Világunk védelméért...

- Helló lányok! Remélem, épp a holnapi órára készültök.. – kacsintott három fiatal lányra Sorel, miközben elhaladt az asztaluk mellett. A válasz csak kuncogás és pirosba öltözött arcok voltak. Meg persze sűrű bólogatás. Aztán amikor azt hitték, hogy a férfi már nem hallja őket, akkor jöttek a szokásos sóhajok.
- Lehet másik tanár után kéne néznem, Sor.. Lehetetlen, hogy ilyen állapotban koncentrálni tudjanak… - mosolygott a férfira Atsu, ahogy odaért hozzá.
- Nem tehetek róla.. tudod nagy teher tud lenni, ha az ember ilyen jól néz ki.. – felelte komolytalanul, s elhaladtában csókot nyomott Atsu kezére. A nő a fejét csóválva kuncogott. Sorel mindig megbízható társnak bizonyult, ha ökörködésről volt szó.
A céh központi épületének tágas halljában voltak, Atsu éppen a beérkezett küldetéseket válogatta át az egyik kerek asztalnál ülve, nehogy kikerüljön valami oda nem illő is. Bár nem voltak még sokan, a Tanáccsal kötött egyezség, és talán a céh egyedülálló mivolta miatt rengeteg felkérést kaptak szerte Fioréból. Valójában üdítően reményteli volt a helyzet, és a toborzás is elég sikeres volt. Ha jobban belegondolt, Sorel szerezte a lány tagok kilencven százalékát…  Végül is ezért hozta magával.. Erre a gondolatra majdnem kitört belőle egy nevetés, de végül csak felhorkantott, és tovább szortírozta a hirdetéseket. Alapvetően ez nem az ő dolga volt, de szeretett lejönni a céhbe, és tapasztalatai szerint, a céhtársak is igényelték a jelenlétét.

- Egyszer úgyis elhívom randira, majd meglátjátok – húzta fel orrát az egyik lány. Atsu nem figyelt, de nagyon úgy tűnt, hogy még mindig ex-Blue Pegasusos társáról csicseregtek. Tizenévesek voltak, nem volt ebben semmi meglepő, bár egy pillanatra felvonta a szemöldökét, amikor Haydent kezdték elemezni. Nem tetszett neki a nyelvezet, amit használtak, de végül úgy döntött, szó nélkül hagyja. Nem ezért volt itt.
- És arról a szigetizéről hallottatok, ami nem messze innen jelent meg a nyugati tengeren? – kérdezte izgatottan a szőke, randevúra áhítozó fruska.
- Judy nem kéne mindent elhinned, amit az újságokban látsz… - legyintett rá barna hajú barátnője.
- Ez nem az újságban volt! – rivallt rá válaszul Judy. – A rúnalovagoktól hallottam reggel, a piac mellett – mondta, s karjait összefonta maga előtt.
- A rúnalovagok nem állnak le veled beszélgetni. Valami jobb hazugságot is kitalálhattál volna – szólt hozzá a fekete hajú lány is.
- Na jó, nem nekem mondták, csak kihallgattam őket.. – vonta meg a vállát Judy.
- Szigetek akkor sem jelennek meg csak úgy a semmiből..
- Hát ez az… - dőlt az asztalra izgatottan a szöszi. – Állítólag már egy csomó pletyka terjeng az eseményről. Mindenféle szerencsevadászok már meg is nézték a szigetet, és tök érdekes dolgokat meséltek. Állítólag valami tündérek lakják, akikről mindenki azt hitte, hogy kihaltak réges-régen. JA! – tartotta fel mutatóujját. – És ráadásul olyan erős mágiájuk van, hogy egy csettintéssel tüntetik el az embereket, akiknek nincs varázsereje.
- Ez akkor is elég furán hangzik..
- Szerintem pedig megnézhetnénk magunknak.. Már meg is kerestem a térképen, nézzétek! – hirtelen a másik két lány is rendkívül kíváncsivá vált, és már azt tervezgették, hogyan tudnának észrevétlenül felszökni egy hajóra, és különben is, micsoda diadal lenne, ha eljutnának a szigetre, hogy aztán hazatérve elmeséljék mindenkinek a céhben..
Atsu nagyot sóhajtott, és a pultra tette a kiszelektált cetliket, amik majd felkerülhetnek a felkérés-falra, a többit pedig eltette, majd odasétált a már az utazást tervezgető tinikhez.
- Sziasztok lányok! – hangjára összerezzentek, és ijedten kapták fel tekintetüket a térképről, aztán az ijedtség gyorsan meglepettségbe, majd áhítatba szökkent. – Van számotokra egy megbízásom – mondta mosolyogva, a három lány pedig teljesen elámult.
- N-n-nekünk… m-megbízás? A-a Hercegnőtől? – rebegte az előbb még határozottan irányító Judy.
- Igen, nektek. Szeretném, ha megkeresnétek Sorelt, és gyakorlatra jelentkeznétek nála – erre mindhárman egyszerre kaptak levegőért. – Mondjátok meg neki, hogy én küldtelek titeket, mert holnap más dolga lesz. Rendben? – olyan erősen bólogattak, hogy Atsu majdnem beleszédült a látványba. – Akkor futás-futás! – hessegette el őket az asztaltól, a lányok pedig kipirulva kiszaladtak az épületből. Atsu mosolyogva nézett utánuk. Emiatt még biztos kapni fog a férfitól, de jobb volt elterelni a fiatalok figyelmét az ostoba tervekről, mielőtt még bajba keverik magukat. A varázserővel bíró gyerekek hajlamosak voltak elhinni magukról, hogy nem eshet bántódásuk, mert mágikus erejük van. Atsu jól emlékezett még arra az időre, amikor ő is így gondolta.

A kastély felé sétálva egy pillanatra megállt a palotaőrök és a céh közösen használt gyakorló tere előtt, és nézte az éppen párbajozókat. Két rúnalovag állt nem messze tőle, és egy szigetről beszélgettek, ami nemrég a semmiből jelent meg a tengeren, nem messze Leangarth partjaitól. Atsu homlokráncolva hallgatta, amint előadják ugyanazt a mesét, amit nem sokkal korábban még egy tinédzser lány nagyzolós meséjének gondolt, aztán odalépett a két férfihoz.
- Jó napot! – köszöntötte őket.
- Hercegnő! – hajtottak fejet tisztelettudóan. A régebb óta Leangarthban állomásozó lovagok jellemzően átvették a helyi szokásokat, és a magatartás módot is. – Miben lehetünk szolgálatodra?
- Hallottam, hogy arról a fura szigetről beszéltetek. Mit tudtok róla?
- Valójában nem sokat. Nemrég kaptunk a központból egy hivatalos jelentést, miszerint egy sziget jelent meg itt nem messze a tengeren. Egyik napról a másikra, csak úgy a semmiből. Rengeteg hajóról jelentették, hogy látták, sőt voltak merészebbek, akik ki is kötöttek – Atsu bólogatott, és fejét felszegve várta a folytatást. A lovag egy pillanatra hezitált, aztán valószínűleg úgy döntött, nem lehet belőle baja, ha elmond mindent, amit tud.. Mégiscsak a hercegnővel beszélt. Vélhetően úgyis többet tud náluk.. – A beszámolók sokfélék, minden bizonnyal akad jócskán kitaláció is köztük, de abban megegyeznek, hogy a sziget faunája több mint furcsa, és valamiféle mágikus energia lengi körbe. Veszélyes, mágikus lényekről is többen jelentettek. Már kiküldtek egy osztagot, hogy megvizsgálják, és a kikötőket is értesítették, hogy figyelmeztessék az arra hajózókat. Veszélyes lehet, ha tényleg ott van egy sziget, ami nem szerepel a térképeken.
- Értem. Köszönöm, további szép napot Nektek! – bólintott, s azzal otthagyta a két lovagot, akik újabb fejhajtással búcsúztak tőle.

- Már megint nem bírod féken tartani a kíváncsiságod? – kérdezte Koko nyersen, miközben figyelte, ahogy Atsu bepakol néhány dolgot a táskájába.
- Azért lásd be, hogy ez elég fura, és ha a lovagok is veszélyesnek tartják, akkor jobb, ha magam is vetek rá egy pillantást. Nincs messze innen, megnéztem a térképen – idézte Judyt..
- Hát jó.. Gab nincs a városban. Elmentek Shoval meg Leandroval valahova..
- Tudom tudom.. És akkor mi van? Ketten megyünk – vonta meg a vállát Atsu, mintha mi sem lenne egyértelműbb.
- Oké, de most mondtad, hogy veszélyes lehet, és… ahh mindegy is.. – legyintett a koala lemondóan. – Látom, hogy már a fejedbe vetted. Megyek, szerzek magunknak fuvart. Lent találkozunk.
- Oké! – intett utána a nő, és folytatta a készülődést.


Miután gyorsan tájékoztatta Jake-et a tervről, ráérősen lesétált a kastély előtti kertbe, és ott várta Kokot. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan egy fehér sulekk landolt mellette a puha fűben. Koko a nyakánál ült.
- Szia Atsu! Koko mondta, hogy bevetésre mentek, és jól jönne egy kis segítség. Ülj fel! Elviszlek titeket – mondta, a farkas lány, és lehasalt.
- Ez nagyon kedves tőled Enorah – simította meg Atsu az oldalát, majd fel is ugrott a hátára, és finoman a szőrébe kapaszkodott. – Egy szigetet keresünk a nyugati tengeren, nem lehet túl messze a partoktól, bár pontosat nem tudok. Ha elég magasra megyünk, egész biztosan megtaláljuk – tájékoztatta Atsu a sulekket.
- Akkor így is fogunk tenni. Kapaszkodjatok! – azzal néhány lépés után elrugaszkodott a földtől, és a levegőbe emelkedtek, majd egy perccel később már el is hagyták a várost, és magasan a tenger felett repülve, dél-nyugat felé vették az irányt..

Elégedetten nyújtózva keltem az ágyamban, de azonnal lelohadt a mosoly az arcomról. Mint mindig, reggelre ismét elfelejtettem, hogy nem csupán egy rossz álom volt a Tanács döntése, és a két hete a nyakamban lihegő rúnalovagok tényleg léteznek. De ez egyre korábban jutott eszembe ébredés után, ami miatt reggelenként kábé úgy éreztem magam, mintha egy viperafészek keltett volna.
- Nem kéne ennyit dühöngened rajtuk. Nem jelentenek veszélyt rád nézve egyelőre. – szólalt meg Arisa, aki mozdulataimra szintén felébredt és felöltötte emberi alakját. – Lehet, hogy később még a hasznodra is lesznek, ha a magad oldalára tudod állítani őket.
- Kétlem. – Sóhajtottam fel, ahogy magamra öltöttem a ruháimat. – Pusztán arra emlékeztetnek, hogy a Tanácsban sem bízhatok már. Egyedül te és a céh néhány tagja maradt, akikről úgy érzem, hogy nincsenek ellenem Mindegy, talán elmúlik később az érzés. Inkább menjünk le reggelizni.
Arisa megnyalta az ajkát, és felpattant. A lakrima miatt neki nem kellett az öltözködéssel bajlódnia, így csak türelmesen várt rám.
Az ajtón kilépve meg sem lepődtem már a két lányon, akik az ajtó mellett álltak csöndben. El kellett ismernem, hogy remekül ráhangolódtak a ritmusomra, és alkalmazkodtak hozzám anélkül, hogy bármi fennakadást okoztak volna nekem. Nem mintha sok dolguk lett volna. Érkezésük óta nem volt sok kedvem semmihez. Az összes gondolatomat lefoglalta az önmarcangolás és a düh, amit a helyzet miatt éreztem.
Ha csak a munkájukat kellett volna értékelnem, le lettem volna nyűgözve. De nem ez volt a helyzet. Szó nélkül sétáltam végig a folyosón Arisával és a rúnalovagokkal mögöttem.
- Szia Richard! Két bármit kérek. – huppantam le az egyik bárszékre, fejemmel Arisa felé is intve, jelezve, hogy neki szánom a másik adagot. A Rúnalovagok valamiért nem bíztak Richard ételeiben, bár nem értettem aggodalmaikat vele kapcsolatban. És nem is érdekelt nagyon.
Alig ültem le az étel elé, egy energiabomba repült le a lépcsőn. A híre már megelőzte a máguslányt, de személyesen még nem találkoztam vele. Szinte futva rohamozta meg a pultot, és boldogan fordult körbe a bárszéken.
- Richard!
- Serami.
- Mindenből egyet, ami a pult alatt van! – vigyorgott boldogan Serami, ahogy Richard az ő ételeit is kipakolta a pult alól. - Küldetésre megyek, kell az energia! – mutatta fel a kezében levő papírt a szakácsunknak, majd ránk nézve rádöbbent, hogy nincs egyedül. - Áh, jó reggelt!
Arisával válaszul csak tele szájjal bólogatni tudtunk.
A hosszabb hajú arcán egy érzelem árnyéka vonult át, de szinte azonnal el is tűnt. Félelem? Aggodalom?
- Jó reggelt neked is. Milyen küldetésre mész? – kérdezte a rövidebb hajú tanonc, én pedig felvontam a szemöldököm. Bár így utólag logikus volt, de úgy tűnt, próbálnak a céhen belül ismerkedni másokkal.
- Arra a rejtélyes szigetre, ami pár napja bukkant fel! – húzta ki magát büszkén.
Sayuri kérdő pillantást vetett a másikra, aki csak megrázta a fejét.
- Nem hallottam még róla.
- Megnézhetném? – nyújtotta a kezét válaszul a papír felé.
- Tessék. – adta át könnyedén Serami a felhívást, és lapátolni kezdte a kipakolt ételeket. Reigenen edződtem, így nem lepődtem meg a sebességen, és rutinosan biztonságos távolba húzódtam.
Az ikrek a fejüket összedugva a felhívás fölött néhány lépést hátráltak, és halkan beszélgetni kezdtek, közben néhány pillantást vetve a reggeliző lányra.
- Mi az? – vette észre végül Serami, hogy őt nézik.
- Veled megyünk. – jelentette ki Sayuri, felnézve végül a papírból. Testvére egy határozatlan bólintással erősítette meg a döntést, bár láthatóan neki nem volt ínyére a dolog.
- He? – néztem fel megütközve.
- Minek? – tette fel egy kicsit jobban kifejtve a kérdést Serami is.
- A munkánk része a céh többi tagjának megismerése is. – válaszolt Shiragiku néhány pislogás után.
- Ahogy gondoljátok, engem aztán nem zavar! – Serami egy mosollyal tárta szét a kezét. - Te nem jössz? – nézett felém izgatottan. De ki akartam használni a lehetőséget, hogy kicsit megnyugodjak és egyedül legyek.
- Én örülök, ha lesz egy kis nyugtom a csitriktől. – sóhajtottam fel. - Használhatod bármelyiket élő pajzsnak, ha a szükség úgy hozza.
- Okés, észben tartom! – Serami elnevette magát, és ültében még tisztelgett is. Pedig teljesen komolyan gondoltam a lehetőséget, és úgy tűnt, hogy az ikrek is így gondolták.
- Ugye tudod, hogy nálunk csak rosszabbak jöhetnek? - nézett rám Sayuri dühösen. - Mi próbáljuk a lehető legkevesebb nehézséget okozni neked.
- Persze. Ezért volt elmozdítva a naplóm tegnap. – mosolyodtam el lassan a Sayuri arcán végigfutó pír látványán, de a tanonc végül nem szólt semmit. Helyette Seramihoz fordult.
- Mikor indulsz?
- Amint megettem a reggelim. – válaszolt az tele szájjal.
- Két perc alatt nem készülünk el... - sóhajtott fel Shira, és azonnal elindultak fölfelé, a saját szobájukba. Furcsán üres lett a hátam mögött a tér, és rengeteg feszültség engedett ki belőlem már a gondolatra is, hogy néhány napot egyedül lehetünk. De egyelőre mással szerettem volna foglalkozni. Azzal, aki mintha idegessé tette volna a lányokat.
- Nem te vagy az, aki Reigenen lovagolt a fürdőben? – néztem rajta végig nyugodtan először azóta, hogy megérkezett. Ülve is látszott rajta, hogy alacsonyabb nálam, és az elfogyasztott reggeli ellenére is kifejezetten vékony volt.
- De bizony! – húzta ki magát. - Mondjuk nem értem, egyesek miért akadtak fent rajta annyira. Mindig olyan fura fejet vágnak.
- Látod, ő sem veszi komolyan a párzást. - szólalt meg Arisa nyugodtan, én pedig megcsóváltam a fejem. Nightyngale, Reigen… és most Serami is. Borzasztó hatással volt mindenki szegény kígyóra.
- Áh, szóval ezért néznek furcsán! – csapott nyitott tenyerébe az öklével. - Mondjuk már túl problémás lenne ezen változtatni, és amúgy se érdekel. – vonta meg a vállát, visszafordulva a reggelijéhez. - Egyébként meg nem igazán értem, vajon miért akarnak ezek ketten velem jönni. Te tudod?
- Őszintén szólva, fogalmam sincs. Kérdezgettek rólad néhány napja, de azt sem tudtam, ki vagy. – gondolkodtam el. – Valószínűleg azt akarják kideríteni, hogy milyen kapcsolat van közöttünk.
- Áh, igaz is... legutóbb azt hitték rólad beszéltem, pedig végig a Mesteremről volt szó. Szerintem összezavarodtak. – nevette el magát. Elég nyugodt leányzónak tűnt.
- Nem tudom, melyik a jobb. – mostanában nem volt kedvem beszélgetni, de Serami meglepően jó hatással volt rám. - Az, ha gyorsan megnéznek mindent, és leszállnak rólam, vagy ha minél kevesebbet tudnak meg.
- Az, amelyik neked a kényelmesebb. – az utolsó tányérok kerültek a máguslány elé. - A Mesterem legalábbis mindig ezt mondta. Bár tény, hogy elég rámenősek, legalábbis az egyikük mindenképp. Ha segítség kell, azért szólj! – volt egy tippem, hogy melyikre gondolt. Minden határozottsága ellenére Sayuri miatt aggódtam kevésbé.
- A másik telepata, még az a jobb, ha el van foglalva a beszéddel, addig sem az én fejében turkál.
Elgondolkoztam. Vajon Serami tudna segíteni? Machát valahogy figyelmeztetni akartam és tanácsot kérni tőle, de kételkedtem benne, hogy akár a nyomára tudna akadni, vagy a közelébe férkőzni, ha ő nem akarja. Csak fölöslegesen kevertem volna bajba a lányt.
- És sajnos nem látom, hogy hogy tudnál segíteni, pedig örülnék neki, hidd el. De köszönöm a felajánlást.
- Ugyan, nincs mit. – vigyorgott tovább, egy darab kenyérrel kikotorva a maradék gyümölcsöt egy tálból. - Különben is, amennyire kiakasztottam őket elsőre, még az is lehet, hogy a végén elüldözöm őket a hülyeségemmel! – mondta büszkén. - Mondjuk nem, mintha szándékomban állna, de előfordult már…
- Sajnos nálunk ez nem működni. – szólalt meg a háttérben Shira hangja, és nekem felállt a hátamon a szőr. A két lány vállán egy-egy táska lógott, ugyanazok, amikkel hozzám érkeztek, bár jóval kevésbé dudorodott az oldaluk.
- Sokakról hallottam már ezt! – sejtelmesen elvigyorodott, de a gesztust tönkretette a mozdulat, amivel az utolsó tányér kaját gurította le. - Köszönöm, Richard! – nyújtózott ki boldogan, míg az ikrek elhelyezkedtek mögötte.
- Akkor indulás! – Serami boldogan indult meg az egyik fal felé. Az ikrek meglepődve néztek egymásra, majd rám, mintha csak magyarázatot vártak volna tőlem a viselkedésére. Természetesen nem kaptak. Arisa csak egy fájdalmas nyögést hallatott, ahogy a céhtársam tájékozódási képességét nézte.
Az ikrek végül nem vártak tovább, hanem kisétáltak az ajtón. Serami pedig három méterrel távolabb kimászva az ablakon elindult jobbra. Abba az irányba, ahol meg kellett kerülnie az egész épületet.
- Mozgalmas veletek az élet. – sóhajtott fel Richard, miközben a koszos tányérokat rakta vissza a pult alá.

