A holtak titkai

Név: Eclair - Ekki of the Kitsune Zoku Nem: nő Faj: Hanjuu (róka) Életkor: 16 Varázserő: 250 Szint: 1 Osztály: D

A város hangulata furcsán nyomasztó volt, de akkor éppen mindez nem érdekelt. Csak a megaláztatásom gondolata járt a fejemben, melyet új mesterem miatt kellett elszenvednem. A gondolatok csak úgy cikáztak elmémben, miközben Aster városának főutcáján vonultam végig kissé morcos hangulatban.
„Micsoda szégyen, hogy engem, a Kitsune klán örökösét csak úgy ide-oda küldözget… Ekki, menj ide, hozz innen ilyen alapanyagot, olyan felszerelést, amolyan dolgot. Óh, és Ekki, szállítsd ki ide, oda, amoda a megrendeléseket. És mégis mi ez az öltözék? Mindenki totál idiótának néz… Az öreg fickó, akitől a lakrima csiszoláshoz szükséges gyémánt port vettem, pedig valami totál fura fejet vágott. Ááááh, miért vagyok ilyen gyenge? Ha legyőztem volna Nihtyngale-SAMAt, akkor most a klánomat vezetném! Mégis, mit kéne tennem? Uuuwah, az a pasas miért liheg felém vörös fejjel? Mi ez, valami szatír?”
Ám mikor idáig jutottam gondolataimban, valami más is felkeltette érdeklődésem. A szatírt gyors lépteimmel leráztam, majd a kisebb tömegen átvergődve kíváncsian hallgattam meg egy királyi katonai osztag parancsnokának felhívását.
- …, hogy a sebesülteket megkeressük, és a lehető leghamarabb a táborba szállítsuk őket, ahol megfelelő ellátásban részesülnek. – fejezte be mondandóját, majd mellkasát kihúzva várakozóan nézett a főleg helyiekből összeverődött kis kompániára. „Sebesültek? Áh, a háború… Többek között ezért sem akartam ide jönni, de ki merne ellent mondani annak, aki az élete felett ítélkezik… Miért nem jelentkezik senki? Egy csomó izmos fickót láttam a városban, például az a szatír is úgy nézett ki, mint aki könnyedén elbír egy férfit a páncélzatával együtt… Gyerünk emberek, ne hagyjátok, hogy nekem kelljen előlépni. Ne már, tényleg csak bennem van ennyi becsület? Hová fajult ez a királyság?”
Mikor úgy tűnt a parancsnok feladja a várakozást, előléptem. Reménykedtem benne, hogy Nightyngale-SAMA nem bánja, ha egy kicsit később térek csak haza. Az emberi életek sokkal fontosabbak, mint holmi csiszolópor…
- Majd én elkísérem a csapatát! – léptem ki büszkén a tömegből, ami egy pillanat alatt szétnyílt előttem. Az emberek meglepődve tekintettek rám, de látszólagos határozottságom már törhetetlen volt. „Eeeh, mit csinálok? Hülyének fognak nézni, illetve már most annak néznek. Bah, mindegy, innen már nincs vissza út. Most jön az a rész, hogy kinevetnek, utána pedig egy kis villámlás, ámulás, blah blah…”
Igazam lett. A parancsnok felhúzott szemöldökkel kulcsolta össze a kezét maga előtt a férfiak jól ismert szkeptikus tekintetével, de én már készenlétbe állítottam némi szikrázó villámot kezeim közt.
- Sajnálom kisasszony, bár becsülendő lelkesedése, úgy vélem, nem az ön segítségére lenne szükségünk. – mondta viszonylag elnéző hangon. „Nah, majd meglátod, hapsikám, hogy ez a kisasszony mire képes.” Tenyereimet egymás felé fordítva létrehoztam közöttük egy apró villámlást, szemléltetve ezzel, hogy van némi mágikus erő a birtokomban. A férfi meglepett tekintete azonban nem tartott sokáig, úgy tűnt, némileg felderült a prezentációm után.
- Nahát, elnézését kérem, amiért alábecsültem! Kérem, csatlakozzon hozzánk, ha már éppen erre irányította a szerencse! – a parancsnok hamar felmérte a helyzetet, és immár bizalommal fordult hozzám. Meg kell mondjam, igazán jól tette. A tömegből más azonban nem jelentkezett. Nem igazán értettem, hogy miért, hiszen csak a sebesültek mentéséről volt szó, de egyelőre annyiban hagytam a dolgot. Egy rövidke szerződést írtam alá, miszerint nem vállalnak felelősséget, ha elhalálozok (eh?), és hogy egy kevés jutalomban is részesülök, miután véget ért a túlélők mentése. Nemsokára útnak is indultunk egy-két felcser, valamint két tucat katona kíséretében. Én a parancsnok mellett sétáltam, aki a Brann nevet viselte, és jobban megnézve elég fiatal, és jóképű srácnak tűnt.
- Ühm, miért nem jelentkezett senki rajtam kívül? Hiszen a csatának már vége, és csak a sebesültjeinket akarjuk visszahozni. Nem tűnik túl vészes munkának…
- Hah, gondolom még sosem voltál csatatéren, kislány! – nevetett fel Brann – Nem szép látvány az a rengeteg halott… És még a dögevőkről szó sem esett, valamint az esetleges hullarablókról. Nem véletlenül van szükség egy ekkora osztag kivonultatására. Nem csak magunkat, de a túlélőket is meg kell védenünk.
„Whaaa, hullák? Mire vállalkoztam?” A hideg is kirázott a gondolattól, de próbáltam ezt nem mutatni. A dögevők sem kecsegtettek túl sok jóval, de a rothadó hullákért sem igazán rajongtam. Nem mintha valaha láttam volna akár egyet is, de ilyen időkben, amúgy is elkerülhetetlen lenne. „Legjobb lesz, ha lelkileg felkészülök a látványra.”
De erre sehogy sem lehetett felkészülni. Rajtam kívül már mindenki több csatát megélt, ezért nem borzasztotta el őket annyira az elénk táruló csatatér képe. Az éles érzékeimnek köszönhetően a szagok is fokozott élményt nyújtottak. Egy pillanatra megszédültem, de Brann erős kezei megakadályozták esésemet. Hálásan tekintettem fel rá, majd megráztam a fejem, és összeszedtem magam. Elhatároztam, hogy nem mutatok több gyengeséget a férfi és osztaga előtt.
Nyomasztó hangulatban fogtunk bele a sebesültek felkutatásába. Egymástól pár méterre állva láncot alkottunk, hogy végignézzük a terepet túlélők után kutatva. A kezdődő rothadás szaga egy idő után elviselhetővé vált, majd teljesen megszoktam. Mikor az egyik katona megtalálta az első túlélőt, mindenkiben feléledt a remény. Az felcserek azonnal ellenőrizték az állapotát, majd elrendelték, hogy fektessék őt egy mágikus hordágyra, amibe kontrollált levitációs lakrima volt építve, melynek hatására a föld fölött egy méterre lebegett, és hűségesen követte az egyik gyógyítót. Ezután már egymást követték a sebesült túlélők, akik erőtlen nyögésekkel, vagy gyenge mozdulatokkal adták tudtunkra, hogy még bennük is él a remény lángja.
Az eddig csendesen simogató szellő azonban most nagyobb erővel csapott le, és furcsa szagokat hozott magával. Egy pillanatig kellett csak szimatolnom, hogy rájöjjek, mi lehet az, de addigra már a szemfülesebb katonák is kiszúrták a közeledő ellenséget. A magunk mögött hagyott hullák között sompolygó dögevők vészesen közel kerültek hozzánk.
- Hiénák! – kiáltott fel az egyik katona, és azonnal előrántotta fényes kardját.
- Védjétek a felcsereket és a sebesülteket! Eclair! Eljött a te időd! – kiáltott Brann, miközben szemét az ellenségen tartva hátrált, hogy kört képezzen a hordágyak körül a többi katonájának segítségével. A sorok hamar elrendeződtek, és mindenki fegyelmezetten várta a féltucatnyi hiéna támadását, én azonban közel sem voltam ilyen türelmes. Ki is szemeltem magamnak két nagydarab példányt, és csak remélni mertem, hogy a többiekkel képesek lesznek elbánni a katonák. Egy viszont bizonyos volt; méreteikből és vad tekintetükből ítélve ezek nem csak egyszerű dögevők voltak, és most friss húsra vágytak.
- Gyertek csak, kutyuskák! Lássuk, mit tudtok kezdeni a természet erejével! Lightning Bolt!
A varázserejű szavak kimondás utáni pillanatban villámom egy kékes fényjelenség kíséretében csapódott be a két nagyméretű hiéna között . A dögevők szemében megvillanó félelem azonban hamar elpárolgott, mikor rájöttek, hogy ellenfelük mindössze én voltam. „Hát igen, nem vagyok valami túlságosan félelmetes jelenség, ezt meg kell hagyni, de azért a villámaimat nem kéne alábecsülni!” Az egész falka támadásba lendült, és ők is kört alkotva célozták meg sebesültjeinket. A harc azonban hamar eldőlt. Még a közelembe sem értek, mikor a két legnagyobb példányt letaglóztam következő villámaimmal, melyekbe teljes erőmet belevezettem. Az áram átjárta testüket, és rángatózva hullottak a földre. Egy közepes méretű példány a kapitányt vette célba, a maradék pedig a katonák által alakított kisebb csoportokat támadta. „Whhaaaa, én vagyok ilyen erős, vagy a katonák ilyen gyengék? Ekkora a különbség egy mágus, és egy normális ember között? EEk, parancsnok cukorfalat bajban! De ha még egy villámot idézek, akkor lehet, hogy őt is eltalálja… Áh, de a szél mágiám még nagyon nyomi! Meh, próba cseresznye!”
- Wind blast!
A széllökésem ereje elenyésző volt, de épp elégnek bizonyult arra, hogy megzavarja a hiénát, ami éppen maga alá akarta gyűrni a parancsnokot, és ezt a lehetőséget kihasználva Brann kiszabadult szorult helyzetéből, és ellentámadásba lendült. Kardjával mély sebet ejtett a fenevad oldalán, aki elgyengülten esett össze. Közben egy mellettem harcoló csapatnak besegítettem egy kisebb mágikus kisüléssel, de a csata kimenetele már minden fronton eldőlt. Ekkor Brann összeesett.
- Parancsnok! – futottak oda hozzá emberei, akik éppen nem a maradék hiénákra mért utolsó csapásokat vitték be, de a nevezett személy hamar összeszedte magát, és egyik emberének segítségével felkelt. Egy felcser szaladt hozzá, aki pár pillantás után óvatosan ellátta a mély karmolást bal lábán, majd egy tiszta anyaggal bekötözte a sérülést. Megpróbáltatásaink azonban még nem értek véget. Dobogó paták hangját hozta a szél, és lassan a kép is kitisztult előttünk. Egy alacsony domb mögül körülbelül egy tucat lovas érkezett, és egyáltalán nem tűntek szimpatikusnak. Közelebb érve már hamar megbizonyosodtam róla, hogy nem a királysághoz tartoznak. A parancsnok immár félig kint volt a képből, de nem hagyhattam, hogy a csapat vezér nélkül maradjon. „Apám tanításai végre gyümölcsöt érnek.”
- Ne lankadjon a figyelmetek! Látogatóink vannak! – kiáltottam, átvéve a vezető szerepét, miközben a távolba mutattam. A katonák gyorsan reagáltak, a hüvelyekből újra előkerültek a még véres fegyverek, és a feszültség is szinte tapintható volt.
„Már megint mit csinálok? Oké, hogy ELVILEG tudom, hogyan kell vezetni, de még soha senkinek nem adtam parancsot másra, mint a házimunkára, vagy egyéb, a ház körüli tevékenységek megtételére. Légyszi, légyszi, ne legyetek hullarablók! ”
- Megvédjük az embereink, de nem a saját életünk árán, különben a küldetésünk azonnal elbukna, és mi magunk is ezen a büdös csatatéren vesznénk! Meglátjuk, mit akarnak a lovasok, addig maradjatok készenlétben!
Brann, aki most az egyik felcseren támaszkodott rákiáltott beosztottjaira, akik habozni látszottak.
- Tegyétek, amit mond!
A katonák végre újra formációba vágták magukat, és a további parancsokat immár tőlem várták. „Köszi cukorfalat, ígérem, vigyázni fogok az embereidre, hiszen én vagyok az egyetlen, és legnagyobb, a csodálatos Eclair, a villámok gyermeke! Uwah, ez még tőlem is sok volt…”
A lovasok immár olyan közel értek hozzánk, hogy kivehettük arcvonásaikat, amik nem éppen tűntek bizalomgerjesztőnek. Bár létszámfölényben voltunk, nekünk még a sebesülteket, és a felcsereket is meg kellett védenünk, és a lovas harcmodor is nekik kedvezett. Nem cselekedhettünk elhamarkodottan. Kiléptem a katonák gyűrűjéből, jelezve, hogy én vagyok a vezető, és a lovasok is úgy tűnt, mintha lassítottak volna vágtájukon. Izgatottan simítottam végig táskámon, melynek mélyén négy darab robbanó lakrima lapult, amiket még indulásomkor sózott rám Nightyngale-SAMA. A katonák mögöttem harckészültségben álltak, mögöttük pedig a sebesültek, akik csak a felcserek segítségére számíthattak, ha túl akarták élni. Végre elérkezett a döntő pillanat.

