Zöldüljön a világ: Baljós árnyak

Nokinerk először lassan kinyitotta az ajtót és benézett rajta, de nemlátott egy lelket sem. Óvatosan belépett a félhomályba és haladt előre. Egyáltalán nem volt a folyosó kivilágítva, úgy tűnt mintha takarékoskodnának a fénylakrimákkal.
Pár percnyi nagyon lassú totyogás után aztán elérkezett két ajtóhoz, amiknél meg is állt. Az egyik mögül hangokat hallott, így ahhoz ment közelebb és kezdett a hallgatózásba.
- Hogy mi van? – hallatszódott a korábban is hallott, de még nem látott férfi hangja. Bár itt gondolt bele Nokinerk, hogy akiknek a hangját hallotta a csapóajtó alól, ők ketten voltak. Mikor a sikátorokhoz tartottak, akkor is két férfit láttak éppen belépni. Elgondolkodott, hogy talán ők lehettek-e azok. Vagy csak véletlen egybeesés lett volna? Igazából lényegtelen volt, mivel nem nézte meg egyik arcát se pontosan és most se látja őket, csak a hangjukat hallja. Bár az egyik nevét már tudják, ami lényegesen haladásnak tekinthető.
– Még jó, hogy emlékszem! Délkor indítjuk húsz perc múlva. Miért ne emlékeznék? Mennyire nézel te engem hülyének, te kis-… hah? Még jó, hogy itt van mellettem! Semmi baja, csak elhagyta azt a nyamvadt szalagját, így a hátsó ajtón kellett-…  tessék?!
Nokinerk az eddigi beszélgetésből több dolgot is leszűrt. Egy, a recepciós nő most hívta fel őket és Reigen ezzel már lelepleződött. Kettő, valóban őket látta a bejáratnál és az a zöld szalag jelenti a belépőt. Három, húsz percük van megállítani őket, mielőtt még beindítják a viharlakrimát és Hosenka elpusztul. Az korábbi pusztítások növekedése alapján ez itt olyan erős lenne, ami könnyűszerrel ledönti a gyenge többnyire fából épült házakat a városban. Sőt, mivel a várost dombok és szikál veszik körül, újabb földcsuszamlásokra is számíthatnak.
~Reigen! Tudják, hogy ott vagy! Légy készenlétben! - szólt telepatikusan a shugo.
- Rendben. - nyugtázta Reigen.
- Persze. Szólunk Andersonnak is.
Négy, Anderson is az ő emberük.
Nokinerk a füle mögül előhúzta a fényceruzáját és egy záró pecsétet rajzolt fel az ajtó zárszerkezetére. A mágikus pecsét meggátolta, hogy valaki képes legyen kinyitni az ajtót Quatro Cerberusos céhpecsét nélkül. Nem tudta, hogy van-e a szobának ablaka, ahol vannak, de így is nyerhetett egy kis időt vele. Aztán tovább gondolkodott. Nem tudta, hogy azok ketten mágusok-e. Akár pecsét mágus is lehet az egyikük és akkor képesek átjutni a zárján. Bár, ahogy a recepciós utalt rájuk, ha használnak is mágiát, akkor is valami egyszerűbbet feltételezett volna nekik. Persze azért nem kockáztatott. Gyorsan felrajzolt a folyosóra a két ajtó közé egy téglalapot rúnákból. Aki Quatro Cerberusos céhpecsét nélkül lép be az elveszti az összes mágikus erejét. Ha ki is jutnak és mágusok ez biztos hatástalanítja őket. Ha egy varázshasználó hirtelen veszíti el az összes mágikus erejét, akkor az eszméletét is elveszíti. Ahogy kész volt ezzel a csapdával is, benyitott a szemben lévő szobába, ahol nem hallott hangokat.


Reigen társa figyelmeztetésére még éberebb lett. Most már biztosan tudták, hogy nem egy társukkal beszéltek, hanem vele.
Egy fél percre rá pedig el is kezdődött valami. Bekapcsolt a lakrima védelmi rendszere és a vitrin elkezdett visszahúzódni a falba. Közben mellette pedig két rés nyílik a falon és hatalmas széllökés indult meg belőlük. Reigen egy méter csúszott hátra, mikor felütött a kezével és egy vastag kőfal zárta el az utat. Várt egy kicsit, aztán elkezdte visszahúzni a kőfalat, hogy megnézze még mindig van-e légmozgás.

Ahogy átnyitott a másik szobába már hallotta is maga mögött az ajtó feszegetését. Azonban semmi esélyük se volt kinyitni puszta fizikai erővel. Ha valahogy át is jutnak az ajtón akkor is a rúna csapda miatt biztonságban volt, így nyugodtan kutakodhatott a szobába.
Ott is sötét volt bent. A folyosó után igazából már meg sem lepődött. Addig botorkált, míg neki nem ment egy asztal lábának, amiről egy köteg papír csúszott le, valami kemény meg a fejére koppanva pattant tovább a földre.
Lehajolt érte és egy fény lakrima volt.
– Na végre, nerk… - kapcsolta fel morogva a lámpát. Szétnézett immáron fényárban. Felvette a földre került papírokat és átnézte őket kapkodva. A legtöbb Hosenka térképe volt. Vízrajz, csatorna hálózat, topográfiai térkép. A leghátsón azonban két vörös „X” jelet is felfedezett. Megnyitotta a mágikus interfészét és összehasonlította az ottani térképével. Megjelenítette rajta Reigent és beigazolódott a balsejtelme. Reigen pontosan ott állt, ahol az egyik jel szerepelt a térképen. A másik jelet is megkereste a térképen. Anderson wellness központja volt, méghozzá a bal szárnya az épületnek. Valami macskakaparást is felfedezett mellette. Közelebb húzta magához és próbálta dekódolni a szót, ami úgy nézett ki, mintha egy öt éves gyerek írta volna fel. Azon se csodálkozott volna, ha az „X”-ek is szírkrétával lettek volna felrajzolva.
Végül sikerült kivennie az alaksor szót. Gyorsan követték egymást a gondolatai. Egymás után rendeződtek a mai nap emlékei és jelenetei. Kezdett összeállni a kirakós, aztán jött a megvilágosodás.
– Szent szingularitás, nerk!


