A sátán kutyája

- Aria, biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez?
Lucina kétkedve pillantott fel rám a szemközti ülésen heverve. Fejét a mancsain pihentette, de egyáltalán nem tűnt nyugodtnak, sőt; nagyon feszült volt, bár kezdtem hozzászokni, hogy mindent túlreagált.
Nemrég végeztünk egy munkával, én pedig szerettem volna feltölteni a készleteim, mielőtt útra kelünk új úticélom felé. Sóhajtva csuktam be a démonmágiáról szóló könyvet, amit egy jóval korábban kifosztott és felszámolt sötét céhtől került a kezembe, majd szélsebességgel olvasó szemüvegem levéve a szemébe néztem.
- Ha annyiszor ezer gyémántom lenne, ahányszor ezt már megkérdezted a velem töltött idő alatt, milliomos lennék.
- Nem arról van szó, hogy kétségbe vonom a döntéseid… ezt egyszer már megbeszéltük - szusszantotta fáradtan. – De ha démonokról van szó, te is tudod, hogy könnyen elszáll az agyad.
- Nem könnyen.
- De könnyebben, mint alapjáraton.
- Tehát arra célzol, hogy felelőtlenül cselekszem? - fontam össze a karjaim, gyakorlatilag pislogás nélkül nézve rá.
Ettől mindig zavarba jött, és most se volt másként; pillanatokkal később kényelmetlenül elfordította a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
Lucina-nak nagyon nem volt ínyére a legújabb célkitűzésem. A kisvárosban hallottunk Bang Mesterről, amit aznap megszabadítottunk egy bikadémon elnyomásától. Az egyik öreg hozta fel a témát mondván, hogy démonvadászokként lehet, minket érdekelne az ilyesmi. Sőt, korábban a város egyik ifjú kovácsa már útra is kelt, hogy felkeresse az öreget, bár azóta nem hallottak róla.  
Elmondása szerint Vizimában újra kinyílt egy híres kovács iskola, ami már hosszú évek óta zárva volt. Egy Bang Mester nevezetű férfi vezette a helyet, aki ugyanúgy indoklás nélkül zavarta szét tanítványait évekkel korábban, mint ahogy bármi előjel nélkül újra megnyitotta az iskola kapuit. De nem csak holmi egyszerű kovácsról volt szó: ez a férfi olyan fegyvereket készített és adta át a hozzájuk szükséges tudást, amelytől rettegtek a démonok. Címerét látva már tudták, hogy nekik harangoztak – legalábbis így írta le a városban lévő öreg, aki kifizetett minket, ugyanis Bang Mester kifejezetten a démonok elpusztítására készített mágikus fegyvereket. Hamar híre ment, hogy a kapuk ismét nyitva állnak, és önjelölt tanítványok özönlötték el az iskolát. De ez nem olyan hely volt, ahová pusztán érdeklődésből be tudott kerülni az ember. Az öreg mester nagyon megválogatta, hogy kiknek adja tovább ritka és hatalmas erőt képviselő tudását. Ha valakiből végül kiválasztott is lett, vasszigor és kemény munka várt rá. Alapesetben tényleg nem érdekelt különösebben a fegyverkovácsolás, de démonokkal fennálló kapcsolata miatt ez egy kivételes eset volt.
- Mióta érdekel téged egyáltalán a kovácsolás…? - morogta az orra alatt.
- Soha nem érdekelt, valószínűleg ezután se fog különösebben - vontam vállat ismét kinyitva a könyvet pontosan ott, ahol korábban abbahagytam.
Laza mozdulattal csúsztattam vissza az orromra a szemüveget, és olvasás közben folytattam ezt a számomra jelentéktelen beszélgetést.
- Itt nem csak kovácsolásról van szó, de olyan mágikus fegyverekről és vértekről, amiket kifejezetten a démonok elpusztítására készít.
- Készített - szólt közbe, miközben felült. – Azt ne mondd, hogy nem gyanakszol, hogy éveken át zárva volt a kovács iskolája, most meg hirtelen újra nyitva… csak úgy, minden előjel nélkül.
- Még jó, hogy gyanakszom - feleltem könnyedén a repülő oldalakkal magam előtt. – De számtalan oka lehet annak, hogy újra kinyit. A démonok egyébként is egyre aktívabbak mostanában… talán ő maga is észrevette, esetleg hallott valami rossz ómenről-…
- Ómen? - billentette félre a fejét.
- Baljóslatú jel, előjel, intő jel, ilyesmi - magyaráztam a lehető legtömörebben, majd ismét visszaváltottam. – Esetleg hallott valami rossz ómenről, ami miatt úgy érzi, ismét munkába kell állnia, és a mágusoknak több fegyverre lesz szükségük az elkövetkező harcokban. Bár el kell ismernem, nem kifejezetten örülnék ennek a fejleménynek… - eresztettem el egy pillanatnyi fintort. – Akár még az is lehet, hogy valami démon csak megszállta a testét és a munkássága helyébe lépett, ezzel megvezetve az embereket. Talán rájött, hogy hibát követett el, amikor korábban bezárt, rájött, hogy van még mit tennie… felesleges ezt megvitatnunk, amíg nem tudjuk az ő véleményét. Rejtélyes embernek tűnik.
- De ha téged nem is érdekel a kovácsolás, honnan veszed, hogy egyáltalán szóba állna veled? Lehet, hogy megtesszük majd a nagy utat, aztán csak elzavar…
- Az Isteni Lélek mágia nagyon ritka, és mesterről tanítványra száll. Kívülállók nem sajátíthatják el… ha valóban a démonok elpusztítása a célja, feltételezem, érdekelné egy olyan mágia, ami bármi másnál jobban sebzi azokat a szörnyetegeket. Már ha ő maga nem ismeri, ki tudja. Lényeg, hogy látok esélyt arra, hogy ne a semmiért tegyük meg az utat. Egy próbát mindenképp megér. Ha mást nem, legalább talán beszélget velünk.
- Jó, ebben igazad van… - ismerte el kissé vontatottan, majd halványan elmosolyodott. – Legalább jó látni, hogy végre valami érdekel.
- Mármint?
Meglepetten kaptam fel a fejem, s értetlenül néztem a kis Sulekk-re, miközben ujjammal megtartottam az éppen fordulni készülő papírlapot. Nem igazán értettem, mire gondolhatott… pontosabban de, sejtettem, csak nem hittem volna, hogy ennyire feltűnő.
- A Vér Szíve óta látom rajtad, hogy valami megváltozott - felelte türelmesen. – Mintha azóta valami nagyobbra várnál, valami nagyot hajszolnál, és nem élnéd meg akkora sikerként a kisebb démonok elpusztítását. Ennyire… bántott, ahogy az véget ért?
- Egy átkozott démonvonat – hangsúlyoztam ki a szót. – járatta a bolondját velem. Azt hittem, átlátok rajta, és hogy a végén majd úgyis az én kezemben lesz a győzelem mindkettejük ellen, de kijátszott engem. Fogalmad sincs róla, ez mennyire sértő egy Isteni lélek mágusnak - horkantottam, s a kelleténél ingerültebben lapoztam azt az egy oldalt.
Kellett neki emlékeztetnie rá. Még mindig nem nyeltem le, hogy rá lettem szedve, ráadásul mindez azért, mert megpecsételtem magam, amikor pár szál angyalfüvet elloptam. Bolondok háza! Csak kerüljön a kezem közé még egyszer az a rohadék – bár tény, hogy korábban azt mondta, több száz évig nem szándékozik megjelenni. Esélyesnek tartottam, hogy tartja a szavát - sajnos. Mindenesetre Lucina-nak igaza volt, hogy azok után, mennyire át lettem verve, valami nagyobb kalandra szomjaztam.  
- Tudom, hogy nem tudom. Mások vagyunk. De azért azt se szeretném, ha ebbe rokkannál bele…
- Nem fog megtörténni - feleltem határozottan, mire már láttam rajta, hogy forgatni fogja a szemeit. – Itt vagy velem… rendben leszek. Ha el is öntené az agyam a harag vagy a gyűlölet, már megmutattad, hogy te ki tudsz szedni belőle.
Szavaimra szemei szabályosan felcsillantak, farka pedig rohamos tempóban kezdte söpörni az ülést. Csak úgy sugárzott az elismerés nyújtotta boldogságtól, én pedig megengedtem magamnak, hogy egy félmosoly kiüljön az arcomra.
- Biztos lehetsz benne! - húzta ki magát büszkén. – Tényleg, Aria... nem kellett volna ilyesmiről szólnod neki?
- Neki? - kérdeztem vissza némileg értetlenül.
- Tudod, Zack-nek. Azt mondtad, ő is Isteni Lélek mágus, igaz? Nem érdekelné?
Elmosolyodtam egy pillanatra, de kontrol alá vettem az arcizmaim. Sok emberrel találkoztunk már utunk során, de Zack volt az egyetlen férfi, akiről Lucina pozitív véleményt hallott tőlem. Vagy legalábbis nagyjából pozitívot – azért az ő akciói közül is megkérdőjeleztem volna párat Negura-ban. Egyébként meg értékeltem, amikor inkább róla kérdezett, mintsem Nick-ről… ő volt az első férfi, akivel beszélgetni látott engem, és azóta is felemlegette, legnagyobb bosszúságomra. Rane meg… nos, róla is szokott kérdezősködni, de vele felemás volt a kapcsolatom. Szerettem volna többet megtudni róla, de azt se mondhattam volna, kifejezetten jóban voltunk. Elég megkérdőjelezhetőnek tartottam még mindig azt a lépését, amikor az egész várost egy húsgólemmel akarta legyalulni, amiért páran közülük megmérgezték a másik város lakóit.