A hétvégét várva, a pihenésre és a lazításra gondolva, péntek este lementem hát az étkezőbe, hogy kérjek egy kupa sört, és persze, hogy feldobjam a lányokat egy kicsit. Kedvenc helyeim egyike volt, hisz a csinos lányok és a sör mindenkit felvidít, már ha a céhem tagjai szoktak nevetni vagy szórakozni… másrészt meg jó kilátást biztosít a kinti kriptára, mely az utóbbi időben elkezdte pedzeni a fantáziám.  Mire leértem, szokatlan meglepetés tárult a szemem elé. A szokásosnál többen voltak lent, s mindenki hevesen beszélgetett, valami fontosnak tűnő dolgokról. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem lesz nyugodt hétvégém, s már hozzám lépett az egyik tag, kinek nevét nem tudtam, de többször is láttam már a céhben.

- Na, te újonc, pont egy hozzád illő feladatról beszéltünk. – röfögte nekem gúnyosan - Hallottál e már az Aster közelében lévő eseményekről?  Na mindegy, mondom tömören. Volt egy nagyobb csatácska s nemrég lett vége. Menj a helyszínére és kutasd át az elesettek felszerelését, hátha találsz benne valami fontos infót. Ne feledd, minden papírdarab aranyat érhet, vagy talán elvisz a dögvész, haha.  Azonnal indulj! – majd visszacsörtettet az asztalához.

Felugrottam örömömben, jah nem… lőttek a jó kis hétvégémnek. Na de ez a tökkelütött azt hiszi, hogy rosszban vagyok a halottakkal, haha.  Letörtségem ellenére próbáltam a jó oldalát nézni a dolognak, hisz csak teszek valamit a céhért, plusz még lehet, hogy találok valamit, ami nekem is hasznos lehet. Így hát fogtam a cókmókom és felültem az esti expresszre, ami a hajnali órákban meg is érkezett.
A várostól nem messze lévő tisztás felé tartottam, ugyanis erre volt a legnagyobb pusztítás.  A réten rengetek holttest hevert, a szemnek is sok volt, némelyik darabokban vagy groteszk pózokban, mások csak arccal a földnek fordulva bújócskáztak, mint a hülye gyerekek.

- Kac kac. – nevettem - Kukac! - És ott mászott egy hatalmas féreg az egyik ember orrából.
- Hát ezeket áttúrni művészet lesz. – motyogtam magamban, és már fel is élesztettem az egyik épebbnek tűnő holtestet, hogy kezdje el a kutatást a darabos, illetve széttrancsírozott szerencsétlenek között.  

