően lehetetlen lenne.
- Bocsi, menj csak te – mosolygott rám kissé zavartan.
- Áh, sajnálom. Úgy tűnik, túl nagy a helyigényem – vigyorogtam rá barátságosan, és biztos voltam benne, hogy kettőnk közül én voltam a hibás az ütközésért, mivel már megint nem jártam a földön. - Menj csak előre te. Fél centivel előttem volt a lábad – hazudtam.
Igazából fogalmam sem volt, hogy merre volt a lába, amikor nekimentem. De ez már egy részletkérdés volt.
- Áhh, dehogy, nyugodtan menj! – udvariaskodott, én viszont csak a fejemet ráztam.
- Oké, ez így nem lesz jó – jegyeztem meg, észlelve, hogy ha így megy tovább, az életben nem jutunk be azon az ajtón. - Hány és vagy? Döntsük el eszerint. Az idősebb megy előre.
- 21 – felelte, mire még jobban elmosolyodtam.
- Én 19, akkor te mész előre.
- De öreg vagyok – sóhajtott fel kissé csalódottan, mire csak legyeztem a kezeimmel.
- Ne aggódj! Egy kicsivel fiatalabbnak nézel ki – próbáltam meg nyugtatni, és ezúttal nem is hazudtam. - Azt hittem, egyidős vagy velem.
Nem, mintha a 21 év annyira sokkal lett volna a 19 felett…
- Milyen megnyugtató! Egyébként Nati Teina-nak hívnak – mutatkozott be, mire kezet nyújtottam neki.
- Serami Raynott. Mi járatban erre? – érdeklődtem, mérlegelve, hogy mekkora esélye lehet annak, hogy ugyanazon ok miatt vagyunk itt.
- A mesterem küldött kísérleti nyúlnak… azt mondta én vagyok a legalkalmasabb, bár nem értem, miért.
Talált! Akkor ő is egy áldozatnak érkezett. Megvan a sorstársam.
- Tényleg? Én ugyanezzel lettem ideküldve. Bár engem nem lep meg, mert tisztában vagyok vele, hogy a hülyeségem már egy igazi érték. Legalábbis a többiek ezt vágták a fejemhez, mielőtt eljöttem – tájékoztattam úgy, mintha ez a lehető legtermészetesebb lett volna.
Sosem tagadtam, hogy hülye voltam. Sőt, igazából büszke voltam rá, mivel Axton is mindig egy idióta volt. Ez is egy olyasmi volt, ami tőle ragadt rám, bármennyire is furcsán hangzott ez.
- Akkor kérdezzük meg hova kell mennünk – ajánlotta Nati, nekem pedig azonnal kapnom kellett az alkalmon, hogy megcsillogtassam iszonyú humoromat.
- Keressük meg azt, akinek a leginkább okostojás feje van. Az biztosan tud itt mindent.
Valamiért ez után a megjegyzés után Nati arcáról az tudtam leolvasni, hogy kezdett komolyan gondolni azon, mennyire vagyok én normális. De biztos voltam benne, hogy hamar rá fog jönni: alapvetően semennyire.

Beérve odaléptünk a pulthoz, s miután felvázoltuk az ittlétünk okát, a fiatal, szemüveges nő máris odavezetett minket a megfelelő részleghez. Próbáltam nem lemaradni, de rossz szokásom volt elkóborolni és felfedező útra indulni. Az egyetlen, ami jelenleg visszatartott az volt, hogy garantáltam elvesztem volna egyedül ezen a helyen akár egy pillanat alatt.
Mikor megérkeztünk, vezetőnk egyszerűen otthagyott minket az ajtó előtt és visszament a dolgára. Nati bekopogott, majd előre ment én pedig követtem. A szoba mindennel tele volt, amit csak egy laborban fel lehetett lelni: iratok, különböző csövek és szerek – mi pedig persze egyikről sem tudtuk, hogy mi fán teremnek. Jöttünket észlelve két férfi fordult felénk.

- Jó napot! – köszöntötte őket elsőként az újdonsült társam.
- Részemről is~ - csatlakoztam hozzá gyorsan, de tekintetem igazából minduntalan a berendezésen kalandozott.
Annyi minden volt itt, és mindent ki akartam volna próbálni. Kár, hogy a saját szerencsémet ismerve valószínűleg az lett volna a vége, hogy mindent felrobbantok…
- Ohh! Jó napot! Csak nem ti vagytok a mágusok? – érdeklődött egy sárgászöld szemű, szőkésbarna hajú, szemüveges férfi.
Aki valószínűleg egy két lábon járható szerencsecsomag lehetett, legalábbis abból ítélve, hogy abban a pillanatban, ahogy felállt egy hatalmas adag papírt taszított le a fényes padlóra.
– Hoppá – ugrott is azonnal utánuk, hogy felkaparja őket.
- Milyen szépen repülnek – jegyeztem meg, majd egy pillanatnyi bambulás után lehajoltam, hogy segítsek neki.
Társa azonban gyorsabb volt nálam, és még mielőtt felvehettem volna a papírt, ő már meg is tette helyettem.
- Ugyan  kisasszony, hagyja csak, majd én – mosolygott fel rám. - Nem kell a vendégeknek takarítaniuk a szerencsétlenkedő munkatársak után – jegyezte meg pimaszan az emlegetettre sandítva, aki egy kicsit bele is pirult a megjegyzésbe.
Most, hogy mindkettő egymás mellett volt, jobban is megnéztem őket. A szerencsétlenkedő igazán férfias volt, a másik, aki a talpraesettebbnek bizonyult pedig sokkal vékonyabb és fiatalosabb volt. Úgy éreztem, a testüknek helyet kéne cserélnie ahhoz, hogy passzoljanak is a jellemükhöz…
- Ööööömm… a tesztelő mágusok vagyunk, nagyon örvendek. Ő Serami Raynott, én pedig Nati Teina vagyok – mutatott be minket Nati, én pedig csak vigyorogva intettem nekik.
- Ó, tesztelő mágusok! Méghozzá milyen csinos hölgyek - vigyorgott ránk a komolyabb férfi. - Allan Clark vagyok. Részemről a szerencse. Segíthetek esetleg?
- Először is, engem tegezz, kérlek – jegyeztem meg. – Egyébként… szerintem elég sok kérdésünk lenne – pillantottam várakozva Natira.
- Én Benji vagyok, és én is szívesen segítek – vigyorgott a szeleburdi srác, én pedig visszamosolyogtam rá.
Szerintem attól félt, hogy kívül fog esni a körön, ezért gyorsan beszállt a beszélgetésbe.
- Remek, mert tényleg lenne itt néhány dolog. Először is az érdekelne, hogy mennyire veszélyes ez a vállalkozás. Semmi kedvem pár félresikerült cuccba belehalni – jelentette ki közömbösen Nati, mialatt én jól elszórakoztam a tudósok közüli dilisebb egyeddel.
- Ugyan, halál nem fenyeget senkit. Épp ezért életbiztosítást se kell kötnötök – felelte játékos mosollyal Allan.
- Bolondok házában se kötünk ki?
- Remélhetőleg nem… ha nem rontok el semmit – nevetett fel Benji, és ugyan tudtam, hogy viccelt, de nem töltött el nagy reményekkel.
- Hű, na, ez aztán bíztató volt – kommentáltam, csak úgy mellékesen.
Ezt követően Allan elmondott mindent, amit már én is hallottam Goldmine mestertől, de semmi többet nem tudtunk meg. Volt egy tág képünk arról, hogy mi folyik itt, de ennyi volt az egész, semmi részlet.

Később átkísértek minket a kollégiumi részhez, és megmutatták a szobáinkat, ahol a hátralévő napokat tölthetjük majd. Szép hely volt, nekem legalábbis szokás szerint nem volt semmi kifogásolnivalóm. Amíg volt hol aludni és volt kaja, addig nekem minden a legnagyobb rendben volt.
Mivel még nagyon korán volt, Nati eléggé unatkozott, így eldöntöttük, hogy kimegyünk a városba körülnézni. Beültünk egy kis kávézóba, ahol társam tojáslikőrös kávét rendelt magának. Ez még teljesen rendben is volt – azonban az már nem volt ennyire helyén való ötlet, amikor úgy döntöttem, én is ki akarom ezt próbálni. Ugyanis szokásomhoz híven totálisan elfeledkeztem arról, hogy nekem az alkoholtűrési szintem a béka feneke alatt van, és némi túlzással már csak az alkohol szagától berúgok…
Amint meghozták az italokat és inni kezdtünk, Nati beszédbe fogott.
- Mesélj, pontosan honnan is jöttél? – édeklődött.
- A Quatro Cerberusból! – feleltem büszkén, és máris kezdtem érezni az alkohol hatását. – És te?
- A Blue Pegasusból – mosolyogta, békésen kortyolva a kávéját.
- Ó, igaz is, sejthettem volna. A Blue Pegasusban vannak a dögös csajok és pasik! – vigyorogtam, amitől olyan volt, mintha egy pillanatra zavarba jött volna.
Legalábbis abból, hogy összehúzta a mellényét, erre következtettem. Pedig tényleg nem a mellmérete miatt jegyeztem meg ezt. Most legalábbis nem.
- Hát, igen… De a külső nem minden – felelte komolyan, én viszont már nem voltam abban az állapotban, hogy erre komolyan is reagáljak.
- De sokat jelent! A Mesterem mindig ezt mondta. Bár csupa olyan pletykákat hallottam eddig, hogy a Blue Pegasus legerősebb tagja a legrondább. Az igaz? – kérdeztem lelkesen, ő pedig láthatóan nem tudta hová tenni a furcsa reakciósorozatom.
Nem volt mit tenni, kezdtem kikészülni már attól a pár kortytól is, ilyenkor pedig kicsit bekattantam. Jobban, mint amennyire alapjáraton kattant vagyok.
- Hát… Nem egészen, vagyis… De.
- Az azért elég nagy irónia! – nevettem fel, ő pedig furcsállva nézett rám, mint aki azt elemezte, hogy komolyan ennyitől berúgtam-e.
Szegény naiv lélek még nem tudta, hogy nekem ennél kevesebb is elég lenne. A legkisebb alkoholtartalom már kiütött engem.
- Hát, Bob mester szépérzéke relatív – igyekezett kihozni a mesterét a hirtelen jött és felettébb furcsa helyzetből.
- A szexuális orientációja is? - hörpintettem fel a maradék kávémat is, és éreztem, hogy máris padlón voltam.
- N... nem tudom... – válaszolt zavarodottan. - Se pasival se nővel nem láttam még. Egy pillanat, kiugrok mosdóba – erre felugrott a székről, majd valamilyen oknál fogva a pultoshoz sietett.
Én addig jól elvoltam azzal, hogy a poharammal szórakoztam és magamban vihogtam.
- Serami, szerintem menjünk – próbált meg felkaparni az asztaltól mikor visszaért, én pedig csak kissé már kábán néztem rá.
- Hová? Megnézzük Bob mester szépfiúgyűjteményét? Kémkedni fogunk?
- Visszamegyünk a koleszba pihenni.
- De én nem akarok! Most van buliidő! – lelkesedtem, aminek hála majdnem elestünk.
- Oké, akkor csapunk ott egy bulit! – ajánlotta, mire még jobban elvigyorodtam.
- Mindjárt más!
Mikor végre sikerült kivonszolnia engem az épületből, lenézett rám.
- Szoktál repülni? – kérdezte, miközben felvette egy succubus alakját és fel is repült velem.
- Imádok repülni!
Sosem volt még lehetőségem egy alakváltó mágussal utazni korábban, így, ha egyáltalán lehet, még jobban bepörögtem. Bár most nyugton maradtam, mivel leesni még részegen se szerettem volna, a város pedig annyira gyönyörű volt felülről, hogy tökéletesen elvoltam a bámulásával. Máskor is szoktam repülni a szélmágiámnak köszönhetően, de ez az élmény most teljesen más volt, mivel valaki cipelt engem. így pedig még érdekesebbnek bizonyult, mint egyébként.

Fogalmam sem volt, hogy meddig repülhettünk, ugyanis az időérzékem részeg lévén nem funkcionált megfelelően. Csak az maradt meg, hogy amikor Nati engem támogatva belépett a kollégium épületébe és elindult a folyosón, szembejött velünk pár felettébb irritáló egyéniség.
- Amatőrök! – hallottam meg az ismeretlen, röhögő hangot.
- Semmirekellő kísérleti patkányok! Nézd meg milyen szánalmasak! – vihogtak harsányan, mire elkezdtem nézelődni.
- Hah? Hol? – aztán egyszer csak koppant a dolog. - Ez most ide szólt…?
Már irritáltabban fordultam feléjük, de egyébként sem volt egy félelmetes arcom, így berúgva pedig még kevésbé tűnhettem rémisztőnek. Már csak azért is biztos voltam ebben, mert, ahogy rájuk néztem, még jobban elkezdtek röhögni.
- Igen Serami, ez a kis gyökér minket próbál kiosztani… – fintorgott Nati tovább haladva, megerősítve a felvetésem.
Én azonban nem terveztem folytatni a sétát. Lefékeztem, mire Nati is kénytelen volt megállni, majd hátrafordultam az irritáló bagázshoz és elvigyorodtam.
- Akkor itt az ideje bevadulni kicsit. Kell erre a jó kis piára némi testmozgás – csaptam ököllel a tenyerembe, ahogy dülöngélve megindultam.
- Szerintem ez nem a legjobb öt-… - kezdte volna, de nem jutott a végére.
Viszont annyira jó volt a tájékozódási képességem, hogy eldőltem oldalra, és helyettük a falba csaptam bele egy akkorát, ami még nekem is fájt. Ezt látva úgy döntöttek, akkor már beszállnak a buliba és jól elvernek, hogy fitogtassák egy kicsit az erejüket. Csupán azzal nem számoltak, hogy társamnak nem állt szándékában engem bajban hagynia, akkor sem, ha magamtól másztam bele.
Nem tudnám pontosan megmondani, hogy Nati mit csinált, de annyit láttam, hogy az egyikük messzire elrepült, majd társam hozzám lépett és felkapart engem a földről, újra elindulva a szobánk felé.
Kedvem lett volna nekem is behúzni kicsivel jobban a bandának és tényleg leverni őket, viszont kezdtem a részegségem abba a fázisába eljutni, amikor a pörgősből hirtelen átváltottam nagyon álmosba. Mire Nati felért velem a szobába, már félig aludtam is.

