Világunk védelméért...

- Olyan rossz megérzésem van ezzel a hellyel kapcsolatban – mondta Atsu, miközben kicsit beljebb haladtak az ösvényen.
- Neked mindig.. – vágta rá Koko. Mindketten fejüket forgatva, óvatosan lépkedtek az egyébként gyönyörű erdőben. A növényzet ezúttal közel sem volt olyan zord és ellenálló, mint a sziklák takarásában, ahol először elindultak.
- Ez nem igaz… mármint nem teljesen… - próbált ellenkezni a nő, de ez veszett ügy volt.
- Mondjuk most egyetértek veled… Valami marhára nem stimmel itt – Koko árgus szemekkel vizslatta a különleges faunát, ami szinte ölelő karokként fonódott köréjük. Tényleg egészen szemkápráztató volt, de éppen emiatt volt gyanús is.
- De vajon mi…  - elmélkedett Atsu, miközben egy felhőnyi, ezernyi színben pompázó pillangót figyelt, ahogy azok szinte természetellenes módon repkedtek körülötte. Ajkai mosolyra húzódtak, ahogy lassan elveszett a látványban, amikor hangos ásítás hallatszott. – Az istenért Koko… Ne mond, hogy még egy ilyen izgalmas helyen is el tudsz álmosodni.. – kezét kinyújtotta maga elé, hogy megérintse a lepkéket, de egy sem szállt rá. Koko elkapta a másik kezét, és megrántotta, hogy megálljon. – Hah?
- Nem én voltam agyaskám…
- De… én se.. akkor.. ? – nézett kérdőn a koalára, aki csak megvonta a vállát, mint aki nem érti, miért tőle várja a választ. Mondjuk ezt ő maga sem tudta. Forgolódni kezdett, majd a kis mancs újra megrángatta a kezét, hogy irányba fordítsa. Egy vastag törzsű fa állt az ösvény mellett, és éppen… ásított. A jelenet annyira abszurd volt, hogy Atsuból kicsattant egy rémesen zavart nevetés.
- Ugye te is azt látod, amit én? – kérdezte mereven bámulva a fát.
- Fingom sincs mit látok, de most vagy mindketten megőrültünk, ami egyébként egyáltalán nem lenne meglepő…. – magyarázta Koko furcsa terpeszbe merevedve.  – vagy ez a rohadt fa az előbb tényleg ásított..
- Mhm… - bólintott Atsu lassan. Nem jött értelmes szó a szájára.
- Utóbbi esetben javasolnám, hogy veszett gyorsan forduljunk vissza, és ússzunk haza..
- Jah.. egész jó ötlet.. – felelte a nő, majd nyelt egy nagyot, és egy gyors pislogás sorozattal megpróbálta magát visszazökkenteni a valóságba. Kokonak teljesen igaza volt. Ez a kaland villámgyorsan kellemetlen irányt vett, és tapasztalatai szerint innen általában csak lejjebb volt. Fogalma sem volt, mire számítsanak, úgyhogy újra elhatározásra jutott, és sarkon fordult, hogy visszamenjenek a partra, de mögöttük éppen átsétált az ösvényen egy rózsaszínű virág. Atsu halálra váltan hátraszökkent. Koko a hirtelen mozdulatra szintén hátrafordult. Fura, magas hangot adott ki magából, és egy pillanat alatt a feje fölé emelte botját, hogy agyoncsapja vele a virágot, de mire eldönthette volna, hogy most akkor mit is csináljon, az egyszerűen eltűnt egy bokor mögött.
- Mi a fa… - ezúttal egy női sikoly fojtotta bele a káromkodást a koalába. Atsu összerezzent, és a hang irányába fordult, de nem látott senkit, csak a sűrű erdőt.
- Oké, most már tényleg húzzunk innen.. – szögezte le Koko. Vetett egy pillantást Atsu arcára, majd idegesen folytatta. – Ugye tudod, hogy ez csak valami csapda lehet?
- Talán… - felelte Atsu a fákat fürkészve, ahonnan a hang érkezett. – valószínűleg igazad van…
- Nah.. végre..
- De – Koko felnyögött. Tudta, hogy mi jön. – Mi van, ha valaki tényleg bajba került? Nem azért jöttünk el idáig, hogy az első… furcsaság miatt visszaforduljunk, és elfussunk, mint két magatehetetlen gyáva tökfilkó..
- Inkább vagyok gyáva, mint halott.. – vágott vissza a koala, de valójában tudta, hogy ez már eldöntetett. Végül csak sóhajtott egy mélyet, és hozzátette: - Jó jó oké… nézzük meg… de ne hősködj!!
- Megpróbálok.. – intette le Atsu mosolyogva, és óvatosan elindultak a hang irányába.