Azokat bevállaltam akik, úgymond szebb halált haltak, ha létezik ilyen. Az egyiknél találtam 50 centet (bár ez valószínű boscoi ) és egy nyalókát majd folytattam a kincskeresést.  Rájöttem, hogy egy egyszerű közlegénynél nem lehet semmi, ezért elkezdtem fontosabb emberek után kutatni. Úgy véltem minél csicsásabb ruhát viseltek (mármint, ami megmaradt) annál nagyobb rangjuk volt. Vagy halott melegeket molesztáltam, de hát egyszer élünk. Az én kicsi félarcú Dzsóó-m( Dzsi-Áj-Dzsó, ugyanis így neveztem el a feltámasztott hullát) közben fürgén szedte kecses kacsóját és saját zsebemre dolgozott. Nem is tudom, hogy ez most azért hullarablás, mert egy hulla rabol, vagy, mert egy hullát rabolnak. Ha már hulla rabol hullákat, akkor nekem se róhatja fel senki.

Miközben az agyam ilyen kis badarságokkal mulattatta magát (nem önt, hanem saját magát), a távolból egyre erősödő vicsorgásra lettem figyelmes. Kutyámajmok? Vagy tán Dzsó próbálja megenni magát? Szegény kicsit retardált. De közeledve kivehetővé vált, két kutya formája. Biztos csak kóbor ebek, kik nem egyebek, mint ételre éhes kis elegyek. Rímeltem magamban és közben sicc-et kiáltva próbáltam elhessegetni e két jómadarat. Belegondolva, így ezek már Kutyámacskamadarak, de legalább nem medvedisznóemberek, nyugtáztam. Ezek a lények egyre jobban közeledtek és két oldalról próbáltak körbevenni.

A felbukkanó nap sugara megmutatta ronda arcukat, és mint kiderült, ezek inkább hiéna szerű, eltorzult szörnyek voltak. Magabiztosan cserkésztek be, a félig homályt kihasználva, ám de nem tudták, hogy a terep előnye nálam van. Mielőtt nekem ugorhattak volna, felállítottam holtseregem. Dzsóval együtt három testet irányítottam, persze élesztetteimnél fegyver és némi páncélzat is volt, hisz csatába nem köntösben megy az ember. Kezembe a biztonság kedvéért felvettem egy dárdát, amit a lábamnál találtam.  Egy ideig csak köröztek, várták a megfelelő alkalmat, szerencsémre a kisebbiknek nem volt sok türelme és korán lendült támadásba, ennek köszönhetően sikeresen megvágtam az oldalát az egyik holtammal, melytől vonyítva visszakozott, de közben a másik oldalon is mozgásba jött a dög. Erősebb volt, mint hittem s így az egyik halottam meghalt, de szerencsémre ehhez már hozzászokott.  A másik holttal megsuhintottam erre csak mérgesebb lett és feléje fordult, s ezt kihasználva a dárdát belehajítottam. Nem okoztam neki halálos sebet, mert a bőre elég vastag volt, de elég volt a megfutamítására.  A kicsivel még birkózott a pajtim, de mikor meglátta, hogy nagy társa meghátrál ő is hátraarcot vett.

- Huh – szusszantam fel. Nem lettem volna a halott halottam helyébe, vagy másképpen a holt élőholt helyén. Győzelmem gyanánt ünnepelni akartam a megtalált nyalókával, ám számos alak bukkant fel a távolban, több helyről is özönlöttek.

A helyi zsoldos banda maszkját viselték, ezt már kivettem a felkelő napban. Lenne még pár test, amit átnéznék, de nem szívesen akaszkodnék velük össze, már csak a számuk miatt sem. Kisebb csoportokra bomlottak és indultak útjukra. Az az ötletem támadt, hogy mivel banditák, és elég hülyék, öt halottal úgy teszek mintha mi is egy keresőbandita csoport lennénk. Messziről úgyse vesznek észre. Így hát nekiálltam a csoportmunka létrehozásának.

Kopogtatás törte meg a reggeli csendet a szobánkban. Nagyot sóhajtva felkeltem, majd az ajtó felé indultam.
Újra kopogtak, idegesebben. Biztos nagyon sietett az illető, így hát megragadtam a kilincset és kitártam az ajtót.
- Igen? Mi a stájsz? – az ajtó előtt egy magas, köpönyegbe burkolt alak állt.
- Vigyázz a szádra mikor a feletteseiddel beszélsz kölyök! – hangzott a fenyegetőzés. A hangjából ítélve férfi volt az illető.
- Elnézést uram. Miben lehetek a szolgálatára?
- Küldetést kaptok. Amint elmondtam a részleteket, azonnal indulnotok kell. – hangzott el az utasítás. Amikor látta, hogy bólintok, neki is kezdett. – Nem egy bonyolult feladat. Az a dolgotok, hogy elmenjetek Asterbe és derítsétek ki, mit tervez az ellenség. Minden adatra szükség van. Legyenek azok kódok, levelek, papír fecnik. Amit csak tudtok, szedjetek össze. Amit ezeken felül találtok, az a tiétek. - azzal sarkon fordult.
- Várjon! – kiáltottam utána. – Mégis mi van Asterben, és honnan kellene összeszednünk ezeket az információkat? – meg sem állt, úgy válaszolt a kérdéseimre.
- Nem rég csata zajlott az Északi határnál, az a hely most tele van hullákkal. A holtak titkai csak rátok várnak. – mély kuncogás hallatszott, majd mikor lefordult a sarkon, a hangja elhalt. Kirázott a hideg. Két kézzel támaszkodva az ajtókereten visszafordultam a szoba felé.
- Shion, pattanj! Dolog van!

A csata helyszíne nem nyújtott valami üdítő látványt. Holttestek amíg a szem ellát, romok, és törmelék. Itt-ott még füstölgő kupacok is voltak.
- Mit is keresünk pontosan? – kérdezte Shion miközben a lábával odébb tolt egy fejet.
- Gyakorlatilag bármit. Jegyzeteket, üzeneteket, zsebórát – leguggoltam az előbbi fejhez, hogy jobban megnézhessem magamnak – aranyfogat. – Egy jól irányzott el is távolítottam őket. – Majd valamelyik városban bevisszük a zaciba. Szerinted mennyit adhatnak ezekért? – kérdeztem felvéve a földről a két arany metszőt. Ő csak grimaszolt majd egy vállrándítással elintézte, és ment tovább.
- Ugyan már! Én sem örülök ennek a munkának, de ha már ezt kaptuk, hozzuk ki belőle a legjobbat!
- Igazad lehet. – állt meg valamit fixírozva, majd oda is mutatott. – Szerinted azok a mandzsetta gombok aranyozottak lehetnek? – széles vigyor terült szét az arcomon.
- Zsebre vele!
Lassan kezdtünk feloldódni, megfeledkezni arról, hogy mik történtek itt, kezdtünk átnézni minden nyomunkba eső hullát, de nem jutottunk messzire. Nevetés hallatszott a távolból. Nevetés és hörgés egyvelege. Öcsémmel mindketten felegyenesedtünk és a hang irányába fordultunk.  Undorító dögevők hallatták borzalmas hangjukat, miközben közeledtek felénk. Terveket és stratégiákat szőttem a fejemben. Nem gondoltam, hogy harcolnunk is kell bárkivel ezen a halálmezőn, de úgy tűnt tévedtem.
- Öcsi, tudnál egy olyan… egy olyan.. tudod… - mutogattam hevesen a kezemmel, hogy valami nagy dologra gondolok. – izét csinálni?
- Követ? Sziklát?
- Azt! Sziklát! – néha csodásnak találom, hogy fél szavakból is megértjük egymást.
- Persze, de egy kis időbe fog telni.
- Pont annyi időd van, míg azok a fenevadak közelebb érnek. – jelentettem ki határozottan. Hamar neki is látott megalkotni azt a sziklát, vagyis az illúzióját, ami mögé tervem szerint majd elbújunk.
- Mondom a tervet.
Persze a tervem közel sem volt biztonságos. Elbújni egy nem létező szikla mögé, majd onnan lövöldözni nem tartozott a legjobb ötleteim közé, de nem volt mit tenni. Nem gondoltam túl erősnek ezeket a jószágokat, de sosem lehet tudni.
- Kész. Felőlem kezdheted.
Kinéztem a szikla fölött, hogy megcélozzam az első dögevőt.
- Poison Blast: Trombotic Poison! – és már röpült is az első lövés. Nem számítottak rá. az egyiket telibe találtam, de a másikra is ráfröccsent valamennyi. Reméltem, hoyg elég ahhoz, hogy a méreg rá is hasson. Eléggé meglepődtek a lövéstől és egy kicsit mintha begurultak volna. Rövid várakozás után felvettem egy földre hullott kardot, és a két bestia közé rontottam, össze-vissza hadonászva. Igazából eltaláltam őket, szóval sikeresnek tekintettem a figurát. A két szerencsétlen ha nem is csinálta össze magát ijedtében, de meglehetősen reszketve távolodni kezdtek tőlünk.
~Hiába. – gondoltam. Az a sok vágás épp elég lehet ahhoz, hogy menekülés közben elvérezzenek.
- Végeztél? – érkezett a kérdés a szikla mögül.
- Igen, elszaladtak. Szerintem folytathatjuk a… - monológomat újabb furcsa zaj szakította félbe. – hát ez nem igaz!
- Mi az, mit látsz? – érdeklődve nézett fel a védelmünk mögül Shion.
- Emberek. – mutattam kelet felé. – Biztos ők is azért vannak itt, amiért mi.
- Könnyen meglehet. – mondta, majd elgondolkodott. Kíváncsian néztem szemébe, csak tekintetemmel kérdeztem, mégis mit tervez. – Mi lenne, ha együttműködnénk?
- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek.
- Nekünk úgyis csak a papírok fontosak. Amit eddig összeszedtünk, az meg így is hozhat egy kis pénzt a konyhára.
- De én nem KIS pénzt akarok…! – siránkoztam, mindhiába.
- Eldöntöttem. Tárgyalást indítványozunk, amelyben a célunk, hogy minden hadi információ eljusson hozzánk. Az anyagiakat megtarthatják.