- Biztos, hogy nem hagyott itt minket? – Shira kezdett aggódni. Már percek óta vártak a máguslányra, akinek már rég ott kellett volna lennie az ajtóban. Röntgenlátása nem tudta még bemérni a környéket, és úgy tűnt, hogy Serami eltűnt a semmiben.
- Nem tűnik olyannak, aki átverne másokat. – válaszolt Sayu nyugodtan. – Talán csak bent hagyott valamit, és visszament érte. Vagy eltévedt.
- Eltévedt? – nézett rá meglepődve a hírszerző. – Egy ilyen rövid úton?
- Ó, de gyorsak vagytok! – hangzott fel a háta mögött Serami elismerő hangja, mire a két lány megfordult. A Cerberus mágusa az ellenkező irányból közelített valami érthetetlen okból.
- Azon az ablakon jöttél ki. - mutatott el a nyitott ablakra Shira vádlóan.
- Hm? Igen. – nézett rájuk ártatlan szemrebegéssel Serami.
- Hagyjuk. – Shira kétségbeesetten becsukta a szemét, és hagyta, hogy Sayu átvegye az irányítást.
- A ránk vonatkozó szabályok ugyanazok, mintha Rane-el lennénk. Megfigyelőnek vagyunk melletted, tehát nem fogunk semmibe beavatkozni, hacsak nem fenyegeti közvetlen veszély valaki életét.
- Tehát dekoltázsos díszőrséget álltok mellettem? – döntötte oldalra a fejét Serami. Sayu nem tudta eldönteni, hogy amiatt, hogy közelebbről tudja bámulni a dekoltázsukat, amit leplezetlenül meg is tett, vagy a kérdéshez tartozott a testbeszéd. - Van annak bármi értelme?
Shira elvörösödve fordult oldalra, Sayu pedig majdnem rámordult a lányra. De végül csak megrázta a fejét, és úgy döntött, hogy őszinte lesz vele. Nagyrészt.
- Felmerült a kérdés, hogy tényleg annyi eszed van-e, mint ahogy elsőre láttuk. Ezt szeretnénk kideríteni.
- Áh, annál is kevesebb van, mint amennyit feltételeztek! – vágta rá sugárzó arccal Serami. - Akkor, merre is... – indult el egyenesen a közeli erdő felé. Sayu óvatosan ránézett Shirára, és aprót bólintott.
Húga a távolodó mágus fejére koncentrált, és a telepátiával egy apró sugallatot küldött. Ha minden jól ment, akkor ettől be fog neki ugrani, merre is van az állomás..

Sosem voltam a korai ébredés embere, de aznap valahogy ritka jó hangulatban ébredtem. Szinte kipattantam az ágyból, akkora lendülettel, hogy kis híján meztelenül hagytam el a szobát. Szerencsére még mielőtt a kilincshez ért volna a kezem, eszembe jutott, hogy Richard valószínűleg nagyon megszidna, ha ismét évakosztümben rontanék be reggelizni… sőt, az is lehet, hogy büntetésből nem kaptam volna semmit enni. Legutóbb megfenyegetett vele, és volt egy oylan érzésem, hogy tartotta is volna magát hozzá.
Miután magamra kaptam a gönceimet, bepakoltam a táskámat is. Úgy döntöttem, felszedem az első küldetést a falról, ami egy kicsit is érdekesnek tűnik, és reggeli után kivonulok a nagyvilágba egy kis kalandozásra. Untam már magam, főleg, hogy az elmúlt két napban nem mentem semerre. Épp itt volt az ideje egy kis változatosságnak…
Szerencsére nem kellett csalódnom; a legelső küldetés ami a kezembe akadt éppen olyan volt, amire én vágytam. Egy ismeretlen, a semmiből feltűnt szigetre szólított, ahol korábban sosem látott lények jelentek meg, a feladat pedig nem volt más, mint felderíteni, mi is folyik ott pontosan. Fejest ugrani az ismeretlenbe – tökéletes számomra! Még arra is jó esélyt láttam, hogy borsos jutalom fog járni azért, ha egy-két szörnyeteget elejtek, vagy mondjuk valami ritka kinccsel térek vissza.

Az egyetlen hely, amit bármikor eltévedés nélkül meg tudtam találni – az a bárpult volt, és valószínűleg csakis a kaja miatt. Szinte úgy repültem le a lépcsőn, s rohanó léptekkel vetettem fel magam a bárszékre, boldogan körbefordulva.  Tökéletes időzítéssel landoltam.
- Richard! – köszöntöttem fülig érő vigyorral.
- Serami – biccentett válaszul.
- Mindenből egyet, ami a pult alatt van! – adtam le a rendelésem, ő pedig már neki is állt pakolni a választékot. - Küldetésre megyek, kell az energia!
Meglebegtettem előtte a papírt, s csak ekkor tűnt fel, hogy egyébként még ültek mellettem páran. Meglepetten pislogtam az észrevételre, s egy pillanatnyi bámulást követően rá is jöttem, kikkel van dolgom. Rane, Arisa, na meg a kompániája, akik a múltkor vallatni próbáltak.
Ez volt az első alkalom, hogy így, valóban személyesen is találkoztam Rane-el és lehetőségem volt rá, hogy beszélek vele. Futtában már többször láttam, érkezni meg távozni is, de beszélgetésre még nem igazán volt lehetőségem. Az két tanonc hitével ellentétben.
- Áh, jó reggelt!
Rane és Arisa csak tele szájjal bólogattak. Velem ellentétben úgy tűnt, voltak annyira jól neveltek, hogy tele pofával nem beszéltek. Én valószínűleg leköpném a kajával azt, aki evés közben köszönt engem.
- Jó reggelt neked is. Milyen küldetésre mész? –kérdezte a rövidebb hajú testvér, én pedig nem voltam benne biztos, ő most melyikük is.
Azt hiszem Sayuri volt a neve?
- Arra a rejtélyes szigetre, ami pár napja bukkant fel! – húztam ki magam büszkén.
Erre a kérdező testvérére, majd miután a másik tanácstalanul megrázta a fejét, visszafordultak felém.
- Nem hallottam még róla.
- Megnézhetném? – nyújtotta a kezét Sayuri, nekem pedig pár másodperc alatt leesett, hogy a megbízásos papírt akarhatja elolvasni.
- Tessék – adtam át, majd immár mindkét kezem szabadon lévén elkezdtem fénysebességgel belapátolni a fogásokat.
Pont annyit kaptam, amennyi egy normálisabb reggelinek megfelelt volna. Persze már előre láttam, hogy lesz még hely a gyomromban pár másik fogásnak, de legalább kifejezetten éhes biztosan nem maradtam. Gondoltam addig talán kitart, amíg meg nem érkezek a küldetés helyszínére.
Csakhamar észrevettem, hogy az ikrek pár lépéssel odébb vonultak, és nagyban sutyorogtak valamiről. Ez önmagában nem is lett volna szokatlan, de az már annál inkább, hogy egyszerre aggódó, kíváncsi és valahol hitetetlen pillantásokat vetettek felém.
- Mi az? – kérdeztem rá végül.
- Veled megyünk – jelentette ki Sayuri, ahogy mindent átolvasva és végiggondolva felpillantott a papírból.
Testvére mindössze egy bólintással reagált, Rane pedig megütközve nézett fel a reggelijéből.
- He?
- Minek? – tettem fel az alapvetően magamhoz képest egész értelmes kérdést.
Nem szokott érdekelni az ilyesmi, de azok után, hogy legutóbb mennyire lefárasztottam őket, amikor Rane-ről akartak volna kérdezősködni, meglepett, hogy csatlakoztak volna hozzám.
- A munkánk része a céh többi tagjának megismerése is – felelte a hosszúhajú, miután meglepetten pislogott párat.
Láthatóan váratlanul érte a kérdésem.
- Ahogy gondoljátok, engem aztán nem zavar! – mosolyodtam el karjaim széttárva. - Te nem jössz? – fordultam Rane felé.
- Én örülök, ha lesz egy kis nyugtom a csitriktől. – sóhajtott fel. - Használhatod bármelyiket élő pajzsnak, ha a szükség úgy hozza.
- Okés, észben tartom! – Snevettem el magam, ahogy ültömben tisztelgésre emeltem a kezem.
Nem gondoltam volna, hogy komolyan mondja, de az ikrek tekintete arról árulkodott, ők pontosan így vélik.
- Ugye tudod, hogy nálunk csak rosszabbak jöhetnek? – nézett rá azt hiszem Sayuri, leplezetlen dühvel a szemeiben. - Mi próbáljuk a lehető legkevesebb nehézséget okozni neked.
- Persze. Ezért volt elmozdítva a naplóm tegnap.
A mosoly, amivel ezt mondta, minden volt, csak nem barátságos vagy boldog. Sayuri elvörösödött, majd mintha csak így próbálná meg kikerülni a kínossá fordult témát, ismét rám koncentrált.
- Mikor indulsz?
- Amint megettem a reggelim –feleltem tele szájjal.
- Két perc alatt nem készülünk el... – sóhajtott fel a hosszúhajú, majd már fel is ugrottak, hogy elsiessenek összekapni a cuccaikat.
Távozásukat pár másodpercnyi viszonylagos csend követte, legalábbis a zabálásból adódó, tőlem érkező hangoktól eltekintve, majd Rane megszólalt.
- Nem te vagy az, aki Reigenen lovagolt a fürdőben? – nézett végig rajtam, szinte már elemzően.
- De bizony! – húztam ki magam. - Mondjuk nem értem, egyesek miért akadtak fent rajta annyira. Mindig olyan fura fejet vágnak – fűztem hozzá visszaemlékezve arra, milyen reakció fogadott minket másnap a fürdős eset után. Még Goldmine is külön beszélgetni hívott minket, ami kifejezetten ritkaság volt. Mondjuk én azóta se jöttem rá, mi lehetett pontosan a problémájuk, de valószínűleg nem is volt olyan fontos.
- Látod, ő sem veszi komolyan a párzást – szólalt meg Arisa, mire a férfi csak lemondóan megcsóválta a fejét.
Ezzel a megjegyzéssel pedig máris felvilágosított. Hát persze! Szóval ez volt az, ami miatt mindenki olyan fura fejet vágott.
- Áh, szóval ezért néznek furcsán! – csaptam ököllel a tenyerembe. - Mondjuk már túl problémás lenne ezen változtatni, és amúgy se érdekel. – Egy vállvonással pedig már le is tudtam a megállapítást, és inkább a kajám befejezésére koncentráltam. - Egyébként meg nem igazán értem, vajon miért akarnak ezek ketten velem jönni. Te tudod?
- Őszintén szólva, fogalmam sincs. Kérdezgettek rólad néhány napja, de azt sem tudtam, ki vagy – felelte elgondolkodva. – Valószínűleg azt akarják kideríteni, hogy milyen kapcsolat van közöttünk.
- Áh, igaz is... legutóbb azt hitték rólad beszéltem, pedig végig a Mesteremről volt szó. Szerintem összezavarodtak – nevettem el magam immár sokadszorra.
- Nem tudom, melyik a jobb. Az, ha gyorsan megnéznek mindent, és leszállnak rólam, vagy ha minél kevesebbet tudnak meg.
- Az, amelyik neked a kényelmesebb – idéztem Axtron szavait, ahogy már a vége felé járt az ételkirakat. - A Mesterem legalábbis mindig ezt mondta. Bár tény, hogy elég rámenősek, legalábbis az egyikük mindenképp. Ha segítség kell, azért szólj!
- A másik telepata, még az a jobb, ha el van foglalva a beszéddel, addig sem az én fejében turkál.
Olyat is tudnak? Nem rémlett, hogy ez szóba került volna. Bár az, hogy én nem emlékeztem rá nem jelentette azt, hogy meg se történt.
- És sajnos nem látom, hogy hogy tudnál segíteni, pedig örülnék neki, hidd el. De köszönöm a felajánlást.
- Ugyan, nincs mit. – vigyorogtam, ahogy egy szelet kenyérrel kitöröltem a tányért, majd azt is lenyeltem.
Mármint a kenyeret.
- Különben is, amennyire kiakasztottam őket elsőre, még az is lehet, hogy a végén elüldözöm őket a hülyeségemmel! – jegyeztem meg büszkén. - Mondjuk nem, mintha szándékomban állna, de előfordult már…
- Sajnos nálunk ez nem működni.
El kellett ismernem, engem is meglepett a hátam mögül érkező hang. Meg ugyan nem ugrottam tőle, de érdeklődve pillantottam hátra. A két lány már indulásra készen állt, egy-egy táskával a vállukon.
- Sokakról hallottam már ezt! – vigyorodtam el sejtelmesen, majd gyorsan legyűrtem az utolsó falatot. - Köszönöm, Richard!
Elégedetten nyújtóztattam ki az izmaim, ahogy a lányok felsorakoztak mögöttem. Felpattantam a székről, majd azzal a lendülettel meg is indultam az ablak felé.
- Akkor indulás!
hátra se tekintettem, hogy ők merre mentek. Egyszerűen csak kiugrottam az ablakon, majd megindultam, hogy körbejárjam az épületet a kapu után kutatva.
Sose tudtam, merre kellett kijutni a céhből, ezért azt találtam a legkönnyebb megoldásnak, ha egyszerűen az ablakon keresztül kiugrani, majd körbesétálni. Előbb vagy utóbb elértem a főbejáratot – bár meg kell hagyni, legtöbbször inkább utóbbról volt szó. Menetelés közben pedig elgondolkodtam, vajon miért nem követtem egyszerűen a két testvért, akik valószínűleg pontosan tudták volna, merre kellett elhagyni az épületet.
Na mindegy…

Valószínűleg keveregtem az épület körül egy pár percig, ugyanis mire elértem a kaput, a két lány már rég ott ácsorgott. Már csak abból, ahogy felém fordultak láttam, elképzelni se tudták, mégis merre voltam.
- Ó, de gyorsak vagytok!
- Azon az ablakon jöttél ki - mutatott el a nyitott ablakra a hosszú hajú.
A mutatott irányba fordultam, és rá kellett jönnöm, hogy valóban rá lehetett látni innen az ablakra, amelyiken keresztül én távoztam. Tehát teljesen feleslegesen tettem egy kört. Na mindegy, oda se neki!
- Hm? Igen. – Csupán ennyi volt a reakcióm, ártatlan tekintettel meredve vissza rájuk.  
- Hagyjuk.
- A ránk vonatkozó szabályok ugyanazok, mintha Rane-el lennénk. Megfigyelőnek vagyunk melletted, tehát nem fogunk semmibe beavatkozni, hacsak nem fenyegeti közvetlen veszély valaki életét – magyarázta a testvére.
- Tehát dekoltázsos díszőrséget álltok mellettem? – döntöttem oldalra a fejem, ahogy leplezetelenül megbámultam a mellüket. - Van annak bármi értelme?
Shiragiku elvörösödött, hasonlóan ahhoz, amikor először tettem megjegyzést az egyenruhájukra, a másik viszont inkább volt ideges, mintsem szégyenlős a hallottaktól. Végül csak megrázta a fejét.
- Felmerült a kérdés, hogy tényleg annyi eszed van-e, mint ahogy elsőre láttuk. Ezt szeretnénk kideríteni.
Ez valahol kifejezetten megtisztelő volt. Mármint, úgy őszintén.
- Áh, annál is kevesebb van, mint amennyit feltételeztek! – vágtam rá lelkesen és őszintén. - Akkor, merre is...
Igazából fogalmam sem volt, merre kell mennem, de elindultam balra. Alig tettem két lépést amikor valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. Mintha nem is erre, hanem a másik irányba kellett volna mennem…
Megálltam egy pár másodperc erejéig, majd vállat vontam, s az ellenkező irányba indultam, jobbra. Végül is Axton mindig azt mondta, az embernek a megérzéseire kell hallgatnia…

A férfi rideg tekintete végigfutott a hírszerzőkön. Alerion szorongva kuporgott a leghátsó sorban. Ez volt az első éles küldetése, ahol helyt kellett állnia. Korábban is részt vett már missziókon, ám akkor vezetői a legtöbb információnak birtokában voltak már, és az ifjú rúnalovag szerepe igen elenyésző volt. Ahogy az idegenekre pislantott, valahogy az az érzése támadt, hogy nem önmaguk. Őszintén, azt se tudta megállapítani, hogy összesen hányan vannak a helyiségben pontosan. Hárman, vagy harmincan? Minden olyan volt, mint egy jól megszerkesztett illúzió. Ebben az egységben mindenki valaki másnak az alakját viselte volna? Vajon a szigorú parancsnoknak, az egyetlen jól kivehető személynek ez volt a valódi alakja? Tíz centis, belőtt, szőke haj, oldalt felborotválva. Karakteres arcát szőke szakáll keretezte, pengeéles, sötétbarna tekintete szinte Alerion lelkébe látott. A rónalovag egyenruhája sötétkék és ég színekben pompázott, cikornyás mintázata azonban a templom szolgálóira emélkeztette őt. Hosszú sála minden lépésével nagyot lengett. Az egész megjelenése tiszteletadást követelt csapatától. Alerion pedig nem volt rest megadni ezt neki. A férfi fel s alá járkált, és egy mágikus interfacen keresztül prezentálta a küldetés részleteit.
- A beszámolók szerint a mágikus energia körülbelül ezen a területen mutat változásokat. - ecsetelte, miközben a tengernek egy kisebb szeletét felnagyította az interfacen. - Több oldalról fogják ezt megközelíteni, mindannyian külön utakon járva. Ne feledjék, maguk feláldozható egységek, az egyetlen céljuk pedig az információszerzés. Ha bele is pusztulnak, az információt el kell juttatniuk a Tanácshoz!
Alerion visszafojtotta a gondolataiban felvillanó szarkasztikus megjegyzést. Nem tudhatta, hogy vajon a férfi éppen az itt jelenlévők agyában kutakodik-e. Inkább a térképre koncentrált, megfigyelte a szélességi és hosszúsági köröket, a távolságot és az irányt a környező, már feltérképezett szigetektől.
- Ha, és amennyiben elérnek a szigetre, az elbeszélések szerint több problémába is ütközhetnek. Először is a szigetet képtelenség átszelni, körbejárni, vagy úgy általánosságban feltérképezni. Természetesen önök nem egyszerű tengerészek, így bízom benne, sikerrel fognak járni. - Alerion nem bízott benne. - Éghajlata valószínűsíthetően trópusi, ehhez mérten számítsanak az élővilág diverzitására. És ismeretlen szörnyetegekre. - a férfi hirtelen összevonta a szemöldökét, az interface pedig egy ismerős alakzatra váltott. - Egyes híresztelések szerint a szigetet tündérek lakják. Remélem nem kell önöket emlékeztetnem arra, hogy ezzel a fajjal már évszázadok óta nem volt kontaktusunk. A Mágus Tanácsnak kifejezett célja, hogy felvegyük velük a kapcsolatot az együttműködés reményében.
~ Na persze, még véletlenül sem azért, mert állítólag izzanak a mágikus energiától... ~ gondolta Alerion. Későn eszmélt rá, hogy fürkészhetik az elméjét, de úgy tűnt, a parancsnok figyelmen kívül hagyta. Töretlenül folytatta mondandóját.
- Mindannyiuknak intéztünk, egymástól független transzportációs lehetőséget. Az adatokat most továbbítjuk önöknek. Minden szükséges információ immáron a tudatuk részét képezi. - magyarázta. Alerion érezte, hogy az információ a tudata részévé válik. Ismerte ezt a technológiát, az archívum mágia Nightyngale kedvelt eszköze volt, amikor valamilyen esemény szervezését bonyolították le.
- Induljanak! - adta parancsba a férfi. Az alakok megremegtek, a kijárat felé indultak, s már ott sem voltak. Alerion, kissé habozva, de követte őket, ám egy láthatatlan kér megragadta a vállát.
- Sólyom. - szólította a meg a parancsnok Aleriont. Most először szólították a kódnevén. Furcsa volt hallani, először nem is reagált rá. - Értékeljük az önálló gondolatokat, ám mindennek megvan a helye. Az eligazítás nem az.
- Értettem uram, köszönöm a tájékoztatást. - hajolt meg rémülten a rúnalovag. Idegesen kihátrált a teremből. Mindössze egyetlen lépést tett, és már a hírszerzés épületén kívül találta magát. Biztos volt benne, hogy befelé legalább három folyosón keresztül jutott el az eligazításhoz. Az volt az illúzió? Vagy netán térmágia? Elhessegette kósza gondolatait, s csak remélte, hogy majd egyszer megtudja a választ kérdéseire. Kezében egy eddig számára oly ismeretlen batyut szorongatott. AZ archívum mágia információinak birtokában azonban tudta, mit tartalmaz. Oldaltáskájába tuszakolta a felszerelést, és megindult a számára kijelölt transzportációs egység felé.


