A tér boszorkánya

Reigen: 105.655 VE (Max: 105.655 VE)
Nokinerk: 5.540 VE (Max: 11.085 VE)


Nokinerk a panelján különféle számításokat végzett a helyről és a szituációról. Próbálta feldolgozni a jelenleg rendelkezésére álló adatokat, hogy valami használhatót kiötölhessen.
Hirtelen valami történni kezdett körülötte. Felkapta a fejét és azt látta, ahogy körülötte a torony kezd szét esni. Jobban megnézve nem is a torony, hanem maga a tér a toronnyal együtt. Körbe nézett gyorsan, de nem volt menekvés a folyamat teljesen körbe vette és egyre közelebb ért hozzá. Nem volt menekvés. Hiába írta körül rúnával a szobát, máshol a közelben nem csinált hasonlót, így teleportálni se tudott volna. Ki tudja egyáltalán lett-e volna rá ideje, mielőtt még az anomália teljesen eléri. Vagy egyáltalán a hely megbontott dimenziói között képes lett volna ezzel a módszerrel utazni.
Érezte, hogy most eljött számára a vég. A tér széthasad körülötte és hamarosan eléri őt is. Csak pár másodperc és a tér benne is széthasad utána pedig megszűnik létezni. Ösztönösen lehunyta a szemét, maga elé kapta védekezésként a kezét és összekuporodott. Jól tudta, hogy semmi értelme nincs ennek. Puszta ösztön volt.
Az anomália elérte őt is. Hasonló érzés kapta el, mint mikor először lépet be a helyre. Ám ezúttal nem csak körülötte érezte a tér szakadást, hanem a belsejében is. Érezte a lábában, a farkában a májában, a beleiben, a tüdejében, a fejében. Minden porcikája, mintha szétakart volna szakadni. Így ér hát véget a története.
Aztán amilyen hirtelen jött az érzés, olyan hirtelen és gyorsan ért is véget.


Reigen egy szobába érkezett. Nem volt benne biztos, hogy ez most az a szoba, amelyikbe benyitott vagy egy teljesen másik. Nem tudta, hogy kell kinéznie annak és a többiben sem járt, hogy legyen összehasonlítási alapja. Így hát be kellett érni csupán azzal, hogy egy szobában van a sok közül. Eszébe jutott, hogy talán megkérdezhetné Nokinerket, hátha ő nagyobb szakértő a szobák terén, mint ő. Szinte biztos volt benne, hogy ez így van. Hatalmas szerencséjére pont ott áll mellette az említett személy, görnyedve, csukott szemmel, remegő kezeit védekezés képpen maga elé tartva, mint egy támadás elől takargatná magát.
– De jó, hogy itt vagy. Szerinted ez most az a szoba, ahova benyitottam, vagy egy másik? - kérdezte tőle a töprengő Reigen.
Nokinerk kinyitotta a szemét. Döbbenve tapasztalta, hogy még létezik. Felkapta a fejét a hang irányába, aztán lenézett magára. Gyorsan megtapogatta a testét. Szerencsére mindene meg volt és ott is ahol lennie kellett.
– Én élek, nerk.
– Miért ne élnél? - érkezett vissza a kérdés.
– Fel se tűnt, hogy én eddig a toronyban voltam és nem is kéne itt lennem, nerk? - csattant fel Nokinerk. Reigen egy pillanatra elgondolkodott.
– Jé, tényleg. - döbbent rá a tényre Reigen. Nokinerk csak a szemét forgatta, mint sokszor máskor ilyen helyzetekben. Ami meglehetősen sűrűn fordult elő.
– Akkor ha már itt vagy most hogyan tovább? - kérdezte.
– Hmm… Jó kérdés. A rúna lovaggal való találkozásod óta és amit a többiektől hallottam tudom, hogy hiába sétálnánk ki azon az ajtón nem kerülnénk újra egy helyre, nerk. Nagy valószínűséggel.
– De Rane és Arisa tudott.
– Rane belemászott Arisa szájába, nerk.
– És ha…
– Nem! - szakította félbe Nokinerk. A csírájába akarta elfojtani azt a gondolatfoszlányt - Egyébként meg…
– Mi az? - kérdezett kérdően Reigen, de Nokinerk nem válaszolt, csupán előhívta a mágikus interfészét és gyorsan pötyögni kezdett rajta valamit.
– Jól éreztem, nerk.
– De micsodát?
– Eltűnt a fele mágikus erőm, nerk.
– Az hogy lehet?
– Nyílván a térkapun kívüli térváltozásom mellékhatása lehetett, nerk. Ezek szerint nem időzhetünk sokáig egy helyen…
– Meddig voltál ott?
– 60 percig, nerk. Lehetséges, hogy ez lenne az időlimit. Talán csak ennyi időt lehet maximálisan egy adott dimenzióban eltölteni. Mi van, ha ezek a dimenziók valaki érkezésekor jönnek létre és csak ennyi ideig képesek megtartani magukat, nerk. Utána pedig szétesnek az ottlévőt pedig kilökik magukból, ennek viszont szövődménye van, ami megcsapolja az egyén mágikus erejét, nerk.
– De akkor most mi lesz? Itt nem maradhatunk, ha pedig átlépünk a térkapun, megint külön helyen leszünk.
- Csak van rá valami mód, nerk…- gondolkodott el hangosan Nokinerk. Pár másodpercig csak az állát dörzsölgette és a gondolataiba mélyedt. Aztán felnézett Reigenre, aki épp a tarkóját vakarta a mutatóujjával és a szoba berendezéseit vizslatta. Rövid időn belül pedig észrevette, hogy Nokinerk éppen őt nézi.
– Mi az?
– Van egy őrült ötletem. Nem is hiszem el, hogy nekem jut ilyen eszembe, nerk.
– Nem hangzik valami jól…
– Fagyasz le, nerk.
– Hogy mit csináljak?
– Hibernálj le a jegeddel, aztán eltudsz tárolni a zsebdimenziódba a botod meg a többi lakrimád mellé, nerk.
– Hát ez tényleg eléggé meredek. De végül is működhet. A hibernálás után gond nélkül kiolvaszthatlak…
– Nokinerk! – csendült fel Atsu hangja.
– Várj egy kicsit, keresnek, nerk - mondta Reigennek, aztán áttért a telepatikus kapcsolatra – Atsu! Megtaláltad Kokot, nerk?
- Nem, sajnos nem. Szinte biztos, hogy találkozott az egyik rabbal. Rajta kívül elvesztettünk még legalább egy embert, de nem tudom, pontosan kit – mondta Atsu.
– De, ha Koko találkozott egy rabbal, nerk… Akkor… - elharapta a mondatot, nem akarta kimondani még csak gondolati szinten sem.
- Igen, tudom… – felelte halkan. – De azt hiszem, van remény. Az előbb egy női hang szólalt meg a fejemben. Azt mondta, hogy minél előbb meg kell őt találnunk, különben végünk van, és hogy Koko még él, de már nincs itt. Korábban beszéltem az egyik rúnalovag lánnyal, aki a hajón is ott volt, és ők látták, ahogy egy elítéltet a biztos halál előtt valami láncok behúztak egy másik dimenzióba. Talán Kokoval és többi elveszettel is ez történt.
– Hmm. Lehetséges, nerk. Mi még ellenséggel nem találkoztunk, csak a térkapuk és dimenziók működését vizsgáltuk. Az elméletem szerint, mikor egy térkapun áthaladunk egy új dimenzió jön létre csak nekünk. Viszont ez a dimenzió nem permanens. Hozzávetőleg 60 percig létezik, utána összeomlik és akik bent vannak, azokat kilöki magából, nerk. Egy új helyre kerül, de mivel a térkapu nélkül változtat helyet és dimenziót, így van egy szövődménye. Az egyén mágikus erejének a felét ez az anomália felemészti, nerk.
- Hahh… Miből vontad le ezeket a következtetéseket? – kérdezte Atsu elképedve.
– Az imént történt meg velem, nerk… - felelte Nokinerk kínosan – Az archívum mágiámmal folyamatosan monitorozok mindent, még Reigen percenkénti hőmérséklet változását is…
- Hogy mi? – kérdezte Reigen mikor meghallotta a rá eső részt a beszélgetésből.
- A körülöttem lévő tér pedig 60 perc után elkezdett darabjaira esni, mikor pedig elért engem már máshol találtam magam, nerk. Itt Reigen mellett, de a mágikus erőm is a felére csökkent.
- Hűű… Mindenesetre a nő azt mondta, meg kell találnunk, amilyen gyorsan csak tudjuk, úgyhogy azt hiszem az lesz a legjobb, ha mozgásban maradunk.
– Igen, nerk. Az eddigiek alapján szerintem is. Bár az zavar, hogy nem sok esély van, hogy ha átlépjük a térkaput ugyanabba a dimenzióba kerülünk, nerk.
– Rane-nek és Arisanak sikerült – jegyezte meg Reigen a telekapcson kívül.
– Igen, Rane és Arisa együtt tudott maradni, de az egy specifikus megoldás volt, mi ezt nem tudjuk úgy utánuk csinálni – válaszolta Nokinerk reflexből a telekapcson, de szavait mégis inkább Reigennek szánta.
- Nos akkor bemegyek egy újabb ajtón. Legyetek résen!
– Te is, nerk! - szólt Nokinerk azzal megszakadt a kapcsolat.
– Mi hír Atsuról? - érdeklődött Reigen.
– Meg van. Halad tovább ő is, nerk. - válaszolta a shugo, ügyelve rá, hogy a kellemetlen részeket véletlenül se említse.
– Akkor megpróbáljuk?
– Igen, vágjunk bele, nerk.
Reigen bólintott. A kezeivel mozdulatsorokat írt le, mire víz jelent meg és fogta közre Nokinerket. A víz elkezdte beborítani. A kis shugo vett egy nagy levegőt, aztán a víz teljesen ellepte és egy nem sokkal nagyobb vízgömb közepén volt, mint ő maga. Reigen kézmozdulataira a gömb kockává alakult, majd egy pillanat alatt megfagyott. Egy jókora jégkocka koppant a földön. Nem nagyot, épp csak pár centivel a föld fölött lebegett.
Reigen intésére pedig a kocka eltűnt és bekerült a zsebdimenziós tárolójába.
Az ifjú mágus még egyszer utoljára körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla tényleg nincs más ajtó a teremben, majd odalépett az egyetlen bejárathoz és átlépett rajta.  


Mozgás:
Reigen: A 4. szobából kilép a földszintre
Nokinerk: Reigen dimenziójában hibernálva van

Lassan megmozdultam, igyekezve egy kicsit kényelmesebb helyzetet felvenni a nyálkás, szűk üregben, ami Arisa torka volt. Alig érezhető remegés futott végig a kígyón. Azt hittem, képzelődöm, de pólóm feljebb gyűrődött. Ez csak egyet jelenthetett.
~ Arisa… Csúszom lefelé.
~ Mi? Oh, bocs. Megszokás. - Hirtelen összeszorultak körülöttem Arisa izmai, és az óriáskígyó feje felé csúsztam.
~ Nem mintha akadékoskodni akarnék… - szólaltam meg félve.
~ Ha már a te ötleted volt, ne is.
~ Mennyi idő alatt emésztesz meg valamit?
~ Jó kérdés. Talán négy-öt nap. - válaszolt tűnődve.
Tehát nem kellett aggódnom amiatt, hogy Arisa gyomorsava szétmarna engem az elkövetkező pár percben.
Saját szemeimet becsuktam, és lassan összeolvadt a tudatom familiárisoméval. Ugyanazt láttam, mint amit ő nézett, közvetlenül az ő szemein keresztül. Körbenéztünk a szobába, ahova megérkeztünk. A kastélyban voltunk, ez világosan kiderült a kilátásból, ami elénk tárult az ablakon keresztül.
De ahogy megnyugodtam, hogy újra látom, mi történik körülöttem, kétségek kezdtek gyötörni. Úgy éreztem, meg kell tudnom néhány dolgot Arisától, mielőtt tovább mennénk.
~ Technikai kérdés: mi történne, ha most mérges gázt próbálnál fújni? Mondjuk abban az esetben, ha megtámadna valaki a következő szobában?
~ Nos… - tétovázott Arisa. ~ Nem fújnék. Nem vagy immunis a mérgekre. Bármilyen erős vagy, a méreg szétmarna.
~ És ha lefagyasztom magam előtte? Vagy egyszerűbb, ha kiköpsz előtte?
~Miért érdekel ez most ennyire?
~ Nos… Bármennyire zseniális volt ez az ötlet a közlekedésre, mi történik akkor, ha összetalálkozunk valakivel? Ráköpsz engem?
~ Nem is rossz ötlet. Majd idézel magad köré egy lándzsahegyet a levegőben.
~ Vagy csak kibújok derékig a szádból, és onnan lövöldözök össze-vissza. Senki nem számítana rá. Amúgy… - tétováztam egy pillanatra, hogy játsszam-e a szerepem. De Arisa előtt nem kellett. ~ Szerinted mi történt a többiekkel?
~ Őszintén… Nem érdekel. Téged? - lepődött meg Arisa.
~ Nem kifejezetten. - vontam meg képzeletben a vállam. A ritka kivételek Reigen, Nokinerk és Nati voltak. ~ De jó lenne tudni legalább annyit, hogy élnek vagy halnak-e. Kiriltől tudjuk, hogy ellenségek vannak a kastélyban, és minél többen vagyunk, annál jobb a helyzet.
~ Nos, ha legyőztek valakit, biztos nem adta olcsón a bőrét. Én nem látom értelmét a csapat többi részével tartani a kapcsolatot. Az egyetlen használható ötlet az együtt maradásra tőled származik. Nincs semmi logika abban, hogy hogyan ugrálunk a területek között, így a térképeknek sincs semmi haszna. - habár tudtam, Arisa nem tartja sokra az embereket, de a hangjába belopódzó méregtől még én is meglepődtem. ~ Hagyd meg a fölösleges köröket a többi telepatának. Mi csak menjünk tovább.
Egy enyhe bólintással jeleztem, hogy igaza van – habár ezt nem láthatta, de a szándékot a fejemben a napnál is világosabban érezte.
~ Te is érzed? - torpant meg hirtelen Arisa.
~ Igen. Megszűnt a telepátia. - mintha csak egy halk zúgást kapcsoltak volna ki a fejemben, amit azóta hallottam, hogy Nokinerkkel beszéltünk. ~ Leárnyékolhatta valami?
~ Nem hiszem. Köztünk sem szakadt meg egy pillanatra sem a telepátia. Vagy történt vele valami, vagy elfelejtett szólni arról, hogy kikapcsolja.
~ Nos… Ez nem változtat semmit rajtunk. Ha találkozunk vele, akkor segíthetünk rajta. Menjünk.
Arisának nem volt keze, de az ajtó recsegve adta meg magát a szárnyas kígyó súlya előtt. Ahogy átkerült feje az ajtó keretén, újra gyomorforgással indult meg a teleport egy másik helyszínre.

Mozgás:
A Rane-Arisa páros teleportál egyet.

