A holtak titka

Nyugodtan sétáltam az úton az egyik falú felé. Raven eközben a táskámban fészkelődött. Nem tudtam mit csinál azonban így elvolt magának.
- Megvan! Megvan! – Kiáltót fel hangosan a táskámból. Ezt követően előmászott a táskámból és kirepült.
- Kes! Megvan! – Kiabálta tovább miközben kirepült a táskámból.
- Mi van meg? – Kérdeztem.
- Nézd! Megtaláltam a karperecet. – Mutatta a karmai között lévő karperecet. Ami egy mágikus tárgy volt amibe egy alakváltó lakrima volt belerakva. Már régen elkészítettem és azóta nem is használtam.
- Kes ezt használhatom? – Kérdezte miközben az arcom előtt lebegett.
- Igen. – Válaszoltam. – Ez egy alak váltó ékszer és ezzel bármilyen ember alakját fellehet venni. Mindegy hogy az hogy néz ki. – Magyaráztam el a képességét a karperecnek.
- Akármilyen alakot még a te alakodat is fel lehet venni vele? – Kérdezte érdeklődve.
- Igen. Csak aktiválni kell utána amíg viseled úgy maradsz. – Mondtam neki.
- Értem. – Jegezte meg. – Akkor kipróbálom. – Mondta és azzal elkezdett koncentrálni és egy kevés mágikus erőt vezetni az ékszerbe. Ami fel fénylett és Raven égész teste halvány fényben tündökölt. Aztán ahogy a fény eltűnt ott állt előttem a saját képmásom.
- Kes látod most úgy nézek ki mint te. – Mondta boldogan.
- Látom. – Jegyezte meg. Erre Raven az én alakomban elkezdett mindenféle mozdulatokat csinálni. Annak érdekében hogy megtudja hogyan is mozog a teste.
- Látod úgy mozgok mint te. – Jegyezte meg. – És akkor indulás. – Azzal meg indult futni és egy nagyot ugrott. Aztán elkezdett a karjaival csapkodni. És aztán arccal csapódott a földbe.
- ÁÚÚÚÚÚ! - Kiáltott fel. Most mi van miért nem tudok repülni? – Kérdezte könnyes szemekkel.
- Az emberek nem tudnak repülni. – Kezdtem magyarázni miközben oda léptem hozzá. – Ha repülni akarsz vissza kell változnod. Érted? –
- Jól van. – Mondta szipogva miközben visszaváltozott. – De te tudsz repülni. – Mondta durcásan.
- Igen. Azért mert mágiát használok. Azonban te ha emberré változol akkor nem lesznek szárnyaid és nem tudsz repülni. Éppen ezért vagy ember vagy madár. Átmenet nincs. Remélem érted? – Erre elkezdett a semmibe bámulni és csendben maradt.
- Megvan! – Kiáltott fel hangosan és boldogan. Aztán elkezdett koncentrálni és újra alakot váltott. Ez úttal más fajta alakot vett fel. Egy emberi gyermek alakját vette fel. Akinek hosszú fekete haja volt. És hatalmas nagy szemekkel amik csak úgy csillogtak. Az egész meg lepett engem. Raven azonban ott állt és elkezdte magát nézegetni.
- Ezt meg hogy? – Tettem fel a kérdést meg lepetten.
- A mese könyvemben volt. És nagyon megtetszett szóval ki akartam próbálni milyen is lehet Így kinézni. – Mondta mosollyal az arcán. Aztán odalépett hozzám és belenyúlt a táskámba majd elővette a mesekönyvet. Meg mutatta nekem hogy miről is van szó.
- Értem. – Mondtam. – Csak ezért kellet hogy átváltozhass? – Tettem fel a kérdést.
- Nem dehogy is. – Hangzott az azonnali felelt. – Nektek embereknek szép nagy pofikátok van amiben sok minden elfér. – Mondta és aztán két újjal belecsípett az arcába és elkezdte húzogatni a bőrét. - Azonban a madaraknak nincs ilyen. Éppen ezért csak egy dolgot tudok a számba venni. Most viszont egyszerre több dolgot is képes vagyok megkóstolni. – Mondta ragyogó szemekkel.
- Rendben. Amúgy is van egy falú nem messze. Szóval induljunk! – Mondtam ki a parancsot.
- Jó! - Kiáltott fel Raven. Aztán oda rohant mellém és együtt sétáltunk tovább. De alig haladtunk pár métert mikor Raven Meg fogta a kezemet az apró pici emberi kezével.
- Ugye nem gond Kes?  - Kérdezte meg miközben felnézett rám hatalmasra tágult pupillákkal.
- Nem. – Válaszoltam mire elnevette magát és nagyon jó kedve lett. Ahogy haladtunk ugrándozott séta közben és karomat rángatta. De hagytam neki had legyen boldog. Így legalább addig míg el nem értűk Marigold village határát csendben volt. Igaz esteledett és kislányon látszott a fáradtság jele. Éppen ezért úgy gondoltam a legközelebbi fogadóban meg pihenünk. Beléptünk a fogadóba és ott leültünk egy asztalhoz. Oda jött hozzánk egy fiatal lány.
- Jó estét mit kérnek. – Tette fel a kérdést. Mivel már estére járt de mivel nyárvolt így még bőven jó idő volt kinn.
- Egy gyümölcssalátát és egy nagy adag krumplit hússal. – Mondtam el a rendelést.
- Rendben. – Mondta és azzal elment. Az asztalunktól. Majd nemsokára hozta a rendelt ételeket és két pohár vizet. Én és Raven kikezdtünk enni. Igaz Raven emberi testben először csak nézte hogy én hogy eszek aztán ő is hasonlókép kezdett enni. Már a felénél jártunk amikor is az ajtó kicsapódott és egy nő lépet be rajta zihálva és rémülten.

Raven emberi formában:

Kiya unottan ásít egyet és gyengén megpofozgatja magát el ne aludjon.
~Itt van mindjárt az a falu. Látom is a fényeit. De mégis olyan messze van. Miért nem lehetne közelebb? Nem sokkal csak egy kicsivel? Pont annyira, hogy azonnal ott is lehessek és lepihenhessek. Szórakoztató ez az utazás, de annyira fárasztó.~
Felsóhajt és a hullája hátának dönti a fejét. Ugyanis épp a hátán cipeli az egyik élő holtja. Nem épp a legkellemesebb vagy legdicsőségesebb utazási forma. Több hátránya is van. Első sorban, hogy büdös. Megöntözte a testet és a ruháit is szagos vízzel, de az még talán rontott is a helyzeten. Keveredett a két szag és együtt egy borzalmas elegyet alkotott. A mesternek nem voltak ilyen gondjai mert ő csak csettintett egyet és a semmiből megjelentek a hullái. Kiya mozgatni tudja őket, de eltenni még sajnos nem. A másik gond vele, hogy nem túl dicsőséges. Ha egy csontokból készült fogatot húznának a holtjai az menő lenne. Kiya nem panaszkodna csak hadvezéri arckifejezéssel pózolna az ámuldozó embereknek. Szeret ilyenekről ábrándozni. Az is gond ezzel az utazással, hogy a hulla alacsonyabb mint Kiya és a nekromantának néha majdnem a földet súrolja a lábfeje. Elég mulatságosan néznek ki. Pedig ez még a magasabbik halott is. Az alacsonyabb Kiya csomagjait cipeli. Leginkább ilyen célokra szokta a mágiáját használni meg a sötétben öregasszonyok ijesztgetésére. Ha a vénasszonyok szívinfarktust kapnak akkor még egy újabb teherhordót is kap a varázsló. Bár egy csontos öregasszonyra nehéz lenne ilyen fekete csuklyás köpenyt találni. Ugyanis Kiya élőholtainak ez az uniformisa. Két okból. Egyrészt mert menő. Fekete csuklyás alakok kísérgetik őt a nap minden percében. Ez annyira gonosz varázslós hangulatot és érzést kelt. Másrészt pedig a szükség is így hozta. A halottaknak a szeme és némi idő elteltével az egész képe elárulja, hogy hullákról van szó. Az ostoba emberek meg rémüldöznek ha hullákat látnak Kiya meg megy a dutyiba mert ijesztgeti a népeket. Gondolkozott más megoldásokon is. Például, hogy bohócoknak sminkeli ki a halottjait. Úgy tudta, hogy a bohócoktól nem félnek az emberek mert viccesek. Sőt talán a gyerekeket is sikerült volna magához vonzania. Az egyéb közeledései hozzájuk sajnos kudarcba szoktak fulladni. A másik ötlete a hullái szimpatikusabbá tételével kapcsolatban az volt, hogy papoknak öltözteti őket. A papoktól sem szoktak az emberek félni. Viszont ő maga nem szívesen járta volna a vidéket csuhásokkal. A kisállatnak öltöztetés meg még inkább rontott volna a menő megjelenésen. Szóval alaposan meghányta-vetette a dolgot mire úgy határozott, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Kellően hatásos, de nem gyanús. Vagyis gyanús, de hatásos és amíg nem csinálnak semmit addig nem szólhatnak be. Mármint elméletileg. Nem is nagyon szoktak kötekedni velük. A véletlenül megijesztett gyerekek szülei szoktak kiabálni Kiya-val, de a nagyközönség általában kitér az útjukból és még rájuk sem mer nézni. A fiatal nekromanta pedig ezt élvezi. A gonosz varázslóként való viselkedés kimondottan szórakoztató szerinte. Vicces dolog a félelem középpontjának lenni. Csak most nem nagyon a gonosz varázslós viselkedés jár a fejében hanem inkább a hiszti, hogy érjék már el azt a falut. Este van, a hullája háta büdös és jólesne lepihenni vagy egyáltalán látni valakit. A vándorlás izgis meg minden, de azért az, hogy egész nap mennek a semmiben és Kiya néha eszik az nem túl bőséges. Egy ilyen falu felkeresése ezért mindig öröm számára. Úgy tervezi, hogy másnap reggel majd körbejárja és kicsit megismeri esetleg bajt kever majd távozik. Akár egy új hullát is beszerezhet. A mostaniak közül az egyik kezd foszladozni. Rájuk fér mindig egy kis cserélgetés. Mivel a falu egyre közelebb kezdd lenni Kiya egy gondolati paranccsal közli a hullájával, hogy tegye le. Mikor ez megtörtént nyújtózkodik kicsit majd ruganyos léptekkel, immár saját lábán halad a falu felé. Azért azt nem akarja, hogy lássák is ahogy viteti magát. Utána már nem vennék komolyan. Egyébként békés kis hely ez. Mint a legtöbb falu. Kis szentjánosbogarak világítanak, kutyák ugatnak, a házak ablakában még világit a fény. Kiya ezelőtt ritkán látott ilyen kis falvakat. Mindig nagyobb városokban élt. Mikor a mesterével hosszú utazást végeztek akkor sok ilyen kis falun átutaztak, de nem nagyon álltak meg csak addig, hogy feltöltsék a készletüket. Kiya azért szeret egy ilyen helyen azért napokat is eltölteni. Nem annyit, hogy megszokják vagy összeszedjék a bátorságukat és megszólítsák, hanem annyit, hogy mindenki fülébe eljuthasson a hír, hogy itt van és gyanús és ijesztő majd hirtelen távozzon. Így épülnek a legendák. Mikor elég közel került a falu határához akkor a kis táblát is sikerült elolvasnia. "Köszöntjük Marigold falujában!"
~Én is köszöntelek titeket Marigold falujában.Egyébként ki az a Marigold? Ismernem kéne? Vagy csak így nevezték el a falut és úgy értve faluja? Esetleg megkérdezhetek valakit. Remélem, hogy fogadó azért van itt ebben a faluban mert ha nem akkor önkényesen kell elfoglalnom egy pajtát.~
Ahhoz képes, hogy majd el akart aludni és annyira szenvedett a fáradtságtól és a bűztől egész vidáman lépked a falu felé. Akár még fütyörészhetne is. Ilyen jó hangulatban sétál el a falu határát jelző tábla mellett és kezd el lépkedni a házak mellett. Viszont hirtelen észrevesz valamit ami miatt egy pillantás alatt megváltozik a kisugárzása. Szinte már mosolyra görbülő szája komorrá válik és vidám tekintete sötéten villan az egyik ház ablakából kinéző öregasszonyra aki azonnal behúzza a fejét és még a zsalukat is becsapja. Kiya magában el is mosolyodik ezen a reakción.
~Mintha pár deszka képes volna az utamba állni. Én vagyok Kiya Tadao a sötétség hercege, a félelem bíborosa, a pusztítás prófétája, a halál professzora, a rettegés... Ez nem jó. A félelem és a rettegés ugyan az. Valami mást kell kitalálni. Sötétség, halál, pusztítás, félelem és talán a kárhozat. Bár lehet, hogy az túl patetikus kifejezés. Talán inkább az őrület. Ez jó. Az őrület nagyon tetszik. Magában foglalja a káoszt és az őrültektől félni is szoktak úgyhogy ezért is jó. Viszont akkor ki kéne találni valamit arra is, hogy mije vagyok az őrületnek. Az eddigiek sem voltak annyira jók. Főként az a bíboros nem, meg a professzor sem. A próféta az nagyon jól hangzik. Azt használni fogom. A herceg is jól hangzik, de annak van királya is. Királynak viszont nem nevezném magam mert az nem hangzik olyan jól. Talán a császár. A sötétség császára! Igen ez egész megfelelő. A halálnak meg lehetnék a... Nem is tudom mije. Az ura! Ez jó. Kiya Tadao a halál ura. Viszont akkor a félelemnek mije legyek?~
Miközben magában ilyesmiken filózott, kívülről annyi látszik, hogy egy nem túl bizalomgerjesztő magas, vézna, szemkötéses alak, fekete köpenyben, két oldalán két fekete köpenyes csuklyás alakkal végigsétál a falu utcáján. Akik látják őket el is kerülik messzire. Majd pont mikor Kiya fura gondolatszála odaér, hogy ő a félelemnek micsodája akkor meglátja a fogadót. Hogy milyen fogadó az nem is nagyon érdekli. Látja a cégért, le tudja vonni, hogy az mi és ennyi neki elég. Odalép az ajtóhoz és belöki. Néhány beszélgetés abbamarad és többen gyanakodva végignéznek rajta. Ő pedig ezeket a gyanakvó tekinteteket, fagyos, sötét pillantásokkal viszonozza. Majd némi feszült várakozás után szép lassú léptekkel megindul a pult felé. A két hullája is belép, az egyik becsukja az ajtót majd szinte tökéletesen egymás mozgását utánozva indulnak el Kiya mögött, gyomorforgató szagcsíkot húzva maguk mögött. A nekromanta élvezi a helyzetet. Végre ismét a figyelem középpontjában van. Félnek tőle. Ez annyira jó. Magában vidáman ugrál és tapsikol miközben a valóságban rideg arckifejezéssel lép a pulthoz és néz végig a pultoson.
-Nekem egy sört és sült húst. A társaim nem fogyasztanak.
~Juj ez, de nagyon komor és ijesztő és gonosz varázslós szöveg. Kiya te annyira menő vagy! Oh, ugyan már Kiya még a végén zavarba hozol. De így igaz! Király vagy. Te vagy a halál valódi ura és a rettegés nem tudom mije, de az is te vagy.~
A fogadós közben teljesítette a rendelést és kicsapolta a sört. Kiya pár gyémántot az asztalra tett majd társaival egy üres asztalhoz ült. A sört azért rendelte, hogy legyen előtte valami és mert az talán kellően elálmosítja őt és jobban alszik. Meg addig is itt ronthatja a levegőt azok között akik talán egy fárasztó nap kipihenéseképp jöttek le ide a haverokkal megiszogatni egy italt és elbeszélni a mai napot. Nem kellett sokat várni, hogy a hús is megérkezzen. A lány aki hozta le sem tagadhatta volna, hogy nem szívesen szolgálja ki a fura alakot a szagos kompániájával, de mosolyt erőltetett az arcára. Ezért Kiya is így tett, de neki a mosolya is ijesztő. Gyorsan el is sietett a lány miután Kiya közölt, hogy ennyi lesz. A hús egész jó volt. Kellően szaftos és amúgy is egy utazás után valahova megérkezve a meleg étel mindig jobban szokott esni. Az, hogy két hulla társaságában fogyasztja el az nem nagyon zavarja őt. A társai szagához is hozzá van már szokva kicsit. Talán a körülötte lévők szenvednek tőle. Ő maga jóízűen eszik. Azért egy idő után a beszélgetések is újraindulnak. Azt, hogy egy egész fogadót a puszta jelenlétével kiürítsen vagy némaságba burkoljon még kell egy kicsit gyakorolnia a gonosz varázslóságot. Számára kellemes étkezését egy újabb érkező zavarja meg. Az érkező betoppanása fel is háborítja Tadao-t.
~Mit képzel ez magáról? A drámai belépők az én szakterületem. Most már mindenféle amatőr csak így magára vonhatja a figyelmet? Felháborító?~