A szomszédos épület tetejéről egy nő figyelte az utcára támolygó rúnalovagot. Hegyes fülei megrezzentek, mikor a férfi hátramenetben araszolt lefelé három lépcsőfokot, ám nem cselekedett. Nem akarta felfedni jelenlétét, a férfi ugyanis nem tudta, hogy a városban van. A nő azonban nem tehetett mást. Aggódott érte, biztonságban akarta őt tudni. Erre pedig egyetlen módszert talált csak elfogadhatónak. Ha követi őt, anélkül, hogy tájékoztatná jelenlétéről. A mágikus tableten az Aleriont jelző pont megindult a vonatállomás irányába. Atalanta pedig követte őt...

Alerion hírszerzési egységének névtelen parancsnoka:

- Szedd a lábad, ha lemaradsz, akkor itt hagylak! – kiáltottam hátra a mögöttem bukdácsoló Lylának.
- Nem tehetek róla, ezek a rohadt ágak mindig mindenembe beleakadnak! – siránkozott, ebben pedig nagy valószínűséggel lehetett is némi igazság, csak engem éppenséggel ez pont nem érdekelt.
- Na nyavalyogj, egy fegyvermágustól nem vártam volna, hogy ilyen kényes. – korholtam, miközben haladtam előtte, hátratett kézzel, mit sem törődve a talaj egyenetlenségeivel, meg a kiálló ágakkal.
De miért is tettem volna, hiszen nem sokkal a talaj fölött lebegtem a szélmágia segítségével, s az utamba hajló ágakat is ezen varázslatág segítségével hárítottam el az utamból már azelőtt, hogy egyáltalán hozzám értek volna.
- Különben is… nem mintha panaszkodnék, de miért csak engem hoztál magaddal? – érdeklődött a szőke lány, mikor épp kiértek a bozótból, egyenesen a vasúti sínekhez.
- Mert nincs kedvem Froozer okoskodását hallgatni, Ange tengeri beteg, mint kiderült, Krage nem lenne túl hasznos egy harcban, ha arra kerül a sor, más lehetőségem meg nem volt, mert amúgy meg utálok egyedül dolgozni, mióta felfedeztem, hogy sokkal mókásabb, ha ugráltathatok embereket más dolgokra. – vezettem le neki őszintén és tömören a helyzetet.
- Ilyen megalomániás vagy? – kérdezte kissé morcosan a lány.
- Dehogy, csak lusta. – vontam meg a vállamat egy fél mosoly kíséretében. – Különben is, nem hogy örülnél neki, hogy a szárnyaim alatt tanulhatsz. – vágtam a fejéhez.
- Az előbb mondtam, hogy nem panaszként mondom.
- Akkor meg fogd már be végre és haladjunk! – zártam le részemről a beszélgetést, melyre csak egy mérges „Agh” mormogás volt a válasz, s a párbeszéd félbe is szakadt, pont ahogy kértem.
Így hát párosunk csendesebben haladt tovább az úton, s jómagam is visszaváltottam sima sétára a lebegés helyett, főleg, hogy már csak pár kilométerre lehettünk a kikötőtől.
- Miért nem vonattal jöttünk? – érdeklődött aztán ismét beszédbe elegyedve Lyla néhány száz méter után.
- Te fegyvermágus vagy, nem? – tettem fel neki a nyilvánvaló kérdést válasz helyett.
- Persze hogy az vagyok. – felelte értetlenül a lány.
- Egy fegyvermágus a saját véleményem szerint legalábbis, a legkevésbé mágus. – közöltem vele kemény nézeteimet. – A fegyveridézéseket leszámítva szinte nem is használ mágiát. És éppen ezért, neked nem is a mágikus erődet, de sokkal inkább a fizikumodat és a… mondjuk úgy, hogy  az ügyességedet kell csiszolnod. Sajnos ezen készségek nekem sem tartoznak a legjobbak közé, de én kompenzálom őket más területeken. Érted, hogy mire akarod kilyukadni? – kérdeztem vissza a kiselőadás után, mely még engem is meglepett. – Hmm, milyen jó vagyok, még a végén nekem is el kéne mennem valami mágia professzornak vagy minek is hívják azokat a marhákat, akik a rúnaakadémián oktatnak. – tűnődtem magamban elégedetten.
- Igen, értem. – érkezett a válasz, mely visszazökkentett a gondolataim útvesztőjéből, majd egyszer csak fogta magát a kis buzgómócsing és elkezdett rohanni előttem. – Aki utoljára ér oda, az a záptojás! – kiáltotta örömtelin.
- Ahh, dehogy érted. – sóhajtottam lemondóan, s az árnyak erejével egyszerűen néhány méterre elé ugrottam egy fa árnyékára. – Ha értenéd, akkor azt is tudnád, hogy nem elég, ha sok erőd van, beosztani is tudnod kell. – pöcköltem meg a homlokát, mikor néhány pillanat után beért.
- Áú! – kapott a fejéhez. – Ezt most miért kaptam? – vonta össze a szemöldökét.
- Mert már megint fejjel akarsz rohanni a falnak! – korholtam tovább. – Az, hogy edzésre van szükséged, az nem azt jelenti, hogy rohanj egyből húsz mérföldet. Mérd fel, hogy mire vagy képes, tűzd ki, hogy hová kell eljutnod! Az erődet pedig ehhez oszd be! – folytattam, miközben ő csak rosszalló szemekkel, de folyamatos figyelemmel hallgatott. – Tudod egyáltalán, hogy milyen messze van a kikötő, ahová megyünk? Vagy eleve  az úticélunk?
- Hááát… azt hiszem nem. – jött rövidesen a válasz.
- Na látod. Kétlem, hogy odáig bírtad volna futva. – törtem le még jobban. – Örülök, hogy lelkes vagy, de ez is csak egy bizonyos határig egészséges, afelett viszont már káros.
- Aye-aye boss! – jött a felelet, ami egyszerre volt beletörődő és kicsit gúnyos is.
Ezt követően az utunk a kikötőbe már egészen nyugodt és csendes volt, futkározás és további kioktatás nélkül. Ó, persze, és el is felejtettem említeni, hogy hová is tartottunk. Kaptam egy fülest az egyik… „ismerősömtől”, aki egyébként csupán egy pitiáner tolvaj volt Era egyik külvárosi negyedében, de tudott dolgokat és sosem ütötte bele olyanba az orrát, amihez nem volt elég nagykutya, ezt a tulajdonságát pedig nagyon szerettem. Szóval eme kapcsolatom világosított fel néhány nappal korábban, hogy furcsa dolgok történtek a nyugati tengeren, amely megérdemelte a figyelmemet. Arról mondjuk fogalmam sem volt, hogy ő honnét szerzett tudomást minderről, de nem is nagyon érdekelt. Én csak fizettem neki némi apró pénzt az értesülésért, aztán elváltak útjaink, mint rendszerint mindig.
És hogy mi volt ez a különleges dolog? Nos, az, hogy úgy tűnt, felfedeztek egy eddig ismeretlen szigetet, sok, eddig ismeretlen jelenséggel, ami pedig pont kapóra jött nekem. S hogy miért? Mert pontosan ilyen helyeket kerestem, mert reméltem, hogy itt talán egy újabb darabot találhatok Angelinának a gyűrűiből, melyek gyűjtésébe belefogtam. Persze semmi garancia nem volt rá, hogy valóban ez lenne a helyzet, de egy próbát megért. Persze erről az indokról bőven elég volt, ha csak én magam tudtam, nem kellett mindenki másnak is beavatottnak lennie.
Így hát, miután megérkeztünk a kikötőhöz, ennek tudatában igyekeztünk keresni egy hajót, hogy eljuthassunk a „kincses szigetre”

- Még mindig nem néz ki valami jól. – Naro három mágikus nagyítón keresztül meredt a felkaromra. A fiú teljesen a kaland és a kihívás mámorában égett, legalábbis az első fél órában, utána minden visszaállt a szokásos kerékvágásba.
- Ezt nem hiszem el! Nem tudok rájönni, egyszerűen nem! -
- Csak engedd el, amint lesz elég pénzem megoldom a többit. -
- A teljes testprotézissel is csak éveket nyerhetsz, a legjobb az lenne, ha szereznénk még ebből a technológiából. – erőteljes sóhaj hagyta el a nemrég még izgatott fiú tüdejét. – Jelenleg sajnos ez a legjobb esélyünk, a különböző fémek elemésztésével is a szintetikus tested csupán beforrasztani tudja a sebeid, éppen, hogy ne maradjanak halálosak. A teljes felépülés azonban eléggé kétséges. -
- Már átbeszéltük ezerszer! – Mordultam rá azonban hamar le lett csapva a téma.
- És ezerszer is ugyanúgy fittyet hánysz a biztonságra és kockáztatod az életed. – Naro felemelte a szemüvegét majd letette az eszközeit mellyel az éppen legújabb, testemet ékesítő sebet vizsgálta.
- Nem látod át a helyzet súlyát igaz, a tested minden egyes harccal elképesztő módon…-
- Roncsolódik, a szerveim fokozatosan leállnak majd és szép lassan elveszítem a látásom. Blah Blah Blah…. – morogtam halkan, majd egy határozott lendülettel felegyenesedtem a sebészi székké alakított gólemanta fekvőhelyről. Naro mérgében asztalra csapott.
- Nemrég veszítettünk el téged… nos… őt! – A szemei szinte forrtak a dühtől, az aggodalom táncolt a tüzes szempár sarkában. A fiú teste megmerevedett, kezeit ökölbe szorította s rám meredt.
- Még te sem lehetsz akkora fasz, hogy nem látod át mekkora kárt okozol ezzel mindenkinek magad körül. – Lehunyt szemmel felemeltem a kezeim megadó módon, s talpra álltam.
- A harc nem fog változni attól, hogy nehezebben épülök fel… - Láttam a fiú arcán, hogy nem ezt a választ várta, majd intettem, hogy folytatnám a mondandóm. – De ígérem, hogy a következő bevetésnél vigyázni fogok magamra! – Szabályosan fájt kimondani ezeket a szavakat, azonban nem tehettem mást. Legbelül igazat kellett adnom Naronak és én sem akartam ismét elveszíteni a csapatot, viszont a teljes gyógyuláshoz vezető út elég költséges lesz. Felkaptam a pólóm s magamra öltve eltakartam vele a testemet ékesítő immár tucatnyi friss sebhelyet. A szemeim a termet fürkésztek, Naro rendesen felfejlesztette. Ami egykoron egy egyszerű kis gólem készítő műhely volt, mostanra, részben miattam is, de egy kísérletező sebészeti kamrává alakult. A plafonon különbféle megfigyelő és analizáló lencsék, temérdek lakrima vision és képernyő, nem beszélve a hadseregre való sebészeti eszközről és különbféle kütyüről.
- Kösz az összevarrást… doki! – Biccentettem a fiú mellé, majd a kijárat felé vettem az irányt. A helyére pakoltam az apró-cseprő dolgaim, majd megindultam. A kijárat mellett egy kisebb széken Amber foglalta el szokásos helyét közel Narohoz. A lány éppen el volt veszve a gondolataiban, így talán nem is volt fültanúja annak, amiről beszéltünk, és talán jobb is így. Egy gyengéd érintéssel megpaskoltam Amber fejét, tenyeremmel végig simítva a lány haját. Érezhetően kizökkentettem a pillanatnyi mentális állapotából, azonban amikor aranyló szemeit rám szegezte az ismerős arc látványa mosolyt csalt az arcára.
- Lehetőleg ne a leghalálosabb küldetést válaszd! – kiáltott utánam Naro, majd elhagytam a szobát.

Kilépve szinte száguldó vonatként gázolt el a mesterem jelenléte. Naro szobája egy kisebb gyülekező hall előtt helyezkedett el, így a térség tágas volt, még ha sötét is az őt körülvevő folyosók miatt. Viona karba tett kezekkel támaszkodott a falnak, szemeivel folyton folyvást engem méregetett. Furcsa, mióta visszatértem, mintha ő lenne az aki a legtöbb időt töltötte el a környezetemben, tekintete a megszokott hűvösséget és szigort tükrözte, azonban valami nem stimmelt. Egy mosoly keretében nyugtáztam a jelenlétét, majd odaléptem mellé.
- Mester, ha nem ismernélek jobban, azt hinném gyengéd érzelmek vezéreltek ide, hogy folyton a közelemben legyél. – Viona rosszallóan, vagy inkább lekezelően lehunyta szemét és megrázta a fejét.
- Tessék! – nyújtott át számomra egy felkérést, egy hosszú, elnyújtott sóhajjal karöltve. Röviden szemügyre vettem a kérés jellegét, de leginkább a térkép ragadta meg a szemem, amely egy aprócska halászfalura mutatott Fiore nyugati partjainál, továbbá utakat jelöltek a térképen a tenger közepére is, melyek mintha a semmibe vezettek volna.
- Egyedül, vagy a többiekkel? – kérdeztem felpillantva a lapról.
- Egyedül. Derítsd ki mi folyik ott, szerezz információt. Ha lehetséges szerezd meg azt, ami ezért az egész felfordulásért felel, vagy iktasd ki. Enoch mester átadta nekem a küldetés feltételeinek megszabását, így nem jár halálbüntetés, ha elbukod. –
~ Míly megnyugtató. ~ Gondoltam magamban, hiszen még az is jobb lett volna, mint amivel Viona elő szokott rukkolni.
- Egyszerű vezérvonalaid lesznek, talán még a magad fajta lökött is képes lesz követni. – Egy mosollyal párosított bólintást követően átvettem a felkérést tartalmazó iratot, és hátrálni kezdtem afelé a folyosó felé, amely a szobámba vezet. Némán meghajoltam, igaz csak enyhén Viona előtt, ahogy azt el szokta várni, majd hátat fordítottam neki, mikor is a nő hangja visszhangozni kezdett a fejemben.
~ Áhh Az első alkalom, hogy a fejembe engedlek mióta itt vagyok … nem is tudom készen állok-e, nem nézek ki rosszul? Úgy izgulok! ~ mosolyodtam el, miközben Viona kezén a telepatikus kommunikációért felelős gyűrű erőteljesen izzott.
~ Elég szép eredményeket értem el veled… nos… a másikkal. Ne merészelj te is meghalni! ~ A hangja kimért volt és hideg, már-már dermesztően, azonban ne tudta leplezni az aggodalmát, a telepátia azonnal elárulta az egészet. Nyíltan nem fejezhetné ki aggodalmát senki iránt, hiszen nem tudhatja, hogy Enoch mester vagy egy másik Archon mikor hallgatózik.
~ Amikor visszatérek, folytatjuk, ahol abbahagytad…. őőőő… velem, másik velem? ~ kavarodtam bele a saját gondolatmenetembe. Egyetlen legyintést követően elhagytam a helységet, s az úthoz szükséges holmim összepakolása után elindultam Fiore nyugati partjai felé.

Hosszú vonatút következett. A rúnalovag kényelmesen elhelyezkedett kabinjában, mit sem törődve azzal, hogy egy bizonyos hölgyike, mindössze két fülkével arrébb azt lesi mágikus tabletjén, hogy mikor s merre jár a férfi. Némi sudoku, szundikálás és szalonnamajszolás után Alerion kipihenten és felkészülten szállt le az apró kikötővárosban. Követője pedig természetesen követte őt.
Egy idős halász várta őt. Nem sokat kérdezősködtek hát, egy rövid egyeztetés után a férfi máris a kis bárkában csücsült. A vitorlás útnak indult a nyugodt tengeren, csendesen siklott a hullámokon keresztül. Az igen szűkös fedélzeten Alerion, levetve felsőjét nyugodtan élvezte a forró nap simogatását. A halszagtól bűzlő fedélközben nemsokára azonban furcsa zajokra figyelt fel. Mintha valaki fuldokolna odalent...
- Maga hallja ezt, apó? - kérdezte a férfi a halászt. Az öreg csak vállat vont.
- Hallok én mindent fiam. Olyat is, amit nem kellene.
Alerion nem igazán értette a fickót, de a köhögő hang csak nem akart megszűnni. Csengése pedig mintha ismerős lett volna neki. Lendületesen feltárta a fedélköz ajtaját, ahonnan egy zöld szempár pislogott rá. A férfi meglepetése hamar gyengéd mosolyba fordult, és karját nyújtva kisegítette a nőt a halbűzös raktárhelyiségből.
- Hogy kerülsz ide, drága Atalanta? - kérdezte kedvesen, ám hátrébb húzódva a férfi. A nő ugyanis halszagtól bűzlött.
- Egy pillanat... khhh. - nyögte pár köhögés közt a nő. Dimenzió hasadékjából megidézett egy apró lakrimát, melyet aktiválva hirtelen megszűnt a halbűz, mely belőle áradt. - Még jó, hogy elhoztam egy szagtalanító lakrimát.
- Kisasszony hát maga hogy került a fedélközbe? - kérdezte a tengerész is. - Nem való az a szag ilyen finom hölgyeknek!
- Erre már magam is rájöttem. - rázta meg a haját a nő. - Elnézést, amiért a megkérdezése nélkül igénybe vettem a szolgálatait. Természetesen fizetek önnek azért, ha elvisz oda, ahová a fiatalembert is.
- Óh, fizet eleget a Tanács. Egy utas ide vagy oda, már nem számít. - legyintett az öreg kedélyesen, lezártnak tekintve a témát.
- Nekem még nem válaszoltál. - emelkedett fölé Alerion. Cseppet sem tűnt fenyegetőnek, de Atalanta így is rosszul érezte magát, hiszen engedély nélkül követte a férfit.
- Aggódtam érted. - motyogta elpirulva a nő. - Ez az első igazi küldetésed, és hát... gondoltam majd a távolból figyellek. De muszáj volt rögtönöznöm, nem gondoltam volna, hogy hajóra fogsz szállni... Szóval amíg ti egyeztettetek, én elbújtam a fedélközben... Arra nem számítottam, ami odabent fogadott...
- Atalanta... felnőtt ember vagyok. Nem kell állandóan vigyáznod rám. - korholta gyengéden a nőt.
- Nem veszíthetek el több fontos embert az életemből. - magyarázta a nő eltökélten, ellentmondást nem tűrő hangon. Alerion minden erejét elvesztette mellette. A határozott zöld szemeknek képtelen volt ellentmondani.
- Hát jó... de minden döntés az enyém. Ez az én küldetésem. - sóhajtott a férfi. Atalanta lelkesen mosolyogva bólintott.
- Mennyi idő, míg oda érünk? - kérdezte a férfit.
- Még körülbelül egy óra. - válaszolta az. Atalanta lelkesen cserélte le öltözékét egy bikinire, a jelenlévő férfiak örömére. Egy pillanat múlva már a hasát süttette a fedélzen nyújtózkodva. Alerion pedig csatlakozott hozzá.

