Max és Reigen - Tűz, zöld és talányok

Reigen és Nokinerk a mágikus lángfelhőn utazva hagyták maguk mögött a Peremvidéki erdőt. Sikeresen végeztek a megbízásukkal, bár hosszú hetekig tartott. Több hónapja nem voltak már a Quatro Cerberus céhépületében és mindkettejüknek honvágyuk volt. Utoljára huzamosabb ideig csak akkor voltak távol, amikor két évet a szomszédos ország zöldellő erdeiben töltöttek, hogy képezzék a mágikus erejüket. Természetesen ezúttal nem ilyen hosszú távollétről volt szó. Mégis már hónapok eltelte után érezték az erőteljes vágyakozást az otthonuk iránt. Legutóbb önszántukból utaztak el. Ezúttal pedig részben a kényszer okozta a kimenőt. A pénz nagyúr és ha elfogy az bizony kellemetlen tud lenni. Főleg, ha az ember tetemes mennyiségűt költ étkezésekre.
Persze az esetek többségében nem volt gond az étellel, hisz az ifjú mágus otthonosan mozgott az erdőkben és jól értett a bestiákhoz. Könnyűszerrel fogott magának vadat és meg is sütötte. Azonban az utóbbi fél évben egyre többször fordult meg Scar Town újonnan nyílt egzotikus éttermeiben, ahol minden héten új különlegességek jelentek meg az étlapon korlátozott ideig.
Így hát elvállaltak egy felkérést, ám jóval tovább tartott, mintsem azt várták volna. Sőt, még annál is tovább.
– Kezd sötétedni, nerk - közölte a tényt Nokinerk.
– Látom - nyugtázta Reigen.
– És nem gondolod, hogy esetleg le kéne szállnunk, nerk? - vonta fel a szemöldökét a shugo és partnere arcát fürkészte.
– Még csak most szálltunk fel egy tíz perce
– Nem az a lényeg. Nem szeretem, amikor este vezetsz, nerk - mondta aggódóan Nokinerk.
– Ha a múltkori kis incidensre gondolsz, az csak egyszer fordul elő
– Kis incidens?! – akadt ki a szőrös lény a hangját is felemelve – Te kis incidensnek nevezed, amikor elaludtál repülés közben és majdnem szörnyethaltunk a zuhanástól, nerk?!
– De nem haltunk. Még időben újra alkottam a felhőt - mosolyodott el büszkén, mintha úgy mentette volna meg a saját életüket, hogy nem pont ő okozta volna a halálos veszélyt.
– Nem az a lényeg! - csattant fel.
– Jól van, jól van. De akkor fáradt voltam.
– Mert most üdülni voltunk itt 72 napot, 13 órát és 9 percet, igaz, nerk!? - bökött a shugo maga mögé.
– Meglep, hogy számoltad
– Én mindent számolok. De nem ez a lényeg, nerk. Szálljunk le.
– Jó, rendben – adta be a derekát Reigen. Jól tudta, hogy Nokinerknek igaza van. Valóban fáradtnak érezte magát és belegondolva esélyesnek látta a korábbi eset megismétlődését.
– Keresek egy helyet, ahol leszállhatunk.
– Nem - érkezett a tömör és egyben meglepő válasz. Erre Reigen szemöldöke szaladt fel a homlokára.
– De az előbb még te akartál leszállni!
– Így is van. De nem a vadonba, nerk. Ágyban akarok végre aludni. Úgy is megkaptuk a felkérésért a pénzt. Telik rá, nerk.
Nokiernk előtt megjelent a mágikus interfésze és el is kezdett rajta vadul gépelni. Reigen csak a szeme sarkából látta mit csinál a társa, de pontosan tudta mit is jelent ez.
– Hová lesz akkor az irány?
– Rose Garden nagyon közel van, nerk. Fordulj dél-keleti irányba.
– És az merre van?
Nokinerk válasz helyett, csak lenyomta az utolsó gombot is az interfészén, mire Reigen fejébe áttöltődött az előre megtervezett útvonal. A levegőben pedig megjelent egy csík, ami egyenesen Rose Garden irányába vitt, a haladási irányt pedig egy pulzáló fény jelezte, ami folyamatosan a város irányába haladt. Ezt persze csak Reigen láthatta a feltöltés miatt.
