Fórum Event: "Szürke" - Hargeon ostroma (1. csoport)

A pillanatnyi kábaság, ami végigfutott a téren egy mély lélegzet ereje alatt szertefoszlott, és teret engedett a csapatok vezetőinek, hogy kiadhassák az utasításaikat. Az egész tömeg egyszerre indult meg az összes létező irány felé, hallgatva a parancsokra.
Az emelvényen álló emberek közül Zuko és a tábornok a város közepe felé indult meg, és pár pillanattal később Sorel is megjelent, megragadva Atsui kezét, aki csak egy pillanattal azelőtt kulcsolta rá az ujjait Gabrielére.
- Erre gyertek! – kiabálta, miközben elindult Zukoék után – A központba megyünk, a Zukot védelmezőkhöz csatlakozunk!
Hayden és Kaensho – nyakában Kokoval – egyetlen lépésnyi lemaradással indultak csak meg a páros után, Sorel pedig szinte azonnal elengedte Atsui karját, és előrébb verekedte magát a tömegben, de párszor még visszanézett, ellenőrizendő, hogy követik-e őt. Gabriel még utoljára visszapillantott a megbeszélés helyére, de már alig látott egy tucatnyi embert. Mindenkit beosztottak, vagy önként beosztották magukat valamelyik csapatba, és munkához láttak.
Néhány utcával odébb egy széles parkba értek, aminek peremén lévő házakat mind mágikusan erősítették meg, gyakorlatilag erődítménnyé emelve a téglaépületet, amit Zuko célba vett, és a mellette elhelyezkedő templomot. Az egész park tömve volt emberekkel, minden irányból érezhető volt a mágikus kisugárzás, ha akarta volna sem tudta volna megmondani, hogy melyikük hétköznapi ember, és melyikük mágus. Akadt, aki a levegőben lebegve kémlelte az óceán partját, jó páran a házak tetején állva tették ugyanezt.
Gabriel megtorpant, és azonnal körbefuttatta a szemeit a téren. Az ember azt hitte volna, harmadik szeme is van, és ha nagyon közel álltak volna hozzá, hallották volna a fogaskerekeit kattogni. Olyan helyet akart, ahonnan könnyen ráláthat a területre, könnyen el tudja hagyni, ha muszáj, és a levegőben érkező lények ellen megfelelő fedezéket is találhat. Kaensho fülét hegyezve várt ugrásra készen, Gabriel arcát fixírozta, testén fel-felizzottak a rajzok, Hayden pedig szorongva figyelt hol a férfira, hol pedig a környezetre. Nem először futott át az agyán, hogy talán végig kellett volna járnia az archai-ok kiképzését, mielőtt úgy dönt, az emberek között akar élni. Nem is utoljára.
- Menjünk fel oda! – mutatott Gabriel a csarnok jobb oldalán lévő lakóépület felső emeletére – Jó rálátásunk lesz a térre és az ablakban lesz elég fedezékünk is. Kaensho, te és Koko próbáljatok segíteni a többieknek, akik a földön maradnak! Hayden, járj végig minden szobát, és az ablakokra, nyílásokra húzz fel egy-egy vonalnyi Jutsu Shiki-t, a feltétel az legyen, hogy íjjal ne lehessen belőni, mozgás!
Egyszerre bólintottak, és indultak a ház felé, ahol Kaensho megpördülve a földön maradt, Gabriel pedig az utolsó néhány lépésben meglódult, és vállal beöklelte az ajtót. Odabent már nem volt szükség hasonló dolgokra, az egész ház úgy nézett ki, ahogyan a lakók hagyták, miközben kapkodva pakoltak, szedték össze a dolgaikat. Az összes létező ajtó tárva nyitva lógott a sarkán, ruhadarabok feküdtek szanaszét a szobákban. Ahogy megérkeztek a szobába, Hayden azonnal rávetette magát az ablakokra és felírta a feltételt, majd tovább rohant a többi szobába. Meglepődve tapasztalta, hogy immár nem egyedül vannak a házban, szinte mindenhonnan csizmák kopogása hallatszott, és emberek lapultak az ablakok alá, fedezéket keresve, egy-egy fegyvert szorítva a kezükben.
A díszes tollat az ujjai között forgatva újra és újra felírta a feltételeket, és az ahhoz megfelelő rúnákat, és igyekezett egy-egy lelkesítő mosolyt is mellékelni mellé, miközben elmagyarázta, hogy mit is csinál éppen. Valami ismeretlen melegség töltötte el, amikor letörölte az izzadtságcseppet az utolsó szobából kijövet, mikor meghallotta Atsui kiáltását. Valahonnan távolról, megfoghatatlan módon, nem hallotta, nem gondolta, sokkal inkább érezte, hogy hasonló lenne a feladata. Nem csak most, nem parancsra, hanem mindig.
- Ez lenne az… archai-ok dolga? – lehelte maga elé, de nem tudott tovább gondolkodni.
- A kikötőt elárasztották! Vagy száz hajó biztosan ki tudott kötni, nagyon sokan vannak! – fejezte be a mondanivalóját a nő, miközben Hayden megállt abban a szobában, ahol hagyta őket. Atsui az erkély felett állt a tetőn, Gabriel pedig lőfegyvereket készített elő az erkélyen. Meglátva a beérkező nőt a férfi egyszerűen odadobta a kezébe a majd’ egy méter hosszú puskát, és visszatért a robosztus számszeríjához.
Miután fintorogva végigmérte a fegyvert és kinézett az erkélyre már látta, hogy a búra szerű dolog, ami elkezdett a város fölé borulni a belépésükkor leért egészen a vízbe, sőt, lehet folytatódott az alatt is, ám valószínűleg nem volt elég gyors, mert a parton jó pár hajó sorakozott. Már csatazaj is hallatszott abból az irányból, és ebben a percben az ellenfél elérte a parkot is. A házak felett tömegével érkező lények láttán Hayden nagyot nyelt, és zavarában elsütötte a fegyvert, és a visszarúgástól nekivágódott az erkélyajtónak.
- A szentségit, legalább rájuk foghatnád azt az istenverte a fegyvert! – rántotta el a kezéből puskát Gabriel, majd megragadva a kezét talpra rántotta őt is – Mit tanultál az átkozott Dragon Fangben, míg én távol voltam?
- Hát ilyen hosszú dolgokat nem szorongattam, azt elhiheted – szólt csípősen, miközben újra felhúzta a fegyvert, megragadta a vállát, és lenyomta az erkély szélén lévő alacsony fal mögé, és újra a kezébe nyomta a puskát.
- Támaszd meg magad, a csövet pedig fektesd a korlátra, itt felhúzod – rántotta hátra a kart – célzol, és elsütöd, nem olyan átkozottul nehéz! Próbálj meg nem meghalni! Daniel! – kiáltott, és a következő pislantása után már élénkzölden világított a szeme, felemelte a számszeríjat, és ahogyan Haydennek mutatta, feltámasztotta a korlátra.
- Jelen, főnök! – érkezett egy túlvilági hang, aminek nem látszott a forrása, csak Gabriel gúnyszerűen mosolyra húzódó arca. – Condemn – suttogta a hang, és hatalmas csattanással elsütötte a számszeríjat. A nyíl – kiröppenve a fegyverből – azonnal karóvá alakult, és a tér másik végén lecsapó Wyvern szárnytövébe csapódott, szinte megpördítve azt a tengelye körül, és a földhöz vágódott. Nem halt meg azonnal, de a számszeríj a következő célpont felé fordult, munkát hagyva a földön lévőknek is.
A wyvern csapatok újra és újra, rendezetten, formációkban csaptak le a térre, nem kis fejfájást okozva a védőknek, és a legjobb katonákat leszámítva szinte azonnal kisöpörve a mágia nélküli embereket a parkból. Gabriel fejében egyetlen dolog járt csupán.
Nem tudni, mennyien vannak, nem tudni, mit akarnak, és ha nem állítják meg őket, a saját klánjára is veszélyt jelenthetnek. A várost megvédeni nem tudják, ahogyan Zukoék elmondták, de amennyit csak lehetséges eltehet láb alól. És el is fog. Jobb karja újra és újra megfeszült, ahogyan a számszeríjból újra és újra röppentek ki a lövedékek, és egyetlen mozdulattal ajzotta újra a fegyvert. Felette Atsui homokmágiájának pecsétje nyílott és zárult, látókörébe olykor bekúszott egy hatalmas, fehér bunda, vörös és olykor kék lángokkal tarkítva.
