Lauren Frazer

Nehéz dolog egy ember teljes életét, jellemét papírra vetni úgy, hogy az író szívében egy csepp csalódottság se legyen. Legyen szó bárkiről, esetünkben Laurenról, a tetteik mögött rejlő motivációt képtelenség összefoglalni úgy, hogy annak minden apró részlete fel legyen sorolva.
A nő személyisége napjainkra megérett, szeret úgy gondolni erre a folyamatra, hogy kicsapongó életvitele “leülepedett” az utóbbi évek folyamán. Múltbeli tetteit azonban nem szégyelli, minden cselekedete mögött tisztán látta az okot, és az elérni kívánt célt. A Makacssága hamar elpárolgott, amikor az utazások folyamán kénytelen volt belátni, vannak emberek, akik igenis többet tudnak nála. Az egyik legfontosabb változás talán az volt, hogy nem mindig ad hangot gondolatainak az adott témával kapcsolatban. A nehéz úton tanulta meg a leckét, hogy több dolgot fedhetünk fel egy emberről, ha érzékeinket nem tompítjuk el a saját mondanivalónkkal. Igyekszik a professzionálisan hozzáállni a rábízott munkákhoz, feladatokhoz, és figyelmesen elvégezni őket. Ettől függetlenül Laurennek igen is van lelke, s ami még meglepőbb, humorérzéke is. A gyerekekkel közvetlenebb, az idősekkel tisztelettudó, a saját korosztályával viszont hajnalos távolságtartó, zárkózott lenni eleinte, amíg megismeri az illetőt.
A tökéletességre törekszik, minden egyes cselekedete mögött látni az alaposságot, a kimértséget. A szakmája miatt kénytelen félelmeivel nap mint nap szembesülni, ám van pár pont a múltjában, amelyeknek sebei képtelenek begyógyulni az idő múlásától.
Világnézetére nagy befolyással volt az apja, és annak expedíciói. Már kislány kora óta tudta, hogy képtelen lenne egész  életét egy városban leélni. A honvágy fogalma számára idegen volt, érzelmei inkább személyekhez kötődtek, mint helységekhez, tán ezért is érezte magát olyan elveszettnek apja halála után.
Magánélete nem kifejezetten bonyolult, se szövevényes, egy-két komoly barátnőn kívül románcai kérészéletűnek bizonyultak. Szerinte ennek oka az, hogy másokat legtöbbször megrémíti a magabiztossága és akaratossága, ezeket a tulajdonságokat azonban egyetlen emberért sem cserélné le.
Örök szenvedélyének bizonyul Fiore és környező országok történelme, továbbá mára kihalt népek kultúrájának kutatása, bár ezekben korántsem olyan tájékozott, mint amennyire az apja volt. Ő inkább tekint magára kincsvadászként, mint régészként. Néha megbízásokat is teljesít, de főképpen igyekszik az apja nyomán haladni, rejtett romok után kutatva. Anyagi helyzetét tekintve nem szorul segítségre, az anyjának és neki bőven van elég pénzük ahhoz, hogy egy átlagos életet leélhessenek nyugodtan, így nem kell aggódnia hivatásának kiszámíthatatlan bejövetele miatt. Szeret egyedül dolgozni, de most, hogy csatlakozott a céhéhez, minden lehetőséget megragad, hogy tapasztalatot szerezhessen, és tanulhasson az erősebb társaitól. A törvényesség sosem volt az erőssége, inkább a saját motivációja vezérli, az, ami az ő megítélése szerint a jó cselekedet. A becsületesnek tartja magát azonban csak azokkal szemben, akik megérdemlik ezt az ő szemében.
A Quatro céhépületébe lépve azonban mintha kicserélnék. Lauren mintha visszaváltozna a tinédzser énjévé, és ordibálva, pusztítva ünnepel idegen céhtagokkal. Kizárólag ott érzi magát biztonságban az ilyen viselkedéssel.

- Talán túlságosan felnéztem apámra. - hangom megtölti a füstölőktől terhes levegőt. Hátradőlök, hátam a kanapé háttámlájának nyomódik, egyik karom megpihen finom szöveten, míg másik kezemmel megigazítom az arcomba lógó tincseimet.
