Angyalok és démonok fesztiválja

Még csak kora reggel volt, én pedig máris nem tudtam, mihez kezdjek magammal.
Az ágyamon forgolódtam egyik oldalamról a másikra, miközben egy a démonokkal kapcsolatos régi könyvet lapozgattam. Egyébként már rég kívülről fújtam a szövegét betűről betűre, hiszen közel öt éve volt a birtokomban. Papírjai már megsárgultak és óvatosan kellett megérintenem a lapokat, hiszen nem én voltam az első, aki a kezébe fogta - fogalmam sem volt, hány éves lehetett, de az biztos, hogy elhasználódott. Allrick, a korábbi mesterem még az apjától kapta majd rám ruházta át nem sokkal azelőtt, hogy elváltak útjaink.
Lucina, а nemrégiben összeszedett familiárisom még mindig nem kelt ki, és a tojás betakarva hevert mellettem. Nem nagyon tudtam, mit kéne tennem ahhoz, hogy kikeljen ez a kis vakarcs. Ránéztem egy pillanatra, majd vissza a könyvre, aztán egy sóhajtás mellett becsuktam azt és szétterültem a puha paplanon.

Nem szerettem, amikor azt se tudtam, hol a fejem a sok munka miatt, de azt sem, amikor ennyire untam magam. A legutóbbi munkából két napja tértem vissza, de azóta a főzésen kívül semmi értelmeset nem sikerült csinálnom. Úgy éreztem, szükségem lenne valamire, ami felpörget vagy lefoglal, de nem igazán jutott eszembe semmi. Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem, zátonyra futottam a Luftfararen utáni kutatásomban.
Még nagyjából tizenöt percet töltöttem a plafonom meredt bámulásával, mielőtt hirtelen felültem aztán talpra ugrottam az ágyamból. Ha már ennyire nem tudok mihez kezdeni magammal, akkor itt az idő, hogy kimozduljak egy kicsit. Beletuszkoltam Lucinát az egyik közepes méretű hátizsákomba egy pillanatra elgondolkodtam, hogy szükség lehet-e arra, hogy álcázzam magam.
Végül úgy döntöttem, csak a hajam és a szemem színét fogom megváltoztatni, hogy spóroljak a mágikus erőmmel. Még egyszer gyorsan szemrevételeztem magam az egyik kedvenc pasztell színű, narancssárga mintás ruhámban immár fekete hajjal és világosbarna szemekkel, és meg kellett állapítanom, hogy igazából minden szín jól áll nekem.
Miután elhessegettem a kissé narcisztikus gondolatokat, felkaptam a táskát aztán magamra terítettem a mágikus köpenyem. A Hakobe hegyen mindig ítéletidő volt de már a legközelebbi városban is tizenplusz fokokkal jobb volt a hőmérséklet, így nem lett volna értelme télikabátot viselni. Egy kisebb sóhajjal nyugtáztam, hogy mindennek rendben kéne lennie és nem felejtettem el semmit, majd útra keltem - még magam sem tudtam, merre.


Amikor már látótávolságon belül volt az első város a hegyről lefé jövet, leszálltam a város szélén és eltüntettem a szárnyaim, hogy minél kevesebb feltűnést keltsek. Úgy döntöttem, amíg jobb nem jut eszembe, addig vásárolok pár fűszert ami kifogyófélben van a konyhában. Gyakorlatilag a felségterületemnek tekintettem, nem, mintha nagyjából két mások tagon kívül bárki is túlzásba vitte volna a használatát rajtam kívül. Igazából reménykedtem, hogy nézelődés közben találok valami érdekeset.
Ahogy sétáltam a város központja felé, egyszer csak egy érdekes beszélgetésre lettem figyelmes két kislány között, akik az egyik közeli padon ücsörögtek. Legalábbis én kislányoknak ítéltem őket, egyébként olyan tizenévesenek tűntek.
- ... alig várom már a fesztivált!
- Én is! Egy egész héten át szórakozás... remekül hangzik! - lelkesedett a beszélgetőpartnere.
A "fesztivál" szó felkeltette az érdeklődésem, és kissé az volt az érzésem, hogy sikerült elfelejtenem vagy épp elszalasztanom valami fontosat. Közelebb léptem a lányokhoz, és a lehető legbarátságosabb és természetesebb mosolyomat öltöttem magamra.
- Ne haragudjatok - álltam meg mellettük, mire mindketten felnéztek rám. -, véletlen meghallottam a beszélgetésetek egy részletét. Megkérdezhetném, milyen fesztiváltól is van szó pontosan?
- Nem hallottad még? - kérdezte a szőke, rövidebb hajú lány, őszinte döbbenettel a hangjában.
Emiatt egy pillanatra elkapott az az érzés, hogy valami hülyeséget kérdeztem. Nem mintha annyira érdekelt volna.
- A ma kezdődő Negurai fesztiváltól beszélgettünk! - tájékoztatott töretlen lelkesedéssel a másik, aki nem tűnt annyira meglepettnek az információhiányos állapotom miatt.
A fesztivál iránti lelkesedése láthatóan teljesen töretlen volt.
- Negura... A város, ahol nemrég az a hatalmas hurrikán söpört végig, igaz? - idéztem fel a pár nappal ezelőtt hallottakat a legutóbbi munkám során.
- Annyira mégsem vagy akkor tájékozatlan. Azt hittem egy pillanatra, hogy valami üregből másztál elő - kuncogott a rövid hajú, én pedig meggyőződtem róla, hogy kettejük közül egészen biztosan nem ő az értelmesebb egyed.
- A hurrikánt követő károk hatalmasak voltak - folytatta a normálisabb lány. - A várost már elárasztották a segítséget nyújtó szervezetek hogy megkezdjék a helyreállítást, ami pedig a legjobb az egészben, hogy a családok megsegítésére a Törvényes Céhek mind összefogtak, és egy haaatalmas - mutatta a méretét egy kört rajzolva a levegőbe a karjait széttárva- fesztivált rendeznek a városban, a bevételt pedig a rászorulók megsegítésére fogják adományozni! Egy egész hétig fog tartani, mindenféle programmal és még hírességek is jelen lesznek. El tudod egyáltalán képzelni mekkora buli lesz? Alig várom már! Kár, hogy mi csak holnap indulunk...
Visszaszívom a korábbi mondatomat. Ő talán nem egy olyan gyökér, mint a barátnője, de a stílusa miatt legalább annyira irritáló. Azt hiszem, rossz embereknél érdeklődtem... na mindegy.
- Nahát, ez valóban remekül hangzik! - reagáltam az övéhez hasonló lelkesedéssel, hiszen tartanom kellett a szerepemet, ha már egyszer elkezdtem. - Köszönöm a segítségeteket - hajoltam meg udvariasan. - Nem tudom, hogy szalaszthattam el egy ennyire fontos információt. Máris megyek összeszedni a cuccaimat!
- Siess, siess! - kacagott fel a hiperaktív kislány, majd ahogy intettem feléjük, nagy lendültetettel integetett utánam. - Remélem találkozunk a fesztiválon!
Erre csupán bólintottam egyet, majd amint hátat fordítottam nekik, eleresztettem egy sóhajt. Az ilyen felszínes és bugyuta beszélgetések képesek voltak elég hamar leszívni a mentális energiakészletemet.
Viszont most végre találtam valamit, ami elűzheti az unalmamat. Korábban hallottam a katasztrófáról, ami Negura városát sújtotta, viszont a küldetésem alatt teljesen kiment a fejemből. De most nem is jöhetett volna jobbkor.
Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy vissza akarok-e menni még a céhbe valamiért, de miután meggyőztem magam róla, hogy minden benne van Lucina mellett a táskámban, egyenesen a vonatállomás felé vettem az irányt. Elvégre ma kezdődik a rendezvény, nekem pedig semmi dolgom. Talán találok majd valami érdekeset.
Negura túl messze volt ahhoz, hogy csak a mágiámra hagyatkozva tegyem meg odáig az utat, viszont elég közel, hogy pár óra alatt odaérjek vonattal. Még én se szerettem volna órákon át repkedni a levegőben annak ellenére sem, hogy egyébként mennyire szeretem használni a szárnyaimat.

Kora délutánra járt, amikor leugrottam a vonatról és lendületes léptekkel elindultam a belváros felé.

Menet közben egy csupa szín, villódzó plakátra leszel figyelmes, ami annyira felkelti az érdeklődésedet, hogy közelebb mész hozzá elolvasni annak tartalmát. A plakát az egyik fellépő bandáé. Csak a szokásos koncertezős hablaty van rajta meg néhány mágikusrock szimbólum. Ám ennél sokkal érdekfeszítőbb az az apró plakát amit egy apró köpcös figura sietve tűzött a plakát mellé mielőtt te odaértél volna hozzá. A kicsi, frissen csatolt plakáton egy felkérés áll! A banda menedzsere olyan mágust keres aki hajlandó betölteni a testőr szerepét a fesztivál alatt. Minden egyéb részletről személyesen ad tájékoztatást Billion Anderson a banda menedzsere a saját VIP sátrukban, nem messze a nagyszínpadtól, ahol a legtöbb fellépő is tábort vert. A jelentkezési határidő ma délután kettő óra! Siess, ha érdekel a dolog! Ha nem, akkor szimplán csak élvezd tovább a fesztivált!

Még annál is nagyobb nyüzsgés volt, mint vártam volna. Már csak a vonatról való leszállásomat követően szinte elsodort a tömeg – ennek a fesztiválnak tényleg nagy híre ment, én pedig egy egészen kicsit hülyén éreztem magam, hogy csak nemrég tudtam meg. A tömegundoromnak hála elgondolkodtam rajta, hogy esetleg alakot váltsak-e ismét, de végül elhessegettem az ötletet. Ennyi emberrel magam körül az volt a legjobb ötlet, ha a lehető legóvatosabb maradok – a tömeg bizonyítottan a problémák forrása, vonzza a bajkeverőket és a zsebtolvajokat. Ezt észben tartva közelebb húztam magamhoz a hátizsákom és biztosra vettem, hogy az alkarom a cipzáras részen nyugszik, lecsökkentve az esetleges tolvajlás esélyeit.
Az állomásról kifelé haladva a forgatag szépen szétszéledt és én is egy kicsit fellélegezhettem. Úgy tűnt, majdnem mindenki konkrét célokkal érkezett ide, kivéve engem, aki csak megállt az egyik oszlop mellett. Ahogy gyorsan körbetekintettem, feltűnt valami, amit nehéz is lett volna nem észrevenni - egy csupaszín, villódzó plakát, ami már messziről is rondább volt, mint lennie kellett volna. Legalábbis az én szépérzékem szerint. Az viszont biztos, hogy a kellő hatást elérte – nem lehetett úgy körülnézni, hogy ki ne szúrta volna az ember szemét. Nagyon reklámozni akarhattak vele valamit.
Furcsa kíváncsiságtól hajtva elindultam a plakát felé, hogy legalább vessek egy pillantást rá, kik vagy mik próbálnak ekkora felhajtást kelteni. Vagy nagyon népszerűek lehettek, vagy nagyon pocéskul állhattak – csak erre a két lehetőségre tudtam gondolni.
Még mielőtt odaértem volna, egy köpcös, apró figura rohant keresztül a látóteremen, és valamit kitűzött a plakát közvetlen közelébe. Mindössze egy pillanatig bámultam a friss papírra, de mire arra fordultam, amerre az alak tovább állt, már hűlt helye se volt.
Kicsit felvontam az egyik szemöldököm, de végül megálltam a rikító plakát mellett, hogy jobban is szemügyre vehessem. A számtalan fellépő közül az egyik bandát hirdette, meg kell hagynom, elég sikeresen. Feltűnő megjelenése ellenére a szövege azonban kifejezetten unalmas volt a számomra, mondhatni a megszokott koncertezős szöveg, időponttal és az olvasók meghívásával, meg néhány mágikusrock szimbólummal. Semmi, ami engem érdekelt volna.
Átpillantottam arra a kis plakátra, amit frissen tűzött mellé a korábbi alak. Ez már jóval érdekesebb volt, mi több, olyasmi, amire nem számítottam.
- Testőr a fesztivál idejére…? – suttogtam magam elé félhangosan, kissé kétkedően, ahogy végigolvastam az üzenetet.
A felkérés egy Billion Anderson nevű személytől származott, aki a plakáton szereplő banda menedzsereként mutatta be magát. A lapon mindössze pár mondat szerepelt, kifejezetten lényegre törő és rövid volt - ami nem igazán tudtam eldönteni, hogy szimpatikus, vagy épp gyanús volt. Testőrt keresett a fesztivál idejére, ennél több részletre azonban nem tért ki. Az üzenet azzal ért véget, hogy részleteket csakis személyesen közöl a VIP sátrukban, amely nem messze van a színpadtól.
Elgondolkodva bámultam a felhívást egy pár másodpercig, miközben mérlegeltem, mi lehetne a legjobb lépés ebben a helyzetben. Valamiért nem volt kifejezetten pozitív megérzésem ezzel a semmiből jött felhívással kapcsolatban… az, délután kettőig lehet jelentkezni és csupán most helyezték ki, arról árulkodott, hogy vagy valami hirtelen probléma adódhatott, vagy nem annyira tiszta dolgok bujkálhatnak itt a háttérben.
Nem különösebben szerettem volna gondba keveredni, ugyanakkor volt valami, ami mégis arra sarkallt, adjak egy lehetőséget ennek az egésznek, és legalább menjek el, jelentkezzek, és lássam, mit hoz majd – ez pedig az általam annyira utált tömeg volt. Ha felvennének testőrnek, akkor a fellépők közvetlen közelébe tudnák kerülni, és valószínűleg egy kicsivel szabadabb átjárásom lenne a sátrak körül, mint ha álcában próbálkoznék meg vele – a mágikus erőmmel való takarékoskodásról nem is beszélve. Ennyi ember mellett biztos lesz valaki olyan, aki tud nekem értelmes információval szolgálni – bármi démonokkal kapcsolatostól.
- Nos, egy próbát megér, nem igaz? – húztam kicsit közelebb magamhoz a táskám és a benne megbújó Lucinát. – Lássuk mi lesz ebből… - majd sietős léptekkel megindultam az általam feltételezett legrövidebb irányba, hogy még a határidő lejárta előtt odaérjek.

Még mielőtt elindultam volna, még egy kicsit változtattam a megjelenésemen, ahogy mindig is szoktam. Elkerültem, hogy valódi alakomban jelenlek meg bárki előtt, aki nem a céhemhez tartozott, és különösen óvatos voltam, amikor munkára került a sort. Meg egyébként is, naponta is legalább 3-4 alkalommal álcáztam magam akár ugyanazon a városon belül is.
Ruhámon ugyan nem változtattam sokat, de a hajam színét világos szőkére változtattam, a fazonját lófarokba fogottra és derékig érőre, a szemem színét pedig világoszöldre. Séta közben végiggondoltam, mit és hogyan kéne csinálnom, és milyen személyiséget kéne ezúttal eljátszanom. Végül csak arra jutottam, hogy majd ahogy adja magát – amilyen stílusban a megbízó meg fog szólítani, ahhoz mérten fogok én is kommunikálni vele. Minél könnyebben, gyorsabban és lényegre törőbben szerettem letudni az ilyesmit, főleg mert abban sem voltam biztos, hogy valóban érdekelni fog-e ez a munka. Ha nem, akkor pedig habozás nélkül lelépek.