- Megértem, hogy találkozni szeretnél vele, de nem zaklathatom minden aprósággal Zack-et.
- Minden aprósággal… azóta nem is kerested, hogy Negura-ban harcoltatok azzal a démonnal.
- Harcolt - javítottam ki. – Mint meséltem, én éppen haldokoltam. Ha ő nem jön, halott is lennék.
- Az most mindegy - sóhajtott lemondóan. – Mindez még az előtt volt, hogy én megszülettem volna. Az már közel másfél év…
- Egészen pontosan tizenhat hónapos vagy.
- Jajj, ne szólj már bele állandóan! - horkant fel némi sértettséggel. – Ha Isteni Lélek mágus, lehet, hogy őt is érdekelné!
- Biztosan tud róla. Felesleges lenne nekem informálnom őt, ha akarja, úgy is utána néz - vontam meg a vállam, ahogy az olvasás végére érve becsuktam a könyvet és eltettem a táskámba.
- A pletykák miatt?
- Mondhatni... Lényeg a lényeg, majd találkozol vele, ha eljön az ideje. Biztos összefutunk még.
- Jó… - adta meg magát végül egy lemondó sóhajjal, és elcsendesedett.
Persze nem csak a szóbeszédek miatt gondoltam, de arról Lucina-nak nem kellett tudnia. Neki se meséltem arról, amit Zack annak idején elmondott nekem ittlétéről meg minden mással kapcsolatban, és nem is állt szándékomban. Úgyse tudott volna mit kezdeni az információval, és egyébként is olyasminek gondoltam, amit jobb, ha az érintett a maga döntése alapján mesél el.  
Egyelőre pedig csak a kovács iskola felkeresésére terveztem koncentrálni. Egy megálló a következő nagyvárosban, hogy a készleteimet feltöltsem, aztán irány Vizima városa.

Side infó:

Lucina szinte áhítattal bámulta a központi téren álló két szobrot. Farka laposan járt jobbra-balra, ahogy izgatottan fel-le mozgatta a fejét. Engem nem nyűgözött le ennyire a látvány, de nem is ez volt az első hősök tiszteletére állított szobor, amit életemben láttam. Vele ellentétben…
Miután feltöltöttem a készleteinket a következő megállóban lévő városban, útra keltünk Vizima irányába. Mondhattam volna, hogy meglepően könnyű volt idetalálni, de ha abból indultam ki, mekkora visszhangja lett a kovács iskolának, csakhamar úgy éreztem, nem volt benne semmi váratlan. Legalább nem vesztegettük az időt feleslegesen.
- Aria, Aria! Ezek milyen szobrok? Elképesztően néznek ki! – faggatózott, ahogy ütemes léptekkel körbejárta az emlékműveket, mint valami kis kölyök.
- Olvasd el, már megtanítottam neked, hogy kell - feleltem közömbösen, ahogy végigjárattam a tekintetem a téren.
- Noah Varens és Sophy Walter - olvasta fennhangon a feliratokat, könnyen túllépve érdektelen megjegyzésemen. – A város hősei voltak, tiszteletükre építették ezeket a szobrokat.
- Aha.
- Ugyan már, ne legyél ilyen! - lépdelt vissza mellém. – Gondolj csak bele, milyen nagyszerű lenne, ha rólad is lenne egy ilyen szobor!
- Én magam törném össze azt a szobrot - feleltem egy pillanatnyi habozás nélkül. – Rólam senki ne emeljen szobrot, és feljegyzést se írjon. Nem hiába használok szinte mindenhol álneveket és ál-külsőket… a hátam közepére se kívánom a hírnevet akármilyen formában. Nem ezért dolgozom.
- Olyan vagy… - sóhajtott lemondóan. – Néha igazán megengedhetnél magadnak egy kis lazítást. Nem értem, hogy van az, hogy ennyire egoista vagy, mégis a háttérben akarsz maradni.
- Invidualista egoista vagyok - vontam vállat, ahogy ismét előre indultam. -  Büszke vagyok magamra és a képességeimre, elvárom a tiszteletet, de az ajnározás és a határon túlmenő tisztelet bosszantó és kellemetlen.
- Ha te mondod… - hagyta rám végül, de még láttam, ahogy lopva hátrapillantott a szobrokra. – Még egy-egy utcát is elneveztek róluk.
- Lucina.
- Jó, jó, rendben. Azt mondták, a város nagy körútjának északi felén van, igaz?
- Egy akkora épületegyüttes, amit el se lehet téveszteni - biccentettem észak felé tovább haladva. – Tehát akkor… ez?
Megálltam a hatalmas, fából tákolt kétajtós kapu előtt. A falak és a bejárat annyira magasak voltak, hogy a földön állva nem láthattam be, mik vannak mögötte – ugyanakkor helyből sikerült megállapítanom, hogy már elég ramaty állapotban volt. A kaput közrefogó falról sok helyen leomlott a vakolat, maguk a lécek pedig kopottak, elszáradtak és sérültek voltak. Itt-ott még kisebb lyukak is díszelegtek rajtuk. Sokkal inkább emlékeztetett valami kísértetjárta, elhagyatott műemlékre, mint egy működő intézmény színhelyére. Még el is hittem volna, hogy az égvilágon senki nincs odabent, ha nem hallottam volna ütemes kalapácsolás zaját.
- Körülnézek fentről.
Azzal, mielőtt Lucina bármit is kérdezhetett volna, magamra öltöttem az oly’ sokszor használt sas alakot. Pár erőteljes szárnycsapással és némi tollhullatással a magasba emelkedtem, s a feltűnés elkerülése végett csak a kerítésként funkcionáló falon elhelyezett tetőcserepeken landoltam. Az egyik cserép megcsúszott a lábam alatt, majd hangos reccsenéssel szétpattant a talajon. Én is megcsúsztam, de sikerült megkapaszkodnom egy még meglepően ép és jól rögzített darabban. Tudtam, hogy nem sok okom volt rá, hogy ne csak bemenjek, hanem először körülnézzek; de akkor is, fő volt a biztonság. Ha már volt egy ilyen alakom, akkor ki kellett használni.  
Odabent egy a kintiek keltette elvárással ellentétben remek állapotban lévő kert terült el. A gyep élénkzöld színben pompázott, és az apró, kővel körülrakott tavacskában se döglött halak lebegtek a felszínen, hanem élők úszkáltak fel-felbukkanva levegőért. Volt egyfajta megnyugtató, idilli a belső környezetben, amit még a monoton kopácsolás se tett tönkre. A hangra fókuszálva jobbra mozdítottam a fejem, s kicsit bentebb, az egyik féltető alatti terület egy kezdetlegesen kialakított kovácsműhelynek adott helyet. Csupán egyetlen férfit láttam ott tevékenykedni, így valószínűnek tartottam, hogy valami plusz feladatot csinál, vagy esetleg ez az ő kis placca. Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a legnagyobb hírnek örvendő kovács iskolában ilyen gyenge felszereltséggel dolgozzanak. A középkorú, szeplős férfi teljes koncentrációval kalapálta az izzó acélt, felém se tekintve. Igazából az lepett volna meg, ha észrevesz a hangos csattogások mellett.
Eljátszottam a gondolattal, hogy átrepüljek-e a terület felett rendesen, de végül úgy döntöttem, nem kellene ennyire túlreagálnom. Sok idő el is telne vele, ha pedig valaki véletlenül is elkapna, nehéz lenne kimagyaráznom, hogy nem gonosz szándékkal érkeztem. Céljaim tiszták és egyszerűek voltak, ők se voltak egy sötét szervezet, így a kapun át közlekedés teljesen rendben kellett, hogy legyen. Legfeljebb, ha furcsa érzés lenne urrá rajtam, kérőbb körülnézhetek. Lereppentem a föld felé, majd úgy egy méterrel a talajtól visszaváltoztam eredeti alakomba, és kisebb huppanással földet értem.
- Mit láttál? - érdeklődött kis társam, miközben tettem pár határozott lépést közvetlenül a kapu felé.
- Elég nagy a hely. Valaki van bent, de teljesen a munkájára fókuszál… nem lenne értelme kopogni, úgyse hallanák - magyaráztam, ahogy nekifeszültem a széles, nehéz ajtónak. - Úgyhogy csak bemegyünk, már ha kibírja ez a tákolmány! - nyögtem, ahogy erőmet megfeszítve akkorát toltam rajta két kézzel, amekkorát csak tudtam.
A kapu recsegve-ropogva, szinte már csikorgásra emlékeztető hanggal nyílt ki. Akkora erőt kellett belefektetnem a belökésébe, hogy kellett két mély levegőt vennem az oxigénszintem helyreállításához. Eszem az volt, nem is kevés, de valahogy fizikailag sose sikerült igazán erősnek fejlesztenem magam. Ez általában nem zavart, de ilyen helyzetekben azért néha-néha átérzékeltem az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Egyébként meg csodálkoztam, hogy az ajtó még a helyén volt… mintha csak a szentlélek tartotta volna.