Reigen nem érzett már légmozgást, így visszahúzta a kőfalat. A falon lévő lyukakból már nem fújt a szél, a vitrin azonban még mozgott, aztán hirtelen a felénél megállt. Pittyegő hang hallatszódott és a lakrima remegni kezdett. A következő pillanatban pedig szétrobbant. Reigen egy szél pajzsot idézett maga elé, ami eltérítette a lakrima- és üvegszilánkokat, amik valószínűleg szétlyuggadták volna. Valamiféle önmegsemmisítő indulhatott be. De nem bánkódott. Így legalább elmúlt a veszély és azok az emberek semmi rosszra nem tudják használni a városban. Gondolta el is újságolja az örömhírt a társának.
- Nokinerk! Beindult valami önmegsemmisítő, a vihar lakrimának annyi, nincs már veszély.
– Ne örülj még, nerk. Most jöttem rá, hogy két lakrima van. A másik Andersonnál van, nerk. Az épület bal szárnyának az alaksorában! Siess, nerk! tizenöt perc és aktiválja.
– Indulok! - jelentette ki Reigen, közben meg egy kis töltőcsík jelent meg a feje fölött és az elméjében meg is jelent egy térkép szakasz a helyzetéről és Anderson wellnesséről.
Lehajolt a földre és felvett egy lakrimaszilánkot, majd eltüntette a dimenzió hasadékában. Majd később megvizsgálják Nokinerkkel. Most azonban indulnia kellett.
Maga alá idézte a vörösen lángoló felhőjét, maga felé pedig egy sziklafúrót. Nem akart időt pazarolni arra, hogy körbe megy. Nem pocsékolhatta a drága időt, amikor az egész város veszélyben volt. Átfúrta magát a földön és kitörve az egyik sétáló utcán, nagy lendülettel emelkedett a magasba és egyenesen a másik vihar lakrima felé száguldott.

Nokinerk visszatotyogott a folyosóra, de a szemben lévő ajtó ugyanúgy csukva volt. Egyszóval azon nem jöttek ki. Hallgatózni kezdett, de nem hallott semmilyen hangot kiszűrődni. Valószínűnek tartotta, hogy volt kijárata a másik szobának. Mivel a folyosón amin végig jöttek, ez a két ajtó volt az első a bal oldaláról nem jöhettek. Csak a jobb oldalról, a másik irányból, ahol még nem járt. Hacsak nem jutottak már ki az épületből. Mivel nem látta az arcukat sosem ismerné fel őket. Úgy döntött felesleges lenne üldözni őket. Anderson elkapására kell összpontosítani. Elindult hát kifelé.
A folyosó vége felé járt már, amikor Reigen kezdte el keresni a telekapcson.
– Nokinerk! Gond van.


Reigen szélsebesen száguldott a wellness központ felé. Már pont meglátta az épületet és rágyorsított, hogy semmivel sem törődve berobbanjon a tetején. Előtte azonban egy láthatatlan falon kenődött fel. A falon egy pillanatra rúnák izzottak fel, Reigen alól eltűnt a felhő ő pedig zuhanni kezdett. Mielőtt még elérte volna a földet és szétkenődött volna rajta, egy széllökéssel tompította az esést.
- Bakker, ez nagyon nem jó… - állta fel Reigen a földről és közben leporolta magát. Megérintette a láthatatlan falat, aminél megjelentek a lilás rúna jelek. Igen, olyan volt, mint amiket Nokinerk használt. Ez nagyon nem volt jó hír, mivel nem sok ideje maradt, társa pedig nem volt itt.
Közben az épület körül mintha a szél kezdett volna kicsit feltámadni. Reigen ekkor kezdett el nagyon aggódni, hogy talán már el is késett. Normál esetben megpróbált volna alatta átfúrni, de Nokinerk már sokszor elmagyarázta neki, hogy ez nem így működik. Ahogy felülről se tudna átmászni rajta, úgy a föld alatt se lenne képes rá.
– Nokinerk! Gond van.
– Micsoda, nerk?
– Körbe rúnázták a wellnes központot.
– Ó, hogy az a… - fojtott vissza egy káromkodást. - Oké. Nézd meg jó alaposan a rúnákat, nerk. Azt a képet le fogom tölteni a fejedből, aztán segítek hatástalanítani.
– Ilyet lehet? - csodálkozott el Reigen, közben már töltődött is a fejéből az adat.
– Igen. Nyilván egyszerűbb lenne, ha én irányíthatnám a tested, de… hmm… nem is rossz ötle…- de elharapta a mondat végét.
– Tessék?
– Bocs, csak kicsit szakadozott a vonal, nerk. Szóval mondani fogom majd mit és hogyan csinálj. Nem lesz egy gyors folyamat, de még mindig gyorsabb, mintha visszajönnél értem.
– Értem.
– Idézd meg a botodat, nerk. Mivel nincs nálad fénytoll, az is megteszi. Bármilyen mágikus tárggyal át lehet írni a rúnákat, aminek van „hegye”. Meg persze ismerni kell a rúnákat, de arra most itt vagyok én neked, nerk.
Reigen a kérésnek eleget téve megidézte a zsebdimenziójából a mágikus botját.
– Itt van.
– Remek, akkor munkához is láthatunk, nerk.