Egyáltalán nem lepett meg, hogy a sátorokhoz közelebb merészkedve milyen fogadtatásban részesültem.
- Megállj – szólt rám az egyik biztonsági őr, mielőtt még túl közel érhettem volna.
Kinyújtotta elém a karját, hogy egészen biztosan megállásra késztessen. Magas volt, nálam sokkal magasabb, és tipikusan az az arca volt, amivel nem szerettem volna normális körülmények között összefutni. Nem sokkal mögötte álló társa is hasonló benyomást keltett.
- Mégis mit gondolsz, merre mászkálsz? Ez innen a VIP részleg – szegte nekem a barátságtalan kérdést.
- Üdvözlöm, Anita Hills vagyok – hajoltam meg egy kicsit a lehető legudvariasabban és a legszebb mosolyommal, továbbá az egyik lehető legkevésbé kreatív állnevet használva. - Billion Anderson menedzserhez jöttem a felkérése alapján. Szeretnék találkozni vele, hogy megbeszéljük a részleteket – mutattam fel neki a korábbi poszterről leszedett iratot.
Szinte rá se nézett miközben ridegen válaszolt:
- Ja, persze, jó vicc. Próbáld annál, aki ezt el is hiszi. Akárki tud egy ilyet hamisítani és bármelyik fanatikus rajongó mondhatja ezt azért, hogy belopódzón kedvence öltözőjébe és elbújjon annak szekrényében.  
- Ó, egek. Ezek szerint egy fanatikus zaklatónak tűnök? Ez igazán nem szép, Uram. Nem illik ilyet mondani egy hölgynek – emeltem a kezem a meghökkenést játszva a szám elé. – Pedig ez az irat valódi, a vasútállomásnál volt kitéve a poszter mellé… - fűztem hozzá csalódottsággal a hangomban.
- Így jártál – felelte összefont karokkal, a legkisebb rezzenés nélkül.
Micsoda seggfej. Hiába kekeckedik itt velem, semmibe nem telne, hogy akár valamilyen állat formájában anélkül besurranjak, hogy abból bármit is észrevegyenek.
Nem kifejezetten idegesített fel a stílusa, viszont időpocsékolásnak éreztem ezt az üres beszédet.
Már éppen terveztem volna visszaválaszolni neki valamit, amikor egy tömzsi, kövér alak hozzájuk lépett. Az volt az érzésem, mintha már láttam volna ezt a formát.
- Uraim, kérem! Engedjék át a hölgyet! – utasította őket. - A hölgy minden bizonnyal az én megbízásomra érkezett!  
Az őrök csak ránéztek, majd bólintottak egyet és odébb léptek. Udvariasan meghajoltam és megköszöntem, majd magabiztosan elindultam befelé, mit sem törődve szigorú tekintetükkel. Tudtam jól, hogy eszük ágában sincs bízni bennem, és rajtam fogják tartani a szemüket. Csak próbálják meg, sok sikert hozzá…
- Köszönöm. Anita Hills vagyok, a felhívásra érkeztem – mutatkoztam be neki is, hátha korábban nem hallotta volna.
- Kérem, kövessen mindent elmondok! Hála az égnek, hogy eljött! Nagyon nagy a baj! - mondta, majd meglepően gyorsan szedve kicsi lábait elindul.
Annak ellenére, milyen testalkata volt, felettébb gyorsan és dinamikusan mozgott. Nekem a hosszú lábaimmal nem volt gond lépést tartani vele, de az biztos, hogy első ránézésre nem ezt várta volna tőle az ember.
A színpad mögötti sátortáborba érve ott azonnal az egyik díszesebb sátorhoz vezetett, melyben egyfajta iroda volt berendezve. Volt benne pár irattartó szekrény, egy dolgozóasztal és néhány szék. Nem töltöttem túl sok időt a hely feltérképezésével, de azért gyorsan végigfuttattam a tekintetem, hátha kiszúrok valami furcsát. Első ránézésre nem tűnt fel semmi gyanús.
- Kérem, foglaljon helyet – mutatott az asztal előtti székre, miközben ő a másik oldalra ült le.
Bólintottam egyet, majd helyet foglaltam, táskámat az ölembe véve. Nem állt szándékomban letenni a földre, vagy csak alapvetően kiengedni a kezeim közül.
Miután munkaadóm elhelyezkedett, egy pár pillanatig nem mondott semmit. Én türelmesen bámultam rá, miközben ő az asztalon heverő tollak és papírokkal szórakozott idegességében, miközben valószínűleg a gondolatait próbálta összeszedni. Aztán egyszer csak megszólalt, legalább annyira hadarva, mint amilyen gyorsan a lábait kapkodta korábban.
- A neven Billion Anderson A Magical System menedzsere. Nem rég fedeztem fel ezt a bandát és hatalmas sikert aratnak. Nagyon jól nyomják, az egyetlen baj velük, hogy kezelhetetlen suhancok. Akik ráadásul nem kicsit konyítanak a mágiához is. A megalapulásukról nem tudok sokat, együtt találtam rájuk. Amióta velük vagyok elég sokszor megfigyeltem, hogy kicsit feszült a kapcsolatuk, annak ellenére, hogy minden idejüket egymással töltik, ránézésre a legjobb barátnak hinnénk őket. Ami igaz is valamilyen szinten. Amikor nekem kezdtek dolgozni, volt pár kisebb koncertünk és csináltunk egy lemezt is. Ez az első jótékonysági fellépésünk, mikor felhoztam nekik az ötletét nagyon izgatottak lettek, alig várták már. Azonban a rákövetkező nap elkezdtek özönleni -a szokásos rajongói levelek között- az egyre merészebb és durvább fenyegető levelek. Először csak kisebb zsarolások, - a koncertet megszabotáló ígértek, hogy elrontják a hangszereket, a kellékeket megrongálják éssatöbbi - de ma reggel egy nagyon durva levél érkezett. A srácok mit sem törődtek vele. Viszont a reggeli után a dobosuk Jack eltűnt! A levél amely azt mondta megölik az egyik tagot úgy tűnik bebizonyosodott! Hatalmas veszteség, ez nekünk, de sok jel mutatott arra, hogy csak elrabolták! Többek között, hogy nem volt holttest, valamint a későbbi levelek. Ezekben újra gyilkossággal fenyegetnek minket, és elárulják, hogy Jack a foglyuk. Szeretném, ha segítene kinyomozni az esetet és megállítani a fenyegetőket! Sok múlik azon, hogy ma este a banda felléphessen a teljes felállásban.  Kérem segítsen! Bármit megkap eszközként a nyomozáshoz, kap a stábon belül minden kellő hozzáférhetőséget, bárkivel beszélhet, bárhova mehet! Az első nyom amit eddig mi is találtunk, hogy fenyegető levelek azóta érkeznek, hogy megbeszéltem a fiúkkal a jótékonysági fellépést, de még azelőtt, hogy nyilvánosságra hoztuk volna! Így én a stábra gyanakszom. Ami sajnos elég sok embert érint... Ha szüksége van rá, akár a leveleket is előkerestetem önnek hátha rájön valamire! Kérem, ugye segít nekünk?
Türelmesen hallgattam végig a mondandóját, anélkül, hogy nyugodt arckifejezésem egy pillanatra is megváltozott volna. Ennek ellenére több minden is végigfutott az agyamon, miközben a mondandóját hallgattam.
Első sorban az, hogy felettébb felelőtlen volt tőlük, hogy nem törődtek azokkal a fenyegető levelekkel már az első pillanattól kezdve. Megérdemelnék, hogy megigyák a levét, és szépen felsüljenek. Ha tényleg annyira fontos neki a banda, lehetett volna annyi esze, hogy komolyabban veszi az ilyesmit és már az első levélre azonnal testőrt fogad, mielőtt beütött volna a baj. Bőven elég olyan hülye él ezen a világon, akik igenis komolyan gondolná a halálos fenyegetéseket – akinek pedig nincs annyi esze, hogy ezt belássa, vagy épp annyira egoista, hogy azt hiszi, vele ez sosem történhet meg, az gyakorlatilag meg is érdemli a végeredményt. Legszívesebben hozzá is vágtam volna ezt a fejéhez, de nem passzolt volna ahhoz a személyiséghez, amit korábban bemutattam.
Másodsorban pedig, eléggé vegyes érzéseket keltett bennem, ahogy ezt az egészet előadta. Leginkább az zavart, hogy amint az eltűnt tagról beszélt, rögtön leírta halottnak azt mondva milyen hatalmas veszteség is ez, majd hirtelen hozzáadta, hogy úgy tűnik, csak foglyul ejtették. Nehéz volt ennyiből megállapítanom, hogy szimplán ennyire negatív és rögtön a legrosszabbra gondol, egyszerűen ennyire gyorsan pörgeti az agyában a gondolatokat és nem tud lépést tartani velük, vagy pedig tud valamit, többet, mint amit előadott. Mindenesetre nem tudtam eleget ahhoz, hogy ezzel kapcsolatban egy biztos állítást fogalmazzak meg, az alapvetően borzalmasan gyanakvó és bizalmatlan személyiségemről nem is beszélve.
Harmadszor, most testőrnek kellek, vagy nyomozónak? A kettő nem mondhatnám, hogy annyira közel állna egymáshoz fogalmi téren. Nem, mintha nekem annyira számított volna addig, amíg pénz kapok érte.
Ha azóta érkeznek a levelek, hogy a stábon belül beszéltek a jótékonysági rendezvényről, de még nyilvánosságra nem hozták a döntést, valóban nagyon valószínű, hogy valaki közülük áll mindezek mögött. Akár az is lehet, hogy egyszerűen egymással van problémájuk, akármilyen okból kifolyólag.
Eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy egyszerűen itt hagyom a fenébe, de végtére is, nem volt jobb dolgom. Annyira nem izgattak a fellépők, és amúgy is csak azért jöttem el, hátha történik valami. Ez legalább több volt, mint a semmi – és ki tudja, akármibe belefuthattam még a nap hátralévő részében.
- Rendben – mosolyodtam el barátságosan, ugyanakkor komolyan és megfontoltan. – Elvállalom a munkát, Mr. Billion Anderson. Először is, szükségem lenne a levelekre, hogy én magam is megnézhessem őket. Valamint, ha van rá lehetőség, szeretnék beszélni az elérhető tagokkal is...

- Természetesen, csak adjon egy kis időt, és összegyűjtöm a srácokat! – felelte, miközben nekiállt kotorászni a papírhalmok között. - Máris adom a leveleket.
Türelmesen vártam, amíg összesed mindent, majd kisvártatva lerakott egy hatalmas kupac papírt az asztalra. Amikor azt mondta, sok fenyegető levél érkezett, gondoltam, hogy számíthatok egy mennyiségre, de ennyire? Valakinek nagyon sok szabadideje ezeknek a megírására…
- Ez lenne mind. Időrendi sorrendben is vannak!
- Köszönöm a segítséget. A legjobb tudásommal fogom átnézni őket – bólintottam mosolyogva, ahogy magamhoz vettem a lapokat.
Azzal a menedzser ki is sietett a sátorból, hogy felkutassa nekem a banda megmaradt tagjait. Miután nyugtáztam, hogy egyedül vagyok, kerestem egy csendes helyet, ahol tanulmányozhattam a leveleket. Több okból se terveztem szem előtt lenni, egyrészt az őrök korábban tapasztalt szeretetteljes tekintete miatt, másrészt pedig lehetetlen lett volna úgy átnéznem ezeket az iratokat, hogy közben arra is figyeljek, nem ólálkodik-e valaki a közelemben.
Amennyiben az elkövető tényleg a stáb egyik tagja volt, nehezen elképzelhetőnek tartottam, hogy ittlétem hírét hallva boldogság fogja el. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb célkeresztbe kerülhetek, ha nagyon beleásom magam a dolgokba. Már, ha egyáltalán tud róla az illető, vagy épp illetők, hogy a menedzser magasabb szintre emelte a kutatást.
Lucinát rejtő táskámat az ölembe tettem, a papírokat pedig a kezembe vettem, de szinte rögtön meg is álltam. Volt valami, vagyis inkább több valami, ami nyugtalanított engem az egész helyzettel kapcsolatban. Persze biztos a paranoiámnak és alapvető bizalmatlanságomnak is köze volt hozzá, de körüllengett egy kellemetlen, valahogy feszült érzés. Ez az egész nekem több sebből vérzett, minél többet gondoltam rá. A menedzser azt mondta a felhívásban, mágust keres – ugyanakkor meg sem kérdezte, milyen mágiában vagyok jártas, tartozom-e valamilyen céhez, vagy bármi ezekkel kapcsolatosat. Ha annyira fontos volt, hogy mágus legyen az illető, miért nem kérdezett rá ezekre? Bármilyen jött-mentet felfogadott volna? Ennyire buta, ennyire sietett, vagy csak ennyire megbízik bárkiben? Lehetnék akár egy imposztor is. Elég felelőtlennek gondoltam, hogy ilyen körülmények mellett ennyire vakon beengedjen valakit a banda köreibe - de persze az is lehet, hogy csak én voltam a túlságosan körülményes minden kis részletre.
Mielőtt még jobban belemerültem volna a különböző elméletek latolgatásába, inkább a levelekre koncentráltam. Alaptalan gyanakvással nem megyek semmire, először is, ezekkel kellene foglalkoznom. Biztos van valami, amit én képes leszek megtalálni, de ők nem vettek észre.
Én legalábbis így gondoltam, de csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ez bizony tényleg egy kemény dió. Hamar rájöttem, hogy a kézírásra nem hagyatkozhattam, mivel mindegyiket mágikus úton írták, uniszex, szabályos karakterekkel. Az első néhány levélben tömören csak annyi állt, hogy szabotálják a fellépést különböző módszerekkel, aztán úgy a tizedik levéltől már kezdett eldurvulni, és jöttek a konkrét gyilkosságok emlegetései. Mindez úgy, hogy magának a levélnek az egyszínű érzelemmentessége mit sem változott, nyoma se volt annak, hogy az illető egyre agresszívabb lett volna, ahogy a levelek száma növekedett. El kellett ismernem, ebből a szempontból tényleg profi volt. Akárki is csinálta mindezt, tudta, hogy mit csinál. Ha csak egy kicsit nagyobb erőfeszítést fektettek volna ezeknek a leveleknek az értelmezésébe, szerintem már abból is meg lehetett volna állapítani: ez a tag valószínűleg komolyan gondolja, amiket emleget.
A leveleket olvasva az is átfutott az agyamon, hogy valahogy nem lepne meg, ha a menedzser egyszer csak azzal jönne vissza, hogy még egy valaki eltűnt… bár jobb lenne nem falra festenem az ördögöt.
- Valami akkor sincs itt rendben… - suttogtam magam elé elgondolkodva, ahogy elmélyülten újra és újra végignéztem a leveleket.  
Volt itt valami, ami zavart engem. De egyszerűen nem tudtam egy fogást találni rajta, hogy pontosan mi. Az betűk egyszerűen tökéletesek voltak.
- Túl tökéletesek – mondtam ki félhangosan, mikor végre rájöttem, mi is az, ami ennyire zavart engem.
Gyorsan felkaptam egy levelet a másik kezembe is, és ismét végignéztem rajtuk. Az egy dolog, hogy nagyon szép mágikus festékkel írták, de összességében túl hibátlan volt. Ahhoz, hogy valaki ennyire szépen tudjon írni, mindenképp egy kalligráfiában magasan képzett illetőre van szükség.
Többel ugyan nem jutottam előrébb, és lehetetlennek tűnt ennél bármivel is többet kihámozni az üzenetekből, ez mégis több volt, mint a semmi. Összeszedtem a leveleket, vigyázva, hogy tartsam az időrendi sorrendjüket, hátha még később szükség lesz rájuk, majd felkeltem, visszavéve a hátamra a táskám.
Olyasvalaki kell nekem, aki szereti a kalligráfiát vagy érdeklődik iránta.  Ugyanakkor az is biztos, hogy túl direkt lett volna erre csak úgy bárkinél rákérdezni, arról nem is beszélve, hogy mindenki azt mondd, amit akar. Nem volt olyan mágiám, amivel bárkit igazmondásra tudtam volna bírni. Először is, jó kiindulópont lehetett volna, ha megtudom, van-e valaki, aki különösen érdekelt az irodalomban. Persze az nem jelenti automatikus azt, hogy a kalligráfia is érdekelni fogja, már csak saját magamból kiindulva is – viszont mégis emeli a valószínűségét, és nem lenne annyira gyanús az olvasás mellett az írásról is kérdezni. Valahogy ez alapján le kellett szűkítenem a kört.
Először is, a menedzsert terveztem megkérdezni pár dologgal kapcsolatban, ha visszajön. Fontos lett volna tudnom, hogy ki hogyan reagált a fenyegető levelekre, volna-e olyan, akit túlságosan is hidegen hagyott a megszokott viselkedéshez képest, vagy olyan, akit feltűnően érdekelt. Bár, ha az írásában ennyire profi és érzelemmentes tudott lenni, annak a lehetőségét is felveti, hogy mindezzel semmire nem mennék, mert az illető a szóban is teljes kontrollal rendelkezik az érzelmei felett. Az is hasznos lenne, ha megtudnám, ki volt az, aki utoljára látta Jack-et, valamint persze, ha kapok pár nevet, akik köztudottan szeretnek olvasni, vagy bármi ezzel kapcsolatosat csinálni.
Úgy éreztem, egy próbát megérnének ezek, mint első lépés.