A másnap reggel másnapos lévén számomra szörnyen indult. A fejem sajgott, és semmi nem vett volna rá arra, hogy összeszedjem magam és felkeljek – kivéve Nati kitartó noszogatását. Jöttem neki a tegnap esti kimentés után, így legalább annyira méltattam a szavát, hogy engedelmeskedjek neki. Igazából egy pillanatra majdnem el is felejtettem, hogy mégis mit keresünk itt, és kellett néhány pillanat, hogy végigpörgessem a múlt nap eseményeit. Már kíváncsi voltam, hogy mégis milyen tárgyakkal kell majd megismerkednünk. Reméltem, hogy volt bennük valami, ami mondjuk tud egy hihetetlenül jó és gyors kávét készíteni… persze ez esélytelen volt.

Még mindig fáradtan, szemeimet dörzsölve léptem be a terembe Nati nyomában. Nem igazán tudtam, mire számíthatok, de annyira fáradt voltam még, hogy fel kellett ébrednem, mielőtt képes lettem volna lelkesedést mutatni.
- Jó reggelt! – fordult felénk mosolyogva Allan. - Jó volt az éjszakátok?
- Fenomenális! – nevetett fel a partnerem.
- Jó buli volt – vigyorodtam el én is, s úgy éreztem, a beszélgetés kezdetének hála elindultam az éberré válás felé vezető úton.
Csak egy kis társaság kellett nekem és pár perc ahhoz, hogy észhez térjek.
- Úgy hallottam, volt némi összetűzésetek az éjszaka során pár kollégistával... vagy az csak egy pletyka volt? – érdeklődött mosolyogva, nekem pedig beletelt egy pillanatba, hogy leessen, mégis miről beszél pontosan.
Ez is azt bizonyította, hogy még kissé félálomban voltam. Vagy azt, hogy egyszerűen hamar szelektáltam a velem történt kínos dolgokat, lévén, hogy annyira átlagosnak minősültek az életemben...
Nati felém fordult, jelezve, hogy inkább én válaszoljak helyette.
- Adtatok nekik mi? – nevetett fel Benji, becsatlakozva a társalgásba.
Valószínűleg arcunkról már le lehetett olvasni a választ.
- Na igen – vontam vállat egy nagy mosollyal. - El hát! Semmirekellő kísérleti patkányok hívtak minket. Bosszút érdemelt.
Azt természetesen eszembe se jutott megemlíteni, hogy igazából be voltam rúgva és én voltam az, aki elsőnek úgy döntött, hogy nekik megy az inzultálások hallatán. Ahogy azt se, hogy Nati nélkül lehet, hogy nem lett volna szép vége a helyzetnek. Ugyan, kit érdekeltek az ilyen részletkérdések?
- Hogyne, egy igazi karatemester vagy. – Persze drága társam pontosan tisztában volt vele, hogy mi történt.
- Patkányok? Dehogy lesztek patkányok! Csak tárgyakat kell kipróbálnotok. Ti lehettek a modern technika tesztelői – felelte a korábbi megjegyzésemre Benji, egyfajta emelkedett hangot megütve.
- Mertük remélni, hogy nem fog más irányba menni a dolog - vigyorogtam, majd összecsaptam a kezeimet. - Szóval akkor, mi következik? Mi lesz a dolgunk?
- Hmm... Elég sok minden vár próbára – nézett végig a papírjain Allan, majd Benji felé fordult. - Szerinted melyikkel kezdjük?
- Kezdjük a szemüveggel, az biztos jól állna a lányoknak!
- Rendben – szedte elő az emlegetett tárgyat az egyik dobozból. - Ki szeretné ezt?
- Legyen Nati! Ő az idősebb.
Én ezt udvariasságnak szántam, de persze könnyen lehetett beszólásnak is venni. Az már mindenkinek a szíve joga volt.
- Ez fájt... – Úgy tűnt, Nati ezt az utóbbinak értette. – Na, mindegy, feláldozom magam a szent célért!
- Ha te túléled, már nem lesz mitől félnem – pimaszkodtam.
- Akkor tessék, kisasszony - adta át neki a szemüveget Allan.
- Serami, legalább a koromat tiszteld! – vetette hozzám Nati, miközben elvette a tárgyat.
Ezen én csak továbbra is álszent módon mosolyogtam. Nem arról volt szó, hogy nem álltam készen rá, hogy bármikor belevessem magam az ismeretlenbe, de ritkán társultam eddig bárkivel is. Csábító volt a gondolat, hogy végignézzem valami más szerencsétlenkedését az enyém előtt.
- Én tisztelem. Pont azért küldtelek előre – vontam vállat teljes ártatlansággal.
Erre Nati kinyújtotta rám a nyelvét, s felvette a mágikus eszközt. Erre kiadtam egy prüszkölésre emlékeztető hangot, ahogy megpróbáltam visszafojtani a nevetést. Az biztos, hogy nem állt jól neki. Akárki hozta össze ezt a cuccot, annyira lehetett jó stílusérzéke, mint nekem.
- Ezt a szerkezetet használva a viselője képes lesz bármilyen mágus erejét teljesen pontosan meghatározni, akárcsak az általa használt mágiákat, és esetleges gyengeségeket is – tájékoztatott minket Allan, mire társam átnézett rám, az egyetlen rendelkezésre álló tesztalanyra.
- Kristály és levegő mágia. Nálam gyengébb vagy, ami pedig a... Hát ez tök jó – kacagott fel, majd hozzám lépett, és nekiállt csikizni engem.
Egy sikítás és vinnyogás egyvelegére emlékeztető hang jött belőlem, miközben igyekeztem elkapni és lefogni a kezeit. Nem hittem volna, hogy az a cucc még az ilyen gyenge pontokat is kimutatja. Hátratáncolva igyekeztem elmenekülni, végül pedig Nati megkegyelmezve teret engedett nekem.
- Mi a fene! – csattantam fel egyszerre felháborodva és nevetve.
A mágusnő erre csak sejtelmesen elmosolyodott, majd Benji mellé lépett és súgott neki valamit. Oldalra billentettem a fejem, jelezvén, hogy ötletem se volt, miről beszélgethettek.
Ezt követően pár pillanat múlva Benji megnyomott és áttekert pár gombot, aztán mire egyet pislogtam, a földet ellepték a bogarak. Sok, undorító bogár...
Döbbenten kerekedtek ki a szemeim, és szinte természetes reflexemre hagyatkozva rebbentem fel a levegőbe a szélmágiámmal.
- Nekem is elcseszett humorérzékem van, de ezért még kinyírlak... – fintorogtam sértette, ahogy igyekeztem minél fenyegetőbben nézni a felettébb jól szórakozó Natira.
- Bocsánat, nem tudtam kihagyni! – nevetett, a megbánás legkisebb jelét sem mutatva. - Ez a szemüveg nagyon jó, bár egy kicsit lehetne divatosabb.
Ezek szerint ő is tisztában volt vele, hogy elég kreténül nézett ki rajta. Helyes!
- Ha kiörömködted magad add vissza a szemüveget... – csóválta meg a fejét Allan egyfajta lemondó, de mosolygó kifejezéssel az arcán.
- Ezért még megfizetsz – szálltam vissza a földre, s már előre terveztem az érdes bosszút. Terveztem, ötletem viszont nem volt. Csak reméltem, hogy a későbbiekben majd jön valami lehetőség.
- Most én következek! Valami menőt kérek! - léptem előre.
- Igenis, igenis... – csitított Allan, ahogy előszedte a következő felszerelést. - Tessék, akkor ezt próbáld ki.
Azzal a kezembe nyomott egy szúnyogra emlékeztető, miniatűr szerkezetet.
Szúnyog… bogár…
- Szórakozol velem...? - kérdeztem, ahogy kikerekedtek a szemeim, s alig bírtam megállni, hogy egy hirtelen lendülettel ne dobjam el jó messzire.
Ezt látva társamból kirobban a nevetés. Túl sokat röhögött… ez már komolyan bosszúért kiáltott.
- Told vissza a fullánkod Serami... - jegyezte meg.
- Valaki nagyon hangulatánál van ma... remélem, ez valami olyasmi, amivel ezt a szívatást vissza tudom adni – fordultam a korábbi férfi felé, s felcsillant a szemem a visszavágó gondolatára. - Mit csináljak ezzel a… … bogárral?
- A farokrészéről szedd le a kis tövist és csiptesd a bőrödhöz. Ez összeköti a vízióját a tiéddel, és nagyon éles látásra tehetsz szert vele - magyarázta. - Tökéletesen belát a magasból nagy kiterjedésű területeket, és külön hőtérképpel észlel minden életformát, még akkor is, ha azokat valamilyen objektum fedi.
- Hát… rendben.
Sajnos nem tűnt épp olyasvalaminek, ami a bosszúmat beteljesíthette volna. Hát, mindegy... esetleg egy következő majd megfelel a célnak. Azért tettem vele egy próbát.
Kissé gyanakodva ugyan, de a bőrömre csiptettem azt az izét, a szúnyog pedig repkedni kezdett, főként Nati körül.
- Nati, nem egyforma a sminked. A bal oldalon erősebb. Emellett, látom, hogy kezdesz ráncosodni – soroltam, mit sem törődve vele, hogy egyáltalán nem rendelkezésszerűen használtam a szerkezetet.
- És szerinted ki tud egyformán sminkelni? Amúgy meg nem ráncosodok... Azok mosolycsíkok!
- A szemed alatt? Várj, akkor azok nem is ráncok, hanem a kialvatlanságod jelei… - elemeztem tovább túlcsorduló szakértelmemet bizonygatva... ami természetesen nem volt.
- Nem tudnád valami értelmesebbre használni…? - kérdezett rá Allan sóhajtva, ahogy a tenyerébe temette az arcát. – Ne gyalázd meg a tudományt, ha egy mód van rá.
- Köszönöm Allan. Ez a lány reménytelen. – Természetesen Nati nem maradhatott ki a szekálásomból…
- Nem gyalázom meg. Egy nőnek fontos az arca. Egyébként meg, bagoly mondja verébnek – húztam fel az orrom, majd elmosolyodtam. - De legyen. Bár ez a szerkezet tényleg nagyon menő...
Azzal, hogy ezúttal valami értelmesre is használjam, megkértem Benjit, hogy készítsen egy sűrű erdős teret, benne néhány állattal. Mikor teljesítette a kérésem, elkezdtem újra reptetni a szúnyogszerű szerkezetet, majd az végül visszatért, s rászállt a kezemre
- Mit láttál? Melyik fa ráncos? – érdeklődött a másik mágus.
- Azt is. Meg még sok mást – húztam ki magam büszkén.
- Most jön a kedvencem. Harcra fel lányok! nevetett Benji majd egy-egy pisztolyt adott a kezünkbe.
Érdeklődve forgattam meg, s minden oldalról jól megnéztem. Végre valahára úgy éreztem, eljött a bosszúm ideje… ennek már alkalmasnak kell lennie rá.
- Na, ezt már szeretem! – kúszott egy hatalmas vigyor az arcomra.
Erre már Nati is jobban belelkesült, s ruháját megváltoztatva igazi cowboy stílusba lépett: Kalap, western csizma és minden más, aminek még ehhez tartoznia kellett.
- Kelet népe távozz! Lehetne egy sivatagos hely hátul kocsmával?
- Ez nem ér. Én is akarok ilyet! – fújtam fel az arcom egy pillanatra, de utána rögtön el is vigyorodtam.
Majd egy szép napon biztos, hogy én is meg fogom ezt tanulni. Menő lehet, ha valaki olyan alakot vehet fel, amilyet csak akar... az elemi mágia mellett az alakváltót gondoltam még a legérdekesebbnek.
- Micsoda kérések - Allan csak mosolygott, és már teljesítette is a kívánságot. - Parancsoljatok.
- Lássuk, mit tud a szerkentyű... - S azzal fel is álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve.
Így már engem is elragadott a western hangulat.
- Ne feledd a nevét gyilkosodnak – azzal eme nagy szavakkal máris felém lőtt.
- Majd akkor, ha az a gyilkos lövés el is talál! – piszkálódtam, miközben elugrottam a támadás elől.
Ha valamire, akkor a reflexeimre büszke voltam. Egyike volt a nagyon kevés jó vagy épp hasznos tulajdonságomnak, amikre szorult helyzetben is számíthattam. Nem, mintha attól kellett volna félnem, hogy Nati azt tervezi, eltesz láb alól.
- Tanulj meg célozni! - szólítottam fel, mialatt mesterinek beállított szintemhez mérten gyönyörűen elhibáztam a lövést.
Kihasználva azt, hogy éppen nem voltam stabil, Nati ismét támadást indított, amit a földön gurulva kerültem ki. A gurulást azonban nem hagytam abba – úgy voltam vele, ha mozgásban vagyok, nehezebben talál el. Egy idiótára emlékeztető módon, röhögve henteregtem a földön, miközben minden adódó pillanatban lőttem egyet.
- Aggódom a mentális állapotáért – érkezett Allan színtelen hangú megjegyzése, ami engem az adott pillanatban cseppet sem érdekelt.
A nagy fetrengés közepette attól függetlenül, hogy azt se láttam merre lövök, kétszer sikerült eltalálom az ellenfelem. Nati erre úgy döntött, hogy valami újabb alakváltás segítségével megállít – azonban valami balul sülhetett el, ugyanis csak a feje alakult át egy rinocérosszá, aminek akkora volt a súlya, hogy lehúzta őt a földre. Hallottam, ahogy Allan prüszköl egyet, igyekezve visszafogni a nevetést.
- Eddig nem tűnt fel, hogy ilyen nehéz a fejem... – nyafogott az alakváltó.
- A sok hülyeség lefojt egy helyre! – vihogtam, továbbra is a porban forogva, majd egyszer csak a kocsma falának érkezve nagyot durranva megálltam. - Basszus! Ne mozgassátok az épületet! – horkantam fel, miközben a ravaszt meghúzva ismét eltaláltam Natit.
- Én nem mozgattam semmit. Te igen? – Nézett Allan Benjire, aki csupán megrázta a fejét.
Észlelve, hogy az épületnek koppantam, Nati célzott és el is talált, kétszer a lábamon. Eközben pedig egy újabb alakot tervezett felvenni, azt, amivel korábban szállított engem… a succubust, azt hiszem. Azonban ez se jött össze neki teljesen, és a jobb lába és a bal keze teljesen emberi maradt. Megint elröhögtem magam.
- Hát ez tök jó... Kétszínű lettem.
- Végre te is elismered – vigyorogtam rá, miközben rohanva megindultam felé.
Azonban úgy tűnt, valami oknál fogva jelentős energiát veszthettem, mert út közben elestem a saját lábamban - abban, amit meglőtt, s szó szerint becsúsztam az ő lábai elé.
- Nagyon helyes! Úgyis homokos lett a cipőm… - érkezett a vendégszeretetről árulkodó megjegyzés.
- Szerinted ők tényleg komoly céhek mágusai? – érdeklődött Benji a jelenet láttán, mire társa megvonta a vállát.
- Hát… Kezdek kételkedni benne – felelte, miközben Nati belém eresztett még pár lövést.
- Szeretnéd, hogy leköpjem? – érdeklődtem a cipőjére nézve, majd felemelve a kezem és meghúzva a ravaszt lentről egyenesen mellbe lőttem a felettem álló lányt.
- Ha ez meg fog látszani… - fenyegetett, majd fenékbe lőtt engem, mire nyekkentem egyet.
Ezt követően olyan volt, mintha még valamilyen alakváltással próbálkozott volna, de ezúttal már egyáltalán nem sikerült neki.
- Basszus.... Mi van velem?
- Na ennek tuti nyoma lesz... NEKEM – tapogattam meg a hátsómat, majd megragadtam a lábát, s megpróbáltam kristályosítással a földhöz rögzíteni… csakhogy nem sikerült. - Na mi a-...
- Úgy látom, már elég sokszor eltaláltátok egymást - vigyorgott Allan sejtelmesen.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy el is felejtettük megkérdezni, hogy mégis mire valók ezek a fegyverek pontosan… csak elkezdtünk lövöldözni.
- Valljuk be Serami, jobban célzol… Vagy többet lősz.
- Csak lövök amerre látok. De köszi! – feleltem büszkén
- Minden egyes lövés összezavarja az áldozat mágikus koncentrációját, aki így pár találat után elkezdi felkavarni, elszúrni varázslatait, majd a sokadik lövést követően már képtelen lesz a képességei használatára. Még lőhettek egy párat, aztán már nem lesztek képesek a mágia használatára egy ideig. – adott végül magyarázatot a történtekre.
- Köszi, azt azért nem vállalom…
- Lehet enyém az utolsó lövés? – érdeklődtem a fegyverem felemelve, majd a választ meg e várva belelőttem még egyet Nati lábába.
Erre ő nagyon csúnyán nézett rám, majd lehajolt, megpróbálkozott a halálra csikizésemmel. Ennek hála ismét vinnyogva kezdtem végiggurulni a földön, egészen addig, amíg el nem unva a jelenetet Allan mosolyogva hozzánk lépett, s visszavette a fegyvereket.

