XXX. Generáció

Sebzett rideg, dühödt arca egy pillanat alatt megváltozott a lángok láttán. Meglepettséggel felhígított félelem ült ki az arcára. Bukdácsolva hátrált el, egészen addig amíg el nem esett. Egy szemvillanás alatt elveszett belőle az a korábbi harci szellem, amit józan szóval nem lehetett megtörni. Reakcióját látva szépen lecsillapítottam a lángom, majd elfolytottam azt.
- Azáldóját! - hangzott a bámészkodők közül egy meglepett hang.
- Olyan, mint "Ő"! - kaptam el a sejtelmes szavakat, amik azonnal megragadtak az elmémben. Volt itt még valaki, aki mágus volt? Valaki aki...
- Jóságos tervező!
- Neem, ilyen nem létezik! - hitetlenkedett egy másik alak.
- Ez hogy lehet? - értetlenkedett valaki a tömegből.
- Ő is olyan! - állapította meg egy fiatalabb férfi.
- Lehetetlen! - suttogta rémülten egy nő.
- Olyan, mint a kék sárkány...
- Kicsoda ez? - kíváncsiskodott egy idősebb alak.
A tömeg oylan nyüzsgésbe kezdett, mint egy fevert méhkas. összesúgtak és maguknak motyogtak. Meg kellett erőltetnem a fülem, hogy a számomra talán fontos, elejtett morzsákat kiszűrjem a felesleges köretből. Mindenki arcára a rémület ült ki, viszont elfutni nem állt szándékukban. Legalábbis még nem...
-Kicsoda az az "Ő"? - szegeztem a kérdést a sutyorgóknak. - Ki az a kék sárkány? Miről beszélnek maguk? - folytattam a faggatózást, miközben kezet nyújtottam a földre esett Sebzettnek, jelezvén, hogy nem szándékozom tovább folytatni a verekedést vele.
A lakosok korábbi szavai hirtelen nagyon felcsigáztak. Kiváncsivá tettek, mert talán végre ráakadtam valamire, ami elindíthat a haza vezető úton. Tudni akartam mindent arról a valamiről vagy valakiről, akiről beszéltek, akihez hasonlítottak. Ám sietnem kellett, mert fogalmam sem volt, hogy pontosan mennyi időm van a jótékonysági dedikálásig. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy pontosan mennyi időmet is pazaroltam már el, legfeljebb csak nagyvonaló becslésekbe tudtam volna belemenni.

Nagy a zsibongás a tömegben, de végül valaki rászánja magát és magyarázatot ad. A kék sárkány a vidék zsarnok istene. És ugyanúgy és ugyanolyan mágiát használ, mint te. Csak nem tűzbe borul, hanem a szeleknek parancsol. Senki nem tudja honnan jött vagy miért, egyszer csak felbukkant. Kijelentette, hogy ő az ura ennek a vidéknek. Először próbálták felvenni vele a harcot, de esélyük se volt ellene. Még a legerősebb harcosuknak se volt szemernyi esélye se ellene. Itt Sebzett morogva és tüntetően elfordul.
Amikor először felbukkant elragadta a városiak harmadát. Azóta se tudják ők élnek-e még egyáltalán. Már a 30. generáció, akik itt élnek és nem akarják elhagyni ezt a földet. Nem is nagyon mehetnének máshova. Biztosak benne, hogy átok ül rajtuk. Az előző generációk mind békében és nyugton éltek itt. A generációkról beszélve talán feltűnhet, hogy a tömegben igazából nem is látsz gyereket. Vannak fiatalabbak, de kimondottan gyerek egy szál sincs. Pont ahogy aggastyánokat se látsz.

Nyilván lesz kérdésed a városiakhoz, ezekkel majd keress meg és válaszolok.