– Áh.

Hat emeletmagasról figyeltem az éjszaka varázslatos fényeiben úszó utcát. Az emberek szorgos hangyák módjára sürögtek-forogtak odalent, alattam pedig alig néhány karnyira repülőszőnyegen és seprűkön repkedtek. Néha egy mágikus négykerekű rikácsoló dudája zúzta szét az idillikus látképet alattam, amikor próbált átjutni a tömegen. Utáltam azokat a csotrogányokat! Nem volt elég, hogy a rosszullét is elkapott, ha beültem egybe, de legalább négy őrült sofőr elgázolt, amióta szerves részévé váltak a mindennapok közlekedési eszközeinek. Csupán egy újabb ok volt, hogy továbbra is megmaradjak a háztetők szintjén.
Hátamat nekivetettem a mögöttem tornyosuló szobornak és a csillagok irányába néztem. A város fényei megfosztották őket a valódi szépségüktől, de még így is csodásak voltak. Végtelenül távoli, elérhetetlen csodák. Mélyet szívtam cigarettámból, kiélvezve minden egyes csepp füstjét az utolsó slukknak. Ha ezekre az apró, ragyogó pontokra tekintettem mindig eszembe jutottak róluk azok az emberek, akik a múltban ragadtak. Prob, Arthur, Antonius, Hamnir, Yasha, Erik, Clare... kifújtam magam elé a füstöt, s végignéztem ahogy a csillagos háttéren szép lassan semmivé válik a szürke füstkígyó. Csupán ekkor vettem észre, hogy szemembe könnyek szöktek. Felmordultam magamban, majd kitöröltem a cseppeket a szememből. Kissé bosszúsan jó messzire pöcköltem ujjaim közül a csikket, mit sem törődve azzal, hogy az odalent kinek a nyakába esik. Régóta éreztem már, hogy valami nincs rendben, ha pedig egy pillanatra is megálltam úgy éreztem, hogy minden egyes lélegzetvételemkor összeroppanok. Megtörök és a padlóra hullok, mert olyan dologgal állok szemben, amivel nem tudok harcolni, amit az öklömmel nem győzhetek le. Fogalmam sem volt róla, hogy mi segített ennek az összetört testnek és megtépett léleknek még egy éjszakát túlélni.  
-Atyaég! -hasította keresztül az éjszakát egy sikító hang.  
Ösztönösen összegezettem, mert az elmúlt hónapokban túlságosan is jól megtanultam, hogy ez mit jelent.
-Ott van Max! Max DeLuise! - sipítozta egy másik fiatal hang.  
Aztán hirtelen egy tucatnyi fiatal lány kezdett el visítani, mintha csak a megváltást hoztam volna el nekik. Hisztérikusan tomboltak a hosszú varázsszőnyegen, amit felém kormányoztak.  
Rajongók... Miattuk érkeztem ebbe a városba, az új kötet dedikálására. Évekkel ezelőtt még Probulus találta ki, hogy ilyen módon is népszerűsítsük a könyveket. Nem mintha szükség lett volna rá... Anélkül is tinilányok százai üldöztek sikoltozva, hogy csupán megérithessenek vagy az istenek tudják miért. Délután persze letudtam a kötelező dedikálást és interjúkat, aztán pedig úgy tűntem el a helyszínről, mintha soha a környéken se jártam volna. Utáltam ezt csinálni, de nem akartam elárulni őket azzal, hogy visszamondom a már réges-régen leszervezett dedikálásokat.  
-Na ne! - pattantam fel a szobor mellől. - Nem volt elég az egész délután?!  
Legalább négy órán keresztül hallgattam a sikolyokat, osztottam az aláírásokat, pózoltam a hülye közös fotókhoz és válaszoltam meg az ostoba kérdéseket. Elég volt! Mára eleget voltam bazári majom!  