Két szárnyas vette célba a tetőt, és ezzel együtt Atsuit is, Gabriel keze azonnal mozdult, és egymás után két nyílvesszőt küldött előbb az elől haladó lény torkába, aztán a szíve tájékára, legalábbis arra a tájékra, ahol sejtette. Mindkettő betalált, megtörve annak lendületét.
- Mikor lesz ennek vége? – kiáltotta Hayden, aki szakadatlanul sütötte el és töltötte újra a puskát, munkát adva Gabriel mágiájának minden alkalommal, amikor újra kellett tölteni. Nem sok haszna volt a nőnek így, de nem tudta elképzelni, hogy mit csinálhatna ezen kívül. Lehet, hogy nem kellett volna elhoznia…
- Még el sem kezdődött igazán! – kiáltott Gabriel, és célba vett egy négy tagot számláló alakzat hátul repülő példányát. – Ne kóborolj el! Harpoon shot!
A kirepülő nyílvessző újra betalált az egyik bestia hátába, és a következő pillanatban egy vékony huzal feszült ki a fegyver és a szárnyas között, a fegyver pedig viharos sebességgel rántotta oda magát, Gabriellel együtt, aki még a levegőben lecserélte a ruházatát a családi páncéljára. Ahogy megérkezett, a számszeríj eltűnt a warpban, és egy tőr röppent ki markolattal a férfi kezébe, aki azonnal belemártotta a wyvern pikkelyei közé. A bestia felüvöltött, felkeltve a figyelmét a társainak, akik szinte azonnal felbontották az alakzatot, ezennel a társuk hátán lévő támadót célozva minden támadásukkal.
Gabriel másik kezében egy kard jelent meg, halványkéken izzva, és ezúttal lényegesen mélyebbre mártva a pengét az újdonsült hátasába, aki erre zuhanni kezdett. Az egyik felé csapó lény lábát egyetlen pördüléssel levágta, másik kezével pedig megragadta a csonkot, tovább repítve magát a zuhanó állatról. Látva, hogy a wyvern egyenesen egy másik szája felé lendíti, elengedte a megcsonkított lábat, és két újabb kardot idézett, amit egyenesen a tágra nyitott szájba lőtt.
Egy villanás alatt lecserélte a kesztyűjét szabad kezén, és kilőtte a Stormbreaker kesztyűt, ami megragadta a legközelebb eső ház tetejének szélét, és odarántotta magát, újabb szörnyetegbe mártva bele a kardját odafelé, majd elengedte a ház szélét, zuhanás közben pedig az utolsó pillanatban aktiválta a Főnix Rúnát, hogy gond nélkül landolhasson.
Felnézve a térre látta, hogy nem csak a wyvernek érkeztek meg, ahogy gondolta. Az egész tér tele volt szürke köpenyes gyalogoskatonával, akik ahol csak lehetett, rendezetten támadtak a fiorei védőkre, ám ha nem lett volna folyamatos utánpótlásuk hamar elfogytak volna. Valami volt ezekben a katonákban, ami egyszerűen nem tetszett Gabrielnek. Mindegyik ugyanolyan magas, ugyanolyan széles és a megszólalásig ugyanolyan arcú volt. Mintha valami, vagy valaki direkt alakította volna őket egyformán „széppé” gúnyolódva a tökéletességgel. És most egy tengernyi ilyen választotta el a háztól, ahol kezdte a csatát.
- Spectral Steed! – kiáltotta, és mögötte kiemelkedett Attumen lova, akire menetközben ugrott fel.
„Baihn, előre” – suttogta a fejében a démonvadász, ahogyan ráhajolt a ló nyakára, és mindkét kezében egy-egy fegyver jelent meg, alkarjából pedig villámgyorsan sötét, vaskos indák csaptak a fegyver felé, beborítva, és a kezéhez rögzítve a markolatot. Halványzöld lángok futottak végig a pengén, és ahogy elérte a „tökéletes” katonák szélét belecsapott a levegőbe.
- Pusztuljatok! – kiáltott, és gyorsabb tempóra ösztökélte a lovat. Minden csapásával egy-egy félkör alakú lángcsóvát indítva útjára a pengéből, lekaszálva bármit ami az útjába került ezek közül a szürke köpenyes hulladékból.
A tömeg közepére érve lándzsásokkal találta szembe magát, és felugrott a nyeregben, ismét aktiválta a főnix rúnát, és egyszerűen bevetődött mögéjük. az egyik mozdulat alatt megtelt a penge mágiával,a következővel pedig lerobbant, egy hatalmas félhold alakú hullámot indítva el, amit a következő mozdulattal megtámogatott két újabb lángcsóvával, majd aktiválta a páncélon a tigris rúnát. Megtöbbszörözve így a sebességét mindkét fegyverét elejtette, és egy hatalmas, kétkezes kalapácsot húzott elő a warpból, amit szinte azonnal a csuklójához rögzítette a csápok. Meglendítette a fegyvert, és aztán már csak igyekezett megtartani mind a lendületét, mind pedig az egyensúlyát. Nem tudta honnan tudja hogyan kellett forgatni, egyszerűen csak érezte, mintha Tirgoth vérén keresztül ezt is magába szívta volna. Egyszerűen csak pörgette maga körül a fegyvert, újra és újra letarolva maga előtt mindent, miközben haladt a lakóház felé, és másfél méteren belül mindenen átvágta magát. Valamiért úgy tűnt, hogy amihez a kalapács feje hozzáért, mintha sokkal könnyebbé vált volna. Akadt olyan „ember” akinek csak a karját találta el, de olyan könnyűvé vált az ütéssel, hogy egyszerűen csak elrepült.
Amikor ismét a ház erkélye alá ért, és kilőtte volna a kesztyűt a korlát felé, hogy felhúzhassa magát, egy hatalmas árnyék borult fölé, és a park fölé. A következő pillanatban megremegett alatta a föld, és térdre is esett, csak a földre támaszott kalapácsnak köszönhette, hogy nem borult hasra, azonban felnézni sem volt ideje. Akármi is esett le mögé, lerombolta a lakóház jelentős részét, és ahogy felnézett, már csak záporozó köveket látott…
… majd valami iszonyatosan gyorsan mellbe találta, megragadta, és méterekkel odébb tette csak le. Don hangja hangosan dördült egy káromkodással, majd meg hangosabban üvöltött Bella hangja, ahogyan eldördült, és cafatokra robbantotta a feléjük tartó szárnyas dögöt.
- Atsui! – üvöltött Gabriel, majd felpattant, ismét előhúzta a kalapácsot, és rohant vissza ahonnan jött, az agya fel sem fogta a hatalmas, emeletes ház méretével vetekedő sárkányszerű lényt, aki a ház lerombolásáért volt felelős. Újra aktiválta a tigris pecsétet, és az elé kerülő szürke köpenyeseken keresztül haladt visszafelé.
A láb nélküli lény hatalmas súlya alatt remegett a föld, és minden mozdulatával újabb épületet szabadított meg egy-két szobától, és Gabriel csak akkor eszmélt magára, amikor szembefordult vele, és hatalmas levegőt vett, majd egy tűzoszlop eleje jelent meg a torkában.
Sorel termett mellette, és a földre tette a kezét. A két férfi és a hatalmas wyvern között egyszerre négy torony méretű kristálytömb kezdett felemelkedni, elszigetelve őket a parktól, és csak egy, a parkból nyíló utcába szorítva őket. A fal teljesen felfogta a lény támadását, de Sorel nem állt le, újabb és újabb oszlopokat emelt, homlokán lüktetett az ér, halántékán pedig csorgott az izzadtság. Atsui kapta el Gabriel vállát, és fordította maga felé, hogy megölelhesse, majd eltolja magától. A nő arca piszkos volt, de nem látszott rajta komolyabb sérülés. Mögöttük Kaensho landolt a földön fekvő Hayden mellett Kokoval a nyakában. Hayden mellől egy szőke hajzuhatag tulajdonosa, Prue állt fel, ahogy Don rohanvást ért oda, hogy megölelje.
