XXX. Generáció

Helyszín: Scar Town, DeLuise villa

Hamarosan elérkezik a nagy nap. Az új DeLuise könyv megjelenésének és dedikálásának a napja. Ha akarnád se tudnád elfelejteni, hisz a város is tele van az esemény posztereivel, amik a szomszédos településeken is bőven megtalálhatóak. Országos szinten pedig minden könyvesboltban és könyvtárban ott virít a könyv borítója és az esemény napja. Mához 3 napra lesz Scar Townban, az Újváros könyvtárában. Ezt természetesen a Heti Mágus Magazin is lehozta egy cikk formájában. Hogyne tették volna, hisz ez valami eszméletlenül cool esemény. Tovább tetéződik a jelentősége a bevétel sorsával is. Ugyanis a teljes aznapi bevétel a sárkánykóros gyermekek alapítványának ajánlottad fel és a gyógymód kutatására. Ezzel reményt adva több ezer gyereknek, akiknek minden egyes napjuk egy küzdelem a kór és a halál ellen. Igazán nemes  gesztus a részedről a felajánlás. Probulus is biztosan büszke lenne rád és a világért se hagynád ki a dedikálást.
Reggel van. Felébredsz a villádban. Nekikezdesz a napi rutinjaidnak, közben eljutsz a konyhába is, némi táplálékbevitelhez. Nem sokkal utána, hogy végeztél bárhol is legyél bárhogyan, de körülötted, mintha szélmozgás támadna. Az apróbb tárgyak mocorogni kezdenek, felborulnak, majd vadul szállingóznak jobbra-balra körülötted. Pontosan előtted 2 méterrel a tér torzulni kezd, majd örvényleni. A légáramlás körülötted megváltozik és már nem kavarognak a tárgyak, hanem egyenesen a lyukba szállnak. Olyan őrületes szívó ereje van, hogy még te is tehetetlen vagy bármibe is kapaszkodj, bármit is próbálj meg. Az örvény beszippant téged, majd abban a pillanatban el is tűnik, a helyeden nem marad más, csak rendetlenség.


A kaland besorolása: S-osztály

A már lassan szokásos zúgásra ébredtem, ami az elmúlt hetekben kezdett állandó hajnali jelenséggé válni. Az Alvó utolsó halálsikolya reggelente úgy zúgott a fejemben, mintha csak tegnap végeztünk volna azzal a böhöm nagyra nőtt bogárral. Pedig mikor is volt már az? Túl sok évvel ezelőtt. A szokásos lendülettel felültem, egyi kezemmel az álmos fejemből próbáltam kivakarni az Alvót, míg a másikkal már a cigarettáért nyúltam. Meg is találtam, ott ahol az éjszakai helye volt. Lefejtettem magamról a takarót, majd az ágyból kikelve az ablakhoz sétáltam. Mire odaértem a cigaretta már izzott a számban. Félre rántottam a súlyos függönyt, s éppen szemtanúja lettem, ahogy a reggel első sugarai az udvar gyepét megérintik. Persze nem volt időm a látvánnyal foglalkozni, hiszen az ablakot kellett sebesen kinyitnom, nehogy Jhonas rajtakapjon, hogy a villában rágyújtottam, ráadásul kora reggel.
Néha komolyan elgondolkodtam rajta, hogy tényleg jó döntés volt-e őt felvenni a villa vezetésére. Nem mintha bármi gond lett volna a munkájával, csupán néha túlzottan is lelkiismeretesen és szigorúan végezte a munkáját. Neki hála hiába én voltam a főnök, a saját házamban nem gyújthattam ott rá, ahol én akartam. Mondván undorító szokás és rongálom vele a környezetemet és az abban élőket. Talán igaza volt, de akkor is... Áh... jól tudta Probulus, hogy őt kell választanunk.  
Egyedüli szerencsém az volt, hogy Clara tegnap nekilátott a néhánynap múlva esedékes dedikálás előkészítésének. Ilyenkor legalább ő nem keresett és zaklatott a dolgaival.  
Az egész csoki torta tetején a cseresznye pedig az volt, hogy Zack is lelépett pár napja egy “S” osztályú megbízásra. Szóval ő sem flangált az épületben seggpucéran, boldogítva az állandó vigyorgó képével. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy az a félkegyelmű mégis hogyan mert elvállalni egy “S” osztályú megbízást P!nkkel karöltve. Egy akkora kérdőjel volt számomra az a srác, mint ez a villa. Ám Probulus miután a fejébe nézett azt mondta, hogy bízhatunk benne, történjék bármi is. Hiába faggattam róla, hogy mit látott, választ sohasem kaptam. Így hát vakon bíztam régi barátom szavaiban.      
Oh, az istenekre is, hogy én mennyire imádtam az efféle magányos reggeleket. Csend, nyugalom, senki sem balhézik és még a jobb szemem se fájt. Sokszor ölni tudtam volna ezekért a nyugodt pillanatokért. Egy nagy gombolyag füstöt fújtam ki az ablakon, s néztem ahogy az távolodva szertefoszlik a szabadban.
-Uram, már oly sokszor kértem, hogy ne dohányozzon a villa falain belül! - szólalt meg szelíd hangon mögöttem Jhonas.  
A komornyik hiába volt óvatos, szavai olyan váratlanul értek, hogy ijedtemben kiugrottam az ablakon. Még szerencse, hogy csak egy emeletet zuhantam, s annak a végén is a sövényben landoltam.
-Te jó ég! Nagyon sajnálom!! Jól van Uram?  
-Jól... - morogtam bosszankodva magam elé. - Csak a cigarettám bánta! - köptem ki a számból az eltört koporsó rudacskát.
-Áh, azért igazán nem kár! Remélem most már érti, hogy miért ellenzem az épületben való dohányzását!
Kissé sajátos humora volt, de nagyjából értettem. Kelletlenül kikecmeregtem a sövényből.
-Igen-igen! Köszönöm a leckét!  
-Igazán szívesen, Uram! Készíthetem a reggelijét?
Éppen csak bólintottam, mire Jhonas el is tűnt. Alig hogy eltűnt a kert sövényei furcsán kezdtek viselkedni. A leveleik úgy remegtek, mintha vihar rázta volna őket. A kavicsok mocorogni kezdtek az ágyásban, majd néhány szem lebegésbe kezdett körülöttem.
-Srácok ne már! Legalább azt várjátok meg, hogy ne egy szál alsógatyában legyek!
Arra számítottam, hogy ez is csak Lukisz és Muki egy újabb csínytevése azért, hogy bosszantsanak. Ám amikor már a kavicsok közé terméskövek is felemelkedtek a levegőbe és egyre vadabb rángásba kezdtek elbizonytalanodtam. Ennyire nem vethetik el a sulykot, a lakrimamobil kerekes tréfájuk után!  
Tőlem alig pár karnyújtásnyira a tér elkezdett torzulni, majd szabályszerűen ketté meghasadt. Egy örvény nyílt a semmiben, ami elkezdett mindent magába szippantani, ami mozdítható volt.
-Oh, az istenekre, hogy én mennyire utálom az ilyen magányos reggeleket! - bosszankodtam, majd engem is magába rántott az örvény.

Beszippantott az örvény és úgy érzed, mintha a fejednél fogva húznak végig egy alagúton nagy sebességgel, jobbra-balra kanyarogva. Közben pedig a nyomás minden levegőt kiprésel a tüdőből, de újat venni már képtelen vagy. Nem tudni mi a rosszabb. Elviselni a sebességet, a nyomást, vagy a hányingert a folyamatos irány váltástól és villódzástól. Az alagút végén aztán meglátod a fényt. Nem nem haltál meg, de az élmény után azt kívánod bárcsak. Ahogy eléred a fényt elmúlik a nyomás a tüdődről. Amit a következő pillanatban érzel az a hirtelen hőmérséklet emelkedés, a vakító fény és elterülsz a homokba. Kapkodsz a levegő után, majd kiprüszkölöd a port és homokot a tüdődből. Lassan hozzászokik a szemed is a világoshoz és rájössz, annyira nincs is világos, hisz épp csak kel fel a nap. Az alábbi látvány tárul a szemed elé.

Spoiler:

Körbe nézel, de minden irányban hasonló a helyzet. Számos kérdés kavaroghat a fejedben, de senkit nem látsz a közelben, aki megválaszolhatná. És a szagát se érzed embernek. A nap szemből emelkedik, de alacsonyabban van, mint ahogy cigizés közben emlékszel rá. A szél pedig a mögötted lévő irányból fúj.
Mihez kezdesz?