Miközben a zsibongás csak egyre hangosabb lett körülöttem, Sebzett kissé morcos arccal, morgolódva de elfogadta segítő karomat. Belekapaszkodott alkaromba, majd felsegítettem. Úgy tűnt, ha nem is teljesen békélt meg velem, de rendben leszünk. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy elég volt neki ebből az egész időpocsékolásból.
-A kék sárkány a préri ura! - érkezett a korábbi kérdésemre egy válasz. - Ennek a vidéknek a királya és istene! Félelmetes, legyőzhetetlen erővel bír!
Kíváncsian fordultam a válaszadó irányába. Az én lángjaimat látva kezdtek hozzá hasonlítani, szóval valami mágia lehetett talán a dologban. Talán sárkányölő?
-Mégis miféle legyőzhetetlen ereje van? - tettem fel a kérdést.
-Olyan, mint a magáé, uram! - válaszolt egy középkorú nő. - Az ő testét viszont nem lángok ölelik körbe, hanem a szelek!
Kék sárkány... Szél... Mágia... Pár pillanatig eltöprengtem, ízlelgettem az információkat, majd hirtelen összeállt egy kép. Ég sárkányölő! Leena?! Már hosszú évek óta nem láttam a nőt, és eddig sejtésem se volt róla, hogy merre járhat vagy mit történt vele. Ám mégis mit kereshetett itt, a világ másik felén az istenek háta mögött? Mindenesetre visszafogottan, de belül megörültem a hírnek. Egy ismerős arc, egy régi barát és bajtárs egy iylen lehetetlen szituációban pont a legjobbkor jött!
-Három éve érkezett ide, és kijelentette, hogy ő az új ura a vidéknek, majd a városlakók egy harmadát elragadta.
-Igen... próbáltunk szembeszállni vele, de a város legerősebbjének se volt fikarcnyi esélye se ellene.
Sebzett ekkor mellettem halkan felhorkant. Minden bizonnyal ő lehetett az a harcos, aki szembeszállt Leenával, de kudarcot vallott.
-Elhagyni nem akartuk az otthonunkat, hiszen már a családjaink hosszú generációk óta itt élnek. Itt van mindenünk. Nekünk Limbo Wood jelent mindent!
Valahogy nem volt tiszta a kép. Leenát nem olyannak ismertem meg, hogy képes legyen ilyenre. Ártatlan városlakó civileket semmiképpen sem bántott volna. Mégis mi oka volt rá, hogy ilyent tegyen? Történt volna vele valami?
Miközben a miérteken gondolkoztam és végigfutattam a szemem az összegyűlt városiakon valami feltűnt. Sehol nem volt egyetlen gyerek se, de egy vénség se, leszámítva a seriffet. Hiányoztak a szélső korosztályok. Őket vitte volna el? De miért? Mit csinált velük? Leena... mégis mit művelsz?
-El vagyunk átkozva! A családjaink mindig is háborítatlanul éltek itt, erre mi megkaptuk ezt a szörnyű csapást! És most már ketten vannak!
-Hé, áljon meg a menet! Nekem eszem ágában sincs ártani a városnak!          
-Akkor mégis miért támadt rá a mi...
-Na áljon meg a menet! - vágtam közbe. - Azt nem én kezdtem!  
Bosszankodva beviharzottam a szétvert salonba, hogy megkeressem a kalapomat, amit hamar meg is találtam. Néhányan kissé távolabróll de kíváncsian követtek. Miközben leporoltam és felvettem a kalapomat feltettem a legfontosabb kérdést:
-Hol találom meg a kék sárkányt?
-Északra innen, ahol mindig viharfelhők gyülekeznek - kaptam a választ.
-Gyíkháton fél napra van innen.
-Az nem kis idő... - jegyeztem meg magamnak. Ez a fél napos út nem volt éppen kedvemre, mivel újabb időt vesztegettem. Abból az időből, amiről azt sem tudtam, hogypontosan mennyi az annyi.
-Csak nem oda kakar menni? - tette fel rémülten a kérdést az egyik férfi.
-De, pontosan ezt tervezem. Viszont szükségem van hozzá egy doboz cigarettára és gyujtóra, vagy gyufára!
-Máris!
Kisvártatva, miközben a korábbi hátasomat nyergeltem fel a helyi bolt tulajdonosa megjelent egy doboz cigarettával.
-Uram, ami jár az jár...! - nyújtotta nekem a korábban emlegetett cigarettát és gyufát.
Ez az ami jár az jár szöveggel már egyszer nagyon ráfaragtam itt, szóval nem lovalltam bele magam annyira, hogy megörüljek a régen áhított cigarettának.
-Köszönöm! - vettem el.
-Tényleg a kék sárkány után megy? - kérdezte a boltos. - Mégis mit tervez? Szembeszáll vele?
-Igazából első körben beszélni akarok a fejével. - válaszoltam, majd számba kaptam egyszál cigit, amit egy csettintéssel meggyújtottam. A gyufákat jó mélyen a zsebembe süllyesztetem, szükség esetére.
-Beszélni? - értetlenkedett.
-Aham... - méylet szívtam a cigarettába. A tüdőmet megtöltő füt pedig oylan felemelő érzéssel töltött el, mintha Nero orrát törhettem volna be. Már hiányzott, pokolian!
Felpettantam a gyík hátára, mire hatalmasat kordult a gyomrom.
-Nem eszik valamit inkább mielőtt elindul?
-Áh, köszönöm de inkább nem, nem igazán nekem való a helyi koszt! Majd valamit fogok odakint.     - azzal pedig észak felé fordítottam a hátasomat.