Bár épp csak rálépett az elé tárulkozó lépcsőhullám első fokára, a szőke lány lábai immáron egy teljesen más környezetben koppantak a talajon.
Mintha csak teleportált volna, pusztán saját akaratán kívül...
Félhomályba megbújó helyiség fogadta, melynek egyetlen fényforrása egy gumószerű, ezüstösen csillogó félgömb volt.
Akárcsak a végtelen űr egy darabkájába is csöppenhetett volna, ahol valaki lefektetett egy szobányi padlót, ám minden mást elfelejtett ráépíteni.
Dühös volt, s immáron egy érthetetlen térbe keveredett... Mágiájával körbefonta elméjét, s kifújta magát.
Természetesen nem volt egyedül.
Egy másik rúnalovag is mellette landolt, aki nemrég Ceur-samával lehetett egy helyiségben. A nő csak értetlenül bámult előre...
Oda keveredett még a barnás-hajú férfi, aki már a hajón is ismerős volt számára, ám pontos névismeretét már akkor is elvetette.
Ami pedig a fénygömböt illette... Néma kiáltásokkal állta egy óriásokra tervezett páncél ostromát, s egy hófehér nő fagyos tekintetét.
- Hmm, ez nem a kastély... - jelentette ki az egyetlen férfi a különös helyiség zavarában.
A mondatra pedig felfigyelt a nő is, kinek egyik szemét virágszirmok fedték.
- Ti nem tűntök idevalósinak... - nézett végig rajtuk semmitmondó pillantásokkal. - Mit akartok? - szavai immáron enyhén fenyegető élt nyertek maguknak.
Jeanne egyelőre nem felelt, pusztán csak kiélesítette hálózatának csatornáit.
Jól látta társainak új helyzetét, és azt is, hogy legtöbben ugyanabba az előcsarnokba kerültek... kivéve Delilah-t, és persze őt.
Remek.
~ Jeanne-senpai! - szólt hozzá Kiril az újfent aktív csatornán. ~ Az a nő is egy elítélt?
~ Még nem tudom. Mindenesetre nem tűnik annyira ellenségesnek, mint az a férfi, akivel Karna futott össze. - felelte a rúnalovag
~ Akkor ha lehet, kerüld a harcot, Jeanne! - figyelmeztette őt a szóban forgó lángfarkas. ~ Nagyon fura az a szoba, ahol kikötöttél.
~ Még valami... - folytatta a keleti alakváltó. ~ Nemrég mindannyian üzenetet kaptunk idekint, hasonló telepatikus úton, mint amit te szoktál használni.
~ Hozzám nem jutott el. Talán csak a kinti térre hatott... Mi volt az üzenet, és kitől származik? - érdeklődte a lány.
~ Hogy kitől, azt nem tudjuk pontosan. Annyiból állt, hogy "Siessetek! Már nem sokáig tudom visszatartani őt. Ha elérnek, akkor mindennek vége." - Kiril tőle elvárhatóan még színpadiasan alá is hangolta a szavakat, kiemelve kellően drámaiságukat.
~ Hmmm... Talán ez a gumó üzent, amit bökdösnek?
Közben a helyiségben semmitmondó fecsegés vert néma visszhangot, amelynek követése nem igazán érdekelte Jeanne-t.
Elkapott pár szót, de ennyi... A javát kiszűrte.
- A társainkat keressük! - jelentette ki végül a barna-hajú mágus.
Igen, ez teljes mértékben így volt.
A rúnalovag is egy társát kereste. Egy társát, akit ez az elcseszett hely elvett tőle.
Egy társát, akit megmenthetett volna...
- Szégyent hozol az egyenruhádra, te szerencsétlen. - bökött ujjaival a másik rúnalovagra, aki már percek óta csak kétségbeesetten járkált fel-alá.
Megpróbálta az ő elméjét is megerősíteni, s elűzni félelmeit... Több-kevesebb sikerrel.
- Ez a valami semmivel sem erősebb annál, aki nemrég el akarta törni a torkod. - bökte még oda neki, majd visszafordult a fehér nő irányába. - Megállítani? Kijutni? Melyik opció hozza vissza azokat, akik elvesztek? - kekeckedett, s ő is fenyegető élt csempészett saját hangjába.
Kezdtek repedezni mágiájának szövetei... Túl dühös volt mindenre, elméje pedig szűknek érezte láthatatlan láncait.
- Akkor ezek szerint veletek is jól elbánt ez a ribanc. - mosolyodott el megszólítottja. - Fogalmam sincs, hogy kikre gondolsz, és közöm sincs hozzá. - rázta le magáról a kérdéseket. - Talán visszatérnek, ha végre elérem azt a szukát végre, de hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekel.
Hát persze.
Nem is számított másra.
- Egyébként miért szurkálod az azt izét? Egyáltalán mi az? - szólt közbe kíváncsiskodva a férfi mágus.
- Akarsz netán segíteni? - vetette fel mosolyogva a rózsaszín-szemű. - Ez a kupola egy akadály, és sajnos még az én képességeimmel is bajos átjutnom rajta.  Odabenn van az a rohadt kis ribanc, aki miatt itt dekkolok már vagy... nem is tudom, itt még az idő is másként jár. - dühítette fel önmagát a szavaival. - A lényeg, hogy ha megölöm azt a cafkát, akkor végre kijuthatok innét.
- Tudsz róla, hogy az a "cafka", akit meg akarsz ölni, üzent nekünk már párszor? - dobta fel Jeanne, hátha ezzel beigazolhatja sejtelmét.  - Még egy jó ajánlata is akadt számunkra. - blöffölte.
- Nincs kedvem harcolni veletek. Az csak hátráltatná a terveimet. - gondolkodott el a páncél úrnője. - De ha az ő oldalára álltok, akkor ellenségek vagyok. - s azzal szabadjára engedte erejét. - Szóval okosan válogasd meg a szavaid kislány.
A szőke rúnalovagot földhöz szegezte a hirtelen erőkitörés.
Mellkasa összeszűkült, nehezen volt képes levegőt préselni tüdejébe.
Mégis, ezzel akarta fenyegetni ez az idióta?
Ha nem köti le elméjét, már hisztérikus nevetőroham lett volna úrrá rajta.
Északon, a zárt burokban megérezte, milyen a világ legerősebb lényeinek az ereje... Ez a nő pedig a közelükben sem volt.
És egyébként is, immáron egyértelművé vált.
Ő nem hozhatja vissza Okitát. Aki a burokban sínylődött... Ő talán igen.
- Ez minden...? - kérdezte erőlködve. - Ha a terveid nem hozzák vissza azokat akik eltűntek... akkor teljesen semmitérőek... - suttogta vigyorogva a padlónak.
Karna közben felordított valamit a hálózatán.
Nem számított.
Lenémított mindenkit.
Nem arról volt szó, hogy nem értette meg a hasonló idiótákat, akik keresztülgázolnak másokon ahhoz, hogy elérjék terveiket.
Mégis, borzasztóan idegesítő volt azon az oldalon állni, amelyen átgázolnak.
Különösen úgy, hogy tudta jól... Ez a nő gyakorlatilag már halott volt.
Csak idő kérdése...
- Nekem egy tervem van, te pedig zavarsz benne. - a nő felemelte mindaddig nyugodt hangját, majd elindult a szőke lány irányába.
Motyogott még valamit, de a rúnalovag már nem figyelt.
Egy ilyesfajta senki állt az útjukban. Egy ilyesfajta senki tartotta távol tőle azt, aki visszahozhatná Okitát.
- A terved annyit ér, akár az erőd... Egy rakás szart. - vetette még oda a szőkeség maró gúnnyal, ahogy egyre csak vigyorgott a padlóra.
Fájdalom rohant végig gyomrában... Bárcsak láthatná, ahogy majd ennek az idiótának félelem és kétségbeesés lesz úrrá a tekintetén, amikor rájön, hogy a terveit összezúzzák.
Nem számított...
Remélte oda kerül, ahová Okitát is küldték... Nem értette miért bánta ennyire.
De odateleportálhatott volna.
Megmenthette volna, ha akkor nem fél.
Most talán bepótolhatja. Talán megmentheti...


- Jeanne is... - jelentette ki döbbenettől, s fájdalomtól vegyes hangján Karna.
A hálózat, amely valamennyiüknél ott villogott, akárcsak egy második valóság, immáron megszűnt létezni.
- Okita, és most Jeanne-senpai is... - sóhajtott lemondóan Kiril. - Mi legyen, herceg?
- Bele kell kapaszkodnunk a feltételezésbe, hogy visszatérhetnek még közénk. Csak ennyi maradt... - felelte Ceur halkan. - De ehhez nekünk kell kiszedni azt, ami abban a burokban van. A legnagyobb probléma viszont, hogy nem tudunk együtt maradni. Ezért az lenne a legjobb, ha mind itt maradnátok, amíg én elintézem a maradékot.
- Nos, ami azt illeti... - kezdett el gondolkodni a keleti alakváltó. - Nemrég láttam, ahogy egy Arisa nevű óriáskígyó szájába belegyűri magát a társa, és úgy utaztak tovább. Talán az ilyesfajta erős testi összekapcsolódás kiszűri a térszakadások véletlen-faktorát, már ami az egyben-maradást illeti.
- De mi nem vagyunk erre képesek. Mármint, farkasként nagy vagyok, de nem fértek el a számban... - rázta meg a fejét Karna.
- Van egy ötletem. - vetette fel Ceur. - Kiril, te maradj itt. Karna, változz farkassá, és kezdj el rohanni az egyik szoba felé. Ne figyelj semmire, csak rohanj.
Az emberi bőrbe bújt sulekk bár értetlenül nézett, végül eleget tett a kérésnek.
Abban a pillanatban pedig, ahogy orra elérte volna a bejárati ajtót, Ceur árnyékká válva rákúszott testére, körbefonva bundája alatt a bőrét.


Delilah csak értetlenül nézte az új szobát, amelybe becsöppent.
Jóval drágábbnak tűnt a berendezés, mint a korábbi helyiségben, amely így annak a kastélynak az érzetét keltette benne, ahol ő maga is felnőtt.
Jeanne csatornája valamiért elhalt, de korábban azt mondta neki, hogy maradjon egy helyben.
Ez vajon akkor is igaz volt, ha új helyre került már?
Nem tudta... Mindenesetre inkább csak vállat vont, és lefeküdt az ágyra aludni.

Lépések:

Spoiler:

Egy szobában találta magát. Szépen, gazdagon berendezett, de egyébként átlagos szobában. Egyedül volt. Semmi újdonság. Észrevétlenül megszabadult a másik cipőjétől is. Nem zavarta, így legalább nem volt féloldalas. Körbenézett, majd az egyik ablakhoz lépett, és a poros függönyt elhúzva kilesett a kastély előtti kertre. Természetesen minden mozdulatlanságba révedt, ahogy eddig is. Visszahúzta a függönyt, és megfogta a nyakláncát.
~ Nokinerk! – szólította újra a kis shugot, ám ezúttal a vonal néma maradt. ~ Nokinerk! – várt egy pár percet, közben körbejárta a szobát. Nem keresett semmit, csak nem tudott nyugton maradni. Nokinerk nem válaszolt, próbálkozott hát másik csatornán. ~ Jeanne? Hallasz? … Jeanne!
- Ahh… mindegy is.. – sóhajtotta magának, majd az ajtóhoz lépett, és megfogta a kilincset, amikor mégis megszólalt egy ismerős hang a fejében.
~ Siessetek! Már nem sokáig tudom visszatartani őt. Ha elérnek, akkor mindennek vége.
Hezitálás nélkül lenyomta a kilincset, és kilépett a szobából..

Reigen: 105.655 VE (Max: 105.655 VE)
Nokinerk: 4.430 VE (Max: 11.085 VE)

A következő pillanatban Reigen a semmi közepén találta magát. Nehéz lett volna számára elképzelni a semmit, hisz annyira egy megfoghatatlan dolog. Szerencsére nem is kellett elképzelni, mivel a közepén állt. Érdekes módon nem zuhant, nem is lebegett, állt egy helyben. Azt meg nem tudta volna mondani, hogy min.
- Hmm, ez nem a kastély... - állapította meg a nyilvánvalót Reigen, aztán tovább nézelődött
Maga mellett két lányt látott. Nem tudta, hogy ők kik, de ismerősek voltak a hajóról, így feltételezte, hogy vele vannak.
- A szentségit Dormound, igyekezz már, szedd össze magad végre és hagyd abba a tökölést! – hallotta meg valaki más hangját. Az irányába pillantva egy hatalmas, nagyjából hat méter magas páncélos lovagot látott meg. A monstrum olyan hatalmas volt, hogy nem is értette, hogy nem azt vette észre leghamarabb és először miért csak a körülötte lévő semmivel foglalkozott.
Mellette egy fénylő, szikrákat szóró félgömb volt, ami ugyancsak termetes volt, a lovag méreteihez igazodva. A páncél lábánál egy hozzá képest picinyke nő ácsorgott meglehetősen türelmetlenül. Feltételezhetően a nő volt a hang forrása. Legalábbis Reigen nem hitte volna, hogy az óriás ilyen vékony hangon szólalhatott volna meg.
Azuno – persze Reigen nem tudhatta a nő nevét – hófehér ruhát viselt, fekete szalagokkal tarkítva. Fehér, térd alá érő harisnya. Fekete, magasított sarkú lábbeli, melynek maga a sarka az fehér volt. Egy fekete karmokban végződő kesztyű. Hófehér haj. Az egész személyt egy fekete-fehér kompozíció jellemezte. Bár talán a legfurább Reigen számára a virág volt, amit szemellenzőként viselt, vagy talán magából a szeméből nőtt ki. Ezt nem tudta eldönteni, de az utóbbi gondolatába maga is beleborzongott és valósággal kirázta őt a hideg. A gondolat, hogy egy növény gyökeret ver a szemgolyójába…
- Ti nem tűntök idevalósinak...Mit akartok? – szólalt meg a nő kizökkentve Reigen a szemes-virágos gondolatokbal, az ő nagy örömére. Azuno fenyegetően összevonta a szemöldökét és úgy fürkészte a jövevényeket.
- Ti talán ide valósaik vagytok? Nem unalmas itt? - nézett körbe a semmibe Reigen.
- Hmm, furcsa, hogy valamiért mindig a legostobábbak birtokolják a legnagyobb erőt. - tűnődött el egy pillanatra. - Szóval? Ti is azért jöttetek, hogy megállítsatok, vagy csak ki szeretnétek jutni? - érdeklődik teljesen közönyösen.
- K-Ki vagy te? - kérdezte remegő hangon a rúna lovag.
- Az, aki kérdezett valamit és választ vár. - feleli neki a virágos hölgy.
- A társainkat keressük - mondta Reigen, közben felváltva a két lányra nézett, hogy melyikük lenne az az erős, akiről az idegen beszélt.
- Szégyent hozol az egyenruhádra, te szerencsétlen. – szidta le a szőke a másik rúna lovagot. Valamiért azonban úgy tűnt, hogy nagyon is használt a szidás, mert a lány úgy tűnt elkezdte összeszedni magát. A félelemtől való reszketése egyre inkább enyhülni kezdett.
- Ez a valami semmivel sem erősebb annál, aki nemrég el akarta törni a torkod. – mondta a lánynak, majd a fehér hajú nőre nézett neki címezve a továbbiakat: - Megállítani? Kijutni? Melyik opció hozza vissza azokat, akik elvesztek?
- Akkor ezek szerint veletek is jól elbánt ez a ribanc - mosolyodott el. - Fogalmam sincs, hogy kikre gondolsz, és közöm sincs hozzá. - vonta meg a vállát flegmán.
- Talán, visszatérnek, ha végre elérem azt a szukát végre, de hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekel. - aztán a kupola felé fordult és örömmel konstatálta, hogy kicsit közben haladt a kard befelé.
- Egyébként miért szurkálod azt az izét? Egyáltalán mi az? - kíváncsiskodott Reigen. Ekkor vette csak úgy észre, hogy a lovag szurkálja a félgömböt és lassacskán, de egyre mélyebbre vándorolt a penge.
- Akarsz netán segíteni? - mosolyodott el sejtelmesen. - Ez a kupola egy akadály, és sajnos még az én képességeimmel is bajos átjutnom rajta. - sóhajtott egyet. - Odabenn van az a rohadt kis ribanc, aki miatt itt dekkolok már vagy... nem is tudom, itt még az idő is másként jár. – mondta, majd láthatóan kissé dühössé vált, ahogy belegondolt. - A lényeg, hogy ha megölöm azt a cafkát, akkor végre kijuthatok innét.
- Tudsz róla, hogy az a "cafka", akit meg akarsz ölni, üzent nekünk már párszor? Még egy jó ajánlata is akadt számunkra. – tájékoztatta a szőke hajú lány.
- Nincs kedvem harcolni veletek. Az csak hátráltatná a terveimet. – itt egy rövid szünetet tartott, aztán folytatta. - De ha az ő oldalára álltok, akkor ellenségek vagyok. - jelentette ki keményen, majd kiterjesztette a mágikus erejét. Reigen nyomást érzett a testén, mintha a gravitáció erősebb lett volna. Mellette a két lány térdre is rogyott a nyomástól.
- Szóval okosan válogasd meg a szavaid kislány.
- Ez minden...? – kérdezte erőltetett vigyorral - Ha a terveid nem hozzák vissza azokat, akik eltűntek... akkor teljesen semmitérőek... - suttogta erőlködve.
- Nekem egy tervem van, te pedig zavarsz benne. - emelte fel a hangját, majd lassan elkezdett a provokáló lány felé sétálni.
- Create: Sword. – hallatszott és megjelent a kezében egy fehér, egykezes kard, melynek az egyik oldalán a pengéje fekete volt, tökéletesen passzolva a megjelenéséhez. Reigen megfeszítette az izmait és védekező állást vett fel. Készen áll az esetleges támadásra.
- A terved annyit ér, akár az erőd... Egy rakás szart. – szólt vissza a szöszi megvető hangsúllyal.
- Creation: No Distance! – hallatszódott a mágia és már ott is volt a lány előtt, a kardját pedig a gyomrába mártotta. Reigennek esélyes se volt meggátolni.
- Creation: Instant Return! – aztán már vissza is tért az eredeti helyére. Az egész támadás egy másodpercnyi idő alatt történt.
- Van még valaki, aki netán akadályozni szeretne, vagy felfogtátok végre, hogy jobban jártok, ha nekem segítetek? – érdeklődött. A maradék rúna lovag itt már teljesen leblokkolt, úgy tűnt kezdte megint elönteni a félelem és a sokk.
Reigen legszívesebben lerohanta volna, de Nokinerktől már jó sok fejmosást kapott az ilyen esetek után, amiknek sosem lett jó vége. Párszor már harcba keveredett egyedül, nála erősebb ellenfelekkel.
Bár ezek már mind rég történtek, azóta megtanulta a leckét, főleg, amit attól az alakváltótól kapott.
Nem tudta, most mitévő legyen. Ekkor jutott eszébe, hogy ideje lenne előhívni Nokinerket. Ő biztos tudni fogja mi lenne most a teendő.
Megidézte maga mellé a jégbe fagyott shugot, majd lassan kiolvasztotta. Utána pedig egy lágy szellővel csontszárazra szárította. Nokinerk értetlenül nézett körbe a semmibe, majd Reigenre emelte a tekintetét.
– Meddig voltam én lefagyasztva, nerk?