Miután pillanatok alatt összeszedtem magam, kiegyenesedtem, s a kis Sulekk-el a nyomomban a korábban látott férfihez sétáltam. Továbbra is annyira el volt merülve a feladatában, hogy észre sem vett.
- Elnézést - szólítottam, de a szeme se rebbent. – Elnézést! - ismételtem meg még hangosabban, de továbbra se jött reakció. – Hogy az a jó-… - morogtam halkan magam elé, majd teli torokból, kezemből tölcsért formázva a szám előtt elkiáltottam magam. – Elnézést!
Erre már végre felfigyelt, s kalapácsát egy pillanatra megállítva felém tekintett.
- Nocsak, üdv - biccentette üdvözlésképp egy kisebb mosollyal.
- Szép napot és jó munkát – bólintottam angyali mosollyal, mintha az előbb egy pillanatra se idegesített volna fel, hogy meg kellett emelnem a hangomat.
- Munka az van, az már biztos - felelte immár rám sem pillantva, folytatva korábbi munkáját.
Fején lévő, barna színű kendőjéből csavarni lehetett volna az izzadságot, ahogy itt-ott kikandikáló vörös tincseiből is. Biztos voltam benne, hogy bármit is csinált, azt órák óta csinálhatta. Lepillantottam a kőpadra, és figyeltem, ahogy formára ütlegel egy patkót.
- Mire lesz ez a patkó, Uram? - vontam kérdőre végül.
- Nyugodtan szólíts csak Frank-nek - felelte egy kisebb mosollyal, de koncentrációjából nem tudtam kizökkenteni. – Éppen a büntetésemet csinálom.
- Aria vagyok, ő pedig a társam, Lucina - intettem a kis farkas felé, bár Frank nem bajlódott azzal, hogy újra ránézzen. -Miféle büntetés?
- Az én vizsgamunkám lett a legrosszabb, ezért 888 patkót kell kovácsolnom. - A mennyiség hallatán elkerekedett a szemem, de nem mondtam semmit.
Láttam, ahogy Lucina lepillantott a földre, mintha csak magában elkezdett volna számolni, mennyi is lehet az és mennyi idő.
- Te mi járatban erre? Nem igazán tűnsz egy kovács alkatnak.
- Nem is vagyok az - ráztam meg a fejem egy kicsit. – Más ügyben, de Bang mestert keresném.
- Elég ritka, ha valaki nem a kovácsmesterség miatt keresi
- A kivétel erősíti a szabályt - feleltem könnyedén, de kedves hangon. – Úgy hallottam, a démonok rettegnek tőle, és szeretném kideríteni, miért. Talán én magam is hasznát vehetném a későbbiekben a tőle hallottaknak.
- A Mestert vagy a műhelyében, vagy az irodájában találod meg… már amennyire azt a szobát annak lehet nevezni.
- Az merre van pontosan?
- Szívesen segítenék - felelte két suhintás között. – De mint látod, nem igazán érek rá. Ha elmondom, meg tudod jegyezni, igaz?
- Persze.
- Ha jobbra mész, ott még folytatódik az udvar. Haladj tovább egészen a szembe lévő teraszig. Azon menj végig balra haladva, és a harmadik ajtón lépj be. Onnan újabb folyosó nyílik, amit egészen addig kövess, amíg ismét a falhoz nem érsz. Az elágazásnál jobbra menj, utána az első ajtón áthaladva balra. Onnan egy másik belső udvarra jutsz, onnan csak követned kell a kalapács hangját a többi tanítvány műhelye irányába. Onnan jobbra, majd a következő teraszon haladj át a belső épület felé. Amennyiben a műhelyében van, ami valószínű, annak a folyosónak a végén találod. Nehéz lesz eltéveszteni, hidd el.
Lucina olyannyira kikerekedett szemekkel bámult rám, hogy pislogni is elfelejtett. Biztos voltam benne, hogy ő már az első kanyarnál elvesztette a fonalat, és út közben se sikerült megtalálnia. Nekem nem volt ilyen problémám, és még a monoton csattogás mellett is minden megmaradt. Ez persze nem csak a jó memóriámnak, de a közben aktivált archívum mágiámnak is köszönhető volt. Miután megköszöntem a segítséget Frank-nek, hagytam, hadd dolgozzon és elindultam a megadott irányba. Lucina értetlenül ballagott utánam, egészen addig, amíg néhány lépés múlva meg nem álltam. Megidéztem a mágikus interface-t, s pár mozdulattal áttöltöttem az elméjébe a korábban hallottakat. Szemei szinte felcsillantak, s immár büszkén törtetett előre, mintha csak ő vezetne az úton. Megcsóváltam egy kicsit, de végül szó nélkül haladtam a megadott irányba.  
Kacskaringózás közben több tanműhely előtt is elhaladtunk, de mindenki annyira bele volt merülve a maga dolgába, hogy szinte egy pillantásra se méltattak minket. Én se töltöttem túl sok időt a bámulásukkal, de azért igyekeztem fejben egy térképet kialakítani a környezetről, amit végig jártunk. Annyi még hozzá nem értőként is feltűnt, hogy az itteni tanoncok felszerelései sokkal naprakészebbek és jobbak voltak, mint amikkel Frank odakint dolgozott. Ha maguk az emberek nem is érdekeltek különösebben, az érdekes mágia, ami a műhelyeikből kiáramlott, már inkább felkeltette az érdeklődésemet. Az angyalok aurájára emlékeztetett, de nem ugyanaz volt. Egy kicsit más… de nem tudtam volna megfogalmazni, miben, vagy miért.
Fejem már lassan sajgott a monoton csattogástól, mikor végre befordultam az utolsó sarkon. Valóban nem lehetett volna eltéveszteni; a bejáraton fémesen ott csillogott a mester neve. Az oly nagy hírnek örvendő címert is végre szemügyre tudtam venni, ami egy fejszével szétrepesztett szarvas démonkoponyát ábrázolt, amit egy acélból kovácsolt babérkoszorú fogott közre.
- Végre… már kezdtem belefáradni a sok mászkálásba. Ez a hely egy labirintus - morgolódott egy kicsit Lucina az orra alatt.
- A lényeg, hogy ideértünk. Most már csak-…
Azonban ahogy egy lépést tettem előre, egy fémes csattanást követően olyannyira erős szent mágikus erőhullám söpört végig a területen, hogy az egész testem beleremegett. Lucina felnyüszített mellettem, és lelapult a földre, nekem pedig egy pillanatra a levegő is a tüdőmbe szorult. Minden porcikámat végigrázta a hullám, s biztos voltam benne, az ehhez nem szokottak vagy a nálam gyengébbek már rég összevizelték volna magukat. El kellett ismernem, hogy egy pillanatig én is a határán táncoltam. Nem is tudom, mikor volt utoljára, ha egyáltalán valaha megtörtént, hogy ilyen erőteljes és hatalmas mennyiségű mágiával találjam szembe magam.
- Aria… én ezt nem fogom bírni… - nyögte Lucina, ahogy egy újabb csattanással a következő hullám járt át bennünket.
- Akkor maradj itt. Ne kószálj el - feleltem tömören, büszkeségemből adódóan igyekezve leplezni, mennyire megcsapott engem is a helyzet.
- Elkószálni?! Mozdulni se tud-… - elhallgatott, ahogy a következő hullám megérkezett.
Nem láttam értelmét abba, hogy bármilyen vitába keveredjek vele. Erőt és kontrolt véve a testemen, megindultam az ajtó irányába merev, nehézkes mozdulatokkal. Nem azért jöttem ide, hogy ennyitől hátat fordítsak… sőt, ez a fajta erő, ez a hatalmas kisugárzás csak még kíváncsibbá tett. Beszélnem kellett vele, és megtudnom, mennyi mindent. Miért jött vissza hirtelen, mi a célja, hogyan készíti ezeket a fegyvereket – meg úgy egyáltalán, hogy miért rettegnek tőle ennyire. Csak remélni tudtam, hogy legalább pár kérdésre választ kaphatok.
Fogalmam sincs, mennyi csattanásba és hullámba telt, mire eljutottam az ajtóig; nem számoltam, de a lényeg az volt, hogy sikerült. Nem voltam benne biztos, hogy még egyet egyáltalán el tudnék viselni, és reméltem, sikerül kihasználnom a pillanatnyi csendet a kopogásra. Még hozzá se értem a bejárathoz, mikor az kitárult, és egy idős férfi tűnt fel előttem. Kezeit meggörnyedt háta mögött összefogta, s meglepően ártalmatlannak tűnt a korábbi hullámok ellenére. Kreolszínű bőre kiemelte és még rikítóbbá tette világoskék szemeit, amikkel egyenesen rám bámult. Hófehér arca és bajsza volt, s mindez egyfajta furcsa, sármos öregember külsejét kölcsönözte neki.
- Miben segíthetek az ifjú hölgynek? - kérdezte valóban kedves és érdeklődő hangon.  
Beletelt két levegővételbe, mire szóhoz tudtam jutni. Igyekeztem megemberelni magam és kihúztam a hátam annak ellenére, mennyire kellemetlennek éreztem. Kissé zavarodottan, ugyanakkor magabiztosan mosolyogtam vissza rá.