- Nem tudta megenni az ételt? - kérdezi csodálkozva. Újabb pusmogás indul a tömegben.
- Az uraság talán Bio?
Ezt meg talán te nem érted, hogy mit takar számukra a bio, kifejezés. Szó szót vált és kiderül, hogy ők bizony nem emberek. Ők a Machias faj képviselői, élő gépek. Organikus fémlények. Ez megmagyarázza miért nem volt szaguk.
Ahogy ez kiderül a lakosság át is transzformálódik. Ahogy felveszik a fém alakjukat már érzed a fémes szagukat is. Úgy tűnik csak a külső emberi burok nyomta el és ezért nem éreztél semmit. Ezért nincsenek gyerekek és idősek. Ők így születnek. Készen. Ők a 30. generáció, aki ezen a vidéken él, 29 generáción át háborítatlanul. Az egész személyiségük talán csak egy program lenne? Egy forráskód, ami generációról generációra öröklődik tovább. Ki tudja.
Ha van még kérdéses érdeklődhetsz felőlük, amire válaszolok. Ha pedig nem, nyilván elindulsz. Persze előtte a városiak adnak neked egy iránytűt. Igazából az egyetlen iránytűt, ami a városban van. Nekik van egyfajta belső iránytűjük, amivel pontosan tudják érzékelni az égtájakat. De mivel te Bio vagy, ezért félő, hogy eltévednél. Hosszú út vár rád a pusztaságon keresztül. Bár nincs rá szükségük, mivel ők nem ivásra, hanem főleg mosásra használják, de adnak neked ivóvizet is az útra bőségesen. Természetesen attól még iható a víz, nem úgy mint ahogy a kajájuk ehető.
Egyszóval jól megpakolnak. A gépies szemükben mintha valami reményteli csillogás látszódna. Vagy csak a nap tükröződik vissza. Fene tudja. Te viszont végre elindulhatsz a hosszú utadra. Sietned kell, hisz ketyeg az óra. A dedikálás és a beteg gyerekek várnak...