- Nincs baja, csak elájult – intett Gabrieléknek.
- Mit csináljunk? – kiáltott Kaensho
- Várjatok, még egy kicsit… van egy tervem! - szűrte a fogai között Sorel, ahogy a porban térdelve további oszlopokat emelt a bestia és közéjük még mindig. Hosszú pillanatok teltek el, mire felhagyott vele, és felállt. – Fedezzetek! – mutatott az égre a kristályfalat megkerülő szárnyas dögökre és a hátukon érkező szürke köpenyes emberekre.
Kaensho elkapta Hayden ruháját és a fogai között szorítva közéjük vonszolta, és mindenki körbeállta Sorelt, aki most mintha transzba esett volna, fejét felemelte, ujjai ökölbe szorultak, és minden izma megfeszült.
Gabriel megidézte Livinast, és leszúrta maga mellé a földbe, majd megidézte az Éjjeli vadászt is, és az égre szegezte. Don letérdelt Prue mellé, és lőni kezdte a megvadult wyverneket, miközben a kristályfalon túlról őrjöngött a dög. Prue karjain végigszaladt a mágiája, és beletépett gitárja húrjai közé, ami úgy szólt, mintha ezer és még egy hangszeren játszana egy hatalmas kórus, lelket öntve a körülötte állókba. Kaensho hátán kékre színeződött a láng, és majd egy méterre felcsapott két farkasfejben végződő lángcsóva kifújása között. Koko Atsui lába mellől ontotta mancsaiból a pengeéles virágszirmokat az érkezők felé, miközben a nő folyamatosan bombázta őket homokmágiájával.
- Ezt egyétek meg! – üvöltött Don, és ahogy eldördült Bella, mindenkinek sípolni kezdett a füle. A puska csövéből pedig egy robbanólövedék száguldott a wyvernek közé, cafatokra tépve egy féltucatnyit közülük. Csak ekkor látták meg Sorel művét. Az égben parányi csillagként ragyogó lándzsák jelentek meg és minden pillanattal többszörösükre nőtt a számuk.
- Még egy kicsit! – szűrte a fogai között, és ha lehet, még nagyobb erőfeszítés rajzolódott ki az arcán, ahogyan a még épen maradt tornyokat is megbontotta, hogy lándzsákat építsen belőlük. Ezzel egyidőben pedig a szabadon maradt utcavégről egy szürke köpenyes tömeg fordult be, és indult meg feléjük rohamozva.
- Atsui! – kiáltott Gabriel a nőnek, és az utcára mutatott. A nő hang nélkül bólintott – Kaensho, Koko, Don, tartsátok tisztán az eget, mi elintézzük ezeket!
Atsui azonban leintette a férfit, lépett egyet a tömeg irányába, aztán felemelte a kezét, és egyszerre meglódult az összes homok, por és apróra zúzódott kő, tölcsér alakba rendeződött, és Atsui intésére megindult végig az utcán. Gabriel a vállához emelte a fegyvert, és várt, hátha van, aki meg tudja kerülni a lomhán mozgó, de iszonyatos méretű homoktölcsért, de nem kellett elsütnie a fegyvert, csak amikor már jó pár méterre távolodott tőlük, és a házak közül két wyvern fordult be az utcára, és csapott le rájuk szemből.
- Condemn! – kiáltott Gabriel, és egy karót lőtt az egyik torkába, aki a lendületéből nem veszítve Atsui lábaiig csúszott a porban, hogy kilehelje a lelkét. A férfi ismét felhúzta a számszeríjat, és közben akaratával felemelte a kardját, és belelőtte a másik lénybe, akinek a szárnytövét sikerült eltalálni. A második is a földre került, de tovább rúgta magát, és hatalmas szárnyával Atsuit vette célba, akinek homoktestén egyszerűen átszaladt az ütés szemből, hátulról pedig egy újabb karó, ami egyenesen a lény szeme közé állt be.
- Sorel! – kiáltott Kaensho, amikor a kristályfal leomlott. Nem volt idő eldönteni, hogy a lény támadása miatt adta-e meg magát, vagy Sorel túl sok kristályt vett el, hogy megteremtse a ki tudja hány lándzsát. A lény ismét teleszívta magát levegővel, és formálódni kezdet a lángtömeg a torkában. Gabriel földhöz vágta a számszeríját, és aktiválta a tigris rúnát, lábán pedig futás közben jelent meg a Vihartörő csizma, tovább gyorsítva őt. Amikor a dög torkából megindult a tűzoszlop, előre vetette magát, és még a levegőben aktiválta a védelmezők pecsétjét.
Végig érezte az arcán a lángok erejét, szinte biztos volt benne, hogy ha nem lenne rajta a sisak, már nem lenne sem haja, sem pedig szemöldöke, ennek ellenére elviselhetetlennek tűnt a hőség, de a pecsétet sikerült időben megnyitnia, és az folyamatosan húzta magába a lény tüzét, míg el nem fogyott.
- Megvan!  - kiáltott Sorel, és felemelte fél kezét. Arcáról eltűnt a kimerültség, egyetlen csepp izzadtság sem látszott rajta, még a ruhája is tisztának tűnt, igazi Blue Pegasusba illő mágusként állt ott, a képbe csak az artikulálatlan üvöltés rontott bele, miközben meglódította a karját, és az ég megmozdult.
- Azta rohadt… - lehelte Don, és kis híján elejtette a fegyverét.
Száz, ezer, vagy több ezer lándzsa lódult meg, senki nem fogja tudni megmondani. A wyvernek irányt változtattak, igyekeztek az alfájuk és a fegyverek közé kerülni, de ezzel csak azt érték el, hogy őket is átütötték Sorel fegyverei. Amikor a lándzsák mind becsapódtak nagyobb port vertek fel, mint a Wyvern alfa amikor földet ért, és tűpárnát csináltak belőle.

Egy pillanatra minden elcsendesedett, a néma kábulat viharként söpört végig a téren, aztán a tömeg felmordult, és vad mozgolódásba kezdett. Parancsok cikáztak, csapatok indultak meg a szélrózsa minden irányába, még a levegőbe is. Atsu megragadta Gabriel kezét, nehogy elsodródjanak egymás mellől. Közben Zuko és a többiek leugrottak az emelvényről, és belevetették magukat a szétoszló tömegbe. Atsu éppen odafordult volna a férfihoz, hogy megbeszéljék, merre induljanak, amikor Sorel megragadta szabad karját, és maga után húzta.
- Erre gyertek! – kiabálta hátra ellentmondást nem tűrően. – A központba megyünk, a Zukot védelmezőkhöz csatlakozunk – elengedte Atsu karját, és a város központja felé rohant, de időnként hátranézett, hogy követik-e. Követték. Atsu nem kérdezősködött, tudta, hogy harchelyzetben Sorel mindenképpen az elöljárója, és úgy tűnt, a többiek sem akartak kérdezősködni. Sho, Kokoval a hátán vágtatott a nyomukban, testét máris apró, izzó lángocskák borították. Koko az eget kémlelte, tekintete a keleti égboltra tapadt, ahol a szárnyas szörnyetegek lassan elérték a várost.

Mire kiértek a tér szélére, és berohantak egy magas házakkal szegélyezett, kisebb utcába, a tömeg szinte teljesen eltűnt mögöttük. Néhány utcával odébb beértek egy nagyobb, zöldellő parkba, ahol rajtuk kívül még több száz mágus keresett magának állást, voltak, akik a levegőben várakoztak, voltak, akik a tetőkön vetették meg a lábukat, és rengetegen mozgolódtak a park zöld füvén. A terület kellemesen tágas volt, az északi szélén egy templom határolta, aminek falait mágikusan – különböző elemekkel és rúnafalakkal - erősítették meg, de Zuko nem oda rohant be, hanem egy, a nyugati oldalon álló, téglafalú csarnokba, amit ugyanolyan erőddé alakítottak, mint a templomot.