Sokadszorra is hányingerem lett a teleporttól, aminek engedni a jelen helyzetben igen kínos lett volna.
De legalább itt sem várt ellenfél. Lassan kezdtem remélni, hogy így is marad ez. Nokinerk teleportcsatornája megszűnt, és másokkal sem találkoztam már egy ideje. Vagy harcoltak, és eltűntek a semmiben, vagy csak oltári nagy pechem volt, hogy nem futottam össze senkivel.
~ Itt vagyok bezárva egy óriási, nyálkás nyelőcsőbe, oltári hülyén fogok kinézni, ha találkozom valakivel, és abszolút semmit sem kellett idáig csinálnom azért, hogy megkapjam a jutalmat azért, hogy élve kijussak.
~ Már elnézést… - horkant fel Arisa, és dühös fejmozdulatára újra lejjebb csúsztam gyomra felé.
~ Tudod, hogy nem úgy gondoltam. - siettem közölni vele, mire feljebb lökött. ~ De nézz körbe. Semmi értelme ennek az egésznek. Előbb egy szoba, előtte egy lépcsőház, most megint egy emelet… Nem mondom, voltam már rosszabb küldetésen, mint amikor majdnem megmérgeztek, de ennyi erővel a hajón is maradhattam volna. - panaszoltam. ~ Pont ennyi hasznomat vették idáig. Még a kaját sem tudtam odaadni Reigennek.
~ Na igen. - ismerte el Arisa. ~ Plusz Reigen mellett más hasznodat sem vették volna nagyon.
~ Kösz, ez épp kellett. - most rajtam volt a sor, hogy felmorduljak. ~ Ilyenkor épp tartanod kéne bennem a lelket, hogy de biztos történik majd valami, ahol a hasznomat veszik, vagy hogy még találkozunk valakivel azelőtt, hogy megromlana három nap múlva a kaja…
~ De hát egyik sem igaz. - vetette közbe Arisa, miközben célba vette a lépcsőt.
~ Várj, hová mész? Ki mondta, hogy megint teleportálu….
~ Késő.

Rönérisa mozog.

A következő ugrást már régi ismerősként köszöntötte, mezítelen lábai szilárdan érkeztek a márványlapokra, amik az előzőhöz nagyon hasonlatos szobában fogadták. Körbenézett, miközben tett néhány lépést előre, és levette a felsőjét. Kezdett tényleg az agyára menni ez a ruha probléma, de nem tudott ellene semmit tenni. Fogalma sem volt, mi okozhatta ezt a jelenséget, de már korábban úgy döntött, hogy ennél jelenleg vannak égetőbb problémái is. Elhajította a felsőt, és majdnem visszafordult az ajtó felé, amikor egy kellemesen csengő férfihang ütötte meg a fülét.
- Oh ne menj el kérlek… folytasd csak, amit elkezdtél – édes volt, mint a szirup, tele vágyakozással. Atsu megpördült, és a hang irányába fordult. Oldalán fekvő, fekete hajú férfit talált, egy bársonnyal borított kanapén. Izmos felső testét ruhák helyett színes tetoválások takarták. Atsu jóképűnek találta, de a tekintetéből áradó beteg vágyódás undorral töltötte el.
- Ki vagy te? – kérdezte a nő gyanakvó hangon, miközben lassan hátrálni kezdett a földön heverő ruhadarab felé.
- Mit szeretnél, ki legyek, Gyönyörűm? – lassan felült a kanapén, és a térdeire könyökölve előre hajolt, miközben majd felfalta a szemeivel Atsu testét. A nő hirtelen végtelenül pucérnak érezte magát.
- Kérdésre nem felelünk kérdéssel.. – próbálta az időt húzni. – És ne becézgess..
- Húú de harapós valaki.. de nem baj, ezt szeretem – megrázkódott, mintha kirázta volna a hideg. – A-a – rázta meg a jobb mutatóujját, miközben Atsu lehajolt volna a felsőjéért, aztán a mellkasán lévő hullámszerű motívum megelevenedett, és víz zúdult a nő nyakába. Irritáltan söpörte el az arcára tapadt vizes hajtincseket, tekintete pedig visszasietett a férfira, aki láthatóan alig tudott ülve maradni az izgalomtól. Szája résnyire nyílt, nyelvének hegye lassan végigfutott ajkain. Atsu elmosolyodott, és kezei gyengéden végigsiklottak mellkasára tapadt haján, majd a derekán és a csípőjén.
- Talán tetszik a látvány? – kérdezte csábosan, és elindult a kanapé felé.
- Az nem kifejezés.. – zihálta a férfi. – Gyere csak ide, szórakoztass egy kicsit.. – hívta magához integetve. Atsu villantott még egy gúnyos mosolyt, aztán jobb kezét ökölbe szorítva a föld felé csapott. Egy óriási homokököl követte mozgását, ami a kanapéval együtt a márvány padlóba passzírozta a férfit.
- Jövök már, te beteg barom! – motyogta vicsorogva Atsu, és kardját előrántva, nekiiramodott.
- Tüzes..khh.. kislány vagy… azt meg khhh.. kell hagyni – köhögte ellenfele, miközben megpróbált kikászálódni a porfelhőbe borult kanapédarabok közül. – Lassíts, én nem szeretem elsietni a dolgokat – kiáltotta, karjairól pedig lándzsák lőttek ki Atsu felé, de még mielőtt elérhették volna, teste homokká változott, így csak átrepültek rajta a megidézett fegyverek, le sem lassították.

Elérte a férfit, de az hátraugrott, a kodachi mágikus pengéje pedig megállt, mintha sziklára csapott volna le vele. Egy óriási, barna medve állt vele szemben, néhány centiről az arcába bőgött. Hatalmas, karmos mancsával felé kapott, de Atsu még időben elugrott előle. A hirtelen mozdulattól elvesztette egyensúlyát, és a fenekére érkezett a hideg kövön. Homokpengék tucatját idézte a levegőbe, a medve pedig másodpercek alatt darabokra szabdalva eltűnt. A mágikus porfelhőből a zakkant férfi ugrott elő, egyenesen Atsura érkezett, akinek nem volt ideje feltápászkodni. Az izmos test a földhöz szorította, jobb öklével az arcába csapott. Hallott valami reccsenést, és saját vérének fémes íze töltötte meg a száját. Mielőtt megmozdulhatott volna, két kígyó tekeredett karjaira, a férfi pedig erős markával a torkára szorított.
- Te elkényeztetsz engem Drágaságom – fröcsögte lihegve, majd előrehajolt, és lenyalta Atsu szájáról a vért. – Túl finom vagy.. Ne állj ellen! - a teste megrázkódott, és megint zihálni kezdett. Atsu ismét homokká vált, és kireppent a szorításból, majd jobb lábával állon rúgta ellenfelét, miközben újra testet öltött. Még a levegőben újabb homoköklöt formált, és teljes erőből ütött bele a férfi testébe, ami a szemben lévő falba vágódott.
- Undorító szarházi! – morogta, és köpött egyet, majd a következő lépésével majdnem elcsúszott a saját, vérrel kevert nyálán. Tipikus…
Nem akart helyet hagyni egy újabb támadásnak, ezért újra előkapta kardját, és előrelendült. A két kígyó azonnal felé kapott. Megpördült, és kettészelte mind a kettőt, majd egy újabb ököllel visszapréselte a falba a feltápászkodó férfit.
- Beszéljük meg.. bébi – nyögte a falba ékelődve, és újabb lándzsákat indított bal felkarjáról. Mind haszontalanul suhant át a homoktesten, de az utolsót elkapta Atsu, és visszahajította ellenfelére. A lándzsa szertefoszlott, mielőtt elérhette volna. Nem állt meg, a levegőbe ugorva csapásra emelte fegyverét, de valami az oldalába vágódott. Gurulva csapódott a földre, vállait most egy hatalmas, macskaszerű lény szögezte a márványra. Szemfogai nagyobbak voltak, mint a nő alkarja. Homokcsóvaként újra kiszabadult, a levegőbe szökkent, majd egy homokpengével elmetszette az állat torkát. Ezután kilőtte magát a kimerülten lihegő férfi felé. Vagy ereje, vagy ideje nem volt védekezni, mindenesetre a kodachi markolatig fúrt a gyomrában. Kezével még elkapta Atsu tarkóját, és magához húzta. Hosszú, izzadtságtól és vértől bűzlő csókot nyomott a szájára, nyelve végigfutott a nő fogain. Aztán lilás fény gyúlt alatta, Atsu pedig kirántotta a kodachit, és hátrébb ugrott. A férfi vigyorogva hagyta, hogy lehúzzák a mágikus láncok.

Atsu megrökönyödve nézte a jelenetet, aztán ahogy rájött, hogy egyedül maradt, odabotorkált, majd lerogyott az egyik épen maradt fotelbe. Eltette a fegyverét, teste pedig ismét homokformát öltött, és elkezdte regenerálni a sérüléseit. Pihegés közben ráfogott a lakrimájára, és megpróbált kapcsolatba lépni… bárkivel.
- Jeanne? – lihegte.  
- Hm? – jött az erőtlen válasz. A kapcsolat nem tűnt túl szilárdnak, képek sem érkeztek, mint korábban.
- Jól vagytok? – kérdezte Atsu. Válaszul megérkezett a kép is, most csak egy. Homályos volt, és szakadozott, mintha vízsugáron keresztül látta volna. Először egy kardot látott magába fúródva. Atsu a hasához kapott, aztán lassan a szájához emelte a kezét, aztán a kép lassan mozogni kezdett. Egy termett látott, és egy fénylő foltot, aztán több alakot is. Az egyikben egyértelműen felismerte Reigent, mellette Nokinerk ácsorgott, mindketten a fény felé néztek. Valami páncélos lovag ügyködött a fényben, mellette pedig egy nő állt, de részleteket már nem tudott kivenni, a kép lassan elsötétedett. A csatorna még nyitva volt, tehát a lány még magánál lehetett.
- Bassza meg… - motyogta inkább csak magának Atsu, aztán hangosabbra váltott. – Ne félj Jeanne, megtalálunk! Valami tetovált rohadékkal végeztem… a többi sem fogja megúszni… - sejtette, hogy csekély vigasz lehet ez annak, akinek egy kard áll ki a testéből, de egyelőre nem tudott érte többet tenni. – Tarts ki! – tette még hozzá.
- Még valami... Aki üzent nektek... Azt hiszem a félgömb mögött van... Talán... – nem tudta befejezni a gondolatot, a hangja elhalkult, a csatorna pedig végleg elnémult. Atsu felpattant a fotelből, magára kapta elhajított felsőjét, és ismét hús-vér emberré válva, kilépett az ajtón... Nem volt vesztegetni való ideje.

Mindez teljesen másképp hatott, mint az az érzés, amely északon kínozta.
Egy ideig fájt, ám azt követően teste egyszerűen porrá foszlott, a gondolatai pedig megszűntek létezni...
De akkor, abban a különös, valóságtól elhagyatott szobában... Olyan fájdalmat érzett, amelyet életében még sosem.
Hol is volt egyáltalán?
Talán csak rosszat álmodott, és a kastélyban épp magához térve... Nem, nem, tévedett.
Azon a szigeten voltak, ahol az elítéltekkel harcoltak.
Miért nem érezte a gyomrát? Emlékezett rá, hogy próbált benne megmozdítani valamit... Ám akkor éles hang töltötte ki hallásának megmaradt darabkáit.
Ordítás volt... A sajátja.
Még jobban fájt, inkább nem piszkálta. Különben is, akkor talán csak elvérezne... Mitől is vérezne el?
Aludnia kellene talán... Ha elalszik, egyszerűen csak eltűnik, mint Okita?
Az a helyiség máshogy működött? Miért volt ilyen nehéz gondolkodnia?
Miért fázott... ennyire?
Tompa, merev fájdalom dermesztette végig ujjait is... Mintha már csak külső szemlélőként kapaszkodhatott volna saját testébe.
Nem érzett önmagában semmi melegséget, semmi visszhatást, semmi kellemeset... A gondolatai is...
~ Jeanne? – távoli, ismerős hang szólította, s hívta őt.
Mintha csak egy csepp hideg vizet ejtettek volna bénult elméjére.
Élt még a hálózata? Nem, az kizárt... Ahhoz nem volt eléggé tudatánál... Valaki más kereste fel őt.
Ó igen, hisz erre már az előbb is rájött.
~ Hm? – kérdezett vissza erőtlenül, gyenge gondolatainak teret adva.
~ Jól vagytok? – a hercegnő lehetett az.
Atsui... Nem, nem voltak jól... Persze, ajkait képtelen lett volna mozgásra bírni, ám olybá tűnt, még telepatikus síkon sem ment neki az összetett üzenetek megformálása.
Felelni akart, de feladta... Nem, a kardhoz sem szabadott hozzáérnie. Miért is akart volna?
Kezdett minden homályos lenni... Újra...
De talán valamivel még segíthetett... Halvány, erőtlen próbálkozás volt, ám még egyszer utoljára felélesztette saját hálózatának pár töredékét, s körbenézett a szobában.
Az, aki felkereste, legalább felmérhette a helyzetet.
Ki is kereste őt?
Talán Karna... Karna mindig aggódott érte.
~ Tarts ki! – pár korábbi szó is elhangzott, ám ő csak ennyit hallhatott.
Női hang?
Vagy korábban is az volt?
~ Még valami... - szinte már öntudatlanul, de megformázta a szavakat, amelyeket a legfontosabbnak vélt társai számára. ~ Aki üzent nektek... Azt hiszem a félgömb mögött van... Talán... – s azzal visszazuhant az ürességbe.
Mégis, hacsak halványan, de újfent elmosolyodott.
Hát persze, hogyan is felejthette el őket?
A többiek még kint vannak... Ők nem veszíthetnek.
Ők talán ezt a ridegséget is képesek lesznek elűzni.
Karna tüze mindenképp.