Úgy éreztem, mintha egy hatalmas láthatatlan kéz megragadta volna a fejemet és az húzott volna magával hatalmas sebességgel a jobbra-balra kanyargó örvényen. Sajnos az örvény hihetetlen fényjátékán nem volt lehetőségem ámulni, mert a hatalmas nyomás, mintha csak össze akart volna nyomni, kipréselt minden szusznyi levegőt a tüdőmből. Tudtam, ha ez így megy tovább nemsokára végem lesz, megfulladok, mint valami igazi idióta. Mikor már vészesen fogyott a levegőm, és éppen felmerült bennem, hogy megpróbálom a nyers mágikus erőmmel szétrobbantani az alagutat, akkor a kanyar után megpillantottam a fényt. Igaz csak fél szemmel láttam, de nagyon bíztam benne, hogy szemem nem csap be, és az tényleg az őrült száguldás végét jelenti.
Ahogy egyre közeledett a vakító fény, úgy egyre erősebben éreztem a hőmérséklet emelkedését. Még szerencse, hogy képtelen voltam megsülni, különben ha nem megfulladok, ropogósra sülök. Aztán hirtelen elfogyott az alagút én pedig kirepültem az ismeretlenbe.  
Levegő után kaptam, de valami por szerű azonnal fojtogatni kezdett, ami kifejezettül rosszul esett úgy hogy már hosszú pillanatok vagy talán percek óta üres volt a tüdőm. Kiköhögtem a port, majd immáron a tiszta levegőt lélegeztem be, ami hatalmas felüdülés volt. Szinte jobban esett, mint egy jófajta ínyenc bor.  
Kinyitottam a szemem és azon kaptam magam, hogy valami nem stimmel. Az égbolt. Egészen más volt a színe, mint korábban. Sötétebb volt! Újra láthattam a napfelkeltét, ami azt jelentette, hogy jócskán nyugatabbra keveredtem Scar Towntól.  
-Francba! Ezt nem most kellett volna... - bosszankodtam.  
Körbe néztem és egy sziklás sivatagban találtam magam. Ez marhára nem segített sokat, mert ebben a marhanagy világban baromira sok pontosan ugyan ilyen sivatag volt. Igaz a nyugati irány szűkítette a lehetőségeimet, de az észak és dél még bőven hagyott opciókat. Vissza kellett jutnom Scar Townba a közelgő dedikálás miatt. Nem hagyhattam ki, hiszen most a sárkánykóros gyerekekről volt szó! Utáltam az ilyen dedikálásokat, de szükségesek voltak. Pontosabban szólva nem, egyáltalán nem voltak azok, de Probulus gondoskodott róla, hogy legyen számomra is érdekelt. Tehát gyorsan fel kellett találnom magam, mert már csak alig öt napom volt a dedikálásig! Vagy... talán csak kettő? Vaaagy... Egy? Mindegy, gyorsan haza kellett találnom! Ötletként felmerült bennem, hogy fellövök egy lángcsóvát az égbe, hátha valaki felfigyel rá és ide jön. Aztán útbaigazítást kérhetek tőle, de...  
Ekkor hatalmasat kordult a gyomrom. Egy hosszú pillanatig azt is hittem, hogy Reigen van valahol a közelben. Ám aztán rájöttem, hogy ez csak én vagyok, hiszen tegnap óta egy falatot sem ettem. Végülis... Sivatagban voltunk. Azokban pedig csak úgy hemzsegnek a gyíkok, ami nem mellesleg az egyik, ha nem a kedvenc étkem volt! Bele is szagoltam a levegőbe, hogy megérezzem a kis pikkelyes dögök szagát és levadászhassam őket.
Aztán pedig valamit tennem kell az alsógatyás problémám ellen is. Igen, határozottan tenni kell az ellen is valamit!

Beleszagolsz a levegőbe, hátha megérzed valami gyík szagát, vagy legalább valami hüllőszerűjét. A szél valami hasonlót fúj feléd. Be is lövöd az irányt. A nap állásából leszűrted, hogy nyugati irányból jön a szag. Épp az ellenkező irány, amerre feltételezhetően Scar Town lehet. Ez talán dilemmát okozhat egészen addig, amíg újra meg nem kordul a gyomrod.
A korábbi pozíciódtól nyugatra, nagyjából 1,5 km-re találod meg a jószágot.

Spoiler:

Elég termetes állat. Békésen kapirgálja a földet. Ha a közelébe mész, észrevesz és rád néz, de nem különösebben zavartatja magát. Tovább folytatja a kapargálást. Szinte közvetlenül a gyíklény mellett észreveszel egy pár barna csizmát. A gazdája azonban sehol sincs. Csak a csizma. Ha felpróbálod, nagyjából jó a lábadra, ám elég kényelmetlen és durva érzés belülről, pláne mezítláb.
Megtartod? Mi lesz a helyzet a gyíklénnyel?

Mélyet szippantottam a már éppen csak párásnak csúfolható levegőből, ami pillanatról pillanatra egyre szárazabbá és forróbbá vált, ahogy a nap emelkedett az égen. Az ébredező szél bizony hozott magával megannyi illatot, de ezek közül engem csak egy érdekelt. Mégpedig az a jellegzetes hüllő szag, amit semmivel sem tudok összetéveszteni. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a nyál is összecsordult a számban, már a gyíkhús gondolatától is. Ezért igazából szinte ügyet sem vetettem arra, hogy a hüllő pontosan az ellenkező irányba van, mint Scar Town feltételezett pozíciója.
Nem akartam pazarolni az időmet, pláne nem éhesen, ezért a gyorsabb utazási módszert választottam. Igaz mindezidáig csak egyszer kísérleteztem ezzel a módszerrel, de meglepően jól működött. Igaz a városlakók már nem ezt mondták. Viszont itt most nem volt egyetlen épület sem, aminek árthattam volna! Kis terpeszt vettem fel, enyhén előre dőltem, majd tenyereimet hátra vetettem.
-Na gyerünk!
Tenyereimből ugyanabban a pillanatban rövid, de annál nagyobb erejű láng kisülések törtek ki, amik ágyúgolyó módjára lőttek ki. Szabja módjára szeltem ketté a tájat a levegőben. Mivel a landolást még messze nem gyakoroltam be, ezért nem merészkedtem túl magasra, éppen csak annyira hogy a sziklákat elkerüljem. Volt még hová fejlesztenem ezt a technikámat, de második próbára elégedett voltam vele. Energia, sebesség és távolság arányában egészen jó üzlet volt. Menet közben viszont folyamatosan figyeltem a szagokat, s amikor már a gyík szaga kellően intenzív lett kiszúrtam magamnak egy sziklát amin elterveztem a landolást. Persze nem ment az olyan könnyen, túl nagy volt a sebesség, ezért mindhiába érkeztem bele teli talppal, az pozdorja módjára morzsolódott össze csupasz lábaim alatt.
-Bakker! A megálláson még csiszolnom kell... - jegyeztem meg magamnak, miközben kikecmeregtem a szikla után maradt törmelékekből.
A hüllő szagát követve hamarosan rátaláltam az állatra, de a látványnak nem igazán örültem. A jószág elég termetes volt, túl nagy ahhoz, hogy értelme legyen egy ekkora állatot leölnöm egymagam reggeliért. Önző pazarlás lett volna. Mindenesetre azért megfordult bennem, hogy valahogy talán egy farok amputáció még beleférne... Aztán azt a gondolatot is elhessegettem. Ahogy a kíváncsiságtól vezérelve közelebb sétáltam hozzá, az észrevett, de nem igazán törődött velem. Pislogott rám néhányat, majd tovább kapirgált. Túlságosan jámbornak tűnt, ahhoz, hogy vad jószág legyen. Viszont ha háziasított, akkor mit keres itt egyedül a semmi közepén?
Kérdésemre kaptam egy fél választ, hiszen a hüllő mellett egy pár díszes csizmát pillantottam meg. Kíváncsian körbe nézelődtem, hátha valahol megpillantom a gazdáját, de semmi. Aztán egy vad gondolattól vezérelve megfordult a fejemben, hogy lehet a hüllő a csizma gazdája ellen fordult és felfalta őt! Ám vért nem láttam sehol sem és a szagát sem éreztem.
Egészen a gyík mellé sétáltam, majd óvatosan megpaskoltam az oldalát.
-Hé pajtás! Hát a gazdádat merre hagytad? - tettem fel a költői kérdést az állatnak, miközben azon gondolkodtam, hogy mit tegyek. Menjek tovább mit sem törődve a hüllővel és a csizma eltűnt gazdájával vagy maradjak és göngyölítsem fel az ügyet.
Nem akartam vaktában barangolással pazarolni az erőmet és az időmet. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy várok egy picit, hátha előkerül a csizma tulajdonosa, ha mégsem tenné, akkor a csizma fanyar szagmintája alapján kutatni kezdek utána. Most viszont egy kis pihenés jól is jött az ide út után.
-Gondolom hülye ötlet lenne a “Keresdd a gazdit!” parancsszót bedobni... - sóhajtottam egy nagyot, miközben az éhségem elkezdett finoman mardosni.