- Minden okod megvolt rá - válaszol Moira, merengő hangon. A közénk ülő csöndet porcelán csörrenése, és forró tea csobogása szakítja meg, oldalra döntött fejjel, résre nyílt szemekkel figyelem a folyamatot ahogy az idős asszony tálalja a szűretlen, aromás italt. - Ez nem valami olyasmi, ami miatt szégyenkezned kéne. Forgatod a szemeid - mondja türelmesen, majd leteszi a kancsót. Előre hajolok és elveszem a gőzölgő italt. Megfújom, figyelem, ahogy a borostyán felszín fodrozódik, majd beleszürcsölök.
- Igen - nyelvemet leforrázza a tömény fűszeres főzet, a csészén pihenő mutatóujjammal kopogok párat a porcelán peremén, minek hatására a frissen főzött tea lehűl, a gőzölgés megszűnik. Egy nagyobb kortyot kísérlek meg, ajkaimat az arany szélre helyezve azonban halk reccsenést hallok, a hirtelen hőmérséklet változás miatt, a kézzel festett teakészlet darabján egy hajszálvékony repedés fut végig. Felnézek a tulajdonosra, aki kifejezéstelen arccal viszonozza pillantásom.
- Mondtam neked, hogy a hűtéssel vigyázni kell. Miért forgattad a szemed?
- Mert te is tudod, hogy nem apám tiszteletét szégyellem - hangomból elpárolog a magabiztosság, elharapom a szavak végét - Azt szégyellem, hogy ilyen vakon akartam követni a nyomát. Fölülkerekedett rajtam a hirtelen szerzett információ izgalma és hamarabb cselekedtem, mint hogy terveztem volna.
- Na igen - kortyol bele a tűzforró italba, mintha nem most vette volna le a tűzről - Ezt szégyellheted. De tanultál belőle. Térjünk vissza az eredeti kérdésemre, úgy gondolod elérted azt, ami miatt felkerestél?
- Nem. Egyáltalán nem, de jó úton haladok. Úgy érzem  - az asszony arcáról szinte lehetetlen leolvasni, hogy a válasz helyes-e vagy sem, bár jelen esetben a két dolog közötti határ elmosódott. - Lássuk csak… Egy évvel ezelőtt még nem tudtam varázsolni, a történelmi ismereteim a nullával voltak egyenlők a mostanihoz képest és mint az kiderült, sokkal kevesebbet tudtam apámról. Lehetnék jobb a mágiában, de a kezdet nehéz volt. - Moira ajkai összepréselődnek, és egy olyan fáradt sóhajt enged ki közülük, mintha csak azt mondaná, “nekem mondod?”
- Egyetértek. Sokat kell még fejlődnöd, hogy elérd azt, amit kitűztél magad elé. Be kell valljam, eleinte nagyon szkeptikus voltam veled kapcsolatban - arcomon sértődésnek nyoma sincs, ezt már régóta tudom. minden egyes bukásomnál előszeretettel hangot is adott csalódottságának - Tudod, láttalak téged, ahogy küszködsz a legegyszerűbb mozdulatokkal, hogy apád nyomaiba lépj, miközben tisztán emlékszem arra, neki milyen könnyen ment az egész. Voltak kételyeim afelől, hogy valaha is eljuthatsz az ő szintjére, de igyekeztem téged is úgy tanítani, ahogy azt vele tettem akkoriban. Láttalak elbukni. Láttalak feladni, elfáradni, izzadni, vérezni, összeesni. Láttam, ahogy újra és újra felállsz, és folytatod a gyakorlást, amíg nem tökéletesíted a feladatot. Ez a tulajdonság az, ami miatt még itt vagy. Ami miatt it lehetsz. Ez kellett ahhoz, hogy legyen hitem benned és az álmodban, ugyanis lassabban, de előbb utóbb eléred a célodat.
- Ez kezd nagyon hasonlítani egy búcsúbeszédhez - befejezem teámat egy nagy korttyal, majd visszateszem a csészealjra.