- Nem tudta megenni az ételt? - kérdezte csodálkozva, amit követően újabb sutyorgás vette kezdetét. Csak ekkor tűnt fel, hogy a helyiek még mindig a környéken ólálkodnak és engem figyelnek. Kezdett frusztrálni ez a túl nagy figyelem, nem volt elég, hogy Fioreben is ez volt, de már itt is kezdték. Igaz teljesen más okból.
-De meg tudtam enni - válaszoltam. - Viszont utána gyorsan ki is adtam magamból. Talán az ital és az étel kombinációja nem volt szerencsés.
-Az uraság talán Bio?
Értetlenül néztem a férfire. Nem igazán értettem a kérdését.
-Már megbocsátson, de nem egészen értem a kérdését. Mit takar az, hogy “Bio”?
-Maga hús és vér, igaz?
-Mégis mi más lennék? - reagáltam.
-Ez sok dolgot megmagyaráz... - mormolja magának a férfi. - Tudja mi nem olyanok vagyunk, mint urasága.
Kíváncsian felvontam a szemöldökömet, de csak az után szaladt fel csak igazán a homlokom közepére, amit ezt követően láttam. A férfi és vele együtt az összes helyi lakos egy szemvillanás alatt átváltozott. Emberi bőrük semmivé lett és annak helyét fémes külső vette át. Azonnal fémes szag csapta meg az orromat, amit eddig csak a szagtalan emberi burkolatuk fedhetett el.
-Mi a Machias faj képviselői vagyunk.
Hirtelen szóhoz sem jutottam. Soha nem hallottam ilyen életformáról és pláne nem láttam hozzá foghatót. Régen még Hamnir vizionált élő gépekről, részegen... Ezek a lények viszont most itt voltak előttem, és a megtévesztésig úgy viselkedtek, mint egy hétköznapi ember.
-Machias... - kóstolgattam a szót.
-Igen! Élő gépek vagyunk. Mindig is ilyenek voltunk, és ilyenek is leszünk.
Megdöbbentő volt egy ilyen “géppel” találkozni, és szembesülni azzal, hogy másféle életforma is létezik, mint a “bio”. Hirtelen, zavaromban azt sem tudtam, hogy jól ülök-e a hátasomon. Ellenőriztem is, hogy a megfelelő irányba legyen a hüllő feje, majd megköszörültem a torkomat.
-Akkor ezért nincsenek gyerekek vagy vének a városban?
-Pontosan! Mi már készen születtünk.
-Ahm... Értem.
Kissé fura volt belegondolni, hogy létezhet olyan létforma is, ami egész létezése során ugyan olyan. Nem fejlődik, növekszik majd sorvad el az évek telésével. Csupán a legtökéletesebb formájában létezik.
-Uram! Uram! - szaladt hozzám egy korábban még bájos nőnek kinéző machias. - Kérem, ezt fogadja el, talán szüksége lesz rá az útja során!
A “nő” kezembe nyomott egy iránytűt. Hát ennyire ostobának néznek engem ezek a gép lények?! Azt hiszik, hogy nem ismerem az égtájakat, vagy hogy a nap mozgásából nem tudom megállapítani merre van az észak?! Vagy hogy nem szúrok ki az égen egy állandó viharfelhőt?! Ez kissé sértő volt. Bojongtam már annyit a világba, hogy eltaláljak oda, ahová el akarok jutni.
-Köszönöm - vettem el végül az iránytűt.
-Tudja ez a város egyetlen iránytűje! Nekünk viszont nincs rá szükségünk, mert a belső iránytűnk, mindig működik.
-Uram! Uram! - jött egy másik alak.
-Tesssséééék?! - préseltem fogaim között, megpróbálva leplezni az ingerültségemet. Már javában úton kellett volna lennem, ha nem tartanak fel. Az időm pedig pillanatról pillanatra fogyott.
-Vigye magával ezt! - nyújtott nekem egy bőr tömlőt. - Tudja, nekünk nincs szükségünk a vízre, csupán a mosáshoz, de maguknak bioknak nélkülözhetetlen a prérin!
-Oh, köszönöm! Ez mondjuk tényleg jól jöhet... - szavam elakadt, amikor azt láttam mintha az egyik gép lény szemében könnyek jelentek volna meg. Ekkor még néhány másik szemében is könnyszerű csillogást láttam. Na ne! Már csak ez hiányzott.
-Nagyon köszönjük uram, amit értünk tesz!
-Nem ma... Áh, nincs nekem erre időm! - megsarkantyúztam a hátast, hogy azonnal induljon el.
-Köszönjük uram! - kiáltották még utánam, és még sok más hasonló hálálkodó dolgot.
Holott az ostobáknak fogalmuk sem volt róla, hogy nem miattuk tettem, hanem magam miatt, hogy még időben hazajuthassak. Az hogy közben talán rajtuk is segítek, már mellékes dolog volt. Most csak az számított, hogy megtaláljam azt az ostoba nőt. Nagyon bíztam abban, hogy ő meg tudja mondani, hogy mit keresek a világ másik felén és hogy miként térhetek haza.