Grimaszt vágva beleszagolsz a csizmába felkészülve a lehető legrosszabb bűzre, amiből jó mélyet kell szippantanod, hogy követhesd. Aztán semmi. A csizmából nem érzel semmilyen különös szagot, csak magát a csizmát. Ez különösen furcsa.
Ha vársz is 5 vagy akár 10 percet is, nem jön senki. Egy árva lélek sem. Hát nincs mit tenni, felmászol a gyík hátára. Ahogy kényelembe helyezkedsz abba hagyja a kapirgálást és amint megérinted a nyakát, mint valami bekapcsológomb hatására az állat hirtelen felágaskodott. Úgy kapálózott a levegőben karmos mellső végtagjaival, mintha egy képzeletbeli thulni patkányembereket tépett volna cafatokra. Majd nekiszedelőzködött és egyetlen hatalmas rugaszkodással több méterrel arrébb vetődött. Minden ügyességedet latba kell vetned, hogy ne ess le a hátáról. Rendkívüli jószág és kiváló hátas, de mások biztos nyereggel együtt használják. Fogalmad sincs hova mentek, de valahova határozottan haladtok.
Nem telik bele sok idő és a világos homokban nem messze tőletek észre veszel valami feketét. Kicsit korrigálsz a jószág irányán, aki kezesen arra tart, amerre kéred tőle. Közelebb érve látod, hogy valami fekete ruhadarab lesz. Sikerül lefékezned vele (vagy felőlem meg se muszáj állnod, menet közben érte nyúlva felkaphatod a földről, mint egy akciófilmben) és megszerzed a ruhadarabot, ami egy nadrág:

Spoiler:

Hosszú percekig csak vártam és figyeltem, ahogy nem történik semmi. A lassan, de kezdett egyre magasabbra kúszni. Lassan tojást tudtam volna sütögetni a sziklákon. Ekkor újfent megkordult a gyomrom, emlékeztetve arra, hogy mennyire is éhes vagyok. Unalmamban ösztönösen nyúltam volna a cigarettáért, de egy szál sem volt nálam, ami egyre fokozta a frusztrációmat. Fogalmam sem volt, hogy mikor szoktam rá, csupán egy napon azon kaptam magam, hogy már minden üres pillanatban füstölög nálam egy szál. Furcsa volt belegondolni, hogy nem tudtam felidézni az első alkalmat, amikor kipróbáltam, és azt sem, amikor rendszeresítettem.  
Miközben a gondolataimba révedve tekintetem a kapirgáló jószágra tévedt észrevettem rajta valamit, ami eddig totálisan elkerülte a figyelmemet. A hüllő nem volt felszerszámozva. Hogyan lehettem ennyire vak, figyelmetlen, idióta?!  
Kezdtem berozsdásodni... Már nagyon régen volt, hogy ilyen tervezetlen kalandba keveredtem. Hosszú hónapok óta csupán megbízásokat teljesítettem, amik mind elég lineárisak voltak. Egy majom is megcsinálta volna őket, ha meglett volna hozzá az ereje. Most viszont egy szál alsógatyában a sivatagban voltam, mindenfelé segítség vagy kapaszkodó nélkül. Legfőbb ideje volt összeszednem magam, és előtúrnom a mélyből a régi, belevaló önmagamat. Azt aki Antonius oldalán kalandozott!  
Megragadtam hát a csizmát és a legrosszabbra készülve, beleszagoltam. Ám nem éreztem semmit, csupán a csizmát. Szinte még új szaga volt. Különös. Mégis hogyan került a sivatag közepére egy vadonatúj, gazdátlan csizma? Nem hallottam még olyanról, hogy a sivatagban míves csizmák nőnének ki a földből.  
-Nos, azt hiszem, hogy itt az ideje az összebarátkozásunknak!  
A gyík irányába fordultam. Úgy terveztem, hogy megülöm és az ő segítségével haladok tovább. Nem akartam tovább pazarolni utazásra a mágiámat, étlen és szomjan egy sivatag közepén. Felültem hát a lény hátára, és alighogy elhelyezkedtem, az hirtelen abbahagyta a kapirgálást. Felkészültem, hogy hirtelen megbokrosodik alattam, és megpróbál lehajítani. Ahogy tudtam megkapaszkodtam a hátán, mire az felágaskodott, mintha csak egy éjveszejtő rohamra készülne, majd nekivágott a végtelennek.  
Még szerencsém volt, hogy Szikrával megszoktam az efféle rohamokat, máskülönben most a homokban fetrenghetnék. Egyedüli kihívást az jelentette, hogy a gyík nem csupán vágtázott, hanem olykor-olykor előre is rugaszkodott. Az ugrásoknál alaposan észnél kellett lennem, főleg az első néhány alkalomnál, amíg ki nem ismertem.  
Különös volt... Már sok évnyi hihetetlen utazás és észveszejtő kaland volt a hátam mögött, de a világ még mindig tudott újat mutatni. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy az az ostoba kis kölyök vagyok, aki megannyi évvel ezelőtt Erik támogatásával csatlakozott a céhhez. Mintha csak egy pályakezdés lettem volna.
Fogalmam sem volt róla, hogy merre visz az alkalmi hátasom, de valamerre határozottan tartott. Mindenesetre, amikor a távolban egy csillogást vettem észre, finoman módosítottam az útvonalunkon. Nem volt nagy kitérő, szóval különösebb áldozat nélkül engedhettem a kíváncsiságomnak.  
Közelebb érve már ki tudtam venni, hogy valamiféle ruhadarab az. Nem szándékoztam megállni, szóval, finoman oldalra csúsztam, miközben lábaimmal erősen átkulcsoltam a hátasom hasát, majd a ruhadarab után nyúltam. Elkaptam! Vissza helyezkedtem alap pozícióba, és szemügyre vettem a nadrágot, amit találtam.  
-Na, ez kiv... - kezdeti örömöm gyorsan lelankadt, amikor megláttam, hogy miféle nadrágot sikerült találnom magamnak. Valami alsógatyás, csicsás nadrág. - Ezer év múlva sem! - hajítottam hátra a vállam fölött, miközben lángra lobbantottam azt.
-Még csak az kellene, hogy valaki egy ilyenben lásson és Alice fülébe jusson a dolog...
Már a gondolatba is beleborzongtam.

Vágtázol tovább az óriásgyíkon és ahogy látod nem okoz gondot neki semmilyen terep. A síkságot felváltja a magasabb, sziklás terep, de ahelyett, hogy kikerülné őket tovább halad légvonalban. Felkapaszkodik rájuk és sokszor már 90 fokos szögben mászik felfelé. Egyik szikláról a másikra ugrál. Ha azt hitted eddig kellett nagyon kapaszkodni, hát tévedtél.
Egy nagyjából fél óra alatt át is értek ezen a terepen és egy völgybe juttok. Ahogy elértek a közepére a gyík óramű pontossággal fordul el és kezdi el követni a völgy irányát. Később eltűnnek mellőletek fokozatosan a magasabb felszínek és ismét egy síkabb területre értek. De ahogy magad elé nézel észreveheted, hogy a föld előtted egy kicsit mélyebb és más árnyalatú is. Mintha egy sokat használt út lenne. Körülötted helyenként felüti a fejét a vegetáció is, kisebb fűcsomóként, de előtted egy ösvényen egy darab sincs. Végre úgy érzed haladsz valamerre. Illetve a gyík visz valamerre.
Az út mellett a távolba egy karót vélsz felfedezni, amin egy fekete ruhadarab lobog. Az előző után bizonyára kétségeid vannak már. Lassítani nem enged a gyík, mintha minél előbb célba akarna érni. Így hát előtted a döntés, hogy megpróbálod-e egyáltalán lekapni, vagy inkább hagyod a francba. Közelebb érve látod, hogy egy durvább anyagból, talán valamilyen fekete farmerből készült.

Spoiler:

A táj változatlan marad, viszont negyed órányi vágta után a horizonton felfedezni vélsz valamit. Egy település az!

Újdonsült alkalmi hátasomnak semmiféle terep nem okozott kihívást. Szelte a tájat, akár egy hentes bárd a véres húst. A gyík nem sokat agyalt az út akadályok előtt. Nem pazarolta az időt olyannal, hogy megkerülés, csupán átugrotta a köveket a nagyobb sziklákat pedig megmászta. Úgy mászott akár a pók a falon, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Én pedig a hátán nem győztem a kapaszkodni. Szerszám nélkül eleve nem volt könnyű megülni a lényt, de a amikor függőlegesen megindult a sziklákon, akkor kifejezetten kihívás volt rajta olyan felületet találni, amiben biztosan megkapaszkodhattam.
Az egészről az jutott eszembe, amikor Szikrát ültem meg először. Az ember azt várta volna, hogy ha saját maga nevel fel egy lovat, akkor majd az kellően kezes lesz, de nem ő! A makacs és akaratos Szikra nem engedte, hogy csak úgy megüljem. Be kellett törnöm, akárcsak a vad lovakat szokás, nem kevés fejfájást okozva. Még most is megfájdult a derekam, amikor csak eszembe jutott az első alkalom, amikor lehajított magáról.
Ha nem lett volna a nap, akkor nehezen tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideje vágtáztunk és ugráltunk a sivatagban. Egyedül talán csak a hátsó felem sajgásából tudtam volna következtetni. A gyík háta elkezdte feltörni a seggem. A gyomrom pedig egyre hangosabban követelte az elmaradt reggelit. Most már azért az unalomig evett kétszersültért is a karomat adtam volna, amit a Gryngall Szellemén ettem négy hónapon keresztül.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy a terep kitisztult. Eltűntek a hatalmas sziklák, és újfent csak a hatalmas síkság volt. Ahogy egyre inkább bentebb haladtunk a síkságban utat véltem felfedezni, vagy legalábbis egy olyan föld szakaszt, amit többet koptattak, mint többit. A táj is kezdett lassan magához térni, hiszen a növények is apránként megjelentek. Határozottan haladtunk valamerre, nem pedig csak a semmibe. Csak remélni tudtam, hogy civilizációt is nemsokára sikerül találnom.
A távolban egy karón valami fekete ruhadarab lógott. Szemeimet erőltetve próbáltam kivenni, hogy mégis pontosan mi lehet az. Kicsit fura volt az egész. A sivatagban nem szokás így kiakasztva széthagyni a ruhákat. Inkább egy hullán jobban el tudtam volna képzelni, vagy bárhol máshol, de ez valahogy nem volt rendjén.
A ruhadarab egy mellény volt, ami végre ínyemre volt. Az utóbbi hónapokban nagyon megkedveltem a mellényeket. Tetszett az a minimális elegancia amit képesek voltak magukból sugározni, de ha arról volt szó kellően könnyed és laza viselet is tudtak lenni.
A hátas nem engedett lassítani, így ismét egy kicsit nyújtóznom kellett, hogy elérhessem a gazdátlan ruhadarabot. A nyújtózás pedig kifejezetten jól esett, mert a tagjaim kezdek eltunyulni a hosszas lovaglás után.
A vágta közben mialatt magamra vettem az új ruhadarabomat a távolban apróbb fekete pontokat vettem észre. Az apró derengő pontok szorosan egymáshoz tapadtak, s egyre csak növekedtek ahogy közeledtünk. Épületek voltak.
-Ideje volt már... - könnyebbültem meg, s bíztam benne hogy végre meg tudok reggelizni, és talán a durván hiányos öltözékemet is kiegészíthetem.