- Kérem segítsenek! A kislányomat elragadta egy szörny! Csak a csípője maradt meg. Valaki? Valaki találja meg? Kérem! – Könyörgött sírva a nő.
Erre a kérésre egy hosszú nyurga alak hirtelen felállt az asztalától és óbégatni kezdett.
- Te jó ég! Egy kislányokat elrabló szörnyeteg! Ez a leggonoszabb és legtragikusabb dolog amit valaha életemben hallottam. Ennél szörnyűbb, iszonyatosabb dolog nem is történhetne. Inkább mészárolna le egy egész falunyi felnőtt embert, de miért pont a kislányokat bántja. Oh miért? Kérdezem ismét miért? – Fakadt ki magából.
Raven aki már az eleje ót aggódva figyelte a történést most fel pattant a székről és oda rohant a nőhöz. A fiatal lelke tele volt jó akarttal éppen ezért akart segíteni.
- Nyugodjon meg hölgyem. – Mondta miközben közelebb ment a nőhöz. - Nem lesz baj. – Próbálta nyugtatgatni. Én eközben az asztalomnál ültem és folytattam az evést. Engem nem úgy tudott meghatni mint a társamat. Raven azonban igen is segíteni akart éppen ezért elő idézett egy mágikus interfészt és azon kezdett el pötyögni. Mire a monitor ablakban megjelent a kislány képe.
- Ő volt az? – Kérdezte meg kedvesen. Amit ahogy a nő meg látta azonnal bólintott hogy ő az. A látvány engem is meg lepett. De nem a kislány képe hanem az hogy Raven milyen könnyen képes volt a nő memóriáját feltörni és megtalálni a gyermeke képét. Tényleg jó érzéke van ez ilyen mágiákhoz. A kezdeti nehézségek mintha nem is lettek volna.
A kép láttán a magas nyurga fickó odament a nőhöz és még két csuklyás alak követett.
- Neeee! Hogy lehet valaki ilyen mélységesen és elítélendően gonosz? Bezzeg régen az igazi szörnyek nem is foglalkoztak volna a kislányokkal hanem magukra hagyják és inkább a finomabb és a kínzásokat jobban bíró felnőttekkel foglalkoznak. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre ez a mai világ? Oh, hogyan? – Óbégatott a férfi aki ezután a mögötte álló két alak karjába rogyott. Ez a színpadias viselkedés nem érdekelt azonban a két csuklyás alakból áradó bűz félreérthetetlenül a rothadó hús szaga volt amit valami igen büdös pacsulival öntöttek le. Ezen bűz az én orromnak több volt az elégnél. És inkább abba hagytam az evést. És inkább néztem tovább a hulla mágust és két hulláját. Ne hogy ö legyen aki az egészet kavarja.
- Kes! Segítenünk kell! Azonnal! – Kiáltott felém Raven. Én erre fújtam egy nagyot és szépen nyugodtan odamentem a kis társasághoz. A nekromanta erejét alig éreztem. Mintha még a társamnál is gyengébb lenne. Ő viszont biztos hogy nem érezhette hogy én milyen erős vagyok. Mivel a mágia rejtő köpenyem megvédett attól hogy csak úgy felmérjenek. Éppen ezért inkább Ravennel törődtem. Láttam a csillogó szemeiben hogy nagyon segíteni akar annak a nőnek.
- Rendeben. Ha akarod. – Mondtam tárgyilagosan. Ugyan dolgom nem volt ami olyan sürgős lett volna. Azonban felesleges dolgokkal foglalkozni sem akartam.
- Máris töltöm az adatokat amit a nő tud. – Mondta és azzal újra pötyögni kezdett a mágikus paneljén. Amin nem sokára megjelent a kislány állítólagos eltűnésének helye és környezete.
Ahogy ezt meglátta a másik férfi is hullái egyenesbe állították és befejezte a színjátékot amit eddig folytatott.
- Ez esetben én is veletek tartok. – Mondta majd felemelte a hangját hogy mindenki halja. - A nevem Kiya Tadao a halál ura, a pusztulás előfutára, a káosz hírnöke és. – Erre közelebb lépet Raven-hez és megsimogatta a fejét. - A cuki kislányok megmentője. Jaj, de aranyos vagy! Hogy hívnak? Majd kifésülhetem a hajad? Van bátyjád, lehetek a bátyjád? Hívnál bátyusnak? – Kérdezte Raven-t. Aki az egészre csak játékként gondolt.
- A nevem Reven Kontráz. –Mondta boldogan mosollyal az arcán. Aztán rám mutatott. - Ő meg Kes Kontráz. – Ahogy a nevem elhangzott az emberek a fogadóban egy pillanatra megnémultak. Mintha valami szellemet láttak volna. Minden ki engem kezdett el nézni. A szemükben megcsillant a félelem fénye. Majd halkan elkezdtek sugdolózni. Azonban én akaratlan is meghallottam miről meg a beszéd. Rólam. Akit ők ezüst utazónak neveztek egy igazi szörnyetegnek. Amit nem értettem hogy miért mondanak rám de nem is érdekelt így rájuk hagytam. És inkább a másik férfira fordítottam a tekintetem.
- Jobb ha nem gondolsz semmi rosszra! – Szólítottam fel ridegen.
Azonban Kiya erre a képembe vigyorgott.
- Mi rosszra gondolnék? Inkább neked volna okod rosszra gondolni a bemutatkozásom után. – Hívta fel a figyelmem.
Azonban Raven azonnal boldogan vágta rá.
- Simizni lehet, azt szeretem. – Erre Felkapta Ravent és vidám kacagással elkezdett pörögni vele miközben  kezében tartotta. Mintha csak egy idilli helyzet lett volna. A nő aki térdre rogyva volt a földön meg azt se tudta most mi van.
- VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ. – Kiabált Raven boldogan. Ránézésre élvezte a játékot. Én azonban csak szemmel tartottam hogy ne legyen semmi baja.
- Mégis miféle szörnyeteg volt az? – Kérdeztem meg a nőt aki már nagyon ki volt borulva.
Erre Raven azonnal kiugrott a férfi karjából és ügyesen a földön landolt.
- Ilyen. –Mondta és mutatott egy homályos képet arról amit a nő látni vélt.
- Ez nem is igazi szörnyeteg. Ilyet egy ügyes nekromanta össze tud eszkábálni. Az igazi szörnyetegek nagyobbak és ijesztőbbek és színesebbek és hegyes karmaik is vannak és gonoszabbak is. Ez csak a gazdája parancsait követi. Várjunk már! Egy nekromanta aki a hatalmát aranyos lánykák elrablására használja? Ez annyira menő. – Vágta rá Kiya olvadozva. Ami engem nem igazán lepett meg mivel egy nekromanta csak tud ezt azt a saját mágiájáról. Azonban a viselkedése amit mutatott elég undorító volt. Mintha egy kishúgkomplexusos alak lenne.
- Szemét. BLLLLLLLLLLLLL. – Mondta Raven miközben az egyik ujjával lehúzta a szemhéja alsó részét és a nyelvét nyújtogatta. Ezzel a megszólalásával eljátszotta az esélyét a férfi.
- Szóval nekromanta. Értem. – Jegyeztem meg nyugodtan. - De minek neki egy gyerek? – Tettem fel a költői kérdést.
- Hogyhogy minek? Mert cuki kislányokkal körbevenni magadat a legcsodálatosabb dolog lehet a világon. Még a gonosz nekromantáknak is kell az ártatlan, tiszta és önzetlen szeretet. Szeretet! – Adta a világ tudtára a gondolatát.
- Kérem segítsenek. Nem akarom hogy a kislányom meg haljon. Könyörgök. – Mondta a nő könnyes szemekkel.
Semmi baj. Elmegyünk megkeressük azt a nekromantát és beszélünk vele. Azt pedig biztos nem fogom hagyni, hogy akárcsak egy haja szála is görbüljön. Még az ő életére is megesküszök ha kéri. – Mutatott rám az ő résznél. Amit én inkább nem is reagáltam le. Ugyan is nem volt értelme.
- Indulás! – Adtam ki az utasítást Raven-nek. Ám ekkor valami pityegés hallatszott Raven mágikus paneljéből. Amit én nem értettem hogy micsoda.
- Baj van! – Kiáltotta el magát a kislány.