Ceur unottan pillantott körbe az üres helyiségben.
Olybá tűnt, hogy nem sikerült a terve, és mégis különváltak Karnától.
Nos, ennél többet nem tehetett... Nem tudhatta, annak milyen következményei lettek volna, ha hagyja, hogy a lángfarkas lenyelje őt árnyékként.
Inkább hagyta is mindezt, majd kifordult az elhagyatott szobából.


Kiril-nek olyan érzése támadt, mintha valaki átvágta volna testét egy láthatatlan pengével.
Nem mozdult semerre, mégis egy új helyen találta magát.
Díszes, ízlésesen berendezett szoba fogta körbe, amelynek luxusa ugyan elmaradt a kelet nagy palotáinak fényűzése mögött, mégsem volt ellenére az efféle nosztalgia.
Mégis, a tény, hogy erejének egy része szertefoszlott, s erős fájdalmak szabdosták mellkasát, kérlelhetetlenül gyötörte.
Mit kellene tennie? És miért történt mindez?
Talán túl sok ideig volt egy helyen? Vagy ez az egész elátkozott sziget megváltoztatta saját szabályait?
Egyáltalán meddig volt abban a csarnokban? Egy óráig... Talán...
Leült az ágyra, majd elsóhajtotta magát.
A herceg azt mondta neki, hogy maradjon egy helyben. A parancs az parancs volt, követnie kellett feltételek nélkül.
Nem tehetett hát mást, mintsem számolni kezdte az eltelt idő mennyiségét, s kivárta, mi történik az elkövetkezendő percekben...


Karnát több meglepetés is érte, ahogy befutott a szobába.
Egyrészt Ceur, ki árnyékként fonódott testére, immáron nem volt vele.
Bármit is tervezett a sárkányölő, az nem járt sikerrel...
Másrészt pedig az igencsak kényelmesnek tetsző ágyon egy apró, vörös folt terült el, a fehér maszk mögül kibujkáló szőkés tincseivel egyedivé téve színkompozícióját.
A lángfarkas halványan elmosolyodott... Igaz, csak pár órája még annak, hogy elváltak egymástól Dedlilah-val, mégis olyan érzése támadt, mintha már egy örökkévalóság szakította volna el őket egymástól.
Mégsem kívánta felkelteni a mélyen szundikáló lánykát.
Tudta jól, hogy nincs rá mód, amellyel maga mellett tarthatta volna a véletlenszerű helyzetváltozások alatt. Azok után pedig, ami Okitával és Jeanne-al történt... Túl veszélyes lett volna, ha a fiatal mágus bármit is a fejébe vesz.
Számára ez volt a legjobb, ha egy viszonylag biztonságos helyen marad.
A négylábúban az a gondolat is megfordult, hogy talán ott maradhatna, s vigyázhatná az apró szőkeség álmát... Persze, mindezt hamar elvetette.
Valaki üzent nekik, egy olyasvalaki, aki talán még visszahozhatja elveszett barátait.
Meg kellett hát találnia.
- Aludj jól... - suttogta a sulekk, majd elindult az ajtó irányába.

Lépések:

Spoiler:

Alig értünk át a következő teleportkapun, Arisa torka összehúzódott körülöttem. Mielőtt felháborodottan szólhattam volna, éreztem, hogy előre lök a nyomás. Arisa ki akart köpni.
Gurulva értem padlót, és Arisa a levegőbe emelkedett.

A szemében felcsillanó fényt mintha már ezerszer láttam volna: tükrözte mindazt, amit Arisa érzett vadászat közben. Vele nem lehet beszélni.
Ereje így is jóval nagyobb volt, mint az enyém és Arisáé együttvéve. Még akkor is könnyedén győzött volna, ha tudom használni a mágiáimat, de a koala betegségével együtt semmi esélyünk nem volt ellene.
Egy ötletem volt csak: húzni az időt, és várni arra, hogy hátha megjelenik valaki, aki megmenthet minket. De ahogy Arisa hallotta, nem lépett be senki.
~ Ha szétválunk, egyikünk kijuthat. - nézett le Arisa ránk.
~ Nem hagylak itt.
~ Ahogy én sem téged.
~ Akkor sem, ha rád parancsolok?
~ Akkor én öllek meg személyesen, ha túléljük ezt.
~ Ez így patthelyzet. Csak adjuk drágán a bőrünket.
- Először egy koala, most egy óriáskígyó… - szakította félbe beszélgetésünket a barna hajú lány. - Nem tudom, mi történt, de jó nap ez a mai.
Koala? Az csak egyvalaki lehetett… Koko.
- Hol van most a koala?
- Eltűnt. Ahogy ti is el fogtok. – mosolyodott el hidegen.
- Akkor nem rúghatok bele búcsúzóul. – ráztam meg a fejem szomorúan. A nő csak megvonta a vállát, és tenyerét a föld felé fordította. Vékony inda tört elő a kezéből, és a földbe szúródott.
Tüskés indák és éhesen csattogó vénusz légcsapói törték át a kőpadlót. Körbe sem kellett néznem, hogy tudjam: mögöttem is ugyanez a látvány fogadna.
Csak reménykedhettem, hogy szerencsés mágiát tudok megidézni.
Spirálban kezdett el kavarogni körülöttem a levegő. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, és mosolyogva néztem a felszálló párafelhőre. Indák, markot formáló levelek és pengeéles fogakat növesztő virágok száguldottak felém.
A forgó levegő kék színbe váltott, és kis körbe formálódott. Az azon áthaladó növényeket dér lepte be, és hangosan recsegve törtek le a szárukról, mikor a hideg aura csontig – szárig? – fagyasztotta azokat.
Alig fogytak el ezek, egy sor újabb növény nőtt ki a kőből. Leveleik szélén tüskék tucatjai csillogtak. Az egyik meglendítette „kezét”, és éles lövedékek tucatjai repültek felém. Habár a kavargó aura eltérített párat, nagy részük tovább száguldott felém. És nem volt semmi mágiám, amivel megvédhettem volna magam.
Arisa épp időben ért elém. Ártalmatlanul pattantak le kitárt szárnyáról a tüskék – vastag pikkelyei megvédték a támadástól. Élettelenül hullott a földre a használhatatlan dzsungel, amikor a lány kezéből kinövő inda elvált a testétől.
Az első rohamot túléltük, de csak eddig tartott a szerencsénk.
A lány teste változni kezdett, én pedig undorodva húztam el a szám. Még egy alakváltó. Tele volt a világ velük, és egyik rosszabb volt, mint a másik, de ez túltett mindenen.
Koslábak tartották a gorillatestet, amin egy farkas feje vigyorgott nyáladzva.
Még mielőtt akár Arisa is reagálni tudott volna, az alakváltó felénk rúgta magát. Egy ököl csapott Arisába, és az óriáskígyó teste a torony falába csapódott. Elkeseredett üvöltés töltötte be a tornyot, ahogy megéreztem, hogy familiárisom tudata már csak pislákol.
A fagyos aura teljes erejével csapódott a nőbe minden irányból. Bundája jégbe fordult, és tétovázva hátralépett, ahogy a reflexei lelassultak a hidegben.
Egy rúgás borította vérbe pofáját, egy másik pedig hátralökte, miközben tovább ostromolta a sarkvidéki hideg, arra kényszerítve, hogy újra formát váltson.
Egy rozmár nézett farkasszemet velem, jegesmedve testébe ültetve. Próbáltam elugrani előle, de mancsa a vállamba fúródott, és a földre kerültem. A fagy hatástalan volt vele szemben. Kétségbeesetten próbáltam új mágiát megidézni, de csak egy rózsaszín kalapos gomba nőtt ki a tenyeremből. Kap egy kis elsősegélyt, miután megö….
Eddig jutottam a mondatban, mielőtt feltépték volna a rozmár fogai a torkomat.

Reigen: 105.655 VE (Max: 105.655 VE)
Nokinerk: 4.430 VE (Max: 11.085 VE)

- Nem tudom. Talán húsz perc? Vagy csak negyed óra? - vonta meg a vállát Reigen.
- Ők kik, nerk? – nézett görbe Nokinerk a földön fekvő szőke lányon, a sokkolt rúna lovagon és a félgömb körül álló óriási lovagon, illetve a mellette álló különös külsejű nőn.
– Hát… - kezdett volna bele Reigen, de társa végül belefojtotta a szót.
– Inkább hagyd. Letöltöm és megnézem, úgy a biztosabb, nerk.
Azzal Reigen feje fölött meg is jelent a számára jól ismert kis üres csík, amin lassan és fokozatosan telt meg. Aztán Nokinerk előtt megjelent a mágikus interfésze, amin már meg is jelent egy mappában az emlékfájl, ami az elmúlt húsz percet fedte le. Írt gyorsan egy mágikus algoritmust, ami az emlékfájlban felismerte a hangokat és a felvétel aljára feliratozta, aztán elkezdte lejátszani a felvételt magának harmincszoros sebességgel. A szemüvege – mely egy szélsebességgel olvasó szemüveg volt – csupán villant egyet, és ahogy aktiválódott a mágikus tárgy máris harmincszoros sebességgel volt képes olvasni és a képi anyagot is feldolgozni a fejében. Így a húsz perces felvételt mindössze negyven másodperc alatt letudta magának darálni. A shugo így tömte magába az évek folyamán a megannyi tudást. Járta a könyvtárakat, böngészte az archívum hálót és szélsebesen olvasott.
Ahogy végzett vele egy újabb villanás a lencsén jelezte, hogy ismét normás sebességgel működik, a fájlt pedig bezárta.
- Mennyire erős, nerk? Láttam, hogy kiterjesztette az erejét, de az érzéseket nem rögzíti a fájl. - tette fel az első kérdését Nokinerk.
– Nálam erősebb - jelentette ki Reigen felidézve a korábbi érzést - Egyedül nem lenne esélyem ellene.
– Ahogy láttam a többiek reakciójából ítélve akkor együtt se tudnánk legyőzni frontális küzdelemben, nerk. Jól tetted, hogy nem támadtad meg.
– Esélyem se lett volna reagálni. Olyan gyorsan támadt, hogy nem volt időm megmenteni a lányt. - válaszolta sajnálkozva.
– Ami a lányt illeti… Miért nem tűnt még el, nerk? - nézett elgondolkozva a szőkeségre, aki a saját vérében feküdt.
– Hogy érted? - kérdezett vissza Reigen a fejét vakarva.
– Atsu azt mondta nekem, hogy amikor valakit legyőznek, akkor azt láncok ragadják el és húzzák le, nerk.
– Hova?
– Honnan tudjam, nerk? - csattant fel ingerülten a shugo.
– És ő miért nem tűnt el?
– Vagy ezen a helyen nem működik ez a törvény, vagy pedig… - de nem fejezte be a mondatot helyette eltüntette az interfészt és gyorsan a lányhoz sietett. Reigen pedig követte őt.
– Még él, nerk. - állapította meg rövid időn belül a shugo.
– Hurrá! - mondta Reigen. A hangjában egyszerre volt öröm és bűntudat, amiért ő eddig ezt nem vette észre és nem segített korábban. Néhány kézmozdulat után egy zöld vizet idézett meg, ami körbe ölelte a lány testét.
– Vigyázz a kardra, hogy ki ne húzd, mert akkor biztos elvérzik, nerk. - intette óva Nokinerk. Reigen csak bólintott. Lassan egy vízburok vette teljesen körbe a lányt, ami felemelte a földről. A fején pedig egy levegőbuborék jelent meg, hogy lélegezhessen a gyógyvízgömbön belül is.
– Talán egy negyed óra múlva már lesz olyan jól, hogy kihúzhassam a kardot. De valószínűleg össze kell égetnem a sebet.
– Igen. Minden bizonnyal, nerk. De most foglalkozzunk a fő problémával. - fordult meg az óriás páncél és a nő irányába.
– Mit kellene most tennünk?
– Nem tudom. Az biztos, hogy egyelőre harcot provokálni teljesen értelmetlen, mert úgy járunk, mint ez a szerencsétlen, nerk. Abba az erős védelemmel ellátott burokba próbálnak bejutni. Amit a szavaiból vettem ki és, amit Atsutól tudtam meg, azokból arra következtetek, az az illető lehet bezárkózva oda, aki valamilyen módon irányítja ezt a helyet, nerk. Vagy legalább némi befolyása van rá.
– De akkor nem kéne hagyni, hogy az a páncél kipukkassza a buborékát.
– Igen valóban nem, de egyelőre nem tehetünk semmit, nerk. Illetve…
Nokinerk újra megidézte az interfészét, majd előhúzta a füle mögül a fényceruzáját és a bináris drónjait kezdte el vele megalkotni. Egyiket a másik után. Ahogy aztán elkészült mindegyikkel azok a magasba emelkedtek és szétszéledtek öt eltérő irányba. Gondosan ügyelve rá, hogy a két alakot messzire elkerüljék.

Újabb helyzetváltoztatás.
Ahogy a sárkányölő megfogta a szoba kilincsét, a világ kifordult önmagából, s lerázta felszínének valamennyi díszítését.
A színek kompozíciója egyhangú, fehér masszává olvadt, s ahogy Ceur felnyitotta szemeit, immáron egy különös, határok nélküli térben találta magát... Abban a térben, amelyet korábban már látott Jeanne vízióján keresztül.
Ennek megfelelően a lány is ott volt, üveges tekintettel maga elé bámulva, gyomrában a kiálló kardtól eltorzulva...
A férfi rögvest körbejáratta tekintetét. Mindenki odakerült.
Karna, Kiril, Delilah, a nő, akivel beszéltek a fogadóban... Atsui. Továbbá még egy férfi, aki jelen volt a hajón, és a panaszkodós, pufók társa.
A terem közepén pedig az idegen, aki leszúrta Jeanne-t... Itt meg is állt keresésével. Páran még jelen voltak, ám jelentéktelennek számítottak. A sárkányölő nem pazarolt rájuk értékes pillanatokat.
- Kiril, ki fogom húzni Jeanne-ból azt a kardot. - adta a még csodálkozó fiú tudtára. - Azonnal el kell majd állítanod a vérzést. Delilah, segíts neki! - a lány úgy állt helyén, mintha csak egy álomvilágból szakították volna ki. - Karna, fedezz engem! - s azzal elszökkent helyéről.
A következő pillanatban már a szőke rúnalovag előtt állt, s egy határozott mozdulattal kihúzta gyomrából a pengét.
Gyorsan, egyenes ívben mozdult alkarja, hogy ne okozzon újabb sérüléseket a lány testén.
Valamiféle különös, zöldes harmóniában ragyogó vízbuborék ölelte körbe alakját... Remélte nem fogja tönkretenni, hisz gyógyító hatású lehetett.
Mégis, el kellltt távolítania az idegen anyagot, mielőtt az további fertőzésekhez vezetne.
Jeanne szemei elkerekedtek, ajkai pedig néma sikolyra nyíltak... De Ceur-nak már nem volt rá több ideje.
A fehér nő kiáltott valamit, és rohamra rendült... Mintha lenne hasonlóra ideje.
A sárkányölő árnyékká változott, s a következő pillanatban már előtte termett.
A még mindig véres kard pengéjét az állához lendítette.
- Ezt elhagytad. - jelentette ki közönyösen, ahogy tenyerével meglökte a markolatot, egyenes ívben elindítva a halált célpontjának állkapcsa felé.