- Üdvözlöm, Bang Mester - hajoltam meg egy kicsit udvariasan. – Aria Hillen vagyok… Isteni lélek mágus - tájékoztattam úgy döntve, nincs okom arra, hogy hamis nevet használjak. – Ő pedig… ott a társam, Lucina - böktem a kis Sulekk felé, aki elterülve a padlón csak szusszantott egyet. – A legutóbbi bikadémon legyőzését követően az egyik falusitól hallottam Önről, és a démonok által oly’ rettegett mágikus fegyvereiről… Tudom, hogy elsősorban tanítványokat fogad, amire fizikumom miatt alkalmatlan lennék. De mágiámból adódóan ezekről szeretnék többet megtudni, amennyiben lenne pár szabad perce. Remélem, nem zavarom a munkájában...

- Részemről a szerencse, Aria… és Lucina – pillantott társam felé, aki éppen felkaparta magát a földről, és szédelgő lépésekkel közeledett felénk.
Szegényt nagyon megviselte az előző mágikus erőhullám, de nem is csodáltam. Engem is majdnem levett a lábamról, nem, hogy őt. Sokat kellett még fejlődnie azért, hogy közelebb hozza magát az én erőmhöz, bár jó úton haladt.
- Szánhatok rátok egy kis időt - biccentette, majd félrelépett az ajtóból jelezve, beléphetünk. – Kerüljetek beljebb.
- Köszönjük. Ígérem, nem fogjuk sokáig feltartani - mosolyodtam el hálásan, majd Lucina-nak siettetően intve egyet beléptem.
Bang Mester hangjában volt valami, amitől úgy éreztem, felsőbbrendűnek tartja magát nálam; de nem zavart különösebben. Ettől függetlenül tisztelettudóan és udvariasan szólt hozzám, és egyébként is, azután amit az előbb megtapasztaltam tőle, igenis felettem állt. Nem is kevéssel. Én pedig az ilyesmit hajlandó voltam elismerni.
Belépve azonnal észrevettem a tőlünk jobbra lévő üllőn elhelyezett pallost. Ezt hagyhatta félbe a Mester, amikor megérkeztem. Messze volt még a késztől, mégis már most tömény mágikus energia áramlott belőle.
Ugyanakkor csak pár másodpercig időzött rajta a tekintetem - még a részegítő erő mellett is feltűnt a szemközti, ablaknélküli falra kifeszített hatalmas pergament. Egy hatalmas, szinte már-már minimalizmusra hajazó pallost ábrázolt, amit rúnavésetekkel díszítettek. Hiába értettem a rúnákhoz, nem voltam képes elolvasni, mi állt rajta. Olyan ősi nyelvezet lehetett, ami rég feledésbe merült az évszázadok folyamán. Mégis volt benne valami, már csak magában az ábrában, ami megragadó volt. Egyszerűsége ellenére erőt sugárzott, s az egyik első gondolatom az volt, ezt a robosztus rúnavésetes pallost egy átlag ember valószínűleg megemelni se lenne képes.
- Igazán lenyűgöző, nem igaz? - Bang Mester szavai ráztak vissza a jelenbe, s felé fordítottam a tekintetem. –  Egy igazi legendás kard a kovácsok között.
- Ön készítette?
- Bár én lettem volna - mosolyodott el szórakozottan. – Senki nem tudja, ki és miért készítette, de a Rúnalordok pallosának ereje megkérdőjelezhetetlen.
- Mitől legendás?
Úgy tettem fel a kérdést, hogy szinte észre se vettem. Sose érdekeltek különösebben a fegyverek, inkább csak a mágiák – ez viszont valami megmagyarázhatatlan okból felkeltette az érdeklődése. Azok a gyönyörűen írott rúnák olyan erőről árulkodtak, amiről többet szerettem volna megtudni.
- A legenda szerint nem létezik gonosz, amit ne lenne képes elpusztítani. A pallost pedig nem forgathatja akárki. Csakis az képes egyáltalán megemelni, akit ő maga kiválaszt - felelte, ahogy hozzám hasonlóan a pergamenre emelte a tekintetét.
- Egy pallos, aminek saját akarata van…? - szólalt meg Lucina mellettem, én pedig egy röpke másodpercig elszégyelltem magam, hogy majdnem el is felejtettem, ő is ideért közben.
- Mondhatjuk. Saját akarata, vagy éppen sorsa… Ki miben hisz. Hosszú évekre eltűnt a történelem színéről, oly’ sokáig, hogy többen már a létezését kezdték megkérdőjelezni. Csupán egy mesévé vált, egészen addig a napig, amíg egy füstbe ment expedícióról egy túlélő kardforgató ezzel a fegyverrel tért vissza. Egy váratlan pillanatban a pallos visszatért és valóságossá tette a róla szóló szóbeszédeket.
- Elég hihetetlenül hangzik… - jegyeztem meg némi kétkedéssel a hangomban.
- Az egyszer bizonyos - mosolyodott el ismét, mintha csak szórakoztatónak tartotta volna a hitetlenkedésem. – Csupán egyszer, de szerencsém volt látni ezt a félelmetes, megállíthatatlan fegyvert. Soha életemben nem is tudnám elfelejteni, ha akarnám se. Sokszor próbáltam megfejteni az ereje titkát, de sikertelenül.
Néhány pillanatig csupán csendben szemléltem a képet, majd átemeltem a tekintetem a készülőben lévő fegyverre. Lucina egy ideje már azt szuggerálta, mintha számára érdekesebb lett volna, mint a legendás pallos története. Ugyanakkor hibáztatni nem tudtam érte – amekkora mágikus erő áramlott ki a fegyverből, egy hozzá hasonlónak nehéz lett volna másra koncentrálnia.
- Ez a pallos is elképesztő - jegyeztem meg, ahogy egy lépésnyit közeledtem a készülőben lévő műalkotáshoz, ugyanakkor tartottam a tisztes távolságot.
- Ugyan. Csak azért gondolod így, mert sose láttad a Rúnalordok pallosát. Ahhoz képest ez alig jobb egy mezei kardnál, a nyomába se érhet… de a megrendelőm ezekkel a paraméterekkel kérte, eszerint kell dolgoznom.
- Ki volt a megrendelő? - fordultam felé kíváncsian.
Valakinek Bang Mester személyesen készítette a fegyverét… akárki is lehetett, biztos, hogy nagy ember volt. Ráadásul démonok elpusztítására szolgál, így szinte kétséget kizárólag démonvadász lehetett az illető. Szerettem volna tudni róla, ki lehet. Na meg eszembe jutott, hogy Allrick Mester vajon hallott már ezekről a fegyverekről? Ő sokkal régebb óta élt már, mint én… biztos vagyok benne, hogy hallott. Sőt, talán Vito Mester is.
- A megrendelőkről nem áll módomban semmilyen információt kiadni - felelte nyugodtan, ugyanakkor határozottan. – A jó munkának része a bizalom az ügyfél és a kovács között.
- Természetesen megértem - bólintottam egy kisebbet, bár el kellett ismernem, kicsit frusztrált a válasza.
Eléggé felkeltette a kíváncsiságom minden, amit korábban hallottam. Az már mindenesetre biztos volt, hogy nem állt fenn a veszélye annak, hogy megbánom, időt szántam az idejövetelre. Már csak ennyiért is úgy éreztem, megérte.
- Akkor hát, mi járatban is vagy errefelé? - terelte át a témát rám. – Ránézésből meg lehet állapítani, hogy nem vagy kovács.
- Távol áll tőlem a fegyverforgatás is, nem, hogy a készítés… bár lehet, hogy változtatnom kéne rajta - eresztettem el egy félmosolyt. – Csupán szerettem volna többet megtudni erről a helyről azok után, amekkora híre kelt. Miért zárt be, miért nyitott ki újra… Isteni Lélek mágusként életcélom, hogy annyi démont pusztítsak el, amennyit csak tudok, különösen egy Luftfararen nevűt, aki annak idején porig rombolta a falumat. Bármi érdekel, ami kicsit is segítségül lehet ezeknek a szörnyetegeknek az elpusztításában. Önnek mi volt a motivációja, hogy ilyen nagyszabású munkába fogott?
- Nincs semmi személyes indíttatásom a démonokkal szemben- felelte a szemembe nézve. – Csupán úgy vélem, nincs keresnivalójuk a mi világunkban. Rengeteg fájdalmat és szenvedést okoznak az embereknek az ittlétükkel, én pedig ez ellen akartam tenni inas koromban.
- Ez egy igazán nemes cél - jegyezte meg Lucina, ahogy kicsit távolabb lépdelt a készülőben lévő pallostól, és inkább a hátam mögé állt. – De akkor miért zárta be az iskolát?
- Ez engem is érdekelne… egyike azoknak az okoknak, amiért úgy döntöttem, idejövünk - jegyeztem meg, ahogy összefontam magam előtt a karjaim. – Tudni szerettem volna, mi volt az oka a hirtelen bezárásnak, majd kapunyitásnak.
- Biztos voltam benne, hogy ez is a céljaid közé tartozott - Meg se lepett a válasza, sőt, akkor ért volna váratlanul, ha nem ezt mondja. – Hosszú évekig tanultam és kutattam a tökéletes ötvözet után, ami a leghatékonyabb lenne a démonokkal szemben. Az iskola bezárása mellett akkor döntöttem, amikor egy régi jóbarátommal közösen dolgoztunk egy expedíció járművein. Hiába készültek el a masinák, az expedíció csúfos kudarcot vallott, mert a gépek az úticél feléig se juttatták el a résztvevőket. Kevesen tértek vissza élve, én pedig úgy éreztem, ez a személyes bukásom volt. Talán már eljárt felettem az idő, s vissza kéne vonulnom.