Legelőször visszamentem a sátorhoz, hátha ott találom Mr. Billiont. Azonban belépve csak a korábbi irathalom fogadott, se sehol egy lélek - nem úgy tűnt, mintha járt volna itt, mióta én elvonultam.
Elgondolkodtam, hogy vajon letegyem-e az iratokat? Vajon tényleg mindent sikerült kihámoznom belőlük? Biztosan nem siklottam el semmi felett? Úgy éreztem, nem maradt már benne semmi, ami fontos lehetett volna, ugyanakkor nem akartam semmit a véletlenre bízni. Még akkor is, ha jelenleg nem láttam több hasznukat, elképzelhető, hogy felelőtlenség lett volna hátra hagyni őket. Foghattam volna a fejem, ha később akár az írás összehasonlítására, vagy bármi másra éppen a segítségemre lehetett volna. Ki tudja, akár valaki el is tüntethette volna őket. Noha az is igaz, hogy ha azt akarta volna, lett volna rá esélye már azelőtt, hogy én idejövök. Na, mindegy, jobb óvatosnak lenni, mint később sírni miatta, a táskámban meg van még épp elég hely neki.
Miután a táskám mélyére süllyesztettem őket Lucina mellé - aztért óvatosan, nehogy nagyon összegyűrjem őket -, úgy döntöttem, körülnézek a többi sátor tájékán. Elvégre a menedzser azt mondta, arra mehetek, amerre akarok, nem igaz?
Ezekkel a gondolatokkal karöltve be is pillantottam a legelső sátorba, amit észrevettem – azt kell hogy mondjam, a benne tartózkodók legkisebb örömére. Még szinte meg se szólaltam és máris barátságtalanul néztek rám.
- Elnézést a zavarásért, esetleg látták-…
- Nem, akármit is akarsz nem láttuk! Ugyanúgy, ahogy te se látod, hogy ez elfoglalt emberek sátra! – érkezett az erélyes és felettébb goromba válasz. – Eredj máshová kérdezősködni, kislány!
„Ó, hogy nem rohadnál meg, te bunkó seggfej.” Legalábbis ezt szerettem volna mondani, de szerencsére normális körülmények között jó voltam az érzelmeim kordában tartásában. Helyette csak megjátszott döbbenettel és zavarral elnézést kértem mélyen meghajolva, majd tovább indultam.
Nem telt sok időbe, hogy feltűnjön, az emberek többsége egyáltalán nem éppen barátságos errefelé. Ez lenne a híres emberek egója és arroganciája, amiről többször hallottam már…?
Noha percek óta járkáltam fel-alá a sátrak között, semmi nyomát nem találtam Mr. Millionnak. Azok, akik egyáltalán méltattak arra, hogy értelmes választ adjanak, egytől-egyig állították, hogy nem tudják, merre lehet. Gyakorlatilag olyan volt, mintha elnyelte volna a föld.
Egy pillanatra megálltam ott, ahol úgy éreztem, nem leszek útban, és elgondolkodtam. Éppen akkor, amikor elment, hogy összeszedje nekem a bandatagokat, hogy ki tudjam kérdezni őket, nyoma veszett? Bár egészen biztos nem lehettem benne, esélyesnek láttam, hogy nem véletlenül történik mindez. Ha elment összeszedni a srácokat, az azt jelenti, nem tudta, merre vannak. Ha pedig így van, akkor értelemszerűen körbe kellett volna járnia pár sátrat, felbukkannia itt-ott, miközben utánuk kutat. Ez egyszerűen nem függött össze azzal, hogy akárkit kérdeztem eddig, nem tudják, merre van, és nem is látták. Értem én, hogy kicsi, de egyébként meg jellegzetes alakja és mozgása van. Nehéz lett volna összetéveszteni bárki mással. Persze lehet, hogy csak hazudtak, de nem úgy tűnt, mintha bárkinek is annyira fontos lett volna ez az egész, hogy félrevezessen. Szerintem őszintén magasról tettek rá.
Noha a hirtelen jött alaptalan bizalom és a képességeim felmérésének elhanyagolása miatt a menedzserre is gyanakodtam valamennyire, most egy kicsit más irányba tolódtak a dolgok. Valamiért nem lepett volna meg, ha mindez most már az én munkám szabotázsára történt volna. Ha az elkövető észrevette, hogy itt vagyok, és ez nem tetszett neki, az lett volna a leglogikusabb, ha az ő fejéért megy. Persze most itt nem feltétlen arra gondolok, hogy eltette valaki láb alól. Mr. Billion volt az, aki valószínűleg a legtöbbet tudott volna nekem segíteni, arról nem is beszélve, hogy ő volt az, aki egyáltalán idehívott engem. Tudják egyáltalán a többiek, hogy keresett valakit, aki utánanéz az ügynek? Ha nem, akkor simán járhatok velük ugyanúgy, mint az őrökkel korábban. Csak remélni tudtam, hogy nem ő volt az egyetlen, aki tudott róla, hiszen akkor az ő megerősítésének hiányában senkinek semmi oka nem lett volna rá, hogy higgyen nekem. Nem volt más bizonyítékom az ittlétem jogosultságára és a munkámra az ő szavain kívül. Az őröknek igazuk volt, egy darab papírfecni miatt senki nem fogja elhinni, hogy okkal vagyok itt. Kezdett ez az egész felettébb bajos lenni… mégis hová tűnt ez az ember? Mi folyik itt?
Ahogy gondolataimba mélyedve álldogáltam egyedül, egyszer csak valaki megpöcögtette a vállam. Azonnal megszólalt bennem egy pofonra vagy rúgásra sarkalló harang, de mindössze a kézfejem rezzent meg egy pillanatra. Ha valaki támadó szándékkal közeledett volna, az valószínűleg nem így hívja fel magára a figyelmet. Mindenesetre rögtön emlékeztetett is arra, hogy nem szabad elfelejtenem odafigyelni a környezetemre.
Teljes nyugalommal és némi kíváncsisággal az arcomon fordultam meg, hogy szembe nézzek a váratlan személlyel. Egy magas, fehér hajú férfi volt az, hatalmas fekete kabátban, fehér, bojtos kapucniszegéllyel és más fehér díszekkel rajta. Tökéletesen olyan hatást keltett, mint egy tipikus rocksztár.
- Szevasz kislány! Mit bóklászol itt? Látom eléggé elvagy veszve.
Kislány a nénikéd, az… illemből ő se érdemel jobbat kettesnél, és azt is csak azért adnám neki, mert legalább alapvetően normálisan keltette fel a figyelmem.
Szemben állva vele feltűnt, hogy legalább egy fejjel magasabb mint én, fel kellett néznem rá. Kezeit lazán zsebre vágta, miközben alaposan végigmért, tetőtől talpig. Azt hiszem, vissza kéne vennem azt a kettest egyesre.
Valódi véleményem tökéletesen leplezve összekulcsoltam a kezeim a hátam mögött, egy laza és barátságos tartást felvéve, valamint szándékosan kihangsúlyozva nőies testalkatom. Elvégre, nem véletlenül szokásom felvenni egy vonzó nő alakját, embertípustól függően könnyebb lehet vele elérni egyesek bizalmát vagy felkelteni az érdeklődésüket. Nézzen csak, ha akar, amíg nem a valódi alakomban vagyok, nem tud zavarni.
- Ami azt illeti, valóban elveszettnek érzem magam… - sóhajtottam, majd egy barátságos és türelmes mosollyal folytattam. – Anita Hills vagyok. Éppen Mr. Billiont keresem, a Magical System menedzserét… pár perccel ezelőtt még vele beszéltem, de most nyomát se találom, senki nem látta, mintha a föld nyelte volna el. Azt mondta, hamar visszajön, hogy megbeszéljük a részleteket, egy kicsit aggódok érte, talán baleset érte? – fontolgattam, ahogy elgondolkodva a jobb tenyeremmel kicsit megérintve az arcomat. – Esetleg tudsz róla valamit?
Úgy döntöttem, jobb, ha nem nyitok azonnal azzal, hogy egy megbízás miatt vagyok itt. Senkit nem ismertem,  se őt se senki mást, ráadásul fogalmam se volt, a menedzser egyáltalán tudomására hozta-e a többieknek, hogy testőrt keres nekik. Én nem voltam olyan óvatlan, hogy azonnal mindent kibeszéljek, ugyanakkor nyitva hagytam egy lehetőséget: amennyiben ismeri a férfi, esetleg tudja a munkát is, akkor a „részletek megbeszélése” elég kellene, hogy legyen egy rákérdezésre. Ha nem, akkor kénytelen leszek valami mást kitalálni.

- Derek vagyok – mutatkotott be. - Te viszont ha jól látom nem a stáb tagja vagy. Látszik, hogy nem találod a helyed és egyébként sem láttalak eddig. Az pedig kizárt, hogy a főnök út közben vesz fel valakit... mégis miről egyezkedtek?
Ebből máris megtudtam, két számomra fontos dolgot: hogy ő nem tud a főnöke szervezkedéseiről, plusz, hogy elvileg Mr. Billion nem szed fel embereket menet közben. De, ha ez tényleg így van, mégis miért volt azonnal olyan bizalmas velem? Persze könnyen lehet, hogy egy egynapos munka miatt szimplán nem érez akkora késztetést a részletek rendezését illetően. Nem egy ilyen emberrel találkoztam már utam során, és valamilyen szinten meg is tudtam érteni őket.
Már éppen előálltam volna valami mondvacsinált indokkal, az egyezkedéssel kapcsolatban, de megelőzött.
- Áh, tudod mit? Mindegy! Azt hiszem nincs közöm hozzá, ha pedig mégis akkor majd megtudom az idejében.  
Hát ez gyors volt. Nagyon gyors. De eszem ágában sem volt felvetni ezt neki, nekem az csak jó, ha nem kell kimagyaráznom magam a helyzetből. Egyébként pedig nem tűnt gyanakvónak, meglehetősen nyugodt volt – ugyanakkor nagyon jól tudtam, hogy ez simán lehet színészkedés is. Ha másért nem is, már csak azért is, mert én is teljesen barátságos és nyugodt érzést keltettem, annak ellenére, egyáltalán nem terveztem különösebben megbízni senkiben addig, amíg rá nem jövök, mi is folyik itt.
- Sajnálom, nem vagyok benne biztos, hogy mennyit szabadna elmondanom, így inkább a későbbiekre hagynám. Mr. Billion erre még nem tért ki, biztos vagyok benne, hogy ő majd beszél róla személyesen, ha úgy véli jónak – szabadkoztam egy kedves, kissé megbánó mosollyal.
- Ugyan, nem gond. Alig pár perce láttam a főnököt, szívesen segítek megtalálni – ajánlotta, én pedig nyugtáztam magamban, hogy talán túl szigorú voltam az illeme osztályozásakor.
Azért azt a kettest mégis csak megérdemli. Ki tudja, talán picivel többet is. Még mindig ő tűnt a legnormálisabbnak azok közül, akikkel eddig összefutottam. Nem, mintha a többiek barátságtalan reakciói vagy tőszavas válaszai mellett ez akkora kihívás lett volna…
- Az nagy segítség lenne, köszönöm – bólintottam, tartva nyugodt arckifejezésem. – Te vagy az első, aki egyáltalán felajánlotta, hogy segít. Sajnos úgy tűnt, a többiek nem igazán barátságosak, úgy éreztem, kicsit útban vagyok.
- A többség valószínűleg csak elfoglalt, elvégre ma este fellépünk.
Miközben válaszolt, ráérősen el is indult valamerre, én pedig a lépéseihez igazodva követtem. Magamtól úgyse tudtam volna, merre menjek, és amúgy is elegem volt már az eredménytelen kóborlásból.
- Neked mi a feladatod, hogy te nem vagy annyira elfoglalt? – érdeklődtem egy kissé játékos mosollyal, ugyanakkor ügyeltem rá, hogy a hangsúlyom és a szavaim tisztelettudók maradjanak. -  Nekem zenésznek tűnsz.
- Az is vagyok! Basszusgitáron játszok már egészen fiatal korom óta – válaszolta egyfajta büszkeséggel, amire valószínűleg meg is volt az oka.
Valami máris nem állt össze a kép. Ha ő egy basszusgitáros, tehát egy a fellépők közül, és alig pár perce látta a menedzsert, hogy van az, hogy nem tud a munkámról? Ez esetben rá kellett volna kérdeznie, hogy a testőrség miatt jöttem-e. Megadtam neki a lehetőséget a beszélgetés kezdetén. Neki egynek kellett volna lennie azok közül, akiket a férfinek össze kellett volna szednie a kérésemre,  miért nem szólt neki Mr. Billion? Nem vette észre? A „látta” végül is jelentheti azt is, hogy csak messziről észrevette valahol… lehet, hogy csak túlgondolom.
- Az igazán szép teljesítmény – néztem fel rá a legőszintébb érdeklődéssel, a legapróbb jelét se adva belső gondolataimnak. – Nekem semmi érzékem a hangszerekhez, legjobb esetben is csak énekelni tudok, minden más reménytelen.
Az már más kérdés, hogy az nagyon jól ment, és tudtam is róla. Ahogy az is, hogy tetemes pénzmennyiséget kellett volna fizetni azért, hogy én ezt prezentáljam is bárki előtt. A lényeg, hogy maradjunk szerények, igaz?
- Azért az se rossz! Hallottál már minket játszani? Milyen a zenei stílusod?
Elérkezett az ő köre a kérdésekkel, én pedig már fel voltam készülve rá. Olyan nincs, hogy pont ez a kérdés elmaradt volna bárkitől, aki egy bandában játszik.
- Sajnos még nem – ráztam meg a fejem.
Ahhoz, hogy a színészet hihető legyen, itt-ott egy kis igazságot is bele kell csempészni. Ez egy jó lehetőség volt rá, arról nem is beszélve, hogy kitoltam volna magammal, ha esetleg azt válaszolom, hogy igen, és megkérdezi, mondjuk, melyik számukat szeretem a legjobban. Vigyáztam, nehogy véletlenül is sarokba szorítsam magam. Ha folyton csak megjátszottam volna magam, az álcám sokkal gyengébb lett volna.
- Ugyanakkor nagyon kíváncsi lennék. Mr. Billion azt mondta, nagyon jók vagytok – fűztem hozzá lelkesen. – A zenei stílusomat illetően… igazából majdnem mindent meghallgatok. Nem csak egy stílus vonz, ami éppen megfog, vagy amihez hangulatom van, azt hallgatom. Viszont a rockot alapvetően is szeretem.
- Akkor mindenképpen hallanod kell minket. Bírni fogod! – felelte magabiztosan, majd feldobott egy számomra kissé váratlan ajánlatot. – Ha érdekel, lebeszélem az őrökkel, hogy színpad mellől nézhesd a fellépést. Mit szólsz?
Egy pillanatnyi félig őszinte döbbenet után kicsit elnevettem magam. Ugyan megjátszott volt, mégis őszintén csengett, valószínűleg azért, mert egy szinten tényleg szórakoztatónak találtam az ajánlatát azok után, amilyen fogadtatásban részesültem korábban.
- Látnod kellett volna, hogy néztek rám, amikor bejöttem, és lehet, máris máshogy gondolnád. Biztos vagyok benne, hogy nem lennének elragadtatva az ötletedtől – eresztettem el egy kissé cinikus mosolyt.
- Ugyan, az nem gond, meg tudom oldani!
- Ez esetben élnék a lehetőséggel. Köszönöm – biccentettem egy kicsit hálám jeléül.
Az már más kérdés, hogy nekem ezt az egészet még a fellépés kezdete előtt le kellett volna tudnom, az idő pedig csak haladt. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem maradtam volna megnézni a fellépőket, de az az adott pillanatban tapasztalt hangulatomtól függött volna. Nem bíztam meg Derekben, viszont nem úgy tűnt, mintha kifejezetten tervezne valamit – vagy ha igen, jól játszotta az ellenkezőjét. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmem, hogy semmit nem említett a hiányzó tagról vagy bármi levelekkel kapcsolatos ügyről, ez pedig számomra arra utalt, hogy vagy nem annyira bizalmas, mint Mr. Billion volt, vagy nem zavarja különösebben a dolog, esetleg akár nem is tud róla. Ki tudja, merre volt vagy mit csinált eddig reggel óta, a testbeszéde vagy a szavai pedig nem különösebben adtak ki semmi számomra fontos, rejtett információt.
Mielőtt még valami újabb téma vetődött volna fel, már meg is álltunk a Magical System sátra előtt.