Hiába próbáltam Seramit felkelteni, sikertelen volt. Vagy háromszor vágott fejbe, végül feladtam. Kimentem az étkezőbe, becsentem két fánkot, meg egy kávét és visszasurrantam a szobába anélkül, hogy a diákok észrevettek volna. Semmi kedvem nem volt a tegnap esti összetűzés után még magyarázkodni meg idióta pletykákat hallgatni. Serami még mindig csak nyögdösött, de legalább már fel tudott kelni. Én életvidáman mentem be a fiúkhoz a laborba, társam pedig húzta maga után a z betűket.
- Jó reggelt! – mutatta száz karátos mosolyát Allan. - Jó volt az éjszakátok?
- Fenomenális! – nevetettem el magam. Biztos voltam benne, hogy mindenről tudnak, nem volt mit tagadni. Legalább nézzük a jó oldalát.
- Jó buli volt – a hangja nem csengett valami fényesen, de legalább megszólalt és ez azt jelentette, hogy a detoxikálót talán elkerülheti.
- Úgy hallottam, volt némi összetűzésetek az éjszaka során pár kollégistával... vagy az csak egy pletyka volt? – arra azért nem számítottam, hogy a fiúk egyből rá is kérdeznek. Ártatlanul mosolyogva Seramira pillantottam, aki még ha akart sem biztos, hogy tudott volna válaszolni.
- Adtatok nekik mi? – láthatóan Benjit nem hatotta meg a dolog, sőt inkább poénosnak találta a helyzetet. Hogy őszinte legyek, engem sem érintett meg legbelül.
- Na igen. El hát! Semmirekellő kísérleti patkányok hívtak minket. Bosszút érdemelt. – kinyílt a csipája a kisasszonynak, és máris olyan harcias kedvében találta magát mint az előző este. Csak most meg tudott állni a lábán.
- Hogyne, egy igazi karatemester vagy – nem bírtam ki, hogy ne piszkáljam meg egy kicsit az ego-ját.
- Patkányok? Dehogy lesztek patkányok! Csak tárgyakat kell kipróbálnotok. Ti lehettek a modern technika tesztelői – máris nagyvilági mágusnak éreztem magam, aki első sorban értesül minden széptől és jóról. Már csak az eszközök érdekeltek.
Mertük remélni, hogy nem fog más irányba menni a dolog – Serami izgatottan összecsapta a kezeit. - Szóval akkor, mi következik? Mi lesz a dolgunk?
- Hmm... Elég sok minden vár próbára –Allan a listáját olvasgatta, aztán szemüvegét felhúzva Benjire sandított. - Szerinted melyikkel kezdjük?
- Kezdjük a szemüveggel, az biztos jól állna a lányoknak! – már jól hangzott…
- Rendben… Ki szeretné ezt? – Allan egy brutálisan ronda szemüveget vett elő, ami úgy nézett ki, mintha hatvan dioptria lett volna benne, és nyolc féle lencsét raktak volna össze egy ősrégi bronz keretbe, amit még valahol az ókorban készített egy kitagadott rézműves.
- Legyen Nati! Ő az idősebb. – megint kezdi. Úgy érzem ez már rajtam marad örökre, hogy öreg vagyok.
- Ez fájt... Na, mindegy, feláldozom magam a szent célért! – játszottam a mártírt.
- Ha te túléled, már nem lesz mitől félnem – a fiúk csak mosolyogtak Serami epés megjegyzésén.
- Akkor tessék, kisasszony – átvettem azt a csodát, és fintorogva fogtam két ujjammal. Majdnem beszóltam a kedves tervezőknek, de jobban nevelt annál az élet.
- Serami, legalább a koromat tiszteld! – mondtam viccesen társamnak.
- Én tisztelem. Pont azért küldtelek előre – mondta teljes ártatlansággal Serami, én meg kinyújtottam rá a nyelvem miközben felhúztam a szemüvegemet.
- Ezt a szerkezetet használva a viselője képes lesz bármilyen mágus erejét teljesen pontosan meghatározni, akárcsak az általa használt mágiákat, és esetleges gyengeségeket is – Allan felvilágosítása után Seramira pillantottam, hogy lássam amit eltitkolt előlem. Közben a fiúk bevezettek minket egy terembe, ahol mindenféle terepet tudtak nekünk varázsolni, ami segített kihasználni a tárgy képességeit.
- Kristály és levegő mágia. Nálam gyengébb vagy, ami pedig a... Hát ez tök jó – soroltam a tényeket, amik nyilvánvalóvá váltak előttem. A gyengeséget viszont nem kimondtam, hanem inkább kipróbáltam. Közelebb mentem a lányhoz, és csiklandozni kezdtem, ő meg elkezdett ugrálni nevetgélni és sikítozni. Tényleg ki lehetett készíteni ezzel.
- Mi a fene! – sikkantott fel Serami én pedig a szemüvegen látottak alapján Benjihez siettem. Megkértem, hogy tegyen nekem egy „pár” bogarat a terembe és cserébe velem együtt nevethet Serami reakcióján. Benji eltekert pár gombot és a termet elöntötte rengeteg bogár. Ha heccelésről volt szó ez a fiú még nálam is gonoszabbnak bizonyult. Serami felreppent a szélmágiával az undorító állatok elől.
- Nekem is elcseszett humorérzékem van, de ezért még kinyírlak... – Serami egy pillanatra nagyon komolynak tűnt… lehet kicsit túl lőttem a célon, de legalább tudom, hogy az információk helyesek voltak.
Bocsánat, nem tudtam kihagyni! – nevetettem mert mégis vicces volt ez a fajta reagálás. - Ez a szemüveg nagyon jó, bár egy kicsit lehetne divatosabb. – végre kimondtam. Ha ezt így piacra dobják, csak a nyolcvan éves bácsimágusok fogják megvenni.
- Ha kiörömködted magad add vissza a szemüveget... – Allan hangjában volt egy kis helytelenítő hangsúly, biztosan kicsit komolyabb mágusokra számított, de látszott rajta, hogy azért ő is jól érzi magát.
- Ezért még megfizetsz – visszaszállt miután eltűntek a bogarak, én pedig visszaadtam a szemüveget a fejlesztőiknek, hátha csinálnak valamit a stílusával.
- Most én következek! Valami menőt kérek! – persze, menőt… bíztam benne, hogy valami rondábbat találnak mint a szemüveg, bár erősen kételkedtem benne, hogy létezik.
- Igenis, igenis... Tessék, akkor ezt próbáld ki. – kapott a kezébe egy apró kis fém szúnyogot.
- Szórakozol velem...? – kérdezte felháborodva. Én meg nem bírtam ki, megint nevettem. A rovarok üldözték őt.
- Told vissza a fullánkod Serami... – mondtam neki gúnyosan. Úgy éreztem ez az adok-kapok egy szép barátság kezdete lesz.
- Valaki nagyon hangulatánál van ma... remélem, ez valami olyasmi, amivel ezt a szívatást vissza tudom adni Mit csináljak ezzel a… … bogárral? – kérdezte undorodva.
- A farokrészéről szedd le a kis tövist és csiptesd a bőrödhöz. Ez összeköti a vízióját a tiéddel, és nagyon éles látásra tehetsz szert vele - magyarázta. - Tökéletesen belát a magasból nagy kiterjedésű területeket, és külön hőtérképpel észlel minden életformát, még akkor is, ha azokat valamilyen objektum fedi.
- Hát… rendben. – Serami nem volt elragadtatva, pedig egész hasznos kis kütyünek bizonyult. - Nati, nem egyforma a sminked. A bal oldalon erősebb. Emellett, látom, hogy kezdesz ráncosodni – ilyen kis pitiáner dolgokkal engem nem lehet felidegesíteni… de nem ám!
- És szerinted ki tud egyformán sminkelni? Amúgy meg nem ráncosodok... Azok mosolycsíkok!
- A szemed alatt? Várj, akkor azok nem is ráncok, hanem a kialvatlanságod jelei…
- Nem tudnád valami értelmesebbre használni…? – kérdezte Allan fejét csóválva. – Ne gyalázd meg a tudományt, ha egy mód van rá.
- Köszönöm Allan. Ez a lány reménytelen. –mondtam én is lemondóan, mintha én olyan ártatlan lettem volna.
- Nem gyalázom meg. Egy nőnek fontos az arca. Egyébként meg, bagoly mondja verébnek. De legyen. Bár ez a szerkezet tényleg nagyon menő. – Serami kért magának egy erdős területet, ahol sok állat él és újra használatba helyezte a szúnyogot.
- Mit láttál? Melyik fa ráncos? – érdeklődtem tőle.
- Azt is. Meg még sok mást – láthatólag meg volt elégedve magával.
- Most jön a kedvencem. Harcra fel lányok! – Benji dobott nekünk egy-egy pisztolyt, ami sokkal jobban tetszett mint az a ronda szemüveg.
- Na, ezt már szeretem! – nevetett Serami.
- Mit láttál? Melyik fa ráncos? – érdeklődött a másik mágus.
- Azt is. Meg még sok mást – húztam ki magam büszkén.
- Most jön a kedvencem. Harcra fel lányok! - nevetett Benji majd egy-egy pisztolyt adott a kezünkbe.
Érdeklődve forgattam meg, s minden oldalról jól megnéztem. Végre valahára úgy éreztem, eljött a bosszúm ideje…
- Na, ezt már szeretem! – lelkendezett Serami is. Gondoltam ha már minden adott egy western jelenethez miért ne játszanánk el. Kinézetem gyorsan megváltoztattam. Hajam két oldalt fonásban lógott le, fejemen cowboy kalap, lábamon sarkantyús csizma volt, a ruhám pedig szakadt, poros posztóvá vált, oldalamon puskatartóval.
- Kelet népe távozz! Lehetne egy sivatagos hely hátul kocsmával? – kérlelve néztem a fiúkra.
- Ez nem ér. Én is akarok ilyet! – mondta morcosan Serami, de beletörődött, hogy menő csakis én lehetek.
- Micsoda kérések – mosolygott Allan és máris nyomkodta a panel gombjait. Parancsoljatok.
- Lássuk, mit tud a szerkentyű... – Serami először a puskára nézett, majd rám.
- Kelet népe távozz! Lehetne egy sivatagos hely hátul kocsmával?
- Ez nem ér. Én is akarok ilyet! – fújtam fel az arcom egy pillanatra, de utána rögtön el is vigyorodtam.
Majd egy szép napon biztos, hogy én is meg fogom ezt tanulni. Menő lehet, ha valaki olyan alakot vehet fel, amilyet csak akar.
- Micsoda kérések - Allan csak mosolyog, és már teljesíti is a kívánságot. - Parancsoljatok.
- Lássuk, mit tud a szerkentyű... – nagy volt a csend. Szemtől szemben voltunk. Csak mi ketten és a fegyverünk…
- Ne feledd a nevét gyilkosodnak – abban a pillanatban előkaptam a pisztolyt és Seramira céloztam.
- Majd akkor, ha az a gyilkos lövés el is talál! – kiváló lépésekkel kikerülte a támadásom. Úgy láttam jó reflexei vannak, így nem lesz őt könnyű eltalálni.
- Tanulj meg célozni! – és azzal, mellém lőtt. Én újra céloztam, de ő egy tigrisbukfenccel kikerülte a támadást. Már vártam, hogy felálljon de nem. Gurult tovább a földön mint valami hordó amit leengedtek a domb tetejéről, és idióta vihogás közben lövöldözött.
- Aggódom a mentális állapotáért – Allannel egyet kellett értenem. Én sem tudtam hová tenni a lány viselkedését. Úgy tűnt ez a gügye taktika bevált, ugyanis Serami eltalálta a lábamat kétszer is, a hempergőzése közben. De hála istennek nekem is sikerült egy-két találatot bevinnem. Gondoltam ez így nem mehet tovább, pár percre félrerakom a pisztolyt, és megállítom a gurulásban a lányt. Rinocérosz alakomat akartam felvenni, de valamiért csak a fejem változott át, ami egyből előre húzott és a földön kötöttem ki. Nem igazán értettem mi történik, kicsit megijedtem, de próbáltam viccesre venni a figurát.
Eddig nem tűnt fel, hogy ilyen nehéz a fejem... –
- A sok hülyeség lefojt egy helyre! – csoda, hogy még nem akkora a feneke mint egy ház… - Serami szél mágiával repült egy kicsit odébb, amikor neki csapódott a kocsma falának, mintha valaki teljes erőből meglökte volna. - Basszus! Ne mozgassátok az épületet! – mondta mérgesen, majd megint belém eresztett egy lövedéket.
- Én nem mozgattam semmit. Te igen? – a fiúk elégedett mosollyal megrázták a fejüket. Látván, hogy Serami megtántorodott, gyorsan két lövést az irányába küldtem, majd gondoltam megpróbálom felvenni megint az egyik alakom. Succubussá akartam változni, de ez sem ment zökkenőmentesem. Testem égő vörös volt kivéve egyik lábamat és az ellenkező kezem. Valami nagyon nem stimmelt a mágiámmal.
- Hát ez tök jó... Kétszínű lettem.
- Végre te is elismered – diadalmasan rohanni kezdett felém, aztán elesett a saját lábában, és pont a cipőim orra előtt állt meg.
- Nagyon helyes! Úgyis homokos lett a cipőm… - incselkedtem a lánnyal.
- Szerinted ők tényleg komoly céhek mágusai? –Benji kezdte kétségbe vonni a szakmai hátterünket. Lehet portfóliót kellet volna neki felmutatni. - Hát… Kezdek kételkedni benne – mondta Allan, közben én Seramit soroztam aki még mindig a földön feküdt.
- Szeretnéd, hogy leköpjem? – aztán felemelte a kezét, és mellbe lőtt…. na erre tényleg nem számítottam…
- Ha ez meg fog látszani… - mondtam neki fenyegetően, majd a nagy hátsójára céloztam és természetesen eltaláltam. Megint próbáltam alakot váltani, de egyáltalán nem sikerült.
- Basszus.... Mi van velem?
- Na ennek tuti nyoma lesz... NEKEM –Serami a fenekét fogdosta. Kipillantottam a fiúkra akik csak elismerő pillantásokkal jutalmazták a kis műsorunkat. Lenéztem társamra, aki úgy csinált mintha valamit akart volna csinálni, csak nem ment neki. - Na mi a...
- Úgy látom, már elég sokszor eltaláltátok egymást – Allan szája szélesre húzódott… tényleg. Anélkül elkezdtük használni a fegyvert, hogy tudtuk volna mi a hatása… de idióták vagyunk.
- Valljuk be Serami, jobban célzol… Vagy többet lősz.
- Csak lövök amerre látok. De köszi! – mondta dagadó keblekkel. Bár jelen pillanatban lehet, hogy az enyémen volt egy pukli a becsapódástól.
- Minden egyes lövés összezavarja az áldozat mágikus koncentrációját, aki így pár találat után elkezdi felkavarni, elszúrni varázslatait, majd a sokadik lövést követően már képtelen lesz a képességei használatára. Még lőhettek egy párat, aztán már nem lesztek képesek a mágia használatára egy ideig. – végre megértettük, hogy mi lett velünk. Egy kicsit azért örültem, hogy csak a fegyverek hatása.
- Köszi, azt azért nem vállalom… - jelentettem ki lemondóan.
- Lehet enyém az utolsó lövés? – kérdezte a lány, majd adott is egyet a lábamnak. Mivel tudtam, hogy mágiával semmire nem mennék, meg azt is, hogy ő sokkal könnyebben elveszíti az erejét én a gyengeségére hagyatkoztam és csikizni kezdtem, ő meg megint felvette a gurulópózt. Ez egészen addig tartott, ameddig Allan be nem jött, hogy szétcsapjon köztünk és vissza nem vette a fegyvereket. Bíztam benne, hogy ez egy elég jó prototípus és nem okoz túl hosszú zavart az erőnkben.