- Nos, vehetjük annak is. Szeretném, ha csatlakoznál egy céhhez. Eljutottál arra a szintre, hogy beléphess egybe, az pedig jelentősen fel fogja gyorsítani a tanulási folyamatodat, miközben folytathatod a munkádat - az utolsó szó csöpög a szórakozott gúnytól, nincs nagy tisztelettel a “kincsvadászosdi” iránt - A céh ahová csatlakozni fogsz, a…
- Quatro Cerberus. Igaz? - vágok a szavába, nyugodt hanglejtésem sem képes elrejteni izgatottságomat. Nem volt nehéz kikövetkeztetni hiszen eddig is tudtam, Moira és Goldmine mester régi ismerősök, és apát is oda ajánlotta be.
- Igen - cicceg párat, újabb kortyra emeli porcelánját - Előre meséltem rólad Goldminenak, megemlítettem, hogy én tanítottam az alapokat, és hogy kinek a lánya vagy. Azt hiszem felkeltetted az érdeklődését. - elmosolyodok, az asszony vonásai azonban alig változnak, egy alig észrevehető rándulást az arca sarkán azonban viszonzásnak könyvelek el - Csak egy dolgot ígérj meg… Nem vágsz a szavába, úgy, mint az enyémbe. Ó, és légy vaaaad - forgatja szemeit, kifigurázva a céh ikonikus szavát.


Három nap telt el azóta, hogy beszélgettem Moirával a céhjelentkezésről és ma végre úgy érzem, képes leszek a legjobbat nyújtani, ha Goldmine elé állok. Nagy a nyomás, ez vitathatatlan. Az a férfi nem csak fényévekkel erősebb nálam, de valószínűleg jobban is ismerte apát, mint én… ami annyira nem nehéz, legyünk őszinték. Tizennyolc voltam, amikor meghalt. Az ember lehet bármilyen jó varázsló, ha álmában vágják el a torkát. Mint később kiderült, az egyik expedícióján rossz társakat fogadott maga mellé, akik hazafelé úgy döntöttek, nem szeretnének osztozni az ígért jutalmon. Amikor elért anyához és hozzám a hír, legyen kifejezés bármilyen elcsépelt, de egy világ omlott össze bennünk. Amióta az eszemet tudom, az a férfi volt számomra a legerősebb és legokosabb ember a világon, és képtelen voltam elképzelni azt, hogy bármi is történhet vele. Tisztelet ide vagy oda, tinédzserkorom nagy részét az ő utálásával töltöttem, amiért képtelen volt otthon maradni egy hétnél tovább, mint ahogy azt egy rendes szülőnek kéne. Szerencsére az utolsó kalandja előtt még sikerült valamennyire megbékülnünk, ami segített a halála feldolgozásában. Az iskola sosem érdekelt, a továbbtanulásról pedig szó sem lehetett, így hát fejest ugrottam az amatőr kalandorok életébe, ami során nem egyszer átvertek, elárultak, becsaptak, én azonban nem voltam hajlandó felhagyni vele. Két évvel később anya úgy döntött, hogy felveszi a kapcsolatot apa régi tanárával, Moirával, aki a tanítványa, és annak özvegye tiszteletéből elvállalta az oktatásomat. Azt már tudjuk, hogy az miként zajlott… Csak remélni tudom, hogy a kezdet volt csupán ilyen nehéz számomra, és már nem lesz gond vele. Jogos lenne a kérdés, minek erőltetni a mágiát, ha ennyire szenvedek vele. A gond az, hogy a célomnak kitűzött dolog, apám útjának követése lehetetlenné válik egy bizonyos ponton, amikor a felkutatott romok nem csupán omladozó falakból, hanem azokba olvasztott bűbájokból is állnak, tesztelve azzal a betolakodó erejét. A tervem, az hogy a képességeim erejének növekedésével párhuzamosan egyre közelebb érjek titokhoz, ami ilyen távoli helyekre vezette apámat.