***

- Oy, fiatalok, ott a sziget! - hívta fel az öreg a napozó páros figyelmét a körvonalazódó szigetre. - Én mondom, mesés egy hely. Ilyen szép napon nincs is jobb, mint egy egzotikus helyen kókuszdiót hasítani!
Atalanta és Alerion magukra kapták könnyű harci öltözéküket, hogy maguk is felkészüljenek az érkezésre. Egy pillanatra a lélegzetük is elállt. A sziget fölött szürrealisztikus földdarabok lebegtek, a hegységek a magasban boltívként összekapcsolódtak, a dzsungelt pedig folyók szelték darabokra. A sziget mérete szinte megbecsülhetetlen volt, s ahogy közeledtek hozzá, egyre hatalmasabbnak tűnt, árnyékot vetve az érkező hajókra.
- A zátonyok miatt nem tudok közelebb menni, de azt a csónakot vihetik magukkal. - mutatott egy kétszemélyes mentőcsónakra a halász.
- Köszönjük. - bólintott Alerion. Nemsokára már romantikusan csónakáztak a part felé. Atalanta elig tudta levenni a tekintetét a különleges természeti képződményekről, a rúnalovag viszont már a partot fürkészte.
- Humm a felfedező egységek már megérkeztek és tábort vertek. Az én utam azonban nem hozzájuk van kötve... - merengett Alerion. - nem sok kedvem van velük találkozni, talán kikerülhetjük őket...
- Nem kell jelentened? - kérdezte Atalanta.
- Meh. - vont vállat a férfi, majd csendben evezett tovább.
Partot érve megigazgatták öltözékük, és elindultak a nagy felfedezőtúrára...

- Egyébként mi hasznotok lehet abból, ha engem kísérgettek? – érdeklődtem, ahogy szembefordultam velük, és úgy sétáltam tovább hátrafelé.
- Tapasztalatot szerzünk, és megismerjük Rane egyik céhtársát – válaszolta a hosszúhajú, mintha csak magától értetődő lett volna.
Igazából ezt még el is hittem. Bár a korábbiakból kiindulva Richard szívébe nem hiszem, hogy annyira belopták volna magukat a kérdezősködés miatt, de a többiekkel még talán kijöhettek.
- Hm, végül is. Ráadásul mellettem igazi mentális tréningben lesz részetek! – jelentettem ki a kelleténél nagyobb büszkeséggel a hangomban.
- ... Neked is eszedbe jutott a falunap, amikor sáros malaccal kellett birkózni? – fordult hirtelen Sayu a testvére felé.
Shiragiku megpróbálta visszafogni a nevetést, de nem nagyon sikerült neki. Hirtelen már engem is érdekelni kezdett, mégis mi jutott eszükbe.
- Mi? Micsoda? Miről van szó?
- Rivendell egyik helyi játéka, ahol egy sáros karámban kellett elkapni egy bezsírozott malacot, időre. – magyarázta Sayu. - Minél nagyobb volt valaki, annál nehezebben tudott vele lépést tartani. [/color]
- De király! Egy ilyet egyszer én is kipróbálnék! Meg lehetett utána enni azt a malacot?
- Nem – válaszolta Shira, szomorúan megrázva a fejét. - Akkor nem maradt volna a többieknek malac.
- Eh... az úgy már nem olyan jó – gondolkodtam el szinte elkeseredetten egy pillanatra.
Még a gyomrom is megkordult a disznósült gondolatára.
- És te miért választottad ezt a küldetést? – kérdezte váratlanul Shiragiku.
Pislogtam egy pár pillanatig, ahogy séta közben bámultam rájuk. Végül csak eleresztettem egy nagy vigyort, s széttárt karokkal annyit mondtam:
- Unatkoztam! – vallottam be őszintén. - Ráadásul imádom a tengeri szörnyeket, meg úgy a szörnyeket egyébként, nagyon menők! Bármi érdekel, ami ismeretlen.
Reakciójuk láttán azonban úgy éreztem, nem értettek egyet velem. Egyidőben komorodtak el mind a ketten, a hangulat pedig pillanatok alatt teljes fordulatot vett.
- A falunkat egy ilyen szörny gyújtotta fel – mondta halkan Sayu. - Ha bármit találunk, jelentenünk kell a Tanácsnak, mielőtt másnak is kárt okoznának.
Egy pillanatig csupán pislogtam rájuk, majd tudatosultak bennem a hallottak. Elmosolyodtam, egyszerre kedvesen és komolyan.
- Bocsi, azt hiszem, érzékeny pontra tapintottam. Nem állt szándékomban! Egyébként csak a mezei szörnyekre gondoltam, bár nem tudom, a tiétek milyen volt. Mondjuk, azt hiszem az se sokkal jobb – nevettem el magam, miközben hátat fordítottam nekik.
Arcomat egy felettébb komoly, valahol elkeseredett arckifejezés járta át és nem szerettem volna, ha mások is látják. Visszaemlékeztem arra, amin én keresztülmentem, és hiába próbáltam kontrollálni az érzéseimet, könnyen le lehetett volna olvasni az arcomról.
- Egyébként meg, az embereknél félelmetesebb és kegyetlenebb szörnyek nincsenek –fűztem hozzá végül egy rideg, szinte már távolságtartó hangon.
Mielőtt viszont még bármit kérdezni tudtak volna, visszafordultam feléjük olyan lelkesen, mintha korábban semmi nem is történt volna.
- Tényleg, a tündérekben hisztek? Lehet, hogy azok is vannak a szigeten!
- Hát… miért ne? Annyi mágikus állat van, amivel találkozhattunk, hogy fura lenne, ha épp ők ne léteznének.
- Szerintem is! Jó lenne látni egy tündért. Talán még kívánni is lehetne tőlük! – lelkesedtem.
- Azok nem az aranyhalak?
Kérdése egy pillanatra megütköztetett és elbizonytalanodtam tőle. Tényleg, melyik is volt? Az aranyhalakról volt ilyesmi… de szerintem a tündérekről is?
- Azok lennének? – kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel. - Hm... lehet.
~ Bár legfeljebb tartárt kérne hozzá...
- A tartár jó dolog! Nem hangzik rosszul – vigyorogtam reflexből válaszolva, de pillanatokkal később feltűnt, hogy valami nem oké.
Olyan furcsán csengett a hang, amit hallottam, mintha csak a fejemből szólt volna.
- Ó, ezt melyikőtök is mondta? – pillantottam rájuk kérdőn.
- Ööö... Én voltam - szólalt meg Shira gyorsan, mire testvére megvakarta a homlokát.
Nem igazán értettem, miért. Én nem láttam problémát vele.
- Áh. Na mindegy, haladjunk! – végül csak ennyit reagáltam.
Akkor még nem gondolkodtam el komolyabban a történteken, és inkább arra koncentráltam, hogy mihamarabb elérjük a vonatot. Alig vártam már, hogy megérkezzünk arra a különleges szigetre. Ki tudja, amekkora látványosságnak örvendett, talán még a Mesteremmel is összefuthattam volna ott! Mindig is érdekelték a látványos, szokatlan dolgok.


A vonatút javarészt nyugodtan telt, legalábbis az én semmitmondó megjegyzéseimtől eltekintve. Néha megszólaltam egy-egy felesleges vagy semmitmondó információval, ugyanakkor lekötött a kinti világ bámulása. Imádtam vonatozni meg úgy alapvetően utazni; egyike volt azoknak a kevés pillanatoknak, amikor ki tudott kapcsolni az agyam egy kicsit.
Bár ez így, társaságban messze nem tartott olyan sokáig. Elég volt csak egy pillanatra visszaemlékeznem arra, hogy hogyan indultunk el, és máris eszembe jutott valami szokatlan. Rane figyelmeztetett, hogy az egyikük, azt hiszem Shiragiku telepátiát is tud használni. Lehetséges, hogy korábban az a hang a fejemben ő volt, és nem rendesen beszél?
- Tényleg! Te nem telepata vagy? – fordultam hozzá hirtelen.
A lány egy pillanatig hallatott egy halk nyikkanást, majd összeszedte magát, mintha mi sem történt volna.
- De igen. Telepátia, telekinézis, teleportáció és illúziók.
- Áh, akkor korábban a fejembe másztál? – vontam kérdőre ártatlan tekintettel.
- Igen, én mutattam meg, hogy merre van a vasútállomás. Ha még húsz percet sétálunk, lekéssük a vonatot.
- Nem lett volna könnyebb, ha csak mondod?
Valami sántított nekem ebben az egészben, de még nem tudtam volna pontosan megragadni, micsoda. Mintha még valaminek eszembe kellett volna jutnia…
- A megfigyelés egyik szabálya szerint nem kellene beavatkoznunk a megfigyelt személyek életébe, de ezt már így is túl sokszor megszegtük. – Tekintete valahogy azt tükrözte, olyasmire emlékezett vissza, amit legszívesebben rég elfelejtett volna. - Mint ahogy az arénával is.
Az arénával… nem igazán tudtam, mire gondol ez alatt. Talán arra, hogy teli befogtam a mellét a fogadás megnyerése nélkül? Nem értettem, hogy zavarhatott ennyire ilyesmi egy másik nőt. Semmi olyat nem fogtam a testén, ami az enyémen ne lett volna. Jó, mondjuk méretben az övéi nagyobbak voltak, de csak nem ettől függ, nem igaz?
- De ha belemásztok a fejembe az nem beleavatkozás? – tettem fel a magamhoz képest meglepően intelligens kérdést.
- Technikailag igen. Ha nem derül ki, akkor nem - vont vállat Sayu, s a legkisebb bűnbánást se éreztem a részéről. - Shirának amúgy is gyakorolnia kell. Véletlenül bekapcsolva hagyta a telepatikus csatornát. Éles helyzetben akár az életünkbe is kerülhet egy ilyen hiba.
Elgondolkodtam pár pillanatra a hallottakon, és próbáltam megragadni, miért is érzem magam hirtelen ennyire furcsán. Aztán pár másodperc múlva eszembe jutott. Ha képes volt telepátiára, az azt jelentette, hogy a gondolataimat is hallhatta.
Észre se vettem, milyen komolyság suhant végig az arcomon, ahogy visszaemlékeztem a lángoló házunkra. Vérszerinti apám arca csupán egy sötét, elmosódott foltként jelent meg előttem, de így is sokkal jobban megrémített, mint szükség lett volna rá. Ahogy a tudat is, hogy ha nem vigyázok, megtudhatják, kivel is állok kapcsolatban. Axton a kezdetektől fogva figyelmeztetett, hogy legyen nagyon óvatos és bizonyosodjak meg arról, hogy soha senki nem jön rá, kinek is vagyok a lánya. Még akkor is, ha nekem, annak a szemétládának az ügyeihez semmi közöm nem volt, lecsukhattak volna valamiféle kihallgatásra.
Mire visszafordultam Shirához, már ismét egy gondtalan mosoly terült el az arcomon; szemeim azonban másról árulkodtak.
- Shira.
- Igen? – nézett vissza kifürkészhetetlen arccal.
- Ne rajtam gyakorold a telepátiád, ha nem szükséges. Semmi közötök hozzá, mi jár a fejemben.
Mosolyogtam, mint eddig bármikor, de még én is éreztem, mennyire komolyan és ridegen csengett a hangom. Ez a téma egyike volt azon kevés dolgok közül, amik fel tudtak mérgesíteni, s amikről soha nem akartam volna beszélni.
Az ablakon kinézve azonban újra az őszinte, gyermeki mosoly terült szét az arcomon, amint megláttam a tengeren azt a hatalmas lényt. Szinte szabályosan felcsillantak a szemeim, ahogy az ablakhoz tapadtam.
- Tengeri szörny! Láttátok? Ott volt valami tengeri szörny! Tuti azt láttam!
- Az egy sárkányhajó... - mondta Sayu pár pillanatnyi csend után, az előző megjegyzésemre semmit nem reagálva.
- Sárkányhajó? Király! – lelkesedtem csillogó szemekkel. - Még nem voltam sárkányhajón!
- Hasonlót képzelj el, mint egy egyszerű vitorlás, csak az orra magasabb, és sárkányfejet faragtak belőle, a hajótest pedig a fej folytatásának tűnik. Amiatt nézhetted tengeri szörnynek - magyaráz Shira készségesen, én pedig nem igazán törődtem azzal, hogy a kelleténél többet lássak bele a témaváltásba.
- Jó lenne, ha ilyen hajóval mennénk a szigetre!
Kíváncsi voltam, milyen lehetett az út egy ilyen turistahajón. Utaztam már csónakkal, vitorlással, hadihajón – de ilyenen még nem.
Annyira el voltam merülve a visszaemlékezésekben, hogy fel se tűnt a pár másodperces néma csend addig, amíg Shiragiku újra meg nem szólalt.
- Választhatod vagy ezt, vagy a Rúnalovagok egyik hajóját.
- Komolyan?! – kérdeztem vissza akkora lelkesedéssel, hogy még a székemről is felugrottam. - Már megérte elhozni titeket! Még jó, hogy ezzel akarok menni! – nevettem fel. - A Mesterem is biztos utazott már ilyenen!
- Elhozni…
Hallottam, hogy Sayu morgott valamit az orra alatt, de nem igazán érdekelt. Nekem csak az számított, hogy felülhettem erre a különleges hajóra – legalábbis számomra az volt.

Az út hátralévő része meglehetősen nyugodtan telt, ahogy a hajóút is. Fogalmam sem volt, hogyan sikerült a lányoknak leszervezniük, hogy az egész hajó a miénk legyen, de nem is érdekelt különösebben. Sose utaztam még egy sárkányhajón, meg egyáltalán hajún úgy, hogy rajtam és a társaimon kívül nem volt fent más vendég. Szinte megállíthatatlanul futkároztam fel-alá a fedélzeten, a hajó minden szegletéből megcsodálva a tengert.
A sziget maga kicsi volt, alig lehetett nagyobb egy városnál. Ezt már csak onnan is tudtam, hogy alapvetően közel kellett érni hozzá, hogy egyáltalán rendesen kirajzolódjon az alakja. Azonban minél közelebb és közelebb értünk, annál jobban ledöbbentett a helynek a látványa. nem túloztak, amikor azt híresztelték, egy lélegzetelállító helyről volt szó.
Rögtön a legelső, ami szembetűnt, azok a lebegő sziklák voltak. Méretekkel a talaj fölött lebegtek, és hatalmasak voltak,. A Furcsa, diadalívekké összeállt hegységekről pedig nem is beszélve; mintha nem is a természet műve lett volna, annyira szabályos és precíz volt. Mindent fák nőttek be, még a lebegő részeket is, sűrű növényzet borította szinte az egész területet. Sőt, mi több, még olyan folyót is véltem felfedezni, ami úgy tűnt, a semmiből indul... azt se tudtam, hová kéne fordulnom, mit kéne előbb megnéznem és megcsodálnom.
Annyira el voltam bambulva, hogy hajszál híján még pofára is estem, ahogy lesétáltunk a hajóról a szigetre.