Ahogy az épületbe bejutottunk, ami legalább olyan nehéz volt, mint kacsa a nokedlit, az útjaink szétváltak Ydal-lal, és magamra maradva neki láthattam a nagy kémkedésnek. Mivel tervrajzokat kellet keresnem, úgy gondoltam minden munkásnál akad, hisz az alapján kéne dolgozniuk, de hát nagyot tévedtem. A legnagyobb csarnokot választottam, mint célpont, könnyű volt elvegyülni és még egy hatalmas félig zeppelin félig autobot és félig rakétaszerű izé is épülőben volt. Gondoltam, ha ennek a tervét megszerzem, akkor bevágódok mindenkinél és király leszek . Jó munkás embernek kiadva magam felkaptam egy elheverő szerszámot és megindultam egy kisebb csapat munkás felé, akik kupaktanácskoztak. Hátsó sorból csak pillantásokat vethettem a tervre, amely alapján osztogatták a feladatokat, de azon csak a meghajtó rész volt feltüntetve.
- Lemaradtam valamiről? - kérdeztem suttogva egy hátrébb állótól.
- Áá, csak a szokásos rizsa. – mormogta.
- Jó lenne látni ezt az egészet egybe, könnyebben meg lehetne érteni.
- Új vagy itt? – kérdezte.
Mondtam, hogy igen, most kezdtem.
- A terveket már hetek óta szétosztották, minden csapat más részt készít. - magyarázta. – Persze, hogy mi kaptuk a szenvedős részt…
Rövid tanácskozás után neki láttunk a munkának. Az idő nagy részét pakolással töltöttem, meg látszólag elmélkedtem a dolgokon, mintha biztonság technikai mérnök lennék, de persze ez csak színjáték volt, hisz fingom sincs, hogy mi folyik körülöttem. De szerintem a többiek is így voltak, szóval minden lazán ment. Cipekedés közben lestem jobbra-ballra, hogy merre lehet a puzzle többi darabja. Látótávolságon belül volt két nagyobb rész, ahol összegyűltek, ezekre a helyekre gyanakodtam mintha a tervdarab lelőhelye lenne, de lehetett még több is, sajnos hátrább már nem láttam el.
A nagy elmélkedés közben, szóba jött, hogy nekünk van a legtöbb és legnehezebb fizikai munkánk. Folyton erről panaszkodtak, így hát megkérdeztem, hogy a többi milyen. Csak úgy zúdult az információ a sok butától, az összes másik állomást kibeszélték majd kaján vigyorral folytatták a dolgukat. Öt állomásról beszéltek, így most káosz volt a fejemben.
„Hogy lopjak el öt állomásról 5 nagy tekercset feltűnés nélkül?” - kérdeztem magamtól.
Talán valahol egybe is megvan ez az egész, és nem kéne szenvednem itt, de nem tudtam, hogy hogyan kérdezzek rá feltűnésmentesen. Így hát, csüggedve elindultam ebédszünetre, melyet egy kicsit eldugottabb részen, ládákon ülve töltöttem és ott majszoltam a kis szendvicsem, amit osztogattak, s viszonylag csöndben tudtam gondolkodni.
Egyszer csak, mintha a láda beszélne hozzám. Biztos megártott ez a munka, gondoltam jobb lenne minél előbb befejezni. De megint beszél, nem hittem a fülemnek körbenéztem, de senki sehol. Aztán egy halk dúdolást hallok, rögtön felpattantam és a ládákat megkerülve észrevettem, h az egyikben egy munkás üldögél és jobbra-ballra dülöngél. Enyhén szólva ittas állapotba találtam rá. Ahogy észrevette, próbálta rendbe szedni magát, és úgy tett mintha természetes dolog lenne munkában sunyiban leinnia magát. Miután felvilágosítottam arról, hogy nem természetes dolog ez, akkor meg azzal jött, hogy ő itt a felügyelő és azt csinál, amit akar. Mondom, ha te vagy a főnök, akkor biztosan tudod hol van e monstrum tervrajza egyben. Ezt egy felügyelőnek tudnia kell.
- Hát persze h tudom.. hic ,hát a a főmérnök irodájában holmáshul.
- És az merre van kedves barátom? – kérdeztem miközben felsegítettem a földről. - Ha ezt elmondod, akkor igazán elhiszem h te vagy itt a főfelügyelő.
- Már hotyne én volnék! Az irodája meg a legfelső szinten van. Haha én vagyok a felügyelő.. hic bizony én..hic
És ezzel a lendülettel már irányt is változtattam, útközbe összefutottam Ydallal és így baktattunk felfelé.