Nokinerk csak magyarázott, Reigen pedig a legjobb tudása szerint próbálta követni azokat. Mintha rádióbeszélgetés közben próbált volna egy bombát hatástalanítani, amiben legalább négy tucat különböző színű vezeték volt.
Hozzá jött még, hogy egy bottal nem olyan könnyű rajzolni. Rúnákat írni meg még annyira se, úgy hogy elmondás alapján kellett írnia, olyan karaktereket, amiket eddig sose próbált.
Beletelt jó pár percbe, de sikerült neki. Nekik. A rúna fal felragyogott, de nem tűnt el.
– Öhm…Szerintem valamit elrontottam…
– Nem, mindent jól csináltál, nerk.
– De még itt a fal.
– Csak lépj át rajta, nerk.
Reigen kicsit kétkedve, de megpróbálta. Meglepődve tapasztalta, hogy sikerült és gond nélkül ment át a falon.
– De hogy?
– Nem likvidálást irattam vele, hanem a feltételeket módosítottad és megszerezted nekem a területi jogot, nerk.
– És az jó?
– Nekem igen, nerk. De mozogj, nincs már sok időőőnk!
– Jól vagy?
– Igen, csak nagy már a szél! Mozogj, nerk!
Reigen az épület felé rohant és nem messze tőle trédre rogyott és megérintette a talajt. Lehunyta a szemét, hogy „lásson”. Érezte a lakrima helyét. Ahogy valósággal vibrált a mágikuserő kibocsájtástól. Tőle egy alak rohant az ellenkező irányba egy folyosón döngő léptekkel. Jóval arrébb, az épület jobb szárnyában négyen voltak összekuporodva.  
Reigen nem gondolkodott sokáig. Nem mérlegelte a helyzetet és a lehetőségeket, ahogy Nokinerk tette volna, hogy a lehető legjobb és leglogikusabb megoldást tegye. Reigen ösztönösen cselekedett, azt, amit a leginkább helyesnek érzett. Egy kő fúrót idézett maga elé és a lakrima felé vette az útját. Mielőbb hatástalanítani kellett, mielőtt a városból már csak romok maradnak, a lakosok pedig megsérülnek. Talán, ha felkapja és kirepül vele, a levegőben megsemmisítheti anélkül, hogy nagyobb baj legyen…


Nokinerk az eresz lefolyó csövébe kapaszkodva lengedezett a szélben, akár egy zászló a rúdján. Az utcán pánik uralkodott. az emberek kiabálva menekültek és valami fedezéket kerestek. Olyan erős volt a szél, hogy a felnőtt, jósúlyban lévő emberek is meg-megtántorodtak. A sötéten gyülekező felhőkből apró esőcseppek hullattak alá.
Reigen viszont átírta a rúna akadály és megszerezte Nokinerk számára az irányítást, így más a sajátjának mondhatta. Nagy szerencséjére, ahol lengedezett még az is az ő területén belül volt. Így bele is kezdett a rúna területen belüli teleportálásra. Először a lába kezdett felbomlani és rúnákka alakulni, majd ez a folyamat egyre fentebb terjedt.
Mindeközben látta, ahogy négy férfi rohan el egy ötödiktől és szállnak be sietve két mágikus járműbe az épület előtt. Mind a négy vállán egy-egy zöld szalag díszelgett és egyúttal lobogott is a szélben. Felemelkedtek és amilyen gyorsan csak tudtak el is repültek a messzeségbe.
Nokinerk a földönfekvő férfira nézett és felismerte benne Williamet. Ott feküdt a sárban zúzódásokkal és sok helyen felrepedt bőrrel, amiből vér fakadt. Mivel elindította a teleportálást, ha akart se tudott volna odamenni. Ráadásul ilyen erős szélben nem is tudott volna mit tenni. Reigennek volt olyan varázslata, amivel elláthatta volna a férfit, neki nem. Legalábbis ezekkel hitegette magát, miközben teljesen rúnákká vált a teste és eltűnt.
Majd újra összeállva a wellness központ előtti téren puffant a hasára.

Reigen rövid idő alatt elérte az alaksort, ahol a vihar lakrima volt. A helyiség közepén lebegett a mágikus kristály és ezúttal szabad szemmel is láthatta, ahogy vibrál és vörös fénybe úsztatta a szobát.
A lakrimából a fényen kívül erősebb szél is fújt, ami kavargott a szobában. Ez pedig csak erősítette a lángokat, amik így sokkal gyorsabban terjedtek a szobában. Merthogy aki korábban kifutott a szobából az nem csak a lakrimát indította be, hanem a környező papírokat és berendezési tárgyakat is felgyújtotta. Az bútorzat egyre hevesebben lángolt, Reigen nem bámészkodhatott tovább. Összecsapta a két kezét maga előtt, aztán a jobb tenyerével a földre csapott. Körülötte egy kisebb szökőár indult meg és borított be mindent a víz. A tűz abban a pillanatban el is oltódott. Reigen sziklarögöket gyűjtött a keze köré egy kesztyűt képezve, majd elindult a lakrima felé. Lassan haladt, az ellenszél miatt minden egyes lépéssel meg kellett küzdenie, hogy ne csússzon hátrébb.
Ahogy végül sikerült elérni a lakrimát rámarkolt a balkezével és elhúzta a helyéről. Maga alá idézte a vörös felhőjét és átütve a plafonokat, kitört az épületből. Minél magasabbra kellett vele érni. A szabad kezét elfordította lefelé és ütött egyet a levegőbe „betárazás” gyanánt. Lett egy ötlete, de még ilyen módon sosem használta ezt a technikát. Reménykedett benne, hogy sikerülni fog. Átvette a lakrimát a jobb kezébe és ütésre húzta hátra. Az ég felé célozva, enyhén eleresztve az ujjait, hogy ne feszítsen rá a lakrimára, csak tartsa, hogy ne essen ki. Aztán előre ütött és elsült a betárazott ütés. A lakrima pedig nagy sebességgel kilökődött, mint ágyúcsőből a lövedék.  