Az ikrek két oldalt helyezkedtek el Serami mögött, lemaradva néhány lépéssel. Ahogy elindultak az ösvényen, és átléptek az oszlopok között, ami az út elejét fogta közre, elkezdődött tényleges feladatuk.
Mindketten elcsöndesedtek, és a környezetet, valamint a Quatros máguslányt kezdték vizsgálni.
Nem mintha olyan sok megfigyelnivaló lett volna Seramin. Látszólag teljesen lenyűgözve és lekötve rebbent az egyik növénytől a másikig, körülötte pillangók röpködtek a legkülönbözőbb színekben pompázva. A lepkék az ikreket is belepték, mielőtt akár három lépést is tehettek volna.
Sétáló fák és bokrok állták útjukat.
Ahogy Shira lépett egyet, az egyik fa halk, felháborodott lombrázással emelte fel gyökerét, amire a hírszerző véletlenül rálépett. Shiragiku bocsánatkérést mormolva sietett a többiek után.
Nem volt könnyű dolga. Egy cserjecsorda épp ezt a pillanatot választotta, hogy zajosan átkeljen az ösvényen előtte, és Shira csak a csizmája segítségével tudott átkelni az aljnövényzeten. Végül beérte Seramit és Sayut.
Serami épp azzal foglalta el magát, hogy körbe-körbe forogva próbált minél több részletet befogadni.
- Ezek a lepkék elképesztőek! Milyen különleges szívük van... ti már láttatok ilyet?
- Még nem. – Sayurit kevésbé nyűgözte le a környezet, mint két társát. A növénymágia épp ehhez hasonló növények megidézésére szolgált, amelyből kaptak már ízelítőt akadémiai éveik alatt. Shirára pillantva, meglepődve vette észre, hogy húgát is leköti a sok-sok mágikus növény, habár nem annyira, mint Seramit. - Acacia közeli mezőin csak sima lepkék voltak.
- Az a fa ásít! Láttátok? Ásított! - folytatta Serami a lelkesedést, szinte oda sem figyelve
- Hogy éltél túl idáig? - kérdezte Shiragiku kissé meglepődve. Seramit csak gyors reflexei mentették meg attól, hogy a fa leharapja a fejét, mikor az ijedten bezárta a száját.
- Szerencsével! Azt hiszem. – vihogott a lány önelégülten, és gondtalanul fütyörészve indult tovább az úton. Shiragiku megcsóválta a fejét, de szó nélkül mentek utána.
Öt percet tölthettek hasonló környezetben. A futónövények tényleg futottak, kaktuszok bokszoltak nyúlványaikkal feléjük, és virágok menekültek a néhány növényevő állat elől. Serami vigyorogva sétált előre, de nem haladtak olyan gyorsan, mint lehetett volna. Ennek oka főleg a Quatros lány volt. Nem telt el tíz másodperc két megállás között, amikor valami újabb érdekességet észlelt, és megállt volna nézelődni.
~ Kicsit úgy érzem maga, mintha egy öt éves gyerek anyja lennék… - jegyezte meg Sayuri fejben, csatornát nyitva húga felé. Ügyelt rá, hogy véletlenül se kapcsolja be a telepátiát Serami felé. Próbált a hibákból tanulni. Irritáltan arrébb lökdösött egy bátrabb pillangót, ami mindenképp a fülére akart telepedni.
Shira összerezzent, de nem a váratlan beszédre. Ijedtségének oka a hangos női sikoly volt, amely mintha a fák takarásából tört volna elő. A hírszerző a hang irányába pördült, és szemmágiájával felerősítve fürkészni kezdte a dzsungelt – mindhiába. A sűrű növényzet olyan biztosan lefogta a mágiát, mint a kémkedés elleni védelmek. Egyvalamit vett csak észre. Egy árnyat, amely semmilyen növényhez nem kapcsolódott, amit itt láttak.
- Serami, az árnyat észrevetted? - kiáltott utána Sayu. A végrehajtó azonnal magán érezte Shira dühös pillantását, és jogosan: ezzel a kérdéssel már megszegték a szabályokat. Nem lett volna szabad semmire figyelmeztetniük a megfigyelt célszemélyt, hiszen azzal befolyásolták a viselkedését. De mit tehetett volna? Ismeretlen, veszélyes környezetben voltak, és ha a három közül egy is eltűnik, jelentősen csökkennek túlélési esélyeik.
Bocsánatkérően vállat vont, ahogy Serami csikorogva lefékezett, és visszafordult feléjük.
- Milyen árnyat? - nézett rá bambán.
- Azt ott. - mutatott rá az épp eltűnő valamire Sayu. Serami egy pillanatra csak bámult az árnyékra, aztán habozás nélkül újra futni kezdett a hang irányába.
- Reméljük, tényleg felismeri a hazugságokat, és nem egy csapdába rohan. - morogta félhangosan Shira, ahogy a megfigyelt után indultak, habár jóval óvatosabban és lassabban, mint a vakon rohanó elemi mágus.