Belekapaszkodtam a szobor könyökébe és felrántottam magam a kér emelettel feljebb található tetőre.  
-Neeeee! Maaaaaaax! Gyere vissza! Te vagy éle.... - a végét már nem is hallottam a sikoltozó lányok rikácsolásától.  
Csalódottka voltak, de ha nem érték be a dedikálással és a többivel, akkor ez se lett volna nekik. Menekültem, rohantam, ugrottam, gurultam, ahogy csak tudtam, mintha a Vérivó loholt volna a nyomomban, de nála ezerszer rémisztőbb hárpiákat kellett leráznom. Szerencsére a tömegközlekedési szőnyegek messze nem voltak olyan gyorsan, mint az alig pár személyes megfelelőik, így gyorsan leráztam az üldöző csapatot. Egy szűkebb és kevésbé forgalmas utcához érve leereszkedtem a földszintre. Fejembe húztam a kapucnit, hogy a lehető legkevesebben ismerjenek fel, majd gyalog indultam el a Tábortűz nevű fogadóba, ahol Clara szállást foglalt nekem két napra. Szikra már minden bizonnyal éhes lehetett, az a zabagép felzabálta volna a világ összes tüzét, ha módjában állt volna.  
Váratlanul hangos dudaszó ütötte meg a fülemet. A hang irányába kaptam a tekintetemet, de ekkor már gumik csikorogtam és világító lakrimák vakítottak el.  
A mágikus négykerekű úgy tarolt el, mintha egy felbőszült bika rontott volna nekem. Végig bucskáztam a motorháztetőn, a szélvédőn megpattanva a jármű tetején pihentem meg.  
-Bwááh! -tört ki belőlem, majd egy fejrázást követően felültem.  
-Te jó ég! - ugrott ki a volán mögül a sofőr. - A semmiből ugrott elő! Jól van uram? Valaki, gyorsan hívjon orvost!  
-Áh, nyugi! -intettem nyugalomra a férfit, miközben leevickéltem a járműve tétjéről. - Semmi bajom! Ez minden napos!   - ha a testem nem lett volna jóval szívósabb, mint egy átlag emberé, akkor ebbe könnyedén bele is halhattam volna.
A férfi hirtelen se köpni se nyelni nem tudott. Végigtekintettem a járművön, ami velem ellentétben sokkal jobban megsínylette a találkozást.  
-Viszont a járgánya elég rosszul fest! Tudja mit? -paskoltam meg a vállát. - A kárigényét nyújtsa be Burn Vállalat legközelebbi kirendeltségnél, rendezni foglyuk a számlát! Okés? - siettem, meg sem vártam a férfi reakcióját, inkább gyorsan tovább álltam mielőtt előkerülne megint pár habzószájú rajongó.  
A Tábortűz fogadó bejárati ajtaját majdnem letéptem a helyéről, olyan gyorsan nyitottam be. Óvatosan körbe néztem, hogy vannak-e fiatalok a vendégek között. Szerencsére egy sem volt, talán éppen én voltam a legfiatalabb a jelenlévők közül. Megkönnyebbülten fellélegeztem, majd hátrahajtottam a kapucnit.
A vendégek és a pultos szinte egy emberként lélegeztek fel, jól láthatóan nem tudták eldönteni, hogy egy vendég érkezett vagy egy rabló. Aztán persze a pultos hamar megismert, én bíztam a gondjaira Szikrát a reggeli órákban.  
-Jöhet az első kör, Anri! - intettem a csaposnak, majd megkönnyebbülten helyet foglaltam az egyik sarokban. A nyugalmat kihasználva pedig, végre újra rá tudtam gyújtani.

A sötét horizonton feltűnt egy kékes fényár, pontosan amerre a jel vitte a Quatro Cerberus mágusait. Közelebb érve a szemük elé tárult a pompázatos város. A lakrima tornyok, amik gyűrűként fogták közre a várost neonkéken világították meg a környéket. Mégis a város utcáin mintha természetes világítás lett volna, semmit sem szennyezett be a színes fény.