- Egyébként mi hasznotok lehet abból, ha engem kísérgettek? – végre a jó irányba indult el Serami, de ez így sem akadályozta meg abban, hogy háttal forduljon az útiránynak, és úgy beszélgessen velük.
- Tapasztalatot szerzünk, és megismerjük Rane egyik céhtársát. – válaszolta teljes természetességgel Shiragiku. Tényleg ezért indultak el vele. Na meg azért, mert az elmúlt két hétben Iceclaw annyira dühös volt, hogy semmihez sem fogott hozzá, és familiárisán kívül senkivel sem beszélt. Nővérével halálra unták magukat.
- Hm, végül is. Ráadásul mellettem igazi mentális tréningben lesz részetek! – mondta Serami, fejét büszkén felszegve.
Sayu enyhén megcsóválta a fejét. Nem hitte, hogy túl nagy kihívást jelentene mentálisan bárkinek a lány, majd mintha villám csapott volna bele, úgy pattant a fejébe a megoldás.
- ... Neked is eszedbe jutott a falunap, amikor sáros malaccal kellett birkózni? – fordult Shira felé vigyorogva. A hírszerző értetlenül elrévedt, majd felcsillant a szeme. Szája elé tett kézzel próbálta visszafogni a nevetést, de inkább kevesebb, mint több siker koronázta a próbálkozást.
Sok mindent beárnyékolt Acacia pusztulása, de évek teltek el a démon pusztítása óta. Az érzéseik már úgy-ahogy a helyükre kerültek ezzel kapcsolatban, és a boldog emlékekre már mosolyogva tudtak emlékezni.
- Mi? Micsoda? Miről van szó? – kíváncsiskodott Serami.
- Rivendell egyik helyi játéka, ahol egy sáros karámban kellett elkapni egy bezsírozott malacot, időre. – fogott bele Sayu. - Minél nagyobb volt valaki, annál nehezebben tudott vele lépést tartani. – lényegében tanmesének is beillett a két mondatos történet.
- De király! Egy ilyet egyszer én is kipróbálnék! Meg lehetett utána enni azt a malacot?
- Nem – Shira csalódottan rázta meg a fejét. Nem várt semmit, de így is sikerült csalódnia abban, hogy mennyire félrement az utalás. - Akkor nem maradt volna a többieknek malac.
- Eh... az úgy már nem olyan jó. – nézett Serami elkeseredve maga elé. Shira halk morgást hallott a lány felől, és meglepetten pislogott egyet. Az nem létezik, hogy megint éhes lenne.
- És te miért választottad ezt a küldetést? – váltott témát gyorsan. Már az első perctől motoszkált benne a kérdés, de csak most látta meg az alkalmat, hogy feltegye.
Serami meglepetten pislogott rájuk néhányat, majd egy széles vigyor mellett széttárta kezeit.
- Unatkoztam! – mondta nevetve. - Ráadásul imádom a tengeri szörnyeket, meg úgy a szörnyeket egyébként, nagyon menők! Bármi érdekel, ami ismeretlen.
Szörnyek… Shira megborzongott. Az, hogy nagyjából a helyén tudták kezelni Acacia pusztulását, még nem jelentette azt, hogy nyom nélkül múltak el a történtek. Nem látott semmi izgalmasat egy szörnyben, ami egy csapással elpusztíthatott egy várost… Pusztán veszélyt, amit meg kellett állítani, mielőtt túl késő lenne.
Lopva nővérére pillantott, és látta, ő is ugyanarra gondol.
- A falunkat egy ilyen szörny gyújtotta fel. – adott hangot halkan gondolataiknak Sayu. - Ha bármit találunk, jelentenünk kell a Tanácsnak, mielőtt másnak is kárt okoznának. – nem mintha ezzel most gond lehetett volna. Hiszen a felhívás szerint a Rúnalovagok már a helyszínen voltak.
Shira már felkészült a gúnyos vagy épp érdektelen reakcióra, amit az Akadémián már megszoktak, amikor felemlegették szülőfalujukat. Ehelyett meglepetten nézett rá, ahogy Serami arcán egy mosoly derengett fel – de nem tudott hinni neki. Újra megnyitotta a telepátiát, és belenézett Serami fejébe. Úgy tűnt, tényleg őszinte volt az érzelem az arcán.
- Bocsi, azt hiszem, érzékeny pontra tapintottam. – mondta komolyan. – Nem állt szándékomban! Egyébként csak a mezei szörnyekre gondoltam, bár nem tudom, a tiétek milyen volt. Mondjuk, azt hiszem az se sokkal jobb. – Serami kissé sietősen fordított nekik hátat, mintha csak titkolni akarta volna arckifejezését. Shiragikuban életbe léptek a belé vert ösztönök, és szemében áramlani kezdett a mágia. Tudni akarta, mit érez Serami, és kíváncsiságát még az sem csillapította, hogy tudta, ezzel belegyalogol a lány személyes terébe. A Quatro mágusa körül halvány aura derengett fel, mintha csak lángok kavarogtak volna körülötte. De ez nem tényleges tűz volt, hanem az érzéseinek kivetülése. Ahogy egyre tömörebb lett a lassan mozgó aura, sötétkék színt vett fel. Az elkeseredés és fájdalom színét.
- Egyébként meg, az embereknél félelmetesebb és kegyetlenebb szörnyek nincsenek – tette hozzá ridegen.
Sayu már szóra nyitotta volna a száját, de nem volt ideje kérdezni. Serami visszafordult hozzájuk, arcán újra levakarhatatlan vigyorával, de az auralátást nem tudta becsapni. Izgatott, rózsaszín fény kavargott körülötte, de a sötétkék csak lassan adott neki teret, és szilánkjai továbbra is az aurában ragyogtak. Részben csak megjátszotta magát a lány.
- Tényleg, a tündérekben hisztek? Lehet, hogy azok is vannak a szigeten!
- Hát… miért ne? Annyi mágikus állat van, amivel találkozhattunk, hogy fura lenne, ha épp ők ne léteznének. – vont vállat Shira.
- Szerintem is! Jó lenne látni egy tündért. Talán még kívánni is lehetne tőlük! – lelkesedtem.
~ Azok nem az aranyhalak? - nyögött fel a hírszerző. Már most érezte, hogy kezd elfáradni, és milyen hosszú volt még ez a nap…
- Azok lennének? – kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel. - Hm... lehet.
~ Bár legfeljebb tartárt kérne hozzá... – Shira elharapta a mondatot, mielőtt kimondta volna.
- A tartár jó dolog! Nem hangzik rosszul – vigyorgott tovább Serami. Egy pillanatig nem történt semmi, és Shira arcából kifutott a vér, ahogy rájött, mire is válaszolt a Quatro-s mágus. Azonnal lezárta a telepatikus kapcsolatot, de már késő volt. Serami kérdőn nézett rájuk.
- Ó, ezt melyikőtök is mondta?
- Ööö... Én voltam – hebegett Shira, de ő is érezte, hogy nem stimmel a válasz. Megijedt, és nem tudott elég meggyőzően reagálni. Sayu tekintete fel-alá ugrált a két lány között. Néhány kör után ő is megértette, mi történt, és csak megvakarta a homlokát.
- Áh. Na mindegy, haladjunk! – zárta le végül a témát Serami. Akár még meg is úszhatták Shira baklövését.
A vonatút nagy része eseménytelenül telt el. A lányok egy négyes helyet foglaltak el, az ikrek szemben Seramival. A csomagokat az utolsó ülésre vetették, jelezve, hogy nem szeretnének útitársakat. Az elsuhanó táj a lányok részéről hamarosan elvesztette varázsát, és egyszerűen csak várták, hogy megérkezzenek a kikötőhöz, ahonnan tovább kellett volna menniük a szigetre. Serami csak néha-néha kiáltott fel boldogan, amikor egy érdekesebb tereptárgyat vélt felfedezni, és kapcsolatba hozni Axtonnal.
Sayut más kötötte le. Szíve még mindig a torkában dobogott, és bár Shirán külső szemlélő nem vette volna észre, látta rajta, hogy felzaklatta a hibája. És ezt nem csodálta. A telepatikus kapcsolat nyitva hagyása az egyik legalapvetőbb hiba volt, amit egy telepata elkövethetett – mintha egy betöréskor ott hagyták volna névjegykártyájukat. Addig nem volt gond, amíg csak egy olyan hü…
- Tényleg! Te nem telepata vagy? – fordult Shirához hirtelen Serami.
Shira egy halk nyikkanást hallatott, és kis híja volt, hogy Sayu nem utánozta a hangot, de végül mindketten összeszedték magukat.
- De igen. Telepátia, telekinézis, teleportáció és illúziók. – sorolta fel a mágiákat, amelyekkel rendelkezett a hírszerző.
- Áh, akkor korábban a fejembe másztál? – Serami kérdése ártatlan volt, de Sayu kénytelen volt átértékelni magában a lányt. Shira habozni látszott, és látszott rajta, hogy pánikolni kezdene. Sayu aprót bólintott egyet felé. Nem volt értelme tagadni, és egyelőre jobbnak látszott megtartani a lány jóindulatát feléjük, mint esetleg lebukni egy hazugsággal.
- Igen, én mutattam meg, hogy merre van a vasútállomás. Ha még húsz percet sétálunk, lekéssük a vonatot.
- Nem lett volna könnyebb, ha csak mondod? – kérdezte értetlenül Serami. Nos, jó gondolat volt, habár…
- A megfigyelés egyik szabálya szerint nem kellene beavatkoznunk a megfigyelt személyek életébe, de ezt már így is túl sokszor megszegtük. – Shira szeme rémült-szomorúan a múltba révedt. - Mint ahogy az arénával is.
Sayu egyetértően felmordult. Az, hogy Iceclaw egyik céhtársát küzdelemre hívták, már szinte túlment minden határon. Ráadásul ez az első napon történt, amiért igen alapos fejmosást kaptak a tanáraiktól. Shira nem konkrétan az arénát bánta. Bár talán sose fogja elfelejteni a „jackpot” pillanatokat, a kirúgáshoz jutottak nagyon közel a produkciójukkal. Ráadásul semmit sem tudtak felmutatni azon kívül, hogy Serami idióta és valószínűleg leszbikus.
- De ha belemásztok a fejembe az nem beleavatkozás? – szólalt meg a máguslány néhány másodperc csönd után.
- Technikailag igen. Ha nem derül ki, akkor nem - vont vállat Sayu. - Shirának amúgy is gyakorolnia kell. Véletlenül bekapcsolva hagyta a telepatikus csatornát. Éles helyzetben akár az életünkbe is kerülhet egy ilyen hiba.
Serami tűnődő arcán hirtelen árnyék suhant végig.
Alig észrevehetően dőlt előre, készen arra, hogy ha Serami agresszívvá válik, lefegyverezze. Még nem tudta, mit várhat tőle, de Iceclaw céhtársaitól bármi kitelhetett.
Mit nem adott volna most Sayu Shira auralátásáért. Húga elmondása szerint a támadásokat mindig egy vörös fellángolás előzte meg, így könnyedén el tudott teleportálni a legtöbb támadás elől. Shira azonban nem tűnt feszültnek. Könnyedén, hátradőlve figyelte, ahogy Serami arca visszanyerte a mosolyt, de az a szemét nem érintette.
- Shira.
- Igen? – Shira időközben visszanyerte pókerarcát is.
- Ne rajtam gyakorold a telepátiád, ha nem szükséges. Semmi közötök hozzá, mi jár a fejemben. - mondta Serami szinte ellenségesen, majd kinézett az ablakon.
Az ikrek egymásra néztek. Sayu elnyomott magában egy sóhajtást, amikor meglátta Shira arcán azt az arckifejezést, amit akkor is viselt, amikor két hónap szobafogságra ítélték, mert éjjelenként kijárt meglesni a helyi kocsmákat. Elmondása szerint csak kíváncsi volt, mi történik ott, de szüleik úgy döntöttek, hogy a tíz éves lányoknak nem ott van a helyük. Ez a kíváncsisága később sem lankadt, még akkor sem, ha megütötte a bokáját vele.
Emellett ő sem értette, hogy mit várt Serami ettől a figyelmeztetéstől. A megfigyelők dolga volt, hogy nyomozzanak minden után, amit gyanúsnak találnak, és mi lenne gyanúsabb, mint valami, aminek gondolatára is dühös lett a célszemély?
Kapcsolatot teremtett a Tanács telepatikus rendszerében.
~ Itt Sayuri Minago.
~ Helló, Sayuri. Segítség kell? Történt valami? - válaszolt az ügyeletes nekik azonnal, habár hallhatta hangján, hogy nincs túl nagy gond.
~ Köszönöm, Farun, nincs semmi gondunk. Csak információ az archívumból. Van bármilyen utalás Serami Raynottra vagy egy Axton nevű mágusra?
~Nos… Le vagyunk kicsit terhelve. Néhány nap múlva ráér a válasz?
~ Persze, nem sürgős. Sayuri kilép.
- Tengeri szörny! Láttátok? Ott volt valami tengeri szörny! Tuti azt láttam! – riasztotta fel Serami izgatott kiáltása. Sayu összerezzent, és kinézett az ablakon, ahol az erdő helyét végre tenger vette át. Próbálta megtalálni, mire gondolhatott a lány, de túl csendes volt minden.
- Az egy sárkányhajó... – válaszolt lassan, ahogy a tengeren sikló hajót nézte.
- Sárkányhajó? Király! – csillant fel Serami szeme. - Még nem voltam sárkányhajón!
- Hasonlót képzelj el, mint egy egyszerű vitorlás, csak az orra magasabb, és sárkányfejet faragtak belőle, a hajótest pedig a fej folytatásának tűnik. Amiatt nézhetted tengeri szörnynek – kapcsolódott be Shira is. Hallgatólagos megegyezéssel próbálták elvonni Serami figyelmét mindenről, ami miatt újabb kínos kérdéseket tehetett volna fel.
- Jó lenne, ha ilyen hajóval mennénk a szigetre!
Shira elgondolkozott. Mennyire tűnnének túlbuzgónak, ha elintéznék neki a sárkányhajós utazást? Végül úgy döntött, hogy talán Serami elfelejti az előbbi botlást, ha új élményeket kap. Még akkor is, ha borsódzott a háta a gondolattól, hogy segítsen a szatírnak. Néhány másodperces kapcsolatot nyitott.
~ Itt Shiragiku Minago
~ Üdv, Shira. Szükségetek van valamire?
~ Egy sárkányhajót szeretnék bérelni Serami Raynott részére. A Tanács küldetésére érkezik, az északkeleti partoknál.
~ Van valami szükség is rá?
~ Próbáljuk kivívni Rane egyik céhtársának a jóindulatát, és amúgy is oda tart. Mindegy, hogy sárkányhajóval vagy az MCS Supernovával megy.
~ Engedélyezve. - bólintott rá Farun.
~ Köszönöm. Shiragiku kilép.
- Választhatod vagy ezt, vagy a Rúnalovagok egyik hajóját. – dobta be a csalit Shira.
- Komolyan?! – ugrott fel lelkendezve Serami. Sayu valahol irigyelte a lányt, aki egy egyszerű hajóért ennyire tudott lelkesedni. - Már megérte elhozni titeket! Még jó, hogy ezzel akarok menni! – nevetett fel. - A Mesterem is biztos utazott már ilyenen!
- Elhozni… – morogta Sayu az orra alá. Nem mintha túl sok választása lett volna Seraminak, de úgy tűnt, hogy ezt még nem fogta fel.
A hajóút nem tartott további izgalmakat. Ahogy Serami felsétált az éppen bekötő hajóra, mintha az csak az övé lenne, nem is figyelve a felháborodva kiabáló matrózokra, akik az útját próbálták állni, Shira a kapitány felé vette az irányt. Előrelátóan mindkettejük dekoltázsát egy egyszerű illúzió fedte el. Az Akadémia egyik csekkjét felhasználva egész olcsón ki tudták bérelni a hajót egy útra – és az sem ártott, hogy szelíden megjegyezték, hogy mostantól akár hetente is kaphat ellenőrzést a gyanúsan mélyre süllyedő hajó.
Alig két órán belül megérkeztek a szigetre, ami nem volt nagyobb, mint Rivendell maga. De a behatárolt völgy helyett dzsungel borította mindent. A verőfényes nap részben sziklákra, részben növényzetre nézett le.
Évezredes fák nőttek a magasba, amelyek fölött csak a levegőben lebegő sziklák és boltívek húzódtak, árnyékba borítva az őserdő jó részét. Még a sziklákon is folytatódott a dzsungel. Habár a látvány lélegzetelállító volt, Sayu nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egy óriási kígyó fúrta át magát egy hegyen, és annak maradványai a túlságosan is szabályos sziklaívek.
Az ikrek igyekeztek nem észrevenni Serami botlását, ahogy a hajó pallóján sétáltak lefelé.