Megtettem az első lépéseket az előttem tátongó erdő üres és már-már hívogatóan sötét mélysége felé. A levelek halk, háttérből viszont még kivehető szimfóniával üdvözölték az új vágóhídra jött barmot. Nem ringattam illúziókba magam, érződött az ösvény elfajzott és sötét természete. Minden bizonnyal más kalandorok, mágusok és katonák is bejárták már ezt a területet, de a másik három útvonalat mindenképpen. Az első pár métert követően a hátam mögé pillantottam, hogy felmérjem az egyre csak távolodónak vélt tengerpartot, azonban meglepetten döbbentem rá, hogy az út mögöttem már sötétségben végződött. Csend volt, már-már irritáló csend. Nem először fogott el ez az érzés, amikor szempárok figyelnek téged. Minden és mindenki méreget nem csak téged, de egymást is. Minden egyes szempárért, amit láttál tíz másik pillantott vissza rád. A levegő egyre sűrűbbé vált, a csend pedig már a tarkómat nyomta. Hangokat hallottam minden irányból és éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban kezd verni.
- Ismerős érzés... de ez nem... ők nem lehetnek itt ! - Hamar felpofoztam magam, hogy kissé tisztábban lássak, azonban a környezeti erők nem engedtek szorításukból. Megtorpantam az úton és éreztem, amint körülöttem számos, eddig csak mögöttem osonó árnyék velem együtt válik mozdulatlanná.
- Gyerünk! Racionális gondolkodás! Még megy, mennie kell! Nem fogom hagyni, hogy a téboly átvegye az uralmat! – A gondolataim egyre inkább kezdtek csapongani, a tér körülöttem fokozatosan beszűkült és a levegő mintha ritkább és ritkább lett volna minden egyes megtett lépéssel. Az ösztöneim és a mágiámból áramló őrület lépett fel az analitikus gondolkodás és a hidegvér ellen.
- Mindenki téged bámul! Kis mocskos, tépd szét őket! -
- Nem! Ők valósak, az érzések… ezek az érzések viszont generáltak! – Arcomat a tenyerembe temetve botladoztam tovább az úton, fegyverrel a kezemben.
- Várjunk csak… mikor idéztem meg a katanámat? –
- Végül is nem számít, ha már úgy is itt van, akkor használhatnám valami kellemesen morbidra és véresre!! – Egy halovány grimasz, már-már kívülről gúnyos vigyornak mondható kifejezés ült ki az arcomra, miközben éppen a saját arcizmaimmal küzdöttem.
- Generált… ez nem valódi! Nincs okod megőrülni! Fókuszálj te barom! -
- A sziget most jelent meg a semmiből… ! ölj ! … Nagy eséllyel lehet itt egy kódsor elrejtve, vagy egy rá utaló jel vagy nyom.. ! tépj ! … Minden a semmiből felbukkanó … ! Fürödj a vérükben ! … helyszín… és … ! Mészárold le mind ! … jelenség gyanús lehet és potenciális…. ! Vadászterület !- Egyre inkább kezdtem elveszíteni az uralmat a mozdulataim felett. A tekintetek, amelyeket eddig csak magamon éreztem, mostanra már izzó csillagokként tündököltek a bokrok és a sűrű növényzet sötét, éjszakai égboltján. A világot elöntötte a vörös köd, minden és mindenki sokkal rémisztőbb és fenyegetőbbnek tűnt. Megkapaszkodtam az egyik közeli fa testén, azonban a kúszó mászó érzés amely szinte az érintés pillanatában elöntötte a kezem azonnali visszahőkölésre kényszerített. Meglepetten kaptam oda a tekintetem, azonban egy üresség fogadott. Még csak egy árva fa sem volt az öt méteres körzetemben, nem hogy egy férgektől hemzsegő támaszték.
- Oké ez kezd …. nevetségessé válni! – A pulzusom az egekbe volt, még csak ellenőriznem sem kellett hiszen a szívem már réges-rég nem a helyén dobogott, hanem a torkomban járta kaotikus és ütős rave partiját. Éreztem ahogy a hörgések és a motoszkáló hangok egyre inkább betöltik a teret, amiben rekedtem. Egyetlen alak sem merészkedett azonban még a közelembe, nem lépett senki ki az útra, pusztán árnyak mozogtak a számukra oly kedves és kényelmes sötétségben.
- Prédák … - konstatáltam magamban, majd a pillanatnyi tiszta elmeállapottal élve nekiiramodtam. Lépteim hevesek voltak, ám nem futottam, nem volt rá szükség. Az idegeim egyre inkább a pattanásig feszültek és minden egyes megtett méter után a hideg futott végig a hátamon. Csak elképzelni tudtam milyen látványt nyújthatok. Egy ziháló, remegő és hörgő tébolyult vadállat. Valahol az egyre inkább halkuló és tértől megfosztott gondolataim tudták, hogy ez az érzés nem valódi. Túl hirtelen jött és túl intenzív volt, mint egy szökőár, egy vértől és brutalitástól átitatott hullám, amely tűzbe borítja még a legnyugodtabb jeges szívet is. Ahogy gyorsítottam az árnyak velem siettek, ahogy lassítottam az árnyak velem torpantak. Nem tudtam mivel vagy mikkel vagyok szemben, azonban azt tudtam, hogy nem mernek csak úgy nekem rontani. Kivárnak! Egy kínálkozó alkalomra lesve, amikor vagy lankad a figyelmem, vagy leköt valami teljesen más. Minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt, és a fantomhangok és táncoló árnyak nem segítettek a helyzeten.
Reccs!
Mint egy mennydörgés, úgy jutott el a tudatom peremére a hang és a vele társuló jelenség. Egy kidőlő fa, felrepülő madarak és a közvetlen közelében lévő árnyak menekülése. Ezek írták le a majomszerű élőlény kiemelkedését a növényzet takarásából.
Mire észbe kaptam, már rohantam volna, hogy nekitámadjak. Tűrtőztettem magam, és remegő kezeim egyelőre leengedték a fegyvert, amit tartottam. A lény tudomásul vette a jelenlétem és az útra kisétálva alaposan felmért. Árasztott magából egy megmagyarázhatatlan nyugalmat, totális és éles kontrasztban volt mindennel, még a legkisebb fűszállal is, amely pont ugyanúgy árasztotta magából a gyilkos ösztönt akárcsak a sötét erdő körülöttünk.
Az előttem tornyosuló teremtmény nem tűnt túlzottan fenyegetőnek, mozgása lomhának tűnt és végtelenül nyugodtnak. A rezzenéstelen szempár lusta tekintete a remegő testem mérte fel, miközben az izmaim egyre csak megfeszültek, és felkészültem arra, hogy lesújtsak. Felemeltem a karom, amely a pengét szorította és minden erőmmel lendületet adtam a csapásnak. Éreztem, amint a körülöttünk lévő árnyak csordája megdermed egy másodpercre. Síri csend lett úrrá a dzsungel mélyén. A lusta szempár tovább bámult engem, tekintete felém tornyosult. Én pedig nekilendültem a csapásnak, majd a pengém ívesen vezettem a levegőben, majd fogást váltottam és a pengét száznyolcvan fokos fordulattal hirtelen a saját vállamba szúrtam. A vörös köd ebben a pillanatban úgy oszlott szét mintha csak egy erősebb széllöket vitte volna odébb. A háttérben recsegő és csikorgó hangok megszűntek és a fantom képek, valamint a mindent elöntő gyilkos ösztön helyét átvette az-az ismerős hideg és meleg kettőse, amely a vállamon tátongó sebből táncolt kifelé. A lény tekintete még mindig rezzenéstelen volt, azonban sikerült annyira összeszednem magam, hogy az elmém ismét kitisztuljon. Felegyenesedve távolítottam el a pengét a vállamból.
- Bocs Naro! Úgy fest nem úsztam meg sérülés nélkül ezt az utat! – Morogtam a bajszom alatt, majd magabiztosan és immáron nyugodt és összeszedett szívvel kezdtem el lépkedni az előttem álló lény felé. Tekintetem inkább szegtem az útra és a környezetemre, mint az előttem álló lényre. Pont annyira szenteltem neki a figyelmem felét, mint amennyire ő tette velem ugyanezt. A gondolataimban élt az a terv, hogy a Sebesség Mágiámmal a legrosszabb esetben kereket oldok, azonban nem fogok felesleges harcba bocsátkozni, ha nem kényszerülök rá! A lábam éberebb volt mint a szemeim, pattanásra készen ha valami történne.