Hatalmas nyüzsgés volt az éjszaka ellenére, mintha a város egy pillanatra se akarna pihenni. Az emberek különféle mágikus repülőjárműveken közlekedtek. Reigenék most először érezték, hogy nem lógnak ki a sorból.
Rengeteg kupolás épület tárult a szemük elé. Az utcák fölött hidak emelkedtek rajtuk pedig síneken egy különös jármű szállított embereket.
A mágikus tűzfelhő utasai elképedve bámulták a tündöklő várost. Jó ideig csak repültek a város fölött. Benéztek az utcákra, a terekre. Végig zúgtak a bazárok mellett. Egy jó ideig követték a villamost csodálkozva rajta.
– Bámulatos! Egy mozdony nélküli vonat a városon belül!
– Mágikus villamosnak hívják és előre meghatározott útvonalon szállítja az embereket a városon belül, nerk - közölte Nokinerk némi olvasás után az archívumából. Rengeteg információt, könyvet, dokumentumokat tárolt a shugo. Persze ezeket nem olvasta mind, nem is lett volna rá képes ilyen mennyiséget, de mind nála voltak, és ha szüksége volt rájuk némi keresés után bármelyikből megtudhatta a kellő információt.
– Lenyűgöző! - álmélkodott tovább Reigen.
– Lassan kereshetnénk egy helyet, ahol alhatunk, nerk - mondta a shugo inkább magának, mintsem társának. Közben pedig előhívva az interfészt már munkához is látott.
– Hol gondoltad?
– Valami csendesebb helyet keresek, valahol a külvárosban, nerk
– Ó, az jó. De indulás előtt holnap még szétnézünk?
– Persze-persze, nerk - hadarta gépiesen. Teljesen beleveszett a keresésbe, míg nem…
– Áhá! Megvan, nerk!
– A szállás?
– Tábortűz.
– Azt hittem ágyban akarsz aludni, plafonnal a fejed felett - tűnődött el Reigen oldalra döntve a fejét.
– Mi? Nem, ez a fogadó neve, nerk. Tábortűz.
– Óóóó! - csodálkozott el Reigen – Hangzatos kis név. Tetszik. Akkor odamegyünk! – kiáltotta fel vigyorogva az ifjú mágus.
Nem kellett sok idő, hogy eljussanak a város szélén lévő kis fogadóba, főleg miután Nokinerk feltöltötte társa fejébe az útvonalat.
Leszálltak a felhővel a fogadó cégére mellett, amin egy parázsló tűzből kiálló kard képe volt felfestve. Míg a központ a modern mágiáról és a pörgésről szólt, addig ez a hely teljesen kilógott a sorból. Mintha úgy kapták volna fel egy másik teljesen hétköznapi városból és dobták volna be Rose Garden-be.
Reigen megszűntette a felhő varázslatát, ahogy leszálltak róla, majd beléptek az ajtón a fogadóba. Belül ugyanúgy nézett ki, mint a legtöbb ilyen hely, ahol már Reigen megfordult. Szerette ezeket a helyeket, mindig a kalandozásaira emlékeztette, mivel leggyakrabban azok közben fordult meg ilyen helyeken.
– Hangulatos - mondta szétnézve az ifjú.
– Igen. Jó lesz, nerk - válaszolt szét se nézve Nokinerk. Őt sosem foglalkoztatta a fogadók varázsa. Neki csak egy hely volt, ahol ehet és aludhat.

-Azonnal, uram! - válaszolt mérhetetlenül udvarias hangnemben a csapos, és már neki is látott kimérni a korsó sört.
Amikor reggel először találkoztam ezzel a végtelenül szerény és kedves férfival rögtön az az érzés kapott el, hogy én ismerem őt valahonnan, hogy már valahol találkoztam vele. Természetesen nem tudtam hová beilleszteni az emlékeim közé a fickót, ezért egész nap végig ott motoszkált az a furcsa érzés a fejemben. Miért olyan ismerős? Kíváncsian méregettem a korsó sörrel közeledő férfit, miközben nagyot szívtam a cigarettámba.
-Anri, mondd csak! Holt találkoztunk mi már? - szegeztem neki a kérdést, amikor a korsómat letette elém az asztalra.