- Mégis ismét itt van, ugyanúgy benne a munkában, akárcsak korábban…
- Így van - bólintott. – Ami visszavezetett ide az üllő elé, az valami egészen más volt. x789-ben egy nagy erejű démoni mágia sugárzott szét, olyan erővel, hogy több mágus is észlelte szerte a királyságban. Ami viszont igazán különös volt, az a pillanatokkal később ezt követő, még a démoni mágiánál is hatalmasabb erejű szent mágia volt.  Ezt bizony már kontinens szerte éreztek az arra érzékenyek.
Mindössze másodpercekbe telt, hogy összerakjam a kirakós darabjait a hallottak alapján. Ösztönösen nyúltam a nyakamon lévő sebet elrejtő nyakpánthoz, szinte észre se vettem a mozdulatot. Lucina felpillantott rám, észlelve a szokatlan cselekedetet.
Az a hatalmas szent mágikus erőhullám Zack volt, kétség sem fért hozzá. Tisztán emlékeztem mindenre, amit korábban mesélt, így arra is, hogy x789 volt az az év, amiben az időutazását követően itt kikötött. Az a hullám jó eséllyel az érkezése pillanata lehetett. Én csupán pár másodpercig éreztem valamicskét az igazi erejéből, amikor a sebemet begyógyította, de a tapasztaltak alapján biztos voltam benne, hogy róla volt szó. Még visszafogottan is bődületes mágikus ereje volt, hát, ha még valami miatt ez akár csak pár pillanatig is szabadjára kelt volna.
De volt itt valami más is. Miért nem emlékeztem én erre? Semmi emlékem nem volt arról, hogy egy ilyen mágikus hullám végigsöpört volna a királyságon, pedig akkor már nem voltam zöldfülű. Talán még nem voltam elég erős… Vagy de? Milyen szinten voltam én akkor? Mi több… egyáltalán… hol voltam én akkor, abban az évben? Sőt, ha már itt tartunk, az előtte lévőben meg az utána következőben? Axton-nal voltam még? Még nem voltam a Soaring Gryphon tagja… igaz?
Fejem borzalmasan sajogni kezdett, ahogy megpróbáltam visszaemlékezni, és összeszedni a gondolataim. Képtelen voltam tiszta emlékeket megragadni abból az időszakból. Démonokra vadásztam, mint korábban is… de nem volt valami más? Bármi más?
Korábban sose bajlódtam azzal, hogy több évre visszamenőleg bármire is emlékezni próbáljak. Élénken élt bennem a tudat, hogy semmi nem történt x787 és x789 között, amire fontos lett volna visszaemlékeznem. Csak jártam, vadásztam a démonokat, falukat mentettem, ahogy szoktam… 91-ben szedtem össze Lucina-t. Akkor találkoztam Zack-el is, akörül kezdtek el felélénkülni körülöttem a dolgok. De előtte… előtte tényleg nem volt semmi? Nem felejtettem el semmit?
Egy sötét alak rajzolódott ki előttem, elmosódott körvonalakkal, és képtelen voltam látni az arcát. Viszont már csupán ennyi szinte kibírhatatlan fájdalmat okozott. Olyan volt, mintha valami blokkolta volna az elmém, és mindent megtett volna azért, nehogy vissza tudjak emlékezni arra az üres, lényeges dolgokat mellőző időszakra. Fájdalomtól eltorzult arccal emeltem az egyik kezem a homlokomhoz.
- Mi történt? - érdeklődött Bang Mester, hangja pedig visszarázott az elmélyült gondolkodásból.
- Jól vagy, Aria? Nagyon elsápadtál… - bökte meg orrával Lucina a combomat.
- J-Jól vagyok, bocsánat. Hirtelen rámtört a migrén - feleltem, s amint nem a múltamra próbáltam visszaemlékezni, a fájdalom rohamos tempóban gyengülni kezdett, s pillanatok alatt el is tűnt. – Elnézést. Hol is tartott?
Bang Mester egy pillanatig nézett rám, mintha mérlegelte volna tényleg rendben vagyok-e, majd folytatta ott, ahol abbahagyta.
- A szétsugárzott mágiák és azok forráspontjai csupán pár pillanatig voltak érezhetőek… de amit elindítottak, az vált visszatérésem okává. A démonok a hatalmas szent erőnek hála megriadtak, pánikolni kezdtek, vélhetően a végzetüket látták a masszív mágikus erő tulajdonosában. Egy ideig el is csendesedtek, meghúzták magukat valahol a sötétségben… hónapokkal később viszont összeszedték magukat, és egyre többen és többen jelentek meg.
- Ezt én is érzékeltem - feleltem ismét uralmat véve az elmém felett, egyelőre félrerakva a korábbi gondolatokat.
- Úgy tűnik, annak a szent mágiának a forrását vagy tulajdonosát kereshetik - felelte kissé elgondolkodva, ahogy tekintete kicsit körbejárt a műhelyben.
- Vélhetően a túlerejükkel terveznék eltaposni - vetettem fel az ötletet, amire egyetértő bólintás volt a felelet. – A démonokra ugyan nem jellemző a csapatmunka, de ha túl akarnak élni, elképzelhető, hogy rászánják magukat.
- Személy szerint engem nem érdekel az erő forrása, de nem örülök neki, hogy a démonok sokasodnak. Úgy éreztem, talán van még valami, amit tenni tudok. Úgy döntöttem, ismét megnyitom az iskolát, hogy az arra alkalmasoknak megtanítsam, hogyan kovácsoljanak kiváló démonpusztító eszközöket a harcosok számára. Minél többen képesek rá, annyival nő az emberiség ereje is.
- Biztos vagyok benne, hogy ezeknek a fegyvereknek mindegyike aranyat ér.
Hirtelen átsuhant az agyamban a gondolat, hogy talán nekem is megérne kitanulni a fegyverforgatást. Angyali mágiámra persze sok mindenben számíthattam, de azok után, amilyen csúfos és nevetséges vereséget szenvedtem az arénában Reigen ellen, ráébredtem, hogy nem hagyatkozhatok mindig erre a típusú küzdelemre. Ha olyan helyzetbe kerülnék, mint az arénában, ahol megszüntetik a mágikus erőt, gyakorlatilag szétverhetnének. Talán a fegyvermágiával is megpróbálkozhattam volna…
- Szakmai titkaimról nem beszélhetek, hiszen szigorú eskü köt - jegyezte meg a korábbi megjegyzésemre utalva, mikor azt mondtam, érdekelne a munkássága. – De cserébe lenne itt egy munkalehetőség, aminek a magadfajta démonvadászok is hasznát vehetnék. Elkötelezettnek és határozottnak tűnsz.
- Érdekelne az ajánlat - bólintottam egy kisebb mosollyal. – Mi lenne az?
- Egy régi barátom tervei alapján éppen egy démondetektoron dolgozok, ami az egész királyság szerte képes lesz felfedni a démonok tartózkodási helyét.
Hosszú idő óta először szinte tűz csillant a szememben a hallottakra. Ha tényleg képesek lennének valami ilyen eszközt készíteni, az egy hatalmas áttörés lenne, és megannyi ember életét megmentené, na meg mágus munkáját könnyítené meg.
- Nagyszerű lenne egy ilyen találmány, ebben biztos vagyok. Netán valami gond van vele, hogy segítségre lenne szüksége?
- Való igaz, nem olyan egyszerű – bólintott. - Ehhez a detektorhoz szüksége lenne néhány igazán ritka alapanyagra, ami jelenleg nem áll a rendelkezésemre. Viszont, amennyiben te tudnál nekem hozni ezekből a ritkaságokból, céljaid támogatására szívesen készítenék neked is ebből a detektorból.
- Lekötelezne, Bang Mester - hajoltam meg tisztelettudóan, s igyekeztem elnyomni az őszinte lelkesedésem és kíváncsiságom. – Természetesen örömmel segítenék. Mire lenne szüksége?
- Kezdődik… - sóhajtott mellettem Lucina halkan, tudván, hogy biztos valami őrültségbe fogom vágni a fejszém.[/color]

- Ezt örömmel hallom - mosolyodott el Bang Mester. - Az első és egyben legfontosabb alapanyag a kocsányos lakrima.
- Kocsányos? - billentette jobbra a fejét Lucina értetlenül.
Láthatóan fogalma sem volt róla, milyen lakrima is lehet az pontosan. Viszont az volt az igazság, hogy nekem se. Sose hallottam még róla, ezért csak közbeszólás nélkül vártam, hogy a Mester elmagyarázza, mit is takar ez pontosan.
- Úgy bizony. Csak a Fertőhasadékban találhatjátok meg őket. Ezek olyan ritka, félszilárd halmazállapotban lévő, rendkívül instabil lakrimák, amiket egy csontkúszó elfogyasztott majd félig megemésztve kihányt.
- Te jó ég! - hördült fel Lucina undorodva. – Ez gusztustalanabb, mint a bergamot. Félig megemésztett, majd kihányt?!
Kis társam elborzadva pillantott fel rám, mintha csak azt remélte volna, ennek hallatán meghátrálok. Nem volt szerencséje.