Lassú, óvatos léptekkel vágtak neki a dzsungelnek. Rövid idő után a páros meglepetten tapasztalta, hogy bizony egy trópusi viharba csöppentek. Szinte az egyik pillanatról a másikra zúdult rájuk a a váratlan égi áldás. Mágikus köpenyeik a természet viszontagságaitól megvédelmezték őket, ám mindketten biztosak voltak benne, hogy nem csak ez a kihívás vár rájuk.
- Viszonylag átlagosnak tűnik az állatvilág... - jegyezte meg a fegyvermágus, mikor egy apró rágcsáló szaladt el előttük. - Bár a trópusi vidékeket annyira nem ismerem...
- Uhumm.. attól még eww. - fűzte hozzá Alerion, ahogy rászegezte tekintetét egy alkarnyi nagyságú hüllőre, aki karmos lábaival éppen egy vastag törzsű fa egy odújába mászott be.
- Ritkán látni ennyire élettől nyüzsgő helyet. ÉS itt vagyunk mi, emberek, hogy megzavarjuk a sziget érintetlenségét. - sóhajtott a nő, miközben a távolban a mennydörgés hangjára valamilyen nagyobb testű emlős bőgése válaszolt.
- Már a mágikus utak is emberi jelenlétet sejtetnek. - válaszolt partnere.
- Talán már ősidők óta itt van, s volt ideje a természetnek újra birtokba venni a területét. Mi pedig megzavarjuk. - próbálta erőltetni igazát Atalanta.
- Oké, tiszteljük a természetet. Átjött az üzenet. - bólogatott Alerion, feladva, hogy ebben a kapcsolatban valaha is igaza lesz.
- Maradj csendben. - intette le a férfit a fegyvermágus. Hangsúlya inkább figyelmeztetésként hatott, nem parancsként. Talán meghallott valamit, vagy valakit. Immáron kicsit csendesebben haladtak tovább, továbbra is az ösvényt követve, míg nem végül társaságuk akadt. Az erdő sűrűjéből kiváló hatalmas alak mintha a dzsungel őre lett volna.
- Ri... ri... rinocérosz? - dadogott Alerion meglepetten, ahogy ijedtében hátralépett a jövevénytől. A gyíktestű, de felegyenesedett teremtmény bőven a páros fölé tornyosult. Hatalmas izmait pikkelyes bőr fedte, testén kívül szarvakkal ékesített csontpáncélt viselt. Övéről emberi koponyák lógtak, talán korábbi áldozatai lehettek, kezében pedig fogakkal tarkított pallost szorongatott. Vastag farka valószínűleg nem csak egyensúlyérzékét segítette, hanem veszélyes fegyverként is funkcionált. Fenyegető megjelenése ellenére azonban mégsem támadt, inkább úgy tűnt, mintha invitálni akarná őket valahova. Furcsa, idegen nyelven szólt a felfedezőkhöz, bár kedvességből és udvariasságból feltűnően hiányt szenvedett.
- Egy rejtett ösvény... - sóhajtott tágra nyíló szemekkel Atalanta, ahogy a fegyver nyomvonalát követte tekintetével.
- Nem hiszem, hogy örülne, ha ellenkeznénk... - vetette fel Alerion.
- Egyetértek. - bólintott a nő is. - De te döntesz.
- Hát kövessük... végül is, bármelyik úton kinyúvadhatunk...
- Becsülöm az optimizmusod. - bólintott a nő, és a rúnalovaggal a nyomában, a teremtmény felé meghajolva elindult a jelzett titkos ösvényen.
Alerion gyakran hátrapillantva követte meghívójuk minden mozzanatát, míg Atalanta az előttük feltáruló ismeretlent figyelte a tapasztalt erdőjáró tekintetével...