A hátasoddal végre befutsz a városba, ami lényegébe egy nagy főutcából áll. Oldalt sorakoznak a nem túl magas fatákolmány épületek. A város tele van emberekkel, akik mind téged kezdenek el bámulni, ahogy benyargalsz. Mivel kisváros nyilván mindenki ismer mindenkit, így egyből kiszúrják az új jövevényt. Másrészről pedig a hiányos öltözeted is hozzátehet. Az itteni embereken jellegzetes ruhákat látsz, ám ami a legfurább számodra a szag. Emberek ugyan, de nincs szaguk. Ilyen hőségben pedig bőven lehetne szaguk.
Sok hölgy a szája elé kapja a kezét, ahogy meglátnak, a kislányok szemét eltakarják. A férfiak összeszűkítette szemmel, rosszallóan méregetnek.
A főbb épületeket feliratok díszítik. Látsz egy szalont, bankot, seriff irodát, szállót, postát, egy vegyes boltot, borbélyt és valamiféle hivatalt. Ezen kívül a többi lakóépület lehet és itt ki is merült a település.
A gyíkod egyből leparkol a szalon előtt és az előre kikészített itatóból kezdi nyalogatni a vizet. Mellesleg több ilyen gyíklényt is láttál kikötve, csak felnyergelve. Feltehetőleg errefelé ők a hátasok.
Mihez kezdesz?

Megérkezve a városba valami furcsa érzés kapott el. Az egész olyan nem Fioreba illő volt. Az épületek, az emberek mind olyan szokatlan volt. A települést erős túlzás volt városnak nevezni, sokkal jobban illet rá a falucska megnevezés. Csupán egyetlen utcából állt, ami nem is volt túl hosszú, hiszen végiglátott rajta az ember. Olybá tűnt mint egy nem túl régen megalapult hely, ami inkább szükségből alakult ki egy gócpontban, mintsem azért mert azt szerették volna. Ami szükséges volt, egy település fenntartásához az jelen volt, de csakis azok és semmi több. Bank, szálló, vegyeskereskedés, posta, borbély, hivatal, szalon és seriff iroda. Az utóbbi kicsit meglepett. Az idejét sem tudtam már, hogy mikor hallottam a szót. A seriffek intézménye már évekkel korábban megbukott és leáldozott és a Mágus Tanács szervei átvették a helyüket. Egy elavult intézménye volt, egy ósdi világnak.  
Persze nem csak maga a város intézményei tűntek ósdinak, hanem az épületei is. Könnyűszerkezetes, gyorsan felhúzható fa épületek voltak, amit egy erősebb szélvihar fogpiszkálókra marcangol. Lakóépület sem volt túl sok. Valószínűleg csak azok laktak itt, akiknek érdeke volt, máskülönben már régen odébb álltak volna ebből a porfészekből.
-Te jó ég... Mégis mennyire az istenek háta mögé keveredtem?! - tettem fel magamnak a kérdést, miközben a hátasom lassan baktatott előre az utcán.
Az egész település engem bámult, amin nem is csodálkoztam. A falu méreteiből adódóan mindenki ismerhetett mindenkit és az idegeneket az ilyen közösségek alaposan megnéztek maguknak. Ha pedig ez nem lett volna elég, egy szál alsó nadrágba és mellényben baktattam egy hatalmas gyík hátán. Ha pedig még tippelhettem volna a ki tudja hány órányi vágtázás a sivatagban bizonyára legalább négy maréknyi porral belepte az arcomat.  
Az asszonyok hitetlenkedve bámultak, és próbálták gyermekeik szemét eltakarni, míg a férfiak fenyegetően méricskéltek. Az utóbbit ki nem állhattam, feszültté tett, ha pedig feszült voltam abból ritkán sült ki jó dolog.  
Hüllő cimborám egészen a szalonig baktatott, majd ott az itató előtt megállt, és mint aki jól végezte dolgát nekilátott inni. Lepattantam hát róla, ám földre érésem pillanatában térdeim kicsit megrogytak, elgémberedtek a hosszú úton. A gyíknak támaszkodva nyertem vissza az egyensúlyomat.  
-Megérdemled! - paskoltam meg hálásan a hüllő oldalát.
Majd alig néhány arasznyira tőle, kimertem egy kis vizet és megmostam az arcomat. Éreztem ahogy bőrömről a víz hatására leolvad a vastag sivatagi por maszkom. Felfrissítő érzés volt, egy pillanatra az éhségemről is megfeledkeztem.  
Felegyenesedve észrevettem, hogy az itató mellett még több az enyémhez hasonló gyík állt, ők viszont fel voltak szerszámozva. Végülis... Egy ilyen terepen százszor praktikusabb hátas egy óriásgyík, mint egy ló. Habár ezt Szikrának inkább nem mondtam volna el.  
Nem volt kérdés, hogy mihez kezdjek. Azonnal a seriff irodája felé vettem az irányt. Ha valakitől hasznos útbaigazítást és más információkat akartam szerezni, akkor ő lehetett az első számú emberem. Aztán meg lehet, hogy valaki elvesztette a hátasát, vagy a ruháit. Az ilyen helyen gyorsabban terjedt a pletyka, mint a fény! Elébe kellett mennem, hogy ne keveredjek semmi rosszindulatú történetbe, ami rossz fénybe tüntethetne fel, és természetesen meg kellett tudnom, hogy pontosan hol is vagyok.

Belépsz tehát a seriff irodájába. Egy íróasztal mögött ül pöfékelve, asztalra tett lábakkal. Ahogy belépsz kiköpi a szájából a dohányt és felpattan a helyéről ijedten. Aztán rád néz és meglepődik. Talán nem rád számított. Köhög még párat a hirtelen letüdőzés miatt, aztán indul is vallatás, hogy ki vagy te és mit keresel itt. Tisztázzátok a kérdést és bemutatkozik illedelmesen, bár azért továbbra is gyanakvóan méreget.
Ő Brian McClellan, Limbo Wood megbízott seriffje. Tovább kérdezgetsz, hogy mégis merre vagy pontosan hisz sose hallottál még erről a településről. Elmondja, hogy ez a senki földje, nem tartoznak semmilyen országhoz és nem is tartoztak soha. Azért némi pontosítás után kiderül, hogy Alakitasia kontinensen vagy. Talán mond ez valamit a karakternek, talán nem. Scar Town-ról érdeklődve csak a fejét vakarja, sosem hallott róla. Fiore Királysága se sokkal jobb, bár mintha egyszer régen hallotta volna már ezt a nevet. Ha te is a saját kontinensed mondod, Ishgar, úgy már könnyebb neki is a tájolás. Saccolása alapján néhány hét vagy hónap alatt otthon lehetsz. Nem érti, hogy ha itt vagy miért nem tudod a haza utat és egyáltalán hogy kerültél ide. Vagy épp mit keresel itt.
Szóváteszed a szerény ruházatodat. Ő kinyitja az egyik szekrényt és túr neked pár pótruhát. Közben rákérdezhetsz a széthagyott ruhákra. Elmondja, hogy az egyik férfi lakos már hetek óta eltűnt. Az első pár napban még indultak utána keresések, de egy gyík is eltűnt az istállóból így nem sok reményt fűztek hozzá, hogy megtalálják és fel is adták a keresést. De ha te rátaláltál a ruhájára és a hátasára is, az nem túl sok jól jelenthet.