Nokinerk felnézve a földről konstatálta, hogy cseberből vederbe került. Semmivel sem lett jobb a helyzete. Sőt… Még rosszabb is. Egy szabad területen ért földet. Nem volt semmi se, amiben kapaszkodhatna. A szél pedig erősebb volt az epicentrumban, mint a külső részén. Gond nélkül kapta fel a shugot és állította a wellness körüli pályára.
Nokinerk gyorsan alkotott egy drónt és belecsimpaszkodva lógott. A drón nekiindult az épület bejárata felé. Tudott haladni a szélviharban, még a súllyal is, de nagyon meg kellett küzdenie. Már csak négy méterre volt a bejárattól, mikor egy féltégla eltalálta a drónt és semmivé foszlott. Nokinerk lezuhant volna normál esetben, de a szél tovább vitte. Újra felrajzolt egy másik drónt és repült vele az ajtó felé változatlan tervvel.
Ezúttal sikerült elérnie és az egyik kezével elengedve a kreálmányát, rákapaszkodott a kilincsre és lenyomva azt kitárta az ajtót. Amit a szél aztán ki is tépett. Az ajtófélfán keresztül bekapaszkodott az épületbe, ahol a falak miatt már jobb volt a helyzet, de nem a legfényesebb. A drón vele maradt és támogatta a légmozgással szemben, Nokinerk pedig így haladt az épületben. Jobbra tőle kiáltozó embereket hallott. Arra akart volna fordulni, mikor hirtelen a másik irányból döngő léptekkel megjelent Anderson, szorosan a falat fogva.
Döbbenten pillantott rá Nokinerkre. A shugo ekkor jött rá, hogy valószínűleg a teleportálás miatt deaktiválódhatott a gyűrűje és Anderson azért láthatta meg. A férfi azonnal az övéhez kapott és egy kis fiolát húzott elő. Lepattintotta a dugóját és egy húzásra felhörpintette a neonzöldszínű löttyöt. Diadalomittasan elmosolyodott, a szája szélén pedig egy kis csíkban kifojt a folyadék. Aztán elengedte a falat és hagyta magát, hogy a szélörvény elvigye. Nokinerk egy pillanatra látta, ahogy a szeméből eltűnik a fény, mielőtt még elszállt volna.  
Már nem tudott semmit se tenni ezügyben. Biztos volt benne, hogy Reigen már intézi a lakrimát. A hangok irányába fordult. Kreált még négy drónt és azok támogatásában induljon el a kiáltozások forrásához.

A lakrima kirobbant Reigen kezéből és az égen tovaszállva be is robbant. Milliónyi kristályszilánkot maga után hagyva, ami lassan visszahullott a föld felé. A lakrima szétrobbanásának pillanatában pedig egy vakító villám hasította végig az eget, amit egy olyan mennydörgés követett, hogy még a föld is beleremegett. Ezután rögtön elkezdett felszakadozni a felhőzet és a sötét foltok között egyre több helyen hasítottak át a napsugarak. Ahol pedig a sugarak elérték a hulló kristálytörmeléket olyat hatást keltett, mintha csillámpor hullana az égből. Mire eltűnt az összes felhő az egész ég csillogott, mint valami show műsor. Eddigre pedig a szél is alábbhagyott már teljesen.  
Reigen fentről szemlélte meg a várost. Néhány épület teteje roncsolódott, pár kisebb fát kicsavart a szél, néhány nagyobbnak letört az ága, de semmi komolyabb pusztítás nyoma nem látszódott. Úgy tűnt a város egész olcsón megúszta. Legalábbis még Oshibanánál is jobban járt. Elégedetten konstatálta, hogy nem lett semmi komolyabb baj. Így hát lassan visszaereszkedett a wellness központba, hogy megkeresse a bent lévő négy embert és Andersont.


Nokinerk a drónjai támogatásával, lassan, de biztosan haladt végig a folyosón és érte el az ajtót, ami mögül a kiáltozások hallatszódtak.
Nokinerk kinyitotta az ajtót és abban a pillanatban egy villám hasított végig az égen és egy olyan mennydörgés követte, hogy a föld és az épület is beleremegett. A plafonról egy kis vakolat hullott alább. A bent lévők még hangosabban kezdtek el jajveszékelni és sikítozni.
Az ég azonban kezdett kitisztulni és a szél is fokozatosan alábbhagyott. Már Nokinerknek sem volt szüksége a támogatásra. Vége volt.
– Jól vannak, nerk? - kérdezte a bent lévő, feltehetőleg az itteni dolgozóktól, ugyanis mind egyenruhát viselt. Pont olyan vöröset, mint amilyen az épület is volt kívülről. Mindenki rémült arckifejezéssel bambult előre. Az egyikük, aki végig a shugora meresztette a tekintetét, már azóta, hogy „kicsapta” az ajtót, most felkiáltott:
- A Mennydörgés Pocokja jött elvenni az életünket!
De ahogy elhagyták a szavak a száját már nem bírta tovább a nyomást. A szemei befele fordultak, és lehunyta a szemhéját, a nő pedig ájultan dőlt el.
– Látom senki nem sérült meg, nerk. - morogta azzal visszafordulva bevágta maga mögött az ajtót. Nagyon remélte, hogy nem ragad rá ez a név.
Nagy meglepetésére Reigen jött pont szembe vele a folyosón.
– Korábban ott láttam bent több embert. - mutatott Reigen az ajtóra, ami felé épp sétált.
– Jól vannak, nerk. - válaszolta kurtán és elindult a mágus felé, aki erre megállt és elgondolkozott.
– Akkor Andersont kéne elkapni. Amikor bementem a lakrimáért pont akkor menekült el.
– Anderson meghalt. Amikor meglátott megivott valami mérget, nerk. Nagyon nem akarta, hogy elkapjuk és ha még nem volt garantált a dolog, biztosra ment, nerk. Ez nagyon elgondolkodtató.
– Ennyire nem akarta, hogy elkapjuk? Többet ért az, mint maga az élete? - hüledezett Reigen.
– Igen, pont ez az aggasztó, nerk. És a többi is meglógott, akik a másik lakrimánál voltak. Erről jut eszembe. Vissza kéne oda mennünk.
– Miért?
– A munkaadónkat pont összeverték és az utcán hagyták mielőtt még leléptek volna, nerk.
– Szegény.
– Ja, az, nerk. Menjünk és kapard össze.