- Szükségem lesz egy valakire, aki elvisz a nemrég felbukkant rejtélyes szigetre! -Csapatam le az asztalra, tenyeremben egy kisebb tarisznyára való gyémánttal, melyet egyrészt figyelemfelkeltés céljából, másfelől ösztönzésként szántam felajánlani. Egy igencsak lerobbant és büdös kis halászfalú, még lelakottabb és büdösebb kocsmájába evett a fene. A hely mindenféle rosszarcú ember és söpredék gyűjtőhelye volt, továbbá kilométereken keresztül ez volt az egyetlen értelmesnek mondható település, amely viszonylag közel is volt a szigethez és nem tartozott okvetlenül a Királyság vagy a Tanács fennhatósága alá. A csapos arca nem rezzent, feltételeztem, hogy nem ez volt az első idétlen kérés, amit hallott már életében. A várt reakciót azonban kiváltottam a Körülöttem ülő bandából.
- Még hogy egy útra… - jajdult fel az egyik szakadt ruhás, halszagú fickó.
- Figyelj öcskös, nem tudom honnan jöttél és mit vártál ettől a helytől… -Folytatta a másik, mintha csak szinkronban egymás mondatát fejezték volna be.
- Jah, a szigetre egyetlen épelméjű csempész sem teszi be a lábát -
- Így-így, mióta a tetves Rúnalovagok elárasztották a partjait mindenki messzire elkerüli azt a helyet! – Pompás, most már tudom miért csinált mindenki a nadrágjába. A csőcselék felé fordultam, majd az egyik kiadandó pohár alkoholt kellemesen elcsakliztam az éppen kitikkadt és a pohárra megváltóan tekintő részeges úr elől. A fickó felmordult egyet, azonban felé sem kellett pillantanom, hogy elhallgasson.
- Szóval hajón nem közelítitek meg mi?! Hát mi van a jól bevált csempésztechnikákkal? – Próbáltam szítani a hamvaiban fuldokoló parazsat egy tucat megsemmisült, öreg kóró között.
- Add fel kölyök, ha csak nem vagy valami flancos Legális Céhes, vagy a Tanács jóbarátja, jobb, ha nem keversz bele itt senkit! – Mordult fel egy nagyobb darab fickó.
- Ugyan már, nincs céhjele és sálat visel… a fiú tuti a Blackened Tears tagja. – Borult a pult alá egy részeges és egyértelműen fecsegő alak, aki jobbnak látta az alkohol helyett a lelkét nyomú szavakat kihányni. Azonban kellemetlen helyzetbe hozott, a tömeg hirtelen egyként sütötte le a fejét, s az emberek kisvártatva lassan, egyesével fordultak el tőlem. Nem leplezve ingerült tekintetem vetettem volna épp a tömeg közepébe magam, hogy akár félelem árán is, de verbuváljak magamnak egy vezetőt, azonban a lendületem pillanatában egy kéz ragadta meg a vállam. Indulattól fűtve fordultam az alak irányába, egy hirtelen lendülettel lesöpörve a kezet a vállamról. Egy kopott bőrkabátos férfi fogadott, nagyjából 180cm volt, borostás, kissé alkoholmámorban úszó beesett és vöröses szemek, melyek kék írisze bizarr kontrasztot adott. A fickó az általan korábban az asztalra csapott gyémánttarsolyt lengette előttem és a kinézete ellenére meglepően értelmes és összeszedett volt.
-Blackened Tears ha? Jer velem fiú! – intett majd elindult a pult mögötti vesztőhelyre. A roskadt fadeszkák közti rések szolgáltatták az egyetlen fényforrást ezen a folyosón. Szolgálati helység volt, ahol a ki-be mozgó árú forgott, s a személyzet néha-néha elosont közöttünk, üveges tekintetek, akik mit sem törődtek két magunkfajta alakkal és a dolgainkkal. Egy erény, ami miatt rendkívül hálás is voltam az ittenieknek.
A kabátos fickó felém fordulta kapott elő egy kopott, helyenként már lyukas kalapot, amelyet eddig a zsebébe gyűrve tartott. Besöpörte a lenyalt és sós víztől ázott haját a kalap alá majd rám pillantott. Nem tengerészsapka volt ez, sokkal inkább egy pilóta sapkája lehetett. A férfi megköszörülte a torkát, majd könnyed mozdulatok közepette zsebre vágta a tőlem származó gyémántokat.
- Figyelj az itteni jó emberek nem kedvelik túlságosan a magad fajtákat. Alapjaiban véve egy Sötét Céhes csak bajt hoz a tisztességes csempészekre. – Egy felvont szemöldökkel válaszoltam a férfi nyitó mondatára, aki heves védekezésbe fogott.
- Azonban-azonban, szerencséd van kölyök. Hajósok ugyan nem mennek most a sziget közelébe, érthető is mivel a Mágus Tanács kutyái már a partot szaglásszák, viszont! – zárta le a mondatát kissé elhamarkodottan, majd a zsebébe turkálva előkapart egy gyűrött rongyot, amelyre a terület térképe volt felfirkálva, rajta egy jelöléssel a sziget jelenlegi helyét illetően.
- Épp egy csapat mindenre eltökélt és eszelős őrültet készülök bedobni a szigetre és még van egy üres helyem. -
- És neked ebből az egészből az a hasznod, hogy…? – Erre megcsördült a zsebében őrzött kisebb mennyiségű gyémánt.
- Ezt erősen kétlem. – Válaszoltam a testbeszédre, majd kissé fenyegetően a férfihoz kezdtem egyre közelebb és közelebb lépdelni. Nem tartott sokáig míg beadta a derekát és kiborult belőle az igazság.
- Jó Jó, nyertél kölyök! – Sütötte le megsemmisültén a tekintetét. – Tartozást törlesztek… - morogta a bajusza alatt, mire a mellettünk lévő deszkafalra csaptam.
- Tartozást törlesztek na!! – Kiáltotta el magát.
- Bővebben… -
- A mestered… nos az egyik…. Noel mester anno kihúzott egy elég kellemetlen helyzetből, egy élőholtakkal ás nekromantákkal teli pokolból. Igaz többnyire azért kellettem neki, hogy hazaszállítsam, azonban az életem azóta is az övé, így arra gondoltam, hogy törlesztenék egy szívességgel egy Blackened Tearses kollégának és… -
- Kik jönnének még? – Szakítottam félre a szívszorítóan unalmas fecsegést.
- Cs-cs-csupán pár kalandor. Többnyire alvilági alakok, tudod elég sok sötét ügyletben munkálkodó nevet felizgatott ez az ismeretlen sziget. Kincsek, ereklyék, nagy hatalmú mágiák, varázslények, TŰNDÉREK a pokolba is! Amit csak akart. -
- Még is mi a terved? Te magad említetted, hogy hajóval lehetetlen megközelíteni a helyet. És nincs kedvem kutyákba botlani… Had tippeljek. – Mondtam unott hangszínben, már-már kihívóan, hogy kicsaljam az információt a férfi gőgjén keresztül. – Addig viszel be a sziget közelébe „ameddig csak tudsz”, majd onnan mi oldjuk meg… - nyögtem ki kelletlenül a szavakat. A férfi elvigyorodott, majd egy apró fémflaskát előrántva a kabátjának belső zsebéből két kacaj között meghúzta azt.
- Jobb fiacskám… sokkal jobb! Minden jól nevelt csempész a vízen vagy ha olyan akkor a szárazföldön vinne be téged… én azonban – Mutatóujja az égbe meredt és egy önelégült vigyor ült ki a férfi arcára. Végre valami, ami nekem való! Egy eltökélt és elismerő vigyorral köszöntötte izgatott tekintetem a fickót, majd egy intést követően elindultunk a hátsó kijárat irányába. A kijárat egy másik viskó hátsó sikátorába nyílt, ahol egyre serényebb és sürgő forgóbb népekbe botlottunk. A tömeg növekedését követően a hangzavar is egyre csak fokozódott. Az emberek halász és csempészárút hordtak egyik helyről a másikra. Míg egyesek alkudoztak pár sebtében felállított piaci stand előtt, mások egy-egy raklap és láda tulajdonjogáról vitatkoztak. A vezetőm izgatottan biccentett hátrafelé, miközben ecsetelte az utunkat és a vele járó kihívásokat.
- Tudod barátom, egy részt örülök, hogy letudhatom a nektek való tartozásom, másrész… öröm látni, hogy a fiatalság még kapható ilyesfajta kalandokra. – Bukdácsolva és pár jött mentbe botolva ugyan, de a férfi lelkesen festette azt a bizonyos mentális képet.
- Az utunk nem lesz egyszerű, jó magasra kell majd felvinnem titeket… és a leutatok sem lesz egy sétagalopp, ha ki akarjuk játszani a Tanács embereit. -
- Mégis… - Botlottam egyik emberből a másikba, kezeim ösztönösen a zsebemhez nyúltak, még akkor is amikor azok üresen tátongtak, midőn mindenem a zsebdimenziómban tároltam. - … Mi.. – Löktem délre embert ember után, majd egy sarkon befordulva egy egyedi látvány fogadott az már szent. Egy hatalmat dokk fogadott, emberek tucatjai keltek fel s alá, rakományoktól roskadtak a mólók, és hajók nyüzsgő vitorláinak serege szőte be az eget. Kissé szürreális volt a halvány kék fényben pompázó dokk, melyet köd és a dohos halszag csak még inkább elriasztóvá varázsolt. A fickó bepattant egy viszonylag kis csónakba, melyben már négy darab a leírásnak tökéletesen megfelelő rosszarcú egyén várakozott. A férfiak a tipikus vesztőhelyről szabadult és oda könnyen visszalökhető fajtából származtak. Igénytelen kinézet, szakadt ruházat és egy arc amit csak a balta szerethet. Bepattantam a kis csónakba, majd a vezetőnk egy gyors látszam ellenőrzést követően kikötötte a hajót a mólóról. Jóformán állni alig lehetett ennyi emberrel a kis négy személyes csónakban, azonban a lelkes csempészünket ez cseppet sem zavarta.
- Akkor indulhatunk is uraim, vár ránk a kaland és a gazdagság! – Ez a mondata láthatóan jobban motiválta a másik négyet, mint engem, azonban ami valóban említésre méltó volt, az a sebesség volt, amivel a hajó kilökte magát a dokkok végeláthatatlan hálójából. Mágikus csónak, nem kérdés, vajon mit rejteget még.
Nagyjából tíz percnyi vízi utunk volt, feltehetőleg a sziget irányába, mikoris a csempész barátunk behúzta az evezőit és egy lakrimagömböt dobott a csónak közepébe. A kis csónak deszkái roskadozni kezdtek, mintha csak hatalmas súly és erő akarná ketté roppantani őket. Mindenki értetlen tekintettel figyelte a kibontakozó eseményeket, néhányan még fenyegető mozdulatokat is tettek a sofőrünk irányába, aki azonban türelemre intette az ingerült népet. A csónak deszkái egyként kezdtek el szétválni a lábunk alól, ám mielőtt a cipőink vizet érhettek volna, a semmiből újabb és újabb lécek jelentek meg, támasztékot nyújtva, majd tovább haladva szép lassan, miközben a kicsin csónakból hajó lett.
- Üdvözlöm az urakat az Aurora-57 fedélzetén! – mondta büszkén a fickó, amint a teherhordó hajó alakot öltött a szemünk láttára. Szembeötlő volt ugyan, hogy a hajónak egyetlen főárboca volt, s mögötte egy hatalmas, lapos, és üres padlózat, mint valami leszállópálya.
- Innen fogunk felszállni. – jelentettem ki a platform felé sétálva, miközben a négy másik követett.
- Legeltessétek a szemetek ezeken a gyönyörűségeken. – Csettintett a fickó majd öt darab láda jelent meg előttünk. Lehajolva alaposan szemügyre vettem az ismerős kialakítást. Fém ládák, többnyire fegyverszállításra használják. A fedelükön és az oldalukon a jellegzetes logó és felirat kissé önelégült mosolyt csalt az arcomra, melyet egy „tudtam” gondolattal zártam. Felegyenesedve a fickó felé fordultam, hogy végig hallgassam a bemutatót.
- Ami önök előtt áll urak, az egy-egy csúcstechnológiás kapszula, melyet elit bevetéseken használnak az ellenséges területre való beszivárgásra a Tanács emberei. Valóban ez Mágus Tanácsbéli holmi. – Hazugság, de a férfi oly lelkesen adta el az öngyilkos podokat, hogy még maga is elhitte a mesét.
- A kapszulák érintéssel aktiválódnak, melyet követően egy fém burkolat és egy kilátásért felelős üvegpanel fogja közrefogni a testüket. Az egész eszközt egy központi kristály üzemelteti, amely segíti önöket az elejétől a végégi, úgyhogy nem elhagyni! – intett óvatosságra. Ugyan még sosem használtam öngyilkos podot, de egyszer mindent ki kell próbálni.
- Várjon öreg… mégis, hogy képzeli, hogy majd becsapódunk a szigetre ezzel az izével és palacsintává lapulunk… na azt már nem! -
- Köszönöm, hogy feltette ezt az igen fontos kérdést fiam! – Vágta félbe a kétkedőket.
- A kapszula pontosan addig fogja önöket védeni, ameddig megérkeznek a célállomásra, amely ebben az esetben a feltérképezetlen szigetünk lesz! A hagyományos módszerek, mint például az ejtőernyő ki van zárva, mivel a Tanács azonnal érzékelné az Aethernano nyomaikat és szinte percek alatt magukra találnának. A kapszula olyan sebességgel fog a szigetbe csapódni a légkörön keresztül, hogy látványosnak ugyan látványos lesz, viszont mire a legkifinomultabb szerkezet is beméri a pontos helyüket az erdőkkel és útvesztőkkel teli szigeten, addigra réges-rég elhagyják majd a becsapódási zónát. A becsapódáskor előforduló kellemetlenségek elkerülése végett, a kristály el fogja vezetni a testüket érő kinetikus energiát a környezet felé, így önök egy erőteljesen megállás kivételével semmilyen kárt nem fognak szenvedni. Nos most következik a legfontosabb dolog. A kristályt kötelező eltávolítani a kapszula közepéből, amint megtörtént a földet érés. Ezt a saját érdekükben javaslom, mivel a kristály a kapszulából eltávolítva, nagyjából két percen belül szétporlad a levegőben és lekövethetetlenné válik onnantól az Aethernano nyomuk, legalábbis a becsapódási pont körül. – A monológ végeztével láttam, hogy a négy izomagy nem nagyon fogadta be a lényeget, abban viszont végképp csak reménykedni lehetett, hogy nem cseszik el az utat. Még egyszer szemügyre vettem a ládákat, majd a csempészünk felkészített minket az útra. Mindenki kézbe kapta a már jól ismert és többször említett lakrima kristályát, mely kékeszöld fényben izzott. A kapitányunk odasétált főárbóc tövénél levő mágikus panelhez majd ránk pillantott. A négy másik áldozati bárány nem sejtette mire vállalkozik és érhetően eléggé zavarodottan bámultak ki a fejükből. Megforgattam az ujjaim között a furcsán meleg tapintású kristályt, majd a kapitányunk felé fordultam és halkan odaszóltam neki.
- Öreg… amikor legközelebb találkozik a „Kék Villámmal” adjon át egy üzenetet! – A fickó szemei elkerekedtek és a keze remegni kezdett, majd egy lépést hátrálva hebegésbe fogott.
- Fo-fo-fogalma… nem tudom miről beszélsz öcskös… hehh -
- Ugyan már … ez a cucc nem kerül hagyományos úton egy csempész bírtokába… és az a csempész főleg nem ajánlja fel öt jött mentnek ezt a technológiát -
- Bi-biztosíthatlak, hogy ez tisztességesen lopott árú, semmi…. semmi nincs mögötte. – A tekintetem játékosról kissé komorabbá változz, és az utolsó mondatom az árbócnak szögeztem a férfit.
- Mindketten tudjuk, hogy az A.N.V.I.L-től nem „lopnak el” csak úgy semmit. – A fickó egy mély lélegzetet vett, majd ledobta az álcát egy pillanatig.
- Sybil Reiszhez lenne pár keresetlen szavam… - említettem meg a nevet, melynek hallatán a férfit gúnyos vigyor szállta meg.
- Nos…. – vett egy mély levegőt, majd egy hosszú kilélegzés keretében folytatta. – Nem szívesen küldök senkit a halálba… - Akarva akaratlanul is, de ötünkre pillantottak és a négy remegő értetlen balfácánra. A kapitány megköszörülte a torkát. – Ezáltal a Tears felé semmis a tartozásom világos? -
- Mint a nap - kacagtam el magam majd rászorítottam a kristályra. A kapitány egy-két fejrázást követően visszatért az eredeti forgatókönyvhöz, s folytatta a mondandóját.
- Uraim! A kilövést követően nincs más dolguk, mint szorosan maguknál tartani a kristályt, majd amint földet értek eltávolítani azt és már mehetnek is a dolgukra. – Ez a leegyszerűsített verzió kissé megnyugtatta a húsagyú bandát. A csempészünk meghúzott egy kart és aktivált pár gombot a mágikus panelen melynek hatására remegni kezdett alattunk a lécekből készült platform. Még egyszer utoljára a férfira pillantottam, akinek az arcán láttam, hogy legszívesebben azt kívánná bár odavesznék a szigeten ahová most tartunk. Intettem neki, s ő idegesen, de visszaintett midőn a robaj és a rengés egyre erőteljesebb és hangosabb lett. Az ég felé pillantottam, s átfutott az elmémen, hogy milyen felszabadító és erőt adó az a tudat, hogy élőben is találkoztam egy Fekete Kalapossal.
A világ homályba borult és már csak az ég süvítése s a nehezen kivehető kép maradt meg a tudatom felszínén. Több száz, talán ezer méter magasan lehettünk, szinkronban repültünk, vagy éppen zuhantunk már, mikor a sziget a szemünk elé tárult. Szürreális és elrugaszkodott egy helynek tűnt, furcsa kőboltívek, lebegő sziklák, buja erdők és vízesések a levegőben, folyók tűntek elő a semmiből, s mi csak zuhantunk, zuhantunk a célpont felé, ami ki tudja merre lehetett pontosan.

- Na és mi olyan furcsa ezen a szigeten, ahova megyünk? – kérdezte Enorah út közben. Hátán apró lángokat gyújtott, hogy kompenzálja a hűs menetszelet.
- A beszámolók szerint szokatlan lények lakják, de igazából a legfurcsább az, hogy a semmiből termett oda – magyarázta Atsu. Egyik kezével Enorah szőrébe kapaszkodott, a másikban pedig egy sajtos kifli végét tömte a szájába. – Ferintem mindenképp megéri rákukkantani… akár vefélyes is lehet… - bólogatott magának, leküzdve az utolsó falatokat is.
- Szerintem meg egyszerűen csak ki akartál mozdulni – vonta meg a vállát Koko.
- Lehet. És az is lehet, hogy még te sem tudhatsz mindent – replikázott Atsu. – Ott van! – mutatott a távolban felbukkanó zöld foltra. – Az lesz a sziget.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Enorah.
- Tudomásom szerint nincs errefelé másik sziget.
- Akkor nézzük meg közelebbről – felelte a sulekk, és lassú ereszkedésbe kezdett.

Még a levegőben tettek egy széles kört a sziget felett, aztán leszálltak egy sziklaszirten, ami benyúlt egészen a tengerbe. A látvány már a magasból is szemkápráztató és nem kevésbé megdöbbentő volt.
- Nekem ment el az eszem, vagy azok a hegyek tényleg lebegnek a föld felett? – kérdezte Enorah, tekintete a sziget belső területeit pásztázta.
- Hát ha neked elment az eszed, akkor nekem is – tette hozzá Koko, szintén a tájat fürkészve.
- Még sosem láttam hasonlót – lépett melléjük Atsu is. – Ez nem lehet természetes, biztos, hogy mágia van a dologban..
- Erre magadtól jöttél rá? – kérdezte a koala gúnyosan. Jutalma egy tasli volt. – Hé, a fülemre vigyázz, nagyokos! – dörgölte meg az érzékeny területet szemrehányóan.
- Te meg a szádra vigyázz… Enorah! – fordult a sulekk lányhoz. – Köszönjük, hogy elhoztál minket, visszamehetsz.
- Biztos? És hogy fogtok ti visszajönni?
- Megoldjuk, emiatt ne aggódj. Blaze elporlaszt, ha bajba keverlek, úgyhogy menj csak haza! – mosolygott rá Atsu tréfásan, bár minden szót komolyan gondolt. – A parton láttam az itt állomásozó rúnalovagokat. Legrosszabb esetben tőlük is kérhetünk segítséget, de van egy olyan érzésem, hogy jönni fognak még hajók is.. – kémlelt az alattuk elterülő homokos tengerpart felé.
- Ahogy akarod – felelte Enorah. – Akkor vigyázzatok magatokra!
- Neked pedig jó utat! – biccentéssel köszöntek el egymástól, a farkas lány pedig egy pillanattal később már ismét a levegőben volt, és a szárazföld felé suhant.

- Na? Mi a terv? – fordult a nő felé Koko.
- Nincs terv, egyelőre nézzünk kicsit körbe itt az erdő szélén, aztán meglátjuk. Ha biztonságosnak tűnik a terep, akkor beljebb is merészkedhetünk. Nagyon érdekelne, hogy maradnak azok a hatalmas sziklák a levegőben..
- És a lovagok?
- Talán szeretnél velük dumcsizni? – somolygott Atsu.
- Őőő… nem?
- Akkor ne kérdezősködj, hanem gyere! – azzal a sziklákon leugrálva elindultak a part menti erdőségbe..

Nos, ha mást ne, azt biztosan elmondhatom az utazásunkról, hogy rendhagyó volt. Hogy miért? Mert még sosem kormányoztam hajót, arról meg főleg gőzöm sem volt, hogy ezt követően hogyan jutunk majd vissza a szigetről, de miután sikerült bérelnem egy hajót, mely odavitt minket a valóban furcsa szigethez, nos, mielőtt már majdnem elértük volna az uticélunk, volt némi nézeteltérésem a legénységgel.
- Fejenként kétszáz gyémántban egyeztünk meg, ti öten vagytok, az kereken egy ezres. – válaszoltam kissé morcosan.
- De akkor még nem árulta el, hogy ilyen messzire kell jönnünk. Drágák a készletek, és így jóval többet élünk fel belőle. Fejenként ötszáz! – jelentette ki a „kapitány”.
- Kétszáz és megtarthatjátok a nyelveteket. – dobtam be az utolsó ajánlatomat. – Hogy a mágiához nem értőknek miért kell ennyire ostobának lenniük.
- Vagy akár a kislány is kárpótolhatna minket a kellemetlenségekért. – vetette fel egy másik matróz.
- Vagy akár a kislány is kivághatja a nyelveteket. – csattant fel egyből Lyla.
- Nagyszerű, legalább valamit tanult az idők folyamán. – gondoltam elismerően, s kicsit irigy is voltam rá.
No persze nem azért, mert hogy magamnak szerettem volna ezeket a készségeket, hiszen a hasonló izmozáshoz én is jól értettem már, de Angel talán tanulhatott volna még tőle egy s mást.
- Négyszáz ötven és nem dobunk ki titeket most azonnal a hajóból. – vonta össze morcosan a szemöldökét a fő hangadó, s nyomatékosítva a jelenetet, előrántott egy kést az övéből.
- Itt a mai bemelegítő gyakorlatod Lyla: végezd ki őket. – adtam ki az utasítást.
- Egész eddig arról magyaráztál, hogy legyek türelmes és körültekintő. – vágott vissza a lány, miközben hallva a pimaszságok a többi tengerész is kést ragadott.
- Így van. Én vesztettem el a türelmem most, szóval engedélyt adok a likvidálásukra. – vontam meg a vállam nevetve.
- Még hogy likvidlás. – horkant fel az egyik matróz. – Majd én.. – a mondatot persze nem volt ideje befejezni, mivel Lyla kardjának markolata egyből a gyomrába száguldott, s beléfojtotta a szót.
Majd csupán pár pillanat kellett, s a lány végigszáguldott mindegyiken, s csupán egy-egy csapással ártalmatlanná tette őket.
- Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy öld meg őket. – mutattam rá a gyilkosság és a kiütés közti nyilvánvaló különbségre.
- Miért kéne megölnünk őket? – vetette ellen a fegyvermágus. – Az egyetlen bűnük, hogy kicsit kapzsik és még inkább idióták voltak. Akkora vétek ez, hogy meg kell hallaniuk? Mi lenne, ha csak fognánk és bezárnánk őket a hajó gyomrába, aztán elengednénk őket, ha már kikötöttünk? – kardoskodott mellettük, mintha csak valami barátai lettek volna.
- Hahh. – sóhajtottam lemondóan. – Ha nem akarod, nem kell megtenned, akkor majd elintézem őket én. - emeltem fel a kezemet.
- Engem is így intéztél volna el? – nézett rám szemrehányóan és kissé talán félénken is, bár ez utóbbiban nem voltam teljesen biztos.
- Miről beszélsz? – engedtem le a karomat.
- Ha aznap nem szólal fel a védelmünkben Angelina, akkor minket is kivégeztél volna, nem igaz? – fejtette ki kicsit jobban, hogy mi is jár a fejében, s úgy tűnt, mintha a szemében könnyek gyűlnének. – Így működik a világod? Az erősnek minden áron el kell taposnia a gyengét?
- Igen, valószínűleg veletek is simán végeztem volna. – vallottam be némi szünet után, mire a szőkeség mintha kicsit lefagyott volna. – De ez csupán elővigyázatosság. Minél több szemtanú van, aki tudja, hogy hol voltunk, kik vagyunk, annál könnyebb megtalálni minket. Ellenben egy hulla a tenger fenekén már jóval kevésbé vonja magára a figyelmet. – vezettem le neki a gyorstalpalót.
- Szóval ilyen lennél valójában? Egy számító, szívtelen gyilkos? – faggatott tovább, s nem tudtam eldönteni, hogy mérgében vagy inkább félelmében kezd sírni, bár próbálta elfojtani, ahogy csak bírta.
- Gyilkos? Az nyilvánvalóan vagyok, nem tagadom. Rengeteg embert megöltem, s a legtöbbet közülük nem bántam meg azóta sem. Számító? Igen, valószínűleg az is vagyok. – konstatáltam a hallottakat. – De hogy szívtelen lennék? Hmm… azt hiszem et nem mondhatod… különben nem lennél itt. – vetettem a szemére a kézenfekvő dolgot. – Ajánlom, hogy gondolkozz el ezen, miközben lehordod őket a fedélzetről. És ne felejtsd el megkötözni sem őket rendesen! – fordultam sarkon, s a kormánykerékhez sétáltam.
Lyla egy darabig csak meglepetten állt, majd eleget téve a hallott feladatoknak levonszolta az öt eszméletlen matrózt. A sors iróniája, hogy szegény flótások valószínűleg így is bedobták a törülközőt, ugyanis teljesen véletlen, s nyilvánvalóan nem a tengerészeti készségeim hiánya miatt zátonyra futott a hajó, s rövidesen el is süllyedt, hiába a repülő földdarabok és az első pillantásra felfelé folyó víz…. hmm… nem esések, hanem… ugrások? Dobások? Nem is tudom.
Maga az egész hely egy mesevilágba illett. Olyan dolgok repültek, amiknek nem kellett volna, s olyan dolgok nem repültek, amiknek kellett volna.
A magunk részéről és könnyedén kimentettem Lylát a szélmágiámmal, hisz tekintve, hogy csak ketten voltunk, így egyszerűen az ölembe kaptam, s felrepültem vele, a hajó pedig pár pillanat alatt darabokra hullott, ahogy a szikláknak csapódott a part közelében, megkötözve meg hát elég nehéz úszni ugye.
- Miért nem segítettél nekik? Még lehet, hogy életben vannak. – kötötte az ebet a karóhoz a fegyvermágus, mikor már a parton álltunk, ahonnét már bőven éreztem, hogy nem vagyunk egyedül: több mágus jelenlétét is éreztem ugyanis a földdarabon.
- Te meg mikor lettél ilyen irgalmas kislány? Ha jól emlékszem, eddig sosem okoztak morális problémát az ilyenek, sőt, te is öltél már. – világítottam rá egy fontos mozzanatra.
- Az más. Ha valaki meg akar ölni, akkor természetes, hogy védekezem. – ellenkezett Lyla. – A többit pedig… nos… - hezitált egy darabig. – Eddig nem mertem szólni, mert féltem, hogy akkor nem fogsz érdemesnek tartani. – vallotta be végül, ami kissé meglepett.
- Értem. Nos, minden esetre örülök, hogy ezt átbeszéltük, de legközelebb, ha éles helyzetben vagyunk, ne feledd, hogy mit kötöttem ki, mikor csatlakoztatok hozzám a bátyáddal: Én vagyok a főnök, és azt teszitek, amit mondok. – adtam nyíltan a tudtára az álláspontom. – Most csak azért engedtem, mert nem voltak igazi ellenfelek ezek a miasznák. De jól jegyezd meg: ha egy élet-halál harcban hezitálsz, akkor azért könnyen egy élettel fizethetsz, és nem feltétlenül a sajátoddal. – vontam össze a szemöldököm a kis célzásom után. – De elég ebből a lelkizésből, már megfájdul tőle a fejem. Inkább kutassuk át a helyet, hátha találunk valami érdekeset.