Gab hirtelen megtorpant a park közepén, és tekintetét gyorsan végigfutatta a teret körülálló épületeken. Atsu ráhagyta, tudta, hogy jobb stratéga, mint ő, biztosan jobban tudja, hol tehetik magukat hasznossá. Sorel közben elvegyült a csarnok körül állók között, de még mindig utasításokat osztogatott. Sho Gabrielt figyelte, parancsra várt, Hayden pedig szorongva nézte a közeledő ellenséget.
- Menjünk fel oda! – szólalt meg végül Gab, miközben rámutatott a csarnok jobbján álló lakóépület egyik felső emeletére. - Jó rálátásunk lesz a térre és az ablakban lesz elég fedezékünk is. Kaensho, te és Koko próbáljatok segíteni a többieknek, akik a földön maradnak! Hayden, járj végig minden szobát, és az ablakokra, nyílásokra húzz fel egy-egy vonalnyi Jutsu Shiki-t, a feltétel az legyen, hogy íjjal ne lehessen belőni, mozgás! – egyként bólintottak, és ismét rohanni kezdtek, miközben pontosan a fejük felett, több száz méter magasan a levegőben egy izzó fénynyaláb jelent meg, ami aztán terjedni kezdett, és lassan kupolává formálódott.
Az épületet elérve, a férfi vállával nekiveselkedve, betörte a bejárati ajtót, majd a folyosó lépcsőjén gyorsan felkaptattak a legfelső emeletre, és találomra választottak egy lakást. Ezúttal nem kellett betörniük az ajtót, az ugyanis tárva nyitva állt. Odabent látszott, hogy a lakók sietve távoztak, ki tudja, talán még el sem hagyták a várost. Mindenütt ruhák, hétköznapi használati tárgyak hevertek szanaszét a szőnyegen, a kanapén, az ágyon, a fiókok kihúzva, a szekrényajtók pedig tárva nyitva álltak. Kitárták a nappaliba nyíló erkély üvegajtaját, és kimentek, miközben Hayden halkan motyogva felírta a levegőbe rúnáit. Sho és Koko az épület előtt várakoztak többedmagukkal. A park összetaposott pázsitja megtelt páncélos fegyveresekkel, alakváltókkal és egyéb mágusokkal, az erkélyeken és ablakokban pedig lőfegyveresek, illetve – valószínűleg – távolsági mágiát használó varázslók lapultak.

A pajzs lassan elérte a kikötőt, és ereszkedni kezdett a víz felé, de nem volt elég gyors. Atsu homokká alakította testét, majd aranyszín csóvaként felreppent az épület tetejére, hogy jobban lássa, mennyien jutottak át. A dokkok megteltek a hatalmas csapatszállító hajókkal, az égen pedig legalább kétszáz repülő szörnyeteg slisszolt át az alábukó védőpajzs alatt.
- A kikötőt elárasztották! - kiabálta le az erkély felé. - Vagy száz hajó biztosan ki tudott kötni, nagyon sokan vannak – tájékoztatta az erkélyen az eget kémlelő férfit, aki közben lőfegyvereket készített elő. Éppen Hayden kezébe nyomott egy méretes puskát, aki grimaszolva méregette a fegyvert, és úgy fogta, mintha nem a dimenzióhasadékból húzta volna elő Gabriel, hanem egy disznó hátsója alól. Aztán hirtelen kikerekedett szemekkel a szemben lévő házak teteje felé nézett, és egy pillanattal később, elsütötte a fegyvert, de a lendülettől háttal nekivágódott az erkélyajtónak. Gab káromkodva kirántotta a kezéből a puskát, amire Hayden hasonló hangnemben, roppant választékosan felelt, de Atsu már nem törődött velük. Felegyenesedett a tetőn, és a parkba berontó szörnyeket figyelte. Szerevezetten csaptak le, több csapat a földi erőket célozva leszállt, és néhány mozdulattal kisöpörték a parkot. Egy nagyobb csoportjuk a templomot és a csarnokot kezdte módszeresen rombolni, de az erődítés kitartott, és a védők sem hagyták magukat. A levegőben maradt több tucatnyi szörny a tetőkre csapott le. Az egyik egyenesen Atsu felé tartott, egy pillanat alatt, teljesen kitöltötte a látóterét. Erős lábaival szinte beletépett a tetőbe, Atsunak az utolsó pillanatban sikerült csak félregurulnia előle.
A gurulásból fél térdre érkezett, és tenyerével a levegőbe vágott, tucatnyi homokpengét kilőve a lény irányába. Néhány elérte, sikerült megsebeznie, de ennyi még nem volt elég ahhoz, hogy megtántorodjon. Atsu felpattant, és észlelte, hogy még két szárnyas vette célba. Az egyiknek gyors egymásutánban a nyakába, majd több helyen a törzsébe fúródott nyílvesszők törték meg a lendületét, mielőtt még elérhette volna a tetőt, majd Gabriel vágódott ki az erkélyről, és nekiesett a levegőben.
Eközben a tetőn kapaszkodó sárkányszerű lény megrázta magát, majd vércseppek hálóját hullatva, ismét megindult Atsu felé, nyomában a levegőből lecsapó másik teremtménnyel. Újra homokká alakult, és átsiklott a lábai között, egyenesen a mögötte leszálláshoz készülő lény irányába. Már majdnem elérte, amikor egy lángcsóva robbant a hüllő arcába, lábai köré pedig vaskos, vörös tüskékkel csipkézett indakötegek tekeredtek. Nagyot csapott a szárnyaival, használhatatlan lábaival nekicsapódott a tetőnek, hullámban felgyűrve maga alatt a cserepeket. Atsu megkerülte oldalról, és a nyakára érkezve visszaalakult, előhúzta a kodachit, és belemártotta a lény tarkójába, egészen a markolatig. Mély, öblös üvöltést hallatott, és a tetőre zuhanva vergődni kezdett. Atsu leugrott a hátáról, de ugrás közben hatalmas karmok csaptak át testén. A homokforma megvédte, a karmok átcsusszantak rajta, ő pedig villámgyorsan átkerült a lény túl oldalára, majd újra lecsapott a kardjával, ezúttal a bestia oldalát szántotta vele végig. Újabb bömbölés, majd a szörnyeteg lábai megcsúsztak a cserepeken, és legurult a tetőről. Mire eltűnt, a másik sem mozdult többé. Atsu visszacsúsztatta a kodachit a hüvelyébe és szusszant egyet.
Többre nem is volt ideje. Újabb hullám érkezett, ezúttal egyszerre négyen. Jobb kezével beleöklözött a levegőbe, mire a legközelebbi gyík oldalába csapódott egy hatalmas homokököl, letérítve pályájáról. Erőteljes szárnycsapásokkal próbált korrigálni, de Atsu nem hagyta annyiban. Az ököl kitárult, és könnyedén ráfogott izmoktól duzzadó nyakára, a vaskos homokujjak megfeszültek, az pedig felordított, aztán a kéz lendületet vett, és nekihajította a szemben lévő ház oldalának. Nagyot nyekkent, majd a földre hullott. Atsu homokformában felsiklott egy másik lény hátára, és megpróbált fogást találni rajta. Előhúzta fegyverét, és beledöfte a két szárny között a hátába, de az olyan erőteljesen megvonaglott, hogy levetette a lányt a hátáról. Alig két métert zuhant, amikor valamilyen láthatatlan erő elkapta a testét, és lebegni kezdett. Körbeforgatta fejét és meg is találta segítőjét.
- Kösz Vin! – intett a földön segédkező fiúnak, aki jobb kezének hüvelykujját felé nyújtva nyugtázta az akció sikerét, majd elengedte Atsut, aki így pont rázuttyant az alá érkező Kaensho hátára, éppen a farkas nyakába kapaszkodó Koko mögé.
- Mik ezek az izék? – kérdezte lihegve, miközben Sho gyors mozdulatokkal manőverezett a rátámadó szörnyek között.
- Ezek wyvernek – felelte Koko, miközben tucatnyi pengeéles virágszirmot lövellt ki az egyik dögre.