Így hát Reigen és Nokinerk fölkerekedtek, hogy összekaparják a vérben, vizeletben és alkoholban pácolt Williamat. Útjuk azonban nem volt se egyenes, se zökkenősmentes. Minduntalan meg kellett állniuk az erkölcsi kódexük miatt. Hiszen, amikor egy bajbajutott embert, vagy egy fán ragadt kiscicát láttak, nem repülhettek el mellette szó nélkül. Ezúttal nem volt cica csak emberek.
Az első egy fiatal nő volt, akire egy földből kicsavarodott fa dőlt rá. Reigen egy kőoszloppal felemelte a fa törzsét, így a nő kitudott mászni onnan. Szerencsére nem sérült meg és a fa se nyomta meg sehol, egyszerűen csak nem tudott kimászni alóla.
Egy jó öt perces hálálkodás után tovább is állt. Ezután Reigen felemelte a fát a kő pilléreivel, majd a föld mozgatásával visszatemette a helyére. Sajnos azon a részén ahol a földre kerül, jó pár ága eltöredezett. Valami le is szakadt, valami pedig csak himbálódzott.
– Talán egy ragtapasszal meg lehetne oldani. Van nálad? - nézett társára Reigen, miközben az egyik letört és lógó ágat emelte vissza a helyére.
– Ezt ugye te se gondoltad komolyan, nerk? Hagyd azt a fát, túléli. A természet mindig regenerálódik.
Reigen kicsit húzta rá a száját, de végül folytatták az útjukat. Egészen addig, míg meg nem látták a következő delikvenst. Egy férfi ült a földön jajgatva, meg sziszegve a fájdalomtól, közben a lábát szorongatta és előre-hátra hintázott ültében (Szemléltető eszköz, kattints rám). Reigen odasietett és azonnal zöld, gyógyító vizet idézve körbe fogta vele a férfi bokáját. Pár percig mozgatta rajta a vizet, aztán eltüntette és felsegítette a termetes férfit, ami a munka oroszlánrésze volt. A negyvenkörüli szemüveges férfi nagy nehezen, de felállt és a lábára is tudott állni. Reigen óva intette, hogy nem tudta ennyi idő alatt teljesen rendbe hozni, így keresse fel a kórházat, de amíg oda el nem megy, addig nem lesz gond. Újabb hálálkodás és aktív kézrázás következett.
Folytatták tovább útjukat. Míg egy síró kölyköt nem láttak, aki az anyukáját kereste. Úgy tűnt a kezdetleges viharban elszakadtak egymástól.
– Erre most tényleg nincs időnk, nerk. El fog patkolni a megbízónk.
– Már pedig itt sem hagyhatjuk. - jelentette ki Reigen.
Végül sikerült konszenzusra jutniuk és hárman utaztak tovább a felhőn. A gyerek teljesen odáig volt tőle és egy pillanatra el is felejtette, hogy a hiányzó anyja miatt kellene sírnia.
Elértek az utcára ahol Williamnak kellett lennie. És pont ott volt, ahol Nokinerk utoljára látta. A sárban feküdt félholtra verve. Több zúzódás és ütésnyom borította a testét. Két járókelő már megtalálta, de nem tudták hova tenni a helyzetet. A Williamről hallottak alapján valószínűleg nem tudták eldönteni, hogy baja van, vagy csak részegen elterült a földön és a vihar kicsit megcsapkodta.
Reigen lepattant a felhőről és egy hatalmas vízoszlopot teremtett, ami kígyómódjára tekeredett William köré és emelte fel a földről, majd ellepve egy gömbbe zárta be. A feje körül azonnal megjelent egy levegő buborék is, ami összezsugorodott és lecsúszott az arca alsó felére, kifejezetten csak a száját és az orrát beborítva. A víz pedig zöldszínűvé változott és elkezdődött a regenerálódás. Ez mellett a víz pedig a sártól és egyéb szennyeződésektől is megszabadította, amik mind a lebegő vízgömb aljáról potyogott kis egy kis kupacot képezve alá.
Mindeközben Nokinerk és a kisgyerek a felhőn ücsörgött. A fiú elképedve nézte, Reigen mit csinál. A shugo pedig megidézte az interfészét és hozzá öt drónt, akiket szétküldött. A fiú átnézett az ő részére és leesett állal figyelte azt is. Nokinerk odatolta elé a képernyőt, ami közvetített az öt drón felvételét. Nem volt más hátra, csak a fiúnak föl kellett ismernie az anyját.  
Legalább egy óra telt el, mire a gyógyvíz hatott annyira, hogy William felébredjen és „jó” állapotba kerüljön. A víznek kicsit méregtelenítenie is sikerült, így szinte józan volt. Talán hosszú idő óta először. Az egy óra alatt pedig Nokinerk is megtalálta a gyerek anyját, akit a drón elvezetett hozzájuk. A családegyesítést követően az anyukától is megkapták a hálálkodást, bár ezért főleg Nokinerk. Aztán kézen fogva sétáltak el, közben a fiú lelkesen mesélte és gesztikulálta, hogy miket is látott a két mágustól és ő is az akar lenni majd, ha felnő.