Az ikrek mögöttem pár lépéssel haladtak, bár fogalmam sem volt róla, merre megyek pontosan. Ők ketten síri csendbe burkolództak, én viszont ámulattal és túlontúl nagy nyugalommal csodáltam az érdekesebbnél érdekesebb természeti képződményeket és lényeket, amik az utunkba kerültek. Amikor pár sose látott mintájú és színű pillangó repült körbe engem, úgy fordultam utánuk, hogy majdnem el is estem. Haladtam pár lépést előre, majd ismét forgolódni kezdtem, továbbra is menet közben. Valahol csoda volt, hogy még nem szédültem el.
- Ezek a lepkék elképesztőek! Milyen különleges szívük van... ti már láttatok ilyet?
- Még nem – érkezett a meglehetősen érdektelen felelt Sayuritól.
Kettejük közül úgy tűnt, Shirát köti le jobban a látvány. Nem nézelődött és nyugtalankodott annyira, mint én, de rajta tisztán látszott a kíváncsiság.
- Acacia közeli mezőin csak sima lepkék voltak.
- Az a fa ásít! Láttátok? Ásított! – lelkesedtem tovább a növény irányába mutatva.
- Hogy éltél túl idáig? – hallottama  hosszúhajú lány kérdését, miközben én elrántottam a fejem a száját bezáró fa közeléből.
Nem sokon múlott, hogy nem harapta le a fejemet, ezt el kellett ismernem. De akkor is nagyon szórakoztató volt ez az egész.
- Szerencsével! Azt hiszem – nevettem el magam, mintha nem haltam volna meg majdnem egy pillanattal ezelőtt, és fütyörészve folytattam az utam.
Ezután még hosszú percekig hasonló környezet következett. A növények szabályosan futottak a talajon az őket üldöző növényevő állatok elől, a kaktuszok ütlegelni próbáltak minket, mintha csak bokszolni szerettek volna. Le is álltam volna velük verekedni, de volt egy olyan érzésem, hogy azért azt mégse kellett volna. Talán valami túlélő ösztön csengett fel bennem ott mélyen legbelül. Ez elég ritkán fordult elő.
Észre se vettem, mennyire lassan haladunk és mennyiszer megállok – egészen addig, amíg egy éles sikoly át nem szelte a levegőt. Először a lányokra néztem, de nem tőlük érkezett, kisvártatva pedig sikerült beazonosítanom a hang irányát. Jó eséllyel ez is csak azért jött össze, mert Shira abba az irányba nézett, amerről a kiáltás ténylegesen érkezett. Olyan volt, mintha látott volna valamit, de én semmi szokatlanra nem figyeltem fel. Lehet, hogy éppen pislogtam, amikor nem kellett volna.
Mindenesetre én azzal a lendülettel be is vetettem magam az erdő sűrűjébe, letérve a kijelölt ösvénytől. Teljesen ki is ment a fejemből, hogy elvileg ezt nem szabadott volna. Mondjuk, ha emlékeztem volna, jó eséllyel akkor is tettem volna rá magasról.
- Serami, az árnyat észrevetted? - kiáltott utánam Sayu.
Erre lefékeztem, és hátrapördültem feléjük, de vissza nem mentem.
- Milyen árnyat? – pislogtam értetlenül.
- Azt ott. –
Ahogy a mutatott irányba fordultam, való igaz, hogy láttam megmozdulni valamit. Mindössze egy pillanat műve volt, és már el is tűnt a látóhatáron. Ötletem se volt, mi lehetett az, de talán nem is volt annyira fontos. Valaki segítségre szorult, nekem pedig eszem ágában se lett volna csak úgy otthagyni az illetőt.
A korábbihoz hasonló lendülettel vetettem magam ismét előre, bár kiéleztem a reflexeimet arra az esetre, ha bármi az utunkba próbálna állni. Ha valami, legalább ez az egy valóban erősségemnek számított.

The member 'Gérard Fernandez' has done the following action : Kocka

---

'Aréna9' :

Miután átkeltünk a rögtönzött építményemen, elégedett mosollyal nyugtáztam a megoldásom, majd tovább haladtunk előre. Utunkat pedig egészen sokáig nem is zavarta semmi… csak egy újabb szakadék egy újabb folyammal.
- Hmm… ez fura. – néztem le ismét a mélybe.
- Neked is olyan érzésed van, mintha valami nem stimmelne? – kérdezte Lyla bizonytalanul.
- Határozottan olyan érzésem van, mintha itt már jártunk volna korábban. – ismertem be kelletlenül.
Noha a hidamnak semmi jelét nem lehetett látni, a környezet kísértetiesen hasonlított. Igaz, előzőleg nem vettem nagyon tüzetesen szemügyre, hogy mi a helyzet, de jó eséllyel még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy még a fák levelei is ugyanúgy állnak, mint korábban… már ha tudtam volna milyen volt korábban persze…
- Körbe jöttünk volna? – tűnődött Lyla.
- Előfordulhat, de az biztos, hogy nem teljesen ugyanott vagyunk. – jelentettem ki határozottan. – A mágiám ilyen hamar nem omolhatott le, ha pedig mégis, akkora távot nem tettünk meg, hogy ne hallottuk volna. – ismertettem az alapfelvetésem. – Azoknak a köveknek azért elég nagy robaja lett volna. Szóval vagy arról van szó, hogy a szakadék kanyarodik és több helyen metszi az utat… vagy valaki magát a teret manipulálja… Bár ehhez hatalmas energia kéne. – töprengtem hangosan.
- Vagy valami. – egészítette ki a nézeteim Lyla, amiben lehetett valami.
Abból kiindulva ugyanis, hogy a sziget struktúrája milyen, könnyen lehettek akár lakrimák vagy más energiaforrások is a környéken, melyek egy akár illúziót vagy akár egy valós térmágiát képesek lehettek létrehozni.
Minderre persze semmi bizonyítékom nem volt, de még csak halvány lila gőzöm se arról, hogy ilyen esetben mit tudnék tenni. Ha egy térhurokba kerültünk, akkor esélyesen csak a forrás kiiktatása után tudnánk tovább haladni… legalábbis az elméletem szerint mindenképpen. De mivel még csak az sem volt bizonyított, hogy így lett volna, sem pedig azt nem tudtuk, hogy ha netán így lenne, akkor hol keressük a forrást, így inkább más elhatározásra jutottam:
- Mi lenne, ha inkább csobbannánk egyet? – érdeklődtem vad mosollyal, mert még engem is kicsit meglepett a hirtelen ötletem.
- Hogy mi? – nézett rám furán Lyla.
- Akárhogy vesszük is, ha a folyó kanyarog alattunk, akkor gyorsabban és egyszerűbben tudunk haladni, ha azt követjük… Úgyis repülni akartál az imént, nem? – vigyorogtam.
- Én és az a nagy szám… - sóhajtott Lyla, majd beadva a derekát, s az oldalamon elindultunk lefelé a folyó fölé, hogy azt kövessük a levegőben.