Nem kis meglepetésemre Mr. Billion lépett ki a sátorból.
- Végre megvan! Már mindenhol kerestem! A srácok már bent várják– láthatóan nagy örömmel vette tudomásul, hogy előkerültem, bár szerintem ő volt az, akinek első sorban nyoma veszett.
- Elnézést, nem állt szándékomban eltűnni. Olyan sokáig volt távol, hogy azt hittem, már talán önnel történt valami, ezért elindultam megkeresni.
Bocsánatkérően mosolyogtam rá, mintha minden teljesen rendben lenne, bár a hangomba beengedtem némi aggodalmat, nehogy túlságosan nyugodtnak vagy közömbösnek tűnjek.
Belül viszont nem voltam ennyire rendben az egésszel. Ugyan a meglepetésnek csak egy pillanatnyi jelét mutattam, és azt is szánt szándékkal, egyáltalán nem voltam nyugodt. Kezdett minden egyre furcsább és furcsább irányokba menni.
Nem tetszett ez nekem. Egyre kevésbé, minél régebb óta voltam itt. Mármint az rendben van, hogy a menedzser még él, még jó, elvégre ki fizetne ki? Viszont ismét csak nem vágtak egybe a szavai azzal, amit én tapasztaltam. Összeszedte a srácokat, és elvileg még engem is keresett, mégis mikor én kerestem őt, senki nem látta és nem tudta, hol van. Nem használ ez az ember véletlenül valamilyen mágiát?
- Derek, ti lassan kezdjetek készülődni! – utasította a férfi. – A Golden Phoenix humoristái már a színpadon vannak.
Kíváncsian és egy kissé zavarodottan tekintettem fel rá, mielőtt pedig bármit is kérdeztem volna, válaszolt is.
- A Magic Skullbane basszusgitárosa vagyok, mi vagyunk a Magical System előzenekara.
Ez máris megmagyarázott több dolgot is. Mivel főnöknek nevezte Mr. Billiont és zenész, azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy ő is egy a Magical System bandatagjai közül. Félig mellé lőttem. Vagyis háromnegyedében. … Mindegy.
Mindenesetre így már nem volt olyan furcsa, hogy  nem tudott a menedzser szervezkedéséről. Amennyiben tényleg a stábra gyanakodott, valószínűleg okosabb volt elkerülni, hogy az áldozatokon kívül bárki más is tudjon az ittlétemről és az ő szervezkedéséről. Talán valamennyi józan esze mégis volt.
- Ez esetben sok sikert. Viszlát később, köszönöm a segítséget – emeltem meg egy kicsit a kezem elköszönésül egy kedves mosollyal, Derek pedig csak biccentett egyet.
Ahogy összenézett velem egy pillanatra, láttam rajta, hogy kíváncsi, mi folyik itt, de engedelmeskedett a főnöknek és eredt a dolgára. Egy fél másodpercet utána néztem, de már fordultam is vissza a munkaadómhoz.
- Siessen, rémesen fogy az időn! Erre! – invitált beljebb, én pedig gyors léptekkel követtem.
Odabent három férfi várakozott.
Ketten közülük velem egyidősnek, sőt, talán még fiatalabbnak tűntek, meglepett volna, ha már húsz év fölöttiek lettek volna. Közülük az egyik egy zöldhajú srác volt, akiről azonnal megvolt a nem épp kedves benyomásom. Ő volt az egyetlen, aki mindössze fél szemmel pillantott rám, és nem hallottam, hogy köszönt volna. Olyan volt mintha egy pillanatra kinyitotta volna a száját, de egy sóhaj is lehetett vagy levegővétel. Úgy tűnt, mint akit egyáltalán nem is érdekelt volna ez az egész, és jobb dolga is lett volna ennél. Öltözéke és testbeszéde alapján leginkább egy bosszantó kis kölyök látszatát keltette, aki ráadásul elég nagyra lehetett magával, ha még egy normális köszönésre se futotta tőle. Mai kölykök…
Mindenesetre feltűnt, hogy megállás nélkül dobolt az ujjával, nem csak egyfajta ritmust, de változatosan. Két dologra tudtam volna tippelni, vagy szakmai ártalom, vagy elfojtott idegesség, és nem olyan közömbös, mint mutatja.  
- Ő ott Bob – mutatta be a menedzser, ha a srác magától már meg nem szólalt. - Ő a dobos.
Dobos? Várjunk, mi-…
- Mellette Joe – folytatta, mielőtt még lett volna esélyem végiggondolni. –, nem épp a legjobb formájában.
A másik fiatal srác szőke hajú volt, és szemmel láthatóan teljesen halálra rémült. Minden ízében remegett, és egy levelet szorongatott a kezében. Felnézett rám és azért egy köszönésre futotta tőle – annak ellenére, hogy neki legalább úgy tűnt, meg lett volna rá az oka, hogy megszólalni is alig merjen.
Utolsónak egy fekete hajú, idősebb srác maradt. Korábban Mr. Billion „suhancok”-ként utalt a csapat tagjaira, de lehet valaki olyat suhancnak nevezni, aki szemmel láthatóan közelebb állt a harminchoz, mint a húszhoz? Ő volt az egyetlen akiről biztosra vettem, hogy idősebb nálam.
Korábban észrevettem, hogy amint beléptem, azonnal kíváncsian kezdett méricskélni. Ezt nem feltétlen tartottam gyanúsnak mivel ismeretlen vagyok nekik, de azért megjegyeztem. Ő magától mutatkozott be, sőt, még kézfogással is köszönt nekem.
- Örülök a találkozásnak. Zack vagyok – mosolygott, én pedig viszonoztam miközben bemutatkoztam.
- Anita Hills vagyok, részemről a szerencse.
Teljesen nyugodtnak tűnt, igazából túlságosan is nyugodtnak, és láthatóan várta már, hogy találkozzon velem. Mindhármunknak eltérő volt a reakciója: Bob egyszerűen érdektelennek tűnt, Joe rettegett, Zack pedig kissé olyannak tűnt, mintha semmi olyan nem történt volna, ami aggodalomra adott okot. A körülményeket figyelembe véve Joe volt az, akinek a reakciója a legtermészetesebbnek hatott.
De nem ezek voltak azok, amik a legjobban zavartak. Nem úgy volt, hogy Jack, az eltűnt tag a dobos? Mióta szokott egy négytagú bandának két dobosa lenni…?
- Egy újabb fenyegető levél, ha jól gondolom…  - pillantottam a Joe kezében szorongatott papírra, egyelőre jelét sem adva az azonnal felmerült kétségeimnek.  – Megnézhetném? Hol találtad?
Elsőre az újabb levélre akartam koncentrálni, mielőtt bármilyen kérdést felteszek.
- A gitárom húrjai között volt… pár perccel ezelőtt találtam… - érkezett a remegő felelet, miközben óvatosan átadta a levelet.
Amint kinyitottam, ugyanaz a tökéletes kézírás fogadott, ami az előzőeknél is. A levél hangneme is megegyező volt, teljesen érzelemmentes, ugyanakkor a többivel ellentétben ez most konkrétan egy Joe-ra irányuló fenyegetést tartalmazott. Vagy lefújatja a fellépést vagy ő lesz a következő.  Ettől bárki frászt kapna, aki nincs az ilyesmihez hozzászokva.
- Szóval ezúttal személyre szóló…  logikus, elvégre közeledik a fellépés időpontja - jegyeztem meg félhangosan, majd gyorsan végiggondoltam, hogyan tovább.
Nem tudtam olyan sokat a zenészekről átlagban, de nem hallottam még olyan négyfős bandáról ahol két dobos lett volna. Viszont úgy éreztem, nem lenne a legjobb, ha teljes nyíltsággal konfrontálódnék ezzel kapcsolatban… vigyáznom kellett, hogy mit és hogy kérdezek. Valamint emlékeztem, hogy Mr. Billion azt mondta, a srácok a mágiában is egész jók – ez esetben meg kellett tudnom, milyen mágiákat tudnak használni. Akár annak is lehet jelentősége. Végül, de nem utolsó sorban pedig az volt a legfontosabb, hogy megtudjam, mi lehet az indíték vagy az ok, amiért bárki ennyire próbálja ellehetetleníteni a munkájukat? Mi hasznuk lenne belőle?
Az igazat megvallva, mindenkire gyanakodtam, de ebben semmi meglepő nem volt. Számomra munka közben, de gyakran a hétköznapokban is mindenki gyanús volt, aki csak élt és mozgott. A bizalmatlanság szinonimája lehettem volna, mindez pedig csakis Allrick Mester kegyetlen tanításaiból fakadt. Hasznát vettem, viszont időnként túlgondolásba hajszolt… biztosra akartam menni, hogy pontosan megértem a helyzetet, mielőtt bármilyen nagy tettre vagy felszólalkozásra szánom a fejem.
Egyébként meg, mi pontosan Zack posztja a bandában? Józan eszemre hagyatkozva arra következtettem volna, hogy kizárásos alapon ő az énekes, de pontosan információra volt szükségem mindenkiről.
- Így elsőre négy fontos kérdésem lenne, amire szeretném, ha válaszolnátok. Mindenki véleményét tudni szeretném… mindenkiét – nyomatékosítottam, miközben Bobra pillantottam, aki a legkevésbé tűnt együttműködőnek így első pillantásra. – Először is – kezdtem el számolni az ujjaimon. – Van bármi ötletetek, mit nyerne bárki azzal, ha elmaradna ez az előadás? Mi lehet az indíték? Másodszor, bárki, akire gyanakodnátok? Az se baj, ha csak egy merész feltételezés, bármi hasznos lehet, a közelmúltban történt konfliktusok is. Harmadszor, Mr. Billion korábban azt mondta, jártasak vagytok a mágiákban is. Érdekelne, melyikőtök milyen mágiát használ? Valamint, negyedszer… csak szeretnék megbizonyosodni afelől, hogy mindent jól tudok: kinek mi pontosan a szerepe a bandában, az eltűnt Jack-et is beleértve?