- Lett elég adatunk, Benji? – fordult Allan társa felé, miután Natival mi kilőttük egymásból a lelket is.
- Lett ám! – helyeselt a kutató lelkesen mosolyogva. – Sok érdekes információhoz jutottunk. Köszönjük, lányok – dicsért meg minket, én csak a lány felé fordulva felemeltem a tenyerem egy pacsira.
- Ezek szerint jók vagyunk – mosolyogtam, mialatt viszonozta a gesztust és tenyereink összecsattantak.
- Azok bizony – helyeselt lelkesen. – Van még valami?
- Szerintem nagyjából ennyi le-…
Azonban Allan nem tudta befejezni a mondatot. Fülszaggató visítással beindult a riasztórendszer, én pedig azt hittem, helyből fel fog robbanni a fejem.
- Valaki nem kapcsolná ki? – nyafogtam, ahogy a füleimre nyomtam a kezem. – Szétmegy a fejem!
- Mi történik? – fordult Nati munkaadóink felé, akik arcára szemmel láthatóan kiült az aggodaom és zavarodottság.
- Nem tudom, de ez nem hangzik jól… - tett egy fél lépést hátrafelé Benji, majd az ajtó gyakorlatilag kirobbant a helyéről, és egy csapat alak tört be.
Arcuk valahogy ismerősnek hatott, viszont volt annyira rossz a memóriám, hogy nem rémlett, honnan. Mindenesetre a tény, hogy páncélokban és fegyverekben mutatkoztak, egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. Nagyon úgy tűnt, hogy valami bajuk van velünk.
Nagyjából negyven vagy ötven fő lehetett, pontosan nem tudtam megszámolni.
- Ők nem a hangárban dolgoztak korábban? – vetette fel Nati, nekem pedig végre elkezdett derengeni, honnan is voltak olyan ismerősek. – Mégis mi folyik itt?
- Nem tudom, de az biztos, hogy valahogy meg kell védenünk magunkat, amíg a rúnalovagok ideérnek!
- Azzal nem lesz baj! – vigyorodtam el, ahogy felemeltem magam elé a kezem.
Egy pillanatig vártam, ahogy az ellenfelek is megtorpantak, de hamar feltűnt, hogy egyébként semmi nem történik.
- Huh…? – pillantottam le döbbenten a kezemre.
- Futás!  - utasított Benji aggodalmasan, miközben ők maguk már elindultak. – Most nem tudtok rendesen mágiát használni, de még vagy órákon át!
- Ne már! – kiáltottam döbbenten, miközben mágustársam megragadta a karom és az ellenfeleink indulásával egy időben maga után rántott.
- Nincs még valami kísérleti tárgy, amit tudnánk használni ellenük? – tette fel Nati a lehető legértelmesebb kérdést az adott helyzetben.
- Hát, van, de ezeket még egyszer sem próbálta senki sem… valószínűleg veszélyes lenne, ha-…
- Csak add ide! Megoldjuk! Mindennek kell egy első alkalom! - szakítottam félbe, mire Allan sóhajtott egyet, majd felém dobott egy leginkább mágikus botra emlékeztető lándzsát.  
Kicsit nehezebb volt, mint vártam, de még így is könnyűszerrel forgattam meg a kezemben.
- Ez a Peacekeeper's BFF 0924! A kristálya erős sokkoló hatással bír, a tompábbik vége pedig  olyan lökéseket generál, amelyek szerintem a páncélokat is képesek átütni.
- De menő! – ámuldoztam hatalmas mosollyal, majd ahogy az egyik alak felém vetette magát, lendületesen előre toltam a fegyver tompábbik végét.
A találat pillanatában a férfi hátrarepült, gyakorlatilag ki az ajtón, ahonnan jött. Biztos voltam benne, hogy gyakorlatilag gyermeki csillogás futott át a tekintetemen. Ez végre egy olyan fegyver volt, aminek haszna is volt! Azt hittem, sose lesz már ilyen!
Ezt követően a fegyver másik végével mértem csatást a következő személyre, aki ettől elegánsan elterült a földön. Ütögettem még őket jobbra-balra egy kicsit újdonsült fegyveremmel, majd óvatosan hátrapillantottam Nati felé.
- Nem szeretnél besegíteni? Azért elég sokan vannak!
- Mire összeszerelem ezt, kinő a tököm! – csattant fel a nő, én pedig észrevettem, hogy valami nagyon fura, de annál durvább fegyvert igyekezett felállítani.
Egy óriási sorozatlövőre emlékeztetett, aminek állványát a mágus lassan türelmét vesztve próbált összerakni. Allan igyekezett segíteni neki, miközben Benji elegánsan meghúzta magát az asztal mögött.
- Mi ez? Állatul néz ki! – lelkesedtem, ahogy közben elütöttem az útból még két embert.
- Badguy's NM 1124 – válaszolta a számomra semmitmondó névvel. - Teljesen újfajta, eddig példa nélküli fegyver… igazából arra a léghajóra fejlesztettük ki, amely a hangárban épülne... Elég kegyetlen szeretetszóróról van szó, vigyázz vele – tájékoztatta társamat, ahogy végre sikerült összeszerelnie a szerkezetet. -  Sodronyos, automata puska és mágikus töltényekkel működik, percenként körülbelül 150 lövés leadására képes. A töltények lehetnek kábítóak, de halálosak is, tetszés szerint... de a halálos fajtával csak óvatosan, csúnya nyomokat hagy a berendezésen is.
- Hé, én akarom használni! – panaszkodtam, ahogy egy lendületesebb ütést követően elkezdtem visszafelé rohanni hozzájuk.
- Te inkább ezt fogd! – szólított Benji, majd ahogy felé fordultam, egy mosolygó fejre emlékeztető pajzs repült felém.
Reflexből eldobtam a mágikus lándzsát, hogy el tudjam kapni az új szerzetet. Egy pillanatra még hátra is tántorodtam.
- Peacekeeper's JH 0607, igazán hasznos tud lenni! A szíjaknál, amivel a karodra fűzöd… igen, ott! – helyeselt, ahogy megtaláltam az említett részt. – Ha az ott elhelyezett gomb jókor nyomod meg, képes elnyelni a rámért ütés erejét, majd azt a duplájával lövi vissza a támadóra!
Alig, hogy befejezte a gyors összegzést, már lehetőségem is volt a tesztelésére. Az egyik munkás fegyverével lesújtott rám, én pedig a támadás pillanatában megnyomtam a korábban emlegetett gombot. A férfi úgy repült el annak erejét visszakapva, mintha még nálam is könnyebb lett volna.
- Félre az útból, sortűz következik! – hallottam meg Nati meglepően izgatott hangját, mire oldalra vetődtem aztán hátrébb táncoltam, hogy közelebb legyek hozzá, de ne legyek útban.
Amint megfelelő pozícióba értem, mágustársam tüzet nyitott. Sorra lőtte ki az ellenfeleket, mintha semmi akadályt nem jelentenének. Én közben igyekeztem biztosra menni, hogy egyikük se ér közelebb, mint kellene, és a pajzsom tökéletesen funkcionált ehhez. Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el a lövöldözéssel és a védekezéssel, de csakhamar minden ellenfelünk padlóra került, és úgy tűnt, a támadást ideiglenesen sikerült visszavernünk.
A bútorzat vélhetően nem örült ennyire a helyzetnek. Nati sikeresen szétlőtte a falat és a berendezések többségét is, kisebb-nagyobb lyukakat hagyva bennük.
- Ez elképesztően király volt! Hadd próbáljam ki én is! – fordultam a nő felé, mintha korábban semmi nem történt volna.
- Jobban jársz, ha nem. Így is a túltöltődés határán lehet, ha így folytatjátok, felrobban… - jegyezte meg óvatosan Allen.

Még egy pár kísérleti eszközön túl kellett esnünk, amit már egy fokkal komolyabban vettünk, nehogy csorbát ejtsünk céheink hírnevén.
- Lett elég adatunk Benji? – kérdezte Allan a kutatótársát. Mi Seramival leültünk egy kicsit pihenni, kifáradtunk a munkában.
- Lett ám! Sok érdekes információhoz jutottunk. Köszönjük, lányok.
- Ezek szerint jók vagyunk –Serami a magasba emelte a tenyerét, én pedig belecsaptam. Meglepődtem rajta, hogy mennyire jól kijövünk egymással, és mennyire könnyen vesszük a másik szurkálódását.
- Azok bizony. Van még valami? – kérdeztem a két fiúra pillantva. Reméltem, hogy tartunk egy kis szünetet a következő kör előtt.
- Szerintem nagyjából ennyi le-…- Allan mondatát fülsüketítő sziréna hangja szakította ketté. Mindannyian felnéztünk, hiszen ez volt az általános reakció, még ha teljesen abszurd is volt.
- Valaki nem kapcsolná ki? Szétmegy a fejem! – mondta társam miközben kezeit a füleire szorította.
- Mi történik? – kérdeztem a két kutatót.
- Nem tudom, de nem hangzik jól…- na erre én is rájöttem. Benji elindult a szoba túlsó oldalába és abban a pillanatban páncélos alakok törték be az ajtót, támadó pozíciót felvéve ellenünk. Nem barátok voltak. Fel szerettem volna venni succubus alakomat, de a Seramival való idióta harc során elfogyott szinte az összes erőm. Nem értettem, hogy történhetett ez… Hogy lehettünk tényleg ennyire felelőtlenek? Ahogy végignéztem támadóinkon eszembe ötlött a felismerés.
- Ők nem a hangárban dolgoztak korábban? Mégis mi folyik itt? – kérdeztem úgy… mindenkitől.
- Nem tudom, de az biztos, hogy valahogy meg kell védenünk magunkat, amíg a rúnalovagok ideérnek! – mondta Allan. Gondoltam ő is tisztában vele, hogy nem vagyunk a legjobb állapotban.
- Azzal nem lesz baj! – Serami akkor jött rá, hogy ő is teljesen kimerült az értelmetlen csata folyamán.
- Futás! Most nem tudtok rendesen mágiát használni, de még vagy órákon át! – ahogy sejtettem…
- Ne már! – akadt ki Serami. Ekkor eszembe jutott valami. Egy laborban vagyunk egy rakás mágikus erő nélkül is használható kütyü között! Csak van valami ami hasznunkra lehet!
- Nincs még valami kísérleti tárgy, amit tudnánk használni ellenük? –kérdeztem a fiúkat.
- Hát, van, de ezeket még egyszer sem próbálta senki sem… valószínűleg veszélyes lenne, ha-… - kezdték a monológot, de Serami félbeszakította őket.
- Csak add ide! Megoldjuk! Mindennek kell egy első alkalom! – mondta komolyan a lány, a fiúk pedig helyeslően elindultak a tárgyak irányába.
Allan odadobott egy dárdaszerű dolgot Seraminak, aki azonnal akcióba is lendült, utána pedig félrehívott engem.
- Ez a Badguy's NM 1124. Egy erős fegyver, viszont össze kell rakni. Serami időt tud nekünk nyerni ehhez, gyere. – Azzal egy rakás alkatrészt elővett egy dobozból a fiú, amit elkezdtünk egymáshoz illeszteni. Még jó, hogy az egyedül töltött évek alatt kialakult egy kevés műszaki érzékem, de még így sem voltam olyan hatékony mint egy férfi lett volna.
- Nem szeretnél besegíteni? Azért elég sokan vannak! – Kérdezte Serami, akit sorra támadtak. Nem tudom mit gondolt, hogy mégis mit csinálok? Pónis puzzle-t?
- Mire összeszerelem ezt, kinő a tököm! – háborodtam fel a kérdésen. Ehhez tényleg férfinek kellett lenni. Még jó, hogy Allan ott volt mellettem és segített az összeszerelésben. Úgy, hogy nem ismertem az eredeti alakját nem volt egyszerű. Már egészen jól álltunk a fegyverrel, amikor Serami hátrapillantott, hogy mégis mit csinálunk.
- Mi ez? Állatul néz ki!
- Badguy's NM 1124. Teljesen újfajta, eddig példa nélküli fegyver… igazából arra a léghajóra fejlesztettük ki, amely a hangárban épülne... Elég kegyetlen szeretetszóróról van szó, vigyázz vele – mondta komoly arccal nekem én pedig bólintottam. - Sodronyos, automata puska és mágikus töltényekkel működik, percenként körülbelül 150 lövés leadására képes. A töltények lehetnek kábítóak, de halálosak is, tetszés szerint... de a halálos fajtával csak óvatosan, csúnya nyomokat hagy a berendezésen is. – egyértelműen nem a halálos kimenetelt választottam. Majd a mágustanács kiszabja a büntetést.
- Hé, én akarom használni! – el sem hiszem, hogy még harc közben is ilyen makacs ez a lány…
- Te inkább ezt fogd! – Benji végre előbújt az asztal alól, és egy pajzsot dobott a lány irányába, amelyen egy mosolygó fej virított.
- Peacekeeper's JH 0607, igazán hasznos tud lenni! A szíjaknál, amivel a karodra fűzöd… igen, ott! Ha az ott elhelyezett gomb jókor nyomod meg, képes elnyelni a rámért ütés erejét, majd azt a duplájával lövi vissza a támadóra! - Serami kiprbálta a pajzsot, ami hasznosnak is bizonyult, mi pedig az utolsó darabokat illesztettük össze a Badguy’s-on.
- Végre! – mondtam Allannek, aki azonnal elment a közelemből.
- Félre az útból, sortűz következik! – üvöltöttem, Serami pedig abban a pillanatban félreugrott, én pedig a bénító lövedékekkel megsoroztam az ellenfeleim. Alakváltás nélkül is képes démonná válni az ember, ha egy ilyen bikaerős gép a kezei közé kerül. Ahogy lőttem a fegyver folyamatosan hátrarántott, nagyon nehéz volt a célon tartani. Sorba rogytak a földre a páncélos alakok erőtlenül. Mikor végre mindenki kifeküdt remegő kézzel engedtem el a ravaszt, a vállaim megérezték a sortüzet. Mikor körbenéztem a teremben a földön hevert több üveglombik, egyes fiókok kiestek a helyükről és a bennük lévő iratok szanaszét hevertek a padlón. Kicsit magával ragadott a fegyver, ami a berendezés rovására is ment. Valószínűleg erre gondoltak a fiúk, hogy óvatosan…
- Ez elképesztően király volt! Hadd próbáljam ki én is! – lelkendezett Serami. Már majdnem megkérdeztem, hogy mégis min, illetve kin szeretné kipróbálni, de ekkor Allan figyelmeztette a lányt.
- Jobban jársz, ha nem. Így is a túltöltődés határán lehet, ha így folytatjátok, felrobban… - a hátránya a kísérleti eszközöknek. Láttam a fiúkon, hogy tanakodnak a berendezés miatt, én pedig egy bocsánatkérő pillantást vetettem feléjük.