Reigen eltüntette teljesen a vizet, aztán némi levegő mágiával teljesen megszárította Williamet. Az öreg köhögött párat és zavarodottan nézett körbe, mint aki hirtelenjében nem is tudja hol van, vagy mi történt vele.
- Mi… Mi történt?
– Azt hittem ezt magától fogjuk hallani, nerk. Utoljára azt láttam a teleportálásom előtt, hogy a zöld szalagosok összeverik, aztán elszaladtak, nerk.
- Valami rémlik… - gondol vissza és automatikusan a teste olyan pontjait kezdené fogdosni, ahol úgy emlékezett, hogy megütötték vagy rúgták és fájnia kellene. De csodával határos módon még se érzett fájdalmat. Sőt még a szokásos derékfájása is elmúlt, amit eddig csak akkor nem érzett, ha legalább a literes butykosának a felér már felhörpintette.
- Jól össze agyabugyáltak, de… de még se fáj semmim! Ez hogy lehet?
- Reigennek köszönje. Egy óráig ázott a gyógyvizében, nerk. - mutatott társára, aki csak mosolyogva integetett. Elég bárgyú mosollyal.
- Ó tudtam én, hogy jó helyre küldtem azt a felkérést! És a vihar? Azt megállították?
– Igen. Széttörtem a lakrimát.
- Juhú! – örvendezett az öreg és életkorát meghazudtoló táncba kezdett. Leginkább azért mert úgy nézett ki, mint amit egy hét éves gyerek produkálna.
– Elég lesz már, nerk. - dörrent rá Nokinerk.- Azt mondja el mi történt itt. Miért támadták meg, nerk?
William, mintha odafagyott volna, úgy állt meg tánc közben, aztán szép lassan leeresztette minden végtagját és a fejét vakarva gondolkodni kezdett.
- Kicsit ködösek az emlékeim… Magam sem tudom már miért, de maguk után indultam. A jó életbe. Ha megnyúznának se jutna eszembe miért akartam megkeresni magukat, de tényleg… Talán, ha ihatnék egy kicsit, eszembe jutna…
– Nincs ivás, nerk. Csak mondja mi történt aztán. - torkolta le.
– Jó’ van, jó’ van. Már viccelni se lehet Pocok uraság?
– Hogy milyen uraság, nerk?!
– Nyugi… - fogta meg finoman Nokinerk vállát Reigen, mielőtt még az nekiugorhatott volna. Bár tisztában volt vele, hogy ha nagyon akarta volna akár onnan is csúnya dolgokat művelhetett volna az öreggel.
- Szóval… Hol is tartottam?
– Elindult minket megkeresni.
- Áh, igen, igen! Köszönöm Hawkins úr!
– Szívesen.
- Elindultam magukat keresni magukat itt a sikátor környékén. Tudják itt hallottam beszélgetni azokat a gyanús alakokat.
– Igen tudjuk, nerk. - felelte türelmetlenül Nokinerk.
- Na és gondoltam maguk is idejöttek, hogy szétnézzenek, hátha nem hűltek még ki a nyomok. És amikor én magam is ideértem, pont akkor jött ki az a négy ember. Bár nem sok mindent láttam, tudják olykor olyan homályos szokott lenni a világ…
– Nem is értem miért, nerk… - csípte be szarkasztikusan a shugo.
-…de elég nagy hangzavart csaptak, hogy felfigyeljek rájuk. Elég nagy hévvel beszéltek. Sőt, nem is. Inkább vitatkoztak. Igen, igen. Biztos, hogy vitatkoztak.
– Min vitatkoztak, nerk?
- Valami ajtót szidtak, én magam sem értem, hogy miért. Mintha olyasmit mondtak volna, hogy „a szerért nem tudtunk kimenni”. Ja meg egymást is szidták. Illetve az egyiket, aki elhagyott valamit. És azért az egyesület nevébe vagy szemébe taposott. Már nem tudom melyik volt.
– Ezek az elkövetőink lesznek, nerk. Nem volt véletlenül zöld szalag rajtuk?
- Most hogy mondja. De igen. Szinte mindegyiken. Talán kettőn nem volt. De jó sokan voltak. Legalább heten vagy nyó’can.
– Négyen voltak, nerk. Csak duplán látott.
- Igen? – csodálkozott el őszintén az öreg – No, ez sok mindent megmagyarázna régebbről is…
Nokinerk csak a szemét forgatta. Kezdte elveszteni a türelmét és úgy érezte az öreg több bosszúságot okoz, mint hasznot.  
– Akkor tehát négyen voltak és az egyikükön nem volt szalag, nerk. Őt szidták amiért elhagyta a belépőjét. Amit persze Reigen megtalált a sikátorban. - húzta elő a szalagot szemléltetőként, aztán vissza is rakta.
- Igen, pontosan így nézett ki a többié is!
– Aztán mi történt? Miért támadták meg, nerk?
- Miért is? Ja, igen! Megláttam rajtuk azt a zöld szalagot és olyan ismerősnek tűnt. Ittam is az emlékezés italából – kacsintott Reigenre, de ő nem igazán értette, hogy mire gondol – aztán be is ugrott. Akiket láttam ott a sikátorban a viharról sutymorogni, azokon is olyan zöld kendő volt. Szóval odamentem…
– Ó, ne… - temette az arcát a mancsaiba Nokinerk.
- De bizony! Odamentem és megmondtam nekik a magamét! Megmondtam nekik, hogy a híres Reigen Hawkins, Az elmék…
– Elemek.
- Az elemek ura, a nagy mágus és hűséges po…- elharapta a mondatot, ahogy szembe találkozott Nokinerk tekintete, ami több villámot szórt, mint amenynit a vihar lakrima okozott volna és gyorsan helyesbített – szőrös kis társa a városba érkezett. Jobb lesz, ha rettegnek, mert lefülelik biza az egész bandát. Sőt, még azt is megmondtam nekik, hogy én magam hívtam ide őket. Biza. Én mutattam meg nekik, hogy itt ebben a sikátorban szövögették alávaló terveiket. De ebben a városban semmi sem történhet, a Nagy William tudta nélkül! Mondtam nekik, hogy ütött az órájuk és adják meg magukat!
– És bevált, nerk? – kérdezte, bár nagyon jól tudta a választ.
- Hát… ööö… Nem igazán…
– Milyen meglepő, nerk.
– Szerintem bátor volt, hogy ki mert állni nyolc ember ellen.
– Nem, nem volt bátor, végtelenül nagy hülyeség volt és csak négyen voltak, nerk. Figyelsz te egyáltalán?! – csattant fel még jobban. Kezdett kijönni a sodrából. Túl sok volt a hülyeség neki egyszerre.
– És aztán mi történt? - kérdezte Reigen, hogy tovább léphessenek, de mielőtt az öreg válaszolt volna Nokinerk megelőzte.
– Nyilván a történetben ennél a pontnál kezdték el agyba-főbe verni, nerk. Igazából még nagy szerencséje is volt. Szerény véleményem szerint, ha nem indította volna be az ötödik társuk a vihar lakrimát és nem fogják menekülőre a dolgot most halott lenne, nerk.
- Ó – csodálkozott az öreg – Az nem lett volna jó.
Nokinerknek már az utolsó idegszálai pattogtak el.