- Való igaz, gusztustalanul hangzik - jegyeztem meg, mire felcsillant a szeme, de hamar durcás arckifejezésre váltott, ahogy folytattam a mondatot. -,de az igazán hasznos dolgokat sose könnyű megalkotni. Ha démondetektort lehet készíteni belőle, meg fog érni minden szenvedést.
- Hányni fogok…
- Majd kapsz gyomornyugtató főzetet - feleltem lazán, részemről ezzel le is tudva a problémáját. -Nem hallottam még a csontkúszókról. Milyen lények?
- A csontkúszók nagynövésű lapospofájú dögevő hüllők. A királyságon belül csak Fertő hasadékban találkozhat velük az ember. - magyarázta készségesen. - A gyomra olyan erős savakat termel, hogy szinte bármit képes megemészteni. A lakrimákat csak azért hányja ki, mert puffadást okoz a gyomrában az intenzív emésztés közben. Vastag, ragadós, szinte áthatolhatatlan nyálka borítja a pikkelyes testét, ami többnyire halott élőlények csontjaival van tele. Kúszva vagy gurulva közlekedik, így sok minden beleakad a tetemek között.
Kezdtem úgy érezni, hogy Lucina lassan tényleg el fogja hányni magát a hallottaktól.
- Tehát kifejezetten ritka, hogy egy lakrimát lenyeljenek, majd kihányjanak… - vontam le az ésszerű következtetést.
- Csupán véletlenül szoktak lakrimát elfogyasztani, így mondhatni halmozottan a legritkább lakrima típust keresitek. A Fertőhasadéknál számtalan hozzájuk hasonló, sőt, még veszélyesebb lénnyel találkozhattok. Keresve se találnátok veszedelmesebb helyet a királyságban. Amíg azonban nem jutok kocsányos lakrimához, nem tudom folytatni a munkát.
- Aria…
- Rendben leszünk - bólintottam határozottan. – Mikre lenne még szüksége?
Lucina lemondóan sóhajtott mellettem, s szemmel láthatóan már most a háta közepére se kívánta ezt az egészet.
- A második hiányzó alapanyag a wyvernkönnynek nevezett kristály. Korábban a Hakobe hegy csúcsán volt fellehető, amíg azt a LángTrió el nem pusztította.
- Feltételezem, esetleg a maradványok után lehet átkutatni a hegységet?
A második hiányzó alapanyag a wyvernkönnynek nevezett kristály, ami Hakobe hegy csúcsán volt
- Hakobe hegységet talán még át lehet kutatni - bólintotta az állát simogatva. - de amíg visszatértek a kocsányos lakrimával addig megpróbálok információt szerezni esetleges további lelőhelyekről.  Sajnálatos módon régen nem voltam terepen és a szakmába is csak nemrég tértem vissza. Az igazat megvallva, még nem igazán tudtam feltérképezni, hogy melyik ritka alapanyag honnan és hogyan szerezhető be.
- Ezt megértem. Elvégre elég sok időt töltött távol.
- Ami most még többnek tűnik - mosolyodott el egy kicsit. – Sokat változott a világ a visszavonulásom óta. De előveszem a kapcsolataim és biztos lehetsz benne, hogy több információval tudok majd szolgálni, mire visszatértek.
- Köszönjük - bólintottam őszinte hálával.  
– Végezetül pedig a smaragdgyémánt, ami egy rendkívül ritka drágakő és remek mágia vezető. Egy igazán különleges gyémánt, amiből a királyságban egyedül annak a hegynek a gyomrában találtak belőle, amibe a Gyémántszem céh vájta az otthonát.
- Gyémántszem… nem hallottam még róluk – ismertem el. – Ráadásul nem túl gyakori, hogy valaki egy hegybe építse bele a központját. Milyen céh?
- Sajnos én se tudok sok információval szolgálni róluk - rázta meg a fejét egy kicsit. – Nagyon zárkózottak, és nem kimondottan mágus céhről van szó.
Ez már hirtelen sokkal jobban felkeltette az érdeklődésem. Igazából eddig egyetlen olyan céhvel se volt dolgom, amit nem mágusok alkottak, bár tudtam, léteznek ilyenek.
- Eléggé céhes ereklyének hangzik ez a smaragdgyémánt… - jegyeztem meg egy elfojtott fintorral a gondolattól, hogy netán egy egész céhvel kéne tárgyalni vagy kirabolni őket, vagy fene tudja. – Feltételezem, naiv gondolat lenne, hogy önszántukból odaadják?
- Azért van rá lehetőség. Egy tagot ismerek a céhből, Antonius Woodville-t. Úgy vélem, amennyiben felkeresed őt és elmondod neki, milyen célra is kellene a drágakő, talán meg tudtok egyezni a céhvel. Antonius hasonló lelkesedéssel vadássza és öli a gonoszt, és ő a legendás pallos hordozója. Javaslom, hogy-…
- Várjon, mit mondott? - szakítottam félbe őszinte döbbenettel a hangomban. – A Gyémántszem céhének egyik tagja annak - pillantottam a kifüggesztett pergamenre. – pallosnak a hordozója? Azt hittem, hogy-…
- Úgy van. Antonius egy nagyszerű ember és erős harcos, biztos vagyok benne, hogy a tiszta célotok mellett segíteni fog benneteket.
- Én nem erre-…
- Javaslom, hogy a kocsányos lakrimával kezd a gyűjtést. - Bang-ot láthatóan nem izgatta, hogy éppen mit dobott le ránk, s látva, hogy nem fog többet mondani, én is elengedtem a témát.
De azért biztosra mentem, hogy megjegyezzem ennek a bizonyos Antonius-nak a nevét.
- Az lenne jelenleg a legszükségesebb, ráadásul a másik két alapanyag gyakorlatilag a királyság ellentétes végeiben van.
- Ez hosszú lesz… - sóhajtotta Lucina, előre látva az álmatlan éjszakákat.
- Senki nem mondta, hogy gyors és könnyű lesz. Sőt, ajánlom, hogy készülj fel rá, hogy még annál is rosszabb lesz ez az egész, mint amire jelenleg számítanál. Persze akár haza is mehetsz.
- Kizárt! - horkant fel szinte már sértetten, ahogy kihúzta magát. – Nem foglak magadra hagyni. Neked fontos ez a démondetektoros szerkezet… ha nincs is kedvem hozzá, undorodok tőle és már most haza akarok menni, akkor is veled megyek. Megígértem, hogy vigyázok rád és segítek neked.
Láthatóan szavai őszinték és határozottak voltak, ugyanakkor nem próbálta meg titkolni, mennyire undorodik ettől az egésztől. Egyszerre találtam szórakoztatónak, valahol pedig szívhez szólónak az elköteleződését. Bármennyit is nyafogott, azt általában az én biztonságom miatt aggódva tette, és tudtam, ha úgy hozná az élet, bármit megtenne értem. persze akkor is úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az, aki igazán nagy felelősséggel tartozik iránta, mint mostohaanyja.  
- Akkor ezt meg is beszéltük - eresztettem le a karjaim a testem mellé. -Köszönjük a sok hasznos információt és a segítséget, Bang Mester. Ígérem, mihamarabb és sikeresen térünk vissza az alapanyagokkal.
- Vár még egy pillanatot - emelte fel a kezét, mire némi meglepettséggel néztem vissza rá. – Nem lenne jó, ha megtennétek ezt a hosszú és veszedelmes utat, hogy egy használhatatlan kocsonyás lakrimát, vagy esetleg valami teljesen mást hozzatok magatokkal. Éppen ezért bemutatnálak nektek egy társnak, akinek véleményem szerint igencsak nagy hasznát fogjátok venni utatok során.

- … sőt, átlagosan akár napi huszonöt, huszonnyolc centit is tudnak nőni!
- Olyan sokat? Elképesztő! - lelkendezett Lucina új társunk mellett baktatva.
- Bizony ám! Éjjel sokkal gyorsabban nőnek, mint nappal, de még nem jöttek rá, pontosan miért is lehet ez. Olyan feljegyzésről is tudni, miszerint az egyik típusuk százhuszonegy centimétert nőtt egy nap alatt!
Megforgattam a szemeimet, ahogy a hátam mögött lelkendező két idiótát hallgattam. A legutolsó vonatmegállótól még hosszú órákba tartó séta vezetett a hasadék környékére, bár ez cseppet sem lepett meg. Épeszű ember amúgy se akarna egy mérgező állattemető közelébe menni, ahol mindenféle ragadozó és dögevő leselkedik. Ugyan repülve jó eséllyel gyorsabb lett volna, de nem tudtam, mi vár ránk, így inkább nem pazaroltam feleslegesen a mágikus energiám.
Amikor Bang Mester azt mondta, ad nekünk egy társat, akinek hasznát fogjuk venni, nem épp erre gondoltam. Ez a srác minden perccel, sőt, másodperccel egyre fárasztóbb volt, bár legalább Lucina-val nagyon egymásra találtak. Ennek ellenére hallgatni is több mint elég volt őket…
Bing elképesztően sokat tudott beszélni. Bang Mester unokája volt, akibe semmi tehetség nem szorult a kovácsolás terén, de a geológiában nagyon jártas és mindent tud a különböző kristályokról és ásványoktól. Ez még rendben is lett volna, ha nem lett volna nonstop szófosása, mióta csak elhagytuk az iskola területét. Komolyan mondom, talán két perc se telt el csendben, engem ez pedig kezdett nagyon lefárasztani mentálisan. Bár el kellett ismernem, azért egy-két dolog tényleg érdekes volt, amit fél füllel elkaptam.