Elindulsz tehát magad mögött hagyva a települést. Most jön az unalmas rész. Mit csinálsz abban a fél napban, közel 11 órában amíg, el nem érsz a célodhoz? Pár órányi ügetés után a sziklás kietlen tájat felváltja lassan a homok sivatag. Itt már a gyíkod lassabban tud haladni. Nincs számára olyan jó kapaszkodó talaj, nem elég szilárd számára a homok tenger. Ezen a terepen az alábbi lényekkel futhatsz összes:

Sivatagi cápa:

Sárkányskorpió:

Bogár:

Végül aztán, ahogy a nap egyre jobban közeledik a horizont felé meglátod a felhővel borított villámló eget, ahol a kék sárkány is tanyázik a városiak szerint. A környezetedben pedig egyre több helyen bukkannak elő a homokból sötét színű sziklák.

Már messze magam mögött hagytam a várost, amikor végre elkezdett bennem leülepedni a machiasfaj puszta létezése is. Azt mondták, hogy ők készen születnek, és a harmincadik generációt rúgják már. Ez esetben viszont mi történt, vagy hol van a korábbi 29 generáció? Mikor és hogyan cserélődik egy generáció? Mégis hogyan születnek ők? Készítette őket valaki? Biztos... A gépek nem kelnek csak úgy életre és kezdenek el maguktól érezni és érző lény módjára viselkedni. Leena miért vitte el a lakók egyharmadát? Esetleg lehetett valami szempont, ami alapján válogatott közülük? Vajon tudja,hogy nem igazi emberek? Mégis miből készül az az ehetetlen gumiszerű ételük? Az emberi külsőjüketvajon maguk határozzák meg, vagy születésüktől rendelkeznek vele? Egyáltalán miért hordtak emberi alakot?  
Mire feleszméltem a kérdéseim tengeréből már azt láttam, hogy a táj jócskán átalakult. A sziklás vidék eltűnt, s annak helyét kopár homokdűnék vették át. Szerencsétlen hátasom nagyot küzdve tudott csak haladni a lágy homokban, messze nem haladtunk olyan jól, mint a szilárd sziklás terepen.  
Bosszankodva nyúltam a vízért, amikor már nem tudtam tovább elviselni a kiszáradt ajkaim érzését. Éppen csak két kortyot ittam a húgy meleggé vált vízből, majd visszatettem azt a helyére. Éppen ekkor értünk fel egy homokdűne tetejére, viszont ami annak túloldalán várt az nem csak a hátasomat riasztotta meg. A gyík ijedtében ledobott a hátáról. Hátast dobtam hát a forró homokba, alig néhány lépésre az óriási, páncélos hátú skorpiótól.  
A démoni vörös szemekkel rendelkező bestia fenyegetően csattogtatta az ollóit, miközben közeledett.  
-Hogy én mennyire utálom ezt... - morogtam, miközben óvatosan távolodni próbáltam a fenyegető vadállattól.  
A skorpió viszont hangosan fevisított, majd rám rontott. Amint kellően közel ért ollójával lesújtott, de már csak a hűlt helyemet találhatta el, ugyanis gyorsan félre gurultam a metsző ollócsapás elől.Talpra löktem magam, de addigra már a skorpió is utánam fordult és buzogányszerű farkával olyan csapást mért a mellkasomra, hogy jó pár lépést hátra repültem.  
-Bháá! - tört ki belőlem. - Ezzel jobb lenne nem vesződni... - jegyeztem meg magamnak bölcsen.
Sietve kezdtem kutatni, hogy merre lehet a rémült gyík, de az félelmében egy egész dűnével tovább rohant.  
-Jellemző... - bosszankodtam.
A skorpió újra támadott, de páncélos testének mozgásából könnyedén ki lehetett számítani a mozdulatait. Minden egyes támadása előtt megvetette a lábait, hogy biztosan álljon a homokban, majd lendületet véve erőt gyűjtött a csapásaihoz. Hátra szökkentem, kikerülve egy újabb buzogány csapást.
-Sajnálom pajtás, de most erre abszolút nincs időm.  
Mind a két tenyeremet a hatalmas skorpió felé tartottam. Tenyereimben gyorsan összpontosítottam a lángjaimat. Ki akartam lőni magam egészen a szomszédos dűnéig, a hátasomig, de valaki ezt másképpen gondolta.  
A dűne amin álltam megremegett, szinte már elkezdett szétfolyni a lábam alatt. A skorpió ijedten kezdett viselkedni, mintha tudná, hogy ez a jelenség mit hoz magával.  
-Akkor tünés! - éppen csak kilőttem magam, amikor is a dűne valósággal szétrobbant a hatalmas skorpió alatt. A sok homok miatt semmit sem láttam, csupán egy fájdalmas visítás hallatszott a forgatagból. - Mindig van egy nagyobb hal... - bölcselkedtem, miután a hátasomtól nem messzirebelecsapódtam a homokdűnébe.  
Kíváncsian szemléltem és vártam, hogy a homok forgatag lenyugodjon és meglássam mégis mi kapta el a buzogányfarkút. Érzékeim persze azt súgták, hogy meneküljek, és ezt az is alátámasztotta, hogy a skorpió fájdalmas üvöltése abbamaradt egy hangos reccsenés után. Kíváncsiságom viszont most erősebb volt.  
Kisvártatva ki is rajzolódott egy óriási szörnyeteg alakja. Hatalmas csupa fog pofájában úgy rágta a korábbi bosszantó bestiát, mint kisgyerek a rágógumit. Robosztus, rendszertelen fogai között úgy ropogott a vastag páncél, mintha az csak száraz fadarab lenne. Elképesztő látványt nyújtott ez az ocsmány, sivatagi ragadozó. Annak viszont nem örültem, hogy miután végzett a zsákmányával rám vetette a tekintetét. Fenyegető szemeivel végigmért, majd szárnyait széttárva hangosan felüvöltött.  