Szerencsére mielőtt megtörténhetett volna az armageddon a hátuk mögött sűrű lépések hangzottak. Valaki futott feléjük, távolabbról pedig egy nő óbégatása hallatszott. Mindannyian odanéztek és a korábban megmentett fiú szaladt feléjük, mögötte a pedig az anyja próbálta ekapni.
- Zastin! Gyere vissza az anyád úristenit!
De Zastinnak esze ágában se volt jó anyjára hallgatni. Lázadó szellemmel futott tovább és fékezett le Reigen előtt. Pár pillanattal később pedig az anyja is befutott lihegve.
- Zastin. Fiam. Nem megmondtam… hogy ne avatkozz… a felnőttek dolgába? – pihegett.
- De megakarom hálálni amiért segítettek. És én is segíteni akarok nekik. Tudod anya, ahogy apa is tanította. Jó tettért, jó tett legyen a hála. Talán el lehet az első lépésem, hogy én is ilyen nagy mágus legyek!
Reigen mosolyogva megborzolta a fiú haját és leguggolt elé.
– Másik segítése egy nagyon jó első lépés. De nem vagyok nagy mágus. Vannak nálam sokkal hatalmasabbak is.
– Ne szerénykedj már, nerk.
- Mit tudna segíteni egy ilyen kis tacskó? Nem tud semmit se a zöld szalagosokról – mondta felgmán William és összefonta a mellkasa előtt a karjait. Látszott, hogy irritálta a tudat, hogy épp nem ő van a rivaldafényben.
- Zöld szalag? – kérdezett vissza csillogó szemmel, mint akinek nem idegen a fogalom.
– Tudsz valamit róluk? - kérdezte mosolyogva Reigen.
- Ugyan, mit tudna róluk… - legyintett William.
- Igen is tudok róluk vénember – nyújtotta ki a nyelvét William felé.
- Te kis… - kezdte volna az öreg, de ekkor találkozott a tekintete a fiú anyjáéval. Korábban Nokinerk dühös tekintete semmi nem volt az anya tigris gyilkos pillantásához képest. A későbbiekben William ezt úgy mesélte el, mintha magával egy démonnal nézett volna farkasszemet. Egy vörösen világító szemű démonnal, akinek a haja tincsekbe rendeződve tekergett, mint egy kígyófészek. Olyan sötét aura lenget körbe, hogy nem létezett olyan erős fény lakrima a Földvilágon, ami elűzhette volna azt. De ő, a Nagy William állta a sarat. A szeme se rebbent.
A valóságban persze úgy megszeppent, hogy megnyikkani se mert, nehogy a nő jobban megverje, mint a három zöld szalagos plusz egy férfi.
– Mit tudsz róluk? - ismételte meg türelmesen, szelíd mosollyal az arcán Reigen.
- Pár napja észrevettem, hogy jó pár olyan férfi járkál itt Hosenkában, akik azt a zöld szalagot viselik. Először csak azt hittem valami fővárosi divat lehet, de gyanúsan sokat voltak együtt és másokkal nem is beszélgettek. Mintha valami gyanús klubbhoz tartoztak volna. Ezért egyszer követtem őket, hogy kihallgassam miről beszélnek…
- Hogy mit csináltál?! – csattant fel a fiú anyja.
- Jaj anya! Ne égess már be… - próbálta csitítani az anyját.
– Kérem, hadd beszéljen a fiú, nerk. A múlton már úgy se változtathat, de nekünk talán segíthet, amit hallott, nerk. - próbálta Nokinerk is nyugtatni a nőt. Bár csak egy kölyökről volt szó, még mindig több potenciát látott a hasznosságában, mint Williamében.
- Látod anya?
- Ne feszítsd túl a húrt, fiatalúr!
- Igen, anya… - emelte le a tekintetét és visszavett. Aztán újra Reigenre nézett és folytatta – Szóval, mikor követtem őket hallottam, hogy nagyon sokat beszélnek a környezetvédelemről. A természetről meg, hogy az emberek mennyire kártékonyak ezekre. Ja meg mikor elköszöntek egymástól egyszerre mondták, hogy „Pusztulást az újjászületéshez! Zöldüljön a világ!”. Ha jól emlékszem ezt mondták. Aztán persze észrevettek és megkergettek. De nem kaptak el, mert sokkal gyorsabb vagyok és jobban ismerem a várost.
- Nagyon ügyes voltál és bátor is - simogatta meg újra a fiú fejét, aztán az anyja villámló tekintetét magán érezve gyorsan hozzátette:- De legközelebb szólj egy felnőttnek. Ráérsz még később is ügyes és bátor lenni. Először legyél nagy és erős.
- De hát ezt én is tudtam! Már pont mondani akartam! – szólt háborogva William. Nokinerk abban a pillanatban elővette a fény tollát és felírta az igazság rúnát, amit előre lőtt és telibe találta az öreget, aki csak pislogott, hogy mi is történt vele az előbb.
– Tényleg tudta, nerk? - kérdezte szenvtelenül.
- Nem. – felelt őszintén.
– Akkor ez tárgytalan, nerk.
William segítségkérően nézett körbe, de senki nem kelt a védelmére.
- Maga nagyon gonosz tud lenni, Pocok Uraság. – nyögte ki elkeseredetten.
– Na, jó én most nyuvasztom ki, nerk. - indult volna meg felé, de Reigen lefogta.
– Ne csináld Nokinerk. Ő a megbízónk. Ha kinyuvasztod nem fog fizetni.
- Hát… ami a fizetséget illeti – vakarja meg a tarkóját az öreg – ha megkeresik a Hivatalban a város vezetőjét és jelenetik nála a megbízást biztos, biztos kapnak valamicske gyémántot jutalmul…
– Hogy micsoda?! Eressz, nerk! Egy rágcsáló testébe pecsételem a lelkét! - rúg kapálózott Nokinerk és minden csekély mennyiségű fizikai erejét bevetette, hogy szabadulhasson Reigen gyengécske szorításából. William a shugo heves temperamentumától összerezzent és egy lépést elhátrált a biztonság kedvéért.
– Nem tud ilyet, ne aggódjon… - próbálta Reigen megnyugtatni az öreget.
– Engedj! Üresre törlöm az agyát, nerk! - folytatta tovább Nokinerk a szitkozódást.
– Olyat talán már tud… - gondolkodott el Reigen, bár nem volt benne biztos- Talán jobb, ha most megy. - mondta Reigen épphogy túlkiabálva társa erőlködő zajongását.
– Eressz már, nerk!
William biccentett egyet, aztán jobbnak látta tényleg kereket oldani. Nokinerk még dühöngött egy sort, de Reigen már csak akkor engedte el, amikor már William befordult egy távolabbi sarkon.
– Kiverhetted volna előle a pénzt, nerk.
– Ha lett volna elég pénze biztos kifizeti. Csinálhattunk volna vele bármit, szerintem akkor sem tudott volna fizetni. Nem lettünk volna előrébb...
– Nekem azért jól esett volna, nerk… Na menjünk… - morgott tovább.
Reigen elköszönt Zastintól és az édesanyjától, akik némán nézték végig a jelenetet. Nem mertek közbe avatkozni. Ha lett is volna bennük vívódás, Nokinerk szitkozódása után el is illant.  