-Kérem Uram, hiszen reggel én vettem át a lovát.
-Áh, nem úgy! - forgattam a szemeim, miközben kifújtam a füstöt mellkasomból. - Korábban! Túl ismerős vagy nekem, mintha már láttalak volna valahol.
-Az kizárt Uram! - válaszolta szelíden. - Csupán nem régen érkeztem az országba, elképesztően messziről!
-Különös... - jegyeztem meg, miközben ujjaim a korsó köré fonódtak.
-A lova viszont rendkívül kezes jószág! Messze nem olyan nehéz vele, ahogy azt reggel mesélte.
-Tényleg? - kérdeztem vissza meglepetten. Szikra rendkívül makacs volt, és hisztis. Kevés embernek fogadott szót, és még kevesebbet nem bosszantott fel a pillanat töredéke alatt.
-Úgy bizony! - bólogatott nagyokat Anri. - Most viszont, ha nem haragszik mennem kell, Horace valamit szeretne tőlem - mutatott rá, hogy a vendéglő szakácsa a pult mögötti ajtóban karba tett kézzel várakozik.
Horace, már ránézésre is egy magának való ember volt. Szigorú, szúrós tekintetű alak, aki nem érti a viccet, s csupán akkor szólal meg, ha feltétlenül muszáj. Mitagadás érdekes páros voltak Anrival. A kedves és szerény csapos, és a magának való morcos szakács. Több embert nem láttam még a személyzetből, de éltem a gyanúperrel, hogy azok se lehetnek sokkal normálisabbak.
-Semmi probléma, csak nyugodtan! És köszönöm!
Elnyomtam a cigarettámat, majd füstre kisérőképpen lehúztam a korsó sör első felét. Mellső zsebemből elővettem a megviselt, barna bőrkötésű noteszemet, amiben a jegyzeteim voltak. Felvettem a fonalat, hogy mégis merre hagytam abba az írást, majd nekiláttam a vázlatolás folytatásának. Tisztán emlékeztem rá, hogy régen mennyire utáltam ezt, s csupán azért csináltam, mert a többiek rákényszerítettek. Mára viszont hosszú órákra képes voltam elmerülni az írásban.

A jövevények láttán a fogadó vendégei többsége az ajtó felé nézett, ahol a két idegen állt. Főleg az alacsony termetű pufók alakot. Igaz, nem mindennapi látvány egy shugo és csak kevesen ismerik ezt a fajt, ami Rose Gardentől messze a hegyekben él egy zárt közösségben és csak kevesen hagyják el a városukat. Nem csoda hát, hogy a vendéglátó egység idősebb korosztályú ivói megbámulták az általuk óriás pocoknak titulált lényt, aki két lábon, ruhában járt és még beszélt is. Valljuk be őszintén, ez már halmozottan hátrányos helyzet a szemükben.
Természetesen a társa volt egy mindennapi látvány, főleg az idősödő konzervatívabb emberek számára. A hosszú, gesztenyebarna hajával, ami bőven a gerincoszlopa alsó csigolyájáig ért. A felsőruházatként szolgáló egyszerű, fekete-vörös mellényt, ami nyitva lengett, szabadon hagyva a mellkasát, amin egy hatalmas x alakú sebhely volt. A nyakán lévő tüskés nyakörvről nem is beszélve, amit inkább látni vadállatokon meg házőrző kutyákon. A vad és lázadó külsőt azonban ellensúlyozta a nyugodt és szelíd, ugyanakkor barátságos arc.
Reigen és Nokinerk a pulthoz sétált, ahol egy kedves ábrázatú, fiatal csapos fogadta őket. Reigent a férfi Richard fiatal verziójára emlékeztette. Csak ő sokkal kisebb termetű volt. És vékonyabb. És nem volt bajsza. Meg szemüvege. De minden más stimmelt. Mármint, hogy csapos. Reigennek persze ennyi elég is volt hozzá.
- Üdvözlöm, miben segíthetek? – kérdezte barátságosan a férfi Reigentől, ahogy észrevette.