Reigen: 105.655 VE (Max: 105.655 VE)
Nokinerk: 4.430 VE (Max: 11.085 VE)

A drónok nem mentek messzire. Egy harmincötször harmincötméteres területet kellett körbe írniuk rúnval, amit Nokinerk a mágikus interfészének a képernyőjén követett nyomon és aktiválta is rajtuk a gyorsító mágiákat.
A drónok magukra írták Light Ércriture: Speed fényrúnáit. Aktiválta rajtuk az archívum varázslatot a Speed Up-ot, majd feltöltötte mindegyikbe a Reigentől eltárolt levegő mágiát, a Windbourne Speed varázslatot. A drónok gömbtestén halvány fény rúnák jelentek meg, körülöttük egy sárgás aura és kis szélgyűrűk köröztek a testük körül. A sebességük extrém módon megnőtt. Minden a beavatkozás összesen hat másodpercébe telt a shugonak, a drónok pedig nyomban neki láttak a munkának matematikai pontossággal.
A közben a „semmi közepén” lévő burok hirtelen megrepedt. Nagyon úgy tűnt, hogy a páncélnak sikerült áttörni a védelmet. Aztán ahogy megrepedt, mint valami lufi, úgy pukkant ki, de némán, egy hang nélkül. A szétrobbanó burok aztán csillámporként hullt alá. Mielőtt még elérte volna a földet, a levegőben elenyésztek a részecskék pár pillanatnyi csillogás után.
A burok helyén pedig egy fiatal fekete hajú lány bukkant elő, ahogy egy kőtrónuson aludt csendesen.
- Végre megvagy te szuka! Dormound, VÉGEZZ VELE! – kiáltott rá a páncélra a nő, aki engedelmeskedve a parancsnak már készült is a végzetes szúrásra. Itt Nokinerk enyhén pánikba esett, ugyanis még szüksége lett volna két másodpercre, hogy elkészüljön a rúna csapda, de addig nem húzta volna a lány.
Mielőtt a halálos szúrás elérhette volna a lányt, valami történt. Egy pulzálás haladt végig a teren és mintha meghasadt volna. Legalábbis Reigen és Nokinerk is így érezte, de látszólag minden a helyén maradt. Sőt még több minden is lett. Illetve több mindenki. A mentőexpedíció maradék „életben lévő” tagja mind felbukkant. Az elítéltekkel egyetemben.
Ez alatt a hét másodperc alatt pedig a drónok fel is húzták az első rúna képletet és neki is estek a következőnek. Azt már egy méterrel bentebb kezdték el, így csupán harmincnégyszer harmincnégy méteres területet fedett le.
Az emberek jó pár másodpercig csak értetlenül szemlélték, hogy hova is kerültek és mi is történt velük. Az egyikük, egy kölyökképű fehérhajú srác a többieknél gyorsabban reagálva utasításokat adott, majd a gyógyvízben ázó szőke lányhoz szökkent és kihúzta a hasából a kardot.
- Ú, én azt nem tenné… - szólt volna oda Reigen, de addigra már redundánssá vált a mondandója, mivel kitépték a hasából a kardot. A zöldszínű víz ott a területen elkezdett vörösre színeződni.
– Oh… már mindegy…
- Hagyd, nerk. Gondolom a társai azok. Innentől már az ő felelősségük. Elég ideig volt a vízben, nerk
– Nem, még csak pár percet, az nem elég. Nem lett volna szabad kihúzni a kardot még.
– Mindegy, hagyd rájuk, nerk.
Azzal Nokinerk visszafordult az interfészéhez és elégedetten konstatálta, hogy a második rúna terület is felírásra került.
Reigen magában tovább vívódott, hogy mitévő legyen, de végül csal elindult a vize felé, hogy a lány hasát beforrasza.
A középen álló fehér ruhás nő is megtorpant a döbbenettől, de hamar összeszedte magát és egy csatalakiáltással rárontott a trónon ülő lányra. Ezúttal nem a páncélt utasította, hanem ő maga támadt.
Nokinerk még gyorsan egy telepatikus üzenetet küldött mindenkinek, akit a hajón vélt látni:
- Senki se támadjon, nerk!

Rúnák:

A tér megint megrándult, minden elsötétedett, hogy aztán egy pillanattal később ismét a helyére
kerüljön a külvilág. Atsu felkészült az ugrásra. Motorikus mozdulatokkal húzta le magáról a felsőt csupán másodpercekkel azután, hogy visszavette, de most nem tudott ezzel foglalkozni. Figyelmét teljesen lekötötte, hogy minél alaposabban és gyorsabban felmérje környezetét. Ezúttal a sötétség nem teljesen tűnt el, az idő pedig mintha lelassult volna, miközben körülnézett. Jeanne víziójából felismerte, amit látott. Tekintete rögvest a sérült lányt kezdte fürkészni, és hamar meg is találta. Valami zöldes folyadékban feküdt, karddal a hasában, de mire Atsu reagálhatott volna bármit is, a páncélos fickó.. mi is volt a neve? Áhh Ceur egy mozdulattal kirántotta a fegyvert a lány ernyedt testéből. Erre Reigen hangját is meghallotta, gyorsan megkereste őt is tekintetével. A fiú nem messze a tócsától ácsorgott, talán az ő műve lehetett, mellette Nokinerk az interfészén dolgozott nagy erőkkel. A végtelennek tűnő fekete térben csak egy helyről jött fény..
A burok helyéről, ami azóta eltűnt, a helyén pedig egy fiatal nő ült egy trónon, látszólag aludt, bár Atsu sejtette, hogy nem csak a délutáni szunyókáját töltötte. Az „elveszetteket” nem látta sehol, csak Reigen, Noki, a páncélos a csapat gyerekkel, és az egyik rúnalovag lány figyelte a jelenetet. Két ismeretlen is feltűnt a színen, valószínűleg rabok lehettek, bár úgy tűnt, mind a ketten túl voltak már legalább egy harcon. Veszélyt jelentettek, de azt sem hagyhatták, hogy a hatalmas páncélt irányító nő megölje a térmágust… ha ugyan tényleg ő volt az. Nem halhatott meg, amíg nem mondta el, mi történt Kokoval és a többi eltűnttel.
Mindez néhány pillanat alatt zajlott le, nem volt idő hezitálni. Ceur a fehérhajú nő mellett termett, amíg Atsu pislogott egyet. A döntés megszületett. Teste homokalakot öltött, és elindult, hogy segítsen neki..

A penge elmosódott fekete vonalként lendült előre.
Ceur már szinte érezte, ahogy karja enyhe akadályba zökken, s ujjaitól pár centire átdöfi célpontjának koponyáját...
A következő pillanatban ugyanakkor már zuhant.
Mintha csak megint megszakadt volna körülötte a tér, a világ szabályai átíródtak, ő pedig elveszítette egyensúlyát - hasonló esetekben képes volt időben reagálni, és visszaugrani egyenesbe, mielőtt elesett volna... ezúttal nem.
Arca mégsem a padlónak csattant, és nem is járta át a tompa fájdalomérzet.
Puha, szövetes tapintású anyagba fejelt, amely besüppedt alatta, akár egy párna.
Ellenfele pedig halkan felsikoltott... rá esett volna? Megint a sziget egy értelmetlen szabályának estek áldozatául?
Bárhogy is, alkarjaival kitámasztotta magát, majd két lábra ugrott.
- Ezt még nagyon megbánod te kis patkány! - pattant két talpra Ceur mögött a nő is. - Uncreate: Runes!
Rúnák?
Mindegy.
Immáron nem számított.
A férfi lerántotta hátáról kétkezes kardját, majd félköríves ívben belerúgott markolatába.
Mire Clarent pengéje a nő arca elé ért, Ceur már féltérdre ereszkedve előtte termett, és katanájával vízszintes ívben a dereka felé vágott.
Ugyanabban a pillanatban támadta két pontról, de-
- Create: Distance! - Fehér, mintha csak kitépte volna magát a tér megkötései alól, három méterrel a vágás mögé került.
Más volt ez, mint Jeanne teleportációja... Nem igényelt előkészületet, és jóval gyorsabban ment végbe.
A kétkezes pallos így hát a semmit átszelve, ágyúgolyószerű dörrenéssel robbant a padlóba... a hangzavart mégis keresztülsüvített egy jóval elegánsabb, fémes sikoly is - a sárkányölő előre hajította az egyik csuklóján kioldott fémkarmot, ahogy Fehér elszavalta mágiáját. Nem hagyhatott neki egy másodpercnyi szünetet sem.
Ugyanakkor, ez a fegyver sem ért célba... Újabb szavak, és a fém semmissé vált.
Kár.
Sok áldozatának emléke fűzte hozzá.
Másik fémkarmát felcsúsztatta csuklóig, majd a katanát kéz kézzel megfogva előrelendült.
- Create: Sworsmanship! Create: Speed! Create: Strenght! Create: Superior Reflexes! - a nő elhadarta varázsszavait, majd maga is nyílvesszőként rúgta el magát Ceur felé.
A két test félúton csapódott egymásnak, a másodperc töredékét sem elvesztegetve támadássorozatok indítására.
A sárkányölő egy sok-milliófős ország legjobb mestereitől tanulta a fegyverforgatást, mióta csak járni tudott. Ceur'caelestos pedig évszázadok során át oktatta az Árnysziget lelkeinek az effajta művészeteket... Mégis, testének valamennyi porcikája izzott, ahogy tudásának legjavával próbált lépést tartani Fehér ellen.
A csend megszűnt, és az egymásnak csattanó fémek sikolya vette át annak általános szerepét.
Egy külső szemlélő talán már észre sem vette, ahogy karjaik mozognak, pusztán az elmosódott kardpengéket, s a körülöttük vágások ezreitől eltorzuló talajt vehette volna ki.
Egy másodperc órává, fél perc pedig örökkévalósággá nyúlt a küzdőfelek számára... ezt követően mégis elszökkentek egymástól.
Fehér kihúzta magát, s halkan sóhajtott, majd mély levegőt vett.
Pár apró vágás rohant végig jobbján, vért fröcskölve a levegőbe.
Ceur is kifújta magát, ahogy bal vállán mély vágásnyom feltörte páncélját, s lemart egyenesen húsáig.
Karna pedig ezt a pillanatot választotta, hogy közbeavatkozzon.
Azúrkék lángok orkánszerű hulláma csapódott a nő oldalának, ám ő csak kitárt kézzel felfogta a támadást, mintha a forróság nem is árthatna neki.
Mindez ugyanakkor csak elterelés volt... A tűz homályából fegyverek tucatjai repültek Fehér irányába, minden tartalék, amely még a sulekk zsákjában rejlett... Tucatnyi különböző étellel párban.
A legtöbb lövedék még reptében eltűnt, ám a sárkányölő sem maradt tétlen.
Pár fegyver markolatába belerúgva megsokszorozta azok lendületét, majd még röptében elkapva egy lándzsát újabb támadássorozatba kezdett.
Halálos forgószélként rontott a nőnek, aki épp kihajolt az egyik felgyorsított buzogány elől.
Bár még felfogta a szélfegyver két mozdulatát, Ceur bal karjára már nem maradt elég figyelme.
A sárkányölő mérgek tucatjait futtatta végig ujjain, majd páncélkesztyűjét feltépő körmeivel belevájt Fehér derekába.
- Mi a... - sziszegte idegesen a mágus, ahogy szinte azonnal émelyegni kezdett. - Unreate: Poison!
Megkönnyebbülten fújta ki magát, ám ezzel újabb szabad másodpercet adott ellenfelének.
Ceur erősen rámarkolt a nő hajára, majd magához rántva őt belefejelt arcába.
Az ordítás, amely fekete örvényként száguldott végig közvetlen közelről a felsőtestén már puszta kivégzés lett volna, ám úgy tűnt, Fehér szívósabb mindennél...
- Create: Regeneration! - gyengébbnek tűnt, mint korábban, ám sérülései eltűntek. - Create: Dust Walkers!
A férfit kisvártatva páncélos alakok tucatjai vették körül, egységes mozgásukkal önműködő gépekre emlékeztetve őt.
A jelenségeket teljes egészében fémes vértezet, valamint sisakok fedték, kivehetetlenné téve valódi kilétük.
Nem számított... A sárkányölő kitámasztó lába alatt szétrepedt a talaj, miként támadásra ugrott.
A legtöbb ellenfelének még reagálni sem volt ideje... Követhetetlen fekete foltként pusztított köztük, minden egyes vágásával a nyakra célozva.
Bármit is idézett Fehér, nem jelentettek kihívást számára... Talán időt akart nyerni?
De mihez...?
- Create: Meteor! - a sötét, egysíkú mennyezet képlékeny szövetként szakadt fel, ahogy a több háznyi méretű, lángoló égitest áterőltette magát ellenállásán.
Ceur már meg sem lepődött az újabb idézésen.
Úgy tűnt, ellenfele tényleg képes volt bármit megteremteni.
- Secret Arts: Reverse Shadow.... - térdeit kitámasztva védekező állást vett fel, miközben teste körül a színek elmosódtak, s karjain éjsötét massza futott végig. - Death Nova!
Tucatnyi méter hosszúságú, színtelen penge tört utat magának a félhomály hálóján, hogy aztán dióhéjként átszelhesse a meteordarabot.
Az égitest részei aláhulló lángnyelvekként zendültek a sárkányölőre, aki gyors megitta egyik méregfiolája tartalmát, majd rohanni kezdett.
Bőre egyszerre égett, s szőtte vissza magát izmaira, ahogy démonként száguldott az aláeső apokalipszisben.
Árnyékok százai táncoltak testén, mintha csak fekete lángokként táplálnák lényét.
Elmosódott ívben a nő elé csúszott, s támadni készült.
A világ immáron nem volt több egy végletekig lelassult háttérhatásnál.
Fehér újfent elszavalt valamit.
Az árnyékok eltűntek testéről, ám csak egy pillanatra.
Ő maga volt az Árnyék. Részese volt a sötét elem a létezésének, amely ordított a haragtól.
A rátekeredő árnyak túlvilági hangon felsikítottak, mintha csak egy démon hallatta volna csatakiáltását.
Baljával előrántotta a kardot, amelyet még Jeanne gyomrából tépett ki.
Döfni készült vele, ám a nő elveszítette egyensúlyát... A talaj folyékony homokká olvadt talpai alatt, s a következő pillanatban már egy hatalmas, homokból formált penge függött a feje felett.
Pár szavába került, s a mágia szertefoszlott.
Ceur sem értette teljesen a helyzetet, így inkább csak a levegőbe hajította saját pengéjét, felkészülve a következő támadásra.
A korábbi varázslatból pedig egy másik nő hullott alá, egyenes ívben, és elég lendülettel ahhoz, hogy tarkón sújtsa Fehért... A nő, akivel a fogadóban is beszéltek.
Olybá tűnt, ő is becsatlakozott a harcba.
Ellenfelük dühödten felszökkent, ám Ceur már számított rá.
Ujjai acélos marokként zárultak össze a mágusnő arcán, visszapasszírozva őt a padlóra.
A következő pillanatban ugyanakkor elveszítette fogásának erejét... valami elpattant a karjában, s az rongyként csapódott törzsének vonalába.
Szavak nélkül is tud varázsolni?
Nem számított.
A sárkányölő a talpával rátaposott Fehér gyomrára, oly erővel, hogy tucatnyi méteres körzetben szétrobbant a talaj.
Fehér vért köhögött fel, csak azért, hogy szembenézhessen az aláhulló karddal, amelyet Ceur a fogaival kapott el reptében.
Bár karjai használhatatlanokká váltak, ily módon ellenfele nyakához szorította a pengét, amely korábban Jeanne vérét itta.
Már fel is sértette vele áldozatának bőrét, amikor ismerős hang zengett végig a csarnokon...
- Itt fejezzétek be, ha kérhetem.


~ I just really wish that you were here, ‘Cause inside my dreams it’s not enough
To hear your voice once more, that’s all I’m asking for
We’ll pick up our quest, ‘cause it can’t be finished yet …
I just really wish that you were here so I could prove to you
I promise when I find I’m missing you, I’ll... ~

Kiril elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy élet és halál közt vívódó társa valami érthetetlen nyelven dúdol, miközben ő újabb vérzéscsillapítóval áztatott kötést készített elő.
Ez az ország tele volt őrültekkel...
- Delilah, még több kötszer kell!
- Egész jól dúdol... - vont vállat a maszkos lányka, megmaradva helyén.