Spoiler:

-Oh... Ez baj – jelentettem ki egyhangúan. -Tünés innen! Tünés! Tünés! TÜNÉS!!! - ugrottam fel a hüllőm hátára és kezdtem sebesen ütlegelni a hátsóját.  
Ügyetlen vágtába kezdtünk, de szerencsére így is gyorsabbak voltunk, mint az óriási wyvern két lábon. Az ördögi szörnyeteg hamar meg is elégelte a futást és bevetette magát a homokba. A homokrobbanás szerűén tört fel a magasba abban a sávban, amiben szélsebesen közeledett.  
-Miért? Miért kell mindig kifognom az ilyeneket?! - bosszankodtam, ahogy a szörny egyre csak közeledett. Úgy úszott a homokban, mint hal a vízben. Mi meg éppen csak orra nem buktunk a féktelen vágtánkban a homotenger közepén. Bosszankodva kezdtem megszabadulni néhány súlyfeleslegtől a nyeregtáskából, hátha kicsit segítene a helyzetünkön, de elkéstem. Éppen csak volt lélekjelenlétem félre rántani a gyeplőt.  
A homok felrobbant alattunk, s ha nem rántom félre a gyeplőt akkor már az ördögi wyvern fogai között morzsolódnánk. Estünkben ellöktem magam a gyíktól, nehogy még a végén alá szoruljak, az végzetes lett volna egy ilyen helyzetben.  
A szörnyeteg dühösen suhintott utánam a farkával, amivel el is kaszált. A csontkemény bunkó a végén olyan erővel talált el, amit már igen régen éltem át. Messzire szállva, a homokban kacsázva értem földet. Bosszankodva próbáltam felállni, de a bekapott ütés jobban eltalált mint vártam. Sajgó tagjaim nem engedelmeskedtek első akaratra. Morogva letöröltem a szám szélén kicsorduló vért, majd dühödten a döngő léptekkel közeledő wyvern irányába fordultam.  
-Rendben, ha te ragaszkodsz hozzá... - lábaimat megvetettem a homokban, majd lángoló karokkal vártam a szarvaival rohamozó szörnyeteget.  
Nagyképűen azt terveztem, hogy megragadom a szarvánál, majd magam fölött áthajítva a hátára dobom és gyorsan végzek vele, de túlságosan is nagy volt az önbizalmam. Lángoló karjaimmal elkaptam az egyik óriási szarvat, de a lény túl erős volt. Hiába feszítettem meg az izmaimat, úgy tolt maga előtt a homokban, mintha tollpihe lennék számára.  
-Az istenekre! Állj, már meg! - ütöttem a szarvat, de az meg sem érezte a sárkánylángjaim csapását.  
A wyvern megelégelve a tili-tolit, inkább a levegőbe ágaskodott, hogy lerázzon magáról. Persze úgy kapaszkodtam bele, hogy ez nem volt opció. Belátva, hogy nem szabadul tőlem, testét meghajtva, szarvaival és velem a talajt célozta be. Olyan sebesen robbantam bele a homokba, hogy esélyem sem volt lereagálni.  
Vért köptem a homokra, és kezdtem azt érezni, hogy nagyobb bajba kerültem, mint sejtettem. Ez a szörnyeteg félelmetesen erős volt, pedig küzdöttem már a sötétség isteneinek legerősebb démonaival, mesterséges sárkányokkal. Egy efféle szörnyeteg óriási veszélyt jelenthet egy városra, vagy akár az ökoszisztémára is. Pár hónapra Reigen és Nokinerk beszéltek is valami hasonló állatos incidensről.