A nő aki képes volt megzavarni Kiya étkezését és tönkretenni azt a tudatát, hogy neki van a legtökéletesebb belépője még folytatta is. Kiya nem hagyta ki a lehetőséget, hogy a figyelmet továbbra is magára vonja és hirtelen az asztalától felpattanva hangos óbégatásba kezdett.
- Te jó ég! Egy kislányokat elrabló szörnyeteg! Ez a leggonoszabb és legtragikusabb dolog amit valaha életemben hallottam. Ennél szörnyűbb, iszonyatosabb dolog nem is történhetne. Inkább mészárolna le egy egész falunyi felnőtt embert, de miért pont a kislányokat bántja. Oh miért? Kérdezem ismét miért?
Kiya imád szerepelni és imádja mikor a figyelem egyenesen rá szegeződik. Ennek a hosszú monológnak is ez a célja. Ahogy általában a hosszú monológjai célja szokott lenni. Hogy minden szem rá szegeződjön és mert menő. Gonosz varázslóként a hosszú monológok mondása a kritikus pillanatokban kötelező tudásnak számít Kiya szerint.Viszont mégsem mindenki került ámulatba a zseniális előadása miatt. Egy kislány odalépet a nőhöz és elkezdte nyugtatni majd egy mágikus panelt idézett elő. Ezen megjelenítette az eltűnt kislány képét is.
~Ez ügyes dolog.~
Azért pedig, hogy a figyelem középpontjából nehogy megint kikerüljön továbbra is folytatta a színjátékot amiben azért sok igazság volt hiszen tényleg sok örömét tudta volna abban lelni ha neki is egy aranyos kislány volna az útitársa. A két hulláját adná érte. Odament a lányhoz és a nőhöz nyomában a két hullájával akiket gondolati úton irányít továbbra is.
- Neeee! Hogy lehet valaki ilyen mélységesen és elítélendően gonosz? Bezzeg régen az igazi szörnyek nem is foglalkoztak volna a kislányokkal hanem magukra hagyják és inkább a finomabb és a kínzásokat jobban bíró felnőttekkel foglalkoznak. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre ez a mai világ? Oh, hogyan?
Majd Kiya egy színpadi mozdulattal az egyik hullája karjába rogyott. Ettől már várt valami reakciót viszont továbbra sem kérdezte meg senki sem még azt sem, hogy ki ő vagy mi a baja vagy borult volna le elé, hogy mérhetetlen kegyességét kérje. Sőt, a kislány aki a panelt idézte kimondottan nem is törődött vele. Odaszólt valakihez akit Kiya mivel nem olyan pozícióban volt ezért nem látott.
~Biztos az apja vagy a bátyja. Ő is egy varázsló lehet. Érdekes társaság az biztos.~
Hallotta ahogy a másik alak odament és teljesen érzelemmentes hangon közölte, hogy rendben.
~Tényleg érdekes társaság lehet ha a fickót nem nagyon lepi meg, hogy segítsenek egy kislányon. Velük kell tartanom. Az izgalomért és a kislányért. Talán sikerül összebarátkoznom majd vele miután megmentettem. Már ha egy darabban mentettem meg. El is kell kezdenem a barátkozást.~
Egy gondolati paranccsal utasította a hulláit, hogy állítsák talpra majd immár hüledezés nélkül, de lelkesen adta elő magát.
- Ez esetben én is veletek tartok. *Hirtelen felemelte a hangját, hogy az egész fogadó hallhassa a bemutatkozását.* A nevem Kiya Tadao a halál ura, a pusztulás előfutára, a káosz hírnöke és *Hirtelen a varázslólányka mellé lépett és megsimogatta annak a fejét.* a cuki kislányok megmentője. Jaj, de aranyos vagy! Hogy hívnak? Majd kifésülhetem a hajad? Van bátyád, lehetek a bátyád? Hívnál bátyusnak?
Bemutatkozását kellően hatásosnak találta és ami meglepte a kislány nem futott a ránézésre inkább a bátya mögé előle akit most már látott Kiya és megállapíthatta, hogy egy elég karót nyelt figura aki eléggé nézi őt. A lány is bemutatkozott és bemutatta a fickót is akit úgy látszik a fogadóbeliek ismernek és eléggé veszélyesnek tartanak. Sikerült a pasinak lenyúlnia Kiya nagy és látványos bemutatkozását. Méghozzá tőle tényleg félelemmel súgtak össze miközben tudta játszani a komoly gonosz varázslót. Pont ahogy Kiya is elképzelte már párszor. A nem túl baráti felszólításra amire Kiyának meg kellett volna rettennie vagy minimum visszavennie az arcából, a nekromanta a fickó képébe vigyorgott.
- Mi rosszra gondolnék? Inkább neked volna okod rosszra gondolni a bemutatkozásom után.
Ha az ilyenkor hivatalos sablonkézikönyvet vettük volna aminek az alapjaiból Kiya fel szokta építeni a beszélgetéseit és a viselkedését megspékelve egy kicsit a saját személyiségével akkor most minimum fél perces szúrós szemű egymás méregetése következett volna egészen addig míg valaki közbe nem szól, hogy a végén az ezüst hajú fickó megállapíthassa, hogy Kiya nem fél tőle és alaposan megjegyezhesse azt a félszemszínét. Most nem ez történt hanem a kislány szólalt meg méghozzá olyat mondott amivel még Kiyát is meglepte. A sötét varázsló azon kevésbé lepődött meg, hogy egy szörny elrabolt egy kislányt minthogy a lány közölte, hogy "Simizni lehet, azt szeretem." A kislányok általános reakciója az ő megjelenésére a félelem ami mikor megpróbál hozzájuk közeledni akkor rettegéssé fokozódik. Most pedig engedélyt kapott, hogy megsimizze a lány fejecskéjét. Mikor ezt felfogta akkor Kiya hirtelen olyan boldog lett, hogy felkapta a lányt és vidáman elkezdett vele forogni. A fogadó népe pedig döbbenten nézte a jelenetet ami önmagában is egy elég fura kép volna, de a jelen helyzetben még inkább. A nő akinek a lányát elrabolták annyira ledöbben ezen, hogy kimondottan szóhoz sem jut.
~Ez csodálatos. Ilyen lehet a mennyország csak sokkal több kislánnyal akik ezen felül még bátyusnak is szólítanak.Milyen nagyszerű álomkép. Hiszek benne, hogy egy nap talán még életemben is meg tudom valósítani.~
Sajnos a csodálatos pillanatot a karót nyelt fickó szakította félbe. Visszaterelte a témát az uncsi eltűnt kislányra. A varázslólányka meg kiugrott Kiya kezéből és ismét visszahozta a paneljét és megmutatta a képet. Kiya fel is ismerte mi az. Igaz főként csak képeket látott eddig ilyenekről. A mestere kerülte a bajt és egy ilyen csatlós létrehozása főként akkor hasznos. Kiya ismeretei még nem elegek még elkészíteni sem egy ilyen testet ugyanis nemcsak a testrészeket, de az izmokat is át kell és lehet variálni ez által növelni a lehetséges erőkifejtést. Erős és hasznos és vicces Kiya szerint, hullagyalázás a világ szerint. Viszont ebből kiderült Kiya számára, hogy nem is szörnyről van szó hanem egy nekromanta teremtményéről. Ha egy szörnyről van szó az viccesebb lett volna. Persze egy bizonyos értelemben emberek közt is vannak olyan eltorzult lélekkel rendelkezők akik joggal nevezhetők szörnynek, de Kiya szerint viccesebb lehet valami ami még kinézetében is egy szörnyre hasonlít. Mivel pedig ő egy kegyes, gonosz varázsló elmondta ismereteit az új átmeneti társainak is méghozzá ehhez egy unott hangszínt és stílust választott.
- Ez nem is igazi szörnyeteg. Ilyet egy ügyes nekromanta össze tud eszkábálni. Az igazi szörnyetegek nagyobbak és ijesztőbbek és színesebbek és hegyes karmaik is vannak és gonoszabbak is. Ez csak a gazdája parancsait követi. Várjunk már! Egy nekromanta aki a hatalmát aranyos lánykák elrablására használja? Ez annyira menő.
Az utolsó kijelentésem úgy látszik nem tetszett a kislánynak. Ez kicsit rosszul esett Kiyának, de úgy érezte, hogy vissza tudja hozni ezt. Majd később. Hisz ez a lány nem menekült el a puszta kinézete miatt pedig valamiért félni szoktak tőle. Gondolkozott már ezen és arra jött rá, hogy talán a vigyorához van köze és a szemkötőhöz. Viszont szemkötő nélkül még rosszabb lenne a helyzet. Mikor pedig a vigyorát próbálta szimpatikusabbá tenni rosszabb lett a helyzet és végül arra a megállapításra jutott, hogy a természetes vigyora menő csak nem szokták megérteni a menőségét. Pedig ő egy menő alak. Magas, fekete varázsköpeny, élőholt segédek, mindene megvan ami a menőséghez kell. Mikor az utcán jár akkor az embereknek le kéne borulniuk előtte, de még ez a fogadó meg karót nyelt úr sem borul le előtte. Sőt utóbbi marad is a témánál mintha a saját lányát rabolták volna el és megkérdezi mi szüksége lehet egy nekromantának egy gyerekre. Na ezt Kiya személyes sértésnek is érezte. Mintha egyenesen őt kérdezte volna meg, hogy minek neki a jövőben egy ijesztő kastély egy hegy tetején ami vidám gyereknevetéstől hangos vagy ha azt mondta volna, hogy neki nincs szüksége ilyesmire. Pedig nagyon is szüksége van rá. Ő aki ilyen aranyos lánykával járkál nem értheti milyen unalmas és magányos néha a vándorlás. Az ember beszélgethet persze a hulláival, de azok nem tudnak válaszolni csak bólogatni vagy a fejüket rázni és azt is csak úgy, hogy megparancsolják nekik. Az egész napod parancsolgatással tölteni vicces, de azért a nap végére fárasztó. Ha a hullák panaszkodnának még az is jobb lenne, de így hogy csak tűrnek kibírhatatlan. Kiya hát nem hagyta magát és ki is kürtölte nemcsak a fickónak hanem az egész világnak, hogy mi szüksége a nekromantáknak a cuki kislányokra.
- Hogyhogy minek? Mert cuki kislányokkal körbevenni magadat a legcsodálatosabb dolog lehet a világon. Még a gonosz nekromantáknak is kell az ártatlan, tiszta és önzetlen szeretet. Szeretet!
Olyan szép, hogy az embernek összeszorul a szíve és megkönnyezné legszívesebben vagy nyitna egy "Minden gonosz varázslónak egy aranyos kislányt" alapítványt. Ellentétben ezekkel az unalmas fogadóbeliekkel. Ők nem akarják megkönnyezni sőt az a nő már megint az eltűnt lányát hajtogatja.
~Felvágós. Eltűnt a lányom, eltűnt a lányom... Ha nekem is lenne csak azért az is eltűnne. Miket beszélek, dehogy tűnne el. Vigyáznék rá nehogy bármi baj érné és esténként mesét mondanék neki, hogy ne féljen a sötétben és könnyen elaludhasson. Bizony ezt tenném. Bárcsak lenne lányom!~
-Semmi baj. Elmegyünk megkeressük azt a nekromantát és beszélünk vele. Azt pedig biztos nem fogom hagyni, hogy akárcsak egy haja szála is görbüljön. Még *Itt karót nyelt úrra mutatok.* az ő életére is megesküszök ha kéri.
Én magam egy nagyon jó poénnak tartottam ezt viszont az ezüst hajúnak nincs humorérzéke és egyből indulást parancsolt.
~Jó ötlet nagyfejű, de hova menjünk...~
Még el sem indultunk, de a lány máris pittyogni kezdett és szólt, hogy baj van. Kiya színlelt pánikkal a hangjában kérdezte.
-Mi a baj? Az, hogy nem tudjuk merre megyünk?