Úgy éreztem, hogy lassan már a felhők magasságában járunk, és még mindig csak az elején vagyunk a toronynak. Ydalon a fáradtság legkisebb jele se látszott, én viszont úgy éreztem, mintha egy veszett fenevad harapta volna meg a vádlimat. De gondoltam mindjárt vége a küldetésnek, gyors elhozzuk a tekercset és már itt se vagyunk. Lefelé meg inkább gurulok vagy kiugrom. Az eddigi küldetés legrosszab fele mindjárt le lesz tudva, csak ez bíztatott. Sose hagyd ki a láb napot a kondibam, ismételgettem minden kanyar után. Úgy néz ki hiába ettem a csomó krumplit keményítővel, mégse lettem tőle erősebb. A társaság se volt túl lelkesítő, Ydal mintha egy süketnéma toronymászó robot lett volna, csak úgy szelte az utat előtte.
S mikor már azt hittem innen csak jobb lesz, megszólalt a vészriadó...
- Gyorsan lebuktál... - mondta Lady Ydal nekem
- Egészen biztos, hogy nem én voltam - vágtam rá rögtön
Lentről hírtelen nagy robbanás és lárma hallatszódott.
Egy pillantás múlva, már folytatta az útját felfelé, de olyan tempóban, hogy nekem szinte futnom kellett ahhoz, hogy a lépést tartsam vele.
A szinteken lévő megállóban csak úgy hömpölyögtek az emberek fel s alá, a káosz uralkodott el mindenhol. Ez nekünk kapóra jött, hisz így a kutya se kérdezte meg miért megyünk felfelé, ahova egy alkalmazott nem mehetne. Viszont a keskeny folyosókon, nehézkes volt átvergődni az embereken, hiszen alig másfél ember széles volt, legalább is számomra volt csak nehéz. Ydal szó szerint eltiporta az emberket. Gyors felsegítettem őket, mintha csak véletlen baleset lett volna, és csak amiatt történt mert sürgős ügyben intézkedünk. Álcánkat megtartva végül elértük a legfelső szobát, ahol a főmérnök irodája található. Lentről viszhangzott a tömeg moralya, s mely mintha egyre csak hangosabb lenne.
- Úgy néz ki beszállt még valaki a játékba - mondtam miközben próbáltam lefelé leskelődni
- Mindent a maga idejében - válaszolt nyugodtan Ydal
Azzal a lendülettel berontott a szobába és nyomában én is beléptem. Meglepetésemre ahogy beléptem, mozdulni se bírtam, a lábam már odavolt fagyasztva a padlóhoz. Nem igazán tudtam, hova tenni a dolgot, kellett egy-két másodperc mire felfogtam, hogy mágiával szögeztek engem ide. Úgy látszik a tekercset nem csak egy régi fiók és pár centi por védi. Egy termetes és úgy néz ki igen jártas elemi mágussal nézünk szembe. Valahogy éreztem a levegőben, hogy nekem itt nincs helyem, valószínű ha úgy gondolta volna, már a belépéskor véget ér a csata a számomra. Ezzel ellentétben Ydalnak szeme se rebbent, egy gyors csapással kiszabadította a lábamat s a sajátját, majd így szólt.
- Itt a "maga" ideje - és bólintott hátrafelé, ahonnan valószínűleg egy rakás idegen zakatolt felfelé, ki tudja milyen céllal.
A hangjába most valami furcsát hallottam, valószínű, hogy ellenfele nem lehet gyenge és neki oda kell koncentrálnia. Így hát kérdés nélkül kimentem, hogy egyrészt ne legyek holt teher, azaz ne legyek az útjában, másrészt annyit még éreztem magamban, hogy a csőcselék fenntartásával segíthetek neki.
Volt még egy kis időm,mielőtt felérnek és úgy döntöttem nem az ajtóban állom útjukat, hanem egy fordulóval lentebb, így ha rosszul sül egy valami, lassú taktika mozdulatokkal még tudok hátrálni. Úgy döntöttem bármi, vagy bárki is jön itt fel, számomra előnyös ez a szűk lépcsősor és jó ötletnek találtam egy barikádot felállítani. Ehhez gyorsan előidéztem két csontvázat, az egyikről levettem a fejét és nyakánál a másik gerincéhez csatoltam. Így úgy nézett ki mint ha egy ember tartaná a másikat hátulról, viszont számos előnye volt. A hátsó ember beékelte a lábát egy lépcsőre és ezzel masszív szerkezetet adott. Igazából úgy nézett ki mint egy elbaszott csontváz kentaur, csak két kéz helyett 4 keze lett. Nagyon meghatott ez az alkotásom, egy örömkönny még ki is csordult. Ezen emberpaci hibridnek a kezeibe megidézett dárdát raktam, és magamnak is csináltam egyet a biztonság kedvéért. Nagyon praktikusnak találtam, hiszen a felfelé siető embernek esélye se lehet egy 4 kezes kiékelt ló ellen, legalábbis az ötletem ez volt. Sajnos nem volt sok időm csodálódni ezen a művön, hiszen már is jöttek a jövevények. Egy rakás munkás jött csillivilli (valószínűleg prototípus ) páncélban öltözve és fegyvereikkel rögtön nekem akartak rohanni. Szerencsére a négy kezes packó sikeresen útjukat állta. Egyik se tűnt kis darabnak, valószínű a fizikai munka megedzette őket, de így esélyük se volt elférni az akadályom mellett.
Hírtelen egy rendkívül hűvős szellő csapta meg a nyakamat, és hátrafordulva láttam, hogy majdnem hozzám is elért a fagy, mely végigfutott a falakon. Egy pillanatra aggódni kezdtem, de sajnos nem volt több időm merengeni, már is egy súlyos tárgy elől kellett kitérnem. Erősen koncentráltam, hogy a 4 kézzel 4 helyen pontosann üssek illetve hárítsak. A munkások új páncéljai kitartóan bírták a csontdárdák ütését, viszont szerencsére az én erőm is kitartott. Hátulról további csata zajokat hallottam, mely megnyugtattot, hogy Ydal még életben van, és én se rekedtem két tűz közé. Lassan kezdtem érezni, hogy jó lenne ha a fenti párbaj véget érne, egyre nehezebb volt felltartani a népet. Főleg a távolsági fegyvereik zavartak nagyon, muszáj volt bebújnom a csontik mőgé, viszont így ők szenvedték el a sebzést és kezdtek széthullani. Az egyik keze le is szakadt de szerencsére, náluk is volt áldozat, s amint a tömeg között felkeltettem a társukat, mint holtat, egy kis ideig megilyedtedk és összezavarodtak. Ezt kihasználva pár lépcsőfokot hátráltam a szörnyemmel együtt, majd beleolvasztottam a kaszabo-lóba. Mikor a csőcselék újra összeszedte magát, még nagyobb irammal ostromolt minket és egyre jobban kényszerített hátra. Hátulról próbáltam én is a dárdával szúrkálódni, de úgy hogy közbe ne lógjak ki a paci mögül. Egy nagyobb darab ember, valami mágikus franciakulcsal elkezdett pusztítani, darabokat tört le a testről, melyeket cserébe az arcába toltam vissza. Egy véget nem érő csatának tűnt nekem, azt az egy két embert kivéve nem tudtam komolyabb sebzést bevinni, s nekem már fogytán volt az erőm és a lépcső is. Minden koncentrációmat az ellenfelek visszaszorítására fókuszáltam, s sikerült egy embert legurítani ami a többit is elsodorta jópár méterrel hátrébb. Feltűnt, hogy hátul túl nagy a csend, és mikor megforudltam, Ydal ott ült a legfelső lépcsőn és mosolygott. Kardja véresen hevert az ölében, és félig gonosz, félig jó mosollyal nézett. Csak arra tudtam gondolni, hogy tuti már végzett egy 10 perce, csak elnézte, ahogy itt szenvedek, sőt talán még előbb is végzett és a hangokat csak imitálta.

- Innentől már a rúnalovagok dolga lesz a rendbontók sorsa. – tereltem át a témát a rombolásomról amit a kedves kis Badguy-al okoztam. Hogy őszinte legyek, még élveztem is.
- Hát, mágia nélkül nem is nagyon tudom mire mennénk. Vagy van valami ötlet? – kérdezte Serami de senki nem adott választ. Szinte teljesen meg voltunk lőve.
A csendet egy nagy robaj törte meg, amibe hirtelen beleremegett az egész épület. Újabb ellenséges munkások támadtak ránk akik rakétával jókora lyukat ütöttek a falba. A két fiú meg én a földre ugrottunk a robbanás és a törmelékek elől, Serami pedig ugyanabban a helyzetben állt mint előtte.
- Már megint mi volt ez? – kérdezte a lány a fejét forgatva. Nem voltam benne biztos, hogy a kérdés plátói volt, féltem csak ennyit fogott fel az egészből, miközben egy hatalmas lyuk tátongott az épület oldalán. A célpontok viszont nem mi voltunk. Velünk mit sem törődve összegyűjtöttek egy halom papírt és már iszkoltak is tovább a galádok. Ahogy lent feküdtünk egy erősebb mágikus erőt éreztem elsuhanni mellettünk, ami nem társam irányából jött, de az alak felkapta amiért jött és gyorsan távozott. Ahogy ismét elcsendesedett a szoba, mi hárman felálltunk, Serami pedig továbbra is a fejét forgatta. Szinte hallottam ahogy szépen lassan tekerednek a kis fogaskerekek az agyában, és próbálják az összeszedett információt továbbítani kisebb nagyobb sikerrel. Allan idegesen kihúzta a helyén maradt fiókokat, Benji pedig térden kúszva kutatta át a földön heverő megmaradt papírokat.
- A fenébe ez nagyon nem jó! Eltűntek a tervrajzok! – állapította meg Allan. Hangjában ingerültség és kétségbeesés párosult.
- Azt ne mondd, hogy elvitték azt is... – kutatott tovább a földön a másik fiú. Az ő hangja is kifejezetten zaklatott volt. Bár nem tudtam, hogy miről van szó, biztos voltam benne, hogy fontosabb lehet azoknál is, mint amiket eddig kipróbáltunk.
- Azt? Milyen az az az az? – most az én fogaskerekeim kattogtak. Próbálták felfogni Serami sok az-át.
- Az aztán fontos lehet... – állapítottam meg. Nem hiszem el… mindig elvisz engem is a hév. Hogy lehet ekkora befolyással rám ennek a lánynak az egyszerűen kedves idiotizmusa?
- Nagyon is, ez a legfontosabb irat ami ebben a laborban fellelhető. – ennél többet egyik kutató sem volt hajlandó megosztani velünk.
- Királyul hangzik! Mi az? Mesélj! – Katt… Katt... Még mindig nem jutottak el a célig a kerekek.
- Serami, szerintem erre most nincs időnk. – mondtam a lánynak kedvesen. - Láttátok, hogy ki vitte el? – kérdeztem komolyan a fiúkra pillantva. Bár gyanítottam, hogy Serami álló helyzetből többet látott, viszont félő volt, hogy kevesebbet fogott fel.
- A robbanás után egy jó mellű mágus kezében mintha azokat a tervrajzokat láttam volna, de hogy őszinte legyek nem teljesen oda koncentráltam... – Amikor Serami hülyesége ragad és az párosul a férfi fantáziával. Veszélyesebb volt mint maga a rakéták.
-  És miközben nézted a seggét nem figyelted, hogy merre ment? – kezdtem elveszteni a türelmem és a hitem. Szorított az idő minket. Szárnyak nélkül nehéz lesz utolérni az ellenséget.
- Szerintem a mellét figyelhette, ahogy felfelé és lefelé ugrálnak. – Serami láthatóan maga elé képzelte. Erre már inkább nem is mondtam semmit.
- A város felé indult. – nyögte ki végre a fiú.
- Akkor csak menjünk utána és verjük ki belőle a a tervrajzokat! – vigyorgott Serami, aki lelkesnek tűnt egy újabb harc hallatán.
- Induljunk! – Helyeseltem. Annyira indultam volna, hogy elfelejtettem a legnagyobb problémát.
- Ne olyan hevesen lányok! A mágikus erőtök még mindig a padlón van, ha utána mentek az felér egy öngyilkossággal, jobb esetben pedig csak kísérlettel. – szólt közbe Allan, aki bölcsen hallgatott idáig.
- Ó, bakker... azt elfelejtettem. Akkor mégis mi legyen? Egyéb ötlet? Nincs valami felszerelésetek? – Egy pont Seraminak!
- Sajnos minden a túltöltődés szélén áll... Túl jó munkát végeztetek.
- Én azt ajánlom menjünk valamelyik csapat után, kapjunk el egy párat puszta kézzel, és verjük ki belőlük, hogy hol a bázisuk. – javasoltam társamnak. Úgy gondoltam, hogy pár férfival még így is elbírunk, ha pedig visszatér a varázserőnk képesek leszünk segíteni a rúnalovagok munkáját.
- Jól hangzik! Adjunk nekik! Viszont azt hiszem, együtt kéne maradnunk? Ha másért nem is, nekem semmi tájékozódási képességem nincsen. – nem is mertem volna egyedül hagyni. Önmagában nagyobb kárt tudna tenni mint az ellenfeleiben. No meg azért ketten mégiscsak nagyobb esélyünk van.
- Ha visszatért az erőnk úgyis elkapjuk a többit... Menjünk dél felé, arra melegebb van! – és megint előtört. Mennyire igaz a mondás, hogy egy bolond százat csinál!
- Támogatom! Melegedjünk! – mind a kettőnkben felébredt a harci szellem.