Még koránt sem ért véget az út, nem ameddig földet nem értünk. És bitang magasra repített fel a fekete kalapos hajója. Az öt halálra ítélt egy papírnehezéknek sem méltó tákolmányban zuhant, melyben egy-egy fényes kristály ragyogott mindegyik „pilóta” markában. Mindannyian erre a kristályra bíztuk az életünket. A távolban egyre csak felénk száguldó felhők olyan hamar változtak köddé a szemünk előtt, hogy felfogni sem tudtuk. A szél, amely az arcunkba visított szinte minden mást elnémított körülöttünk. Nagyjából ezer-kétezer méter lehetett még az érkezésig. Nehéz volt megsaccolni, hogy mikor is érünk földet a táj olyan aprónak tűnt, azonban a lebegő sziklák felső határát már éppen súroltuk. Földöntúli szikraívek és a semmiből feltörő vízesések szabdalták tele a tájat.

Ezer méter lehetett.
A négy előttem lévő kissé közeledett egymáshoz, talán vigaszt akartak találni az aprócska tömegben, mikor egy hangos és eget rengető robajra lettünk mindannyian figyelmesek.
- Egy tűzmadár!! – kiáltotta el magát az egyik, majd pániktól ittasan kezdett el mögülem egyre csak kitérni a sziklák oltalma elől. A lebegő sziklák közül egy óriási nyers tűzből álló alak bukkant elő. Az üres fekete szénhez hasonlító szemeit leszámítva teljesen kivehetetlen volt bármilyen tulajdonság a tűzlényen. A szél hangjához hasonló üvöltést hallatott, majd játszi könnyedséggel manőverezett el a sziklák között és csapódott bele a menekülő lélekbe. Egy kabin felrobbant, a szilánkjai hol a lebegő sziklába csapódtak, hol pedig tova zuhantak a mély és átláthatatlan erdőbe, s az aprócska kirajzolódó pusztaságba, ami alattunk formálódni látszott.

Ötszáz méter.
Mindenki pánikszerűen gyorsított a tempóján, minél hamarabb a föld menedékébe akartak húzódni, azonban a robbanásban eltűnt egyén egyszer csak előkerült a gomolygó füstrengetegből. Midőn a támadónk távolodni látszott, hogy egy újabb fordulatot vegyen és lecsaphasson ismét, kihasználtam hát a kínálkozó alkalmat. A kabinom lelassítva manővereztem a szabadesésben már oly jártas kolléga alá, majd kinyújtottam felé a kezem.
- Gyerünk! – bíztattam, azonban neki sem kellett kétszer mondani semmit. Rémülten kapaszkodott a kezembe, majd a kabinba, ahol csak érte a fém felületet. A zuhanó kabint nem két személyre találták ki, és a kristály is csak egy embert tud megvédeni, ez azonban jelenleg az életéért kapaszkodó férfit nem izgatta. A két test súlyának hatására megsokszorozódott a zuhanásunk sebessége, nem is kellett sok idő mire beértük a másik hármat. Nem hagyott nyugodni a gondolat, így egy gyors biccentést követően hátrapillantottam. A támadónk ismét célba vett minket.

Száz méter.
Rohamosan csökkent a magasságunk, és a tova tűnő másodpercek hosszú, elnyújtott óráknak tűntek. A potyautasomban kishíján a landoláskor tudatosult, hogy a kristály nélkül nem fogja túlélni az utat és rohamosan próbált kilökni a kabinomból. Ezt a döntését egy jól irányzott ütéssel megtoroltam, s a férfi öntudatlanul borult a kabin belsőjében lévő üvegre. Éreztem ahogy a szívem a torkomban lüktet, a tenyerem már-már izzadva szorongatta a kristály, amely egyre csak fényesebben és fényesebben izzott. A tűzmadár szinte már a tarkónkat perzselte, amikor a három kabin becsapódott az erdőben lévő aprócska pusztaságba. Az enyém is az utolsó pillanatban egy kissé eltérő pályán a dulakodás miatt, de egy útba csapódott be. A támadónk hamar felrepült, hogy elkerülje a becsapódást, majd egy hangos süvítés keretében nyoma is veszett. A becsapódás hatalmas zajjal járt és eszméletlen nagy port kavart fel.
- Gyerünk már…!! - Mordultam fel, midőn kinyitottam a szemem és fellélegezve tudatosult bennem, hogy a kristály megóvott a becsapódástól. A koszt és a fájó végtagokat leszámítva egy karcolás sem volt rajtam. A kezemben tartott ékkő masszívan izzott, majd ez a földöntúli fény hirtelen kialudt.
Sajnos ez az állapot nem mondható el a potyautasomról, aki több darabban érkezett és szóródott szét az úton. Nem volt vesztegetni való időm. Volt egy terv, melyben a másik négy nem szerepelt.
Megragadtam egy éles és nehéz fémdarabok a roncs maradványai közül, és megindultam a portól és a becsapódástól dezorientált hármas felé. Az egyikük éppen csak hogy magához tért, mikor egy nagyobb adag fér fröccsent az arcára.
- Mi …a …  te szemé!!!- Nem túl jól megválogatott utolsó szavak voltak ezek az áldozattól, miközben a fém szilánk egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a száján keresztül a torkába, lassan felnyitva azt.
- Kettő kész… - morogtam magamban, majd egy újabb szilánkot felkapva dobtam az a becsapódástól még mindig kissé kómás fél felé, akit ez nyakon is talált és ott helyben elvérzett.
Három remegő, nyöszörgő és hörgő húszsák körül táncoltam, miközben mindhárom kabin kristályát begyűjtöttem az utasoktól.
Szerencsés volt, hogy az egyik megsemmisült, így négy kabin maradt öt emberre. Ugyan nem volt a tervben, de improvizálnom kellett, ami jelen esetemben kifizetődő volt. Aki megtalálja a hullákat és a kabinokat nem fog gyanakodni egy ötödik utasra.

Elégedetten pihentem meg az út melletti fa tövében, kezemben tartva a kristályokat, melyet szép lassan semmivé váltak, apró zöldes port hagyva maguk után, melyet aztán hamar elfújt a szél. Vettem egy mély levegőt és lehunytam a szemem, hogy összeszedjem a gondolataim. A következő dolog, ami a tudatom felszínét simította végig, az egy lány szellő volt, és a tenger ringató hangja. A következő kép, ami a szemem elé tárult az a tengerpart csendes hullámzása és az erdő pereme, amely a sziget felé nyílt. Négy darab út állt előttem, mindegyiket egy darab rúnaoszlop őrzött, mint valami útmutató, vagy jelzőtábla. A rúnaismeretem igen csak gyermek cipőben járt, és találgatni sem volt kedvem, így gondolkodás nélkül elindultam a sorban negyediknek következő úton.

Shiragiku fejében megcsörrent a telepátia-vonal. Azonnal válaszolt rá.
~ Szia, Shira. Itt Farun.
~ Máris megvan az infó? - lepődött meg őszintén a lány. Nem hitte volna, hogy ilyen gyorsan dolgoznak a feletteseik, ráadásul nem ilyen ráérős üggyel.
~  Örülök, hogy ilyen nagyra tartasz minket, de nem, még hozzá sem kezdtünk. Viszont a mostani feladatotokhoz szolgálhatok némi gyorstalpalóval.
Shira fejébe ömleni kezdett mindaz, amit tudtak a Rúnalovagok a szigetről. A fura, teleportációs mágiáról, ami miatt csak négy úton lehetett elindulni a sziget belseje felé. A halottakról, akiket visszalökött a tenger, és az eltűnt egységeket, akik befelé indultak.
~ Értettem. Kösz a segítséget. Shiragiku kilép.
- Serami. - szólalt meg fennhangon. - Megvan minden, ami szükséges ahhoz, hogy elinduljunk a sziget belseje felé. - nagy levegővel kezdett bele a mondanivalójába. - Négy út vezet a sziget belseje felé, ahova tartunk, és egy teleport-mező kilök mindenkit a tengerpartra, aki máshol próbál elindulni. Az ösvények elejét rúnákkal díszített oszlopok jelzik. Ebbe beletartozik a repülés és a Tanács teleport-mágiája is. Az utak különböző nehézségűek. Az első ösvény veszélytelen, de mindenki visszatért, napokig bolyongtak anélkül, hogy haladtak volna előre. A második…
- Úgy nézek ki, mint aki meg tud jegyezni mindent egyszerre, ha csak úgy ledarálod?
- Nem. - vágta rá azonnal Sayu. Serami vigyorogva bólintott a hirtelen értetlenné váló hírszerzőre.
- Úgy bizony. - mondta büszkén.
- Szóval… Mondjam kicsit később a többi utat?
- Bingó. De le a kalappal, hogy mindent ilyen gyorsan megtudtál.
- Hasznosak is tudunk lenni. - mondja egy csipetnyi büszkeséggel Shira, majd eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is vannak itt. Iceclaw-val nem haladt semerre a megfigyelés. - Más kérdés, hogy Iceclaw hozzánk sem akar szólni.
- Nem csodálom. Idegesítőnek és kellemetlennek talál titeket, de bárki így érezne a helyében. - nézett vissza mosolyogva Serami. Nem volt pontatlan a helyzetértékelése, így Shira sértődés nélkül vonta meg a vállát.
- Nem azért vagyunk itt, hogy kedveljen minket. Potenciális fekete mágust lát benne a Tanács. De azzal, hogy feltétlenül ellenségként kezel minket, csak megerősíti a kételyeket.
- Szerintem csak emberként viselkedik. - pislogott értetlenül, mintha ez teljesen természetes lenne. - Ki örülne neki, ha áskálódnának az életében? Attól még, hogy negatívan reagál, nem jelenti azt, hogy gyanús. Csak szeretné megtartani a privát szféráját. - Sayu elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Mindketten tudták, mennyire tartja Serami mások privát szféráját.
- Akkor is ezt mondanád, ha kiderítjük, hogy embereket öl, vagy démonokat idéz? - Shira gyanakodni kezdett. Serami bűnözőket segítene?
- De nem teszi egyiket sem. - mondta magától értetődően. Sayu gúnyos horkanással nyitotta a száját, hogy megkérdezze, hogy ezt is Axtontól tudja-e, de Shira beléfojtotta a szót egy pillantással.
- Ezt nem tudhatod, ahogy mi sem, egyelőre. Ha megbizonyosodunk arról, hogy tényleg nem ad okot gyanúra, akkor visszatérünk az Akadémiára.
- De tudom. - mosolygott rájuk Serami. - A gonosz embereket felismerem, ahogy a hazugokat is. Milyen a második út?
- A második ösvényen egy ember kivételével mindenki meghalt, és visszadobta a tenger.  Ha csak ezen múlna, javasolnám a hírszerzői osztagot, de úgy hiszem, nem éreznéd ott jól magad.. - mosolyodott el kiszámítottan Shira.
- A szabályok nem nekem valók. - vigyorgott vissza Serami. - Unalmas lenne. Ráadásul nem minden szabályt éri meg betartani.
- Mint például? – vonta fel a szemét Sayu. Nem hitte el azt, amit hall. Tényleg olyan hülye lenne, hogy Rúnalovagoknak… Na jó, majdnem Rúnalovagoknak vallja be, hogy nem tartja be a törvényeket?
- Ha mindig követed a szabályokat, az könnyen hátráltathat mások megmentésében. - vonta meg a vállát. - Például van az a... melyik is? Nem szabad mások tulajdonát megrongálni, de mi van akkor, ha ez szükséges valaki életének a megmentéséhez? A Quatro Cerberus már rengetegszer mentette meg emberek tömegeit, de általában nagy pusztítással jár, amiért mindig meg vagyunk szidva. Csak nem értem, miért. Harmadik ösvény?
Hát persze. Betéve tudták mindketten a törvénykönyveket. A mágusok, úgy tűnt, nem.
- A harmadik ösvény a legrövidebb, de senki nem tért még vissza. Se élő, se holt. A hármas paragrafusról elfelejtkezel. " Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges."
- Honnan tudják, hogy az a legrövidebb, ha senki nem tért még vissza? – kérdezte meglepetten.
-Messziről körberepülték a szigetet. Nagy vonalakban van térkép a szigetről, ez alapján állapították meg az utak hosszát.
- Hmm… vagy úgy. De nem értem... Akkor mi a baj Rane-el? Ő miért más? Azért nyomoztok utána, mert potenciális fekete mágust láttok benne... de az nem csak azért van, mert olyan mágiát használ, amilyet? Ha mások védelméért teszi, akkor nem mindegy? - Serami még mindig nem volt meggyőzve. - Különben meg, ha rosszat akarna, nem lett volna okosabb, ha nem tér vissza a Quatro Cerberusba? Simán megtehette volna.
- Volt már példa Fiore története során, hogy valaki jó ügy érdekében megszegte a szabályokat, és ezt el is ismeri a törvény egy bizonyos szintig. De a szabályok nem véletlenül íródtak. Jó oka van annak, hogy bizonyos mágiákat betiltottak. És megfordítva a kérdésed... Mikor lenne könnyebb Iceclaw-nak? Ha törvényes céh alatt tevékenykedhet, akiért kezeskednek az esetleg mit sem sejtő céhtársai, vagy ha egyedül jelenik meg, fekete mágusként?
- Nem csak ezek az opciók vannak. Egyszerűen kereshetett volna egy sötét szervezetet. - vonja meg a vállát ahogy a korláthoz sétál. - Felesleges akkora rizikót vállalni, ami azzal járna, ha sötét ügyei lennének, és egy törvényes céhben lebukna. Rane intelligensebb az ilyesminél. - mosolygott rájuk gondtalanul. – Negyedik?
- Rövidebb, de sok mérgező állat és növény található ott, több halálos közöttük. Egy külföldi csoport is elindult ott, valamilyen növények után kutatnak. Ez esetben nincs miért aggódnia. Csak kap a nyakába néhány hónapra két idegesítő koloncot, akik dolguk végeztével távoznak. – mosolyodott el újra Shira. - Szóval… Melyik úton akarsz menni?
- Az utolsón, amit mondtál. - jelentette ki magabiztosan vigyorogva.
- És megtudhatnám, miért pont azon? - Shiragikunak rossz előérzete támadt.
- Nem emlékszem a többire! - vigyorgott tovább a lány, és az általa kiválasztott út felé indult.
Sayu és Shira elkeseredett pillantást váltottak.

- Tehát... - törte meg a csendet Atalanta, ahogy a parton bóklásztak. - Merre tovább?
- Öööh, hát az van, hogy csak a kijelölt ösvényeken lehet haladni, különben visszapottyanunk a partra... Az ott... ahol az a csoport rúnalovag strázsál... Az a két oszlop jelzi az egyik utat... ami nem a miénk lesz.
- Hány ösvény van? - kérdezte a nő. Alerion kelletlenül válaszolt neki.
- Négy, már amiről tudunk. Van egy, ami nagyon hosszú, és nem túl izgalmas, legalábbis számomra. A második tele van veszélyes állatokkal, és növényekkel, és nem csak Fiorei felfedezők, hanem valamelyik szomszédos ország követei is elindultak rajta. A harmadik... Hát onnan még nem tért vissza senki. Valahonnan mégis azt gondolják, hogy az a legrövidebb. Nem is értem miért... No mindegy, szóval a negyedik, mindössze egy ember jött onnan vissza élve, a többi... hát nah, ők is visszajöttek, de holtan.
- És neked melyik úton kell menned? - húzta fel gyanakodva a szemöldökét a fegyvermágus.
- Öhm, hát... a harmadikat jelölték ki nekem... - vigyorgott kelletlenül a férfi, tarkóját vakargatva.
- Még szerencse, hogy követtelek. - sóhajtott fel a nő. - Akkor, megyünk, vagy megállunk egy koktélra, és süttetjük a hasunk?
- Nem hiszem, hogy lehet koktélt kapni... - válaszolt a férfi, majd bárgyú tekintettel elhallgatott.
- Nem is értem mit várnak tőled... Új a hírszerzésnél, és rögtön a halálba küldik... - morgott magában Atalanta.
- Mondtál valamit? Nem hallottam.... - hegyezte fülét a férfi.
- Induljunk! Ha meghalunk, hát együtt haljunk! - adta ki a parancsot Atalanta.
- Héjj, ez az én küldetésem, most én vagyok a főnök! - elégedetlenkedett a férfi.
- Akkor vezessen, rúnalovag őnagysága! - válaszolt Atalanta komolyan. Tekintetében azonban Alerion látott némi játékosságot, így a sértést most elengedte a füle mellett.
- Erre tessék, hölgyem. - hajolt meg színpadiasan a férfi. Atalanta egy enyhe mosolyt megengedve magának indult meg a jelzett irányba.
Nem sokat kellett a parton sétálniuk, Alerion pedig, mintha csak egy térkép lenne az elméjében, pontosan tudta, merre tartanak. A rúnalovagok, akik a bejárat közelében telepedtek le, nem vetették őket alá különösebb vizsgálatnak, hiszen a férfi maga is a rend kötelékeibe tartozott.
Az erdő sűrűjébe vezető úthoz a különös oszlopok között kellett átkelniük.
- Tudod mit jelent az írás? - kérdezte Atalanta.
- Még nem sikerült megfejteniük a nyelvészeinknek, de dolgoznak rajta. - magyarázta Alerion.
- S mi mégis belépünk az ismeretlenbe. - sóhajtott a nő.
- "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." - suttogta a férfi.
- Hm?
- Csak egy régi könyv, amit olvastam...