Kiya oda ment az ablakhoz és kinézett rajta majd nagy nyugodtan közölte mit lát.
- Vagy részegek jönnek erre vagy élőholtak. Többen vannak. Ami azt jelenti, hogy a kisbarátunk is a közelben kell, hogy legyen. -
- Magától jött elő. Legalább időt sporot ezzel. – Jegyeztem meg. Mivel így nem kellett nekem megkeresni célpontot.
- Nem tudom hogy ti mit tudtok de ezek 30-an vannak. Ha jól látom. – Mondta Raven ahogy a mágikus interfészén lévő adatokat olvasta le. A szám hallatán már azonnal sejtettem hogy lesz velük egy kis probléma. Egy ekkora tömeget nem könnyű kezelni.
- 30? Az sok. Sokfelé kell megosztania az erejét. Minél kevesebb élőholt lesz azok annál erősebbek lesznek. Valahogy meg kéne zavarni a fickót a koncentrálásban. Bizony-bizony. Jé ezeknek a homlokán van jel. Akkor mégsem biztos, hogy itt van a fickó a közelben. Sőt messziről irányítja őket minden bizonnyal. A kis pimasz. – Közölte Kiya aki elbűvölve nézte a kinti történéseket. Ám ezzel a kijelentésével megtudtam hogy csak egyszerű hullákról van szó. Így egyszerűbb mivel nem tudnak mást csak azt amit parancsoltak nekik. Nem fognak gondolkodni. Könnyebb lesz mintha emberek ellen kéne harcolni.
- Kes azok ott elég erősek. 27 üknek az ereje 300 egység, míg van három, akiknek az ereje eléri a 900 egységet is. – Közölte Raven az újabb információkat. Ami azt jelentette hogy egy átlag embernél erősebb mind. De engem sem kell lebecsülni. Bár az egység mérést nem nagyon értem még de had legyen had használja.
- Olyan erősek! Azt a hármat talán valami varázslattal erősítette fel. De menő! – Mondta boldogan ugrálva örömében. Mintha csak olyan jó hírt kapott volna.
- Nem tudom milyen mágia, lehet de biztos erős. És biztos nem köszönteni jöttek. - Mondja kicsit aggódva Raven. - Szóval jobb, ha felkészülünk a harcra. –
- Rendben. – Rendben mondtam és megroppantottam az újaimat halkan.
- Kes most én is harcolni akarok. Megmutatni mit tanultam. - Mondta Raven határozottan.
- Biztos vagy benne? - Kérdeztem meg nyugodtan.
- Igen csak kell valami fegyver, amit használhatok. –
- Rendben. Mi kell? – Tettem fel a kérdést hogy megtudjam milyen fegyvert akar használni.
- Egy kard kell. Az biztos jó lesz. – Mondta vidáman és nagyra nyílt szemekkel.
- Rendben. – Mondtam és azzal össze is csaptam a kezemet és máris elkezdtem materializálni egy egyszerű kidolgozású egykezes kardot. Ahogy elkészültem átnyújtottam Raven-nek aki agy örömmel fogadta el.
- Neked nem kell fegyver? – Tette fel a kérdést a kislány Kiya-nak.
- Hmmm. Ügyes. Igen elfogadom. Ártani nem árt. Vagyis nekem nem. – Mondta némi gondolkodás után.
- Te tudod. - Mondta Raven vigyorogva. - Kes hagy engem elsőnek harcolni jó. –
- Rendben. – Mondtam miközben bólintottam egyet. Kíváncsi voltam hogy mire i készül és mennyit tud meg tenni. Ha nem bírja akkor is ott leszek és majd én elintézem az egész bandát.
Raven nagy bátorsággal meg indult előre és öt követte Kiya két hullája is. Én még nem indultam meg csak a nyitott ajtóból néztem mi is történik kint.
A két hulla elszőnek esett neki a legelső ellenséges hullának. Amit csak úgy téptek marcangoltak. És nagy nehezen le is gyűrtek. Eközben Raven ott állt és egy apró panelen pötyögött valamit. Majd eltüntette a paneljét és a két apró kezével erősen megragadta a kardját, amit tőlem kapott. Megrohamozta az egyik hullát, ami hozzá közel esett. Ahogy oda ért hozzá. Könnyedén kikerülte a hulla lassú és esetlen karcsapását. Amit követően egy jól irányzott vágással telibe vágta a hulla lábát a térdénél. Így pont az izületet eltalálva sikerült levágnia azt. Ettől a hulla elvesztette az egyensúlyát és a földre esett. Ugyan az egyik kezével meg tudta tartani magát azonban Raven nem hagyta annyiban. És a másik lábát is egy csapással leválasztotta. Ettől az élőholt már nem tudott tovább járni. És ezt használta ki az apró kislány, aki előbb az egyik aztán a másik kezét vágta le könyöknél. Mintha csak a könnyen leválasztható részekre ment volna. Ekkor értettem meg mit is csinált. Megnövelte a fizikai erejét hogy könnyebben tudjon támadni. És analizálta az ellenfelét és annak gyenge pontját vette célba. Nagyon jól csinálta azt el kellet ismernem. Ahogy a hulla a földre esett szinte már csak rángatni volt képes magát. Ekkor egy határozott mozdulattal lesújtott a hulla fejére. Majd nekiveselkedett és megrántotta a kardját. Azonban az nem akart mozdulni mivel beleragadt az ellenség koponyájába. Amit még egyszer meg próbált kirántani ám az nem engedett. Elengedte a kardot és a felé tartó élőhalott felé fordult. Egy mágikus interfész ablakot hozott létre egy kecses kézmozdulattal, amit aztán előre küldött. Ez telibe vágta a hullát, ami hátra tántorodott aztán újra meg indult a kislány felé. Aki akkor szembeszült a korlátaival. A hulla neki támadt a Raven-nek. Aki maga elé idézett interfész pajzzsal védte magát, amíg csak tudta. Ám a védelme megadta magát és összetört. Akkor a hulla felrúgta a gyermeket. Aki a földre került. Na ekkor már nekem sem kellet több és azonnal közbevágtam. Vagyis lőttem egy vasgolyóval a hulla fejébe, amitől az ernyedten esett össze. A testemet átváltoztattam acéllá és a táskámból elővettem egy purgatórium pallóst, ami a mágikus zsákban szunnyadt. Meg indultam és kirohantam az ajtón. Ahogy rohantam a lábamon megjelentek a halvány vörös lángok a lángcsizma mágia miatt. Ettől a sebességem a kétszeresére emelkedett bár a normál tempóm sem volt lassú. Előre törtem és a pallosomat egy kézzel tartva haladtam. Hogy az első hullához értem teljes erőből lesújtottam. Mint forró kés a vajat úgy szelte ketté a hatalmas penge a testet. Ekkor ráfogtam a másik kezemmel és meg indultam tovább. Egyiket a másik után vágtam darabokba. Nem voltak ellen felek a meg növekedett sebességem és az acélos izmaimnak. Pillanatok alatt sikerült levágnom nagy részüket. Csak három maradt ki a sorból. Mivel ők képesek voltak kihátrálni előle. Azonban ez nem okozott gondot. Elengedtem a fegyverem és összecsaptam a két tenyerem. Meg alkottam egy minigunt a kezembe. Ugyanis az állványt feleslegesnek tartottam. Az ellenség felé fordítottam a fegyvert és elkezdtem tüzelni. Csak úgy ontotta az acéllövedékeket magából a fegyver. Hiába próbáltak meg kitérni a támadás elől nem ment nekik. A golyózápor ementálivá lyukasztotta őket. Majd hagytam eltűnni a fegyvert és felvettem a pallóst amit eldobtam. Nem akartam elhagyni.