- Zsoldosok… - halottam a hátam mögül Brann elfojtott hangját.

„Csodás, és most mit csináljak? Ezek tuti megölnek, vagy ami még annál is rosszabb…  Anyuuuuu.”

- Kik maguk, és mit akarnak? – kiáltottam a tucatnyinál is több katona közül kiváló igen karizmatikus kiállású férfinak. Bár igen jóképűnek tűnt, mégis tudtam, most nem legeltethetem rajta sokáig a szemem.

- Szóval kiálltok ellenünk, egy kislány mögé bújva? Hová süllyed még a katonaság, mióta elhagytam? – grimaszolt a fickó, ahogy végignézett a társaságon. „Nem vagyok kislány, hapsikám! Nah, majd megkapod a magadét…”

- Nem harcolni jöttünk! Csak a sebesülteket akarjuk biztonságba vinni! Távozzatok, és nem esik bántódásotok! – kiáltottam neki határozottan. Persze csak tettettem.

- Támadás! A lányt ejtsétek foglyul... Elszórakozunk majd vele. – röhögött fel a férfi teljesen figyelmen kívül hagyva a mondandómat. „Elszórakozni velem? Elszórakozni? El… szórakozni… Véged, te seggfej!” A düh, mely átjárta lelkem szikrákat vont testem köré. A lovasok megindították a rohamot. Bár harcra készen álltam, tudtam, hogy semmi esélyünk nincs ellenük, mégis… meg kellett védenem a sebesülteket. „Figyelsz engem, cukorfalat?”

- A sebesülteket védjétek! – kiáltott fel mögöttem Brann parancsnok, majd patadobogás és harci kiáltások moraja nyelte el hangját. Táskámba mélyesztettem remegő kezem, és megszorítottam az első robbanó lakrimámat. Eljött az ideje, hogy én is csatlakozzak a bulihoz, főleg mivel három lovas meresztette rám a tekintetét, miközben köteleket vettek elő, hogy lelasszózzanak, mint egy eltévelyedett marhát.

- Sajnálom, tényleg. – emeltem a tekintetem az ártatlan hátasokra. Valamit megérezhettek, mert nyugtalanul verték a földet, de lovasaik gyakorlott mozdulatokkal tartották őket kordában. Egy vöröses-narancsos árnyalatú lakrima került elő a táskámból, és habozás nélkül a levegőbe hajítottam, hogy a középső lovas feje fölé kerüljön. A következő pillanatban egy villám lövellt ki a magasba nyújtott kezemből, és a lakrimával érintkezve felrobbantotta azt. A hatás lehengerlő volt. A középső lovast a lökéshullám méterekre repítette, testét pedig vad lángok falták mohón. Két társa lerepült lováról, amik most rettegve menekültek abba az irányba, ahonnan érkeztek. Úgy tűnt az esés nekik is okozott némi sérülést, de ők túlélték a detonációt. Mivel a hiénákkal történt harc során kimerítettem mágikus erőm, most már leginkább csak a kristályokra hagyatkozhattam. Egy újabb lakrimát szorítottam markomba, és kezemet hátra emelve készültem elhajítani azt. Ám ekkor valaki megrántotta a csuklómat, és megpörgetett a tengelyem körül.

- Kyaa! – csúszott ki a számon a meglepetés kiáltása, ám ahogy szembe kerültem foglyul ejtőmmel, elhallgattam. A zsoldosvezér tekintete szinte égetett és perzselt. Gyűlölettel és haraggal bámult egyetlen szemével, és éreztem, ahogy végigfut a hátamon a hideg.

- Nem dobsz el még egy ilyet, kislány. – mondta, miközben kifordította a kezemből a benne tartott kristályt, majd gyakorlott mozdulatokkal, egy kötelet tekert a csuklóm köré, és úgy megszorította, hogy attól féltem, nem fog vér jutni a kezeimbe.

- Mit akartok tőlünk? Ti kerestétek a bajt magatoknak! Szemetek! Patkányok!- ordítottam, ám a férfi már nem foglalkozott velem. A földre taszított, én pedig a sárban kúszva evickéltem olyan pozícióba, hogy láthassam a csatateret.

- Mi ez? – nyögtem, ahogy szörnyű látvány tárult elém. Szinte mindenki a földön hevert már, cukorfalat Brannt hárman is közrefogták, és látszott, hogy már csak a lelki ereje tartotta őt harci pozícióban.

- Elég legyen! Elég legyen már! Vigyetek, csak hagyjátok őket életben! – sikítottam kétségbe esve, és éreztem, ahogy könnyek lepik el az arcom. A küldetésünk teljes kudarcba fulladt. Tehetetlenül, és gyengén hullottam újra a sárba, ahogy a vezér cipője lendületesen a fejemre zúdult. Az eszméletvesztés sötét fátyolként telepedett rám.

Nem tudom, mennyi ideig voltam kiütve, de végül vad zötykölődésre ébredtem. Körülöttem fák, és tucatnyi lovas alakját vettem ki, valamint egy hozzám hasonlóan megkötözött csomagot egy lovas nélküli hátason. „Oh cukorfalat… látod, mekkora bajba keveredtünk? Hol vagy ilyenkor Nightyngale-sama?” Nemsokára egy erődítmény kapuján lovagoltunk be, majd némi veszekedés és huzavona után az építmény börtönébe vetettek engem, és Brannt is. Úgy tűnt, a tömlöcben nem mi vagyunk az első vendégek. Egy igen érdekes fazon bújt meg az egyik sarokban, de most nem volt időm vele foglalkozni. Minden minimális elsősegélytudásomat latba vetve próbáltam a parancsnok sebeit bekötözni az alsó szoknyámból letépett darabokkal.

- Mi értelme foglyokat ejteni, ha hagyjátok utána meghalni? Hé, seggfejek, hozzatok valami fertőtlenítőt, vagy legalább egy kis tiszta vizet! Gyerünk már, tudom, hogy hallotok! Valaki! – kiáltoztam a rácsokba kapaszkodva, de senki sem felelt.

Újdonsült cellatársam is a sötétségbe húzódva némaságba burkolózott. Egyedül maradtam. Egyedül maradtam, és rettegtem. Hogy mit hozhat még ez a csodás nap, el se mertem képzelni. A hűvös cellában összegömbölyödtem, és közelebb bújtam a cukorfalathoz, hogy legalább ne hűljön ki. Könnyeim némán törtek elő, és hang nélkül zokogtam anélkül, hogy bármi fogalmam lett volna arról, mennyi ideje zártak a sötétségbe.