Néhány lépés után a levegőbe ugrott, és mindkét kezébe homokbombákat formált, de abban a pillanatban, hogy elhajította volna őket, egyszerűen a földre bukott, mintha csak megbotlott volna valamiben. Bosszankodva próbált feltápászkodni, de nem tudott, ott hasalt a padlón, porfelhőbe burkolva. A jelenet annyira abszurd volt, hogy majdnem elnevette magát, de mire eldönthette volna, hogy tényleg kacagjon egy jót, vagy inkább elsüllyedjen szégyenében, hirtelen eltűntek a láthatatlan láncok, amik a földhöz ragasztották. Azonnal felpattant, és újra nekiveselkedett. A behemót páncélt vette célba, ami megállíthatatlanul haladt a látszólag alvó lány felé. Léptei sziklaként fúródtak a padlóba, hosszú kardját lassan a feje fölé emelte, csapásra készen. Ekkor csapódtak be Atsu homokbombái. Az egyik a sisakot találta el, a másik derék tájt landolt, a várt hatás azonban elmaradt. A két gömb úgy porlott szét a fémen, mintha egy kisgyerek dobta volna meg hógolyóval. Nem adta fel. Újabb gömböket formált, majd futva a levegőbe ugrott, és teljes erőből hajította őket rá, majd mielőtt még becsapódhattak volna, tucatnyi homokpengét küldött utánuk. Az egyik ezúttal a kardot célozta, és sikerült is eltérítenie, de ez még kevés volt. A pengék csak megkaristolni tudták itt-ott, a kard néhány másodperc múlva ismét készen állt a gyilkolásra.
Atsu öklöt formált karjára, és a levegőben úszva egy pillanat alatt elvágta közte és a páncél között a távolságot. A lábára ment, ki akarta próbálni, mennyire tud ellenállni a fizikai támadásoknak. Teljes erőből, a lendületét is kihasználva rontott rá, és sikerült is kisöpörnie a lábait. Csörömpölve a földre hullott, de mintha nem is történt volna semmi, azon nyomban elkezdett felkászálódni, hogy folytathassa a menetelést. Atsu nem akarta hagyni. A szeme sarkából látta, hogy a Ceur nevű fickó gigászi csatát vív a nővel, akinek mindemellett volt ideje fenntartani a páncélt is. Egyelőre nem akart közbeavatkozni, biztos volt benne, hogy csak zavarná… vagy mondjuk megöletné magát. Egyik sem tűnt jó ötletnek, úgyhogy visszafordult a fémkupachoz, és mindkét kezére homoköklöket idézve, módszeresen elkezdte püfölni az üres mellvértet. A páncél minden ütésre egy kicsit megtántorodott, és ha csak araszolva is, hátrébb csúszott. Ezt jó eredményként könyvelte el a nő, így folytatta az ütlegelést. Egyet jobbal, egyet ballal, egyet jobbal, egyet ballal.
- Dö-gölj-már-meg-te-szar – mondta inkább csak magának, kiváltképp mivel tudta, hogy nincs mi megdögöljön..

Kezdett elfáradni, úgyhogy eltűntette az öklöket, és a földre ereszkedett, szembe a páncéllal, amit kitartó munkájával sikerült vagy három méterrel hátrébb csépelnie. Ez elégedettséggel töltötte el, habár a báb immár ismét menetelni kezdett felé. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és jobb kezével puhán megérintette a földet, a talaj pedig készségesen reagált varázslatára, és folyós, aranyszínben csillogó homoktócsává változott a páncél alatt. Szerencsére a hatás ismét kedvező volt, bár Atsu nem volt benne biztos, hogy működni volt. A lovag gyorsan süllyedt el a nő mágiájában, egészen amíg már csak deréktól felfelé látszódott ki. Próbált kimászni, de a tócsa megnövekedett Atsu parancsára. Lassan haladt előre a sűrű anyagban, és a súlya sem segítette. Biztosra kellett mennie, tett egy lépést az engedelmesen küszködő lovag felé, amikor egy óriási robbanás rázta meg a valóságot. Atsu felkapta a fejét a fülsüketítő hang irányába, de mire felfoghatta volna, mi történt, több tucatnyi kisebb-nagyobb szikladarab repült át homoktestén, apró lyukakat fúrva mögötte a valószínűtlenül fekete padlóba. Egy termetes darab telibe találta a páncél sisakrészét is, ami így elmerült a futóhomokban. Viccesen mutatott, ahogy karjaival még mindig a magasban tartva kardját, fej nélkül araszolt előre, de természetesen ez sem tartott sokáig. Ugyanakkor jó ötletet adott Atsunak, aki fittyet hányva a testén átrepülő törmelék darabokra, ismét a levegőbe szökkent. Két kezét a feje fölött összekulcsolta, majd a mozdulatot leképezte két hatalmas homokököllel, megszilárdította őket, és nemes egyszerűséggel, nyakig döngölte a lovagot a homokban.
Visszaérkezve a földre, a fehér hajú nőt figyelte, amint a fölötte lebegő Ceurt vizslatja. Mindketten támadni készültek. A nő volt a páncél mágiájának forrása, őt kellett kiiktatni. Úgy döntött eljött a pillanat, hogy besegítsen a férfinak. Futóhomokot idézett a nő alá, aki így elvesztette az egyensúlyát. Sikerült megzavarnia. Jobb karjával a nő irányába csapott, óriási homokpengét szabadítva el, amit ő természetesen egy mozdulattal eltűntetett, de a varázslat ismét csak elterelés volt. A porfelhő takarásában Atsu már ökölbe szorított kézzel repült felé, minden erejét beleadva az ütésbe, amivel sikerült a padlóba passzíroznia a már legyengült, ziháló nőt. Egy pillanat alatt eltűnt a látóteréből, tudta, hogy ő nem lehet számára ellenfél. Akármilyen fáradt volt is, egy pillanat alatt összeszedte magát, és talpra szökkent, de nem volt esélye. Ceur bombaként csapódott be, fejét a markába szorítva, így kényszerítve őt vissza a földre. Atsu visszasandított a páncélra, nehogy elérje az alvó lányt, de őt közben kezelésbe vette Reigen.

Gondolkodott, hogyan tudna segíteni a Ceur nevű fickónak, aki maga is félelmetesen veszélyes erőnek tűnt, de arra jutott, hogy egyelőre csak vár az alkalomra, amikor újra hasznos lehet. A harc pillanatokkal később már eldőlni látszott, amint Ceur egy pengét szorított a földön fekvő nő nyakához, amikor a korábban is hallott hang zendült fel az éterben, ezúttal azonban nem csak az ő fejében, hanem az egész, nyomasztó valóságban, ami most a börtöne volt mindnyájuknak.
- Itt fejezzétek be ha kérhetem – Atsu megpördült, és az alvó lányra nézett.

- Ezt még nagyon megbánod te kis patkány! – sziszegte a nő, aki hasra vágódott, ahogy támadni akart.
- Uncreate: Runes! - hangzott a varázslat és abban a pillanatban eltűnt az összes rúna, a nő pedig talpra szökkent.
- Ez lehetetlen, nerk! – hüledezett Nokinerk.
Ahogy eltűntek a rúnák elkezdődött a harc. A két ismeretlen azonnal Nokinerknek rontott. Feltehetőleg a női szavaiból és a látottakból rájöttek, hogy ő a rúna mágus, így nem hagyhatták szabadon. Őt tekintették az elsőszámú prédának. A fekete ruhás nő, előhúzott egy hosszú kardot, a másik, aki egy erdőlakó bozótharcosra emlékeztette Reigent felvett egy humanoid gepárdalakat. Mindketten Nokinerk felé kezdtek rohamozni.
A kardos előre döfött, de egy kőfal emelkedett közéjük. A kard áthatolt a falon, de még Nokinerk feje előtt egy jó húsz centire megakadt. A gepárdtestű átszökkent a nő fölött és felülről akart lecsapni. A shugo teste alatt kis földrögök jelentek meg és mint egy futószalag, elcsúsztatták, így csak a hűlt helyére érkezhetett az alak. A következő pillanatban előtte átlósan egy kőoszlop emelkedett ki, ami mellkasba vágta és neki ütötte a mögötte lévő falnak, amiről lepattanva el is terült a földön. Bár nem állt Reigen szándékában, de sikerült neki pont az áthatolt kardra ütnie. Csak az oldalát hasította fel szerencsére. Érdekes módon nem kelt fel utána, csak nyekergett a földön. Reigen nem értette, hisz nem kapott akkor ütést a föld mágiáitól.
– A penge mérgezett, nerk! - hallotta Nokinerk szavait a telekom (telepatikus kommunikáció) kapcsolatban.
– Oh…
– És kivételesen most ne fogd vissza magad, ez nem az a helyzet, nerk…
Reigen értette mire gondol a társa. Legalábbis remélte.
Kitartotta a jobb kezét, majd a levegőben elforgatta a tenyerét. A kőfalból kinyúlt a kő és mint valami éhes massza bekebelezte a kardjárt rángató nő kezeit a csuklójáig. Reigen a bal kezével is megismételte a műveletet, mire a „talajból” is hasonlóan kinyúlt a földes kőzet, ami a bokájáig lefogta a kardforgatót. Ezután az ifjú elementalista fölemelte a jobb kezét a feje fölé. Kinyújtotta a mutató ujját, ami fölött egy tűzgolyó jelent meg. Folyamatosan koncentrálta bele a mágikus erejét és egyre csak dagasztotta, míg végül elérte a maximális méretét, amire képes volt. Ám még sosem használta. Reigen ujja fölött ott lebegett egy tizenhat méteres átmérőjű izzó, lángoló gömb. Mintha a Nap miniatűr mása lett volna. Aztán a mágus előre suhintott a kezével és a gömb előre iramodott, a szabadulni próbáló kardforgató felé. Esélye se volt menekülni a tűzgömb pedig elérte és robbant. Mivel Reigen ekkorát még sose csinált nem számított rá, hogy olyan lökés hulláma lesz a robbanásnak, ami még őt is hátra vágja. Ahogy elérte, méterekkel arrébb bucskázott, mint egy rongybaba.  
- Hű… Hát erre nem számítottam… - tápászkodott fel a földről Reigen és leporolta magát. Elnézett oda, ahova korábban a kőfala és a kardforgató volt, de semmi nem volt ott. Csak a kőfal szétrobbant és morzsára zúzott maradványai. Jóval arrébb meg két szenes test.
Reigen kigúvadt szemekkel nézett előre, majd Nokinerk felé.
- Én ezt nem értem, nerk. Meg kellett volna jelennie a láncoknak és elragadni őket… - hebegte a shugo. Kezdett számára minden értelmét veszteni. Semmi sem olyan és nem úgy működik, ahogy kellene. Kezdve a Mágus Tanács inkompetenciájával, magával a feladatukkal és mindennel, ami abban az elkülönített térben történtek velük.
– Noki, ugye nem?
Nokinerk felrévedt a gondolataiból. Reigen a neve rövidítésén szólította, amiből tudta, hogy baj van. Ráemelt a tekintetét, aztán lassan a testekre. Megrázta a fejét, aztán totyogva nekiiramodott.
Közelebbről már láthatta, hogy bár távolról szénné égettnek tűntek, valójában csak vastag korom borítja a testüket. Bár a ruházatuk valóban jelentősen megégett, ami meg maradt az elszenesedett.
– Életben vannak, nerk - hallotta Reigen társa hangját a fejében. Ő pedig hatalmas megkönnyebbüléssel vágódott hanyatt és érkezett fenékre.
– Huh. Egy pillanatra már nagyon megijedtem. - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Nagy kő esett le a szívéről. Kicsit hátra dőlt és megtámaszkodott a kezével. Bele se mert gondolni mi lett volna, ha a legrosszabb történik.
Közben körbe fordította a fejét, hogy másnak szüksége van-e esetleg segítségre. Atsu és a fehér hajú fiú épp a fehér ruhás, szemkötős nővel hadakoztak. Nem messze tőlük pedig egy hatalmas futóhomok feküdt.
Reigen elgondolkozott, hogy talán be kellene nekik segítenie, amikor a homokból előbukkant egy hatalmas fém kéz. Megkapaszkodott a peremen, ahol már nem volt homok, csak a szilárd semmi, amin mindenki állt. Rövidesen előbukkant egy másik kéz is és az is megkapaszkodott. Aztán előbukkant a páncél feje is és lassan kiemelkedett a homokból. A szemcsék csak úgy peregtek lefelé a fémsisakjáról. Előbukkant a mellvért is, majd előrebukott, mint egy partra vetett hal. Nagyjából ugyanannyi eleganciával. Ahogy kimászott teljesen, lassan feltápászkodott. És vele együtt Reigen is. Megtalálta az ellenfelét. Olyan hatalmas volt a páncél, hogy kizártnak tartotta, hogy lenne benne bárki is. Nokinerk szavai még ott voltak a fejében, hogy ez most nem az a helyzet, amikor vissza kell fognia magát. Egy élettelen páncéllal pedig tényleg így volt.
Felemelte a jobb kezét és újra egy hatalmas lángoló gömböt dagasztott a keze fölé, majd neki hajította a páncélnak. Újra egy hatalmas villanás látszódott, majd a robbanás és a lökéshullám. Ezúttal azonban biztosabb távolságból tette a műveletet. Így elkerülhette a hátra bucskázást.
A füst elült, de a páncélnak semmi baja nem volt. A fém ugyan sistergett és gőzölgött, de egy karcolás sem esett rajta.
– Nem hatna rá a tűz? - gondolkodott el magában Reigen. Ha sérülést nem is, azt sikerült elérnie, hogy a monstrum vele foglalkozzon.
Reigen kinyújtotta két ujját és azzal döfött előre a levegőben, mire egy vastag villán nyaláb szökkent előre és csapott bele a páncélba. Azon a ponton egy kicsit bekormozta a fémet, az elektromos töltetek végig cikáztak a páncélon, de ezen kívül semmi mást nem ért el vele. A fém monstrum töretlenül felé tartott döngő léptekkel.
Reigen ezután mással próbálkozott. Hirtelen leguggolt és rácsapott mindkét tenyerével a földre. A páncél körül a földből kő pillérek emelkedtek fel és ütötték meg a páncélt. A pillérek átlósan emelkedtek kis a földből és látszólag ezt már mintha „megérezte” volna a páncél. Pár helyen apróbb horpadások jelentek meg, ahol eltalálták és hátra is csúszott a tolóerőtől. De ez is kevés volt, hogy megállítsa. A hóna alá kapta az egyik pillért és egy erőteljes szorítással szétroppantotta. A többit pedig erőteljes ütésekkel és csapásokkal aprította szét.
Reigen újabb varázslatba kezdett, maga körül hullámzó mozgásokat imitált a kezével, mintha egy láthatatlan gömböt simogatott volna körbe-körbe a kezével. Ezzel egyidőben pedig a páncél körül vízoszlopok törtek ki a földből, majd Reigen intésére körbe fogták és folyták. Aztán hirtelen ökölbe zárta mindkét kezét, a víz pedig egy szempillantás alatt megfagyott.
A páncél megmerevedett. Így is maradt egy jó tíz másodpercig. Majd csikorogva apró mozdulatokat tett az „ízületeinél”. A jég megrepedt rajta és apró darabokban a földre hullott. Fölcsapott az egyik karjával, majd le a másikkal. Egy csípő fordulás következett, előrelépett a jobb lábával, majd a ballal is. Így immáron az összes jeget leverte és rázta magáról. Döngő léptekkel folytatta az útját az idegesítő mágus felé.
– Nem hatnak rá a mágikus támadások, nerk. - hallotta a shugo hangját a fejében.
– Mágus vagyok, akkor mit csinálhatnék?
– A fizikaiak hatnak ellene, csak nem voltak elég erősek, nerk.
– Hmm…
Reigen kezei köré kisebb sziklarögök gyűltek, beborítva a végtagját egészen az alkarja végéig egy kőkesztyűt alkotva.
Nokinerk rögtön tudta Reigen mit akar csinálni, ezért vad gépelésbe kezdett a mágikus interfészén. Előhívta a képernyőn a mágikus repertoárját, rányomott az Elemental Seal: Mark of Earth, illetve a Strength Up varázslatokra, majd Reigen nevére kattintott.
Az ifjú elementalista érezte, ahogy megkeményednek a kezén a kőkesztyűk, őt pedig elönti a nagyobb fizikai erőnlét. Oldalra nyújtotta a jobb kezét, majd behajlította, hogy az ökle a föld felé nézzen. Az alkarja és a felkarja kilencven fokos szöget zárt be. Reigen megeresztett egy lassú ütést a levegőben a föld felé. Ezt megismételte, majd újra és újra és újra. Egészen addig, míg összesen húsz ütést nem mért.
A páncél vészesen közelített felé, de ahogy végzett az ütések tárazásával máris maga alá idézte a narancsosan lángoló felhőjét. Ám ez nem a rendhagyó felhő volt. Sokkal kisebb, csupán egymaga fért rá. Ám sokkal nagyobb sebességre is képes volt vele. Valósággal kirobbant a helyéről, akár egy rakéta és ütésre emelve a kezét ököllel berobbant a páncéllovag mellkasába.
Pillanatnyi csend lent. Csak a nem túl távoli harc zaja szűrődött oda. Reigen visszahúzta a kezét és hátrébb lebegett. Aztán hirtelen a páncél mellkasa behorpadt és hátrébb csúszott. Majd még jobban és még jobban. Mintha húsz erős ütés érte volna egymás után. Az utolsó pedig átszakította a páncél mellkasát és hanyatt vágta. A fémpáncél kongó hanggal vágódott el a földön.
– Töltsd meg lávával, nerk! Aztán hűtsd le hirtelen, nerk! - érkezet Nokinerktől az utasítás.
– Rendben. - válaszolt az elementalista a telepatikus csatornán.
Reigen összecsapta maga előtt a tenyereit, majd lassan szétnyitva őket elkezdte feltolni. A páncél mellett a földből egy láva pillér emelkedett ki a földből és tört fel tíz méter magasra, aztán Reigen íves kézmozdulatára meghajlott és belecsapódott a páncél átlyukasztott mellvértjébe. A láva oszlop csak pár másodpercig tartott, utána Reigen megismételte a folyamatot. A páncél próbált feltápászkodni, de a belsejében kavargó láva miatt, és a folyamatosan a földhöz passzírozó láva áradat miatt nem volt olyan könnyű. Nem folyt be mind a páncél belsejébe. Úgy nagyjából a harmada fémpáncél külsején terült szét.
Ahogy Reigen úgy érezte már eléggé megtelt a páncél lávával – erre utaló jel volt a szemlyukán kicsorduló olvadt kőzet – abbahagyta a varázslatot és újba kezdett. Ezúttal kinyújtotta a tenyerét előre, amiből egy több méteres vastagságú vízsugár tört ki, majd lehűtötte nulla fok közelire és azzal kezdte el locsolni a páncélt. A láva kezdett megszilárdulni és kőzetté válni. Ez teljesen megmerevítette a páncélt. Először csak lassan mozgott, és ahogy próbált feltápászkodni, nagyjából egy féltérdelő állásban merevedett meg. Belül teljesen, kívül pedig foltokban a megszilárdult kőzet borította.
Feszült csend következett. Reigen várakozott, hogy ezzel sikerült-e megfékeznie, a páncélt vagy újfent csak ideiglenes megoldás született. Nokinerk hasonlóképpen csendben szemlélte és közben pötyögött az interfészén.
– Sikerült?
– Lehet. Nem merném elkiabálni, nerk.
– Egyébként, erre számítottunk?
– Igen, ezt vártam, nerk. Próbálkozhattunk volna a fém túledzésével is, de ahhoz folyamatosan újra fel kellett volna hevíteni, aztán lehűteni. Nagyon sokszor, nerk. Reménykedtem, hogy a célunknak egy alkalom is megfelel.
– Akkor ezért kellett megtöltenem lávával és nem csak kívülről hevítenem. - ütött bele a tenyerébe Reigen.
– Pontosan, nerk.
– És most? Be segítsek oda? - kérdezte Reigen miközben a maradék harcolók felé fordította a fejét.
– Mindenképpen, nerk. - bólintott Nokinerk.
Mielőtt azonban Reigen bármit csinálhatott volna egy lökéshullám indult el és terjedt el az egész térben. Olyasmi érzés volt, mint a korábbi, amikor mindenki oda került mellé.
- Itt fejezzétek be, ha kérhetem. – szólt egy erőteljes, kislányos hang. Nem volt benne semmi fenyegető, mégis olyan érzést keltett Reigenben, mintha egy anya szólt volna rá a civakodó testvérekre. Ami a hangmagassága miatt csak még furábban hatott számára.
Keresni kezdte a hang gazdáját, hogy honnan hallhatta, ami roppant nehéz volt, tekintve, hogy csak a fejében szólt. Mögötte azonban megpillantotta a trónon ülő lányt, aki már nem aludt.