A Quatro Cerberusba vezető utam során ahogy közeledek az épülethez, annál nehezebbnek bizonyulnak lépteim. Nincs sok ötletem azzal kapcsolatban, hogyan is nézhet ki belülről a hely, az egyetlen támpontom az a pár ott készült fénykép, amit apa fiókjából sikerült előtúrnom. A céhtagok viselkedéséről van azért némi fogalmam, ugyanis a lázadó korszakomat élve folyton folyvást azt kaptam a szemembe, hogy nem is voltam még a céhben, akkor miért viselkedek úgy, mint az ottani varázslók. Azt a korszakot a nagközönség számára lezártam, energimat hasznosabb dolgokba fektetem, de van egy érzésem, hogy ideje felébresztenem a belső punkomat, ha be akarok illeszkedni a céhbe.
Nehéz elhinni, de a Céhházat hamarabb lehetett hallani, mint látni, a falakon belülről állandó kiabálás, kántálás bömbölt, időnként megszakítva egy kollektív vonyításra, aminek kivehetetlen jelentése valószínűleg “VAAAD” volt. Elmosolyodok, és egy mély sóhajjal kifújom a bennem ragadt levegőt. Egy határozott lökéssel lököm be az ajtót, amire a várt hatás - értsd mindenki elhallgat és rám figyel - elmarad, mindenki folytatja az ivászatot és az alkoholtól elmosódott ordibálást. Néhány tekintet ugyan kíséri lépteimet, de felém irányzott kiáltást, vagy korsót nem kapok. Szememmel pásztázom a tesztoszterontól ködös termet a mester után kutatva, akit a pult mellett, a mögötte álló fazonnal társalogva találok.
Beállok a látókörbe, és lassan visszahangolódva a lázadó énembe, mégis tisztelettel szólítom meg.
- Goldmine mester? Moira azt hisze…
- Azt a büdös, Tisztára úgy nézel ki, mint az anyád. Richard, hé, nem úgy néz ki, mint Frazer nője? - fordul hátra a férfihoz, aki, feltételezem, a Richard névre hallgat. A tényen igyekszem nem megakadni, hogy anyát csak apa nőjeként emlegetik, szótlanul figyelem, ahogy az ominózus Richard méreget engem, majd megállapítja ő is, hogy én és anyám fiatalon valóban olyanok vagyunk, mint két tojás - Igen igen, Moira mondta, hogy céhek után kutatsz, és hogy meg van benned VAAAAADság ahhoz, hogy Quatros legyél.
- Az biztos - vigyorodok el. Ebben a környezetben nem nehéz az embernek otthonosan éreznie magát, égszínkék szemeim újabb és újabb köröket írnak le a késnyomok által tarkított fal és a vedelő társaság körül. - Akkor most mi jön? Megmutatom milyen varázslatokat tudok? - szemöldöke felrándul, elmosolyodik.
- Ha gondolod. Moira mondta, hogy még van hová fejlődnöd, de a jó úton haladsz. A semmiért meg ne idézgessünk fegyvereket a levegőbe, mert a végén még valaki más is beszáll a buliba - Richard a háttérben helyeslően bólogat, valószínűleg megtörtént eseményeken alapul Goldmine feltételezése. - Az apád lánya vagy, akkor nem lesz gond a tanulással. Ami most érdekelne az az, hogy örökölted-e a legendás Frazer-féle acélmájat! - szavait azonnal egy füttyentés követi, olyan hangos, hogy szinte az egész Céh elhallgat. Az egyik asztal körül álló tömeg félkört alakítva belátást enged egy epikus ivóversenybe, ahogy egy nagydarab fazon foghíjas mosollyal figyeli, amint ellenfele a sörhabban úszó asztallapot markolva igyekszik fenntartani magát. A Góliát egy amolyan végső döfésként öklével a falapra csap, minek hatására szegény ellenfele végül enged a gravitáció ölelésének, és nagyot puffanva elterül a padok alatt. Most minden szem a céhmesterre és rám szegeződött. Kell pár másodperc, hogy észrevegyem, Goldmine pillantása is rajtam ragadt. A szavak mintha mélyen belülről szakadnának fel, tudom mit kell mondanom.