Határozott léptekkel felmentem a sheriff irodája előtti nyikorgó lépcsőfokokra, majd habozás nélkül benyitottam.  
-Üdvözletem uram! - próbáltam illedelmes belépőt tenni.  
A sheriff viszont jól láthatóan nem volt hozzászokva az ehhez hasonló helyzetekhez. Belépőm olyannyira váratlanul érte, hogy riadtában majdnem hátravágódott a székével, miközben a lábait próbálta lekapni az asztaláról. Szájából még a dohányát is kiköpte, ami csak tovább emlékeztetett arra, hogy már milyen jól esne egy szál cigaretta.  
Még köhögött párat az idős sheriff, miközben végigmért, majd megszólalt:  
-Üdvözlet a kendnek! És mi szél hozta a magafajtát a mi kis istenek háta mögötti városunkba? Már ha szabad érdeklődnöm, no.
A sejtésem kezdett beigazolódni. A sheriff beszéde, a lakók reakciója az érkezésemre. Ez a falu olyan ritkán láthat kívülállókat, mint a Scar Towni alsó városlakók tiszta szénbányászt.
-A nevem Max DeLuise, és egy kis útbaigazításra lenne szükségem.  
-Brian McClellan a város megbízott sheriffje vónék, szolgálatára kendnek! És pontosan mégis milyen útbaigazításró vóna szó, kend?
Még alig kezdtünk beszélgetni, de kezdtem azt érezni, hogy a véncsont túl akarja játszani a szerepét, vagy csupán rosszul próbálja a tudtomra adni, hogy ő a helyi nagyember, aki eszén senki sem járhat túl.  
-Eltévedtem a sivatagban, és most fogalmam sincs, hogy hol vagyok. - foglalatam röviden össze a történetemet. Nem éreztem szükségesnek az összes részletet elmesélni, még a végén csak tovább futnánk a felesleges köröket. Ehhez pedig semmi kedvem és idegzetem nem volt jelen pillanatban, pláne nem hiányos öltözetben az éhségtől kopogó szemekkel.  
-Akkor hadd üdvőzőjem kendet elsűként itten Limbo Woodba - és azzal kezét átnyújtotta az asztala fölött.
Limbo Wood... Még sohasem hallottam, habár ez egy ekkora falucska esetében talán nem olyan nagy meglepetés. Lényeg, hogy ezzel az információval sem kerültem előrébb. Tovább kellett szűkítenem a kört. Hiába utaztam be a fél világot. Hiába vitt el a legzordabb vidékeken túlra is a Gryngall Szelleme, még bőven volt ismeretlen zug ebben a gigászi világban. Ha csupán végiggondoltam rajta, hogy mennyi idegen tájon jártam már, és még mennyiről nem is hallottam, elképesztően aprónak és jelentéktelennek éreztem magam.  
-Köszönöm, uram! - ráztam kezet az öreggel. - És mondja, mégis pontosan hol fekszik Limbo Wood?
Talán rosszul fogalmazhattam meg a kérdésemet, mert a sheriff kissé zavarodottan tekintett rám.
-Há ennyire el tetszett tévedni a kend?  
-Mondhatni, elég nagy kavarodás volt... - zártam rövidre.  
-Há a mi kis édes városunk tulajdonkíppe a senkinek a főggyén va.  
Fiore és annak szomszédságát keresztül-kasul bejártam, de sehol egy helyet sem hívtak konkrétan a Senki földjének. Kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Elvégre az ilyen nevű tájaknak hamar híre kel, legyen az jó vagy rossz okból.
-Ez Fiore melyik része?  
Az öreg arcára értetlenség ült ki. Maga elé kezdett bámulni az asztalán, majd valamit halkan mormogott. Mintha csak a “fiore” szót hajtogatta volna. Kóstolgatta, mintha csak most először találkozna a szóval.  
-Tudja, Ishgar... Fiore királyság... Scar Town - próbáltam lokalizálni az öreget, hogy nehogy szétszaladjanak a gondolatai és végképpen elveszítsem a faggatózást. Még csak az hiányzott, hogy valami ősi fiatalkori sztorizgatásba kezdjen nekem.  
Az öreg elkerekedő szemekkel rám meredt, majd hangos nevetésben tört ki. Olyan jó ízűt nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak, miközben én rezzenéstelen arccal, értetlenül néztem ki a fejemből. Nem tudtam elképzelni, hogy mi volt ilyen vicces abban amit mondtam, viszont...
-Hínye! - kezdte a könnyeit törölgetve az öreg sheriff. - Kend aztán jó móka mester! - mondta miközben próbálta a nevetése maradékát elfolytatni. - Tínyleg aztat akarja mondani, hogy Ishgarrúl egészen Alakitasiara tívedett el?!
Amint meghallottam az “Alakitasia” szót olyant dobbant a szívem, hogy az majdnem áttépte a mellkasomat. Egy röpke pillanatra úgy éreztem, hogy kizuhanok a testemből. Alakitasia ugyanis az ismert világ ellentétes felén volt, mint ahonnan ide keveredtem. Képtelenség volt csak így ekkor távot utazni! Mégis hogyan kerültem én a világon pont oda, ahová legkevésbé kellett lennem?!  
-M-m-mi... mi...? - hatalmasat küzdöttem, hogy ezt a komoly és összetett kérdést kipréseljem magamból.  
-Hínye kend! Sebesbe üljön neki, mer nagyon falfehérré vált a képe! - szólt rám a sheriff. - Vagy inkább híjam a koporsó készítűt?
Az íróasztalnak támaszkodtam, mert csak az az egyetlen dolog tűnt biztosnak a világban. Értetlenül hebegtem-habogtam magam elé, mire a fejemben cikázó megannyi gondolat között rendet vágtam. Mire feleszméltem már egy széken ültem, és a sheriff éppen egy összehajtogatott nadrágot, rajta egy kalappal nyújtott felém.  
-Vegye fel eztet kend! Ne mászkájón itten az én városomba nadrág nékű!
Megráztam a fejemet, hogy minden egyes elszabadult gondoltatom visszazökkenjen a helyére.  
-Áh, köszönöm!  
Ezek a ruhadarabok végre vállalhatóan néztek ki, amiért kifejezetten hálás voltam. Bár a város divatjának teljes mértékben megfelelt, szóval az öltözékemmel már nem lóghattam ki.  
-A csimma meg ottan van az ajtóba! - mutatott egy az ajtóban árválkodó pár csizmára. - Szerencséríje, már a korábbi gazdájának nem fog kőleni. Az is olyan maga féle nagydarab volt.  
Nem igazán érdekelt, hogy kinek a göncét kaptam meg, de miközben öltözködtem eszembe jutottak a sivatagban elhagyott ruhadarabok, illetve a gazdátlan gyík.  
-Az idevezető úton több elhagyott ruhadarabot is találtam a sivatagban, valamint egy hátas gyíkot is. Esetleg történt valami bűntény a közelben? Tudnak maguk erről valamit?  
-Áh, igen, h hogyne! - reagált az öreg, miközben rágyújtott. - Elíg bosszantó vót. Egy férfi má hetek óta oda van. Napokon át kerestük, de semmi. Aztá vígtére mindenki feladta maj elkönyvelte, hogy meghótt osztán má nem kerestük tovább.  
Kicsit se füle se farka történetnek tűnt, mintha hiányzott volna belőle valami, de a lényeget megtudtam belőle. A város tudott az eltűnésről és jócskán a feltűnésem előtt történt. Legalább ebből nem kellett további bajra számítanom. A gyomrom és a tüdőm egyszerre kezdett háborogni. Amíg az egyik füstöt akart, addig a másik ételt. Viszont most a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetbe kerültem. Az istenek háta mögött voltam három lépéssel, szóval a kutya sem ismerte a nevemet, senki sem adott volna hitelt, tudván hogy a cégem kifizeti az összeget. Aztán pedig egy ilyen zárkózott településen nem hittem, hogy bárki is ingyen étellel lepne meg egy idegen átutazót. Valamit ki kellett találnom, de gyorsan!  
Ekkor viszont eszembe jutott a dedikálás. Tenyeremmel majdnem akkorát csaptam a homlokomra, hogy az újonnan kapott kalapom lerepüljön a fejemről. Kizárt volt, hogy a világ másik feléről időben visszaérjek Scar Townba. Erre még a Gryngall Szelleme sem lett volna képes, habár ha most megpillantottam volna az égen az igazán boldoggá tett volna.  
-Mondja csak! Van a városban vagy a környéken bárki is, aki behatóbban foglalkozik mágiával? - tettem fel az egyetlen kérdést, amire azt gondoltam, hogy vezethet valamerre. Egy mágikusnak tűnő átjáró hozott ide, szóval talán egy másik mágus vagy okostojás segítségemre tud lenni.

A seriff arca azonnal falfehérré válik. Hirtelen elkezd valamit hebegni-habogni arról, hogy sok dolga van, majd kitessékel. Hadovál még valamit arról, hogy itt könnyű elveszíteni a kalapod, így vigyázz rá, majd már csukja is rád az ajtót egy köszönés után. Az ajtón pedig kattan a zár. Kisétálsz az utcára, de még láthatod, ahogy az ablakból a lehúzott roló mögül a seriff kukucskál. Ha észreveszi, hogy nézed azonnal el áll az ablakból.
Ekkor azonban hangosan megkordul a gyomrod. Elég hangosan. Az utcán több járókelő is feléd néz. Most már tényleg enned kéne valamit. Más kérdés, hogy egy fitying nincs nálad. Hiába az otthoni gazdagság, jelenleg az semmit nem ér. Mihez kezdesz hát?