Teljesen lekötött a tenger bámulása, ahogy a hatalmas hajó haladt előre. Vigyorogva bámultam a hullámokat, miközben abban reménykedtem, talán feltűnik valami tengeri szörny. Rég ettem már tengeri szörny sültet…
Gondolataimból Shiragiku rázott fel, hogy mellém lépett.
- Serami. – szólított, mire érdeklődve felé fordultam. - Megvan minden, ami szükséges ahhoz, hogy elinduljunk a sziget belseje felé – Vett egy nagy levegőt, majd belefogott a helyzet pontos leírásába. - Négy út vezet a sziget belseje felé, ahova tartunk, és egy teleport-mező kilök mindenkit a tengerpartra, aki máshol próbál elindulni. Az ösvények elejét rúnákkal díszített oszlopok jelzik. Ebbe beletartozik a repülés és a Tanács teleport-mágiája is. Az utak különböző nehézségűek. Az első ösvény veszélytelen, de mindenki visszatért, napokig bolyongtak anélkül, hogy haladtak volna előre. A második…
- Úgy nézek ki, mint aki meg tud jegyezni mindent egyszerre, ha csak úgy ledarálod? – tettem fel a költői kérdést egy bamba mosollyal.
- Nem - vágta rá Sayu egy pillanatnyi habozás nélkül.
Válaszára csupán vigyorogva bólintottam. Úgy tűnt, kezdtek egy kicsit jobban megismerni.
- Úgy bizony – helyeseltem büszkén.
- Szóval… Mondjam kicsit később a többi utat?
- Bingó. De le a kalappal, hogy mindent ilyen gyorsan megtudtál.
Számomra mindig lenyűgöző volt, amikor valakinek ennyire vágott a memóriája. Én gyakorlatilag arra se tudtam emlékezni, mit ettem tegnap. Na, jó, arra pont tudtam, elvégre kajáról volt szó.
- Hasznosak is tudunk lenni – felelte némi büszkeséggel a hangjában. - Más kérdés, hogy Iceclaw hozzánk sem akar szólni.
- Nem csodálom. Idegesítőnek és kellemetlennek talál titeket, de bárki így érezne a helyében – néztem vissza rájuk mosolyogva.
Mintha csak egyetértett volna, Shira lazán megvonta a vállát.
- Nem azért vagyunk itt, hogy kedveljen minket. Potenciális fekete mágust lát benne a Tanács. De azzal, hogy feltétlenül ellenségként kezel minket, csak megerősíti a kételyeket.
- Szerintem csak emberként viselkedik – pislogtam kissé értetlenül. - Ki örülne neki, ha áskálódnának az életében? Attól még, hogy negatívan reagál, nem jelenti azt, hogy gyanús. Csak szeretné megtartani a privát szféráját.
Én legalábbis mindenképp így gondoltam. Én se örültem volna neki, ha valaki nyomozni kezdett volna a múltam után, pedig nem voltam egy rossz ember. Én legalábbis nem véltem magam annak.
- Akkor is ezt mondanád, ha kiderítjük, hogy embereket öl, vagy démonokat idéz? - Shira hangjában éreztem némi gyanakodást, mintha hirtelen az én szándékaimban se lett volna biztos.
- De nem teszi egyiket sem.
Mindezt olyan könnyedséggel jelentettem ki, mintha a világ egyik legegyértelműbb dolga lett volna. De én őszintén hittem ebben. Ugyan nem beszéltem még sokat Rane-el, de egyáltalán nem tűnt annak az embernek, aki mások életére törne. Megérzéseim mindig olyasmik voltak, aminek sokat köszönhettem az életben, ezért szinte vakon bíztam bennük – márpedig azt súgták, jégmágus céhtársam egy jó ember.
Sayu gúnyosan felhorkantott és szóra nyitotta a száját, testévre viszont egy pillantással elhallgattatta.
- Ezt nem tudhatod, ahogy mi sem, egyelőre. Ha megbizonyosodunk arról, hogy tényleg nem ad okot gyanúra, akkor visszatérünk az Akadémiára.
- De tudom – vigyorogtam. - A gonosz embereket felismerem, ahogy a hazugokat is. Milyen a második út?
- A második ösvényen egy ember kivételével mindenki meghalt, és visszadobta a tenger.  Ha csak ezen múlna, javasolnám a hírszerzői osztagot, de úgy hiszem, nem éreznéd ott jól magad.. - mosolyodott el Shiragiku.
- A szabályok nem nekem valók. – vfeleltem lazám. - Unalmas lenne. Ráadásul nem minden szabályt éri meg betartani.
- Mint például? –vonta fel a szemét Sayu kérkedően.
- Ha mindig követed a szabályokat, az könnyen hátráltathat mások megmentésében – vontm vállat. - Például van az a... melyik is? Nem szabad mások tulajdonát megrongálni, de mi van akkor, ha ez szükséges valaki életének a megmentéséhez? A Quatro Cerberus már rengetegszer mentette meg emberek tömegeit, de általában nagy pusztítással jár, amiért mindig meg vagyunk szidva. Csak nem értem, miért. Harmadik ösvény?
- A harmadik ösvény a legrövidebb, de senki nem tért még vissza. Se élő, se holt. A hármas paragrafusról elfelejtkezel. " Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges."
- Honnan tudják, hogy az a legrövidebb, ha senki nem tért még vissza? – tettem fel az engem éppen legjobban érdeklő, számomra ellentmondásos kérdést.
-Messziről körberepülték a szigetet. Nagy vonalakban van térkép a szigetről, ez alapján állapították meg az utak hosszát.
- Hmm… vagy úgy. De nem értem... Akkor mi a baj Rane-el? Ő miért más? Azért nyomoztok utána, mert potenciális fekete mágust láttok benne... de az nem csak azért van, mert olyan mágiát használ, amilyet? Ha mások védelméért teszi, akkor nem mindegy? – folytattam a faggatózást, lévén, hogy az ő érveik cseppet se tudtak engem meggyőzni. - Különben meg, ha rosszat akarna, nem lett volna okosabb, ha nem tér vissza a Quatro Cerberusba? Simán megtehette volna.
- Volt már példa Fiore története során, hogy valaki jó ügy érdekében megszegte a szabályokat, és ezt el is ismeri a törvény egy bizonyos szintig. De a szabályok nem véletlenül íródtak. Jó oka van annak, hogy bizonyos mágiákat betiltottak. És megfordítva a kérdésed... Mikor lenne könnyebb Iceclaw-nak? Ha törvényes céh alatt tevékenykedhet, akiért kezeskednek az esetleg mit sem sejtő céhtársai, vagy ha egyedül jelenik meg, fekete mágusként?
- Nem csak ezek az opciók vannak. Egyszerűen kereshetett volna egy sötét szervezetet – vontam vállat a korláthoz lépdelve. - Felesleges akkora rizikót vállalni, ami azzal járna, ha sötét ügyei lennének, és egy törvényes céhben lebukna. Rane intelligensebb az ilyesminél. Negyedik?
- Rövidebb, de sok mérgező állat és növény található ott, több halálos közöttük. Egy külföldi csoport is elindult ott, valamilyen növények után kutatnak. Ez esetben nincs miért aggódnia. Csak kap a nyakába néhány hónapra két idegesítő koloncot, akik dolguk végeztével távoznak. – mosolyodott el újra a hosszúhajú. - Szóval… Melyik úton akarsz menni?
- Az utolsón, amit mondtál. - jelentettem ki egy magabiztos vigyor társaságában.
- És megtudhatnám, miért pont azon?
- Nem emlékszem a többire!
Válaszom hallatán a két testvér csak elkeseredve egymásra nézett. Én meg előre a szigetre, kalandra készen. Reméltem, hogy a sok hétig tartó unalom után most már tényleg valami szórakoztatóval lesz dolgom.

Miután kikötöttünk a szigeten… szigeten? Nem is tudom, hogy ez-e a legjobb szó rá. Annyira szürreális volt az egész, hogy gyakorlatilag nem tudom, hogy miként írjam le. A gravitációra fittyet hányó sziklák, a csodás tengerpart, a burjánzó dzsungel… Mind olyan volt, mintha egy igazi kis paradicsomba érkeztünk volna, ahova az ember még nem tette be a lábát ennek előtte és nem tette tönkre a helyet, nem mocskolta be a pitiáner viselkedésével és ostobaságával.
Maga az atmoszféra a Hakobe-hegyre emlékeztetett. Nyugodt, szép, csendes és veszélyes. Nem tudtam volna pontosan behatárolni, hogy mi, de az egész helyből egyfajta erős és baljós aura áradt. Egyszerre hívogatott és taszított.
- És most, merre tovább főnök? – kérdezte Lyla, én pedig enyhe iróniát véltem felfedezni a hangjában a „főnök” szó esetében, de ezúttal még elengedtem.
- Fogalmam sincs. – vontam meg a vállamat. – Te jártál már itt? – kérdeztem vissza.
- Nem.
- Én sem, szóval honnan tudhatnám, hogy merre? – vágtam vissza neki azonnal. – Ellenben… a legjobb az lesz, ha befelé haladunk, előbb-utóbb csak elérünk valahová. – állapítottam meg a bölcsességet nem igénylő, ám annál igazabb tényállást.
- Ahogy óhajtod, főnök. – jött ismét a pimasz válasz, ezt viszont már nem hagyhattam szó nélkül:
- Jól érzem, hogy te most gúnyolódsz velem? – torpantam meg a homokban, ahol eddig lassan sétáltunk előre, s már vagy ötven méterre el is távolodtunk a hajónktól, mellyel partra vergődtünk.
- Én? Dehogy! – állította a fegyvermágus, ellenben ez sem tűnt számomra őszintének.
- Na jó, most komolyan: mi bajod van? Egészen eddig teljesen máshogy viselkedtél. Ha ölni kellett, nem haboztál, ha harcolni, akkor élvezettel vetetted bele magad, s ha utasítottalak, akkor annak megfelelően cselekedtél. Arról meg már nem is beszélve, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy pimaszkodsz velem. - adta– tudtára a véleményem, s ez igaz volt: nem ehhez voltam szokva.
- Talán elértem a lázadó korszakomba. – vonta meg a vállát, mire én csak egy mélyet sóhajtottam, melybe belesűrűsödött mindaz, hogy már rég megbántam, hogy bárkit is magammal vittem, nem pedig egyedül indultam útnak.
- Na ide hallgass: én sosem akartam se vezető lenni, se céhmester, se senki, aki utasításokat ad. Nem én kértem, hogy kövess engem, de azt hiszem ezt már megbeszéltük korábban. Ha továbbra is így akarsz viselkedni, akkor inkább húzz vissza a hajóra és vitorlázz szépen haza. – oktattam ki egyre erősödő hangnemben.
- Jól van na, nem kell felkapni a vizet. – vette kicsit komolyabban a helyzetet a szőkeség. – Tisztában vagyok vele, hogy te vagy az erősebb, s így azzal is, hogy könnyebben fel tudod mérni a helyzeteket, mivel több tapasztalatod van és több lehetőséged van reagálni bármire. Én csak azt mondom, hogy attól, hogy te valamit helyesnek ítélsz meg, nem biztos, hogy az úgy is van. – ismertette a saját álláspontját, majd ismét elindult, gyors és nagy léptekkel előre.
- Mivel érdemeltem én ezt ki? – gondoltam, majd lemondóan tovább indultam én is.
Hamarosan, ahogy tovább botorkáltunk, egy furcsa, mondhatni ösvényre bukkantunk, mely befelé vezetett a bozóton és fákon át, látszólag egészen be a sziget szívének irányába. A nyomvonalat két nagy kőoszlop is jelezte, s látszólag valamiféle írás is volt rajtuk, de természetesen nem olyan nyelven, melyet bármelyikünk is értett volna… nem is értem, miért nem lehet egyszer, nem mindig, de legalább egyetlen egyszer olvasható nyelven leírni valamit? Miért nem lehet egy táblán az, hogy „vigyázz, veszély!” vagy hogy „üdv aprajafalván” vagy igazából bármi, csak érthető nyelven?
Mindez a tényálláson azonban semmit sem változtatott: egy kukkot nem értettünk a furcsa vésetekből.
-  Nyomás, abból baj nem lehet, ha követjük az utat. Biztosan más is ezt használja, elvégre ki van taposva, nemde? – vázoltam „zseniális” ötletem, mely még saját magam szerint sem volt a legjobb, elvégre ilyen esetben bölcsebb, ha az ember a sűrűben megbújva, lesből közelíti meg a… hát a bármit is, de ezúttal nem számított.
- Hát, ha szerinted ez jó ötlet. – vonta meg ismét a vállát Lyla, s minden további várakozást mellőzve elindult előre.
- Ha így folytatja, én megfojtom. – mérgelődtem magamban, majd néhány nagy léptet téve utolértem, majd felzárkózva mellé egymás mellett haladtunk tovább: csöndben.

Spoiler:

A különös fák közé érve szinte áthatolhatatlannak tűnt a dzsungel. Koko éppen elgondolkodott, hogy esetleg mágiát használva kicsit megkönnyíthetné a haladásukat, amikor az egyik pislogás alatt valami furcsa, de sajnos cseppet sem ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Mire kinyitotta a szemét, már a homokban taposott tornacipős lábával.
- Ó hogy az a büdös rohadt… - kezdett bele az eget csalódottan kémlelve monológjába.
- Megfogalmaztad a gondolataimat.. – helyeselt Atsu, miközben körbefordult, hogy lássa, hova kerültek. A szikla, ahol földet értek jó kétszáz méterre volt tőlük, a rúnalovagok pedig immár a jobb oldalukon tüsténkedtek ugyanazon a partszakaszon.
- Én azt hittem, hogy ez a térmágia valami bonyolult, ősi dolog, ehhez képest lépten-nyomon dobál minket valaki a világban.. – folytatta Koko a panaszkodást, irritáltan gesztikulálva mancsaival.
- A lovagok is tudnak teleportálni – tette hozzá Atsu. – Talán ők állítottak fel valamilyen biztonsági rendszert, hogy ne lehessen járni-kelni a szigeten. – logikus magyarázatnak tűnt volna, de valahogy sejtette, hogy nem így van.
- Mégiscsak beszéljünk velük?  - kérdezte a koala, de hangján érződött, milyen válaszban reménykedik. Atsu elmélázott pár pillanatig, mielőtt válaszolt volna.
- Nem akarok velük közösködni. Előbb vagy utóbb felismernének, és elkezdődne a kérdezősködés. Ez nem hivatalos út, jobb, ha erről csak mi tudunk… legalábbis egyelőre. Csak azért jöttünk, hogy felderítsük, mennyire veszélyes ez a hely, úgyhogy tegyünk is így.. – Koko bólintással nyugtázta szavait. – Az ott egy használatos ösvénynek tűnik – mutatott egy kitaposott földutacskára, amit két oszlop szegélyezett.

Az oszlopokhoz érve Atsu megtorpant, hogy megvizsgálhassa őket. Különös írásjeleket faragtak rájuk, még nem látott ilyet.
- Felismered ezt az írást? – kérdezte Kokot, ujjait végigfuttatva a vájatokban.
- Ömmm – Koko közelebb lépett, és körbejárta a totemet. – Nem. Nem ismerős. Lehet az van ráírva, hogy ha rálépsz erre az ösvényre, meghalsz – vonta meg a vállát flegmán. Atsu tudta, hogy viccel, de azt is tudta, hogy még akár igaza is lehet. Kellemetlen gondolat volt. Még egy pillanatig vizslatta a parton állomásozó rúnalovagokat, aztán egy sóhajtás kíséretében elhatározásra jutott.
- Menjünk – jelentette ki határozottan, majd átlépett a totemek között, és újra elindultak az ösvényen a vadonba…


A 2. ösvényt választottam.

Ahogy elindultunk, nem sokkal később heves esőzés kezdődött, mintha csak az égiek is minket akartak volna szívatni. Noha, nem mintha annyira utáltam volna a vizet, vagy ilyenek, de azért valljuk be, melyik ember szeret szakadó esőben, bőrig ázva caplatni a dzsungel kellős közepén? Na ugye, hogy senki.
Lyla csupán egy páncélt idézett magára, ezzel elejét véve a problémáknak, bár azért abban kötekedtem volna vele, hogy nem aggódik-e például a rozsda miatt vagy ilyenek, de nem voltam épp beszélgetős kedvemben, az esőcseppek azt is elmosták.
És nem csak én nem voltam jó kedvemben. Körülöttünk a fék között, még a rossz látási viszonyok közt, s hangos szél, villámlás és az hidegzuhany kopogása mellett is remekül lehetett hallani az állatokat… vagy bármik is voltak azok. Bömbölés, üvöltés, huhogás, sziszegés, mindenféle fajta hang keveredett: a rengeteg mondhatni életre kelt.
Mindezek ellenére az utunk kifejezetten békésnek hatott. Még a vadak sem akartak vagy mertek az utunkba kerülni, s bár a föld felázott, s helyét a ragadós sár és a csúszós kövek vették át, még így is meglehetősen jó tempóban tudtunk haladni, egészen addig, amíg egy szakadékhoz nem értünk.
Lyla mondhatni arccal sétált bele az elé kinyújtott kezembe, melyet szó nélkül tartottam ki egy lépésnyire a mélyedéstől, melynek az alján egy folyó hömpölygött hatalmas vízhozammal.
- Ha úszni szeretnél, csak rajta, de szerintem jobban teszed, ha inkább a lábad elé nézel. – tanácsoltam neki, ugyanis, bár viszonylag széles volt a hasadék, mégis mindkét oldalon szinte a legvégsőkig kitartott a dzsungel, s még a kitaposottnak ható ösvényen is be-belógott egy ág, így nem volt olyan könnyű észrevenni azt, hogy gyakorlatilag vége az útnak előttünk.
- Huh, ez közel volt. Köszönöm. – nézett le tétován a szőke lány a szakadék széléről, mihelyt felfogta mi is történt persze. – Szóval? Hogy megyünk át rajta? Átrepülünk? – érdeklődött kíváncsian, hisz jól tudta, hogy a levegő mágia a kedvenceim közé tartozik, ám ezúttal más volt a tervem.
- Nehéz vagy. – vontam meg a vállam közönyösen.
- Pff, persze Angelinával bezzeg egész nap röpködnél. – fújta fel az arcát pukkancs módon a fegyvermágus.
- Teljesen más témáról beszélünk. – hárítottam el politikai kimértséggel a megjegyzést. – De csak hogy örülj… - csettintettem az újammal, majd a föld és a kövek, melyek a talajt alkották, a parancsomra mozgásba lendültek, s nem telt bele néhány másodpercnél több, s máris egy kőhíd magasodott a folyam fölött.
Persze nem az a szépen megmunkált és faragott, teljesen egyenes felületű híd, inkább csak egy amolyan átkelő, egy nyúlvány, valami hanyag mester bemelegítő alkotása.
- csak a hölgyek után. – nyújtottam előre udvariasan a kezem, mire csak egy félrehúzott száj volt a reakció, mely amolyan… nem tudom eldönteni, hogy ezt most sértésnek, vagy inkább előzékenységnek vegyem-e, ezért inkább egyszerre mosolygok és vagyok mérges arckifejezés volt.