– Egy szobát szeretnénk, nerk - válaszolt Nokinerk, a pult túloldaláról. A fogadós arcára meglepettség ült ki. Hallotta a hangot, de nem látta a gazdáját. Legalábbis biztos volt benne, hogy nem az előtte álló jövevény szólalt meg, hisz nem mozgott a szája. Hacsak nem volt Reigen hasbeszélő, de azt nem tartotta valószínűnek.
– Egy szobát szeretnénk - ismételte meg Reigen látva a csapos tanácstalanságát.
– Én is ezt mondtam, nerk - bosszankodott Nokinerk, amiért semmibe vették.
– Tudom, de szerintem nem lát téged - válaszolta neki Reigen.
A csaposban ekkor tudatosult, hogy egy flúgos áll vele szemben, akinek egy képzelt barátja van.

A kezdetekben csakis az eldurvult megbízásaimról írtam. Valamiért nem akartam megmutatni az olvasónak, hogy nem csak egy kérges lelkű és szívű alak rejtőzik a sorokon túl. Aztán egy nap, mint kattant volna bennem egy apró kapcsoló, és elkezdtem mást is beleírni a könyvekbe a harcaimon túl. Papírra vetettem életem kínos és nevetséges szituációit is. Ezért pedig a visszajelzések alapján odáig voltak az olvasók. Valamiért zabálták azokat a rövid részeket, amik akár egy ostoba komédiába is beillettek volna. Legfőképpen a két idiótával közös kalandjaimat. Nap mint nap keserítették az életemet, hiába tiltottam ki őket a birtokról és hiába készítettem hülyebiztos védelmet, hogy senki hívatlan ne juthasson be, ezek valahogy mégis bejutottak. De be kellett vallanom magamnak, megszoktam s talán hiányozna is Lukisz és Mukisz állandó marhasága, ha nem boldogítanának minden áldott nap, amikor odahaza tartózkodom. Habár, amikor a szüreti robbantások után hozzájuk kellett csapódnom, s segédkezni nekik egy súlyosan megrongálódott bánya és érc feldolgozó üzemben, abban aztán nem volt köszönet. Bár az is tény volt, hogy ahogyan papírra vetettem ezeknek az emlékeimnek a vázlatát, mosoly szokott az arcomra. Életem talán legőrültebb, de egyben legszórakozottabb napjai voltak azok, amíg a bányában segédkeztünk a helyreállítóknak.
Ismerős szagok csapták meg az orromat, túl ismerősek. Azon kevés szagok közé tartoztak, amit bármilyen apró részletében képes lettem volna felismerni. Reigen és Hörike!
Gyorsan felkaptam a tekintetemet a noteszból azonnal felkaptam és a szagok irányába néztem. A két barátom éppen ott állt a pultnál. Hosszú hónapokba telt, hogy megszokjam a párosuk látványát, hiszen elég rendhagyó látványt nyújtottak. Habár a Cerberusban ki nem volt az? Lehúztam a söröm maradékát, és hatra dőlve figyeltem, ahogy Anrival beszélnek. Valószínűleg vacsorázni jöttek, Reigent ismerve, vagy talán szállást kivenni. Bár utóbbin meglepődnék, hiszen az elmúlt időszakban barátom nagy természetjáró lett. Barátom... Reigen Hawkins volt az egyetlen olyan ember, akire barátként és bajtársként tekintettem egyszerre, s még életben volt. Ritka szerencsés volt, hogy őt eddig elkerülte a végzet, bár az is meglehetett, hogy csupán túlzott szórakozottságában a végzetet is kijátszotta véletlenül.
-Anri! - szóltam jól hallhatóan a pult irányába. - Velem vannak, írd csak a többihez, én állom!

A pultos hölgy jobbnak látta inkább nem firtarni az egészet.
- Öhm... Máris adom a kulcsot - mondta Anri és már fordult is a falon lógó kis faszekrényhez, ahol a számozott fakkokban ott lógtak a szobakulcsok.
- Anri! Velem vannak, írd csak a többihez, én állom.