Kérdésemre a seriff arca olyan falfehérré, mintha szellemet látott volna. Kíváncsian néztem rá, várva a választ. Jól láthatóan érzékeny pontra tapintottam.  
-Hínye kend! Mostan jut az eszembe, hogy el kellesz intéznem níhány dógot - mondta nagy kapkodva az öreg férfi. - Mag kellesz csinálnom a hogyishíjákot meg a a Liz izéjét is!
Fejemet kissé oldalra döntve, figyeltem a hadarva beszélő öreget, aki jól láthatóan feszültté vált a kérdésemtől. Ahhoz képest, hogy amikor beléptem még alábát az asztalon pihentetve nagyban pöfékelt, most hirtelen sietős lett neki. Valami nagyon nem volt rendben. Lecövekeltem hát, magyarázatot várva.  
-No, kend most már igazán nem érek magára!  
-Uram... Ez nek...
-Nem-nem! Most már kendnek mennie kellesz! Nízze csak mennyire jár az idű! - és azzal finoman elkezdett kitesékkelni.  
Bezáratni nem akartam magam és erőszakot sem akartam alkalmazni ezért inkább jobbnak láttam, ha engedek, még ha felettébb bosszantott is.  
-Akkor legalább adjon tanácsot, hogy merre...
-Kend aztán vigyázzon a kalapjára! - folytotta belém a szót az öreg seriff. - Itt aztán pikk-pakk elveszti az embör, ha nem tartja rajta a szmít! Aztán pedig keresheti napestig a prérin! - azzal úgy rám csapta az ajtót, hogy azon csodálkoztam nem szakadt ki tokostól a helyéről.  
-Hej! Ne szórakozzon velem! Haza kell jutnom! - vertem az ajtót, mire a zár hangos kattanással jelezte, hogy nem vagyok tovább kívánatos vendég. - Francba...
Bosszúsan lesétáltam az seriffi iroda tornácáról a poros utcára. Gondterhelt tekintettel végignézettem a kisvároson, és közben azon járt az agyam, hogy miképpen keveredhetnék ki ebből a lehetetlen szituációból. Nincstelenül egy idegen kontinensen, a világ másik oldalán... marhára jók voltak a kilátásaim.  
Hirtelen akkorát kordult a gyomrom, amire még talán Reigen is elismerően tekintett volna. Néhány járókelő meg is nézett magának a produkcióm után.
-Mi az? Erre nem gyakoriak az éhes emberek? - vágtam oda a bámészkodóknak.  
Valahonnan ételt kellett volna szereznem, de ismeretség és pénz nélkül ez közel lehetetlen volt. Lopni eszem ágában sem volt, és koncsorogni sem állt szándékomban. Nadrágszíjamat kicsivel szorosabbra húztam, hogy hangoskodó gyomromat egy időre elcsendesítsem.
Még egy utolsó pillantást vetettem a serif irodájára, és pont elkaptam azt a pillanatot, ahogy az öreg utánam nézelődik az ablakon túlról. Amikor a tekintetünk összeakadt a serif hirtelen inkább eltűnt az ablakból.  
-Ne már! Ez most komoly? - tártam szét elégedetlenkedve a karjaimat. - Mégis... áh... mindegy...  
Tekintetemet bosszúsan a szalon felé irányítottam. Úgy gondoltam, hogy ezen a helyen a talán az lehet a környék összes rendhagyó szerzetének a gyűjtőhelye. Talán ott volt a legnagyobb esélyem belebotlani valakibe, aki valamilyen módon segíteni tud nekem, vagy hallok ott valamit, ami hasznomra lehet. Vagy bármi, amivel előrébb lehetek, mint ezzel a csillagos félnótással, aki mostanra alaposan felbosszantott.  
Bosszúsan hát, de elindultam a szalon felé. Porzó léptekkel gázoltam át az úton. A tornác két lépcsőfokát lendületből átléptem, majd nagy lendülettel beléptem a duplaszárnyas lengőajtón.  
-Uraim! - köszöntem, majd megigazítottam a kalapomat. A hirtelen fényviszony váltásnak köszönhetően még szinte semmit sem láttam a szalonból. Kellett még a szemeimnek pár pillanat, amíg átállnak az odakint ragyogó napsütés fényéről a szalonban uralkodó félhomályra.

Belépve a helyiségbe szemben veled egy múlt állt. Mögötte egy hatalmas bajuszú pultos állt. A hosszú pultnál csak páran álltak és valami sötét löttyöt vedeltek. Középen és bal oldalt asztalok helyezkedtek el, mindegyiknél 3-4 székkel. Körülbelül az egyharmadukon ülnek is. Beszélgetnek, isznak, kártyáznak. Jobb oldal, szinte a bejáratnál egy lépcső vezet fel az emeletre. A lépcső alatt jobb oldalt látsz pár ajtót, az egyiken van is valami szimbólum, ami mintha egy budira emlékeztetne. A pult mellett is van egy ajtó, talán a konyhára vezethet. A lépcsőnél, illetve az emeleti karzaton, több elég kirívó öltözetű nő ácsorog. Lent egy kis automata zongora is helyet kapott, ami folyamatosan hangulatos zenét játszik. Furamódon, ahogy belépsz elhallgat és minden szem rád szegeződik, majd pár másodperccel később a gép újra rázendít és ott folytatja tovább, ahol abbahagyta. Ahogy a zene újra indul pontosan egyszerre mindenki visszatér a korábbi elfoglaltságához, mintha mi sem történt volna. A karzaton ácsorgó lányok néznek csak továbbra is rád, méghozzá elég incselkedő módon. Rajtuk kívül a pultos figyel rád, aki visszaköszön neked.
Ami itt kiderülhet és számodra is lényeges, hogy a faluban nem ismerik a pénz fogalmát. Itt mindenkinek alanyi jogon jár minden amit csak akar és senki sem akar többet, mint amire szüksége lenne.

A szemem szép lassan hozzászokott a bent uralkodó fényviszonyokhoz, s megláttam azt ami odabent fogadott. A régivágású zongorának álcázott zenegépben még az éppen játszott dal is elakadt, s a vendégek egyemberként fordultak az irányomba. Néhány pillanatig méricskéltek engem, az idegent, majd a szemközti, hosszan elnyúló pult mögött álló dús bajúszú csapos törte meg a csendet.
-Aggyiste!
A köszönés éppen csak elhagyta a férfi száját, a zenegép újra rázendített, s a többi vendég már figyelemre sem méltatott.
A pulthoz vezető utat egyik oldalról asztalok szegélyezték székekkel párosítva, amíg a másik oldalt egy lépcső nyúlt felfelé egészen az emeletig. Egyedül az emeleti karzaton támaszkodó lányok méricskéltek tovább, kacér pillantásaikkal. Talán egy szép teremtés akadt is köztük, de már nagyon régen elhatároztam, hogy nővel többet nem!
Nyugodt, kimért léptekkel elindultam a pult irányába. Menet közben elhaladtam egy kártyázó társaság mellett, akik jól láthatóan jópár órája nem tágítottak az asztaltól. Sohasem értettem, hogy mit lehetett annyira szeretni a kártyában, ami hosszú órákra vagy akár napokra is asztalhoz szegez embereket. Ostoba és unalmas játéknak tartottam, mint a legtöbb kocsmai játékot. Egy másik asztalnál az ötujjas filét játszották, amit korábban már láttam. Gnorak és Tnorry játszották, több kevesebb sikerrel. Egyszerű, primitív játék volt. Az asztalra helyezett kéz ujjai közé kellett betalálni egy jókora tőrrel, meghatározott kombinációkban, a lehető leggyorsabban. Az veszített, aki előbb megsebesítette magát.
Éppen csak a pulthoz léptem, és még meg sem fogalmaztam magamban a kérdésemet, a pultos már egy feles poharat készített elé, amibe egy sötétbarnás italt töltött ki elképesztő eleganciával.
-Én nem rendeltem semmit - reagáltam meglepetten.
-Csak egy kis étvágygerjesztő! Bár ahogy azt imént hallottam, arra nem lesz szükség - utalt arra, hogy az utca túlfeléről egészen idáig behallatszott a gyomrom korgása.
-Sajnálom, de ezt akkor sem fogom tudni kifizetni.
-Arra nincs szükség! Itt Limbo Woodban mindenkinek jár minden, ami kijár, se több se kevesebb! Maga pedig jól hallhatóan éhes, és szomjasnak is tűnik! - kacsintott egyet a pultos, majd a nekem kitöltött italomra biccentett. - Igya gyorsa, mer a szakács mindjárt kész az ételével!
Csak ekkor tűnt fel a konyha irányából a jellegzetes sistergő hang és az étel ínycsiklandó illata. Most már el tudtam képzelni, hogy Reigen hogyan érezhetett, amikor a kaja csupán szóba került.
-Ezesetben... - ragadtam meg az apró poharat, s egy húzásra gurítottam le éhgyomorra az italomat. - Áhhh! Igazán köszönöm!
Üres gyomromat alaposan megráncigálta az enyhén selymes hatású, keserű nedű. Éreztem is utána, hogy ez valóban csak még inkább felkorbácsolta az étvágyamat. Izgatottan vártam hát a reggelimet... vagy ebédemet...
-Mondják uraim! - szólítottam meg a csapost és a pultnál tartózkodó többi vendéget is. - Milyen idők járnak most errefelé Limbo Woodban?
Nem akartam egyből a mágia után kérdezősködni, mert tartottam attól, hogy itt is hasonló reakciót kapok, mint korábban a törvény derék őrénél. Még egy zsákutcára pedig a legkevésbé sem volt szükségem egy ilyen apró városban. Előbb inkább puhatolózni akartam, hátha akad valami pletyka, mendemonda, amin elindulhatok az engem idejuttató erők irányába.

- Amilyen mindig is - felelte kurtán az egyik férfi, aki a pultnál ácsorgott. A pultos csak rosszallóan csóválta erre a fejét, majd bement a konyhába és rövidesen egy lefedett tálcával tért vissza. Letette eléd, majd felemelte a fedőt. Amit ott láttál, hát olyat még eddig sosem tapasztaltál vagy épp szagoltál. Az első gondolatod az lehetne, hogy az az izé esz meg téged előbb, vagy te őt. Először talán habozhatsz, de ugyanazt a fogást a csapos egy másik férfi elé is odateszi, aki jóízűen kezdi el falatozni. Újabb gyomorkorgás. Nincs mese enni kell, talán az íze nem lehet olyan rossz, mint a kinézete vagy a szag. Kanállal felveszel egy falatot és benyomod a szádba. Ízlelgeted, de nincs neki különösebben. Az állaga valahol a kocsonya és a gumi között lehetett. Elég fura rágni, de legalább magadhoz vehetsz némi táplálékot. A sokadik kanál után már kezded megszokni. Talán még azt is mondhatnád, hogy nem is rossz. Aztán a gyomrodban érzel valamit. Morogni kezd, de nem az éhségtől. Ez valami más lesz. Már a kezeddel is a gyomrodhoz kapsz, majd a szádhoz. Ebből gond lesz. A gyomrodnak végérvényesen még se tetszett, amit beleraktál. Mese nincs, irány a wc méghozzá szaporán. A gyomrod morajlásából érzed, hogy másodperceid vannak hátra, mielőtt az egész tartalmát kiadod magadból. Benyitsz a mosdóba, ott két csukott ajtajú fülkét látsz. Nincs lehetőséged a késlekedésre. Berontasz az elsőbe és már üríted is a gyomrod tartalmát. Megtörlöd a szád, de gond van. Egy pár lábat látsz a földön. Feltekintesz és egy férfit látsz trónolni a wc-n, akit ölbe kapott a róka.