A kislány figyelmeztetését azért teljesen nem vette komolytalanul Kiya. Azt átlátta, hogy ez az ügy veszélyes is lehet és a veszélyt nem nagyon szívlelte. Odalépett az ablakhoz és rajta kinézve ismerős mozgású alakokat látott meg. Dülöngéltek és volt amelyik a lábát is húzta maga után. Közölte is amit látott, de a hangjából túl sok feszültség nem érződött ki.
-Vagy részegek jönnek erre vagy élőholtak. Többen vannak. Ami azt jelenti, hogy a kisbarátunk is a közelben kell, hogy legyen.
Azt várta, hogy majd nagy riadalom és sikoltozás lesz, de nem ez történt. A karót nyelt fickó megint mondott egy elég menő bár kicsit sablonos szöveget ami azért ismét elnyomta Kiya saját megítélése szerint nagyon király megállapítását. A kislány is közbe szólt. Pontosította az adatokat. Ebből pedig Kiya is tudott dolgokat leszűrni a saját tapasztalatai alapján. Ő maga maximum három hullát tudott irányítani ami azt jelenti, hogy az ellenfelük minimum tízszer biztos erősebb mint Kiya. Ez már kicsit veszélyessé tette a helyzetet és egyben kizárta a menekülés esélyét mert egyedül Kiya-nak még kevesebb esélye lenne túlélni. Mert az biztos, hogy ez egy támadás. Ártatlanok ellen elkövetett támadás valami okból. Talán a szemtanúkat akarta eltüntetni. Miközben erről gondolkodott Kiya az balakon kibámulva beszélt a fogadóban lévőkhöz.
-Harminc? Az sok. Sokfelé kell megosztania az erejét. Minél kevesebb élőholt lesz azok annál erősebbek lesznek. Valahogy meg kéne zavarni a fickót a koncentrálásban. Bizony-bizony. Jé ezeknek a homlokán van jel. Akkor mégsem biztos, hogy itt van a fickó a közelben. Sőt messziről irányítja őket minden bizonnyal. A kis pimasz.
A kezdő nekromantát elbűvölte egy nála sokkal erősebb varázsló és annak a képességei. Azt a varázslatot amit itt lát eddig csak hallomásból és könyvekből ismerte. Lenyűgözte a látvány és a gondolat, hogy egy nap talán ő maga is ilyen erőket lesz képes megmozgatni. A kislány újabb mondata még tovább növelte Kiya csodálatát az ellenfelük iránt akit még nem is láttak. Mint egy gyerek kezdett el ugrálni.
-Olyan erősek! Azt a hármat talán valami varázslattal erősítette fel. De menő!
A kislány kezdeti figyelmeztetése sem rontotta le Kiya örömét. A kislány és a karót nyelt párosára csak akkor kezdett furcsállva nézni mikor a kislány kijelentette, hogy ő is szeretne harcolni. Főként az lepte meg, hogy a másik ebbe bele is ment.
~Valami tényleg nagyon fura ezekben. Vagy őrültek vagy nem látják, hogy milyen erők is munkálnak itt. Esetleg tényleg ennyire erősek lenének? Akár, hogy is nézzük azt nem hagyhatom, hogy a lány egyedül kimenjen. Segítenem kell neki. Talán azt ki tudom használni, hogy ezek a hullák csak parancsot teljesítenek míg én a sajátjaimat irányítom. Bár túl sok esélyem nincs. Ha a dolgok rosszra fordulnának akkor jön a nyúlcipő taktika.~
A fickó kardteremtős trükkjét Kiya ámulattal figyelte. Jól sejtette, hogy varázsló, de most már tudja azt is, hogy milyen. A kérdésre Kiya elgondolkodott.
-Hmmm. Ügyes. Igen elfogadom. Ártani nem árt. Vagyis nekem nem.
A kislány valahogy túl élénknek tűnt a helyzethez képest Kiya számára. Mintha tényleg nem lennének bajban. Mindenesetre Kiya azt már eldöntötte, hogy nem hagyja magára. Viszont az ő módszerei mások voltak mint a párosé. Ő nem a saját kezét használta a küzdelemhez. Elkezdett koncentrálni a saját élőholtaira, hogy sokkal jobban tudjanak mozogni. Általában ritkán szokott ehhez a módszerhez folyamodni. A gondolataival el is kezdte őket mozgatni. Egyenesen a kislány után küldte őket a küzdelembe. Az első ellenfél Kiya szolgáira hárult. Az egyik szemből rontott neki a másik pedig hátulról. Erős volt látta Kiya, hogy a hullái fizikai erőben nem tudnak ellene sokat tenni. Persze nem is várt mást. Összedolgozás, az ütések bírása és erőszak az ő fegyverük. Hatalmas ütések érték a szemből támadó hulláját miközben a hátulsó marcangolta és tépte az ellenfelet. Sikerült is letépni a karját és Kiya érezte, hogy ezt le tudják győzni. Sikerült a másik kapálódzó kezet is elkapni hátrafacsarni és kitépni végül pedig a fejet letépni. Nem túl szép látvány volt, de Kiya-t nem viselte meg. Egy gyors pillantást vetett a kislányra is és látta, hogy elvesztette a fegyverét, de mágiával ügyesen ellenáll.
~Tényleg jó, de vannak még bőven és csak erősebbek lesznek.~
A hulláit a következő ellenfélnek indította, de itt már komoly ellenállásba ütköztek. A stratégia ugyan az volt, de az ellenfél rossz helyen ütötte meg a szemből rohamozó hullát és eltörte annak az egyik karját.
~Pokolba!~
A hulla ennek ellenére a célját elérte ami az volt, hogy az ellenfelet feltartsa miközben a másik üti-vágja. Csakhogy megtörtént amitől Kiya félt. A kislány bajba került és a saját törött karú zombija egy koponya törés miatt használhatatlan lett. A másik pedig minden erejével letépte az ellenfél karját és eltaszította magától, de Kiya tudta, hogy nem ér oda a lányhoz időben. Mint kiderült nem is kellett. Ijesztő karót nyelt úr már cselekedett is. Fejbe lőtte a lányhoz legközelebb lévő hullát, fémbőrt növesztett és egy hatalmas kardot előkapva nekirontott a hullák hadának. Ilyen mészárlást Kiya még nem látott. Még a szája is tátva maradt tőle. Szinte minden vágás mínusz egy ellenfél volt. Már értette, hogy mi volt az a sustorgás a fogadóban mikor a másik bemutatkozott. Látva, hogy rá már nincs szükség vissza is hívta egyetlen megmaradt hulláját.
~Be kell néznem a temetőbe.~
Az ezüst hajú nem is aprózta el a jelenetet. Végül az utolsó három ellen eldobta a fegyverét és egy soklövetű puskát idézett a kezébe.
~Felvágós. Hangos és látványos meg erős, de amúgy béna. Puskával mindenki tud keménykedni. Meg kardal. Ma már biztos nem én leszek a nagy hős.~
Kiya egy színész és mások reakciói azok amik őt éltetik. Most pedig a másik már sokadjára learatta a babérokat helyette és nem is kicsit elkezdett féltékeny lenni az ezüst hajúra. Abból amit most látott rájött, hogy amiről ő ábrándozik azt a másik könnyedén megszerezhetné mert megvan hozzá az ereje. Másokban ez egyfajta rivalizálást eredményezett volna, de Kiya-ban aki önmagát különlegesnek szereti gondolni és egyedinek kicsit csalódást eredményezett.
~És még a kislányt is ő mentette meg. És kereshetek egy új fekete köpenyt mert a másikból nem mosom ki a vért és szinte biztos, hogy szét is szakadt. Ez mégsem annyira jó kaland mint ahogy gondoltam volna.~

Miután végeztem a hullákkal eldobtam a fegyvert ami nem sokára úgy is eltűnik és amúgy is kifogyott. Ezt követően vissza indultam és felvettem a földről a purgatórium pallost és eltettem a mágikus zsákomba. Így már ezzel sem kellet törődnöm. A testemet vissza változtattam hús vér mivoltába. És oda mentem Raven.hez. Aki kicsit el volt szontyolodva.
- Sajnálom. – Mondta búsan.
- Mit? – Tettem fel a kérést értetlenül. – Talán azt hogy nem bírtál el kettővel. Egyet a saját erődből győztél le. Ne légy telhetetlen. – Vigasztaltam meg a kislányt.
- Nem azért. – Mondta duzzogva. – Hanem mert elvesztettem a kardot amit adtál nekem. –
- Az nem baj. Amúgy is eltűnik magától egy idő után. – Magyaráztam el neki a dolgokat.
- Tudom de akkor is. Nekem is kell egy fegyver hogy megvédjem magam. – Akaratoskodott.
- Rendben. Gondold át mit akarsz és utána mond el. Megcsinálom neked. – Mondtam neki meri ő mosolyogni és ugrálni kezdett.
- Rendben. – Mondta és abba hagyta az ugrálást. És most mi lesz.
- Nem tudom. – Mondtam tanácstalanul.
- Kiya. Te is hullamozgató vagy nincs ötleted? – Tette fel a kérdést a nyurga alak felé fordulva.

Kiya megnézte a maradék hulláját és a másikat.
~Ez a köpeny nem megmenthető. Újat kell majd szereznem. Pedig hasonlított a másikra és tök jól néztek ki együtt.~
Miután megállapította, hogy az általa felélesztett és ismét brutális kegyetlenséggel lemészárolt holtestről nem tudja a köpenyt levenni megnézte a még használható állapotban lévő hulláját is. Megtapogatta kicsit.
~Eltört egy bordája, de semmi komoly. Ő maradhat még. Viszont az ő köpenye meg csurom vér lett. Nem is tudom, hogy ez kijön-e belőle. Ha két remek köpenyt kell kidobnom emiatt az ostobaság miatt akkor tökre szomi leszek.~
A hangulatán pedig az sem segített sokat, hogy az ezüst hajú fickó aki eddig minden diadalt és menőséget lenyúlt tőle most még a Kiya szerint húgával is idilli bár a hullákkal körülvéve kicsit bizarr, de Kiya-nak még így is hangulatos jelenetet élt meg amiről a hullagyalázó csak álmodni tud.
~Az élet kegyetlen.~
Méghozzá a fickó tökéletesen bele is gázolt Kiya túlérzékeny lelkivilágába. A varázsló hüledezni is kezdett mintha valami szörnyű sértést kapott volna. Azt is gondolhatnák, hogy a hullamozgató dolgot akarja letagadni, de nem így van.
-Hullamozgató? Hullamozgató? Ez olyan mintha a sárkányt gyíkocskának neveznéd vagy a mágikus céhek vezéreit egyszerű szemfényvesztőnek. Én a kárhozat előfutára vagyok, a szenvedés prófétája, a pusztulás nagykövete nem pedig valami egyszerű hullamozgató. Legközelebb talán a királyt fogod bugrisnak nevezni vagy mi? Még hogy hullamozgató!
Dacosan hátat is fordít az ezüst hajúnak.
-Mindenesetre a temetőt javallott elsőnek megnézni. Ott talán találhatunk nyomokat nekromanta tevékenységre és kereshetek magamnak egy új barátot a régi helyett. Örökké emlékezni fogok rád Alfonz.
Néz érzelmesen a szétcincált hullájára majd indul meg széles vigyorral arra amerre a temetőt látta.

- Már nem vagy szimpi bleeeeeeee. –Mondta, szűrű nyelvnyújtogatás közben a kislány. Amivel jelezte az ellenszenvét. Hiába őt még könnyű felbosszantani. Azonban engem ezzel nem tud meghatni. És valahogy tényleg eltalálta mivel neveztem már szemfényvesztőnek céh mestert és a nemesek közöl az egyiket bugrisnak. De csak azért mert nem érdekelnek a rangok. És akármit is mondjon magáról. Nem lenne nehezebb ellenfél mint a hullák. Azonban mivel ő jobban ért a hullák használatához, mint én aki a harcban járatos. Így annyiban is hagytam az egész dolgot és inkább követtem a temetőbe hogy megtudjam vajon még hány hullával lesz dolgom. Raven viszont boldognak tűnt és vidáman lépdelt. Nem igazán értettem hogy miért van annyira oda. Bár azt kizártnak tartottam hogy a hullák miatt lett volna olyan jó kedvű. Azonban amikor megérkeztünk a temetőben az már láthatóan fel volt dúlva. És a hullák elvoltak távolítva. Vagyis már járt itt valaki aki bevásárolt. Ami csak annyit jelentett hogy még bőven van akit le kellesz vágni. Jobbnál jobb hír. Azonban Raven ezt teljesen másképp látta. Csak most jutott eszembe hogy miért is volt olyan boldog az ide úton. Mivel ő egy kismadár aki nem csak magvakat és más növényi táplálékot fogyaszt. Hanem kukacokat és férgeket is eszik. Így neki egy ilyen hely olyan mintha egy terített svédasztalos büfé lenne. Így amikor Kiya elkezdte mozgásra bírni a hullákat nagyra nyílt szemekkel nézte vajon milyeneket választ. Hátha talál egy két kövér férget magának.