- Kit kell az asztal alá innom egy céhpecsétért? - Arany-fekete foltos vigyor húzódik óriásunk arcára és fejével a vele szemben lévő ülésre biccent. Odasétálok, út közben a beálló csend felszakadozik, néhányan az illető nevét, néhányan “szivi”t kántálva bíztatnak minket, amíg mindenki be nem csatlakozik. Két vihogó idegen a kzeinél fogva elhúzzák az előző mérkőzés vesztesét, hogy legyen hely a lábamnak. Goldmine oldalt áll, szótlanul figyelve a mérkőzést. Felsorakoztatnak mellénk egy rakás habzó, jéghideg sört, szememben vegyül a mohóság és a versenyszellem, ajkaimon magabiztos mosoly terpeszkedik. Meghalljuk a rajtot jelző VAAAAD kurjantást, és mindketten egy korsó felé kapunk. Az első még gondtalanul lecsúszik, pár éve tökélyre fejlesztettem a sörnyakaló képességemet. Az elsőt követi a második, a torkom és az agyam mostanra képtelen lenne a funkcionálásra, ha nem lennék jégmágus.
Jön a harmadik, ahol a második kortynál kis híján félrenyelek, de sikerül megúsznom egy köhintéssel. Többen felröhögnek, de a legtöbben, úgy tűnik, elégedettek az eddigi tempómmal. A nagyfiú és én továbbra is fej- fej mellett haladunk, a szám széleiről apró patakok indulnak meg, eláztatva a pólóm nyakát habos sörrel. Nem a legkíméletesebb taktika, de igyekszem minél többet lehúzni, mielőtt ténylegesen beüt a bevitt alkohol.
A szembe szomszédom öblös, komlós böfögést produkál, megtörli alkarjával a bajuszát, és visszatér a versenybe.
A számolást ekkorra már elfelejtem, csak az előttem sorakozó korsóra koncentrálok és azzal bíztatom magam, hogy bizony nincs messze a cél, a lehúzandó italok száma már igencsak kevés.
Nyilván előnnyel indultam, hisz ellenfelemet “megpuhította” előző kihívója, de még így is csak egy hajszálon múlik a győzelmem. Amikor meglátom az utolsó korsó alját, egy vad, koordinálatlan, diadalittas üvöltésbe kezdek, és a földhöz vágom a korsót. A körülöttünk állók véghez viszik a lehetetlen, még hangosabbak lesznek, és már csak a különböző nekem címzett becézgetéseket vonyították örömükben, hisz nem mindennapi látvány volt az előbbi. Felpattantam a padtól, ami tudom, nem volt egy bölcs ötlet az elfogyasztott alkohol miatt, de egy pillanatra azt hittem, minden lehetséges.
- A nevem Lauren Frazer és a Qua…
Ennyi. Először csak az képhez tartozó hang szakad meg, aztán az este további része is teljes sötétséggé válik.  Ennyire vagyok képes emlékezni, miközben hunyorogva próbálom megállapítani, hol fekszem. Egy apró szoba volt, egy kényelmes ággyal... Ami amúgy forog... Vagy a szoba forog, még nem tudom eldönteni. Minden erőmet összegyűjtve fejemet oldalra hajtom, felmérem a terepet. Orromat megcsapja a bárhol felismerhető szag, ami bizony az ágy alól jön. Hát ja, a csodálkoztam volna, ha az a mennyiség bennem tud maradni huzamosabb ideig.
Húsz perc pokol után sikerült a tócsát kikerülve felállnom, és odalépnem a sarokba helyezett asztalhoz. Egy cetli volt rajta, macskakaparásos betűkkel pedig a következő állt rajta.
Ebből merek arra feltételezni, hogy bár az emlékeimnek igen, az ünneplésnek nem szakadt vége a verseny után. A hátam mögött egy poros tükör van a falra akasztva. Egy tudat alól felszivárgó hangocska által vezérelve kissé lejjebb tolom a nadrágomat, és a vállam fölött hátratekintve a tükörben megpillantom a fenekem fölé nyomott céhpecsétet.
Csodás.