A lány ébren volt, a tér pedig ismét megtört körülöttük, mintha csak széttöredező jégtáblán álltak volna. A darabok lassan eltávolodtak egymástól a végtelen feketeségben. Atsu önkéntelenül is kitárta karjait, hogy segítsenek egyensúlyozni, bár nem gondolta, hogy le tudna esni… vagy hogy egyáltalán lett volna hova leesni..
- Sajnálom, de nincs gyógyító mágia a birtokomban, így a sérülteken nem áll módomban segíteni – visszhangzott a lány hangja Atsu fejében, miközben nézte, ahogy eltávolodik tőle mindenki. – Most pedig meséljetek: pontosan mi célból léptetek be a területemre?
- A Mágus Tanács által felbérelt mágusok vagyunk, - kezdett bele jobb híján Nokinerk egy mély, irritált sóhaj után. - a Rúna Lovag, Grond D. Frawler vezetéséve, nerk. A Mágus Tanács évekkel ezelőtt felfedezett „ezen” a szigeten egy átjárót, amit önkényesen és minden alaposabb vizsgálat nélkül elkezdett kisajátítani, nerk. Veszélyes elítélteket küldött át a kapun éveken át, majd a kapu eltűnt és helyette egy erődítmény jelent meg. Azt a feladatot kaptuk, hogy derítsük ki mi van az erődben és mi lett a korábbi kapuval, nerk. Mellesleg, ha lehetséges a korábban beküldött felderítő csapatot is találjuk meg - hadarta el bosszankodva. Atsu megértette az negatív érzéseit. Az egész úgynevezett küldetés ostoba és felelőtlen volt a lovagok részéről, ahogy az is, hogy telehajigálták veszélyes bűnözőkkel, miközben fogalmuk sem lehetett, hogy hol köt ki az a söpredék.
- Igen, feltűntek a kellemetlen alakok – sóhajtott fel – A nevem Erlendinee, a tér boszorkánya. Tudok róla, hogy a Tanács a területemet használja az ÉN engedélyem nélkül, és nem örülök neki. Ez az egész hely egy szeparált világ, ami az én birtokomban van és szeretném, ha ez így is maradna. Mondjátok meg a Tanácsnak, hogy hagyjanak fel a cselekedetükkel és ne zaklassanak!
- Mi sem lenne kellemesebb, nerk - Atsu karba tett kézzel hallgatta a társalgást, és közben egyetértően bólogatott.
- Illetve volna még itt egy kis apróság, amiről nem árt, ha tudtok. Bár ez a tér hozzám tartozik, az idő mégsem úgy telik, ahogy azt megszokhattátok. Igaz, csak közvetve.
– Hogy értve, nerk?
- Az idő itt torzul. A rabok a kinti világ szemében csupán évekkel ezelőtt kerültek ide. Nos… itt bent ez sokkal több időnek tűnhet.
– Mi a váltó szám, nerk?
- Parancsolsz?
– A kinti egy óra az itt mennyinek felel meg, nerk? - fogalmazta át a kérdést. Erlendinee elgondolkodott és pár pillanattal később válaszolt csak.
- Nagyjából egy teljes nap.
– Ezek szerint a rabok, akik két éve kerültek ide, azok már negyvennyolc éve vannak itt, nerk?
– Nem kéne akkor már nagyon öregnek lenniük? – kérdezte Reigen. Atsu megint csak bólogatott, bár kezdte unni a traccspartit. Kokot akarta megtalálni, másra már nem igazán tudott gondolni.
- Mint mondtam, csak közvetve. Valójában nem telik el ennyi idő, csak mindenki így érzékeli.
- De mi a helyzet a mágikus interfészemmel, nerk? Én onnan olvastam le az eltelt időt és az is órákat jelzett. Hogy lehet, hogy az nem a valóságos időt mutatta, nerk? Azt még egy illúzió se módosíthatná.
- Nem akarom terhelni a földhöz ragadt agyatokat. Ez így van és kész.
– Terhelni!? Földhöz ragadt!? Csak, hogy tudd az én agyam messze túl-
- Engedd el Nokinerk, biztos nem úgy gondolta -
- Mi az, hogy nem úgy gondolta, nerk!? Az előbb titulált hülyének itt mindenkit! Téged is, nerk!
– Engem amúgy is szoktak… - Atsu felhúzott szemöldökkel, mereven bámult a semmibe, mint aki nem hiszi el, hogy ez most tényleg megtörténik..
- Elég legyen ebből! Hallgassátok meg, amit tudnotok kell, aztán távozzatok! Aki az előbb oly nagy hévvel akart meggyilkolni, az a nővérem, Azuno. A nevében is szeretnék elnézést kérni, hogy ennyi felfordulást okozott. A burok, amit láttatok és próbált áttörni, annak a létrehozása felemésztette minden erőmet, hogy fenntartsam. Ezért is tűnt, hogy aludtam és ezért kellett megvárnom titeket is. Annyi erőm maradt csak, hogy a sérülteket elragadjam. Nem szeretem a vérontást, az értelmetlen halált pedig főleg nem.
- Szóval azok voltak a bizonyos láncok, amiket a többiek láttak, nerk…
- Így van.
– De miért akart a saját nővéred megölni, nerk? És mi a garancia rá, hogy többször nem fordul elő?
– Igen, ha nem jövünk be a kapun, most talán nem is élnél - helyeselt Reigen.
- Elég lesz már az ostoba kérdésekből! Azok, akik veletek jöttek, már odakint vannak, ahonnét bejöttetek. Siessetek és lássátok el őket! – mondta ki végre a végszót, majd összecsapta tenyereit, a tér pedig ismét megrándult. Atsu jobbnak látta, ha nem mozdul, egyszerűen csak sodródik az árral, a következő pillanatban pedig már ismét a hídon álltak mindannyian együtt. Tekintete azonnal az eltűntek után kezdett kutatni. – Ne feledjétek, nem akarok újabb látogatókat! – tette még hozzá a lány, és akkor újra meghasadt a tér, hogy végre megjelenjenek azok, akikre vártak. A csapat hirtelen felpezsdült, a levegőt megtöltötte a vér szaga, és a sérültek nyöszörgése.
- Koko?! – harsogta Atsu, miközben ügyet sem vetve a többiekre cikázott a földön fekvők között, míg végül kiszúrt egy szürke szőrfoltot a fehér hajú akadémista lány mellett. Azonnal odasietett hozzá, miközben kiabálás hallatszott a híd túl vége felől. – Koko! Jól vagy? Nem esett bajod? – hadarta már a koala mellett térdelve a csúszós köveken.
- Jól vagyok, semmi bajom – felelte Koko, miközben kikászálódott az eszméletlennek tűnő lány alól.
- De hát vérzel! – Atsu megragadta, és magához húzta, majd azonnal vizsgálgatni kezdte a hátán a vérfoltot.
- Az nem az én vérem – mondta Koko nyugodt hangon, majd a lány felé fordult. – Inkább neki kellene segíteni – mutatott a földön heverőre, majd kötszert és fertőtlenítőt húzott elő a tarisznyájából, és együtt elkezdték ellátni a lány sérüléseit. Közben a feléjük loholó lovagok is odaértek, és egymásnak kiabálva elkezdték a sérültek ellátását ők is. A Ceur nevű fekete hajú fickó, és a Kirilként bemutatkozó fiú odasétáltak hozzájuk. Ceurnak még mindig rongyként lógtak karjai, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja.
- Francba, legalább olyan sérült, mint Jeanne.... a mellkasán átdöfte magát... – szólt aggódva Kiril a lányt vizslatva. - Kisebb csoda, hogy még él.
- Nem sokáig fog, ha nem kap rendes ellátást – állt fel mellőle Atsu. Hirtelen bevillant a fejébe, hogy egy szál melltartót és a nadrágját viselte csak, de úgy döntött, ezt az apró kellemetlenséget most figyelmen kívül hagyja. – Hé! Maga! – intett az egyik lovagnak, aki idegesen figyelte a történéseket. – Igen, maga.. – a férfi odasietett hozzájuk. – Őket – Okitára és a pár lépéssel odébb fekvő Jeanne- ra mutatott. – elvisszük magunkkal Leangarthba, ott rendesen el tudjuk látni a sérüléseiket. Kerítsen valakit, aki el tud minket teleportálni az ottani rúnalovag állomásra! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrően. Hiába a hiányos öltözék, egy pillanat alatt magára tudta ölteni a hercegnő szerepet.
- Mit művelsz? – motyogta neki Koko alig hallhatóan, de válasz helyett egy apró kézmozdulattal elhallgattatta társát. Szeme sarkából látta, hogy Kiril ugyanilyen kérdő tekintettel sandít Ceurra, aki néhány, Atsu számára érthetetlen szóval megnyugtatta a fiút. A rúnalovag engedelmesen bólintott, majd elsietett egy odébb várakozó csoporthoz. Atsu szó nélkül homokágyat idézett Okita teste alá, majd egy intéssel lassan megemelte, és maga mellett lebegtetve elindult Jeanne-ék felé.
- Óh.... – emelte rájuk a sulekk fiú aggódó tekintetét. - Történik valami?
- A sérültjeiteket Leangarthba visszük, ahol megfelelő ellátásban részesülhetnek – tájékoztatta Atsu nyugtató hangon.
- Én is akarok menni – vágta rá reményteljesen. - De erős gyógyító mágiákra lesz szükségünk...
– A palotában minden a rendelkezésünkre áll, amire szükségünk lehet. Készüljetek, azonnal indulunk.
Kisvártatva visszaért a küldönc egy idősebb férfival, aki apró fejbiccentéssel köszöntötte őket.
- Beszéltem az állomással, készen állnak a fogadásunkra. Azt kérték, hogy a királyi palotába érkezzünk, előkészülnek a sérültek ellátására – jelentette.
- Remek! Igyekezzünk, szorít az idő – sürgette Atsu. Ceur bólintással jelezte egyetértését, Kiril pedig kézen fogta, és odahúzta a szőke, maszkos kislányt a csapathoz, a lovag koncentrált, a következő pillanatban pedig eltűnt a szemük elől a híd..

