Seraphine Mortalité

Reggel miután gondosan felöltöztettem Sarielt, ráadtam az ingét, mellényét, nyakkendőjét, nadrágját és kesztyűjét, magammal is elkezdtem foglalkozni. Ledobva magamról a hálóingemet a komódhoz lépve kiemeltem belőle némi fehérneműt. Belebújva kinyitottam a szekrényemet és leakasztottam róla a ruhámat. Szerencsére Sariel mindig van annyira készséges és úriember, hogy segítsen felvennem a ruhámat. Nincs is jobb annál, mint a szerelmem puha érintése. Gondosan tartott mindig szürke harisnyámat, hogy belelépve felhúzza egészen a combomig, majd rám adta a csizmámat is. Ezután felemelve az egybe ruhámat, mely egy mellig érő felső részből és egy két helyen vágott hosszú szoknyarészből állt, lassan rám engedte és bele bújtam. Kebleimet a helyükre igazgattam és elegyengettem a csípőmnél a selymes fekete anyagot. Felhúztam a kezemre a ruha többi részét és míg én a csatokkal bíbelődtem a kedvesem volt olyan drága és becsatolta a nyakamnál a pántot, tökéletesen eltalálva a méretet. Se nem túl szoros, se nem túl laza. Nem csak a lelkemet, de testem minden porcikáját úgy ismerte, mint a saját tenyerét. Ő a tökéletes férfi és csak az enyém. Egyes egyedül az enyém…
Fölcsatoltam az övemet és rá a táskáimat, Sariel pedig az oldalára kötötte a vívótőrét, majd a nyaka köré kanyarította a Morgan Blacktől kapott ében köpenyét.
– Hogy nézek ki? - néztem fel rá, miután én végeztem saját magammal, ő pedig rám emelte a tekintet.
– Ó köszönöm, de biztos csak úgy mondod… - fordítottam el zavarodottan a fejemet. Sariel ekkor közelebb lépett és bal kezével lágyan megérintette a vállamat, a jobb kezével pedig gyengéden végigcirógatta az arcomat.
– Drágám, zavarba hozol, ha ilyen szépeket mondasz - mondtam elpirulva és felemelve a kezemet megérintettem az övét az arcomon. Közelebb hajolt hozzám, én pedig lábujjhegyre állva felemelve a fejemet csókot leheltem az arcára. Lejjebb ereszkedtem és szorosan átöleltem, fejemet pedig a mellkasának szorítottam, szinte hallottam a szíve vad dobogását. Hosszú másodpercek után engedtem csak el, Sariel pedig mélyen a szemembe nézett.
– Én is téged kedvesem. Ideje indulnunk, de előtte még… - elnyúltam a nyaka mellett és megfogva a köpenye csuklyáját lassan az arcába húztam.
– Sajnálom drágám, én sem szeretem, hogy takargatni kell a gyönyörű arcodat, de Blacknek igaza van, sok problémánk lenne belőle, ha az emberek meglátnának így téged. Most pedig nem vonhatjuk magunkra a figyelmet. De ne izgulj, hamarosan eljön a kettőnk ideje, ahol ismét együtt lehetünk teljes valónkban - simítottam végig a kezemet az orcáján.
Ezek után kiléptünk a lakásból, Sariel bezárta magunk után az ajtót és odaadta a kezembe a kulcsot, amit az egyik oldalsó táskám mélyébe süllyesztettem. Elindulva Negura központjának a széle felé vettük az irányt, egyenesen beszállító vállalat raktárához.
Belépve a hátsó bejáraton a délelőtti műszak kellős közepébe csöppentünk. A munkások rakodták a dobozokat és szokás szerint fel se tűnt nekik, hogy valaki bejött. Mégis valahol volt egy olyan érzésem, ha nem tudnák, hogy kivagyok bizony nem dolgoztak volna tovább olyan nyugodtan.
Minden esetre Sariellel elsétáltunk az épület jobb hátsó részéhez, a hordók mögötti rejtett ajtóhoz. A biztonság kedvéért körbe néztünk, hogy biztosan senki sincs a közelben. Nem lett volna szerencsés, ha bárki is rájön hol rejtőzik a céh. Akkor kereshettünk volna egy másik céhet és költözhettünk volna egy új városba.