- Wyvernek? Egy pillanatra szentül hittem, hogy sárkányok…
- Közeli rokonaik, jól láttad – Atsu kilőtt néhány homokbombát a téren harcolók közé. Elgondolkodott, hogy elszabadít egy homokvihart, de egyszerűen túl sűrűn álltak odalent az emberek, biztosan nem tudta volna kikerülni őket. – De ha ezek itt vannak – folytatta Koko. – biztosan van a közelben egy alfájuk is.
- Egy micsodájuk? – kiabálta Atsu, miközben a lángfarkas újabb éles fordulót csinált, hogy elkerüljön egy feléjük csapó lábat.  – Sho vigyél vissza a tetőre! – pár másodperc múlva már landoltak is, Atsu leugrott Kaensho hátáról, ő pedig azonnal újra a levegőbe röppent, és forró lángcsóvával csapott le az épületet támadó egyik bestiára.
Két újabb Wyvern tűnt fel a közelben. Atsu egy intéssel vékony homokréteggel borította be az egész tetőt, majd futva elindult az egyik ott heverő tetem felé.
- Koko! – ordította, Sho pedig újra felé fordult, és miközben tett egy gyors kört a tető fölött, Koko magokat hintett el, amikből hatalmas, fekete virágok robbantak elő, amint hozzáértek az aranyban izzó homokhoz, és lövöldözni kezdték a közelben leszálló wyverneket, miközben Atsu homokpengéket és homokszilánkokat szórt rájuk. Elugrott egy lezuhanó tetem elől, ami alatt megroskadt a tető egy része, majd gurulásból térdre érkezett, amikor valami óriási árnyékot vetett a parkra.
- Az alfa – állapította meg a lány magában motyogva a szavakat, miközben a lény a tető felé repült, éppen oda, ahol ő ácsorgott, és elmélázva csodálkozott a fenséges teremtmény méretein. Talán még a park szélén álló templomnál is nagyobb volt. Az utolsó pillanatban tért magához a bambulásból. Az alfa elérte a tetőt, és szárnyakban végződő, karmos mancsával belemart az épületbe, a tetőtől egészen az alsó szintig. Az épület azonnal instabillá vált, még a föld is megremegett, ahogy az első gerendák, kő- és törmelékdarabok a földbe csapódtak.
Atsu azonnal átalakította a testét, és aranyszínű fénycsóvaként végigszánkázott a beomló tetőn, majd a föld felé vette az irányt. A levegő megtelt súlyos porral, de ebben a formában ez sem zavarta. Már majdnem leért, mikor eszébe jutott, hogy a többiek talán még mindig bent vannak a pokollá vált építményben. Besurrant a darabjaira hulló erkélyen, ahol nemrég még ő is állt, de Gabrielt nem találta ott. Továbbsuhant a régi barátként összeölelkező gerendák dzsungelében, és társak után kutatott. Néhány méterrel odébb meg is látott egy eszméletlenül lefelé zuhanó testet. Hayden volt az. Azonnal odasiklott, karokat formált magának, és megragadta a lányt, mielőtt becsapódhatott volna egy nagyobb tégla halomba, hogy aztán maga alá temesse az épület. A kiutat keresvén meglátott még egy testet. Nem gondolkodott, azonnal odavetette magát, és őt is felnyalábolta, aztán kisuhant a vakító porfelhőn, és lezuhanó törmelékfüggönyön át a parkba.
Gabriel Don mellett állt. Atsu lefektette a testeket egy megmaradt kis fűpocsolyára. Hayden eszméletlen volt, de egyenletesen lélegzett, a másik lány viszont halott volt. Atsu sóhajtott egy mélyet aztán Gab felé indult sietve, majd amint odaért, lábujjhegyre állt, és belekapaszkodott a férfi nyakába. Egy pillanatig csak szorították egymást, aztán a nő eltolta magától, és gyorsan felmérte, van-e komolyabb sérülése. A páncélja piszkos és karcos volt, de úgy tűnt, nincs baja. Ekkor szinte berobbant a tudatába, hogy mi is történik körülöttük. Sorel térdelt mellettük, és egy óriási, több tíz méter széles kristályfalat tartott, aminek a túloldalát az alfa rengette, lábán kristálylánccal - amit Sorel a földhöz erősített -, szinte folyamatosan tüzet okádva a csillogó, kék falra. Atsu elképedt az összecsapó mágikus energiák lehengerlő nagyságán, aztán megrázta a fejét, és gyorsan körbepillantott.
A park és a környező épületek megroggyantak, mindenhol folyt a harc a megmaradt wyvernekkel. Közben Sho és Koko is megérkeztek, éppen mellettük szálltak le, Don pedig egy szőke nőt szorított magához, aki Hayden mellett állt.
- Nincs baja, csak elájult – intett a nő feléjük, miután a megtermett fegyvermágus elengedte.
- Mit csináljunk? – kiáltotta Sho.
- Várjatok, még egy kicsit… van egy tervem! – ordította Sorel, miközben újabb oszlopokat emelt az alfa és közéjük, hogy megerősítse a védelmét, majd néhány pillanattal később felállt. – Fedezzetek! – mutatott a falat megkerülő wyvernekre, amik újabb katonákat hoztak a hátukon. Sho közelebb hozta Hayden ernyedt testét, és mindannyian körülállták Sorelt, aki ökölbe szorította kezeit, megfeszítette egész testét és koncentrálni kezdett. A homlokán és a halántékán kidudorodtak az erek, verejték csorgott a nyakán.
Don térdre ereszkedett, és azonnal tűz alá vette a lényeket, Gabriel pedig a földbe szúrta Livinast, majd a kezébe idézett egy számszeríjat, és szintén tüzelni kezdett. Atsu is homoklabdákat, szilánkokat és pengéket szórt a támadókra, miközben a fal túloldalán az alfa még mindig elkeseredetten próbált szabadulni. A szőke hajú nő – Atsu szerint Prue volt a neve, de nem volt benne biztos – vadul gitárja húrjai közé csapott. Atsu azonban megesküdött volna rá, hogy nem csak egy gitár hangját hallja, hanem egy egész szimfonikus zenekarét. A zene üdítő volt, csaknem felemelő, Atsu érezte, hogy teste felfrissül, és új erőre kap. Sho kék lángokba borította testét, és farkasfej formájú lángcsóvával perzselte az érkezőket, miközben Koko acélszirmokat hajigált, és a park fáit mozgatva segítette a többi földön harcolót.
- Ezt egyétek meg! – ordította Don mámorosan, miközben kilőtt a bestiák közé egy robbanótöltetet, ami egyszerre vagy féltucatnyi dögöt szaggatott cafatokra. Atsu lesöpört a karjáról valamilyen véres wyvern darabkát, aztán tekintetét visszaszegezte az égre, ami lassan megtelt kéken csillogó kristálylándzsákkal. Sorel lassan bontogatni kezdte az őket védő falat, és abból is lándzsákat teremtett az alfa köré. ~ Tehát erre készül..~
- Még egy kicsit! – szűrte fogai között a kristálymágus, és még jobban nekifeszült a koncentrálásnak. A mágikus erő felkavarta körülötte a port, és belekapott fekete kabátjába.
- Atsui! – kiáltotta Gabriel, és rámutatott az egyik kis utcára, amin egy seregnyi katona közeledett a park felé. Atsu némán bólintott, és lépett egyet a rohamozók irányába. - Kaensho, Koko, Don, tartsátok tisztán az eget, mi elintézzük ezeket! – mondta a férfi, és számszeríját rájuk szegezve, megindult feléjük, de a nő egy intéssel jelezte neki, hogy maradjon, majd kezeit maga elé tartotta, és koncentrált.
- Sand Storm – motyogta magában a varázsigét. Szavaira aranyszínű homokszemcsék tömkelege jelent meg a levegőben, és forogni kezdett. Ahogy a forgás gyorsult, és egyre nagyobb tömege lett, megmozdult a földön összegyűlt por, és apróbb törmelék, és csatlakoztak az immár tornádóként tomboló homokviharhoz. Atsu ekkor lassan elindította a képződményt az utcácskába. A katonák hanyatt-homlok menekülni kezdtek az ellenkező irányba, de már nem volt elég idejük. A vihar papírbabákként kapta fel őket, és szórta szét a környező utcákban és épületek tetején.