Miközben soroltam a kérdéseimet, Zack felült az egyik asztal tetejére. Talpait összeérintette, és a bokáiba kapaszkodva hallgatta a mondandóm – annak ellenére, mennyivel idősebbnek nézett ki, a viselkedése nem igazán egyezett becsült korával. Nagyon jó kedve volt… kissé túlságosan is jó.
Figyeltem mindegyikük reakcióját, mikor Jack szerepéről kérdeztem. Zack arcáról egy pillanatra eltűnt a vigyor, de ha nem lett volna épp a látószögemben, észre se vettem volna, hiszen szinte azonnal újra mosolygott, miközben megvakarta a tarkóját. Bob reakciója se volt közömbös, úgy tűnt, mintha hirtelen még ingereltebb lett volna, Joe pedig kissé elgondolkodott.
Aztán egyik pillanatról a másikra mindenki egyszerre szólalt fel. Ezen őszintén meglepődtem és egy kicsit még a szemeim is kikerekedtek. Egy röpke pillanat alatt hangzavar és káosz alakult ki. Gyakorlatilag semmit nem értettem, és csak egy-két szót kaptam el a hangmasszából: a menedzser az indítékról mondhatott valamit, Bob Jackről háborgott, Joe pedig valamit a gyanúsítottakról. Vártam egy pár másodpercet, hátha észreveszik magukat és engedik rendesen szóhoz jutni egymást, de mikor úgy tűnt ez nem most következne be, inkább a közbelépés mellett döntöttem.
Sóhajtottam egy kisebbet, majd hirtelen összecsaptam a tenyereimet. Pontosan jól tudtam, hogy kell úgy csinálni ezt, hogy a lehető legnagyobbat szóljon, ami még kis túlzással egy halottat is felijesztene a sírjából. Régebben, amikor Neal és Dean veszekedtek egymással vagy a kisöcsémmel többször is alkalmaznom kellett ezt, hogy felfigyeljenek rám.
Az éles csattanásra rögtön mind elhallgattak és felém fordultak. Tartottam a mosolyom, hangszínem viszont szigorú és érzelemmentes stílusra váltott, ahogy feltettem a költői kérdést:
- Befejezték, uraim?
Erre csend lett, és úgy pillantottak el rólam, mint a kisgyerekek, amikor egy óvónő leszidja őket és elszégyellik magukat miatta. Hirtelen kezdtem megérteni, mit is takart az, hogy kezelhetetlen suhancok… tényleg olyanok voltak, mint a fegyelmezetlen gyerekek. Legalább ez felvetett némi reményt, hogy tudok majd boldogulni velük.
Szerencsének éreztem, hogy bőven volt jártasságom a zajos, makacs, neveletlen vagy épp önző kölykök kezelésében. Tizennégy éven át szolgáltam önjelölt konfliktusmegoldóként és vitatörőként a baráti körömben, ami már csak azért is nagy szó, mert a mai napig nem találkoztam olyannal, aki annyira makacs és kötekedő lett volna, mint annak ideajén Dean. Ugyanakkor azt is el kellett ismernem, hogy Bob egy kissé hajazott rá...  
- Remek – biccentettem elégedetten a csend bekövetkeztével, visszatérve eredeti hangsúlyomra. – Egyszerre egy valaki beszéljen, ha kérhetem.
- Jack szintén a dobosunk - válaszolt Zack a fejét vakarva, miközben a többiek ismét felénk fordultak. - Ez a mi bandánk különlegessége! Két dobosunk van, így...
- Bah, még hogy dobos! - vágott közbe Bob arrogáns hangon, mintha legalábbis ez egy vérig sértő megjegyzés, vagy akár feltételezés lett volna.  - Egy fakanállal lábosokat püfölő majmot előbb hívnék profi dobosnak, mint Jacket! Tízből talán egy alkalommal le tudja hozni tisztán a “Felkelő Napot”...
Szerintem egy majom még annyiszor se tudta volna eljáétszani helyesen, de értékeltem a hasonlatot. Volt egy olyan érzésem, hogy Bob és Jack kapcsolata elég tüzes lehetett. A két dudás nem fér meg egy csárdában talán a dobosokra is igaz.
- Bob... Ne most! – igyekezte szelíden csendre inteni a társát Joe, majd bocsánat kérőn felém fordult. - Bob és Jack a két dobosunk. A zenénk nagy különlegessége, hogy két dobszettel toljuk, így sokkal dominánsabb az ütemünk és ritmusunk, mint más együtteseknek. Én a basszeren játszom...
- Én pedig a gitárral szállok be, illetve az énekkel! – fejezte be Zack. - Nem sok gitárszólós dalunk van, de azokat is én szoktam lehozni túl az egyszerű rifeken.
Fogalmam sem volt, mi volt az a „riff” de eszem ágában sem volt olyan megalázó helyzetbe hozni magam, hogy rákérdezzek. Biztos voltam benne, hogy szörnyen alul műveltnek tűntem volna. A szemem se rebbent a szóra, mintha pontosan tudnám, miről van szó - elég volt nekem annyi, hogy tudtam, valami zenéléssel kapcsolatos kifejezés.
- Ez tényleg egy szokatlan felállás – bólintottam, és ezúttal ez volt a valódi véleményem is. - Az embereket alapvetően nagyon érdeklik az egyedi vagy ritka megoldások. Biztos vagyok benne, hogy ez is segített a népszerűségetekben.
Ezt pedig elismerően és nem piszkálódóan értettem. Elvégre annyit még én is tudtam, hogy hiába van valakinek érdekes elgondolása, ha a kivitelezésen elbukik. Nekik nagyon úgy tűnt az alapjuk és a kivitelezésük is toppok lehetett, ez pedig nem volt gyakori.
- De mégis mit gondolsz?! – intézte felém Bob az ingerült kérdést, miközben egy bosszantó ütemet kezdett játszani a fotelja karfáján. - Ki olyan idióta, hogy egy jótékonysági fellépést szabotálni akarjon?
Én csupán a legőszintébb nyugalommal néztem vissza rá, majd Mr. Billion felé fordultam, amikor becsatlakozott a beszélgetésbe.
- Bobnak igaza van. Ez egy jótékonysági fesztivál, amit a céhek szerveztek a város megsegítésére. Senki sem nyerne rajta, ha nem lépnénk fel.  
- Jah, nekünk jó reklám! – köpte Bob.
Látva impulzív és temperamentumos kitöréseit, elgondolkodtam rajta, hogy esetleg felsőbbrendűség komplexusa lehet? Általában azok szoktak a legtempermantumosabbak lenni, akik növelni akarják az önbizalmukat és a fontosságérzetüket. Ki tudja.
- A környéken pedig még sohasem léptünk fel, szóval az erre élő rajongók először láthatnának minket – magyarázta Joe is.  
- Arról nem is szólva, hogy a banda hallatán csak még többen jönnek a fesztiválra, így pedig még több pénzt szedünk össze a katasztrófa nyomán hontalanná vált lakóknak! – Ismét Zack zárta a témát, ekkor már kissé elkomorodott arccal.
- Elképzelésünk sincs, hogy miért akarja valaki, hogy ne lépjenek fel a srácok a fesztiválon! – fűzte hozzá kétségbeesetten a menedzser.
- Akkor erről a pontról egyelőre ennyi – biccentettem egy kicsit. - A végén majd még visszatérünk rá. A mágiátokkal kapcsolatban mi az, amiről tudnom kellene?
- Föld és hangmágia – felelte Bob eléggé kelletlenül és idegesen, továbbra is dobolva az ujjával.
- Kicsit pontosabban?
- Mit pontosabban?!
Őszintén, nem tudtam eldönteni, hogy vajon alapjáraton ilyen, vagy én nem vagyok szimpatikus neki. Esetleg a kettő együtt. Mindenesetre nem tudott különösebben felidegesíteni.
- Az is érdekelne, hogy hogyan szoktad használni őket – feleltem a legnagyobb nyugalommal és türelemmel.
- Egy ideje vegyíteni próbálom a két mágiát… a hang által a földre gyakorolt rezgésekkel kísérletezek.
- Rendben – vágtam közbe, mielőtt még valami kellemetlent betolt volna a mondandója végére, és átnéztem Joe-ra.
- Tudok pár dolgot a növénymágiáról… - Kérnem se kellett, mondta magától. - De csak a kertészkedésben szoktam használni.
- Kertészkedésben?
- Hobbikertész vagyok…
Valahogy ez illet hozzá. Nem tudom, miért, de valahogy illett.
- Én pedig villám mágiát használok! – vigyorgott Zack, és azonnal láttam a szeméből, hogy ő ezt teljes lelkesedéssel prezentálni készült.
Felemelte a kezét és mutatóujja körül néhány kisülés kezdett cikázni – aztán az egyik eltévedt és az asztalon között ki, azonnal lángra lobbantva néhány fel nem használt koncertplakátot. Egy másodpercig elámultam rajta, mennyire béna volt.
- Zack! – harsant fel Mr. Billion egyáltalán nem lenyűgözött kiáltása.
Felugrottam és táskámból elrántva a Feneketlen Kulacsom nagy lendülettel leöntöttem a lángokat, mielőtt még baj lett volna. Sisteregve és némi füst társaságában a tűz olyan hamar aludt ki, amilyen hamar csak jött. Egy kisebb égő papírdarab elhagyta ugyan az asztalt, de Joe még időben rátaposott. Egy rövid sóhaj után én is Zack felé fordultam, nem mérges, de némileg rosszalló tekintettel.
- Sajnálom, nem gondoltam, hogy-… - próbált szabadkozni, de a menedzser azt se hagyta neki, hogy befejezze.
- Hányszor mondtuk már neked, hogy meg se próbáld használni a hülye mágiád? Majdnem felgyújtottad a sátrat! Mindenki tudja, hogy egy ön és közveszélyes pancser vagy a mágia használatában!
- Mr. Billion, minden rendben – próbáltam meg csitítani a kedélyeket, noha engem se nyűgözött le a produkciójával; legalábbis nem pozitívan.
Azt viszont el kellett ismernem, képesnek lenni mindössze néhány kisülésből felgyújtani egy asztalt valamilyen szinten elismerésre méltó volt. Elismerésre méltóan szerencsétlen.
- A lényeg, hogy nem történt baj. Én kértem, hogy beszéljenek a mágiájukról, bár bemutatásra nem gondoltam… – fűztem hozzá, a végén már Zack felé fordulva.
- Bocs - vakarta meg a tarkóját.
- Jack milyen mágiát használ? – váltottam inkább témát a kellemetlen hangulat feloldására.
- Jack víz mágiát használt, de igazából már évek óta nem gyakorolta, mert nem igazán érdekelte – válaszolt Joe készségesen.
- Talán nem is kéne ezzel az egésszel foglalkoznod. Szerintem tök fölösleges – vetette oda Bob félvállról.
- Miért lenne az? Jack eltűnt egy elég durva fenyegető levél után, nem igaz? – érdeklődtem, miközben felé fordultam, figyelve a testbeszédére is.
- Ez az egész lehet akár csak az ő bohóckodása is. Ő a banda önjelölt mókamestere, legalábbis ő azt hiszi. Szeret túlzásokba esni és nem érzi, hol van a jóízlésű vicc határa. Szerintem ez is csak egy újabb idióta tréfája.
Valamilyen szinten vicces volt a „jóízlésű” kifejezést éppen tőle hallani. Nehezen tudtam elképzelni az eddigiek alapján, hogy bárki egyáltalán olyan viccet tudjon neki mondani, amin legalább elmosolyodna. Ugyanakkor ezzel magyarázatot kaptam arra, valószínűleg miért nem stresszelte őket különösebben, amikor elkezdtek furcsa leveleket kapni. Ha valaki állandóan idióta viccekkel áll elő, a többségnek nem az lenne az első gondolata, hogy nagy a baj. Ugyanakkor én még így is úgy gondoltam, népszerűségükből adódóan ez akkor is felelőtlenség volt.
- Hmm… valóban? – érdeklődtem egy kissé elgondolkodva, miközben egy hosszabb pillanatig elidőzött rajta a tekintetem.
Ugyanakkor feltűnt, hogy Joe engem nézett, mikor pedig felé fordultam, bizonytalanul elemelte a tekintetét először jobbra majd balra, végül visszanézett rám. Olyan érzést keltett, mintha lett volna valami, amit el akart mondani, de valamiért mégse tette.
- Mr. Billion – fordultam felé, miközben visszatettem a kulacsom a táskámba. -, beszélhetnék egy percre négyszemköz Joe-val? Lenne hozzá pár kérdésem, amire szeretném, ha mások véleményétől függetlenül tudna nekem válaszolni.
- Ha úgy gondolja, csak nyugodtan – egyezett bele, én pedig a többiek tekintetétől kísérve a kimentem a szobából Joe-val a nyomomban.
- Úgy láttam, mintha lenne itt valami, amiben nem voltál biztos, meg kéne-e említened? – Csupán pár lépés távolságba vezettem odébb, együttérző és türelmes hangsúlyt használva. – Talán fennáll közöttetek valami nézeteltérés, amiről nem beszélnél előttük?
- Különösebb konfliktus nincs köztünk, és a stáb között is mindenki jól kijön a másikkal… Egyedül néha Bob játssza a kemény legényt hármunkkal szemben, de sose túl komolyan! Szerintem csak ő próbál lenni a főnök az arroganciájából adódóan... De nem hiszem, hogy képes lenne ténylegesen ártani bármelyikünknek is. Néha civakodunk, se semmi vészes!
Nem csodáltam, hogy ezt nem akarta odabent megemlíteni. Volt egy olyan érzésem, hogy Bob elképzelhetően leszedte volna a fejét érte.
- Mr. Billion említette, hogy egyfajta testvéries kapcsolat van köztetek – emlékeztem vissza a korábban hallottakra. – Nem arról van szó, hogy vakon őt gyanúsítanám, amiatt nem kell aggódnod – biztosítottam, egy kisebb barátságos mosollyal, hogy oldjam a feszültséget. – Még van valami, amiről meg kell bizonyosodnom. Ha nincs más, akkor egyelőre menjünk vissza.  
Visszaérve Joe újra leült a helyére, én pedig csak nekitámaszkodtam az egyik asztalnak úgy, hogy mindenkire rá lássak.  
A két dobossal kapcsolatos kételyeim ki lettek magyarázva a különleges alapfelállásuknak hála, ami számomra hihető magyarázat is volt.
Ugyan korábban azt mondtam, nem vakon gyanúsítom Bobot és nem is éreztem így, azt is el kellett ismernem, hogy jelenleg leginkább felé húzott a valószínűség. Ő volt az egyetlen, akinél így elsőre logikusnak tűnő szándékot tudtam volna felfedezni a tettek mögött – legalábbis a Jack-et illető részt tekintve. Olyannak tűnt a hallottak és látottak alapján, aki szerette volna maga kordában tartani a dolgokat, és mintha egyfajta kényszeres bizonyítási vágya lett volna az indulatai kordában tartása mellett. Nem tűnt lehetetlennek, hogy az arroganciája odáig fajuljon, hogy meg akarjon szabadulni Jack-től, főleg, mivel úgy tűnt, nem igazán tetszett neki a zenéje sem. Az emberek sok hülyeséget követtek már el ilyen érzelmek miatt. Viszont arra nem találtam még magyarázatot, miért épp ezen a fesztiválon kellett volna ennek megtörénnie. Így saját magának is keresztbe tett volna, nem igaz?
Joe volt az, akit a zsaroló kikiáltott következő áldozatnak. Emiatt rá gyanakodtam a legkevésbé, főleg, mivel rémülete és bizonytalansága őszintének tűnt. Hallottam már olyanról, hogy valaki saját magát állította be áldozatnak csak azért, hogy magáról elterelje a gyanút, így persze ez is egy lehetőség volt, mégsem ezt éreztem a legvalószínűbbnek.
Zack pedig… nos, érdekes volt. Igazából az a típus volt, akiről ennyiből nem tudtam eldönteni, hogy játssza az idiótát és egyébként meglepően jól fog az agya, vagy pedig csak őszintén lökött és jókedélyű. Keltett bennem egy olyan érzést mintha valamit még titkolna vagy legalábbis sejtene, amiről nem beszél – viszont ez önmagában nem adott indítékot.
Végül egy kisebb szünet után megszólaltam, és felvezettem észrevételt.
- Köszönöm a válaszokat – fogtam bele a helyzet tömör felvázolásába.  – Ami az én véleményemet illeti – vetettem egy futópillantást Bobra, ha már korábban felém szegezte a kérdést. -, nem hiszem, hogy feltétlen az alapján kell keresni az indítékot, hogy egy jótékonysági fellépés. Sokkal inkább abban, hogy ez egy nagy fesztivál, rengeteg érdeklődővel. Ha valaki a hírneveteknek akarna ártani, nem ez lenne az egyik legjobb módja, elhalasztani a koncertet ennyi várakozó előtt? Elég sok csalódott ember lenne miatta. Esetleg valaki szimplán személyes indítékkal teszi mindezt, akár mindegyikőtök, akár csak egy bizonyos személy ellen. A fesztiválok tökéletes helyet biztosítanak a rosszmájúaknak a legnagyobb felfordulásokhoz. Ami pedig a leveleket illeti… nem tartom ugyan kizártnak, hogy ez egy tréfa, elvégre én nem ismerhetem Jacket. Viszont, ha elolvassátok a leveleket, fel kellene, hogy tűnjön nektek, hogy valami hiányzik belőle. Ami engem a legjobban aggaszt, az az, hogy mindegyiket teljes érzelemmentességgel írták. Nem lehetőségeket vet fel, hanem tényeket állít; nem azt írták, hogy, ha nem mondjátok le a fellépést, Joe lehet a következő, hanem határozottan állítja, hogy ő lesz. Aki ilyen hidegvérű leveleket képes írni, arról nehezen tudom elképzelni, hogy ne gondolja komolyan. Nem kéne ezt félvállról vennetek. – Tartottam egy pillanatnyi szünetet. – Lenne itt még két utolsó kérdésem. A felszereléseteket őrzi valaki, hogy biztosan ne történjen velük semmi? Elvégre arra kis kitértek a levelekben. Végül, ez lehet, hogy egy kicsit furcsa lesz, de van köztetek vagy tudok itt olyanról, aki szereti az irodalmat, akár az olvasást vagy az írást?
Noha a részletekre nem tértem ki, kíváncsi voltam, mi lenne a véleményük a hallottakkal illetően és hogyan reagálnak rá, hátha észreveszek valami árulkodó jelet.
Emellett egy egészen furcsa, bizarr ötlet is keresztülfutott az agyamon egy pillanatra, de gyorsan elhessegettem. Furcsa érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, de úgy éreztem jobb, ha egyelőre nem reagálom túl.