Az álcámat tökéletesnek hittem, lovasok vágtatták el mellettem fittyet se hányva kilétünkre, már csak feltűnésmentesen el kellett volna kolbászolni innen. Lassan haladva távolodtunk a többiektől, azonban egy lovas felénk galoppozott. Fura volt, hogy egyedül jön, éreztem ebből még baj lesz. Gyorsan úgy tettünk, mintha hevesen dolgoznánk, és nem érünk rá, azonban mégis megszólított:

- Kicsit büdösek ezek a fickók, még a zsoldosokhoz képest is, nem? - Kérdezett rá mosolyogva a nő.
- Hát a fürdés nem az erősségük. - mondtam vidáman.
- Éreztem, hogy itt valami mágia mozog a levegőben… - folytatta elgondolkozva.
- Á, ez csak a délkeleti passzátszél. Trolol, nagynyomású levegőt hoz erre. – szemtelenkedtem.
- Na, ne nevettess, te fajankó!
- Jó, jó, bevallom, ez csak a sármom.

Csak úgy izzott a levegő kettőnk közt. Sajnos nem a szexualitástól , hanem azért mert egy tűzmágus volt és már elkezdett varázsolni. Befostam egy pillanatra, és már repült és felém az általa kibocsátott szeretet egy jókora tűzgolyó által.

A hulláim jobban vetődtek, mint Király Gábor a válogatottban és csak úgy mentették az bőrömet, sunyiban meg próbáltam egyre közeledni felé. A lángoló légió közben folyamatosan a lány felé haladt, hiszen nekik is szükségük van szeretetre, és csak egy ölelést akartak. Az égő fáklyákból álló készletemet kihasználva, megidéztem csontkardomat és ezzel suhintva mértem csapást, az ellenfelemre mely épphogy csak megkarcolta. Nem én csaptam mellé, csak hihetetlen reflexének és valamely varázslatának köszönhetően, mely egy tűzszőnyeghez hasonlított, kerülte el a támadást és már több méterre volt tőlem. A hirtelen varázslatának az erejétől és fényétől hátravetődtem egy kicsit megpörkölődve, s mire felnéztem már a repülő tűzgolyót láttam, rögtön húztam is az egyik hullámat magam elé, de a szokásosnál lassabban jött, és épp, hogy oda ért, így az izzó katonám közelségétől ismét hátrálnom kellett.

Egy pillanatom se volt hezitálni, csak úgy ugráltam el a tűzgolyók elől, már az erőm nagy részét felhasználva nem láttam kiutat a csatából. Gondoltam h még utoljára magam elé teszem a hullámat és eliszkolok izibe, de a vártnál nagyobb golyót hozott most létre, és az elsöpört mindkettőnket. Félig kábultam feküdtem, rajtam a Dzsó, erőm nem maradt, hogy leszedjem magamról, csak egy csizmát láttam közeledni Aztán paff. Elsötétült minden.
Felébredve egy zárkában találtam magamat, de volt a jó hír, hogy zsebemben találtam még egy nyalókát. Kis idő múlva bedobtak mellém egy medvedisznórókát meg egy alapanyagot nekem.

„Ennék egy kis krumplit.”

- Áááááárgh! Nem hiszem el, most ez komoly? Ha Nightyngale megtudja, hogy elhurcoltatok, kinyír titeket ti mocskos patkányok! - kiáltottam az őröknek teljesen kultúrált módon, miközben a csini nyakörvemtől próbáltam megszabadulni. Órák óta senyvedtünk, és a Cukifalat nem volt a legjobb passzban. Mellesleg valami büdös bunkó önjelölt sötétség császára is ott gubbasztott a sarokban egy örökkétartó nyalókát szopogatva. És még a szalma is szúrta a hátam. De legalább kis kapitányom teste melegen tartott, és a gyanús csávó is felfogta, hogy mi bizony együtt vagyunk, és nem próbálkozhat be nálam. Próbáltunk aludni egy kicsit, hogy legalább tiszta, kipihent fejjel tervezgessük szökésünket, amiben az a Dredd, vagy kicsoda nem nagyon akart részt venni. Nem tudom, hány óra telt el, de végre kaptunk valamit, amiről azt hazudták, hogy ehető. Körülbelül akkora volt, mint egy McMágus kölyökmenü, persze a minőségét annak távolról sem hozta. Legalább volt valami a gyomromban. Újabb órák teltek el, és megint kaptunk egy kis moslékot, de ekkor... elvitték. Nem azt a nyomit, hanem Cukorfalatot! A harag egyre jobban eluralkodott rajtam. Pedig már majdnem beletörődtem sanyarú sorsomba... De valamelyik szörnyű őr még rám is mert kacsintani, és ez már túl sok volt. Tudtam, hogy ha ki akarok jutni innen... szükségem lesz Dredd segítségére. Közelebb húzódtam hozzá, majd mikor az őrök éppen valamilyen laposüveget takargatva sutyorogtak, megszólítottam.
- Van egy tervem. - mondtam büszkén. Elég rémes terv volt, de bíztam benne, hogy hatékony lesz.
- Naniii? - lepődött meg a férfi.
- Halkabban, te idióta! - sziszegtem
- Miért, ki hallja meg? - így a csávó.
- Az őrök bameg! - keltem ki magamból. Kezdett tele lenni a hócipőm a fickóval.
- És mit csinálnak? - kérdezett őszinte érdeklődésével az a vadbarom.
- Megakadályozzák a szökésünket! - korholtam fojtott hangon. Nem bírtam. Egy perce beszéltem vele, de már most megőrjített. Hiányzol, Cukorfalat!
- Maximum a tiédet. Én már rajta vagyok az ügyön. – vont vállat Dredd, és elővett egy furcsa alakú nyalókát zsebéből. Jobban megszemlélve egy igen pontosan formázott kulcs alakját viselte.
- Mia…  - bámultam döbbenten, ahogy a fickó megszabadította magát a mágiablokkoló nyakörvtől.
- Ehhez a nyalókakulcshoz igen nagy nyelvtudás szükséges… Ha érted, mire gondolok… - hencegett a bolond.
- Ugh, undorító vagy! - válaszoltam, mert sejtettem, hogy mire akar kilyukadni. PErverz egy disznó volt, nem kétséges.
- De legalább szabad! - válaszolt büszkén.
- És hogy mész ki a rácsokon? És mit csinálsz az őrökkel? - vetettem fel az egyértelmű kérdéseket.
- Nem azt mondtad, hogy van egy terved? - kérdezett most ő is.
- Most már nincs hozzá sok kedvem… - húztam a számat. A tervem némi tettetett erőszakolást igényelt, de a fickó elég perverznek tűnt ahhoz, hogy ne csak megjátssza a dolgot...
- Hát, akkor szia! - búcsúzott vidáman a fickó, majd felemelte hangját - Őrök! Őrök! Ez a nőstény borz szerű torzszülött szökni próbál! Segítség!
- Te utolsó féreg! - kiáltottam immáron magamból kikelve. Nem hittem el, hogy képes lenne ilyen árulásra. Persze az őrök azonnal felénk fordultak, és már hozták is magukkal súlyos láncaikat, hogy lebilincselő személyiségükkel sorosabbra vegyék biztonsági intézkedéseiket. Kapálózva próbáltam megszabadaulni a rámvetődő őröktöl, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik úgy dőlt el mellettem, mint egy zsák krumpli. Dredd feje bukkant fel a másik mögött, akit egy nagy csicskalángossal a földre terített. Az út úgy tűnt immáron szabad volt előttünk. Levettem a szundikáló őrtől nyakörvem kulcsát, és végre éreztem, ahogy a varázslatok készen állnak testemben az aktiválásra.
- Szívesen. – mondta Dredd és elindult a kijárat felé.  és elindult kifele. Nyikorgó lépcsők vezettek felfelé, és mi libasorban vonultunk fel rajta.
- Miért követsz engem? - kérdezte a pasas.
- Látsz más kiutat? - tettem fel a költői kérdést.
- Keress egy rókalyukat, vagy valami. - vetette oda félvállról. Én esküszöm megölöm. Nem öltem még soha, de lassan kezdtem úgy érezni, hogy képes lennék rá.
- Elviselhetetlen vagy, tudod? Hálás vagyok, hogy nem hagytál ott megdögleni, de azért örülnék, ha emberszámba vennél. - válaszoltam kifejezetten visszafogottan. Még magamat is megleptem vele.
- Azt akarod, hogy megegyelek? - fordult vissza őszinte meglepetéssel, majd drámai hangnemre váltott. - Én csak krumplit eszek, mégpedig paprikásat.
- Úristen, neked az agyad helyén is krumpli van? - csattantam fel.
- Mégis ki juttatott ki? - kérdezte, de csak úgy odavetve.
- Nem bírlak elviselni… - nyögtem lemondóan. Túl sok volt. A szóviccek, a krumpli és a beteges gondolatai...
- Szerencse, hogy van már bundád. Hmm… jól esne azért egy bundás kenyér is. - töprengett hangosan. Nem tudtam, komolyan beszél-e, tényleg ilyen hülye, vagy csak megjátssza magát... De esküszöm, meg akartam ölni. Közben elértük az őrszobát, ahol szerencsére nem vártak további kihívások. Két ajtó nyílt belőle, az egyik jobbra. Bekukucskáltam rajta, hátha látok valami izgalmasat.
- Pszt… - intettem csendre korábbi cellatársam. - Ott bent van valami nőci.. azt hiszem a lakrimáim vizsgálgatja. - A senyvedék ribanc! Nem baj, Nightyngale úgyis csinál majd nekem újakat.
- Puki. – szólt közbe a Dredd szellemesen. ÉS nem csak úgy mondta. Hatalmas, ordas büdös, visszhangzó gázrobbanás töltötte be az apró szobát. Érzékeny orrom és szemeim azonnal fájdalmas mérgezés tüneteit kezdték produkálni. Csak hogy az akusztikát tesztelje, még egyet eleresztett. Szerencsére a nő nem rontott ránk azonnal; valószínűleg a csicska őrök sem szokták visszafogni testi gázaikat, és már megszokta ezeket a hangokat. Persze erre nem akartam mérget venni.
- Nah de rókalány, azért nem kellett volna. Tudom, hogy félsz, de azért na… - próbálta rámkenni tettét a bunkó, miközben én még éppen fuldokoltam a gázokban.
- Jobb ha megyünk, mielőtt a nő rájön a hang forrására… - szedtem magam össze, eleresztve magam mellett megjegyzését. Én legalább mást nem eresztettem el... Teljes lelki békével pillantottam át a bal oldali kulcslyukon. Túlnőttem a férfin, és zen állapotban szemléltem a világot. A túloldalon üresség volt, de furcsa csatazajok szűrődtek át onnan. Mégis úgy éreztem... arra kell mennem. Cukorfalat már várt megmentő hercegnőjére!
- Róka szemed mit lát? - kérdezett hátam mögül a krumplifejű.
- Semmit, mert megvakított a mérgező gáz ami a seggedből tört elő! - válaszoltam neki teljes lelki békémet kifejezve.
- Vagy csak a szerelem? - kérdezte vidáman. Hát az biztos nem.
- Árrrrgh! - mordultam fel, átlépve a bal oldali ajtó küszöbét. - Cukifalat, jövök!
Hátrapillantva még láttam, ahogy Dredd a másik ajtón keresztül kukkol, majd végül felém fordult.
- Jobbra égő kínhalál, balra melankólikus zene.. - a kín hangjait nevezi zenének? - És talán még némi krumpli is. - gondolkozott el a férfi. - Nézzük meg ezt a rókalukat!
Ezt esküszöm megölöm. Így hát kis párosunk megindult, hogy megmentse életem drága Cukorfalat szerelmét.