Atsu látta a szeme sarkából, amint Gabriel kilő egy rájuk rontó wyvernt, aztán még egyet, aminek sikerült túlélnie az első lövést, és a nőhöz kúszva megpróbálta elsodorni éles karmaival, de azok csak átsuhantak a homoktesten, aztán a férfi megadta a lénynek a kegyelemdöfést.
- Sorel! – Kaensho kétségbeesett hangjára Atsu megszüntette a varázslatot, és visszafordult a kis csapat felé, akik előtt éppen csillámló darabokra hullott a kristályfal. Úgy gondolta, Sorel ura a helyzetnek, de mikor az alfa újabb mély levegőt vett, és egy hatalmas lángcsóvát indított feléjük, egy pillanatra elállt a lélegzete. Azt hitte vége a harcnak, de ekkor Gabriel eléjük vetette magát, és egy emberméretű, fekete lyukat idézett maga elé, ami teljesen elnyelte a bestia perzselő lángjait. A varázslat csak akkor szűnt meg, amikor az alfa nem bírta tovább szusszal, a férfi pedig a földre rogyott.
- Megvan! – ordította a következő pillanatban Sorel újult erővel, majd üvöltve meglendítette a karját.
- Azt a rohadt… - motyogta Don, miközben fegyvert tartó keze a teste mellé hullott. Atsu nem hibáztatta, ő is pontosan így reagált, csak neki hangok sem jöttek ki a torkán.
Több száz, de inkább ezer lándzsa indult meg szédítő sebességgel az alfa felé. Úgy tűnt, mintha maga az ég szakadt volna a lény nyakába. A többi wyvern azonnal reagált, többen a lándzsák elé vetették magukat, de nem voltak elegen. Egy pillanattal később az alfa már holtan hevert a park közepén, testét keresztül-kasul kék tüskék borították…

A csendből gyorsan üvöltő parancsokkal teli felfordulás vált. Mindenkinek elmondták a helyét, a mágusok és katonák pedig őrült rohanásba kezdtek mindenki a maga parancsnokát követte egészen a helyéig. Én még több száz emberrel egyetemben Zuko után eredtem, bár nem voltam teljesen biztos a parancsban mégis úgy éreztem, nekem ott lesz a helyem. A központ felé rohantunk, vagyis sodort a tömeg. Ha akartam volna sem tudtam volna másik egységhez csatlakozni. A nagy tömeg egyszer csak megállt a központ közepén egy széles park közepén. A füves rész körött lévő épületek mágikusan meg voltak erősítve és erődként szolgált a csatában. Zuko már teljesen eltűnt a láthatárról, az emberek pedig lökdösődtek, tanakodtak, hogy most mégis mi fog történni. Kezdtem unni odalent ezt a hacacárét, főleg azt, hogy nem látok semmit és csak a pletykákból hallom az információkat. Felvettem succbus alakomat, és már repültem is azok közé a mágusok közé akik velem együtt ezt a módszert választották. A háztetőkön és az ablakokban is kíváncsi szemek meredtek. Mire felmértem fentről a terepet megint zúgolódás hallatszott. A tengerpart felé fordultam, ahol már készen állt az ellenség a támadásra. Elállt a lélegzetem. Vagy száz hajó állt meg a kikötőben, és minden hajón telthát volt. Hirtelen rettegés fogott el. Simán látszott a túlerő amiről gőzöm sem volt, hogy miként fogunk ezen felülkerekedni. Az ég alját szürkére festették apró repülő lények, amelyek egyre csak közeledtek. Minél közelebb értek annál jobban kivehető volt alakjuk és igazi méretük. Szorosan, komoly rendszerben repültek egymás mellett, felkészülve a támadásra. Mielőtt a központhoz értek egy párat már előtte elpusztítottak az előttünk lévő seregek, de láthatóan a mi erőinket is meggyengítették. Ahogy közelebb ért a támadó csapat ki tudtam venni pontos kinézetüket. Az arcuk hasonlított a legendabeli lényekéhez, a sárkányokéhoz. Éles karmuk egybenőtt nagy bőrszárnyukkal, és testüket erős, szürke bőr fedte. Azt, hogy erős, abból vettem ki, hogy több lándzsa is lepergett a bőrükről. Ideje volt felkészülni a támadásra. Mellettem egy fiatal, vörös hajú mágus repült tűz szőnyegén, és mielőtt odaértek a lények felém kiáltott.
- Dolgozzunk együtt, úgy nagyobb esélyünk van a túlélésre. – bólintottam, majd együttes erővel kivégeztük az első ellenséget, aki a közelünkbe került. Újdonsült társam egy tűzgolyóz repített az arcába, ameddig én a karmomat egyenesen a gyomrába döftem. A vörös hajú lány a sebbe repített még pár lövést, amikor a lény a földre zuhant. Menet közben előkaptam mágikus rúzsomat, amellyel egy hosszabb korbácsot készítettem. Éppen mire végeztem egy szörny már támadásba is lendült, én pedig a korbácsot egy csapással rátekertem a szárnyára a korbácsot és egy erős lökéssel az lejjebb került. Ez után minden erőmmel neki repültem, és végighúztam a hátán karmomat. A lény keservesen üvöltött, majd valakinek köszönhetően egy kard állt ki a hátából, amit utána kihúztak és ez is a földre zuhant. Utána egyből egy katonával, a katona után meg a tulajdon karja. Rémes látványt nyújtott a sok katona képe. Hátrapillantottam a tetőre, de ez volt a legrosszabb amit tehettem, mert egy erős csapás következtében ott is termettem. A cserepek összetörtek, és én majdnem belezuhantam a padlásba. A szárnyam érezhetően beragadt, így kénytelen voltam alakot váltani. Felvettem hát lángkúszó formám. Máris jött az a lény aki az előbb „megsuhintott” én pedig nagy lendületet vettem majd a hátára ugrottam és a korbácsot a nyakára erősítettem. Hátrahúztam a nyakát majd a combomra erősített tartóból kihúztam a tőröm és oda szúrtam, ahol elvileg a szörny légcsövének kellett volna lennie, majd kivettem és egy vénát próbáltam megcélozni csak a hatás érdekében. A szörny felüvöltött, majd utána végleg elcsendesedett. A rendszerbe szerveződött wyrenek hirtelen kettéváltak, utat nyitva egy nagyobb és hatalmasabb társuknak. Végre megtudtam, hogy melyik is az alfa. A mérete nemhogy egy szobáéval, egy katedráliséval vetekedett. Óriási vörös szárnyát az ég felé tárta ki. Soha életemben nem láttam még ilyen szörnyet és már biztos voltam benne, hogy valami közük van a sárkányokhoz. A szörnyet elég sokan támadták ahhoz, hogy elbírjanak vele, így én úgy gondoltam, hogy továbbra is a kisebb társait fogom támadni. Éppen egy példánnyal küzdöttünk hárman, amikor az egyik férfi bevitte a wyrennek a halálos ütést. Ebben a pillanatban óriási csattanást hallottam. Az alfa kimúlt. Elernyedt testéből irreálisan sok kék lándzsa állt ki. Elképzelni sem tudtam, hogy mégis ki vagy kik és miként tudták ezt a támadást végrehajtani, de szívből hálás voltam neki.
Az alfa halálával a wyrenek hirtelen beszüntették a támadást és kicsit messzebb a csata közepétől ismét szépen összeszerveződtek. Nem gondoltam volna, hogy alfa halálával egyetemben a többiek feladják a harcot. És jól gondoltam…
Amint a wyrenek abbahagyták a csatát a támadók iránya felől vakító fény áradt. A fény két sugárban érkezett felénk mindenkit elvakítva. Ez még nem lett volna akkora probléma, ha nem pont a védelem központját találták volna el olyan hatalmas erővel mint amilyen az a híres Jupiter ágyú volt. Zuko hála istennek elég erős pajzsot tudott a központ köré vonni, hogy a fénysugár ne törje össze a pajzsot, az épületet mégis eléggé megrázta a találat. Az épületről több nagy darab leesett, mintha egy erős földrengés rázta volna fel a hangulatot ismét.