Miután megbizonyosodtunk, hogy egy árva lélek sem volt a raktár eme elhagyatott részére, rámarkoltam az előttem lévő csőre és magam felé húztam. A rejtett ajtó feltárult és elindultunk a lépcsőn lefelé, mögöttünk pedig a fal visszacsúszott az eredeti helyére. A folyosón apró fénylakrimák világították meg halványan az utunkat. Nem adtak túl nagy fényt, de ahhoz épp elég volt, hogy az ember ne bukjon fel a saját lábában, vagy ne rossz lépcsőfokra lépjen.  
Beérve az alagsorba az első dolog, észrevettem Black integető keze és foghíjas vigyora.
– Áh Seraphine! Micsoda szerencse, pont van számodra valamim! - kiáltott fel nevetve, mi pedig Sariellel az asztalához sétáltunk.
– És micsoda?
– Meg kellene ölni valakit - nézett rám vigyorogva, közben pedig szemeivel az arcomat fürkészte.
– Kicsoda és hol találjuk meg? - kérdeztem, de erre Black csak még szélesebbre húzta a vigyorát.
– Hideg és lényegre törő vagy, mint mindig. Jártál már a város melletti romoknál?
– Nem érdekelnek a régi kövek - feleltem.
– Valahogy sejtettem, mindenesetre azoktól északra él egy remete, Claus. Őt kell eltenni láb alól.
– Értem - azzal megkapva a feladatot, már fordultam volna meg, de Black újra megszólalt.
– Nem is érdekel miért kell halnia?
– Nem - mondtam egyszerűen.
– Na ezt imádom benned! A legtöbben ilyenkor mindig azzal jönnek, hogy miért kell meghalnia, ki adta a megbízást és még sorolhatnám. Te nem vagy ezekre kíváncsi?
– Engem csak Sariel érdekel semmi és senki más. Felőlem az összes ember megdögölhet, ha cserébe visszakapom a kedvesem.
– Ó még én is? - kérdezett vissza vigyorogva.
– Igen maga is.
– Akkor azt hiszem vigyáznom kell! - nevetett fel.

– Mondj, amit akarsz akkor is komolyan gondoltam - mondta Sarielnek, miközben az utcán sétáltunk a romok felé.
– Most hiába nézel így rám! Hidd el nélküle is boldogulnánk! Nincs szükségünk senkire csak egymásra!
Sariel megtorpant és lenézett a földre, majd vissza rám.
– Jó persze igazad vagy, hogy sokat segít és így sokkal könnyebb minden… - sóhajtottam beletörődően, aztán pedig tovább indultunk.
Egészen a leghátsó romkertig sétáltunk el, ahol beléptünk az egyik toronyba, majd felsétáltunk a tetejére. Legalábbis, amit hajdanán a tetejének nevezhettek. Ott Sarielről levettem a köpenyét és szépen összehajtogatva, az egyik kőre helyeztem.
– Sajnálom, hogy meztelenül kell lenned és egyedül kell csinálnod, de Black szerint a célpont irtózik az emberektől és halottakkal veszi körbe magát. De félig mégis csak veled leszek - simítottam végig az arcát. Közben ő levette a többi ruháját, amit összehajtva a köpenyére rakott, a rapírját, pedig a falnak támasztotta. Én leültem háttal a köveknek és lehunytam a szemeimet, koncentrálni kezdtem, majd mikor a bal szememet kinyitottam és felnéztem saját magamat láttam a köveknek dőlve. Hirtelen elpirultam mikor bele gondoltam, hogy ilyen közel még sose voltam a szerelmemhez. Az ő szemével látom a világot!
Lenéztem a kezeimre, megforgatva őket és Sariel tökéletes kezeit láttam viszont. Megérintettem a mellkasomat és az arcomat, de nem éreztem semmit, úgy tűnt csak a látványt adja vissza az érzést nem, de se baj. Így is közelebb vagyok hozzá, mint eddig bármikor.