Ajj vinnyogás, sírás, hiszti és egyéb... Ezzel talán össze is foglaltam a cellába kerülés körölményeit. Egy szőrős, nagyfülű és cserfesszájú rókalány kiabálása ( ami inkább vonyítás volt) zavarta fel a csendet eme sötét kis zugban. E jószág mellé egy ilyen kis homár kapitányt is behoztak, bár nem a legjobb formában volt, inkább az egyik teremtményemhez hasonlítottam volna. Biztos valami "1-et fogj el, kettőt kapsz" akcióban fogták őket. Nem hittem, hogy nagy segítségüket vettem volna, így hát már rögtön nekiálltam a tervem kidolgozásának. Amíg a rókakisasszonyra rátették a pórázt, gyorsan felmértem az őröket és tudomásul vettem, hogy sem fizika erőben, sem agyi kapacitásban nem jeleskednek. Szerencsétlen a nyakörvet is 3-szor próbálta feltenni, míg végül rájött, hogy fordítva tartja. Miután a gárdedámok visszamásztak a helyükre, hosszú órákon keresztül várakoztattak minket. Ez nekem kapóra jött, hiszen a sarokba gubózva nem is sejtették, hogy min dolgozom. A zsebemben talált nyalókát elkezdtem kulcs alakúra nyalogatni. Szerencsére csak naponta kétszer látogattak az örők és akkor is csak az étel miatt. Ami mellesleg messze se volt a hírhedt krumplipaprikásomtól. Na de sebaj, a nyalóka pótolta a hiányzó mennyiséget (legalábbis csak érzetben). A két cellatárs egymással volt elfoglalva és míg a homi kapitány babusgatásban részesült, én csak lesütő pillantásokat kaptam a leányzótól. Első benyomásra egy beképzelt valakinek tűnt, s sose gondoltam volna, hogy társaságba való.
Egyik etetés közben viszont váratlan fordulat történt, a szedett vedett kisembert deportálták a cellából, láthatólag a rókalány bánatára. Egy kis idő után, ez az Ecler vagy Egyszer vagy nem tudom milyen nevű lány ( csak a sugdolózásból hallottam egy foszlányt)szemlátomást közeledett hozzám. Tudtam én, hogy vonzó személyiség vagyok, és már azt vártam, hogy nekem is bókolni fog. Erre mire odaér megszólalt:
- Van egy tervem. - Hát nem egy ilyen klisére számítottam, inkább valami kedvességre.
- Nani??? - válaszoltam a meglepődéstől és a csalódottságtól.
- Halkabban, te idióta! - pirított rám elég gorombán. Gondoltam ha már idióta vagyok a második mondatnál akkor én is így játszok tovább.
- Miért, ki hallja meg? - kérdeztem gúnyosan.
- Az őrök bameg! - jött még egy undorító válasz. Eldöntöttem, hogy az agyára fogok menni, ha így viselkedik...
- És mit csinálnak? - kérdeztem közönyösen.
- Megakadályozzák a szökésünket! - miről beszél?? volt terv, vagy bármi ami az együttműködésre utalt volna?A semmitől a semmi megakadályozódik vagy mi? Az elmém egy pillanatra kiszakadt a helyéről és necromancia országába táncolt holt macskacsontvázzakkal egy tűz körül. Ettől egy picit lenyugodtam.
- Maximum a tiédet. Én már rajta vagyok az ügyön. – S elővettem a tökéletesre faragott nyalóka kulcsomat és kinyitottam a záramat.
- Mia…  - na most meg király vagyok mi? ki érti ezt? Ahogy így rácsodálkozott erre a dologra, gyors le is csaptam rá az első beszólással.
- Ehhez a nyalókakulcshoz igen nagy nyelvtudás szükséges… Ha érted, mire gondolok… - A támadás megtörtént, eváziós mozdulatra felkészülni.
- Ugh, undorító vagy! - hmm ennyivel megúsztam, szerintem 1-0 nekem...
- De legalább szabad! - jött a sivár mentés, csak, hogy igazából magaménak érezzem ezt az egy pontot.
- És hogy mész ki a rácsokon? És mit csinálsz az őrökkel? - kérdezte fennhangon
- Nem azt mondtad, hogy van egy terved? - nemár, hogy mindenre nekem kelljen gondolni..
- Most már nincs hozzá sok kedvem… - öhm, nincs kedve kiszabadulni? NANI? Azt hiszem megint egy kicsit elvonulok, és tűztáncot járok. Visszatérve nyugtáztam, hogy valószínűleg ötlete se lehetett.. Viszont az őröket valahogy ide kellett csalogatni..
- Hát, akkor szia! - köszöntem és aktiváltam a szökés második fázisát - Őrök! Őrök! Ez a nőstény borz szerű torzszülött szökni próbál! Segítség! - és mutogattam nekik a nyakörvet (ami persze az enyém volt)
- Te utolsó féreg! - Eme szépséges szófordulat közrejátszott a cselekmények kialakulásában.
Amíg az örök szaladtak és gondolkozás nélkül Ekcémára vetették magukat, vagy Eklipsz vagy Egyefenére, addig én egy kis csonttőrt idéztem meg melynek nyele egy jókora csontdudorból állt. Nem volt nehéz dolgom, az egyik őrt nyakonszúrtam, és már esett is össze, a másik pedig fordulásból kapott a halántékára egyet a tőröm nyelének végével.
- Szívesen. – mondtam kaján vigyorral és elindultam kifelé a cellából. Amég én az őrök asztalánál csodáltam egy Fakanál 2000-ret, ami a krumplipaprikás királya, addig Erkölcs látványos szenvedés mellett kiszabadította magát. Elindultam hát a folyosón és már terveztem is milyen ünnepélyre használjam fel ezt a "kölcsönvett" ételidomárt. Hátrasandítva láttam, hogy mögöttem Elemózsia botorkál.
- Miért követsz engem?
- Látsz más kiutat? - ehh jogos, hülye kérdésre hülye válasz.. De talán még egy kis gúny belefér.
- Keress egy rókalyukat, vagy valami. - az aráról leírt, hogy a szexista vicc után a faji vicc se jött be...
- Elviselhetetlen vagy, tudod? Hálás vagyok, hogy nem hagytál ott megdögleni, de azért örülnék, ha emberszámba vennél. -
- Azt akarod, hogy megegyelek? - (ember-számba?) - Én csak krumplit eszek, mégpedig paprikásat.
- Úristen, neked az agyad helyén is krumpli van? - Láthatóan az ételes viccek se nyűgözik le. Ravaszabbnak kell lennem, hiszen végül is csak egy róka.
- Mégis ki juttatott ki? - Kérdeztem, miután a 3 bukott vicc után odaítéltem neki egy pontot. Ez lesz a döntő..
- Nem bírlak elviselni…
- Szerencse, hogy van már bundád. Hmm… jól esne azért egy bundás kenyér is. - A nyalóka pótló hatása elmúlt úgy látszik. További sziporgázó szóviccek után végül elértünk egy szobáhóz amiből 2 ajtó nyílt.
- Pszt… - csapatta a beat boxot - Ott bent van valami nőci.. azt hiszem a lakrimáim vizsgálgatja. - Jegyezte meg Ezekiel.
Az enyéimet is vizsgálhatná, de jó is lenne ...
- Puki. – ez a varázsnyalóka elég ütős cucc,egy kis szellemet kiengedtem a palackból..
- Nah de rókalány, azért nem kellett volna. Tudom, hogy félsz, de azért na… - Pukivicc?? Légyszii, legalább az működjön... Egy pillanatra mintha örömkönnyek csordultak volna ki szemeiből, de utólag belegondolva lehet nem az volt.
- Jobb ha megyünk, mielőtt a nő rájön a hang forrására… - És benézett a baloldali ajtó kulcslyukán.
- Róka szemed mit lát? - A lakrimákat vasudvardba vitték?
- Semmit, mert megvakított a mérgező gáz ami a seggedből tört elő! - teljesen össze van zavarodva ez a lány.
- Vagy csak a szerelem?
- Árrrrgh!  Cukifalat, jövök! - Belerúghatott a küszöbbe... és átlépett az ajtón, az összecsapó fegyverek koncertje felé. Gyors belelestem a jobboldali kulcslyukba, csak azért is szerettem volna a lakrimás hölgyel találkozni... Mint kiderült, ez nem az a találkozó lett volna mint amire gondoltam, hisz az elfogóm alakja rajzolódott ki előttem.
- Jobbra égő kínhalál, balra melankólikus zene.. És talán még némi krumpli is. Nézzük meg ezt a rókalukat! - haha hamár a puki miatt kikapok, jutalmul ő választhatja az utat. És elindultunk...