A másik fénysugár szinte fél tucat házat romba döntött maga alá temetve mágusok és katonák nagy seregét, akik onnan támadták az ellenséget. Belegondolva, hogy pár perce még én is azoknak a házaknak a tetején ugrálva védtem a királyságot… kirázott a hideg, a gyomrom egy apró csomóvá vált. Nekem szerencsém volt, hogy tudtam repülni. Ők esélyt sem kaptak rá, hogy megmeneküljenek vagy elfussanak a pusztító támadás elől. A romok között véres és poros végtagok, szilánkokra roncsolódott koponyák maradványai fetrengtek a földön. Undorító és szomorú látvány volt. Elszorult a torkom. Túl akartam élni…még élni akartam.
- MINDENKI HÚZÓDJON VISSZA A KÖZPONTI ÉPÜLETHEZ! – Rektson tábornok valahogy átvészelte a csapást. Kezeiben véres kardokat tartott, azokkal mutatott a központ felé. A lesokkolt mágusok és katonák hirtelen észhez kaptak és elindultak a védett épülethez. - Az épületet Zuko egy külön mágiával is védi, így bármi is lő ránk, ott ki fogunk tartani. Néhány ellenség pedig már így is bejutott a tetőtéren át! – újra megindult a sereg mint akiket üldöznek… ja, hogy üldöztek is minket. A kezdetekhez képest maréknyi kis csapat összegyűlt, hogy tovább védje Zukot, a pajzsot, és a hazát. A katonák közül volt aki felmérte a veszteségeket, és ezt mindenkivel tudtatta is. Mint kiderült a központi irányítók nagy szerencsére túlélték az eddigi merényleteket, így továbbra is a helyükön tudtak maradni. A rossz hír viszont ez után jött, bár ez már mindenki számára nyilvánvaló volt. A katonák és a mágusok többsége sajnos elesett a csatamezőn. Jócskán megfogyatkozott a létszám, és közben az ellenség emberei egyre csak közeledtek, ráadásul tekintélyes létszámmal tartottak a központ felé. A tábornok hívott katonákat és további segítséget, akik az ágyú semlegesítésén fáradoztak. Az eligazítás vége felé egyszerre hangos morajló léptek ütötték meg a hadsereg fülét. A várt- vagy inkább nem várt – ellenség megérkezett. Teljesen páncélba öltözött a wyrenekhez hasonlóan rendezett sorokban közeledtek. Olyanok voltak mintha nem is érző lények lennének, hanem robotok, vagy harcra nevelt emberi gépek. Ismét felkészültünk a támadásra és nekiveselkedtük a harcnak. Először a Fire Spirit karját és a gyík farkát vettem fel, azzal indultam a csatába viszont hamar rá kellett jönnöm, hogy a páncél amit viselnek legyengíti a tűz támadásának erejét, így hatástalan volt ellenük bármi nemű mágikus fegyvert használni. Átvettem hát flamecrawler alakomat. Ebben az alakban az ő akrobatikus képességüket is meghaladtam valamint Desyanak hála fel tudtam velük venni a harcot. Sokkal jobban tudtam használni a képességeimet és a saját testemet. Szinkronban éreztem a képességeimet az adottságaimmal, amit ezelőtt még sosem tapasztaltam. Elővettem a kígyó tőröm és az élet reményében gyilkolásba kezdtem. Az egyik légiós hátára ugrottam, elkaptam a fejét majd egy engem is meglepő erős mozdulattal eltörtem a nyakát. Mindenképp mellkas felett kellett őket támadni, hiszen a páncél minden csapást felfogott. Egy másik ellenséges katona a karomnál fogva maga felé rántott és emelte a kardomat ám a farkammal nem számolt. A nyaki ütőerét céloztam, amibe jó mélyen beleszúrtam. Az ellenség a nyakához kapott, majd elejtette a kardot. Mivel úgy ítéltem meg, hogy túl sokáig tartana a haldoklása tőrömet a szemén keresztül olyan mélyre nyomtam, hogy biztosan leálljon valamelyik életfunkciója. A tettemtől még én is undorodtam, de nem volt más választásom. Ilyen módszerekkel haladtam előre a tömegben. Mindig nyakat és páncél alól kilógó testrészeket céloztam. A gerinctörés volt a másik lehetőség amivel meg tudtam állítani a központi épület felé törekvő sereget. Az egyik légiós eltalálta az oldalamat ami lelassított a mozgásban és elég nagy fájdalmat is okozott számomra. Ezt én úgy háláltam meg, hogy mögé kerülve hátrahúztam a nyakát és elvágtam a torkát. Ebben a helyzetben nem volt kérdés. Ölsz vagy halsz. Nem sokkal mellettem egy homok-árny suhant el, majd egy szép ezüst hajú lánnyá vált. Kétség sem fért hozzá, a céhtársam Atsui is itt volt és harcolt a királyságért. Ahogy lankadt egy pillanatra a figyelmem egy erős ütés arcon ért de abban a pillanatban a légiós el is tűnt a föld színéről. Felnéztem, hogy mégis mitől eshetett össze. Desya állt velem szemben kezében két éles, hosszú karddal.
- Tessék, fogd ezt. Többre mégy vele mint a kígyótőröddel. – csupán ennyit mondott, máris elmerült a gyilkolás a vér és a halottakból kirakott szőnyeg tengerében. Én is követtem az ő példáját. Tőröm visszahelyeztem a combomra felerősített tárolóban és a karddal valamint farkammal folytattam a harcot. Örültem neki, hogy Desya is köztünk volt. Bár féltettem, mégis biztonságban éreztem magamat. A saját seregem között szépen lassan terjedt a hír, hogy a erősítés már érkezik is a centrum irányából, lesz esélyünk megnyerni a csatát. Mindenki a reménytől fellelkesülve öldökölt tovább. Milyen ironikus. Remény és halál. Gyilkolás és jótett. Az élet paradoxonjaival álltunk szemben, hogy lehessen jövőnk és választást nem kaptunk ha meg akartuk tudni mi lesz a csata kimenetele. A centrum felől hallottuk és láttuk ahogy több száz katona rohan bajtársai fáradt segítségére, ám hirtelen történt valami. Már nem értek ide. Az emberek arcait vér borította be és röpködő végtagok értek földet a legváratlanabb valamint a legkellemetlenebb helyeken. Most robbant szét mindenkiben a reménység, és hullott alá a fekete gyász sokak lelkén. Bennem egy szó fogalmazódott meg. Végünk. A felmentő sereget egy pillanat alatt darabokra szaggatta az ellenség és nekünk sincs már sok hátra, hogy a halottak létszámát gyarapítsuk, akiket majd egy közös sírba beledobnak mint egy dögkútba, de egy óriás kopjafán majd ott virít, hogy ezt Fioréért tettük. Ha még akkor létezni fog az országunk.

Atsu elborzadva nézte az óriási lény immár mozdulatlan, ezernyi sebből vérző testét. Egy pillanatra elhaltak körülötte a zajok, úgy érezte, mintha megsüketült volna. Az idő lelassult, ahogy vett néhány mély lélegzetet és körbefordult. Ő maga is lassúnak tűnt, nem tudott mozdulni. Hajába belekapott a parkon átsöprő, hirtelen támadt, talán mágikus eredetű szél, vér és kétségbeesés szagával töltve meg orrát és tüdejét. Még egy pillanatra lehunyta a szemét, benntartotta a levegőt, aztán visszatért a valóságba.
A fejébe szinte bezúdult a körülötte folyó csata iszonyatos szimfóniája. Sho bizonytalan hangjára nyitotta ki újra a szemét.
- Visszavonulnak – nehéz volt eldönteni, hogy kijelentette vagy kérdezte a farkas lány, de nem is számított. A wyvernek valóban visszahúzódtak, de nem túl messzire. Senki nem válaszolt, mind tudták, hogy amíg nem végezték el a dolgukat, addig nem fognak visszavonulni. Nem meghátrálni jöttek. Atsuban feltámadt a gondolat, hogy addig kéne közéjük csapni, amíg nem tudnak újraszerveződni, de kimondani már nem tudta gondolatait. Vakító fény villant fel előtte, hiába csukta be időben a szemét, még így is könnyek áztatták el arcát alig egy pillanat alatt, aztán már csak azt érezte, hogy a levegőben van, és magatehetetlenül repül hátrafelé. Megpróbálta karjait védekezőn maga elé tartani, de fogalma sem volt, sikerült-e. Egy kisebb törmelékkupacban tért magához, de a hallását most tényleg elvesztette pár másodpercre. Csuklójával kitörölte szemeiből a könnyeket, és megpróbált felállni. Nehezebben ment, mint amire számított. A hátát és a jobb lábát is csúnyán beverte, úgy érezte, minden porcikája sajog. Megtámaszkodott egy kőtömbön, és talpra küzdötte magát. Megtántorodott, de egy erős kéz elkapta, és megtartotta.