- Innentől már a rúnalovagok dolga lesz a rendbontók sorsa – jelentette ki Nati, kizökkentve minket a korábbi fegyver okozta méretes pusztítás szemléléséből.
- Hát, mágia nélkül nem is nagyon tudom mire mennénk. Vagy van valami ötlet? – érdeklődtem.
Én magam nem voltam épp az ilyen ötletek nagymestere, de úgy tűnt, senki másnak se volt ajánlata arra, mit is kéne ezután csinálnunk. Az biztos volt, hogy a baj még nem múlt el, viszont az, hogy mágia nélkül mire lettünk volna képesek, már egy másik kérdés volt.
Csapatunkra telepedett csendet egy hatalmas robaj törte meg, akkora, hogy az egész épület beleremegett. Újabb munkás horda támadt ránk, akik ez alkalommal egy hatalmas lyukkal ajándékozták meg a falat. Valami rakétaszerű szerkezetet használtak, de hogy pontosan mit, azt nem tudtam volna megmondani. Láttam, hogy társaim levetik magukat a földre, én azonban nem mozdultam.
- Már megint mi volt ez? – érdeklődtem, ahogy körbefogattam a fejem.
Választ azonban nem kaptam, csak a papírokat felmarkoló és elrohanó munkások látványát. Rólunk gyakorlatilag tudomást se vettek. Miközben én a világ szépségeit szemlélve és a helyzetet felfogni szándékozva nézelődtem, a két tudós nekiállt feltérképezni a veszteségeket. Benji térden kúszva kutatta át a földön heverő megmaradt papírokat, mint aki attól fél, történhet még valami.
- A fenébe ez nagyon nem jó! Eltűntek a tervrajzok! – érkezett az ingerült és aggódó megjegyzés Allan felől.
- Azt ne mondd, hogy elvitték azt is... – fötörte végig Benji a padlót, gyakorlatilag már kétségbeesetten.
- Azt? Milyen az az az az? – érdeklődtem ártatlanul, és észleltem, ahogy kérdésem egy pillanatnyi fáziskésést eredményez a mágusnőnél.
- Az aztán fontos lehet... – állapította meg pár mésodperc után, mire még jobban elvigyorodtam.
- Nagyon is, ez a legfontosabb irat ami ebben a laborban fellelhető. – érkezett a cseppet sem kielégítő felelet.
- Királyul hangzik! Mi az? Mesélj! – faggatóztam lelkesen.
Annak ellenére, mi is történt az előbb, engem ez kifejezetten kíváncsivá tett. Imádtam az ilyen rejtélyes, veszélyes fegyverekről szóló történeteket és kísérleteket. Biztos voltam benne, hogy ez is valami ilyesmi lesz.
- Serami, szerintem erre most nincs időnk - jegyezte meg Nati felém pillantva, majd visszanézett a fiókra. - Láttátok, hogy ki vitte el?
- A robbanás után egy jó mellű mágus kezében mintha azokat a tervrajzokat láttam volna, de hogy őszinte legyek nem teljesen oda koncentráltam...
-  És miközben nézted a seggét nem figyelted, hogy merre ment? – vonta kérdőre a nő, és mintha kissé idegesebb lett volna a hangja, mint korábban.
Ellentétben velem, aki kifejezetten szórakoztatónak találta a helyzetet. Bár ritka is volt az, amikor nem így gondoltam.
- Szerintem a mellét figyelhette, ahogy felfelé és lefelé ugrálnak – tájékoztattam őt készségesen, viszont csak lazán átugrott a megjegyzésem felett.
Beletelt egy pár másodpercbe, mintha csak vissza próbált volna emlékezni, de végül Benji képes volt érdembeli választ adni.
- A város felé indult.
- Akkor csak menjünk utána és verjük ki belőle a tervrajzokat! – vigyorodtam el, ahogy még lelkesen a levegőbe is bokszoltam egyet.
- Induljunk! – helyeselt a kolléganőm, és valószínűleg bajban is lettünk volna, ha nem lett volna velünk legalább egy értelmes egyed. Allan szólalt fel, aki eddig kihúzta magát az idióta beszélgetés alól.
- Ne olyan hevesen lányok! A mágikus erőtök még mindig a padlón van, ha utána mentek az felér egy öngyilkossággal, jobb esetben pedig csak kísérlettel.
- Ó, bakker... azt elfelejtettem – ismertem el egy kissé csalódottan. - Akkor mégis mi legyen? Egyéb ötlet? Nincs valami felszerelésetek? – vettettem fel a saját magamat is meglepően logikus ötletet.
Annyi mindent kipróbáltunk már a mai nap folyamán, hogy úgy tűnt, mintha egyfajta kifogyhatatlan készletük lenne. De hamar kel kellett hogy lombozzon a kegyetlen valóság.
- Sajnos minden a túltöltődés szélén áll... Túl jó munkát végeztetek.
Ez egyszerre töltött el büszkeséggel és egyfajta furcsa lemondással is.
- Én azt ajánlom menjünk valamelyik csapat után, kapjunk el egy párat puszta kézzel, és verjük ki belőlük, hogy hol a bázisuk.
Ajánlatára máris felcsillant a szemem. Még különösebb mágikus erő nélkül is úgy éreztem, egy pár emberrel azért el tudnánk boldogulni. Ha másnak nem is, legalább a pusztakezes harcművészet ismereteimnek hasznát vehettem.
- Jól hangzik! Adjunk nekik! Viszont azt hiszem, együtt kéne maradnunk? Ha másért nem is, nekem semmi tájékozódási képességem nincsen – ismertem el rezzenéstelen arccal.
Korábban már többször megtapasztaltam, mennyire ön-és közveszélyes tudok lenni, ha egyedül indulok el valamerre. De ez olyan szinten szörnyű volt, hogy még a saját céhemben is képes voltam eltévedni minden nap, amikor a szobámat kerestem. Igazi tehetségem volt ebben.
- Ha visszatért az erőnk úgyis elkapjuk a többit... Menjünk dél felé, arra melegebb van!
- Támogatom! Melegedjünk! – kontráztam teljes lelkesedéssel és örömmel a felettébb béna vicc hallatán.
Sajnos az ilyen humor pont az én kedvencem volt.

Egy pár másodperces csönd után megkérdeztem Ydal-t, hogy merre tovább. Ő szótlanul felállt és az ablak felé vette az irányt, majd ünnepélyes keretek között kivetette rajta magát. Kihajoltam az ablakon, de már a nyomát se láttam.
- Mi a keményítőkrumplis fene?! - mondtam hangosan.
Nem igazán tudtam reagállni erre, viszont sejtettem, hogy gyorsan el kéne tűnnöm nekem is.
Szívesen ugranék, csak az a fene tériszonyom ne lenne, na meg hát földet érés után valószínűleg magamat kéne élesztenem. Lépcsőzni meg a fene se szeret, ráadásul az utamban lennének az emberek, s még a végén átesnék rajtuk. De ha a lépcsőről való legurulást még meg is úszom, akkor is még számtalan szerszámszerésszel kell megküzedenem. Felírtam gyorsan a noteszembe: csőcselék szerelő íjjászok = szerszámszerészek. Az ihlet megszállt és már folytattam is. Ha egy szerszámszerész szemét szétszedem a saját szerszáma szárán és még ketté és szelem őket, akkor a félszemű félszerszámszerészek szemtelenül szétszedve szenvednek szerszámaik szárain. Gyors eltettem a noteszt, és ettől a szenvedélyes szerzeménytől új szülemény született a szürkeállományomban. Szertenéztem és a szükséges szörnyűséget szemlélvén szemetvetett a szembeötlő. Szerencsémre még szólt a sziréna és szemlátomást a szakemberek se szórakozásból szállingóztak a szintek szeletei és a szekciók szélén. Szóra se szeretném venni a szakadárok szedett-vedett szakaszát, akik szemrebbenés nélkül egy szénaszálért is szembeszállnak személyemmel. Sziluettjük sziporkázott a szépiaüveg szegmensein,s mivel szíven szúrt a szerelmem szökése, szokatlanul szép szövevényes stratégiát szőttem a szemhéjam súlya alatt.
Szerepem a színpadias szökés s a slamasztigából sikeres szabadulás. Se szó, se só, sajtos szenyó, s már szántottam is sebesen a sötét szurokkal szórt szénatető felé. Sipcsontok sorozatos szummonálásával sikerült számos szintkülönbséget átszökellnem, melynek sajátos struktúráját szemléltettem, bár a szokásosnál szebben is sikerülhettet volna. A sejtelmes tető szerkezet között találtam búvóhelyet, s itt húztam meg magam, amíg erőre kaptam, s szerszámőrök és lecsillapodtak.
A szabadulós szoba ablakszárnyának szögéből szemernyire se sejthetődött, hogy itt bújik valaki.
Elővettem a noteszem és beleírtam: A nap betűje: L

- Lányok, tök jó, hogy délnek akartok indulni, de az észak... – mondta Benji kissé reménytelenül.
- Akkor merre van dél? – nézett rá Serami kérdőn. Én még ennyit ki tudtam bogozni a dolgokból.
- Hátraarc! – mondtam, felemeltem a kezem és rohanni kezdtem.
- Hátraarc! – mondta Serami, boldogan majd követett. Kicsit úgy tűnt, hogy a lány az egészet egy nagy poénnak fogja fel. Volt valami bájos egyben félelmetes a naivitásában. Vajon hogy maradt eddig életben ebben a szakmában? Nem mintha engem félteni kellene, hiszen eléggé húzható vagyok a hülyeségbe.
- Egyáltalán utol fogjuk őket érni? – kérdeztem társamat. Hogy őszinték legyünk, valószínűleg egyikük sem tudta merre tart, csak amerre tömeget láttunk, azt kerültük. Kis utcákon, szűk házak között szaladtunk, mint akik meg vannak bolondulva.
- Nem tudom, de egy próbát megér! Mágiával könnyebb lenne...
- Tény. Még látnám is hol vannak. – arra gondoltam mennyivel egyszerűbb lenne csak felrepülni és onnan keresni őket. - Szerintem tök rossz irányba megyünk... – mondtam ki őszintén. Bár a téves iránnyal kaptak egy kis előnyt az elején, de nem hittem volna, hogy ennyit. Aztán hirtelen az egyik sarkon befordulva megláttuk a díszes férfitársaságot.
- Beértük őket, és most? – kérdezte Serami.
- Na jó, ezt nem hiszem el – mondtam lelkesen. Mégis jó irányba haladtunk. - Adjunk nekik!
- Bunyó van! – és már futott is a férfiak közé a lány. Utána siettem, nehogy kárt tegyen magában. Az ellenséges férfiak kaján vigyorral körbevettek minket. Elnézve a körülöttünk lévőket, nem csodáltam. Tényleg nem tűnhettünk valami nagy ellenfélnek.
- Úgy vélem ismét meg kell mutatunk, hogy a nők mire képesek. – mondtam lemondóan. Bár nem örültem neki, hogy mágia nélkül kell harcolnunk. A velünk szemben állók közül talán egy volt, aki hasonló testalkatú volt mint én, a többi majdnem kétszer akkora.
- Mágikus erő nélkül szívás lesz – mondta ki társam az egyértelműt.
Én nem szaporítottam tovább a szót, nekitámadtam a legkisebbnek. Csak szépen sorjában velük. Először nyakon ütöttem a tenyerem élével, majd a férfiasságát vettem irányba lábammal. A férfi szeméből egy pár könnycsepp csordult ki és térdre ereszkedett. Még jó, hogy van nekik gyenge pontjuk. Ahogy térdre vetette magát felülről fejbe rúgtam, így ő kifeküdt. Kettő másik egyből rám is támadt, az arcomat vették célpontba, a támadás viszont nem ért célba, mert leguggoltam mielőtt eltaláltak. Az egyikük elkapta a nyakamat én pedig megfogtam a karját és tigrisbukfencben előre gurultam, így fölé kerültem. Könyökömet többször az orrába vágtam. Így már engedett a szorításból. Feltápászkodtam rajta, úgy, hogy biztosan érintsem a legkellemetlenebb helyeket. Ekkor a társa oldalba rúgott, amitől megtorpantam egy pillanatra. Épp készültem a viszonzásra ám ekkor elkapta a lábamat és kicsavarta, így a földre estem. Felém hajolt, hogy megüssön, én viszont kezeimet használva elrúgtam magam a földtől és arcon rúgtam. Ekkor jött csak a java. Egy legalább 220 centis hústorony állt elénk. Legalább olyan széles volt, mint amilyen magas. Kezdtem azt érezni, hogy esélytelen lesz elbírni velük. Még mindig túl sokat voltak, ez a nagydarab állat meg legalább egyikünket lefoglalja egy jó darabig.
- Hűha! Ha én nyomok annyit, mint egy bálna a mesterem szerint, ő mennyi lehet? – kérdőn pillantottam a lányra. Mégis mit érez a mestere?
- Nem tudom, de azt hiszem nagyobb, mint én az orrszarvú formámban. – pislogtam egy párat, majd a gyomrába küldtem egy jobb egyenest, ám a kezem megállt egy védő hájréteg alatt, ahol már kilógott a hasa a páncél alól.
- El ne nyeljen! – Kiáltotta társam, és elrántott a férfi elől. A fickó szinte meg sem érezte az ütést, ellenben haragosan rám nézett. Nem tetszett neki a támadás. Próba. Megszorította erősen a karomat, és nekidobott Seraminak, aki az ütközéstől a földre zuhant velem együtt. Társam jelenléte láthatóan hidegen hagyta… még. Odajött hozzám, felráncigált a földről és egy óriásit behúzott az arccsontomba. Nem mondom, kellemetlen volt, hirtelen fel sem fogtam mi történik.
- Látod hol a kapunyitójának a tárolója, vagy eltakarja a hája? Ha látod, oda rúgj! A mesterem azt mondta, ott minden férfinek fáj! – hirtelen nem értettem miről beszél Serami, aztán leesett. Attól tartottam, hogy ennek a hústoronynak az elcsökevényesedett férfiassága már mindegy lenne. Ellenfelem ekkor beküldött egy bal egyenest a gyomromba, aminek hatására összecsuklottam. Jobb kezemmel kutatni kezdtem a zsebemben, és meg is találtam, amit kerestem. A mágikus rúzsom. Még lentebb indultam a föld felé, húztam egy ostornak pont megfelelő hosszúságú csíkot, majd azzal rácsaptam a férfi térdhajlatára, amitől kicsit megrökönyödött. Bár még most sem bíztam abban, hogy le tudjuk őket verni, de mindent meg akartam próbálni ennek érdekében. Talán akkor még Allan és Benji sem fogják azt hinni, hogy teljesen haszontalanok a vagyunk a mágikus kütyük próbáin kívül.
- Hű, de szexi! Honnan van ilyened? – imádtam, hogy ahelyett, hogy ellenfeleivel törődött volna azt figyelte, hogy mi van a kezemben. Mégis miért?
- Egy munkám során kaptam. – válaszoltam röviden és újra a velem szemben álló férfira koncentráltam. Kicsit kényelmesebb volt, hogy nem kellett közvetlen közel mennem a támadáshoz.
- Mi a... Láttad ez?! – pont elkaptam a pillanatot. Serami kezén kristályok jelentek meg. Úgy tűnt kezdtük visszanyerni az erőnket, amit már kezdtem érezni is.
- Satan Arm: Fire Spirit! – a tűzszellem karjával megpróbáltam egy tűzgolyót repíteni ellenfelem irányába, ám csak egy tojás nagyságú kis gömbre volt elég erőm, ami annyira volt elég, hogy felkacagjon a meleg, csiklandozó érzéstől. Remek. Serami megidézett egy kristálykardot és azzal támadott, bár eredménytelenül.
- Na jó, eleget szórakoztunk! – kezdtem kiakadni. Annak meg sosem jó a vége. Magamra öltöttem egy lángkúszó alakját, majd a férfi mögé ugrottam, és még a levegőben fejbe rúgtam. Ez után az ostoromat rátekertem az egyik karjára, és rántottam egyet rajta, hogy elveszítse az egyensúlyát, közben elékerültem és gyomron térdeltem.
- Adj neki! Ne sajnáld! – Biztatott lelkesen Serami, és nem kellett kétszer mondania. Kezdtem nagyon ideges lenni, főleg mert attól tartottam, hogy a szemem alatt lévő sérülés nyolc napon túl gyógyuló, ami azt jelenti, hogy egy lila monoklit fogok viselni. Az pedig egyáltalán nem ment a stílusomhoz. Úgy éreztem, hogy már egész jól visszatért a mágikus erőm, és ahogy láttam Serami pont jól elboldogult a maradék tagokkal. Gondoltam ideje, hogy szórakozzak egy kicsit.
- Satan Soul: Succubus! – itt már látszott az arcán ellenfelemnek, hogy nem tudta mire vállalkozik. Velem szemben állt, én pedig rámosolyogtam és a charm-ot alkalmaztam rajta. Egyből barátságosabb lett az arca.
- Meg mertél ütni? És pont az arcomon? Ezt nem úszod meg. - mondtam fogcsikorgatva, sötétséggel a hangomban, majd kacagni kezdtem és kicsit a magasba emelkedtem. - Térdre előttem, te kutya! – A férfi egy szó nélkül térdre borult, és bocsánatért esedezett, én pedig hangosan felnevettem. Na, pont ezt érdemelte.
- Hű de menő! – nézett rám társam. - Ezt hívják dominának? – csak a fejemet fogtam. Tényleg olyan kis ártatlan és naiv volt ez a lány, hogy szinte irigylésre méltónak találtam.
- Sokat kell még tanulnod. – kacsintottam Seramira, majd a férfit odaküldtem, hogy verje le a maradék társát, de csak úgy, hogy még faggathatóak legyenek.
- Játsszunk még vele valamit? – mosolyogtam társamra és visszaereszkedtem a földre.