Félre néztem a messzi dombok között húzódó elhagyatott kúriára. Felléptem a párkányra és előre szökkenve a mélybe vetettem magam, ahogy a földre érkeztem gurulva előreugrottam, majd egy bukfenc után talpra éreztem és szaladtam tovább. Sariel teste kemény volt, egy ilyen meg se kottyant neki. Nem figyeltem a tájat, lényegtelen volt, csak az előttem lévő célpont számított. Amúgy is egy kopár pusztaságon szaladtam, nem is lett volna rajta mit nézni. Nebura környéke nem túlzottan dúskált a növényzetben, sokkal inkább a sziklákban és pusztaságban. De talán épp ezért is tetszett.
Lassan el is érkeztem a telek határához, ami a hegy lábánál állt. Lelassítottam és lefékeztem a fekete, gótikus kovácsolt vaskapu előtt. A kapu lánccal volt körbe tekerve és egy ódivatú lakattal lezárva. Úgy tűnt nagyon nem szerette a látogatókat. A kapu tetején lévő szuronyokra több emberi koponya is ki volt akasztva, nekem valahogy még is tetszett. Ha a koponyák nem lettek volna elegek, akkor még pár figyelmeztető tábla is igyekezett elrettenteni a járókelőket. A korhadt falécre vérrel írták fel a feliratokat. Mint a „Takarodj!”, „Ha belépsz meghalsz!” és „A halottak eljönnek érted…”
Egy apró mosoly jelent meg az arcomon.
~Milyen bájos~ gondoltam magamban. Oldalra néztem, de nem láttam sehol máshol sem bejáratot, nem mintha számítottam volna rá, hogy lenne. A kapu mellé sétáltam és egyszerűen nekifutásból átlendültem rajta. Sariel csontteste roppant könnyű volt. Bent a füvön landolva tovább sétáltam a ház felé. A kertben ugyan volt néhány fa, de már korhadtak voltak és egy fia levél sem volt rajtuk. Egy alakot vettem észre közeledni felém. Félre akartam vetődni, de már késő volt biztos észrevett. Nem volt más hátra küzdenem kellett. Az alak közelebb ért és láthatóvá vált, hogy egy jó pár hónapja halott test közeledik felém. A zombi egyszerűen elsétált mellettem tudomást sem véve rólam. Valószínűleg azt a primitív parancsot kapta, hogy öljön meg minden élőt, ami a telekre téved. Tovább haladtam hát a ház felé. Útközben még találkoztam egy-két csontvázzal és sétáló hullával. Egyik sem vett rólam különösebb tudomást.
Megálltam a ház előtt. Egy meglehetősen ódivatú épület volt, amiről azt hinné az ember, hogy már több tíz éve nem élhet itt senki. Az ablakok betörve, az ablakreteszek félig leszakadtak. Egy helyen az eresz is leszakadt és csak himbálózott a levegőben. A vakolat a nagy részéről már lekopott, a tetőről pedig néhány fekete cserép hiányzott is. Valószínűleg szebb napokat is meglátott már a gótikus stílusban épült ház.
Odaléptem a kétszárnyas ajtóhoz és lassan rámarkoltam a kilincsre és lehúztam. Sikerült teljesen lenyomni hangtalanul és kinyitottam résnyire az ajtót. Úgy tűnik az itt lakó nem igazán számított rá, hogy bárki is eljutna az ajtójáig élve. Bizonyos szempontból igaza is lehetett, hisz Sariel testét korántsem lehetett élőnek nevezni. Legalábbis még nem…
Az előszoba tisztának tűnt, így hát szélesebbre tártam az ajtót és benéztem rajta. Teljesen üres volt, egy lélek sem járt arra. Beléptem és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Egy reccsenést hallottam és az egyik oldalágról egy zombi lépett ki, de ő sem fordított rám figyelmet. Ekkor jutott eszembe, hogy talán nem is a célpontot kellene először elkapnom, hanem inkább a jegyzeteit megkeresnem. Mindegyikünknek van ilyen. Mindenki kutat a halottak után, hisz csak ezért választjuk ezt a pályát. És talán ennek az alaknak lesz olyan kutatása, amit én felhasznosíthatók. Elkezdtem keresni egy dolgozó szobát. Első utam így az emeletre vezetett. Benéztem minden szobába, de semmi erre utalót nem találtam. Egyedül az egyikben volt egy könyves polc, de azon se volt semmi érdekes, semmi nekromanciához kapcsolódó könyv. Lementem a földszintre és kerestem egy lejárót az alagsorhoz, de csak egy poros pincét találtam, ami talán vagy öt éve nem volt használva. Már a levezető lépcső is tiszta pókháló volt, lent pedig csak kacatok tobzódtak.