Reigen és Nokinerk is a hang irányába fordultak. Ott pedig nem más ült, mint Max Deluise a Quatro Cerberus céh ásza, az S osztályú tűz sárkányölő.
- Az ott nem, Max, nerk? - tűnődött Nokinerk.
- De igen. Vajon mit kereshet itt?
- Nem tudom, de azt mondta állja a számlánkat, gyorsan rendelj kaját is, nerk.
Reigen vissza fordult a pultos lányhoz.
- Bocsánat! Még kérnénk vacsorát is. Lesz 4 adag sült csirke, 4 rántott szárnyas hal, egy sült vadkan tört krumplival. Bár igazából bármilyen krumplival jó. Lehet főtt, püré, petrezselymes. Ami a szakácsnak könnyebb. Még mit is... - tűnődött Reigen a pult fölött kiírásokat pásztázva - Ja, és megkóstólnám a ház specialitását is. Optimista vagyok...
- És éhes, nerk...
-... legyen az is 4. Te mit kérsz? - nézett Reigen oldalra szőrös kis barátjára.
- Tofut, nerk.
- És egy tofut.
- Legyen kettő, nerk.
- Két tofut. Köszönjük - fejezte be a rendelést kedvesen mosolyogva Reigen. Felvette a kulcsot a pultról, amit még a pultos lány tett oda korábban, majd elindült Max asztala felé. Nokinerk természetesen követte.
- És te mit csinálsz Rose Gardenben? - kérdezte Reigen kíváncsian és ült le a Max előtt lévő székre.

Reigen és Nokinerk meglepődve fordultak a hangom irányába. Ahogy én sem, úgy ők sem számítottak rá, hogy itt futunk össze. A meglepettség jól láthatóan kiült az arcukra, de amint felismertek és nyugtázták, hogy csak én vagyok már nem is törődtek velem. Sokkal inkább az ingyen kaja lebegett mind a kettejük szeme előtt.  
Sokszor eltűnődtem azon, hogy egy ekkora emberbe mégis hol fér el annyi kaja, amennyit Reigen megeszik. Egy átlagos család egy hétig is elélne abból a kosztból, amit Reigen egyedül együltőben képes volt megenni. Néha már arra gondoltam, hogy egy sötét, feneketlen lyuk van a gyomrában, ami képes bármit elnyelni, amit az Elemek Ura leküld a torkán.  
Már egyre homályosabban, de még nagyjából emlékeztem az első találkozásunkra. A céhben történt, a pultnál. Ő éppen a fejét tömte, miközben én fejben teljesen máshol jártam. Már akkor is nagy zabás volt, de közel sem akkora, mint most. Akkoriban még nem volt vele Nokinerk, ezért fokozottan ön és közveszélyes volt. A kis shugo társ kifejezetten előnyére vált, kettejük közül ő volt az okosabb és megfontoltabb, ami Reigen mágikus ereje mellé nélkülözhetetlen volt.
Anri időközben nem győzte jegyzetelni a rendelésüket, amiket aztán Horace-nak el kellett készítenie. Nem irigyeltem a pasast, így a nap végére egy bélpoklos vendég aztán úgy hiányozhatott neki, mint egy darab sz@r a köténye zsebéből.  
Miután Reigen és Nokinerk végzett a pénzem elleni kisebb merénylettel leültek az asztalomhoz.  
- És te mit csinálsz Rose Gardenben? - szegezte nekem a kérdést a barátom, mindenfelé köszönés nélkül.
Az udvariasság sohasem volt az erőssége, bár nem is vártam el tőle. Túl jó barátok és társak voltunk ahhoz, hogy ilyen apróságon fennakadjon az ember.
Becsuktam magam előtt a noteszomat, lezártnak tekintve az esti jegyzetelést.
-Ma volt a legújabb kötetem dedikálása itt a városban -sóhajtottam egy hatalmasat a mondatom végén. - Csak a szokásos eszelős tinilányok visítozása meg az a néhány lelkes kiskölyök. Körülbelül csak ennyi maradt meg a napból...