A titokzatos szobában undorító látvány és szagok fogadtak. Szinte már áldottam az eget, hogy az elmúlt órákban nem igazán ettem semmit, mert a vér, a hús, a fém és az különféle testnedvek és ürölék szaga biztos felkavarta volna a gyomortartalmam. Egy teljesen felszerelt kínzókamában álltunk, három szakavatott, zsákba bújtatott fejű hóhérral, akik az eszméletlen kapitányom csonkolt kezét vizsgálták. A sokk azonnal felrázott, éreztem, ahogy a düh ellepi gondolataim.
- Kapitány! - rohantam hozzá ügyet sem vetve a meglepett alakokra. Dredd üvöltve követett.
- Endorf, várj meg!
Azonban nem sokáig örülhettünk az újraegyesülésnek. A hóhérok nem tűntek barátságosnak, és dühödt léptek zaja csapta meg a fülem.
A korábban látott nő tört ránk, így hát nem volt idő Cukifalatot siratni. Éreztem, mintha erősebb lenne nálam, és két igen ismerős lakrimát szorongatott egyik kezében.
- A rabok! Elkapni őket! - utasította a nő a három csuklyást, és ő maga is támadásba lendült. Kezei közt egy tipikus tűzgolyó kezdett formálódni...
- Ő pukizott! - mutatott rám az áruló fingógép. Dredd azonban nem tétovázott, és a hozzá legközelebb álló csuklyást megragadta, és maga elé rántotta.
- Te beteg vagy! - sikítottam a férfira. Milyen kegyetlenség már élő pajzsot használni?! Persze az ellenségeink, és a drága kapitányomat kínozzák, de azért mégis... A felém száguldó tűzgolyó azonban elterelte a figyelmem, ám a varázslat célt tévesztett. Kezemből egy erős széllöketet idéztem, ami eltérítette az útját, így egy kisebb vödör szarba csapódott be nem messze tőlem. Társam közben aljas módon hátba szúrta a zsákfejűt, aki bizonytalan léptekkel egyenest a boszorkány felé indult, hogy úrnője segítségéért esedezzen a halál kapujában.
- Valóban egy kicsit megfáztam, jó észrevétel! - válaszolt korábbi megjegyzésemre Dredd. A férfi, aki egyébként megállás nélkül ostoba dalokat dúdolgatott, közben a másik kettő furcsa alakra fókuszált, így a tűzvarázsló irányába fordultam, aki már készítette újabb varázslatát, mit sem törődve az életéért esedező alattvalójával. A szélmágiámat most villámokra cseréltem, és egy sebes csapást idéztem meg a boszorkány irányába, akinek azonban cipői lángba borultak, és szélsebesen tért ki varázslatom elől. Apró lángoló lövedékekkel ostorozott, és mindössze állati reflexeim mentettek meg attól, hogy felgyulladjak. Kötényem sajnos lángra kapott, de egy pillanat alatt letéptem magamról, elhajítva azt a nő irányába. Ez a macska-egér harc még egy darabig folytatódott, de éreztem, hogy egyre inkább fogytán vagyok amúgy is kevéske erőmnek. A tűzmágus számtalan képessége szüntelenül talpon tartott, és az én szellőim szinte meg sem lebbentették haját, villámaimat pedig ördögien elkerülte félelmetes sebességének köszönhetően. Dredd nélkül ez a harc elveszett ügy volt. Közben a férfi első áldozata elvérzett, és nem mozgott többé.
- Dredd! Nem bírok vele! - kiáltottam a férfi felé pillantva. Két másik tetem feküdt mellette.
- Egy pusziért segítek! - válaszolt viccesen, miközben furcsa bábmesteri mozdulatokat tett. Karlendítéseire az egyik csuklyás alak vetette magát elém, mintha csak védelmezni akarna. Teste számtalan sebből vérzett, és úgy tűnt, mintha nem lélegezne. Ez a fakanálfejű nem csak csontokat idézett, hanem a holtakat is irányította!
- Áááá! Fúj fúj fúj hulla! - sikítottam megrökönyödve, egy lépést hátrálva a vértől bűzlő förmedvénytől.
- Tekintsd ezt újrahasznosításnak! - jött a megszokott frappáns válasz, ami miatt legszívesebben pofán vágtam volna a krumplidiótát. Hullái, kiket az előbb intézett el, kinyújtott kézzel, zombik módjára indultak meg a boszorkány felé. Úgy tűnt, mintha a levegőben valami gömbölyű dolgot markolásznának. A nő kegyetlenül támadt korábbi szolgálóira, de a lángok sem tartották őket vissza. A holtak vészesen közelítettek felé, én pedig újdonsült védelmezőm, Dredd mögül újabb villámokat küldtem irányába. A boszorkány azonban nem tétovázott, és aktiválta az egyik robbanó lakrimáját, mely elsodorta a férfi hulláit, és véres cafatokkal töltötte meg a kínzókamrát. Szerencsére Dredd széles válla megvédett a trutyi nagyjától, az égett hús, fekália és emberi maradványok szaga azonban letaglózó volt. Közben valami megmozdult a boszorkány háta mögött. Az első halott szolgáló rácsimpaszkodott a tűzvarázslóra, aki a meglepetéstől hátrafordult, Dredd pedig egy fél-csontvázat idézett meg, mely kegyetlenül vaginán ütötte a nőt, aki ennek hatására fájdalomtól eltorzult arccal hullott a földre. A nekromanta közelebb sietett hozzá, kitépte kezéből a megmaradt lakrimát, és még egy csontvázat megidézve lefogta őt, hogy képtelen legyen újabb varázslatot idézni.
- Cukifalat! - rohantam a drágámhoz aggódva. Nem tudtam, milyen állapotban van, mindössze annyi látszott rajta, hogy nem volt egészen jó passzban. A szerencsétlen férfinak hiányzott a fél karja, de úgy tűnt, mintha sokkal többet veszített volna annál. Bár valamilyen csoda folytán az intenzív harcot túlélte, a lelke megtört. Nem volt már önmaga, ez látszott a ködös tekintetéből, mely a messzeséget fürkészte. Mégsem hagyhattam itt...
- Dredd... el kell tűnnünk innen. - szólítottam meg.
- Mi lesz a nővel? Nem szívesen ölök csinos hölgyeket, még ha ilyen tüzesek is. - válaszolta a férfi. A tűzvarázsló némán tűrte a megaláztatást, de tekintetében bosszúvágy égett.
- Engem nem érdekel, csak el akarok tűnni innen a kapitányommal együtt. - válaszoltam.
- Eukaliptusz, nincs valami mágiád, ami elaltatja? - kérdezte Dredd. Nem értettem, miért akarja megóvni ennek a nőnek az életét, amikor a három szolgát kérdés nélkül kivégezte. Furcsa egy fickó volt.
- De, ismerek egy egy jó trükköt. - válaszoltam, és megperzselődött szoknyámat kissé felemelve teljes erőmből megrúgtam a nő fejét, aki azonnal elájult.
- Ügyes. - ismerte el kissé meglepetten a nekromanta. - Segítsek Cukimukit cipelni, vagy megoldod?
- Kérlek, segíts. - válaszoltam.
A korábbi csimpaszkodó zombi a kapitányomhoz sétált, és felemelte elernyedt testét. Az ajtón kifelé indulva nem tudtuk mi vár még ránk, de reméltem, hogy lassan véget érnek megpróbáltatásaink. És minden szörnyűsége ellenére, talán Dreddről is kiderül, hogy viszonylag normális ember.