Igencsak rossz szájízzel tértem vissza a földszintre és kezdtem meg ott a kutatást. Benyitottam egy félhomályos szobába, mely fénykorában talán a nappali lehetett. Bent egy szakadt bársonykanapén egy köntösös férfi ült. Feje búbján már alig volt haj, csak oldalt ás hátul nőtt szürkés szőrzet, de az is össze-vissza állt, mint aki egész nap azt borzolná. Egy barna köntöst viselt és épp valami sötétszínű folyadékot emelt volna a szájához remegő kézzel mikor meglátta, hogy bejöttem. Elkerekedett szemekkel nézett rám, bizonyára rájött, hogy nem az ő irányítása alá tartozok. A csésze kihullott a kezéből és a földre esett összetörve. Hirtelen felpattant és a kandalló felé kezdett hátrálni.
– Ki küldött?! Mit akarsz tőlem?! - ordibálta és a falhoz simult. Hátranyúlt és tapogatni kezdte a párkányt, majd ráakadt a keze egy dísztárgyra. Egy csontos sas karom végezetű foglalatra egy kristályt ágyaztak. Fenyegetően felém tartotta, mintha bármi kárt okozhatna vele, horkantottam fel az eredeti testemnél. A kristály azonban felvillant.
– Védjetek meg! Behatoló van itt! kiáltotta és a házból hangos csattogások és recsegések hangoztak, mintha megindultak volna felém a házban lévő halottak. Talán még a házon kívüliek is. És ekkor vált világossá. Ez a szánalmas féreg nem is igazi mágus. Nem is nekromanta, csak egy kókler, aki egy varázstárggyal erőlködik. Hirtelen nagyon ideges lettem és elöntött a méreg. Hogy képzeli, hogy így átvert?! Így nincs semmilyen használható feljegyzése vagy kutatása! Nincs semmi értelme, hogy akár egy perccel is tovább éljen. Közelebb léptem hozzá, de ő hadonászni kezdett felém a kristállyal.
– Takarodj!
Ráfogtam a csuklójára, majd a kandalló párkányra ütöttem vele, mire a kristály darabokra tört.
– Neee! - kiáltott rekedt hangon.
Másik kezemet kinyújtottam és egy erős csapást mértem a torkára, ami azonnal bezúzta és a hangszálai használhatatlanná váltak. Vér szökkent ki a száján és csak hörögni tudott. Szabad kezével a nyakához kapott, a másikkal pedig elengedte a tárgyat. Elkaptam a lehulló markolatot és megszorítva a karmos részt belevágtam az arcába. Könnyedén törték be a koponyát és az arccsontot és hatoltak mélyen a húsba. Pár másodpercig még vonaglott utána már csak holtan rogyott össze. Iszonyúan dühös voltam, hogy elhitette az elején, hogy nekromanta, aztán csalódnom kellett. Hátrahagytam a halott testet és kisétáltam a házból. Az összes többi zombi és csontváz úgyszintén élettelenül feküdt a földön. Valóban csak azzal a mágikus vacakkal irányította őket. Szánalmas. Megszüntettem a mágiát, mellyel Sariel látásán osztoztam. Látni se akartam már a helyet.
– Indulj haza drágám. Ott találkozunk - adtam ki a parancsot és összeszedve Sariel cuccait elindultam a céhbe, hogy átvegyem a feladatért járó pénzt. Blacknak most is szokás szerint be nem állt a szája, de most különösen nem érdekelt. Nagyon bosszantott a dolog. Bejelentettem a feladat sikerét, aztán átvettem a pénzt és haza indultam.