Valahol furcsa dejá vú lett úrrá rajtam. Zack is hasonlóan fárasztó volt elsőre, mikor összefutottam vele, és neki se állt be a szája. Ha már itt tartunk, Lucina is folyamatosan beszélt, mióta csak megtanulta, hogy kell. Meg a céhem tagjainak jó része is. Úgy tűnik, vonzom az ilyen embereket…
- Hey, Partner! - kiáltotta felém Bing, mire egy nagy sóhajjal megálltam és visszafordultam feléjük.
- Igen, szerintem is elképesztő, mekkorát tudnak nőni a bambuszok egyetlen éjszaka alatt.
Már azelőtt tudtam, mit akart kérdezni, hogy egyáltalán feltette volna a kérdést. Ez egyébként felettébb egyszerű volt, mert bármiről is beszélgettek, előbb vagy utóbb mindig előszedett engem is, hogy valamivel kommentáljam a hallottakat – az én legnagyobb örömömre.
- Ó, szóval figyeltél. Király! - vigyorgott lelkesen. – Én magam is csináltam ám kísérleteket a bambusz növekedésének a lemérésére. A legnagyobb eredményem harmincnyolc centiméter volt csupán egy éjszaka alatt!
- Elképesztő! Nagyon okos vagy, Bing! - csóválta boldogan a farkát Lucina, ahogy szinte áhítattal nézett fel a korombeli férfire.
Ismét sóhajtottam egyet, ki tudja hányadikat útrakelésünk óta. Lucina mindig is könnyen izgalomba jött az új információktól, ami azt figyelembe véve, hogy a maga faját tekintve még mindig csak a kifejlett kor határán táncolt, nem volt meglepő. Mindig mindenről tudni akart, és annyi új információt magába szippantani, amennyit csak lehetett… ami nem mondom, hogy rossz lett volna, de jobb lett volna olyanokra limitálnia, amiknek még hasznát is veszi az életben. Nem hittem volna, hogy valaha szüksége lesz a bambuszok növekedésének méregetésére…
- Remélem, azért nem felejtettétek el, hogy nem kirándulni megyünk - jegyeztem meg kissé figyelmeztetően. – Ez nem valami iskolás csoport túrája. Az életünket kockáztatjuk. Te is, Bing - pillantottam rá komolyan.
- Ugyan, nincs mitől tartanom, amíg te velem vagy! - vigyorgott naiv lelkesedéssel. – Minden rendben lesz.
- Inkább a legrosszabbra készülj fel, és akkor csalódás nem érhet.
- Ugyan már, Partner, ne legyél ilyen negatív!
Szívem szerint kijavítottam volna, hogy nem vagyunk partnerek, de mint korábban már nagyjából ötven alkalommal, most is letettem róla. Ha a szó alapvető értelmét néztem, akkor tényleg azok voltunk, élőlények, akik egymással társulva egy közös cél érdekében vannak úton. Ez sajnos beleesett a partner fogalomba.
- Nem negatív vagyok, hanem elővigyázatos. Inkább nevezzenek paranoiásnak, de éljek túl mindent, amit csak lehet. Veled ellentétben én már rengeteg embert láttam meghalni, és nem szeretném, ha te is közöttük kötnél ki.
Hangom kimért és érzelemmentes volt, de őszintén gondoltam, amit mondtam. Lucina pedig természetesen a velem töltött idő alatt már jól megtanulta, hogy olvasson a szavaimban.
- Csak úgy érti, aggódik az épséged miatt. Egyébként is elővigyázatos, de ha van vele valaki, főleg olyasvalaki, aki nem tud harcolni, mindent megtesz, hogy megóvja őket. Fél, hogy még valaki az elvesztettek listájára kerül.
Ennek hallatára Bing szélesen elvigyorodott, majd mellém lépve túlontúl barátian a vállamra tette a kezét.
- Ne aggódj, Partner! Nem hagylak el, minden rendben lesz!
- Ez valahogy nagyon rosszul hangzott - fintorodtam el, ahogy kimozdultam a keze alól. – Inkább csak az útra koncentráljatok és arra, ami előttünk van. Ha már valamiről annyira fecsegned kell, beszélj a Fertőhasadékról és annak rejtelmeiről. Vélhetően többet tudsz róla, mint mi.
Én csupán annyit tudtam, hogy tele van mérgező állatokkal, és akinek van egy csepp józan esze is, az messziről elkerüli. Mi nem épp ebbe a kategóriába tartoztunk.
- Egy igazi halálos csoda! - magyarázta lankadatlan lelkesedéssel. - Sötét, nyirkos, mérgező és fertőző völgy ahol az elpusztult állatok bomló tetemei és csontjai mérgező gázokat termelnek. Épp ezért érdemes rendes védőfelszereléshez jutni, különben perceken belül bele lehet halni a mérgezésbe. Egyébként a völgyben rengeteg cseppkőbarlang is található!
- Amikből még senki nem jött vissza élve?
- De igen, bár elég kevesen.
- Fantasztikus.
- Állítólag még a cseppkövek alakja és kialakulása is eltér a megszokottól, ráadásul lélegzetelállítóan magas beltere van néhánynak. Szívesen megnézném egyszer!
- Az utolsó dolog lenne, amit életedben látsz. Jól gondold meg, megérné-e annyira.
- Jöttek már ki onnan élve, nem lehet annyira rossz!
- Van egy olyan érzésem, hogy te sötétebb vagy, mint bármelyik cseppkőbarlang...
Észrevettem, hogy Lucina sejtelmesen mosolyog rám, mire az égre emeltem a szemem, majd visszanéztem előre az útra. Tudtam, mire gondol. Örömét lelte abban, hogy azt látja, beszélgetek valakivel rajta kívül. Nekem viszont nem állt szándékomban pajtásokat szerezni, egyszerűen csak alkalmazkodtam a kialakult kellemetlen helyzethez.
- Ó, és egyébként rengeteg mérges gombát és forrást is rejt. Bármit is találunk, azt jobb, ha nem esszük meg.
- Az nem lesz gond - feleltem, ahogy meggyorsítottam a lépteimet.
- Aria nagyon jól ért a gyógynövényekhez, mérgekhez és a különböző bájitalokhoz! - dicsekedett helyettem Lucina. – Meg persze sok ételt és vizet is hord magával. Meg tud vízmágiát használni, ha kifogynánk, és nagyon szomjasak lennénk!
- Igazából a szentelt víz, amit Kutiel használ, iható lehet. Bár még nem próbáltam, és valószínűleg szörnyű az íze, ránk vélhetően nem veszélyes…- gondolkodtam el egy pillanatra.
Korábban még sose jutott eszembe, hogy kipróbáljam, pedig Nathaniel tisztítótüzét használtam már vaddisznósütésre. Lehet, egyszer erre is sor kerül majd…
- De a mérgek terén azért ne magasztalj fel túlságosan, Lucina - figyelmeztettem, őszinte kritikával képességeim felett. – Sokat tudok a növényekről és a mágiákról, de ennek a területnek a mérgei ismeretlenek számomra. Több száz, akár ezer gyilkos növény is lehet itt, amiknek az előzetes tanulmányozása nélkül nehezen tudnék ellenmérget készíteni.
- Jártas vagy a mágiában és a gyógyászatban is… Elképesztő! - mosolygott Bing, igyekezve nem lemaradni tőlem.
- Erős mágus vagyok és intelligens, az tény - feleltem büszkén. – Viszont nem mindenható. Ne várj tőlem megváltást. Egyébként meg, Bing… Feltételezem nincs akkora szerencsénk, hogy tudsz mágiát használni.  Értesz legalább bármilyen fegyver forgatásához, akár csak minimálisan? Kard, lándzsa, tőrök, kalapács, bármi ilyesmi? Nem biztos, hogy mindig melletted tudok majd lenni, hogy megvédjelek, márpedig szeretnélek egyben visszajuttatni Bang Mesterhez.
- Abszolút pacifista vagyok! - jelentette ki büszkén és határozottan. – Az erőszak sose old meg semmit, nem szeretnék valaha bárkinek vagy bárminek ártani.
- Majd a szörnyek is pacifista léted értékelve fognak lenyelni. Futni legalább tudsz?
- Igen, é jó tehetségem van a rejtőzködésben - felelte magabiztosan.
- Remélem, tudsz róla, hogy egy átlag ember az élete folyamán mennyi rovart és apró lényt nyel le álmában. Ha nem is akarsz megölni semmit, akkor is ártottál már párnak- Bing egy pillanatig döbbenten nézett rám, mintha csak próbálta volna mérlegelni szavaim igazságát és tényét, de nem sok időt hagytam neki rá. – Már közeledünk, jobb, ha mostantól óvatosan leszünk.
Immár tisztán látótávolságba került a hatalmas hasadék, ezzel együtt pedig a förtelmes szagok is fokozatosan erősödni kezdtek. Nem telt sok időbe, hogy olyannyira erőteljesek legyenek, hogy Lucina már a Bing által mesélt, számára érdekes információira se tudjon figyelni. Fejét leszegte a földre,pofája pedig eltorzult, ahogy láthatóan próbált minél kevesebb levegőt a szervezetébe juttatni a kellemetlen szagok távoltartására.
- Ennyire nem bírod? - álltam meg a bejárattól nem messze.