A dzsungel növényzetét nemsokára egy hirtelen előttük feltáruló város váltotta fel. A hatalmas kőpiramisok, bármi is volt a céljuk, egy elképesztően fejlett kultúrát sejttettek. Ősi eredetük nem volt vitás, a természet már elkezdte néhol visszahódítani ellopott területét, de úgy tűnt, mintha ez a lakókat nem zavarná. A dzsungel és gyíkszerű lakói különös egyensúlyban éltek ebben a misztikus városban.
- Kétlem, hogy nagyon idepasszolnánk... szerinted ki fognak minket nyírni? Feláldozni valami rinocérosz-gyík istennek? - kérdezte Alerion a rájuk meredő tekinteteket fürkészve. Gyíkszerű lények százai mellett haladtak el, akik napi rutinjukat végezték. Gyümölcsöket, húsokat, agyagedényeket és kosarakat árultak, vagy éppen vásároltak, beszélgettek egymással, mindaddig míg a hívatlan emberek meg nem jelentek vezetőjük társaságában. A rúnalovag korábbi optimizmusa a túlerőt szemlélve hamar szertefoszlott.
- Nem a gyíklények miatt aggódnék. - válaszolt Atalanta nyugalmat erőltetve hangjára. - A többségük nem harcos. Mindenesetre... most már késő visszafordulni.
A fegyvermágus tekintetében nem tükröződött félelem. Az utcák struktúráját fürkészte, menekülési útvonalakat alakított ki elméjében. A gyíklényeket nem tartotta kihívásnak, de több hatalmas krokodil-szerű teremtmény mellett is elhaladtak, akikre már inkább rá lehetett húzni a harcos jelzőt. Természetesen rinocérosz-szerű vezetőjükről sem feledkezett meg, akinek már puszta jelenléte is tiszteletet ébresztett az egyszerű járókelőkben.
- Legalább lesz mit jelentenem... ha túléljük ezt a kalandot. - nevetett idegesen Alerion. - Bárcsak érteném a nyelvüket... és ezek a szimbólumok amik az épületek falán vannak... Bárcsak beszabadulhatnék valami könyvtárba. Tanulmányozni őket, a kultúrájukat, a mágiájukat...
- Nem csodálom, hogy a hírszerzéshez húz a szíved. - jegyezte meg Atalanta.
- Inkább... a történelemhez. De a teleportálás is jó móka... - válaszolt a rúnalovag.
Talán más helyzetben a beszélgetés elmélyült volna, ám a felfedezők egyre beljebb jutottak a város szívébe, és immáron a tömeg is körbezárta őket, s már nem volt egyértelmű kiút számukra. Mágiájukat készenlétbe helyezték, ha esetleg baj történne, ám arról fogalmuk sem volt, hogy milyen erővel állnak szemben...

Seramit nem hatotta meg a figyelmeztetés. A Quattro mágusa habozás nélkül rohant az árny irányába, maga mögött hagyva az ikreket. Sayu és Shira egymásra néztek, és egy sóhajjal indultak a lány után, aki pillanatok alatt eltűnt az aljnövényzetben.
- Szerinted is csapdába sétál? - nézett húgára Sayu.
- Akár a korábbi expedíciók egyik tagja is lehetett. - Shira csak megvonta a vállát. - Legalább annyit megállapíthattunk, hogy nem áll meg gondolkozni, ha valakinek segítségre van szüksége.
- Vagy bármikor máskor.
- Nos... Igen.
Néhány levelet arrébb lökve újra a Rúnalovag-növendékek szeme elé került a mágus, és vele együtt egy négylábú, főképp bikára emlékeztető lény. Néhány apróbb különbség persze volt. Homlokán a taraj, a vastag, pikkelyes bőr, a csontbunkóban végződő farok... Tulajdonképpen nem is hasonlított bikára.
- Fura... - hümmögött Shira az állára tett ujjával dobolva. Nem érezte magát veszélyben, hiszen az állat főképp Seramival volt elfoglalva. Úgy tűnt, a lány megzavarta a dínót valamiben. - Látod azokat a bronzlapokat rajta?
- Nem, Shira. Sosem vennék észre fél tonna fémet, amit egy húsz tonnás állatra pakolt valaki.
- Tudod, hogy értem, na... Nézd rajtuk a díszeket. Ez az valami valakinek a tulajdona. De senki nincs itt rajta kívül.
- Nem akartok segíteni? -  förmedt rájuk hirtelen Serami. Egy újabb roham elől ugrott el, épp kikerülve a tűhegyesnek látszó szarvakat.
- El vagyunk foglalva a dekoltázsos díszőrséggel. - válaszolt egyszerűen Sayu.
- Ahogy mondtuk, megfigyelni jöttünk, nem harcolni.
- Attól még azért megerőltethetnétek magatokat egy kicsit! - guggolt le egy farokcsapás elől.
- Egyszerre beszélünk veled, egymással és próbáljuk megjegyezni a reakcióidat. - válaszolt Shira. Megengedett magának egy kaján vigyort, hiszen látta, hogy Seraminak nincs ideje rájuk nézni ahhoz, hogy leolvassa a választ.
De a mosoly lehervadt az arcáról, amikor Serami hirtelen megpördült, és feléjük kezdett futni. Már az is elég rossz volt, hogy újból a szatír közelében kellett lennie, de most még egy dínó is loholt utána.
- Akkor nézzétek közelebbről, itt hozom!
Shira nem tehetett mást. Sayu vállára tette a kezét, és az egyik fa ágára nézett. Egyik pillanatról a másikra a vastag faágról néztek le az ikrek, jó harminc méterrel a dínó mögött. Serami hozzájuk képest az állat túloldalán rohant, tőlük el.