A férfi:

-Amilyen mindig is - válaszolta a mellettem ülő férfi.  
-Az nem sok... -morogtam magam elé, kissé bosszúsan. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy itt mindenki összefogott annak érdekében, hogy ne tudjak meg semmit se és megtartsanak a boldog tudatlanság homályába. Kezdtem úgy érezni, hogy még kettő-három ilyen válasz és elfogy a türelmem. Váratlanul furcsa rendetlenkedésnek kezdett a gyomrom, mintha nem igazán barátkozott volna meg a korábbi felessel.  
A pultos csak a fejét csóválta, majd hátra sietett a konyhába. Sebesen vissza is tért, tenyerén egy lefedett tálcával. Látványos mozdulatok sorozatát követően lehelyezte elém a tálcát, majd kisvártatva a fedőt is leemelte.
-Uram, az ebédje! Jóétvágyat! - mosolygott elégedetten, az én mosolyom viszont nem volt őszinte ahogy megláttam a potya kajámat.  
Az egész úgy nézett ki, mint Lukisz múltkori nasteri sertésbordája. Amibe történetesen hús helyett Muki csizmájának talpát sütötte bele. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy hátra kiabálok a szakácsnak, hátha tényleg Lukisz van ott.  
-Hát őőő... - foglaltam kissé bizonytalanul helyet a pult előtti bárszéken. - Izé... Köszönöm... azthiszem...
Egyre csak méregettem a kocsonyás jellegű, gumiszerű förmedvényt, mígnem egy pillanatig, mintha úgy láttam volna, hogy rám pislog. Meglepetten tekintettem körbe, de mindenki totálisan természetes arcot vágott. Sőt az egyik vendég jól láthatóan jóízűen falatozta ugyan azt a menüt, amit én kaptam.  
Megvontam hát végül a vállam. Ingyen volt, nem is tudtam mégis mit vártam... talán az íze nem is lesz olyan rossz, mint ahogy kinéz. Lukisz borzadáját biztosan nem tudja felülmúlni. Kis vonakodás után a gyomrom ösztönözni kezdett egy újabb hangos korgással. Ennyi volt, tovább nem kínoztam magam. Kalapomat magam mellé helyeztem a pulton, majd megragadtam a kanalat. Mély levegő, csukott szem, majd...
Aztán semmi íz, csak a rágós, cuppogós massza. Az egész vacaknak olyan állaga volt a számban, mintha csak egy édességgyár melléktermékét próbálnám megenni. Válogatni viszont most luxus lett volna, szóval az első kanalat követte a második, majd a harmadik és a többi.  
Már közeledtem az ebédem végéhez, amikor valami nagyon nagy baj történt. Odalent mintha a feles és ez az izé összeveszett volna, és háborút hirdettek volna egymás ellen. Birokra keltek egymással, és éreztem, hogy nem elég nekik az odalenti csatatér, tágasabb harcmező után kutatnak.  
Szinte le kúsztam a bárszékről, s azonnal a lépcső irányába indultam. Emlékeim szerint arra volt egy ajtó egy szimbólummal, ami talán a mosdót jelölhette. Egyik kezemmel a sajgó gyomroma, másikkal pedig a számat szorítottam. Az asztalok között szlalomozva messze nem voltam benne biztos, hogy még időben elérek a mosdóba. Ám mégis valami csoda történt, még időben beértem. Két fülke várt odabent, de mind a kettő ajtaja zárva volt. Ekkor viszont úgy éreztem, mintha elmúlt volna. Gyomrom megnyugodott. Vettem pár mély levegőt, majd megkönnyebbülve fordultam a kijárat irányába.
-Hah... Mégsem kell...  
Szavaim éppen csak elhagyták a szám, gyomrom megkettőzött erővel lendült támadásba.  
-De... mégis! - fordultam vissza, és azonnal rúgtam be az első utamba eső fülke ajtaját. -Bwlááááááááá!
Kiborult belőlem minden, ami csak odabent volt. Nem volt sok, de abból egy fikarcnyi sem maradt bent. Az ételnek semmi utóíze nem volt, még visszafelé sem, amiért kicsit talán hálás is voltam. Megkönnyebbülten fellélegeztem, majd szám törölve felegyenesedtem. A mozdulat közben azonnal ledermedtem, amit megláttam egy pár lábat, majd az ahhoz tartozó férfit. A szerencsétlent pontosan ölbe kapta a csomagom miközben ő a wc-n a nagydolgát végezhette.  
-Oh, hogy az a... Rettenetesen sajnálom uram! De az az ebéd valami ritka vacak volt, már ha ez vigasztalja!
A sebhelyes férfinak olyan szigorú tekintete volt, ami majdnem felért Gnorak félszemű gyilkos ábrázatával. Valahonnan ismerősnek hatott az idegen, mintha már láttam volna valahol, valamikor... Ám esküdni mertem volna, hogy sohasem találkoztam vele. Egy ilyen jellegzetes és szigorú ábrázatot nehezen felejtenék el.

A férfi ingerülten mordul egyet. Lenéz az ölére, majd rád. Látszódik a homlokán az indulattól dagadó erek. Minden szó nélkül fel kel a helyéről. Felhúzza a nadrágját, majd a következő pillanatban egy ordináré nagyot rúg a mellkasodba. Olyan erővel, hogy átszakítva a szalon falát az utca közepén landolsz. Elég erőset rúgott, persze nem okozott volna különösebb gondot, ha nem épp hányás után váratlanul esik neked. Bár. Tekintve a szituációt, talán nem volt annyira váratlan.
Az utcán sok ember odagyűlik, de csak távolból figyel az eseményeket. A férfi miután letörölte magáról a hányást kisétál hozzád. Ledobja a kabátját a földre, majd kiropogtatja az ujjait, végül a nyakát. Látszólag nem a szavak embere és nem is úgy tűnt, mint akire hatnak azok.

Az ismeretlen ismerős dühödten felmordult. Bosszús tekintettel letekintett az ölére, majd onnan rám. gyorsan összekapcsolta a dolgokat. Olyan sebesen kelt fel a helyéről, és húzta fel a nadrágját, hogy én már csak arra eszméltem fel, hogy a bakancsa talpa a mellkasomban van. Elsöprő, elemi erővel rúgott meg. Olyannyira naggyal, hogy a szalon falait úgy szakítottam át, mintha azok kartonból lettek volna.
Prüszkölve, levegőért kapkodva értem födlet a poros utcán. Néhány pillanatig azt hittem, hogy megfulladok úgy beszorult a levegő a mellkasomba a rúgás hatására.
Annak ellenére, hogy várható volt a heves reakció, nem számítottam rá, hogy a marcona pasas azonnal ilyen radikális lépésre szánja el magát. Erre aztán tényleg semmi szükségem nem volt... nagy levegőt véve feltápászkodtam, majd nekiláttam leporolni magam. Ekkor már az idegen is jött utánam. Végig követte a lyukat a falakon keresztül, amit velem ütött, pontosabban szólva rúgott a szalonba. Ahogy kilépett az utcára az utolsó hányásfoltot is letörölte magáról, majd a mocskos papírdarabot dühödten hajította a porba.
Az utcára kiözönlöttek az emberek, tisztes távolból figyelve az eseméyneket. A házak ablakaiban kíváncsi tekintetek csüngtek, míg a tornácokon izgatottan várták az események további alakulását.
A marcona férfi ledobta a kabátját, olyan fenyegetően, mintha csak egy végzetvadász hívna élet-halál párharcra. Kiropogtatta ujjait, majd a nyakát is. A kisugárzásából volt egy olyan érzésem, hogy sikerült feldühítenem a környék legveszélyesebb emberét.
-Figyeljen... - kezdtem, bár nagyon úgy tűnt, hogy csak a számat koptatom. Nem annak a fajtának tűnt, akivel az ilyen helyzeteket meg lehet beszélni. - Ez totálisan jogos! Az előbbit megérdemeltem... De akármennyire is... Azért összeverni nem hagyom magam! Most komolyan! Nem akarok bajt! Rendezzük le ezt máshogyan, Uram!        

Nem sikerült meghatnod. Feléd sétál és ütésre emeli a kezét. A férfi erős, nagyon erős, a település mércéjével. De igazából melletted eltörpül az eleje, ha komolyan veszed. Ellenfeled nem használ mágiát. Csak az ökleit és olykor a lábát. Egyetlen egy különlegességet veszel észre rajta. Nem látszik fáradtnak. Hiába verekszetek, még csak nem is kapkodva veszi a levegőt. És akárhányszor építed bele a földbe, fel kel morogva. A környéken állók csak döbbenten nézik a küzdelmeteket. Senki nem avatkozik közben. Igazából csak egyetlen valaki. A tömeg közepéről valaki behajt egy vasrudat közétek, amit ellenfelednek sikerül felvennie, bár nem sok előnye származik belőle. A férfi nagyon makacs és nem igazán jutsz vele düllőre. Bár fizikailag fölötte állsz, egyszerűen nem áll le és minduntalan felkel és neked ront. A posztod odáig tartson, hogy megunod és először lángba lobbantod a kezed, vagy valamilyen testrészed, vagy akár az egész tested és támadsz egyet.