Zack vigyorogva és nagyokat bólogatva hallgatott, miközben felvázoltam a véleményem.
A többiek reakciója már messze nem volt ennyire pozitív. Joe arcára kiült a kétségbeesés miközben egyre nagyobbakat nyelt - úgy tűnt, sikerült szegény srácra még inkább a frászt hoznom. Mr. Billion egyre feszültebb és feszültebb lett, olyannyira, hogy a végére a homlokán már verejtékcseppek jelentek meg. Egyedül Bob volt az, aki teljesen semleges reakciót produkált, sőt, leginkább tudomást se vett az egészről. Biztos voltam benne, hogy hallani azért hallotta, csak reakcióra nem méltatta. Volt egy olyan érzésem, hogy úgy vélekedhetett, úgyis az van, amire ő gondol, így felesleges bármi más lehetőség kivizsgálását. Ezt egyszerre tartottam felelőtlenségnek és gyerekesnek, de végtére is azért voltam itt, hogy én oldjam meg a helyzetet, nem ők.
- Igaza lehet! Erre nem is gondoltam, de ez akár teljesen tökre is teheti a srácok megítélését! – szörnyedt el Mr. Billion
Hogy lehetett erre nem gondolni? Nekem gyakorlatilag ez volt kapásból az első ötletem. Nem ez a leglogikusabb?
Ugyanakkor úgy éreztem, egy kicsit túl is reagálja. A „teljesen tönkre is teheti” nekem egy kicsit erősnek hangzott. Ha valóban annyira népszerűek, mint állítják, akkor kétség kívül sértette volna a megítélésüket, de teljesen tönkre azért valószínűleg nem vágta volna.  Bár egyáltalán nem értettem a marketinghez, szóval csendben maradtam.
- Ha lemondjuk a koncertet az utolsó pillanatban, akkor mindenki pénzéhes, beképzelt pojácáknak fog tartani minket! - tört ki Joe remegő hangon.
- Ez minden menedzser rémálma! – A főnököt és Joe-t láthatóan áthatotta a pánik.
Már épp megszólaltam volna, hogy kicsit lecsitítsam a kedélyeket, de Zack megelőzött benne.
- Csak nyugalom! – szólt közbe teljesen vidám hangon. - Biztosra veszem, hogy Anita meg fogja oldani ezt az ügyet! – kacsintott felém. - Estére pedig olyan koncertet, adunk, hogy az egész vidék beleremeg!
- Természetesen. Azért vagyok itt, hogy megoldjam a helyzetet – feleltem mosolyogva, és a lehető legnagyobb nyugalommal.
Velük ellentétben én tényleg nem estem pánikba annak ellenére sem, hogy még mindig félig a sötétben tapogatóztam. Ha elkezdtem volna kapkodni, azonnal bukott volna az egész.
Valamilyen oknál fogva Zack felettébb nagy reményekkel állt az ittlétemhez. Ez önmagában nem is lett volna annyira furcsa, de mindez az eddig tapasztalt reakcióival karöltve nem nyerte el a bizalmam. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csak ennyire laza és jókedvű, és inkább tekint egyfajta kihívásként vagy szórakozásként erre az egészre, vagy pontosan tudja, mi folyik itt és arra vár, hogy én is rájöjjek. Bár ennek a feltételezésnek se lett volna elég erős alapja. Mr. Billion eltűnése és hirtelen megjelenése továbbra is zavaró volt, de Bob és Zack viselkedése se volt épp normálisnak mondható.
- A felszerelésünkre a biztonságiak ügyelnek... – eresztette el a gúnyos megjegyzést Bob, épp, amikor gondoltam rá.
- Ez igaz, deee... – csatlakozott be Joe egy kis kiegészítéssel. - Csak az ide utunk során volt konkrét felügyelete a technikánknak.  
- Igen, sajnos itt a helyszínen már ezt nem tudtuk biztosítani - magyarázta Mr. Billion, én pedig kíváncsian vártam a magyarázatot. - Történt ugyanis, hogy az indulás előtt három emberünk is eltávra ment a biztonsági stábunkból. Így nincsenek elegen az összes feladatra, szóval kénytelen vagyok rotálni őket a feladatok között.  
… Ez most komoly?
- Jah, Mikel eltörte a combcsontját... Zoelnek a felesége megbetegedett, míg Nick valami durva hasmenést szedett össze - fejtette ki Bob a részleteket.
Biztos, hogy nincsenek ezek elátkozva vagy valami? Nem túl sok itt a véletlen balszerencse? Nehezen tudtam elképzelni, hogy mindez tényleg csak a véletlen műve legyen, hogy még a biztonságiak is kiüssék magukat valamivel.
- Nos, az… felettébb balszerencsés. Remélem, hamar rendbe jönnek – feleltem őszinte együttérzést és némi aggódást színlelve. – Ez esetben később érdemes lenne ránézni a felszerelésekre is.  
Mindössze ennyivel tudtam kommentálni, bár ez csak részben tükrözte a valódi véleményem.
- Viszont, ha írókat keresel, akkor szívesen bemutatlak a grafikusunknak! - jelentkezett Zack szokásos lelkesedésével. - Ő tervezi és készíti is el a plakátjainkat. Billnek hívják, nagyon király plakátokat csinál! Nézd itt is van a múltkori, amit a fővárosi fellépésünkre csinált!
Azzal nagy lendülettel hátra nyúlt, de akkorával, hogy sikeresen elvesztette az egyensúlyát és bezuhant az asztal mögé. Egy pillanatra elhúztam a szám a puffanás hangjára.
- Jól vagyok!  - tájékoztatott mindenkit azonnal.
- Még csak az hiányzik, hogy összetörd magad a fellépés előtt! - ripakodott rá Bob, miközben én csak megvakartam a tarkóm egy kicsit.
Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy lehet, ez a szabotőr túlzásba viszi a felkészülést és a tervezgetést. Elég lenne csak hagyni, hogy Zack szabadon mászkáljon, az eddig látottak alapján esélyesnek tűnt, hogy összetörné saját magát vagy valaki mást, bárki más közbeavatkozása nélkül. Valóban ön és közveszélyesnek tűnt.
- Ha már felmerült a lehetőség… igen, szeretnék találkozni vele. Lehetséges, hogy ő is tudna hasznos információval szolgálni.

Miután Zack összekaparta magát az asztal mögül, készségesen mellém lépett és elindultunk felkeresni az említett grafikust.
Egy pillanatra még hátratekintettem a többiekre és csak remélni tudtam, hogy nem történik velük semmi, amíg távol vagyok. Jó lett volna egyben tartani a csapatot, de persze ezt kivitelezni majdnem lehetetlen lett volna. Ha nem néztem volna körbe jobban, nem tudtam volna meg semmit, hiába tarthattam volna mindenkit szem előtt.
- Szóval, hogy talált meg téged Mr. Billion? – fogott bele Zack a kérdezősködésbe, és felnézve rá egyfajta gyermeki csillogást is véltem felfedezni a tekintetében.
Noha nem olyan rég találkoztam vele először, biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor ő nem bírt volna csendben csak a célig elkísérni. Fel voltam rá készülni, hogy kérdezősködni fog.
- Inkább azt mondanám, fordítva volt, és én találtam meg őt – mosolyodtam el ismét, felvéve az ebben az alakban megszokott nyugodt, barátságos arckifejezést. – Mikor megérkeztem, még a vasútállomásnál észrevettem a banda… feltűnő poszterét, mellé pedig éppen akkor lett kitűzve Mr. Billion felhívása.
Inkább csak feltűnőnek neveztem a posztert. Az más kérdés volt, hogy az én ízlésemnek túlságosan is rikító volt.
- Miért vállaltad el ezt az ügyet? – érkezett a következő kérdés.
- Hm… Őszintén? Eredetileg unatkoztam – mosolyogtam fel rá, ismét kicsit helyet engedve az őszinte véleményemnek, hogy álcám meg tudja tartani a természetesség érzetét. – Viccet félretéve - visszanéztem előre egy kicsit. - , tényleg nem volt jobb dolgom, gondoltam, meg ér egy próbát. Nem vesztettem volna semmit azzal, ha meghallgatom, végül pedig még érdekesnek is bizonyult ez az egész.
- Micsoda őszinteség – vigyorgott, én pedig nyugtáztam, hogy tényleg jókor időzítettem a néhai őszinteséget.
- Néha az is kell – feleltem, miközben egy kicsit körbetekintettem.
Fél szemmel figyeltem, merre megyünk, ahogy azt is, észreveszek-e valami szokatlant. Egyelőre nem volt semmi.
- Volt már dolgod ehhez hasonló esettel korábban? – Zack úgy tűnt, nem tudott kifogyni a kérdésekből.
- Konkrétan ilyennel nem – ráztam meg a fejem, miközben a cipőm orrával előre pöcköltem egy nagyobb kavicsot a földön. –, hasonló… valamilyen szinten talán. Az hiszem, kissé vonzom az olyan problémákat, amikből az eszemet kihasználva kell kimásznom. A Mesterem szentül vallotta, hogy ahhoz, hogy a mágiát tényleg jól tudjam használni, találékonynak, összeszedettnek és jó megfigyelőnek kell lennem.
- Valóban? Milyen mágiát használsz, ami ennyi mindent igényel?
Magamban meg kellett jegyeznem, hogy ez szerintem bármilyen mágiához alap lett volna, nem csak az enyémhez, de jobbnak láttam elkerülni, hogy az egyik ügyfelem lelkében tiporjak. Az előző produkciója alapján nem úgy tűnt, mint aki nagyon toppon van ebben az egészben, legalábbis biztos nem az összeszedett részben.
- Egész jó vagyok az alakváltó mágiában – feleltem, szándékosan tömören.
- Alakváltó? Nem semmi! Melyik típus? – Természetesen Zack ennek ellenére felettébb izgatott volt a részleteket illetően.
- Nem mondom meg. Egyelőre titok – eresztettem el egy kissé pimasz és játékos mosolyt, lazán összekulcsolva a kezeim a hátam mögött. – Az alakváltók teljesítménye sokszor függ a meglepetés erejétől. Különösen munka során, még inkább egy ilyen helyzetben, könnyen keresztbe tehetnék magamnak azzal, ha csak úgy kikotyogom, mire vagyok képes.
Igazából nem csak a munkában, de a hétköznapokban se üdvözöltem volna senkit azzal, hogy azonnal az orruk alá dörgölöm, hogy Divine Soul mágus vagyok. Jól tudtam, hogy az Alakváltásnak ez a típusa nem épp gyakori, így bőven több mint szükséges érdeklődést vont volna maga után.
- Ez aztán az óvatosság – vigyorgott, viszont kisebb meglepetésemre nem firtatta tovább a dolgot. – És, mi lenne jelenleg az ügy állása a fejedben?
Mivel korábban már elmondtam a véleményem, volt egy olyan érzésem, hogy ezt azért kérdezte, mert sejtette; van még valami, amit nem említettem.
- Igazából több lehetőséget is számon tartok. Amit a leginkább valószínűnek tartok, azt korábban felvázoltam. A többi… nos, van még egy-két ötletem, de vagy az indíték hiányzik, vagy a cselekmények nem függenek össze, vagy pedig az eszközök nem vágnak egybe az esetleges elméletemmel. Nem mondanám, hogy teljesen a sötétben tapogatózok, de nincs még elég információm ahhoz, hogy konkrétat tudjak mondani, az alaptalan vádaskodás pedig nem stílusom. Egyébként, meddig megyünk még?
- Itt vagyunk – állt meg a sátor előtt, amit éppen akkor értünk el.
… Másodszorra. Nekem pedig ez azonnal feltűnt.
- Zack… ezt a sátrat már elhagytunk korábban – nem kérdeztem, kijelentettem, teljes magabiztossággal.
- Lebuktam – vigyorgott, és láthatóan cseppet sem bánta tettét, én viszont nemtetszésem jeléül összefont karokkal, komolyan bámultam rá. – Ugyan már, ne nézz így! – Nem, mintha annyira meghatotta volna. – Annyira kíváncsi vagyok rád, nem tehettem mást. Más alkalmam talán nem is lett volna, hogy egy kicsit kérdezősködjek!
- Értékelném, ha nem hátráltatnád a nyomozásom a saját kíváncsiságod javára… így is fogytán az időnk – sóhajtottam végül, miközben némileg megadóan leengedtem a karjaim.
Ha nem ügyfél lett volna, bizisten, belerúgtam volna egyet ezért. Szerencséje, hogy azért vagyok itt, hogy rá is és a többiekre is vigyázzak, miközben megtalálom az elkövetőt. Ellenkező esetben ezt nem úszta volna meg ennyivel.
- Itt vagyunk, úgyhogy nincs gond, nem igaz?
Ezt már inkább nem kommentáltam, és csak beléptem a sátorba. Nem tettem két lépésnél többet, és máris valami roppant a lábam alatt. Letekintve egy általam kilapított papírgalacsin köszönt vissza rám, lassan körülnézve pedig némileg elszörnyedtem. Mivel biztosra vettem, hogy ez ilyen körülmények között bármilyen valamire való nőtől normális reakció lett volna, hagytam is kiülni a döbbentet az arcomra.
Talán túlzás nélkül is állíthattam volna, hogy ez volt a világ legrendetlenebb sátra. Ennyi papírszemetet én még talán elszórva összesen se láttam, nem, hogy egy helyen. Olyannyira sok volt belőlük, hogy gyakorlatilag hegyekben állt a szemét.
- Stílusos… - jegyeztem meg félhangosan, csak úgy magamnak.
A rakás papírhalom mögül csattogó, gépies hangra figyeltem fel, valamit egy füstcsík kígyózott szerteszét. Nem elképesztően felelőtlen ennyi papír között dohányozni? Csoda, hogy még nem gyulladt rá a sátor…
- Bill itt vagy? - kérdezte Zack hangosan. - Hoztam egy vendéget!
Nem érkezett válasz, mire ő csak vállat vont és bentebb sétált, és az egyik papírgalacsin után nyúlt, hogy megnézze annak tartalmát.
- Hozzá ne merj érni! - kiáltott egy karcos hang, a csattogás irányából. - Az szemét! Nincs azon semmi látnivaló!
Valakinek nagyon jók vagy a megérzései, vagy a hallása… vagy mindegyik.
- Ugyan már! Ne csináld Bill! - Zack mit sem foglalkozott a figyelmeztetéssel, ami valahogy nem tudott meglepni.
Erre a papírok közül egy hófehér hajú alak rohant elő; ha ezt Zack kicsalogatásnak szánta, akkor tökéletesen működött. A férfi szájában cigaretta díszelgett, fején egy fekete kendő rajta egy cigarettázó koponyával, jobb füle mögött pedig egy mágikus tollat véltem felfedezni. Biztos voltam benne, hogy az volt, mert éreztem az enyhe mágikus kisugárzását. Nekem leginkább az keltette fel az érdeklődésem.
- Ő Bill, a grafikusunk – pillantott rám Zack, majd ahogy egyet közelebb léptem, bemutatott a férfinek. – Ő lenne a vendég, akit az előbb említettem, Anita.
Korábbi reakciója miatt azt vártam, barátságtalan lesz, de egy pillanat alatt valódi gavallérba ment át, mintha az előbb semmi nem is történt volna.
- Örülök a találkozásnak, kisasszony – mosolygott, miközben még kézfejet csókolva is üdvözölt.
- Részemről a szerencse – biccentettem kedves mosollyal. – Remélem, nem zavarom.
- Ugyan, dehogy! – hárított azonnal. – Állok szolgálatára.
Nem igazán úgy tűnt, mintha fel akart volna szedni vagy flörtölt volna; szimplán csak felettébb figyelmesnek és udvariasnak hatott.
- Köszönöm. Úgy hallottam, Ön talán tudna segíteni nekem. Azért vagyok itt, hogy nyomozzak a fiúkat ért fenyegetések és Jack eltűnésével kapcsolatban – vázoltam fel tömören a helyzetet, miközben megemeltem a kezemben szorongatott legutóbbi levelet, amit Joe kapott. – Feltűnt valamit az írással kapcsolatban, amit szeretnék leellenőrizni.
- Természetesen, segítek, amiben csak tudok! – felelte készségesen, miközben megmutatta a sátor végében zakatoló mágikus írógépet. – Ezzel készítem a plakátok szövegeit. A félkész műveimet ugyanakkor senki nem nézheti meg, a kukázottakat pedig pláne nem! – vetett egy jelentőségteljes pillantást Zack irányába.
- Ezt természetesen tiszteletben tartom – mosolyogtam udvariasan, majd felmutattam neki a papírt. – Észrevettem, hogy mindegyik fenyegető levél írása tökéletes volt. Túlságosan tökéletes, amit véleményem szerint csak egy a kalligráfiában jártas illető képes kivitelezni… vagy esetleg valaki egy gép használatával.
Ezzel nem feltétlen őt akartam gyanúsítani, és vigyáztam is, hogy ne csengjen a hangom fenyegetően vagy gyanakvóan. Elvégre ez csak most jutott az eszembe, hogy ezt a szerkezetet megláttam.
- Ezt a betűtípust ismerem – jegyezte meg gyakorlatilag azonnal, amint ránézett a papírra. - Szerepel az én gépem felhozatalában is ez a típus. Sőt, néhány napja az ebédszünetem után arra tértem vissza, hogy erre a betűtípusra volt állítva a gép, holott én már hónapok óta nem használtam.
- Esetleg történt még más furcsaság is?
- Hetekkel korábban pedig az ikrek egyikét rajtakaptam, hogy a műhelyemben motoszkált. – Annyira nem tűnt lelkesnek az emléket felidézve, nekem pedig nem kellett zseninek lennem, hogy rájöjjek, a műhely vélhetően a sátrát takarta. – Hogy melyikük volt, azt nem tudom, mert szó nélkül gyorsan elviharzott. Ugyanakkor nem tűnt el semmim és semmiben nem esett kár, így annyira nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet.
- Hát, az ikrek valóban mindig is kicsit furák voltak – kommentálta Zack.
Nocsak ki beszél.
Ahogy felpillantottam rá, fel se kellett tennem a kérdést, máris válaszolt.
- Igaz is, te még biztos nem találkoztál velük. Ők a Magic Skullbane ritmus és szóló gitárosai. Sully és Sam Ikrek, és úgy hasonlítanak egymásra, akár két tojás! Derek öccsei és Mikela bátyjai. Mikela a banda dobosa és énekese.
- Derek öccsei? – kérdeztem vissza kissé meglepetten. – Vele találkoztam korábban, ő kísért el a sátorhoz. Akkor ők gyakorlatilag egy testvérbanda?
- Mondhatni olyasmi.
Egy pillanatra elgondolkodtam. Mindez egy új lehetőséget is felvetett a már így is meglévők mellé… és valamilyen szinten még logikusnak is tűnt. Ők a Magical System előzenekara, igaz? Az emberi hiúságból kiindulva ez akár még az indítékuk is lehetett. Elvégre általában kisebb figyelmet kapnak, mint a fő fellépők… ha meghiúsul a srácok fellépése, akkor az nem valószínű, hogy az előzenekarra hatással lenne. Sőt, arra is volt esély, hogy ők részesülnének nagyobb figyelemben, nem igaz? A gyanúm Bob irányába amiatt állt ingatag lábakon, hogy noha valamilyen szinten indítéka lehetett volna, egy tag hiánya ugyanúgy kihatott volna a csapat teljesítményére, tehát maga alatt vágta volna a fát. Ebben az esetben ilyen ellentmondásos oldalát nem láttam a dolognak.
Egyébként meg, dobos és énekes egyben? Az se volt épp a legmegszokottabb. Úgy tűnik, Mr. Billion gyűjtötte a szokatlanabb felállású zenészeket.
- Köszönöm szépen a segítséget – mosolyogtam Bill-re. – Még egy kérdésem lenne, bár ez amolyan személyes érdeklődés. Mire való a toll?  
Nem hittem, hogy különösebben fontos lehetett, csak a gépet látva nem igazán tudtam hová tenni a toll fontosságát. Egyszerűen kíváncsi voltam mire való.
- Ó, valamint… Mr. Billion korábban rászólt Derekre, hogy menjenek készülődni. Elkaphatjuk még őket a fellépésük előtt? – néztem fel kérdőn Zack-re.  – Mindenképpen beszélni szeretnék velük.