- Atsu! Jól vagy? – hallotta valahonnan távolról Gabriel hangját. Újra megtörölte a szemeit, és sűrű pislogással lassan visszanyerte a látását.
- Megvagyok.. – lihegte, és megerősítésül megszorította a férfi karját, amibe kapaszkodott. – A többiek? – válaszra nem volt szükség, már látta, hogy a többiek is élnek, igaz kissé szétszóródtak a becsapódás lökéshullámának hatására. Koko éppen visszamászott Sho hátára, Don a szintén a szemeit törölgető Prue-t pátyolgatta, Sorel pedig lihegve előredőlt, és a térdeire támaszkodva figyelte a tér túl oldalát.
- Mi a.. ? – kérdezte Atsu, de elakadt a szava, amint követte céhtársa tekintetét. A park túl oldalán több épület is gyakorlatilag eltűnt, porfelhő borult rájuk sötét, fojtogató lepelként, én minden tele volt tégla és betondarabokkal, cserepekkel… és persze halottakkal. Mindenhol mozdulatlan testek, leszakadt végtagok és egyéb testrészek hevertek. Atsu köhögött párat a portól, aztán inkább homokká alakult. A „tüdeje” azonnal kitisztult és a testében keringőző fájdalom is megenyhült. A teste regenerálni kezdte önmagát, érezte, ahogy a szemnek láthatatlan, roncsolódott szemcsék lehullnak, hogy aztán új, ép részecskék vegyék át a helyüket. Nem szenvedhetett túl komoly sérüléseket, ha ilyen gyorsan javult az állapota.
Két találat érte a csatateret; egy telibe kapta a Zukot védő raktárépületet, a másik pedig a lakóházakba csapódott. Az ellenfél láthatólag nem törődött saját katonái épségével, mivel a parkon áthúzó fénycsóva kellemetlen következményeiből nekik is jutott bőven. A raktárépületről folyamatosan hullott a vakolat, de egyelőre még állt. Rektson tábornok tört elő az egyik kijáraton, kezeiben egy-egy véres kardot szorongatva, és azonnal kiabálni kezdett.
- MINDENKI HÚZÓDJON VISSZA A KÖZPONTI ÉPÜLETHEZ! Az épületet Zuko egy külön mágiával is védi, így bármi is lő ránk, ott ki fogunk tartani. Néhány ellenség pedig már így is bejutott a tetőtéren át!
Ez viszonylag jó hír volt. Az már nem annyira, hogy elmondása szerint újabb hatalmas hadosztály tartott egyre kisebb csapatunk felé, de Rektson erősítést ígért. Már úton vannak, mondta. Persze arról nem volt szó, mikor érkeznek meg. Állítólag az ágyúkat is támadás alá fogják venni, de Atsuék egyelőre el voltak vágva azoktól a csapatoktól, nekik Zukot kellett megvédeniük.
A kis csapat, és körülöttük a még harcképes rúnalovagok és mágusok kifújták hát magukat, és rendezték soraikat. Atsu Gabriel utasítására tett egy kis kitérőt az egyik épen maradt házba, ami viszonylag kívül esett a csata gócpontjától, és elrejtette ott a még mindig eszméletlen Haydent. Éppen csak visszaért a nyitótáncra, az ellenfél ugyanis kegyes volt, és nem váratott sokat magára. Az épületek közti utcákból rendezett osztagok meneteltek elő. Páncélos, erős testalkatú, pajzsokkal és fegyverekkel felszerelt sereg volt. A fémek hangosan csörögtek, és szinte ragyogtak a porfelhőn átszűrődő napfényben.
Amint lőtávolságba értek, az elemi mágusok megsorozták az első sorokat. Atsu, Koko és Sorel is bevetette mágiáját, de a páncélosok alig tántorodtak meg a különböző elemek becsapódásától.
- A páncéljuk semlegesíti a mágiát!! – ordította valaki, és a támadás azonnal abbamaradt. Senki nem akarta feleslegesen fogyasztani már amúgy is megcsappant varázserejét. Sorel két kristálykardot idézett a kezeibe, és elszánt csatakiáltást hallatva, nekilódult a parkba beözönlő katonák felé. Mindenki kapcsolt, és egy pillanattal később a védők már egy emberként rohamozták az ellenséges csapatokat.
Atsu ismét homokformát vett fel, és gyors suhanásban, mélyen az ellenséges katonák sorai közé vetette magát. Kezében ott feszült a kodachi, és ahányszor elég közel ért egy páncéloshoz, megpróbálta megsebezni őket. Hatalmas homoköklöket formált, de azok csapásaival csak lelassítani tudta őket, ezért ezeket inkább meghagyta a közben új erővel támadó wyverneknek. Kardjával a katonák gyenge pontjait célozta, nyakakat metszett át, kezeket vágott le csuklóból, de nem érezte magát elég hatékonynak. A közelharcot jobb a fegyverforgatókra bízni..
Ellenben remek figyelemelterelésnek bizonyult. A páncélok és a fegyverek ellenálltak ugyan a mágiának, de semlegesíteni nem tudták azt, a homokteste így gyakorlatilag sebezhetetlen volt a fémkardok, pajzsok, szuronyok és lándzsák ellen. Mélyen a vonalaik mögé hatolt, s újabb homokvihart idézett, hogy megzavarja a hátsó sorokat, majd visszasiklott a frontvonalra, és igyekezett a társait segíteni. Futóhomokot idézett, ami nem törődött a megerősített páncélzattal, ugyanúgy elnyelte a viselőjüket, mint akárki mást. Próbálta elvakítani is a támadókat – a homok mindenhova beférkőzött. Koko is hasonló, zavaró tevékenységgel igyekezett támogatni a harcolókat. Indák tekergőztek szerte a fronton időről-időre lefogva, vagy csak lelassítva a páncélosokat. Mindeközben a távolsági mágusok tűz alá vették a levegőből támadó szárnyasokat.
Mikor a koala észrevette, hogy Atsu a sisakok apró résein át a szemüket célozza, megpróbálta ő is bejuttatni tüskés indáit a páncélzat alá. Kitartó próbálkozásait nemsokára siker koronázta.  
- Desert Espada! – kiáltotta Atsu a levegőben lebegve, mire a harcolók között bő ötven méter hosszú vágás keletkezett, csúnya heget hagyva maga után a park egykor tiszta, most vérben és sárban lubickoló, formás kövezetén. A támadás meglehetősen hatékony volt, de hiába, a sereg túl nagy és túl masszív volt. Már nem sokáig tarthatták magukat. Ekkor egy hang szelte át a csatateret, bizonyára mágikusan felerősítve, mert különben senki nem hallotta volna meg.
- ITT VANNAK! MEGJÖTT AZ ERŐSÍTÉS! – a remény hangja volt ez, a védők egy pillanatra fellélegezhettek. Atsu is így érzett, és feljebb szökkent, hogy jobban lássa, mi történik.
Az erősítés tényleg megérkezett, méghozzá a város központja felől, egyenesen az őket ostromlók hátába. De remény fénysugarát egy másik fénysugár egy pillanat alatt semmivé zúzta, ahogy a távolban újra eldördültek az ágyúk, és a felmentő sereget, az esély eme apró szilánkját, szó szerint porrá hamvasztotta a becsapódó sugárnyaláb. A lövés ezúttal pontos volt, csak a védőket semmisítette meg, de őket mind egy szálig. Atsunak elállt a lélegzete, ahogy figyelte a borzalmas kivégzést. Egy pillanatra megint megszűnt létezni körülötte a világ, és egyetlen gondolat tört csak utat magának félelem áztatta elméjében: Meg fogunk halni...