Mielőtt az ördögi wyvern széttrancsírozhatott volna a szarvaival, apró aranyló foltok kezdték ellepni a testét. A szörnyeteg zavarodott vergődésbe kezdett. Ezt kihasználva gyorsan eltávolodtam tőle, s a menekülés közben láttam, hogy azok a korábbi apró voltok valamilyen bogarak. A kis páncélosok pedig úgy lepték el az óriási szörnyeteget, mint a hangyák az elhagyott kockacukrot.  
-Jó, erre már nem leszek kíváncsi. - azzal odarohantam a biztos távolságban várakozó hátasomhoz, felpattantam a hátára és visszase nézve tovább vágtattam.
Miközben egyre csak távolodtam a halálsikolyt hallató wyverntől csak elképzelni tudtam, hogy miféle ördögi teremtények lehettek azok az apró aranybogarak. Volt egy olyan érzésem, hogy itt a sivatagban nem növényekkel és azok nedveivel táplálkoznak. Arról viszont ötletem sem volt, hogy honnan és miért kerültek elő. Mindenesetre hálás voltam nekik, mert talán az életemet mentették meg.  
Megannyi dűnén túl, egy síkabb homokos terület mellett elhaladva újra homok úszókat fedeztem fel. Ezek viszont nem wyvernek voltak. Látszólag csak békésen úszkáltak a homokban. Ahogy ezeket a sivatagi teheneket újból nagyot kordult a gyomrom. Lassan már egy egész napja nem ettem. Gyomrom tüntetőleg fájni is kezdett. Eljátszottam a gondolattal, hogy elkapok egy sivatagi tehenet, de gyorsan elvetettem a gondolatot. Nem ismertem ezeket e lényeket és a viselkedésüket, a korábbi szörnyek pedig bebizonyították nekem, hogy ez a sivatag igen is veszélyes még számomra is. Inkább nem kockáztattam meg egy újabb életveszélyes szituációt. Bíztam benne, hogy Leena már ehető étellel is tud szolgálni, addig pedig már igazán kibírhattam éhen. Az egyetlen megmaradt kulacs vizemből ittam egy fél kortyot, hogy ne legyen totálisan üres a gyomrom. Szorosabbra húztam az övemet és tovább folytattam az utamat.  
Mikor a nap már lenyugvóban volt feltűnt, hogy nincs meg a kalapom. Eddig észre sem vettem. Talán azért, mert nem hordtam álandóan fejfedőt és nem voltam hozzászokva. Bosszankodva láttam be, hogy a seriffnek igaza volt, könnyen elhagyja errefelé az ember a kalapját.  
A távolban már látszódtak a villámló fellegek, ahol állítólag Leena tanyázott. Igazán örültem volna neki, ha pont egy kiadós vacsorára érkezek meg. A homokos tájat sziklák kezdték cifrázni, de ezek másak voltak, mint a korábbiak. Sötét volt a színük. Eltűnődtem azon, hogy ez természetes ezen a vidéken, vagy talán Leenanak van valami köze hozzá?