Hallottam a figyelmeztetésüket, de nem tudott meghatni. Valaki segítségért kiáltott, nekem pedig mágusként az volt a feladatom, hogy a segítségére siessek. Axton is ezt tette volna, ebben biztos voltam. Ahogy abban is, hogy ő se gondolkodott volna kétszer, vajon nem csapda-e…
Átsuhantam a fák és bokrok rengetegében, míg el nem éreztem a hang forrásához. Egy nő bújkált az egyik bokor mögött, olyan alapossággal, hogy még én is alig vettem észre.
- Hé, jól va-… tettem volna fel a kérdést, de a következő pillanatban mély, dübörgő hörgés hallatszott tőlem jobbra.
Egy bikafélére emlékeztető lény meredt rám nem is olyan messziről. Testét masszív bronzlapok alkotta páncélzat és díszítés borította, és még csodáltam volna egy ideig, sőt, talán meg is simogattam volna, ha adott volna erre lehetőséget. De természetesen nem tette, legnagyobb szomorúságomra.
Kapart egyet a lábával, leszegte a fejét, én pedig azzal egy időben eredtem futásnak a másik irányba, ahogy ő felém vetette magát. A föld csak úgy dübörgött alatta, ahogy a nyomomba eredt. Tettem egy kisebb kört, igyekezve azért nem túl távol kerülni az ismeretlen nőtől, majd egy kisebb tisztás-szerűségre vezettem a lényt. Hülye voltam ugyan, de azt még én is láttam, hogy a kemény páncélján a sima kristálydarabok nem fognak áthatolni. Valami más módszert kellett kitalálnom, csak azt nem tudtam, mit.
- Fura... – hallottam meg Shira hangját a hátam mögül, bár nem volt lehetőségem oda is fordulni. - Látod azokat a bronzlapokat rajta?
- Nem, Shira. Sosem vennék észre fél tonna fémet, amit egy húsz tonnás állatra pakolt valaki.
- Tudod, hogy értem, na... Nézd rajtuk a díszeket. Ez az valami valakinek a tulajdona. De senki nincs itt rajta kívül.
- Nem akartok segíteni? -  kiáltottam hátra rájuk, ahogy egy atletikus mozdulattal kikerültem a felém száguldó tűhegyes szarvakat.
Nekem ugyan eszembe se jutott, hogy ez a monstrum valakinek a háziállata lehetett, de az nem változtatott a tényen, hogy valahogy boldogulnom kellett vele. Legszívesebben felpattantam volna a hátára és meglovagoltam volna, de ahhoz túl gyors volt, és túl hegyesek a kiálló páncél és csontdarabok, hogy kivitelezni tudjam az ötletet.
- El vagyunk foglalva a dekoltázsos díszőrséggel - válaszolt egyszerűen Sayu, nekem pedig egy pillanatig le se esett, mire gondol.
- Ahogy mondtuk, megfigyelni jöttünk, nem harcolni.
- Attól még azért megerőltethetnétek magatokat egy kicsit! – guggoltam le a fejem felett hangosan elsüvítő, vastag, buzogányban végződő farok elől.
Ha egy olyan eltalál, csupán por fog maradni a csontjaimból.
- Egyszerre beszélünk veled, egymással és próbáljuk megjegyezni a reakcióidat. – válaszolta a hosszúhajú.
Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy mindezt mosolyogva jelentette ki. Látni nem láttam ugyan, de a megérzésem ezt súgta. Meg azt is, hogy ha azt akarom, hogy egy kicsit jobban belekeveredjenek a helyzetbe és kisegítsenek, akkor annak az a legjobb módja, ha feléjük irányítom ezt a valamit.
Elmosolyodtam, majd megpördültem, és a tőlem telhető legnagyobb sebességgel a testvérek felé kezdtem rohanni.
- Akkor nézzétek közelebbről, itt hozom!
Shira testvére vállára tette a kezét, majd mire egyet pislogtam, eltűntek előlem. Annyira meglepődtem, hogy megállni is csak azért nem sikerült, mert vitt a korábbi lendület.
Ezek elteleportáltak?