- Természetesen! – felelte Bill, ahogy készségesen levette a tollát.
Elkezdett vele a levegőbe rajzolni, én pedig kíváncsian követtem a vonalakat.
- A szerint változtatom a vonalak színét is, ahogy szeretném – magyarázta, amit prezentált is, miközben felfirkált egy koponyát.
Miután azzal megvolt, megragadta és a két tenyere között akkorára zsugorította a mintát, hogy ráférjen egy papírlapra – szó szerint rá is tette egyre. Őszinte meglepettséggel és érdeklődéssel követtem nyomon a folyamatot. Korábban nem láttam még ehhez hasonlót.
- Míg a gépet a szövegek megtervezésére és felírására használom, addig a tollat minden más grafikus munkájára.
- Hű… ez tényleg érdekes – kivételesen ez is volt az őszinte véleményem.
- Ugye? – kontrázott Zack is, és noha biztos voltam benne, hogy neki ehhez már volt szerencséje korábban is, lelkesedése olyan volt, mint aki most találkozott ezzel először.
- Bármi más, amiben segítségére lehetek? – érdeklődött Bill, mire megráztam a fejem egy kicsit, majd udvariasan meghajoltam.
- Nem, köszönöm, egyelőre ez volt minden. Sietnünk kéne.
- Sok sikert – köszönt el a férfi, miközben mi kiléptünk a sátorból.
- Belefér még? – érdeklődtem, miközben Zack már el is indult valamerre.
- Persze, még van egy kis idő a kezdésük előtt – bólintott lankadatlan vigyorral. – Még csak a Titan Nose van porondon, lett egy kisebb csúszás hála a Golden Phoenix parádésra sikeredett előadásának.
- Értem. Az szerencse.
Nem akartam megtudni, mi történt, így nem is érdeklődtem a részletek után. Elég volt nekem annyi, hogy még nyertem egy kis időt a munkára. Zack azonban a változatosság kedvéért most sem volt képes csendben maradni, bár lassan kezdtem hozzászokni.
- Bill tolla nagyon frankó, igaz? Nem gyakran látni ilyet!
- Való igaz, én se láttam még – mosolyogtam. – Igazán praktikus, meg kell hagyni.
- Ki is próbálhattad volna, ha megkéred Bill-t – jegyezte meg, mire csak egy szarkasztikus fintorral felpillantottam rá.
- Továbbra sincs időnk rá. Ha már itt tartunk, merem remélni, hogy a Magic Skullbane sátráig nem tervezel újabb kitérőt tenni.
- Ugyan – vigyorgott. – Egyszer én is kipróbáltam ám azt a tollat! Bár a tisztítóból azóta se kaptam vissza a kedvenc olajzöld kabátomat…
- Tudod mit? Inkább meg se kérdezem, mit csináltál vele… el tudom képzelni. – Még mielőtt bármit is mondhatott volna erre, gyorsan folytattam. – Itt is vagyunk, igaz?
Észrevettem, hogy lassult a tempója, ahogy az egyik sátorhoz közeledtünk, és éppen meg is állt, mikor feltettem a kérdést. Szemmel tartottam, mit hogy csinált és merre mozdult, ugyanis őszintén nem szerettem volna még egy felesleges kitérőt. Időben észre akartam venni, ha esetleg még egyszer meg tervezett volna tréfálni.
- Igen, itt – vigyorgott, miközben előre engedett.
A sátorba belépve mind a négy srácot egy helyen találtuk. Annyira bele voltak merülve a hangszereik hangolásába, hogy csak egy kisebb fáziskéséssel fordították felénk a tekintetüket. Az egyetlen, aki nem épp a hangszerével volt elfoglalva Mikela volt – legalábbis külső alapján kizárásos alapon arra jutottam, ő lesz az a vörös hajú, azúrkék szemű csaj, aki éppen a hangját melegítette be. Derekkel már találkoztam, az ikreket pedig nehéz lett volna bárki mással összekeverni.
Derek arcára kiült az őszinte meglepetés, de aztán mintha még meg is örült volna, amikor észrevett.
- Anita? És Zack.
- Üdv ismét – biccentettem egy nyugodt mosollyal. – Úgy tűnik, tényleg újra összefutunk. Bocsánat a hirtelen berontásért.
- Nem gond, még van egy kis időnk. Mi járatban? – érdeklődött, miközben én végignéztem a többieken is.
- Igazad lett, tényleg megtudod, mi dolgom, amikor itt az ideje – válaszoltam barátságosan, elvégre nem állt szándékomban ténylegesen kimutatni, hogy gyanakszom bármelyikükre is; legalábbis nem most. – Először is… Anita Hills vagyok. Örülök a találkozásnak – mutatkoztam be udvariasan a többieknek, noha nem igazán tűntek lelkesnek irántam. – Mr. Billion engem bérelt fel, hogy utánanézzek a Magical System tagjait ért fenyegetéseknek és felkutassam, mi történt Jack-kel. Ez ügyben szeretnék pár kérdést feltenni nektek is.
Feltűnt, hogy az ikrek felettébb szúrós szemekkel méricskéltek engem – de Dereknek is.
- Fiúk, viselkedjetek – utasította őket Derek egy rendes bátyhoz méltón, ők pedig engedelmeskedtek is.
- Rendben… - válaszolták, ugyan nem a legnagyobb bizalommal vagy lelkesedéssel.
Mikela gyakorlatilag egy pillantásra sem méltatott. Egy tükör előtt dudorászott tovább. Egy bizonyos szinten Bobbal ugyanazt a nemtörődöm kisugárzást hordozták magukban.
Ugyanakkor furcsa nyugtalanság fogott el, mikor beléptünk a sátorba, és most már olyannyira eluralkodott rajtam, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Úgy éreztem, valami történni fog, és egy pillanatra se szabadott lankadnia a figyelmemnek. Alapjáraton lehetett volna csak a kissé barátságtalan üdvözlés hatása, de úgy éreztem, itt most nem erről volt szó. Igyekeztem nem feltűnően csinálni, de felmérni a terepet és megtalálni, mi zavarhatott.
- Miben lenne pontosan szükséges a segítségünkre? – tette fel a kérdést a legidősebb.
- Igazság szerint úgy hallottam, hogy-…
Alig, hogy rá akartam térni a lényegre, egyik pillanatról a másikra az egész sátor teljes sötétségbe borult. Az orromig sem láttam, ami egyáltalán nem fért meg azzal, hogy korábban odakint még hét ágra sütött a nap. Egy pillanatba se telt, hogy tudatosuljon bennem: ez mágia. Méghozzá nem épp a legjobb fajta. A korábban tapasztalt kellemetlen érzésem valószínűleg erre utalhatott, ugyanis azonnal a tetőfokára hágott.  
- Mi történt? – hallottam Derek döbbent hangját a sötétből.
- Hé, valaki kapcsoljon villanyt!
- Mindenki, maradjatok nyugton! – emeltem meg a hangom, viszont rajtam nem uralkodott el a pánik.
Semmire nem mentem volna azzal, ha elveszítem a fejem egy ilyen kis apróság miatt.
- Koromsötét van! Hol volt az ajtó?
- Zack, maradj mellettem! Értetted? – szólítottam nyugodtan, de erélyeen, ahogy abba az irányba nyúltam, ahol utoljára látni véltem, de csak az üres levegőt értem el.
A munkám első sorban még mindig azt takarta, hogy a Magical System tagjaira vigyázzak, de ez az idióta most se tudott nyugton maradni. Én is a kijáratot akartam megkeresni, de először is meg akartam róla bizonyosodni, hogy neki nincs baja.  
- Mégis hol van az a melletted? Nem is látom, hol vagy!
- Egészen biztosan nem épp arra! Hallom, hogy rossz irányba mész. Maradj a helyeden, mielőtt összetöröd magad!
A következő pillanatban pedig el is esett, egyenesen rá a sátor ajtajára, ami elegánsan kiszakadt a helyéről, és vele együtt elterült a földön. Amint a zárt tér megtört, a mágia is abban a pillanatban szertefoszlott, nekem pedig meg kellett jegyeznem, hogy legalább ennyi haszna volt ennek a kétlábon járó életveszélynek. Még szinte fel se eszméltem a sötétségből és épp, hogy meggyőződtem, nem esett semmi komoly baja, máris egy kisebb robbanás rázta meg a környéket. A magasba emelkedett egy fekete lángcsóva, aminek a magja hófehér volt. Látványos volt, ugyanakkor biztosra vettem, hogy nem tiszta mágikus eredetű. A robbanást közvetlenül egy hangos, emberi üvöltés is követte, ami pedig a legaggasztóbb volt számomra, hogy a Magical System sátrának irányából érkezett mindez.
- Ez Joe! – azonosította Zack a hangot egy pillanat alatt.
- Ettől tartottam… – suttogtam félhangosan, miközben villámgyorsan végigfutottam, a lehetőségeket.
Bekövetezett, amit szerettem volna elkerülni; hogy amint ott hagyom őket egy pillanatra, valami történni fog velük. Ugyanakkor nem hagyhattam csapot-papot itt és repülhettem oda.
Egy valamiről itt és most sikerült megbizonyosodnom: ötük közül valaki fekete mágiát használt. Igen, ötük közül, mivel annak ellenére, hogy Zack korábban bemutatta esetleg villám mágia képességet, az még nem jelentette azt, hogy ne lehetett volna még egy mágiája, amit eltitkolt. Erre én voltam a legjobb példa. Ha valaki tervezni akar, akkor az nem mutathatja fel az összes lapját már a kezdetekkor. Ennek ellenére, noha gyanús volt a többiekkel együtt, egyelőre nem ő volt az elsőszámú a korábban tapasztaltak miatt. A másik banda tagjaitól még semmit nem is láttam így nem is hallottam, így feléjük még nagyobb óvatosságra volt okom. Egészen biztos voltam benne, hogy az előzőleg tapasztalt hirtelen sötétség fekete mágia volt, és valakinek közülük kellett lennie, aki aktiválta odabent a zárt térben. Tudomásom szerint csak annak van módja rá, aki éppen bent tartózkodik az adott helységben, és nem láttam rajtuk kívül senki mást. Ugyanakkor az, hogy egyszerre két helyen is káosz alakult ki arról árulkodott, elképzelhető, hogy bizony nem csak egy illetővel van dolgom. Vagy az, vagy ami a másik sátornál történt, valamilyen módon időzített támadás lehetett. Egyelőre ez a két opció tűnt a legvalószínűbbnek.
A történtekre való tekintettel, nem engedhettem meg magamnak, hogy bármelyiküket is szem elől veszítsem, amíg nem tudtam, ki volt az elkövető. Ugyanakkor végig kérdezősködni sem volt időm. Fontossági sorrendet tekintve, mindenképpen vissza kellett mennem először a Magical System sátrához és megnézni, senkinek nem esett-e baja. Közülünk senki nem sérült meg, abban a robbanásban viszont akárkit baj érhetett – akár Joe-t is, a földöntúli üvöltésből ítélve.
- Visszamegyünk a Magical System sátrához – pillantottam Zackre, majd visszanéztem a Magic Skullbane tagokra. - , és ez titeket is takar. Első sorban ugyan a Magical System védelmére lettem felbérelve, de az előző alapján nem tudnálak titeket itt hagyni nyugodt szívvel. Nem tudom, tud-e valamelyikőtök mágiát használni és ha igen milyet, de jobb, ha nem válunk szét. Úgy néz ki, most már nem fognak szépen menni a dolgok.
Szándékosan nem említettem, hogy gyanakszom rájuk, és hogy biztos vagyok benne, az imént tapasztalt jelenség fekete mágia volt. Egyrészt jól tudtam játszani a tudatlant is, másrészt úgy gondoltam, elképzelhető, hogy nagyobb eséllyel tudom magammal rángatni őket, ha titkolom a valódi véleményem és észrevételeim. Emellett azonban teljesen fókuszált is voltam, hátha észreveszek valamit a reakciójukban vagy a hozzáállásukban.