Végül közelebb érsz és meglátod a sötét fellegek központját. A sivatag közepén egy fekete sziklákból álló képződmény lebeg a levegőben. A sziklák rései között pedig világos kék fény szűrődik ki. Körülötte pedig a sziklák lebegnek és forognak körbe-körbe. De fölötte a sötét felhők is ugyancsak kavarognak. A villámok ugyan belecsapnak a képződménybe, de az elnyeli őket, mintha mi sem történt volna. Alatta a homok is körkörös mintázatot ad és helyenként karóként állnak ki a penge éles fekete sziklák a homokból és mind a képződmény felé mutatnak. Fogalmad sincs mi lehet az, de két dologban szinte biztos lehetsz. Ez lesz az a hely, ahol Kék Sárkány lesz. Illetve biztos nem természetes képződmény. Valamint a szag alapján két személy tartózkodik ott. Az egyik ember, de nem olyan a szaga, mint Leenanak. A másik nem emberi szag, olyasmi, mint Probulusé.
Ahogy közelebb haladsz hozzá felfigyelsz egy alig látható kék, elektromos hálóra. A háló nem fizikális. Át lehet rajta hatolni. Tárgyak is gond nélkül át mennek rajta, de látszódik, hogy az elektronok azért megsimogatják rendesen, ami átmegy rajta. Ha átkelsz rajta, mintha egy gyenge villám csapna beléd. Nehezen mozogsz és minden izmodba mintha tűket vagy apró késeket döfködnének, de átérsz rajta és élsz is. Ha gyíkkal együtt próbálnál átkelni ő az első érintkezésnél hátra szökken felbőgve. Ledob a hátáról és elszalad. Ha előtte leszállsz és egymagad mennél át, meg vár, de nyugtalanul fészkelődik a helyén.
Elérsz a lebegő képződmény alá, érzed a két személy szagát, szóval biztos van ott valaki, de feljárót egyáltalán nem látsz. A levitáló sziklahalmokat megfigyelve azonban észreveheted, hogy sokszor kerülnek egymás mellé újra és újra. Azokon ugrálva feljuthatsz. A villámokkal óvatosan, mert szemmel láthatólag szeretnek a fekete sziklákba csapni. Azok nem rongálódnak tőle, egyszerűen elnyelik, de olyankor egy ideőre felhevülnek.
Jó pár száz méter magasan aztán elérsz egy párkányra. Onnantól már egy lépcső vezet körbe. Azon pedig feljuthatsz a tetejére. Jobban mondva a komplexum felének a tetejére. Olyan az egész, mintha egy sziklát kettévágtak volna és a két felet arrébb húzzák egymástól, de úgy viselkednek, mintha még mindig egy egész része lennének, csak itt ez az egész több sziklából áll. Mégis ahova érkeztél ott a talpad alatt teljesen sík és olyan szép szabályosan vannak rendezve, mintha csak valami járólap lenne. A komplexum közepén pedig egy hatalmas szabálytalan formájú lakrima lebeg, de olyan hatalmas amilyet még életedben nem láttál. Egy-egy lyukon belefúródik az alsó és fölső részbe, de anélkül, hogy érintkezne a sziklákkal. Mágikus villámok cikáznak belőle a kövek felé.
Ezenkívül megpillantod a párducember szagú alakot, aki sötét csuklyás köpenybe burkolózva ül a földön jó messze tőled és szemmel láthatóan egy lánc van a bokályára kötve. A másik vége pedig a sziklába ágyazva. Nem messze a csuklyás alaktól egy trónt látsz, de neked háttal áll. Az biztos, hogy ül benne valaki, legalábbis hosszú kék hajfürtök lógnak ki az egyik oldalon a másikon pedig egy pár láb kalimpál.
A trón környékén pedig machias testeket láthatsz, de a gépszerű alakjukban. Élettelenül fekszenek felnyitott mellkassal vagy épp háttal. Az alkatrészeik kilógnak, megannyi vezeték és elektromos kütyü. Helyenként egy-egy végtag is meg egy fejet is láthatsz önmagában, nyitott koponyarésszel. Az egész kép, ha emberekkel lenne meglehetősen gore horrorisztikus lenne, de még így is nyomasztó hangulatot kölcsönöz. Egy-kettőnél a mellkas fel van tépve, de a többségnél egy panel van felnyitva. Mintha először csak keresték volna, hol lehet "kinyitni" őket.