A kínzókamrából kilépve rúnalovagok forgataga fogadott minket. Az utolsó ellenállókat kaszabolták le, mi meg ott kolbászoltunk egy félhalott kapitánnyal, akit egy zombi cipelt.
- Dread, hozd te a kapitányt és nagyon gyorsan szüntesd meg a mágiádat! Nagy pácban leszünk, ha meglátnak minket így... - lökte hátrébb egy szekrény mögé a férfit, megállítva a furcsa karavánt.
- Ha több krumplit ennél, elbírnád őt is. - válaszolt a férfi, de közben teljesítette az utasításaim.
- Kössz. - sziszegtem kissé megkönnyebbülten, majd kiléptem a szekrény takarásából. A rúnalovagok felé botorkáltunk, kissé még rá is játszottam a sérüléseimre. Gyengén integetve próbáltam felhívni a legközelebbi lovag figyelmét ki csapatunkra.
- Segítség! Segítsenek, a kapitányom! - nyögtem elhaló hangon, miközben egy közeli falat támasztottam. Mellettem Dread a hóna alatt átkarolva próbálta vonszolni a haldokló Cukifalatot, bár úgy tűnt, nem kifejezetten örült a fejleményeknek. Egy tucat lovag ugrott felénk, mintha mi is az ellenséghez tartoznánk. Kezdtem én is morci lenni. A kapitányomat elvitték egy hordágyon, minket meg lényegében megfigyelés alá helyeztek. Nagyon nem tetszett a kialakult helyzet, de azt sem akartam, hogy a krumpliagyú bármit is mondjon, mert még csak a bajt hozza ránk. Így hát... megpróbáltam észérvekkel hatni rá.
- Dread... - szólítottam meg suttogva. - Hagyj engem beszélni. Kimagyarázok mindent a női bájaimmal.
A férfi arcáról lerítt a hitetlenség és a bizalmatlanság. Úgy tűnt, nem hisz a csodás tervemben.
- Eeeehh... felőlem. - válaszolt végül, mivel jobb ötlete amúgy sem volt. Ideje volt hát bizonyítanom. Egy igencsak nagydarab fickó csörtetett felénk, túlkiabálva mindenki mást. Vörös palástja jelezte, hogy magasabb tisztséget viselt, de nem vagyok szakértő, szóval elengedtem. Kis követői már nem tűntek olyan magas rangúnak, kis kacsaként követték a főnököt. Emo fiú, cickós csaj és kékhajú lány. Végre megérkeztek, én pedig büszkén álltam ki eléjük.
- Julius ezredes vagyok. - mutatkozott be a férfi. Hangjában szigorúság érződött. - Kíváncsi lennék, maguk mit kerestek egy sötét céh bázisán. - tért a tárgyra.
- A nevem Eclair, a Kitsune klán örököse vagyok. - mutatkoztam be én is. - *insert name here* kapitány fogadott fel, hogy segítsek a csatatéren maradt sérültek ellátásában. Aztán jött ez a csapat, és én harcoltam ellenük, de aztán kiütöttek és elraboltak. Dread-el a cellában találkoztam. A kapitányt elvitték, aztán a cellatársamnak sikerült leszednie a mágia-korlátozó nyakpántjaink, és elmenekültünk, aztán a megtaláltuk cukifalatot… khm, a kapitányt egy kínzókamrában. Aztán jött az a kattant tűzboszorkány, de ketten lenyomtuk, és most meg fogalmam sincs, hogy mi van a cukifalattal, mert elvitték! - a végén már szinte zokogtam. Most tényleg nem megjátszotttam, hanem valódi könnyek voltak.
- Ennyi. - tettem hozzá, csak hogy érezzék, hogy lezártam a történetet. Ennyit a női bájakról. Inkább kezeljenek gyerekként, akkor lehet, több esélyünk van.
- Hát ez bizony érdekes volt. - bólogatott komolyan Julius.
- Hát borzasztóan. - nyafogtam. - Tök jó volt nemtomhány órán keresztül moslékon élni, szalmán aludni, vödörbe pisilni, egy kínzókamra bűzében harcolni és elviselni ezt a félkegyelműt, aki most is egy fakanállal játszadozik… De nélküle nem jutottunk volna ki, és talán a kapitány már halott lenne… Dread mindkettőnk életét megmentette.
Nem hazudtam, Dread tényleg új szerzeményével játszadozott. Nagyon megszerethette ezt a Fakanál 2000-est, bár őszintén nem igazán értettem az egész mániáját. Annak ellenére, hogy totál dilis volt, mégis nekromanta volt. Bár… nem mintha tudtam volna, hogy került a cellába. Nem is ismertem őt igazán, de az életemet köszönhettem neki.