- Lányok, tök jó, hogy délnek akartok indulni, de az észak... – jegyezte meg Benji, hangjából pedig mintha reménytelenséget tudtam volna kivenni.
- Akkor merre van dél? – pillantottam ré kérdőn, társam viszont láthatóan jobb tájékozódási képességekkel rendelkezett, mint én.
Na, nem, mintha alapvetően ez valami nehéz lett volna. Akkor nyűgözött volna le igazáb, ha nálam is bénább lett volna.
- Hátraarc! – emelte fel a kezét, majd rohanni kezdett.
- Hátraarc! – kontráztam egy boldog kiáltással, és szorosan a nyomában loholva szintén megindultam.
Volt egy oylan érzésem, hogy a kelleténél talán lazábban álltam az egészhez, de nem tudott különösebben zavarni. Nem segített volna a helyzeten, ha bepánikolok, és nem is voltam az a típus – akkor meg miért ne foghatnám fel ezt az egészet egy szórakoztató kihívásként?
- Egyáltalán utol fogjuk őket érni? – kérdezte Nati, ahogy elkanyarodtunk az egyik szűk utcába.
Anélkül követtem őt, hogy egyáltalán gondoltam volna arra, vajon jó irányba megyünk-e, meg hogy ús egyébként merre tarthatunk. Bár annyit még én is felfogtam, miért kerültünk az utcáknak azon részeit, ahogy nagy volt a tömeg. Én se voltam azért annyira reménytelen. Annyira…
- Nem tudom, de egy próbát megér! Mágiával könnyebb lenne...
- Tény. Még látnám is hol vannak – felelte, és volt egy olyan érzésem, a mágiájával kapcsolatban érthette. - Szerintem tök rossz irányba megyünk...
Azonban másodpercekre rá, hogy ezt kimondta, a következő saroknál befordulva megláttuk a menekülő férfiak csapatát.
- Beértük őket, és most? – tettem fel az intelligenciát és tervezőképességet igénylő kérdést, amivel én magam nem akartam a kelleténél többet szenvedni.
- Na jó, ezt nem hiszem el – hagyjában volt egyfajta lelkeseds. - Adjunk nekik!
- Bunyó van! – kurjantottam, ahogy azzal a lendülettel rohantam is a férfiak közé.
A szemem sarkából még láttam, hogy Nati utánam sietett. A férfiak vigyorogva vettek körbe minket, mintha azt hitték volna, ezzel már nyert ügyük van, és mi hülyeséget csináltunk. Persze nem mondhattam volna, hogy nem így volt, de az nem tűnt annyira fontos pontnak.
- Úgy vélem ismét meg kell mutatunk, hogy a nők mire képesek. – érkezett a lemondó komment társam felől.
- Mágikus erő nélkül szívás lesz – kommentáltam az egyértelműt, ugyanakkor cseppet sem hatott meg a helyzet.
Nem sok időm lett volna arra, hogy azzal foglalkozzak, Nati hogy boldogul. Meg egyébként is, nem igazán féltettem, úgyhogy amint az első ellenfeléhez lépett, már el is fordítottam róla a tekintetem, és a saját dolgomra koncentráltam.  
Szerencsére az évek során sokat tanultam Axtontól a pusztakezes harcot illetően is, és biztosra ment, hogy beleverje a fejembe, hogyan tudok a leghatékonyabban harcképtelenné tenni valakit, főleg, ha az illető férfi. Azóta is nem egyszer láttam már hasznát a tanácsainak, mint oly sok minden másban is.
Az egyik férfi felém rohant, majd az oldalam irányába rúgott. Leguggoltam a támadás elől, majd még azzal a lendülettel kinyújtott lábbal pördültem egyet a földön, és kirúgtam alóla a tartó lábát, még mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát. Elég nagyot zuhant, viszont nem hagytam neki időt arra, hogy összekaparja magát. Mellé ugrottam, és könyökkel jól orrba találtam. Felordított, ahogy az arcához kapott, én pedig közben észrevettem a fölém tornyosuló árnyékot. Oldalra gurultam, minek hála az engem támadó férfi lesújtó, ökle sikeresen gyomron találta a korábbi ellenfelem, aki ettől ki is feküdt. Újra el kellett hajolom egy ezúttal a hátam mögül jövő ütéstől, de egy jól irányzott ágyékot célzó rúgással és egy közvetlenül ezt követő nyakon csapással hamar megszabadultam a támadómtól.
Nagyjából még két férfit iktathattam ki hasonló gyorsasággal és precízséggel, amikor feltűnt a legnagyobb falat a válogatottban.
Volt legalább két méter, egy igazi hústorony, ahogy a Mesterem szokta emlegetni a hozzá hasonló ellenfeleket. Volt legalább annyira széles, mint amilyen magas, és ez valamilyen szinten ámulatba ejtett engem. Annyira elképedtem rajta, hogy egy pár pillanatig fel sem fogtam, ez mennyit ront a nyerési esélyeinken, tekintve, hogy egyébként még pár másik férfi is talpon volt.  
- Hűha! Ha én nyomok annyit, mint egy bálna a mesterem szerint, ő mennyi lehet? – tettem fel az engem adott pillanatban leginkább foglalkoztató kérdést.
Vajon az ő súlyát mihez lehetett volna hasonlítani? Mi volt nehezebb egy bálnánál? Vagy lehet, hogy csak több bálnával kellett volna számolnom, mondjuk hárommal?
- Nem tudom, de azt hiszem nagyobb, mint én az orrszarvú formámban – pislogott a mágus, majd becélozta a gyomrát egy erőteljes jobbegyenessel, de a kezem megállt a hájréteg alatt, ahol már kilógott a hasa a páncél alól.
- El ne nyeljen! – kiáltottam őszinte rémülettel, ahogy odébb rántottam őt.
A hústorony láthatóan meg sem érezte az ütést, ugyanakkor szemmel láthatóan nem boldogította a támadás. Megragadta Nati karját, majd nekem hajította, amiben akkora erő volt, hogy vele repültem és elterültem a földön. Egyébként úgy tűnt, én messze nem érdeklem annyira, mint az alakváltó mágus.
Odasétált Natihoz, felhúzta a földről, majd behúzott neki egyet. Ha ezt Axton látta volna, biztos, hogy a szart is kiverte volna belőlük. Mindig is azt mondogatta, egy nőt nem ütünk meg, ha csak nem muszáj, de akkor sem szabad az arcára menni. Ez a hústorony mekkora egy rohadék!
- Látod hol a kapunyitójának a tárolója, vagy eltakarja a hája? Ha látod, oda rúgj! A mesterem azt mondta, ott minden férfinek fáj! – ajánlottam neki, miközben megpróbáltam felkaparni magam a földről.
Közben a szemétláda behúzott egy balegyenest Nati gyomrába, aki fájdalmas arckifejezéssel összecsuklott. Kezdtem bemérgedni, de még mielőtt közbeléphettem volna, úgy tűnt, valami eszébe jutott a társamnak.
Kihúzott valamit a zsebéből, ami leginkább egy rúzsra emlékeztett, amennyit láttam belőle. Húzott vele a földön egy csíkot, majd azt mágiával aktiválva, ostorként használva rácsapott a férfi térdhajlatára.
- Hű, de szexi! Honnan van ilyened? – ámuldoztam csillogó szemekkel, de csakhamar el kellett kerülnöm egy fejem felé irányuló ütést.
- Egy munkám során kaptam – válaszolta röviden és újra az ellenfelére koncentrált.
Előre lendítettem a kezem, szinte reflexből, és döbbenten tapasztaltam, hogy apró kristályok jelentek meg rajta.
- Mi a... Láttad ez?! – emeltem fel a kezem.
- Satan Arm: Fire Spirit! –
Csak annyit hallottam, hogy aktiválta valamelyik mágiáját, de annyira nem voltidőm bámészkodni. Megalkottam egy kristálykardot, és azzal vetettem neki magam az ellenfelemnek, aki valamiért mindenképp a fejemre pályázott.
- Na jó, eleget szórakoztunk!
Hallottam társam hangján, hogy mér nagyon elege volt ebből az egészből, és szerette volna mihamarabb letudni ezt a munkát. Annak ellenére, hogy én fele ennyire se voltam ideges, egyet kellett értenem vele. Eleget szívtunk már eddig.
Pont láttam, ahogy az ostort a férfi karjára csavarva magához rántja őt, majd gyomron térdelte a lendületet kihasználva. Elég fájdalmasnak tűnt.
- Adj neki! Ne sajnáld! – bíztattam lelkesen, miközben én a maradék aprólékkal kardoskodtam.
Szerencsére így, hogy a mágiám is fokozatosan visszatért, egyre kevésbé jelentettek kihívást. Egy-két kristálybevonatú ököl pedig sokkal nagyobb fájdalmat tudott okozni, mint azt feltételezték volna. Nem telt többe egy percnél, hogy a maradék három nyöszörögve feküdjön előttem a földön, én pedig Teinára tudtam figyelni. Kíváncsi voltam, mennyit láthatok még az erejéből.
- Satan Soul: Succubus! – öltött fel egy új alakot, amire furcsa mód a férfinek egy barátságos arckifejezés ült ki a képére válaszul.
- Meg mertél ütni? És pont az arcomon? Ezt nem úszod meg. - szinte ördögien kacagott fel, ahogy feljebb emelkedett a levegőbe, kiélvezve a felsőbbrendű helyzet minden pillanatát. - Térdre előttem, te kutya!
Az utasításra azonnal engedelmeskedett is, és térdre borulva esedezett Nati bocsánatáért, aki minderre csak egy fölényes és elégedett nevetéssel reagált.
- Hű de menő! – bámultam rá szinte csillogó szemekkel. - Ezt hívják dominának? – cérdeklődtem lelkesen.
Axton annak idején azt mondta, a domina nők félelmetesek, de éppen ezért szexik és felettébb vonzóak. Azt mondta, ő is szereti őket, de igazán nehéz bevenni őket. Bármit is jelentsen az. Mindenestre én ebből csak azt tudtam levenni, hogy társam még annál is menőbb, mint először gondoltam.
- Sokat kell még tanulnod – kacsintott rám, majd elküldte a férfit, hogy verje szét a még felmászni tervező vagy túlságosan mozgékony maradékot. - Játsszunk még vele valamit? – mosolygott rám a földre visszaereszkedve.