Később miután sikeresen megtudtak egyezni a városmesterrel és kifizette őket a segítségükért, illetve Nokinerk kérésére valamilyen formában megbünteti Williamet, tovább is álltak.
A felhőn repülve hazafelé, pénzzel teli zsebbel már Nokinerk kedélyállapota is enyhébbé vált. Elővette a zöld szalagot a táskájából és szorongatni kezdte.
– Valami eszedbe jutott? - kíváncsiskodott Reigen, amikor észrevette mit csinál a társa.
– Csak gondolkozok, nerk. A tapasztaltak alapján nagyon úgy néz ki, hogy nem csak egy néhány emberes szervezetről van szó, hanem valami nagyobba trafáltunk bele… Illetve Anderson nem hagy még nyugodni.
- Miért?
– Emlékszel, hogy mit mondott az egyik lakos Andersonról, nerk?
– Talán… - fogalmazott Reigen sejtelmesen, de valójában lövése se volt már. Nokinerk csak sóhajtott egyet.
– Azt mondta Anderson egyszercsak megváltozott és furcsa lett. Napokra eltűnt otthonról és a környezetvédelemről kezdett el mindenkinek papolni. Ráadásul, amikor észrevette engem, akkor inkább megölte magát, minthogy elkapjuk, nerk.
– És erről mire következtetsz?
– Hogy kimoshatták az agyát és egy fanatikust csináltak belőle, nerk.
– Úgy gondolod ilyenekből állhat ez a szervezet?
– Nem tudom, nerk. Talán. Csak Anderson történetét ismertük. A másik négy tagét, akik elmenekültek, róluk nem tudunk semmit. Túl kevés az adat, hogy ebből szignifikáns elméletet állítsak, nerk.
– De mi lehet a céljuk?
–Ebben sem vagyok biztos. „Pusztulást az újjászületéshez! Zöldüljön a világ!” Ez volt a köszöntésük, nerk. Talán nem csak köszöntés, hanem a szervezet jelmondata is. És egyúttal a céljuk is…
– De milyen újjászületéshez kell pusztítani? - vakarta a fejét Reigen.
– Elég sokféléhez, nerk… - tűnődött el a shugo – De mivel az emberek kártékony hatásáról és a természet- és környezetvédelemről beszéltek a legtöbbet, így arra tudok csak gondolni, hogy az emberi fajt akarják támadni.
– Ők is emberek nem? Az ilyenre szoktad mondani, hogy ellentmondás, nem?
– Hmm, de igen, nerk. Viszont ha úgy vesszük, hogy a nagy mennyiségű természeti kincsek kizsákmányolását a nagy mennyiségű populáció okozza, akkor ha már csak a szervezet tagjai lennének életben, ez már nem szerepelne, mint fenyegető tényező, nerk.
– Ezt nem értem.
– Ha sok ember van, sokat fogyasztanak. Ha kevés az ember – csak a szervezet tagjai – akkor kevés a fogyasztás. Sőt, ha olyan környezettudatosak, akkor még kevesebb, mint egy átlag embercsoportnál.
– Áh, így már értem. Mi a helyzet a lakrimával?
– Szerintem azzal csak kísérleteztek, nerk. Gondolom olyan méretű vihart akartak elérni a végére, ami az egész országot lefedte volna, nerk. Vagy még meredekebb elképzelés, hogy az egész Földvilágot.
– Az nem durva már egy kicsit? Lehet egyáltalán olyan lakrimát létrehozni?
– Nem tudom. Őszintén remélem, hogy nem.
– Azért ezek elég nyugtalanító dolgok.
– Azok, nerk. Majd körbe kérdezek a céhben, hogy mások összetalálkoztak-e már ezzel a szervezettel, vagy valaki tud-e róluk valamit. Akár a nevüket. Az lenne a legjobb, nerk.
– Én megkérdezem Richardot, hátha tud valamit.
– Csak enni akarsz, valld be, nerk.
– De ma még nem is ebédeltem! Annyi minden történt. Már nagyon éhes vagyok…
Nokinerk csak sóhajtott. Tudta, hogy hiába beszélne bármiről, ilyenkor Reigen minden mondat után valahogy az evésnél kötne ki. Bár ehhez beszélnie se kellett, Reigen megtette azt magától is. Így az út hátralévő részében azt kellett hallgatnia, hogy vajon milyen tölteléket kéne kérni először a palacsintájába.