Szavaim nem igazán hatották meg Sebzettet. Elszánt, porzó léptekkel közeledett és öklét ütésre emelte.
-Ne már! Muszály ezt?! - tört ki belőlem kelletlen hangon.
A férfi ütött, én pedig kitértem. nem zökkentette ki, hogycélt tévesztett, másik öklével is támadott. Újfent kikerültem az öklöt, majd újra és újra, mígnem lábam alól váratlanul kiszaladt a talaj. A kék ég került az arcom elé, majd hátam a földnek csapódott. be kellett látom, meglepett a férfi. hát még azzal mennyire meglepett, hogy a levegőbe rúgaszkodva készült lesúlytani. Elkerekedett szemekkel és szitkozódva gurultam félre, s az ököl éppen csak mellettem csapódott be. Láttam, hogy mérges a pasas, de nem senjtettem, hogy ennyire véresen komolyan fogja venni.
A pillanatnyi szünetet kihasználva talpra akartam ugorni, de Sebzett már egy lépéssel előttem járt. Bal öklébe úgy ugrottam bele, ahogy az meg volt írva. Fájdalam nyögés robbant ki a számból, majd zuhantam vissza a poros útra. Nagyot ütött, nagyobbat mint talán az egész falu együttvéve, de nem hatott túlontúl erősnek. A földön fekve megpróbáltam kirúgni a lábait, de egy gyors szökenéssel kitért a talpam elől és megragadta a bokámat.
-Basszus! - préseltem ki a fogaim között, mert sejtettem, hogy mi következik.
Bokámnál fogva megemelet, majd lendületet véve megsergetett a tengelye körül, aztán pedig valamikor elengedett. Fogalmam sem volt, hogy merre repülök, csak azt éreztem és hallottam, hogy egy ablakot és néhány bútordarabot összezúztam. Sajgó háttal meredtem a mennyezetre, ami kissé ismerős volt. A szalonban voltam. Remek, akkor valahol itt lesz a kalapom!
-Hogy én menynire utálom az ilyen napokat... - morogtam, miközben fejemet rázva felültem a ketté robbantott pult közepén. - De most már elég legyen! - szóltam a férfira, aki éppen akkor ugrott be az egykori ablak helyén.
Szavaim persze most is süket fülekre találtak. Jött felém, akár egy ostoba, önálló akarat nélküli gólem. Gyorsan felpattantam és én is elindultam az ellenfelem felé. Ennyi volt, ha ő nem értett a szép szóból, akkor majd az öklöm meggyőzi. Második lépésemnél megragadtam egy széket és hozzávágtam. A repülő szék jól láthatóan váratlanu érte, mert telibe kapta, de nem igazán törte meg a lendületét. Összeértünk, s ő azonnal ütött. Tenyeremben megállítottam az ütését, majd két mélyütéssel megkínáltam, a harmadikkal pedig egészen az emeletre repítettem, ahol aztán valamit jól összetört a landolással.
Elégedetten sóhalytottam, s lezártnak tekitnettem a bunyót. Elvégre nem spóroltam a hamradik ütésem erejéből. Nekiláttam megkeresni a kalapom, ami az egyik elborított bárszék mellett hevert. Leporoltam a serifftől kapott fejfedőt, majd felvettem azt. Ekkor viszont zörgést hallottam a hátam mögül. Meg akartam fordulni, de ekkor valami hatalmas erővel robbant a derekemba egészen a púlt mögötti üvegezett falhoz préselve engem. A kalapom úgy hullott le a fejemről, hogy még azt sem éreztem, hogya fejemen volt. Egy erős marok megragadta a hajam, és az arcommal elkezdte kloffolni az üveget. A tökéletesen tisztára pucolt üveg minden egyes becsapódással egyre pókhálósabb lett, mígnem ripityára törve hullott le a helyéről. Arcomat néhány apróbb szilánk összevágta, de ez volt a legkissebb gondom. Az erős kar megemelt, majd úgy vágott bele a pult mögöttö italos pocba, mintha egy mihaszna párna lennék. Az italos üvegek éles csörömpöléssel törtek össze alattam, együtt a fa polccal.
Próbáltam felállni, de ekkor egy kéz megrántotta a vállam és átfordított a hátamra. Kavargó tekitnettel láttam Sebzett ismerős körvonalat és a négy öklét, ami éppen berobbant az arcomba. Ütései midnen egyes alkalommal egyre sötétebbet csináltak a fejemben, aminek véget kellett vetnem még idő előtt. Egy nem túl siekres mozdulattal oldalba ütöttem, mire megrogyott és a pulnak dőlt. Kihasználva a pillanatnyi szünetet, megragadtam a férfit és fejhajítottam a pultra. Legalábbis arra, ami a pultból megmaradt. Végigszánkáztattam a féynesre polírozott fa felületen, letarolva vele midnen üveget, poharat és tányért, ami az útjába került, majd belehajítottam a zongorának kinéző zenegépbe.
Kissé szédelegve, a pultnak támaszkodva néztem, ahogy Sebzett úgy kel fel a zongora rocnsaiból, mintha mi sem történt volan vele. Nem zihált, nem tűnt fáradtnak vagy megviseltnek, mintha csak most lépett volna ki egy frissítő zuhany alól.
-A pokolba is! Csak azt ne mondd, hogy a te pőröd alatt is csápok vannak! - akaratlanul is azok a csápos kultisták jutottak az eszembe, akikkel még Aliceel együtt találkoztunk. Ők is pontosan ugyan ilyen strapabíró szemetek voltak. ütöttem, püföltem őket, de mintha meg sem érezték volna. Sokszor én is megadtam volna szinte bármit azért, hogy ilyen állóképességre tegyek szert. Bár azok a csápok egyáltalán nem vonzottak.
Türelmemet vesztve megragadtam a pultot, feltéptem azt a helyéről és nekihajítottam a szívós fazonnak., aki így az utolsó épségben megmaradt ablakon keresztül a pulttal együtt kirepült az utcára.
-Remélem, most már elég lesz ebből a cirkuszból! - kiabáltam utána dühösen, ahogy követtem őt az utcára.
Csak ekkor vettem észre, hogy az egész verekedésünket a városlakók tátott szájjal vagy éppen megrémülve nézték. Már csak erre volt szükségem... Ahelyett hogy ezek a félnótások riadtan szétspricceltek volna, inkább itt maradtak bámészkodni, hátha valamelyikőjük veszélybe kerül és... és valamelyikük éppen bedob egy vascsövet a küzdőtérre. Mert igen, éppen ez történt. Sebzett gyorsan egy vetődésből fel is kapta a csövet, majd felém suhintott vele. Alkarommal kivédtem a csapást, de a csontjaim kimondottan belesajdultak. Bosszankódva felszisszentem, mire vállal belém repült.
Egyensúlyomat vesztve elbotladoztam a szalon előtti itatóig, amibe aztán jól bele is zuhantam. A lehető legrosszabb szituációbakerülva azonnal szabadulni akartam az itató vizéből, de éppen csak feldugtam a fejem, a vascső telibe talált. Az egész majdnem olyan volt, mint az az ostoba játék. Éreztem, hogy ebből még egy csúnya púp is lehet a fejemen, ami már tényleg több volt a soknál. Ez az idióta most már tényleg túljátszotta a szerepét.
A hullámzó vízen keresztül láttam, ahogy egy erősebb ütéshez lendíti a csövet. Ezzel akarta talán lezárni a párharcunkat, de én a tenyeremet az útjába tettem. Játszi könnyedséggel  megállítottam az erősnek szánt ütést, majd ráfogtam a csőre. Sebzettet alaposan meglephette, ugyanis hagyott időt kikelni, s miközben kikeltem az itatónyi víz alól az öklömet lángba borítottam. A cső lassan felízzot, mire Ebzett elengedte azt, majd hátrébb szökkent. Ujjaim közül a pár pillanattal korábbi szilárd vascső víz módjára csordogált ki.
-Most már tényleg elfogyott a türelmem... - mondtam fenyegető, zord hanghordozással.

Ahogy lángba borítottad a kezed ellenfeled mogorva baltaarca megváltozik. Valahogy a meglepettség és félelem egyvelege ül ki rá. Hátra lép egyet és elesik a földön. A kedves közönség arcára pedig ugyanez az ábrázat ül ki.
- Azáldóját!
- Olyan, mint "Ő"!
- Jóságos tervező!
- Neem, ilyen nem létezik!
- Ez hogy lehet?
- Ő is olyan!
- Lehetetlen!
- Olyan, mint a kék sárkány...
- Kicsoda ez?
Ezeket a mondatokat sikerül elkapnod, amik a tömegből jönnek, persze ezen kívül még sok beszéd hallatszik, de mindnek a lényege ilyesmi. A lángba borított kezed látványától teljes mértékig ledöbbent a lakosság. Rémülten néznek rád, de érdekes módon valamiért, nem menekülnek hanyatt-homlok. Dermedten néznek és sutyorognak.