A kislány mondatára Kiya csalódottan lehajtotta a fejét.
-Mi rosszat csináltam?
~Tényleg nem értem. Esetleg a hullagyalázással van baj? Vagy a nagyképűséggel? Vagy ahogy a bátyjával beszéltem? Nekem volt igazam. Nem vagyok hullamozgató. Az olyan lealacsonyító cím. Mintha építész lennék. Pedig nem. Én egy császár vagyok. A pusztulás nagykövete és a végzet hírnöke. De miért nem szeret most már? Nem értem.~
A temetőbe jutva láthatták, hogy szépen fel van dúlva.
-Ne már! Remélem nem vitte el a frisseket. Az öregeket és a gyerekeket nem szeretem. A nőket sem annyira. A férfiak a jól bevált alanyaim.
Közben alaposabban szétnézett a temetőben. Volt egy kis kunyhó ahol minden bizonnyal a sírásó lakott, de vagy lelépett vagy halott. Kiya-t őszintén szólva nem érdekli csak az, hogy szerzett egy ásót. Rögtön oda is adta a hullájának aki egy kiválasztott sírt elkezdett kiásni.
-Mostanában olyan jó koporsókat tudnak csinálni, hogy jobb biztosra menni. Meg szeretem meg is nézni az új barátaimat. Nem mindegy kinek a társaságában járja az ember a vidéket. Tudom kicsit válogatós vagyok, de hát ez van.
Olyan stílusban mondja mint egy pletykás háziasszony és közben egy fejfára ül. Ki tudja hány szerepe van még és hogy milyen is igazából. A hulla kiásta az első sírt. A koporsó felnyitása után egy egész jó állapotban lévő, de néhol zöldes állapotban lévő magas barna hajú, bajszos alak került elő. Kiya látványosan meg is örült.
-Milyen megbízható kis cuki pofa. Olyan mint egy családapa. Már most imádom. Ő lesz az egyik.
A hulla elkezdett kiásni egy másik sírt. Kiya közben az új hulláját tanulmányozta és észrevette a kislány tekintetét amit félre is értett.
-Nem kell tőlük félni. Ők csak hús, izmok és csontok amik amúgy is szép lassan elrohadnak. Nem bántanak és nincsenek érzéseik sem. Sem önálló gondolataik.
~Meg testhőjük, hálájuk és szeretetük.~
-Ha szeretnéd meg is foghatod őket. Nem bántanak.
Közben a következő sír is ki lett ásva. Abból egy elég gyógyegér kinézetű fiatal fiú teste került ki méghozzá elég rothadó állapotban. Az egyik füle is hiányzott. Kiya csalódottan sóhajtott.
-Őt nem tartom meg, de nem húzom az időtöket. Ezek maradnak.
A hullája egymás mellé húzza a kettőt és Kiya pedig elkezd néhány begyakorlott kézmozdulatot tenni a kezével majd csettintett egyet és láss csodát aki holt volt életre kelt. Felkeltek és a magas mintha azt várná, hogy lovaggá üssék letérdelt Kiya előtt. A nekromanta meg mintha ez volna a legtermészetesebb felugrott annak a nyakába.
-Előre hát. Feltámasztották az itteni hullákat. Ennyi test meg nyomot hagy. Főleg ha van köztük lábhúzós is. Azokat, de utálom.

- Félni? Én? – Kérdezett vissza értetlenül Raven. Számára ez nem volt új látvány. Bár próbáltam megkímélni a látványtól de az élet kegyetlen tanító. Ezen felül neki másmilyen az értékrendje mint nekem. Azonban ez nem nagyon hátráltatta abban hogy jobban körülnézzen. Számára nem a holtak voltak érdekesek hanem az amit bennük tudott találni.
- Kukuc!!!!!!! – Kiáltott boldogan amikor meg látott egy rothadó hulla maradványt. Nagy örömmel rohant oda hogy falatozhasson a benne lévő férgekből. Egymás után szedte ki a férgeket a romlott húsból. Majd egymás után tömte a szájába és rágta szét azokat. Neki azok a férgek igazi csemegék voltak. Bár az hogy egy gyerek férgeket eszik talán furcsa lehet a külső szemlélődő számára. De nekem ez nem volt túl furcsa. Azonban tudtam hogy a mértékletesség nem az erénye és ha hagyom addig eszik amíg meg nem fájdul a hasa. Éppen ezért kellet rászólnom.
- Raven! Elég! – Szóltam rá hogy hagyja abba az evést.
- De Kes! Ezek nagyon finomak. – Panaszkodott miközben tovább turkálta a lárvákat. – Nézd milyen nagy. Ez hatalmas! – Őrült a friss szerzeményének. És boldogan lóbálta a hatalmas férget.
- Raven elég. Később majd még ehetsz. Most ideje egy kicsit mozogni. – Mondtam neki. Erre ő kedvtelenül de meg indult felém azonban még a nagy kukacot gyorsan befalta hogy legyen energiája. Jó ízűen csámcsogott rajta ahogy oda jött hozzám. Tudtam hogy Kiya-nak jó ötlete támadt azonban azt könnyebben meg lehet oldani. Méghozzá légi felderítéssel. Éppen ezért szóltam Raven-nek aki ebben igazi profi.
- Meg tudod találni a hullák nyomát? – Tettem fel neki a kérdést.
- Igen. – Válaszolta nyugodtan miközben lenyelte a szájában lévő falatot.
- Akkor gyerünk! – Adtam ki a parancsot.
- Fel! – Mondta és emelte a kezét hogy emeljem fel.
- Mit akarsz? – Tettem fel a kérdést.
- Dobj fel! Na gyerünk! – Mondta és elkezdett kicsiket ugrálni.
- Jó. – Adtam meg magam. Meg fogtam a derekánál és teljes erőből felhajítottam a levegőbe.
- VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ – Kiáltott boldogan miközben egyre magasabbra repült. Aztán ahogy elérte a legnagyobb magasságot ameddig én dobni tudtam. És ahogy elkezdett zuhanni vissza változott hollóvá. A madár formájában folytatta a repülést tovább hogy a levegőből tudja követni holtak nyomát.

-Hát nem is én.
Vigyorgott Kiya. Arra már rájött, hogy nem egy hétköznapi párossal hozta őt össze a sors. Viszont a következő kép még őt is meglepi. Az, hogy egy hullából kiszedett kukacnak úgy örül a kislány mint majom a farkának az nem lepi meg Kiya-t. Aranyosnak is találja. Ő is örült mikor ennyi idősen bogarakat fogdosott és eltette a gyíkok leszakadt farkát is. Viszont mikor megeszi akkor elkerekedik a szeme. Önmagában ez sem lenne fura csak azzal együtt, hogy honnan szedte ki. Lehet hernyókat és gilisztákat enni Kiya értékrendje szerint, de csak fákból vagy földből kiszedve. Az ezüst hajú meg látszólag teljesen normálisnak találta ezt a dolgot és csak azért szólt rá mert megfájdul a hasa.
~Ezek tényleg nem normálisak és ezt én mondom. Velem is etettek bizarr dolgokat, hogy az öreg tudjon egy kicsit spórolni rajtam, de ez akkor is durva.~
Méghozzá a műsornak még nem volt vége. A kérdésre, hogy a kislány meg tudja-e a nyomokat Kiya azt várta, hogy azok az ablakok megint meg lesznek idézve és pár pötyögés után rájuk találnak. Múltkor tökre ügyesen megmutatta a gyerek támadóját viszont csalódnia kell. A fel mondatra Kiya is értetlenül néz. Nem érti mit akar. Mikor a másik olyan magasra feldobja akkor féltés jelenik meg a tekintetében, de úgy látszik feleslegesen mert a lány madárrá változik.
~Én ezt nem értem. Ez is mágia lenne? Ennek majd nagyon utána kell néznem, hogy mégis mi folyik itt körülöttem.~
-Ti nem vagytok hétköznapiak.
Közli miközben a hullája nyakában ül és az állát vakargatja.

- Reven egy holló. Így számra normális ha kukacokat eszik. – Kezdtem el magyarázni a dolgokat az értetlenül álló férfinak. – Emberré vált hogy megtudja milyen. – Tisztáztam a társam kilétét. Még mielőtt bármilyen hülye kérdést tett volna fel. – Ezen felül a mágiája segítségével a magasból képes begyűjteni a környék információit és megtalálni szinte bármit. – Azonban azt már nem akartam elmondani hogy ő a levegőben sokkal veszélyesebb mint azok a hullák voltak a fogadónál. Ráadásul olyan magasan képes repülni az égen hogy emberi szem nem látja. Ráadásul a fekete tollai miatt belevész az éjszakai égbe. Így még nehezebben lehet észrevenni. Ezzel tökéletesen kiegészíti a kis csapatott. Ő meg keresi a célpontot én meg levadászom azt. Mint a természetben a hollók és a farkasok. Így a meglepetés ereje az enyém lesz és engem nem olyan könnyű meglepni ha a magasból vigyáznak rám.
- Ha úgy gondolod annyi elég lesz akkor készülj mert amint jelt ad indulunk. – Mondtam Kiyának. Aki a hullája hátán ült. Amiből már láttam hogy ő úgy akar utazni. Bár ha képes lesz az a hulla velem tartani a tempót akkor nem bánom. De nem valószínű hogy az lehetséges lesz. Mindegy milyen jól manipulálja akkor sem ér fel velem. Gondoltam végig a dolgokat miközben vártam hogy Raven szóljon mit is talált. Ami ugyan nem a kedvenc időtöltésem azonban most ez volt a leghatékonyabb.

A titkokra fény derült. Bár azzal, hogy az ezüst hajú mondta el azzal a titkosságát elvesztette az ügy, de a lényeg nem is az hanem, hogy Kiya most már érti a dolgot.
-Szóval ezért ilyen közvetlen.
Egy emberhez szoktatott állat nem tesz különbséget és Kiya fejében tisztázódik a kép, hogy mivel sikerült mégis elnyernie egy gyerek szimpátiáját egy ideig. Ez pedig egy nem is kicsi csalódás számára. Persze a többi információ is eljutott hozzá, de ezt találta a legfontosabbnak. Ő ugye egyedi módon rangsorolja a dolgokat. Például belátja, hogy így a lány többet tud segíteni az ezüst hajúnak, de mégsem olyan menő most már a szemében mintha egy kislánnyal járná a világot. Azért még menő, hogy egy holló ül a vállán, de nem annyira mint az aranyos kislány. Az is kiderült ezzel, hogy nem a húga. A kérdésre Kiya a hulláira néz.
-Ennyit merek vállalni. Ha többet hoznék akkor túl sokfelé oszlana meg az erőm.
Annak ellenére, hogy viccelődik, különböző szerepeket játszik és apróságokon agyal átlátja a dolgokat és a veszéllyel is törődik. Tudja jól, hogy az ellenfél erősebb nála és a legjobbat kell nyújtania ahhoz, hogy ne sérüljön meg. A motivációi sokat változtak a fogadó óta. Most már érdekli őt az a nekromanta. Milyen személy, hol él, mire képes. Egyfajta példaképet lát abban fickóban annak ellenére, hogy még nem is látta. Nem nagyon sokat agyal ezen, de majd megnézi a fickót, végignézi ahogy az ezüst hajú kilyuggatja és elgondolkodik, hogy ő is ilyen akar-e lenni mint az és miképp csinálhatja jobban mint az. Talán néhány jó könyvet is találhat ott.