Így visszagondolva borzasztóan leterhelőnek tűnt a nap, s ennek éreztem is a súlyát, óloméleny ként kezdett rám nehezedni.
-És ti hogyan keveredtetek erre? - tereltem el a témát, hogy már a tortúrának illő dedikálás gondolatát is elfelejtsem. - Elég sokáig távol voltatok. Mégis mibe keveredtetek?  
Hátra dőlve egy újabb szál cigaretta után kezdtem kutatni a zsebeimben.

Max becsukta maga előtt a noteszét.
-Ma volt a legújabb kötetem dedikálása itt a városban - sóhajtott egy hatalmasat a mondatom végén. - Csak a szokásos eszelős tinilányok visítozása meg az a néhány lelkes kiskölyök. Körülbelül csak ennyi maradt meg a napból... – mondta pillanatnyi szünettel, ahogy felidézte magában a napját.
- És ti hogyan keveredtetek erre? Elég sokáig távol voltatok. Mégis mibe keveredtetek?   – szögezte nekik a kérdést és hátra dőlve egy szál cigaretta után túrt a zsebébe.
- Egy megbízást vállaltunk el még három hónapja, de csak most végeztünk vele.
- Egy új invazív faj példányait kellett akkumulálnunk, mielőtt még teljesen meghonosodik és felborítja a Peremvidéki Erdő teljes ökoszisztémáját, nerk. – magyarázta Nokinerk a sajátos nyelvén az esetet.
– Állatokat fogtunk be – egyszerűsítette Reigen.
– Én is ezt mondtam, nerk! – csattant fel Nokinerk.
- Lehet, de én emberi nyelven. - felelte rá ember társa.
Nokinerk erre már nem mondott semmit, csak fujtatott egyet nem tetszését nyilvánítva.

- Egy megbízást vállaltunk el még három hónapja, de csak most végeztünk vele.- kezdte Reigen, miközben én ráakadtam a cigarettámra.
- Egy új invazív faj példányait kellett akkumulálnunk, mielőtt még teljesen meghonosodik és felborítja a Peremvidéki Erdő teljes ökoszisztémáját, nerk. - csatlakozott be Nokinerk, mire majdnem kielytettem a kezemből a frissen előkotort cigarettámat. na nem azért, mert meglepett volna, hogy becsatlakozik a beszélhgetésbe. Sokkal inkább azok a cifra, érhetetlen, nyakatekert szavak. olyan ijesztőek voltak számomra, mintha Makarison követelné tőlem, hogy most azonnal kötelező jelleggel elvisz egy körre a Megállíthatatlannal.    
– Állatokat fogtunk be – fordított Reigen, ahogy észrevehette a furcsa arckifejezésemet.
– Én is ezt mondtam, nerk! – vágta rá Nokinerk.
- Lehet, de én emberi nyelven.
Nokinerk ezt követően kissé megsértődve, konok hallgatásba kezdett, ami sokszor igazán áldásos tudott lenni. Nem mintha bajom lett volna az apró szerzettel, de néha, különösen az ilyen kimerítő napok végén fárasztó tud lenni a cifra nyelve. Makarison hozzá képest kellemes felüdülés. Nem! Ezt azért én sem gondolhattam komolyan.
Egy csettintéssem meggyújtotta a cigarettámat. Végigmértem a két pupákot, és most is megállípítottam, hogy semmit sem változtak, hiába teltek el hónapok, évek. Még mindig ugyan az a szórakoztató páros voltak. Irigyeltem őket, amiért iylen jól képesek voltak megőrizni önmagukat.
- Ti aztán semmit sem változtatok! - mondtam nagyot szívva a cigarettámba. - És most mi a terv? Irány haza? - lassan kifújtam a füstöt, ügyelve, hogy ne barátaim arcába terüljön szét.
"Haza" észre se vettem, hogy mikor kezdtem Scar Townt, vagy éppe na céhet otthonomnak hívni. Kicsit elkalandozik az ember, s mire észbekap már teljesen kifordul önmagából. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy ha valahol, akkor abban a koszos bányászvárosban tényleg otthon érzem magam. Lukisz és Muki ide vagy oda...