Óvatos, de szapora léptekkel haladtak a fák és a dús takaró növényzet sűrűjében. Atsu erősen küzdött, hogy ne kezdjen el ész nélkül rohanni… hiába, ilyen volt a természete.
Nem kellett messzire menniük, a sikoltozás forrása nem sokkal előttük mozgolódott. Atsu némán intett Kokonak, és mindketten behúzódtak egy-egy fa takarásába. Egy zsebkendőnyi tisztást figyeltek, amit magas, zöldellő fák szegélyeztek, és az egyiken ott csüngött a lány. Éppen háttal volt nekik, így nem sokat tudtak belőle kivenni, rémült jajgatását viszont jól hallották.. Kezeit és lábait is a fa törzse köré fonta, úgy lógott rajta, mint egy kisgyermek. Atsunak hirtelen Koko jutott róla eszébe, aki pontosan ugyanígy csimpaszkodott az ő karjába, amikor még kellően pindurka volt hozzá. Elmosolyodott, és már majdnem felemlegette ezt a szép emléket, de ekkor éles fájdalom nyilallt a bal vádlijába. Felszisszent, és lenézett. Koko sózott rá a botjával.
- Mi a francon mosolyogsz? – kérdezte a koala indulatosan suttogva. – Csak azt ne mondd, hogy szerinted ezek az izék aranyosak… - fejével a tisztás felé bökött, Atsu pedig értetlenül követte a tekintetével.
- Hooo – lehelte maga elé meglepetten, és kissé zavartan, amiért ilyen lassan mérte fel a helyzetet. Két lábon futkározó állatok köröztek a fa alatt, amin a sikoltozó lány kapaszkodott. Először madárnak nézte őket, de aztán pikkelyes bőrük miatt inkább hüllőknek tűntek. Nem látott még ilyen bestiákat, de nem tűntek barátságosnak. Mellső lábaik már majdnem karokra hajaztak, de látszólag magatehetetlenül lógtak előre. Hosszú, masszív farkuk volt, és rengeteg foguk.. – Mi a… még sosem láttam ilyen lényeket.. – súgta Kokonak, de nem fordult felé. – Ráadásul valami páncéljuk is van - !RECCS! - Basszus… - egy vékony faágon ácsorgott, ami ezen a ponton úgy döntött, hogy véget vet rejtőzködő életmódjuknak.
Fél füllel még hallotta, hogy Koko elszór pár szitokszót, miközben kibújt a fa mögül. Néhány pillanatig farkasszemet néztek a lényekkel, majd mindketten tettek egy lépést hátra. Lassan mozdultak, de hiába. A bestiák hörgő hangot adtak, s azonnal megiramodtak feléjük.

Atsu egy gyors mozdulattal megérintette a földet, hogy futóhomokot idézzen az állatok elé. Az első lassítás nélkül belerohant, és azonmód el is süllyedt az aranyló tócsában, a többiek viszont rendkívül gyorsan reagáltak erre, és könnyed mozdulattal átugrották az akadályt. Koko magokat hajított feléjük, amikből indák robbantak a föld fölé. Az egyiket sikerült gúzsba kötnie, de ez is csak lassítani tudta őket.
- Koko menj fedezékbe! – adta ki Atsu a parancsot, miközben megszórta a falkát homoklövedékekkel. Koko rohanva megindult egy fa felé, majd mielőtt elérte volna, mágikus cipőit használva elrugaszkodott a földtől, de nem volt elég gyors. Az egyik bestia szintén felugrott, és éles fogaival még pont bele tudott kapaszkodni a koala oldalán lógó táskába. A lendülettől továbbrepültek, majd az rántott egyet a fejével, amitől Koko elrepült. Háttal érkezett egy másik fa törzsére. Nagyot nyekkent, majd a puha avarba hullott. Gyorsan feltápászkodott, mert a lény már újra felé rohant. Nem volt ideje felmászni, inkább felkészült a fogadására, és teljes erejéből ráhúzott a fejére a botjával. A lény oldalra fordult, de Kokonak nem volt elég testi ereje egy ilyen akcióhoz. Üvöltve fordult vissza Kokohoz, de mielőtt ráronthatott volna, egy homokököl csapódott az oldalába, jó tíz méterre repítve. Koko kihasználta az alkalmat, és gyorsan felkapaszkodott a fára.

Az ütés szerencsére elég nagy volt ahhoz, hogy ártalmatlanítsa Koko támadóját, de arra is tökéletesen megfelelt, hogy elég időre elvonja Atsu figyelmét a maradék négy gyíkmadárról – így nevezte el őket magában.. Éles fájdalmat érzett a gyomrában, aztán a jobb oldalán is, amivel nekirepült egy fának.
- Hmm.. tényleg jó erős a farkuk… - az ütés kivitte belőle a szuszt, így ezt az elmés megállapítást gyakorlatilag csak elsziszegni tudta. A következő pillanatban már hatalmas, fogakkal teli száj csattant a fején, de a teste addigra már homokká változott. Könnyedén kireppent a lény elől, és tenyerének suhintásával, rászabadított egy homokpengét, de az lepattant a páncélról. Elismerően bólintott, majd újra megpróbálta, ezúttal több mágikus energiát fektetve a támadásba. A penge éles csilingeléssel szabta ketté a gyíkmadarat.
Atsu a levegőben maradt. A bestiák minden további támadása gyakorlatilag ártalmatlan volt. Szerencsére úgy tűnt, hogy a testi erejükön kívül nincs mire támaszkodniuk, ez ellen pedig tökéletes védelmet nyújtott a homoktest.
Koko eközben megbabonázott egy fát, ami lassan odalépkedett a korábban általa csapdába ejtett állathoz. Az már majdnem átrágta magát a koala indáin, amikor a fa felemelte az egyik vaskos ágát, majd bunkósbotként használva azt, nemes egyszerűséggel agyonütötte a szerencsétlent.
Atsu levágódott a földre, amiből aranyszínű homok robbant ki, felborítva a megmaradt három gyíkmadarat. Aktiválta kodachiját, és gyors egymásutánban kivégezte őket. Nem szerette ezt a fajta vérengzést, de ezek a lények agresszívek voltak. Még szerinte sem lett volna okos húzás egyszerűen kalickába zárni őket… főleg, mivel nem is igen volt erre alkalmas mágiájuk.
Még egyszer utoljára körbenézett, hogy nincs-e további fenyegetés, majd teste visszanyerte hús-vér formáját, fegyverét pedig visszacsúsztatta a tokjába.
- Megsérültél? – kérdezte a fáról mellé ugró Kokot.
- Hát.. úgy érzem, három darabba tört a hátam, de asszem túlélem..
- Jah.. mesélj még.. – jobb felkarját dörzsölve fordult újra a tisztás felé…

The member 'Gérard Fernandez' has done the following action : Kocka

---

'Aréna3' :