Legyőzött ellenfele eltűnt, mielőtt kivégezhette volna.
A nőt láncok tucatjai ölelték körbe, majd úgy húzták alá a különös padlózatba, mintha mindig is annak részese lett volna.
S a következő pillanatban Ceur már egyedül találta magát egy sötét valóság közepén, amely elszigetelte őt a külvilágtól.
Valaki beszélni kezdett, ugyanannak a hangnak a gazdája, amely fél perccel korábban is felszólalt.
Kijelentette, hogy nincs gyógyító mágiák birtokában, majd további jelentéktelen szavakkal ostromolta a sárkányölő elméjét.
Érdektelen kijelentések, felesleges kérdések, lényegtelen válaszok... Mindez aligha érdekelte már a férfit.
Megnyerte egyáltalán a párharcát?
Külső segítséggel ugyan, de igen. Persze, nem használta a teljes erejét, azzal egyedül is elsöpörhette volna a nőt... Vagy talán arra is lett volna valamiféle ellenszere?
Immáron nem számított... Ám Ceur közel sem volt elégedett teljesítményével.
Fehér még Testamennél is gyengébb volt, mégis nehézségeket okozott számára.
Nightyngale lakrimája hasznos volt, ám egyértelműen tovább kellett feszítenie halandó testének korlátait is.
A csapata pedig... Egységként kétségtelenül elbuktak.
Nem számítottak arra, hogy ily módon elválasztják őket egymástól. Jeanne persze tökéletes megoldás hasonló helyzetekre, ám a korábbi rúnalovagok feltételezett kudarcaiból építkezve nem mert a teret átszökkenő mágiáihoz nyúlni.
Ők pedig elvesztettek két tagot a hatból... Minden harmadik személy elbukott, amely egy hadseregnél a vereséggel felérő eredmény.
Miközben hasonló gondolatok emésztették, a tér újfent megszakadt a sárkányölő körül, s immáron a sziget partján találta magát, valamennyi társának gyűrűjében.
Szinte még meg sem érkeztek, amikor rúnalovagok rohantak hozzájuk, hogy ellássák a sérültjeiket.
Jeanne köré rögvest több kollégája is letérdelt, majd különböző pecsétekkel és szerekkel elkezdték javítani életveszélybe torkolló helyzetét.
- Jeanne-senpai és Okita élet és halál közt lebeghetnek, herceg. - szólította meg Kiril a sárkányölőt.
Szerencsére a fiú viszonylag intelligens volt, és helyzetük felmérve Minstrel idegen nyelvén szólalt meg, ezáltal kizárva a rúnalovagokat beszélgetésükből.
- Az elsősegély elállíthatja a vérzést, de a tényleges sérüléseik kezeléséhez ennél több kell. Valószínűleg, mivel rúnalovagok, a központba fogják teleportálni őket... - folytatta a keleti alakváltó.
- Karna pedig mindenképp velük akar majd menni. Ha pedig tőle kérdezősködni kezdenek, holnap reggelre már többet fognak tudni a Griffekről, mint én. - tette hozzá Ceur, maga is keleti nyelven. - Nekünk is velük kell mennünk, ha bármit is meg akarunk óvni a névtelenségünkből.
- Ráadásul pont a két téglánk sérült le ennyire... - sóhajtotta Kiril. - Egyébként, a karjaiddal mi a helyzet?
Korábban már egy rúnalovag is felfigyelt a sárkányölő rongyokként lógó végtagjaira, ám egy pillantás meggyőzte róla, hogy a férfi nem szorul ellátásra.
- Pár óra és helyrejönnek. Az a nő tett velük valamit a csatánk végén, de már kezd visszatérni a keringésük.
Kiril bólintott, majd Okitához sétált.
Az ezüstös-hajú akadémista lányt már egy koala kötözte épp, annak a nőnek a társaságában, aki öt perccel korábban segített Ceur-nak befejezni párharcát.
- Francba, legalább olyan sérült, mint Jeanne.... a mellkasán átdöfte magát... – jelentette ki idegesen a keleti fiú, ahogy maga is letérdelt Okita mellé. - Kisebb csoda, hogy még él.
- Nem sokáig fog, ha nem kap rendes ellátást – felelete a koala gazdája az immáron fiore-i nyelven elhangzott mondatra.
– Hé! Maga! – szólította le az egyik közeli rúnalovagot. – Igen, maga.. Őket... - mutatott Okitára, majd Jeanna-ra. – Elvisszük magunkkal Leangarthba, ott rendesen el tudjuk látni a sérüléseiket. Kerítsen valakit, aki el tud minket teleportálni az ottani rúnalovag állomásra! – utasított, mintha maga is egy magas-rangú tiszt volna.
- Mit művelsz? – lepődött meg a koala, ám társa egyszerűen csak leintette.
Kiril is megkínálta értetlen pillantásával a sárkányölőt, de a férfi nem bánta különösebben a történések efféle lefolyását.
- Egyelőre megyünk a sodrással. - jelentette ki Ceur ismét Minstrel szavait használva, mire az alakváltó csak bólintott.
Nem értette különösebben a nő szándékait, hisz a két lányon kívül majdhogy tucatnyi sérült feküdt még a parton, néhányan legalább olyan súlyos állapotban, mint az övéik.
Ő mégis csak kettejüket kívánta ebbe a "Leangarth" nevű városba elvinni, hogy ott további segítségben részesíthesse őket.
Valószínűleg más szándékai is akadtak az önzetlenségen kívül... Mindazonáltal, ez még mindig jobb lehetőség volt, mint a rúnalovagok egy kirendeltsége.
- Óh.... – kapta fel a fejét Karna, miközben Okita egy homokágyon a közelébe lebegett. - Történik valami?
- A sérültjeiteket Leangarthba visszük, ahol megfelelő ellátásban részesülhetnek. – felelte a sulekknek újdonsült segítőjük.
- Én is akarok menni. – vágta rá reménykedve a lángfarkas. - De erős gyógyító mágiákra lesz szükségünk...
– A palotában minden a rendelkezésünkre áll, amire szükségünk lehet. - Ceur is remélte, hogy mindez igaz, és nem feleslegesen teszik meg ezt az utat. Egyik segítőjét sem szívesen veszítette volna el... -  Készüljetek, azonnal indulunk.
Hamarosan egy idősebb férfi sietett a szedet-vetett csapathoz, valószínűleg ő volt a teleportálásukért felelős rangidős.
- Beszéltem az állomással, készen állnak a fogadásunkra. Azt kérték, hogy a királyi palotába érkezzünk, előkészülnek a sérültek ellátására. – jelentette az ezüst-hajú nőnek.
- Remek! Igyekezzünk, szorít az idő. – ebben nagyon is igaza volt.
Ceur bólintott, mire Kiril odavezette hozzájuk a mindeddig mélabúsan ácsorgó Delilah-t is.
Ahogy pedig felizzott lábaik alatt az ismerős pecsét, Ceur mellkasát különös érzés szorította össze... Bánta, hogy nem Jeanne az, aki ezúttal is használhatta volna ezt a mágiát.

A tér megint változni kezdett. Mint egy szilárd gumi, amit nyújtani kezdtek. Reigen és Nokinerk eltávolodtak egymástól, ahogy mindenki mástól is. Stabilan álltak egy helyben, nem érzékelhettek semmilyen mozgást a lábuk alatt mégis kilóméteres távolságra kerültek egymástól.
– Nokinerk! - kiáltott társa után Reigen.
~ Ne aggódj meg vagyok, nerk. Csak a tér nyúlt meg. - hallotta a shugo hangját a fejében.
Aztán egyszer csak újra meghallották a lány hangját a fejükben.
- Sajnálom, de nincs gyógyító mágia a birtokomban, így a sérülteken nem áll módomban segíteni.
Reigen segíteni akart, de nem volt a közelében senki és nem is látott senkit sem. Egy világos síkságon még láthatta volna a távoli alakokat, de itt ebben a sötét térben esélytelen volt. Mindenki belemosódott a környezetébe. Közben pedig már annyit forgott körbe-körbe, hogy elfelejtette kit merre látott utoljára. Elindulni egy sérült irányába így esélytelennek bizonyult, vaktában meg nem akart kutakodni, hisz ki tudja milyen messzire kerültek egymástól, vagy épp nem távolodnak még mindig? Inkább leült a fölre és várt.
- Most pedig meséljetek. Pontosan mi célból léptetek be a területemre? – tette fel a kérdést, ami mindenki fejében hallatszódott. Pár másodperces csönd után Nokinerk sóhajtott egyet és válaszolt.
- A Mágus Tanács által felbérelt mágusok vagyunk, a Rúna Lovag, Grond D. Frawler vezetéséve, nerk. A Mágus Tanács évekkel ezelőtt felfedezett „ezen” a szigeten egy átjárót, amit önkényesen és minden alaposabb vizsgálat nélkül elkezdett kisajátítani, nerk. Veszélyes elítélteket küldött át a kapun éveken át, majd a kapu eltűnt és helyette egy erődítmény jelent meg. Azt a feladatot kaptuk, hogy derítsük ki mi van az erődben és mi lett a korábbi kapuval, nerk. Mellesleg, ha lehetséges a korábban beküldött felderítő csapatot is találjuk meg. - darálta le a shugo az alaphelyzetet, továbbra sem köntörfalazva, a csalódottságát és sértettségét a Mágus Tanácsban. Amit feltehetőleg mindenki más is hallott a kapcsolaton keresztül, de nem érdekelte.
- Igen, feltűntek a kellemetlen alakok – sóhajtott fel – A nevem Erlendinee, a tér boszorkánya. Tudok róla, hogy a Tanács a területemet használja az ÉN engedélyem nélkül, és nem örülök neki. Ez az egész hely egy szeparált világ, ami az én birtokomban van és szeretném, ha ez így is maradna. Mondjátok meg a Tanácsnak, hogy hagyjanak fel a cselekedetükkel és ne zaklassanak!
- Mi sem lenne kellemesebb, nerk.
- Illetve volna még itt egy kis apróság, amiről nem árt, ha tudtok. Bár ez a tér hozzám tartozik, az idő mégsem úgy telik, ahogy azt megszokhattátok. Igaz, csak közvetve.
– Hogy értve, nerk?
- Az idő itt torzul. A rabok a kinti világ szemében csupán évekkel ezelőtt kerültek ide. Nos… itt bent ez sokkal több időnek tűnhet.
– Mi a váltó szám, nerk?
- Parancsolsz?
– A kinti egy óra az itt mennyinek felel meg, nerk? - fogalmazta át a kérdést. Erlendinee elgondolkodott és pár pillanattal később válaszolt csak.
- Nagyjából egy teljes nap.
Nokinerk az interfészén sebes gépelésbe kezdett és azonnal különféle számításokat végzett.
– Ezek szerint a rabok, akik két éve kerültek ide, azok már negyvennyolc éve vannak itt, nerk?
– Nem kéne akkor már nagyon öregnek lenniük? – kapcsolódott be Reigen.
- Mint mondtam, csak közvetve. Valójában nem telik el ennyi idő, csak mindenki így érzékeli.
- De mi a helyzet a mágikus interfészemmel, nerk? Én onnan olvastam le az eltelt időt és az is órákat jelzett. Hogy lehet, hogy az nem a valóságos időt mutatta, nerk? Azt még egy illúzió se módosíthatná.
- Nem akarom terhelni a földhöz ragadt agyatokat. Ez így van és kész.
– Terhelni!? Földhöz ragadt!? Csak, hogy tudd az én agyam messze túl-
- Engedd el Nokinerk, biztos nem úgy gondolta - vágott közbe Reigen, hogy a társát csitítsa.
- Mi az, hogy nem úgy gondolta, nerk!? Az előbb titulált hülyének itt mindenkit! Téged is, nerk!
– Engem amúgy is szoktak…
Bár ezt nem láthatták, de a trónon ülő Erlendinee homlokán egy apró ér duzzadt ki.
- Elég legyen ebből! Hallgassátok meg, amit tudnotok kell, aztán távozzatok! Aki az előbb oly nagy hévvel akart meggyilkolni, az a nővérem, Azuno. A nevében is szeretnék elnézést kérni, hogy ennyi felfordulást okozott. A burok, amit láttatok és próbált áttörni, annak a létrehozása felemésztette minden erőmet, hogy fenntartsam. Ezért is tűnt, hogy aludtam és ezért kellett megvárnom titeket is. Annyi erőm maradt csak, hogy a sérülteket elragadjam. Nem szeretem a vérontást, az értelmetlen halált pedig főleg nem.
- Szóval azok voltak a bizonyos láncok, amiket a többiek láttak, nerk…
- Így van.
– De miért akart a saját nővéred megölni, nerk? És mi a garancia rá, hogy többször nem fordul elő?
– Igen, ha nem jövünk be a kapun, most talán nem is élnél. - helyeselt Reigen is.
- Elég lesz már az ostoba kérdésekből! Azok, akik veletek jöttek, már odakint vannak, ahonnét bejöttetek. Siessetek és lássátok el őket!
Egy tapsolás hallatszódott, majd az ismerős teleportáló érzés járta át hőseinket és a következő pillanatban mindenki ott találta magát ahol kezdődött minden. Túl a kastélyon, a híd kezdeténél a szigeten. Mindenki ott volt, aki az utolsó felvonásban is, aztán még egyszer utoljára meghallották a lány hangját.
– Ne feledjétek: nem akarok újabb látogatókat!
A következő pillanatban pedig mindenki más is megjelent. Akik menetközben „elestek” és a rúna lovagok, akik napokkal előttük mentek be. Mindenki olyan állapotban volt, mint amikor elragadta őket a lánctenger. Szóval meglehetősen ramaty állapotban.
A következő pillanatban pedig eltűnt mögöttük a kastély és vele együtt a híd is.
– Ott van Rane és Arisa, nerk! - mutatott két földön fekvő alakra Nokinerk. Gyorsan odasiettek céhtársaikhoz, majd Reigen megidézte a zöld vizét, amibe mindketten elmerültek. Kaptak egy-egy buborékot is a fejükre, hogy azért ne fulladjanak bele a gyógyvízbe. Rövidesen megérkeztek a hajóról a rúnalovagok is és elkezdték a többi sérültek ápolását is.

Fúh, ennek is eljött az ideje, el se hiszem. Végre megszabadulok a csűrh… mármint… remélem ti is olyan jól szórakoztatok, mint én. Szóval, első körben akkor kiosztom a jutalmakat, aztán utána rátérek még egy pár apróságra:
Nati, mivel feladta, így ő nem nagyon kap jutalmat, de mivel az elejét még azért megírta, plusz, szépen szólt is, hogy lelép, nem pedig csak eltűnt,mint szürke köd a szamárban, így azért a megírt körökre megkapja a jutalmat:
5.670 VE
18.000 Gyémánt
A csatidnak viszont csak egy jelképes, 150 VE-t adok, mert hát ő ugye visszalépett, így nem igazán érdemel jutalmat, sorry.

Hölgyeké az elsőbbség ugye, szóval folytatva: Atsui, neked külön grat az ördög miatt, amit teljesítettél, majd azt is megvizsgálom. A te jutalmad:
10.650 VE
30.000 Gyémánt
Kokó pedig, mivel idejekorán elkerült az ispotályba, így némileg csökkentett VE-t kap a körei alapáján:
3.000 VE-vel lett gazdagabb.

Reigen, szép munkát végeztél a végén a térboszi kijátszásával, meg vagyok elégedve vele, csak így tovább a jövőben is. Jutalmad:
12.070 VE
34.000 Gyémánt
A varázspocok pedig szintén kap:
6.035 VE-t

Röné és Arisa része kifejezetten viccesek voltak, értékeltem a humort az interakcióikban, ahogy a trükkjük is érdekes volt a bekebelezéssel, szóval na, meg vagyok elégedve teljes mértékben, kaptok is érte loot-ot:
Röné:
8.710 VE
26.000 Gyémánt
Arisa pedig kap:
4.355 VE
Plusz ugyebár te is teljesítettél egy ördögöt, a későbbiekben azt is jóváírom neked is.

És direkt Ceurt és a cifet-cafatot hagytam utoljára, mert velük volt a legtöbb gond, mire mindent kiszámoltam… Tehát, hogy húzzam még kicsit az időt és hitegessem magam azzal, hogy ezt el is olvassa mindenki és nem csak a VE-t nézi meg meg a pízt: tőled kifejezetten tetszett a Frowlerrel közös kör, jót szórakoztam rajta.  Ugyancsak értékeltem a harcot a végén, bár én olvastam volna egy kicsit hosszabb küzdelmet, mert a jóból sosem elég ugye. Na, de nem húzom tovább az idegeket, a jussod:
12.070 VE
34.000 Gyémánt
Good bio Karna:
6035 VE
Kirill és Janne fejenként:
9.055 VE
25.500 Gyémánt
És sajnálom, de Okita idejekorán távozott köreinkből, így az ő jutalmát is meg kell nyirbálnom kicsit Kokóéhoz hasonlóan:
4.980 VE
14.000 Gyémánt

És akkor most jön a bónusza mindenkinek, ugyanis, mivel részt vettetek az innovációban, így még egy élményt adok nektek: kitölthettek egy értékelést is a küldiről, amit majd privátban juttatok el hozzátok. Nem kötelező, nyilván anonim, de segít a jövőt tekintve, előre is köszönet érte. See ya guys!