Raven a levegőben repült és a földön lévő nyomokat követte. Amiket vélhetőleg a hullák hagytak. Nem is kellet sokat repülnie hogy egy nagyobb hulla tömeget meg lásson. A sokaság egy nagy házhoz tartott, ami eléggé le volt pusztulva. Azonban látszott rajta hogy csak nem rég lett annyira romos. A hullák könnyedén mentek be a kitört kapun. Nem állította meg őket semmi sem. A házhoz érve elkezdtek szétszóródni. Csak egy nő maradt aki teljes nyugalommal viselkedett. Ő volt az egyetlen élő a sok élőholt között. A kis holló bölcsen távol maradt a nőtől és inkább csak a magasból nézte mi is történik. A hullák a nő körül mozgolódtak és kiszolgálták. Ami azt jelenthette ő az a ki irányítja őket. Ez elég volt a kis hollónak és szép nagy ívben visszafordult a temető felé. Hogy még véletlenül se tűnjön fel ha mégis meglátnák. Amilyen gyorsan csak tudott vissza repült a temetőhöz. Ahol már várták.

Oda repült hozzám és rászállt a vállamra.
- Kes egy nő irányítja a hullákat. Egy nagy házba mentek innen nem olyan messze talán két-három kiló méterre. És most ott várnak. – Mondta el a tényeket Raven.
- Akkor jobb ha nem váratjuk őket és megyünk megnézni azt a házat. – Mondtam és ameg indultam a nyomon haladni.
- Te jössz? – Tettem fel a kérdést Kiyá-nak. Aki az egyik hulláján lovagolt.

A beszélgetés úgy tűnik elhalt köztük. Azt figyelembe véve, hogy egy nagy hatalmú nekromantát terveznek megtámadni aki mellékesen hidegvérrel megtámadott egy falut a teremtményeivel minden bizonnyal azzal a céllal, hogy lemészárolja őket nem meglepő a feszült várakozás. Csakhogy Kiya nem szeret csendben lenni. El is kezd dúdolni valami régi dalocskát amit még otthon tanult és az apja dudorászta mindig. Megragadt a fejében és néha ő is dúdolgatja. Egyébként olyan ez a helyzet a másik érzelemmentes fickóval mintha az is élőholt lenne. Csak az vesz levegőt azért. Némi várakozás után vissza is tér a kismadár és jó hírei vannak. Bár attól függ kinek jó hír az, hogy egy nekromanta nő egy egész seregnyi hullával várakozik. Akinek van egy kis józan esze biztos nem örülne ennek. Kiya is ideges egy kicsit, de nincs olyan dolog amivel le lehetne őt beszélni erről. A karót nyelt úr kérdésére széles vigyorral válaszol.
-Persze, hogy megyek. Nélkülem hiányozna belőletek a *Itt állat vakargatva elgondolkozik végül kinyögi.* rosszfiús sárm.
Kiya sármossága megkérdőjelezhető és azt figyelembe véve, hogy egy kislányt akarnak megmenteni a rosszfiúság is kétséges, de ennél jobb hirtelen nem jutott eszébe. Ha azt mondja szakértő akkor igaza lett volna, de a szakértőkről azok az alacsony szemüveges, lenyalt hajú alakok jutnak eszébe. Ezen kívül még a szó hangzása sem tetszik Kiya-nak. Olyan sznob kifejezés. Szakértő. Megpróbálja hát elfelejteni ezt a szerinte borzalmas kifejezést és kiadja a parancsot.
-Előre! Vezess minket kismadár! Súgd csak meg nekünk az ellenség titkait!
Ezzel az élő holtjai is megindulnak. Mind a három, egyik a hátán zötykölődő Kiya-val.
~Tehetnék rájuk kerekeket. Így ez rohadt kényelmetlen.~

- Ha megtudom úgy is elmondom nem kell aggódnod. – Nyugtatta meg Raven Kiya-t. Aki a hullája hátán lovagolva indult meg. Én is meg indultam szépen nyugodtan Mivel nem tudhatta hogy meglátogassuk így meglepetés lesz számára az érkezésünk. Ezen felül nekem már meg volt a tervem. Nem nagy dolog csak az amit mindig is használtam. Szemtől szembe megküzdeni az ellenséggel. Semmilyen taktika vagy cselszövés. Csak is kizárólag egyszerű nyílt frontális támadás. Éppen ezért azon gondolkodtam hogy vajon milyen fegyvert is lenne jó. Ugyan számomra adott volt azonban Raven-nek is kellet valami, amivel megtudja magát védeni. Mivel a kard egy kismadárnak nem éppen szerencsés. Éppen ezért idejét láttam hogy előkerüljön a nagy ágyú. Vagyis az amit nemrégen csináltam a kismadárnak. És amit mindig is használni akart csak nem akartam hogy valami bajt okozzon magának így hanyagoltam a használatát. Azonban most elérkezettnek láttam az időt arra hogy élesben is bevetésre kerüljön a csoda fegyver.
- Raven! Ideje elővenned a saját fegyvered. És ezúttal ellenfél ellen is kipróbálni. – Mondtam felé fordulva. Erre ő elmosolyodott.
- VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ. Tényleg használhatom? – Kérdezte boldogan.
- Igen. – Válaszoltam és ezzel már indult is hogy bebújjon a táskámba. Azonban én meg állítottam még mielőtt leugrott volna a vállamról.
- Várj még. – Szóltam neki. – Ezt is használd. Ez egy fény toll. – Mondtam és a zsebemből elővettem kis mágikus íróeszközt.
- Rendben. - Mondta és a lábával megfogta majd beleugrott a táskámba hogy ott a Merengöbe bújjon és elő vegye az ő fegyverét.
Ezt követően Kiya felé fordultam. Össze csaptam a két kezem és két acél kardot, hoztam létre.
- Ezek kelhetnek majd. A hulláidnak. – Mondtam és a hulla elé hajítottam hogy a földbe álljanak. Azt követően újra összecsaptam a kezem és a két hullához léptem Rájuk tettem a kezem és mind a kettőre egy-egy vas páncélt alkottam.
- Így már jóval tartósabbak lesznek. – Mondtam ahogy elkészültek a páncélok.
Eközben Raven a mini világban szorgosan készülődött a nagy ütközetre ami egyre jobban közeledett.

Kiya egyáltalán nem úgy nézett ki mint aki kicsit is aggódna. Sőt mint mindig most is inkább mintha játéknak nézné ezt az egészet úgy vigyorgott. Akár azt is gondolhatják, hogy nem veszi komolyan az eléjük került veszélyt, de akkor tévednek. A nekromanta átlátja a helyzetet. Tudja jól, hogy neki szüksége lesz valami okosságra, hogy ne megint csak harmadik kerék legyen. Persze ahhoz előbb látni kell a helyzetet amibe bele fognak csöppenni. Mondhatni egy kisebb hadsereg ellen mennek, de Kiya azt tervezi, hogy ha az irányítójukat elintézik akkor a hullák is összeesnek mindegy hányan vannak. Viszont egy meglepetésszerű támadás amire nem készült fel és közvetlenül ellene a koncentrációt csökkenti amivel a hullák ereje is csökken. Miközben ezen gondolkozik Karót Nyelt úr és a kismadár megint valami fegyvert akarnak használni. Az után a mészárlás után Kiya már azon sem lepődne meg ha egy ágyút húz elő a madár a másik táskájából. Viszont úgy látszik Kiya sem marad ki az ajándékosztásból. Először nem is érti, hogy mit akar a másik két kardal, de aztán igen. Az egyébként is széles vigyora egy kicsit még szélesebb lesz és mikor meglátja a páncélt is a kis barátain fel is röhög.
-Zsír! Kösz. Lovagjaim vannak ez, de menő. A jövőben akár valami nevet is adhatnék majd nekik. Végzet légiója vagy kárhozat serege, esetleg vaníliás cukor had. Ezen még gondolkoznom kell.
~Viszont tényleg menő ez, hogy fel vannak páncélozva a drágáim. A jövőben ezt egységesíthetném is. Vajon mennyibe kerül egy kard és egy páncél? Annyira csak nem drága, hogy egy nincstelen vándor ne tudjon venni.~

Miután felfegyvereztem Kiya hulláit, idejét láttam a saját magam felszerelésnek is az elő készítésének. Ugyan is nem akartam csak úgy nyakkócon bemenni. Az biztos volt a hogy a gyűrűm kelleni fog. Azonban a z volt a nagy kérdés hogy milyen fegyvert használjak. Bár puszta kézzel is jó vagyok de attól mg kellhet a fegyver. Pláne a hullák ellen. Azonban elkellet döntenem hogy a jogarom vagy más fegyvert használok. Ha a jogarom használom, akkor a mágia könnyebb ha meg fegyvereket akkor meg a közel harc. Ám nem az ellen fél inkább olyan akit távolról is le lehet könnyen szedni. Így felesleges megerőltetni magam. Azonban közelről meglepetést okozhat ha fegyver használat közben bevetek távolsági mágiát is. Így teljesen mindegy hogy mit választok. Éppen ezért arra gondoltam hogy most inkább a tudásomra támaszkodok. Éppen ezért belenyúltam a táskámba és elővettem belőle az Ikerfarkas pengét és a kezembe fogtam. Így már a mágia került háttérbe és a fizikai erő előnybe. És ráadásul most már kezdett érdekelni az ellen fél. Mekkora sereget képes mozgósítani ha harcra kerül a sor. Így egy fél mosollyal az arcomon mentem tovább.

Eközben Raven a merengő belsejében előkereste a fegyverzetét. Ami egy különleges hátizsák volt. Felcsatolta és vidáman feszített a tükör előtt melyben olyan menőnek tűnt. És ez csak fokozta a kismadár izgatottságát hiszen most használhatta először ezt a fegyvert először igazi ellenfelek ellen. Eddig csak mozdulatlan céltáblák ellen gyakorolt azonban most ténylegesen megmutathatta milyen jól bánik vele. Így boldogan kiáltotta ki a varázs szót amivel szabadulni tudott a mini világból. Amink elhangzása után újra Kes táskájában találta magát. Ahonnan azonnal ki is repült a nagyvilágba.

Azonban ez csak számára volt nagydolog. Mindenki más csak egy kis fekete madarat látott fekete hátizsákkal. Azonban én már tudtam hogy az a fegyver mire képes. És az ellen fél biztos meg fog lepődni az erején. Mivel Raven biztosította a légi támogatást így nekem csak a földön kellet teljesítenem.