Igyekeztem annyira hamar visszajutni a sátorhoz, amennyire csak lehetett, de ez közel sem volt egyszerű. Igazi zűrzavar alakult ki a robbanást követően, amin ugyan meg nem lepődtem, jelenleg viszont eléggé útban volt. Folyamatosan hátrapillantottam, megvan-e mindenki, de Zack volt az egyetlen, aki közvetlenül mellettem tudott maradni. A többiek kicsit lemaradva, ugyanakkor látótávolságon belül próbáltak követni. Törekedtem szemmel tartani őket, ugyanakkor koncentrálni arra is, ami előttem volt.
Ahogy közelebb értünk a sátorhoz, egy öblös hang hallatszott a tűz mögül.
- Megmondtuk, hogy megfizetsz a bűneidért, pondró! - Az alakot még nem láttam a lángokon keresztül, de a hangja egyértelműen nem volt természetes. - Nem értettél a szép szóból...
Olyan volt, mintha valami durván eltorzította volna a hangját.
Szóval még is csak volt itt valami, amit ezek nem mondtak el nekem, nem igaz? Mégis miféle bűnről beszélt? Ráadásul a „megmondtuk” arra utalt, hogy itt bizony nem egy valakiről volt szó.
Mindenesetre nem volt időm ezen agyalni. Egy pillanatra lelassítottam a tűz előtt, azon gondolkodva, hogy lehetne rajta a legbiztonságosabban átjutni, de Zack nem osztotta ezt a látásmódot. Meglepetésemre fogta magát, és saját testi épségével mit sem törődve átvetette magát a lángokon. El kellett ismernem, ez azért egészen menő volt egy pancsertől.
Eléggé szégyenteljes lett volna, ha azok után, hogy alapvetően mekkora balfék, én ne lettem volna képes ugyanezt véghezvinni. Én is keresztülhaladtam a lángokon, Zack-kel ellentétben azonban az én pólóm ujja lángra kapott.
- Ott eszi a fene – mordultam fel, ahogy egyszerűen csak letéptem a ruha ujját abban a pillanatban, amint meggyulladt, és haladtam tovább.
A lángokon túl nem épp elragadó látvány fogadott minket.
- Áh, szóval megjött az erősítés is? – szólalt meg a démon hangú alak.
Az illető fehér inget viselt, fekete öltönnyel és ahhoz illő nadrággal. Ettől eltekintve azonban nem nevezhettem túl emberinek; arcát egy fekete-fehér színben játszó démoni arcot formáló maszk takarta. A kezében lévő penge ugyanazon színekből formált lángokkal égett, lábai előtt pedig ott hever ájultan Mr. Billion és a két láthatóan sokkos állapotban lévő bandatag is.
Mégsem egy vicc ez az egész, mi?
- Milyen kár, hogy elkésett! – lendítette felénk a kardjával, mire a pengéből egy hatalmas fekete lángnyelv indult meg felénk.
Zack félre borult előle én pedig sikeresen kitértem, de mindössze ennyi elég volt arra, hogy a pillanatnyi elterelést kihasználva az alak megragadja Joe-t és menekülőre fogja vele.
- Zack! – kiáltottam felé továbbra is nyugodtan, de teljes határozottsággal és magabiztossággal. – Amíg vissza nem érek Joe-val, ne veszítsd szem elől a Magic Skullbane tagjait!
Továbbra sem bíztam benne teljesen, de ő volt az egyetlen, akit jelen helyzetben bármi ilyesmire meg tudtam volna kérni. Valaki közülük sáros volt – nem tudtam ki, ahogy azt sem, ér-e bármit ha Zack-et megkérem erre, de ennél több lehetőségem nem volt az adott pillanatban.
Azzal válaszára se várva felvettem Nathaniel alakját, és egy erőteljes lépést követően kilőttem a levegőbe utánuk. Nathaniel tűnt a legjobb választásnak, mivel az ellenfelem tűzmágiához hasonló mágiát alkalmazott. Persze nem voltam biztos benne, hogy ellene is működni fog, de alapvetően ebben az alakban fel lettem ruházva egy kisebb szintű ellenállással a tűzzel szemben.
Amint észrevette, hogy utána eredtem, lejjebb ereszkedett a sátrak közé. Annak ellenére, hogy közel másfélszer gyorsabb voltam, mint átlagosan, nem bírtam beérni őket. Elképesztően ügyesen manőverezett– biztos voltam benne, hogy elég tapasztalt az ilyesmiben. Először csak jobbra-balra cikázva kerülgette a tákolmányokat, de látva, hogy ennyivel még simán tempót tartok, keresztülrepült az egyiken. Lendülete és a repülés közben produkált erejének hála a sátor gyakorlatilag felszállt utána a levegőbe, de egyetlen laza mozdulattal ledobta az magától, a széles ponyva pedig szétterült a levegőben, blokkolva a látóterem. Nem volt időm ezzel szórakozni.
- Divine Arm: Nathaniel's Hand! – kiáltottam, ahogy előre lendítettem a karom, és kilőttem a kezem beborító aranyszínű lángokat.
A sátor maradványai egy pillanat alatt szertefoszlottak, de én még az előtt keresztülhaladtam a közepén tátongó, lángoló lyukon, hogy az egész megsemmisült volna.  
Mindez nem telt annyi időbe, hogy szem elől veszítsem őket. Egy pillanat alatt újra képben volt a démonalak, és szerencsére nem is került sokkal távolabb tőlem. Hátratekintett rám egy pillanatra földöntúli arcával, majd oldalra legyintett egyet a karjával, és azonnal lángra is lobbantott három sátrat. Meg sem látszott a mozgásán, hogy Joe-t is magával cipelte.
Nem hagyhattam, hogy a sátorban vagy akörül bárki is elégjen – nem hagyta volna nyugodni a lelkiismeretem. Lejjebb ereszkedtem, majd átrepülve a sátrak fölött megragadtam azoknak a tetejét, letépve és felrántva őket mielőtt különösebben bármit meggyújthattak volna maguk körül. Nathaniel alakjában mindez egyszerű volt a fizikai erőnövekedésnek köszönhetően, és még azelőtt porrá égettem őket, hogy földet érettek volna. Persze a tűz így is felbukkant még pár helyen, de azok nem tűntek annyira veszélyesnek. Láttam az embereket a lerántott sátortetők alatt, s abból az egy pillantásból, amit rájuk vetettem úgy tűnt, senkinek nem esett komoly baja a riadalmon kívül. Még egyszer gyújtogatott egyet, de azt követően már pillanatok alatt elhagytuk a sátortengert, és a városban kötöttünk ki – egy még kevésbé kedvező terepen.
Annak érdekében, hogy szemmel tudjam őket tartani, magasabbra emelkedtem náluk. Ha csak azonos magasságban követtem volna őket, az ő sebességével az első összetettebb kanyarban eltűnhettek volna előlem ennyi magas épület között. Persze ahogy azt várhattam, nem tervezte hagyni, hogy ennyire könnyen lépést tudjak tartani vele. Felém lendítette a kardját, mire ismét egy hatalmas fekete lángnyelv vált le a pengéről. Gond nélkül kikerültem, viszont repülés közben egy pillanatra hátratekintettem, hogy megbizonyosodjak róla, nem talált el senkit. Azonban csak a gyors reflexeimnek volt hála, hogy nem ért csúnya véget a repülésem; ugyanis hála a sebességnek, sokkal korábban jött velem szembe egy épület fala, mint azt vártam volna. Gyakorlatilag egy másodpercen múlott, hogy időben elmozdultam a levegőben oldalra, a hajam így is súrolta a téglákat.
Tovább bonyolította az amúgy sem rózsás körülményeket, hogy a sok birka ember szemmel láthatóan azt hitte, mindez a parádé része. Nem, hogy menekültek volna, megálltak odalent, és ámulattal bámulták a történteket. Aki ilyen hülye, az még meg is érdemelte volna, hogy hagyjam meghalni. Kár, hogy az nem volt stílusom…
Természetesen éppen most egyetlen másik mágus se tűnt fel a környéken. Biztosra vettem, hogy valószínűleg az összes félnótás a fesztiválon mulatja az időt. Mégis, hogy lehettek olyan felelőtlenek, hogy egy ekkora rendezvény során a várost javarészt őrizetlenül hagyták? Eszem megáll… Persze biztos volt olyan is, aki a sátortáborban volt a tűzvész megfékezésére, de az az én helyzetemen továbbra sem segített.
Még szinte vissza se nyertem az egyensúlyom, hallottam egy kisebb robbanást és ismét egyenesbe kerülve láttam, ahogy az egyik épület teteje lángolva leomlik előttem, és a mellette sétálók irányába zuhan. Én simán kikerülhettem volna, az alatta sétáló férfi és nő azonban kétséget kizáróan kilapult volna. Eleresztettem egy kissé irritált grimaszt, ahogy zuhanórepülésben még nagyobb sebességre kapcsoltam, és a két alakot megragadva elsüvítettem a törmelékek alatt, mielőtt azok földet értek volna. Mindketten döbbenetükben felvisítottak, de mielőtt egyáltalán lehetőségül lett volna bármit csinálni, már el is engedtem őket, nekihajítva őket egy-egy arra járó embernek. Ugyan a céltáblának használt személyek is elterültek a földön a lendülettől, de garantáltan ez volt a legkevésbé fájdalmas landolás, amit különösebb időveszteség nélkül adhattam az áldozatoknak.
Ismét előre tekintettem, és úgy éreztem, noha Joe és a démonszerű alak még mindig a látókörömben voltak, egy pár méterrel mintha hátrébb maradtam. Valahogy be kellett hoznom a lemaradást.
- Ex-quip: Divine Sword of Nature!
Miközben átváltottam Orifiel alakjába, megidéztem a kardját is. Előre szegeztem a fegyvert, miközben a pengéje körül kúszó mágikus energiát a hegyénél összpontosítottam egy gömbbe, majd kilőttem előre.
Természetesen túl kockázatos lett volna egyenesen az ellenfelemre célozni, elvégre Joe nála volt, és azt sem tudtam, mihez volt rá szüksége pontosan. Ha esetleg nem lett volna annyira fontos neki és képes lett volna élő pajzsnak használni, annak nagyon csúnya vége lehetett volna. Egyelőre a lemaradásomat akartam volna behozni, ami szerencsére sikeresnek bizonyult. Az alak kitért a támadás elől, a robbanásnak hála viszont irányt kellett változtatnia. Hálából az útakadályért ismét egy sor leomló és égő fallal ajándékozott meg. Nem volt időm arra, hogy a lángok eloltásával foglalkozzak, így meg sem próbáltam – helyette csupán arra összpontosítottam, hogy azokat az embereket, akik a szemem előtt voltak, ne hagyjam meghalni.
Nem terveztem megváltani a világot vagy megmenteni ezt az egész várost, viszont hiába voltam megrögzött invidualista és alapvetően önző; ha nem is feltétlen érdekelt azok sorsa, akiket nem láttam vagy ismertem, ha valaki a szemem előtt komolyan segítségre szorult, azt nem tudtam volna csak úgy otthagyni. Nem mondhatnám, hogy éppen finomkodtam, amikor egyeseket becsúszással vagy épp elegáns rúgással, időnként ütéssel vagy reptetéssel térítettem el a törmelékek elől, de még így is kevesebb bajjal úszták meg a helyzetet, mintha semmit nem tettem volna. Egy-két horzsolás vagy lila folt begyógyul pár nap alatt, egy összeszúzott koponya viszont annál kevésbé.
Lassan de biztosan kezdtem behozni a távolságot köztem és a menekülő között. Elgondolkodtam, hogy Joe vajon magánál van még egyáltalán? Azon se csodálkoztam volna, ha szerencsétlen beájult volna ebben az üldözésben. Szegény nem tűnt épp a legerősebbnek lelkileg, már csak a fenyegető levelekre adott reakciójából ítélve sem.
Lehetőség szerint nem terveztem az üldözés során még maximum egy alaknál többet felvenni, elvégre mind a sebesség, mind az átváltások emésztették a mágikus erőmet. Abban biztos voltam, hogy okosan kellett használnom a mágiám, mert ha kiégtem volna már csak a kergetőzés alatt, később garantáltan a fűbe haraptam volna.
Jó pár romos épülettel a hátunk mögött aztán közeledni kezdtünk a város egyik még újjáépülő részére, ahol még nagyban tartottak az építkezések. Ez pedig egyáltalán nem tetszett.