Kiya fejében szinte már életre kel a kép ahogy páncélos élőholt lovagok által őrzött hegytetőn lévő kastély, ködbeburkolózó tornyában gonosz kacajt hallat egy tucat aranyos lányka társaságában akik rózsaszín ruhácskával és masnival a hajukban mesternek szólítják őt. Ez az álomkép egy pillanatra el is feledteti vele, hogy épp egy egyedül öngyilkos és így társaságban is veszélyes helyzetbe keveri épp önmagát. Az hozza vissza a valóságba, hogy a hullája egy bukkanót átugrik és ő meg elég nagyot döccen.
-Cseszed!
Szól rá a hullára aki természetesen erre nem nagyon reagál. Karót nyelt úr hallgat és ez is uncsi. Felkészül a támadásra és Kiyával most nem törődik. Nem mintha eddig foglalkozott volna vele. Elővett egy furcsa fegyvert amiről Kiya annyit tud megállapítani, hogy a használatához minden bizonnyal ügyesség kell és, hogy ilyen rövid ismeretség alapján sokkal veszélyesebb lehet mint ahogy kinéz.
~Felvágós. Majd én is szerzek hű, de szuper varázsfegyvert. Az enyém még világítani is fog és lesz egy menő neve. Ennek a pengés bot izének biztos nincs menő neve. Vagy ha lesz is akkor sem olyan menő neve mint az én leendő csodafegyveremnek ami valahol csak arra vár, hogy én megtaláljam vagy elkészítsem vagy valami ilyesmi. Mindegy. Majd meglátod.~
Közben a táskából is kirepül a kismadár és Kiya egyetlen változásként egy táskát vesz észre annak a hátán. Nem becsüli le. Első ötleti közt az szerepel, hogy robbanó lakrimákkal van tele és a levegőből majd jól megsorozza az ellent előttük, hogy ők a káoszban szépen lerohanhassák a nekromantát. Ez jó terv bár érdemes lenne beszélni, de biztos nem ő töri meg a csendet mert az rontaná a menőségét.

- Raven a te feladatod lesz hogy nyiss egy utat nekünk. Azután segíts Kiya-nak megmenteni a kislányt. – Adta mi a parancsot először a hollónak. - Kiya! Te foglakozol a kislány megmentésével én addig foglalkozom a mágussal. – Szóltam oda a hulla mágusnak. Hogy tudja mi is lesz a dolga.
- Ne aggódj Kes. Olyan csinnandatátt csinálok mintha egy fesztivál lenne. – Mondta boldogan a kismadár. Miközben vetett egy bukfencet a levegőben.
- Csak vigyázz nehogy a gyereknek valami baja essen. – Figyelmeztettem hogy nehogy elragadtassa magát a nagy örömében. Ami még könnyen meg eshet.
- Oké vigyázok ne aggódj. – Nyugtatott meg miközben csőrével a felszerelését igazgatta.
- Amint az első élőholtat elintézzük azonnal tudni fogja hogy jövünk. Így gyorsan kell cselekednünk. – Mondtam miközben egyre jobban közeledtünk az ellenséghez. Éppen ezért idejét láttam, annak hogy én is teljesen felkészülje a harcra. Éppen ezért a mellkasomhoz értem és magamra alkottam a mellvértem a mi bőven elég védelmet nyújtott mindenféle támadás ellen. Ezzel a harci szettem teljessé vált. Így már tényleg készen álltam. Ami pont kellet is ugyan is feltűnt előttünk a kúria amit a holtak elfoglaltak. Innentől kezdve ez már a harc ideje és nincs más hátra mint előre. Meg szaporáztam a lépteim és rohamra indultam. A kapunál két hulla állt és várt hulla csendben.
- Raven! – Szóltam a kismadárnak. Mire az egyre gyorsabban kezdett repülni és aztán begyújtotta a hajtóműveket amik még tovább gyorsították. Ezzel a harci sebességgel száguldva haladt. Kicsapta két oldalra a borotva éles pengéket és egy szép íves fordulóval nekirepült a hulláknak. Amiknek a fejét egy pillanat alatt levágta. Ezzel meg is kezdődött a támadás. Én erre válaszul a lábamra idéztem a lángcsizmáim és az Ikerfarkas pengének szabadjára engedtem minden erejét. Ezzel a sebesség az amúgy sem lassú tempóm négyszeresére nőtt. Így rohamoztam meg az ellenséget.

Kiya a lelke mélyén és a felszínén is olyan mint egy nagy gyerek. Ennek köszönhető, hogy azért nem állt elő tervekkel mert nem akarta megtörni a menő csendet és hogy mikor a másik mégis megtette akkor magában egyből panaszkodni kezdett.
~Te jó ég! Milyen kiállhatatlan figura! Fogja magát és elkezdi itt osztani az észt mintha lenne valaki csak mert adott pár kardot és páncélt. Most komolyan mit képzel ez magáról?~
Belső hőbörgése egészen addig tartott míg a saját feladata nem lett elmondva. Az ezüst hajú nagyon jól kitalálta, hogy mi az amibe nem kötne bele az őrült nekromanta aki hangosan fel is röhögött.
-Remek ötlet. Ez egy zseniális terv. Imádom. Hejhó kismadár! Te amúgy meg tudod mondani merre van a lányka vagy bemenve keressük a tömlöcöket?
Nem ért ahhoz, hogy a másik milyen varázslatokat tud megcsinálni és csak reméli, hogy ha azt meg tudta mondani, hogy miféle lény rabolta el akkor talán mint valami radar a helyzetét is meg tudja mondani. Karót Nyelt úr figyelmeztetésére pedig Kiya legyintett, de aztán rájött, hogy a madárnak szólt. Természetes, hogy a madárnak szólt hisz ő csak egy gonosz varázsló és nem bántana kislányokat. Viszont egy eléggé kezdő gonosz varázsló. A többiek szépen belehúztak és úgy lehagyták őt, hogy Kiya csak a port nyeli utánuk. Ebből persze hamar leszűrte, hogy a közelben vannak a gonosz búvóhelytől. Lepattant hát a hullája hátáról és a három rohanó élőholt mögött szaladva ő is becélozta a kúria kapuját.
~Na, ez innentől lesz elég veszélyes játék. Beosonni nem tudunk úgyhogy gyorsnak kell lennünk. Szerintem nem kegyelmezne nekünk. Miért is keveredtem én ide?~

Nem kerteltem és egyenesen neki rontottam az ellenségnek. Ám ezen cselekedetem nem maradt szó nélkül és máris jöttek ki az épületből a hullák. Az nekromanta kiküldte a holtak seregét hogy elintézzenek. Azonban nekem azok kevesek voltak hisz már egyszer levertem egy hasonló sereget. És most sem terveztem hogy veszítek. A hullák csak jöttek elő az épületből. Ám ahogy az utolsó is kilépett az ajtón a hátam mögül üvöltés hallatszott.
- CRRRROOOOOOOOOOOWW! – Raven volt az aki teljes sebességre gyorsítva közeledett az ellenség felé. Ahogy elhúzott a fejem felett neki is állt és tüzet nyitott a fegyvereivel. A mágikus lövedékek egymás után száguldottak a hullák felé. Becsapódva apró lyukakat ütöttek a húson és a bőrön. A lövedék vihar amit a fegyvere ontottak olyan volt mintha egy csillagszóró szórná a szikrákat. Azonban ezen szikrák halált okoztak és nem örömet. Ahogy végzett a megsorozásukkal felfelé vette az irányt, ám még előtte két piros lövedéket engedett szabadon, amik ahogy becsapódtak hatalmasat robbantak. Ezzel megtisztította az utat nekem. Én ahogy láttam egy fél mosoly kúszott az arcomra. Nem hiába én készítettem neki azt a fegyverzetet. És most meg mutatta hogyan tudja használni. Éppen ezért én sem finomkodtam a porfelhőbe berohantam és egymás után vágtam szét mindent ami az utamba került. És ezzel takarítottam el a hullákat.
Raven egy hatalmas ívű kört tett és Kiya felé vette az irányt. Mivel tudta hogy nekik más a dolguk.
- Gyere velem meg kell találnunk a gyermeket.

Kiya-nak szép hosszú lábai vannak és nyújtja is a lépteit futásközben alaposan annak ellenére, hogy nincs ilyesmihez hozzászokva mint a saját lábával való futás. Sőt még majdnem orra is bukik ahogy meglátja azt a fényjátékot ami az égen van. Sejtette, hogy valami robbanólakrimás mókával fog szembe kerülni viszont azt nem hitte volna, hogy a valóságban miképp is néz ez ki. Az ellenségnek szinte esélye sincs. Még sajnálja is szegény élőholtakat.
~Úgy látszik a létszám nem minden esetben jelent biztos sikert. Égi támadás és ilyen fegyverek ellen szegénykéknek esélyük sincs.~
Az utolsó robbanástól Kiya álla leesik. Nagyon tetszik neki. Viszont továbbra is a saját jövőbeli hadserege jár a fejében.
~Ettől a sima páncélok sem védenek meg. Talán ha valahogy volnának távol harci egységeim úgy lehetne kikerülni ezt a gondot. Meg repülő lények is kellenének. Bár mondjuk azt állatok feltámasztásával is meg lehet oldani. Vajon tudnák használni ezt a kis táskát. A titokra mindenképp rá kell majd kérdeznem. A kismadár miután elintézte az ellent egy szép fordulattal Kiya-ék mellé vágódott és mondta el amit Kiya eddig is tudott hisz azért jött egyáltalán ide, hogy megtalálják azt a gyereket. Szívesen mondana erre valami rá jellemző hülyeséget amivel megtöri a helyzet komolyságát viszont erre most nincs ideje. Majd ha lesz akkor mond valamit. Most csak bólint.
-Rendben. Azt megtudod mondani, hogy merre van?
Nem mindegy, hogy tudja is vagy csak addig bóklásznak míg rá nem találnak egy ház alatti sötét pincében miközben kisírt szemmel egy ketrecbe zárva szomorkodik. Mármint Kiya fejében ez a kép él az elrabolt kislányokról. Meg az is, hogy őt meglátva bizonyára a nyakába ugranak és bátyusnak hívják.

- Két életjelet találtam az épületben. – Mondta Raven ahogy ott lebegett Kiya előtt. – Az egyik egészen biztos a kislányé míg a másik a nő jele lesz. Csak azt nem tudom még hogy kié meik jel. – Ami csak azt jelentette hogy akár az ellenség karmaiba is rohanhattak. És ez volt a probléma. Ám ezen felül még ott voltak az élőholtak is akikkel számolni kellet. És akiknek az életjelét a kismadár nem volt képes észlelni. Éppen ezért volt az ő feladatuk a gyermek megkeresése.
- Induljunk! – Mondta és meg indult repülni. Hogy vezesse a férfit.

Én ahogy előre törtem már közel jártam az épület bejáratához ahol az ellenség várt. Ám amikor a lépcsőhöz értem egy üvöltés hallatszott.
- ELÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG! – Ezt követően egy hatalmas bikaszerű lény lépet elő a hatalmas kétszárnyú ajtón alig férve ki. Egy Black bull volt az. Ám mégsem teljesen. Meg volt változva a teste. Az egész teste robusztosabb felépítésű volt. És a karja is sokkal vastagabbak voltak. És a keze inkább volt emberi, mint állati. Ráadásul egy hatalmas kétélű fejsze volt a kezében. Nem tudtam hogyan képes beszélni mivel egy nagy lyuk volt a mellkasa közepén. Ami csak annyit jelenthet hogy egy hulla. Ezen felül nagyon hasonlított arra a lényre amit a fogadóban lévő nő emlékeiből mutatott Raven. Vagyis most találtam meg azt ami miatt az egész elindult. A bestia nem habozott sokat meg lendítette a fejszéjét és rám támadt.
- Megdöglesz! – Kiáltotta ahogy a fegyverével lecsapott. Azonban én sem lazsáltam és ellen támadtam teljes erőmből. A két fegyver hatalmas csattanással feszült egymásnak. És a két ellentétes erő kioltotta egymást. Amit követően mind a ketten hátrább ugrottunk egymástól. Az előző támadás meg mutatta hogy egy szinten áll a fizikai erőnk. Vagyis ez tűnt elsőre. De ez nem jelentett semmi jót. Éppen ezért acéllá változtattam a testem ezzel még jobban védve magam és némi plusz erőt nyerve magamnak.