- Nem… nagyon rossz - nyüszítette, ahogy egyik mancsát az orrára nyomta.
- Odabent ennél csak rosszabb lesz - sóhajtottam egy kisebbet, majd hozzá léptem és leguggoltam előtte. – Mutasd magad.
Azzal amint felnézett rám, felírtam mágikus tollammal a „maszk” szót írtam a pofájára. A következő pillanatban Lucina szemei döbbenten kerekedtek ki, majd megláttam bennük azt a jellegzetes, boldog és ártatlan csillogást.
- Nem érzek semmit! Szuper! - lelkesedett, oda-vissza csóválva a farkát. – Köszönöm!
- Azért csak ésszel. Bizonyos időközönként frissítenem kell majd, mert fokozatosan gyengül a hatása, míg végül elmúlik. Közel másfél órán át fog jól működni, majd fél órán belül teljesen elhasználódik. Nem ártana inkább valami rendes felszerelést keresnünk.
- Rendben, észben tartom.
Odafordultam Bing-hez, és anélkül firkáltam fel az arcára a szót, hogy egyáltalán engedélyt kértem volna tőle.
– Ez a maszk meggátolja a kellemetlen szagok, sőt, a mérgek belélegzését is. Mindenkinek hasznos lesz.
- Hűha, máris elmúlt a bűz… ez remek! Hogy csináltad?
Kicsit az volt az érzésem, mintha két gyerek felett bébiszitterkettem volna az egyetlen logikusan és nem lexikálisan vagy érzelmileg intelligens lényként.
- Tömör írás mágia - vontam vállat, mintha csak természetes lett volna. – De akkor ismét hangsúlyozom, hogy ez csak átmeneti megoldás.
Lendületes léptekkel haladtam tovább a bejárat felé, gyakorlatilag ignorálva a két kölyöklelkű lelkesedését és beszélgetését a hátam mögött. Szerettem volna mihamarabb túl lenni ezen az egészen, esély szerint mindenkit élve visszarángatva innen, a kocsonyás lakrimával a táskánkban.
Meglepetten figyeltem fel a kis bazárra közvetlenül a bejárat mellett. Nem hittem volna, hogy bárkivel találkozni fogunk itt, főleg nem három shugo-val. Egyszer láttam eddig a fajtájukat, azt is csak Reigen miatt. Mikor beszélgettem vele a Minago ikrek faluját megtámadó démonról, Nokinerk is ott volt.
- Erre, erre! - legyezett az egyik vörös bundájú, fehér hasú és fehér farokvégű lény.
- Nyughass, Róka - szólta le a tömzsi shugo, aki már-már túlsúlyos volt, füle mögött pedig egy félig lerágott ceruzát hordott.
- A végén még elijeszted a potenciális vásárlóinkat - kontrázott az utolsó, repedt szemüveget viselő kis lény.
- Kik vagytok? - léptem közelebb a csapat vezetőjeként, két társammal a nyomomban.
- Szörnyvadászok üdvözölnek titeket, azoknak tagjai!  - közölte a vöröses, de nem csak a szóhasználata volt furcsa, de a hanglejtése is az orrlyukaiba tömött fűszerillattal átitatott zsebkendőktől a hanglejtése is. - Itt mi járatban?
Lucina úgy meredt rá, mint aki megpróbálta dekódolni a hallottakat.
- Mondtuk, hogy hallgass - szólt rá szigorúan a szemüveges.
- A Szörnyvadászok szövetségének tagjai vagyunk - mutatkozott be érthetőbben a tömzsi. – Bobek vagyok, ő Martyn - mutatott a  jegyzetfüzetet tartóra. – Chip-ről pedig jobb, ha nem veszel tudomást.
Feltételeztem, hogy kizárásos alapon a vöröses volt Chip, a Róka becenév pedig a mintázata miatt ragadt rá. Gyanakodva méregettem a kis lényeket, ahogy a mögöttük elhelyezett portékára néztem.
- Mi járatban erre?
- Munkában vagyunk - feleltem tömören.
- Azért jöttünk, hogy-…
~Ne mondj nekik részleteket - szólítottam meg Bing-et az elméjén keresztül, mire kikerekedett szemekkel pillantott rám. ~Ne osszunk meg fontosabb információkat arról, mit keresünk itt. Nem tudjuk, nem átverni készülnek-e minket.
- … dolgozzunk. Igen, dolgozni jöttünk - mosolygott.
Láthatóan legalább arra volt elég esze, hogy megtegye, amit kérek.
- A helyetekben inkább visszafordulnék - jegyezte meg komoly arccal Martyn. – A Fertőhasadék most még a szokásosnál is veszélyesebb. A Szörnyvadászok szövetsége éppen nagy vadászatot tart odabent, hogy kipucolják a terepet és ismét rend legyen.
- Értékelem a figyelmeztetést, de nem áll szándékunkban meghátrálni - mosolyodtam el bájosan. – Fontos okból vagyunk itt.
- Ez esetben, ha akartok sok dolgot vegyetek!
- Ha mindenképpen be akartok menni, feltétlenül ajánljuk a felszereléseinket. Kiváló minőség, egyenesen a Fertőhasadék borzalmaira tervezve! – mutatott végig a kollekción a tömzsi. – A mi védőfelszereléseink nélkül biztos a halál.
- Vissza nem jöttök, ha nélkülük mentek!
- Miket árultok? - szólalt meg Lucina is, füleit kissé hátralapítva a levegőbe szimatolva.
Aztán rájött, hogy úgyse érez semmit a maszk miatt, amit az arcára rajzoltam, és hirtelen mintha zavarba jött volna.
- Saválló védőoverál, gázálarc, elsősegély csomag, ellenmérgek, acélbetétes bakancs, szigetelt kesztyű, tartalék szűrő a gázálarchoz, jelzőpisztoly - sorolta gyakorlatiasan a könyvmolynak tűnő.
- Ez jól hangzik! - lelkendezett Bing. – Hey, Partner, te mit gondolsZ?
- Ráadásul ezek csak az alap szett részei! Ezen felül vannak kibővített szettek is. Csoportos vagy családi kedvezmény is igénybe vehető. Bár a Sulekk vélhetően nem a gyereketek - jegyezte meg Bobek.
- Családtag vagyok - húzta ki magát Lucina büszkén. – Aria a fogadott anyukám!
- Az nem legális családi kapcsolat, nem vagy ember - szegte neki a pocok.
- Ez diszkrimináció! - Lucina felháborodása olyan szinten őszinte volt, hogy még engem is meglepett. – Faji diszkrimináció, az ilyen nem szép dolog!
- Hagyd csak, Lucina - szóltam közbe egy türelmes mosollyal. - Sajnos az üzlet így működik.
- Örülünk, hogy megérti!
- Természetesen. Ez mind szép és jó, de van itt valami, ami nem hagy nyugodni.
- Kezdődik... - sóhajtotta Lucina lemondóan.
Bármennyire is bosszantotta, hogy nem hajlandóak családtagként kezelni őt, jól tudta: szükségünk lenne a felszerelésekre.
- A semmi közepén vagyunk, ott, ahol a halott madár is alig jár, ti viszont egy konkrét bazárral táboroztok a bejáratban. Honnan tudjam, hogy ez nem holmi átverés, ami az áldozatok lehúzására szolgál az utolsó útjuk előtt?
- Ne legyél már ilyen rosszindulatú – suttogta felém halk morgással.
- Elővigyázatos vagyok. Szóval?
- Mint már mondtuk - kezdett bele komoly arccal Martyn. - Mi a Szörnyvadászok Szövetségének vagyunk a helyi kirendeltsége. A mi feladatunk, hogy megfelelő felszerelés biztosítsunk a kimagaslóan veszélyes terepeken a vadászoknak és kalandoroknak.
- Különben is – vágott közbe Bobek. - a mi portéjáink minőségéhez nem férhet kétség!
S azzal a lendülettel elő is kapott egy lángszórót a pult alól. Egyenesen az egyik overálnak szegte, majd elindítva a szerkezetet lángba borította azt. Egy ideig égette, majd abbahagyta, s ahogy a lángok szétszéledtek a levegőben, az ruházat ismét láthatóvá vált – teljesen sértetlenül.
- Na erre varrjatok gombot! - húzta ki magát büszkén.
- Igazán tudjátok, hogy hasznos!
- Hm... ezek a felszerelések mágiákkal vannak megerősítve? Mitől ilyen kiváló a minőség? - tettem fel a látottak alapján engem legjobban foglalkoztató kérdést.
- Azért ilyen ellenállóak, mert specifikus eszközök amik a legdurvább szélsőségekre lettek tervezve, nem pedig olyan ócskaságok amit bármely kereskedésben kapni - magyarázta büszkén a szemüveges. – Való igaz, néhány mágiával is meg van erősítve, de van ami vadállati eredetű. Elvégre sav ellen semmi nem véd jobban mint egy savas élőlény bőre.
- Az sem mellékes, hogy a Szörnyvadászok szövetségének saját szakembereik vannak akik a legjobb minőségű portékákból készítik a felszereléseket! - kontrázott a tömzsi, miközben a harmadik lelkesen bólogatta a fejét.
Meglepett, hogy a papírzsebkendők nem csúsztak ki belőle.
- Az én Solid Script mágiámmal is tudok maszkot csinálni, például ami most rajzuk is van - mutattam a társaimra. – Miért lenne jobb a tiétek?
- Az az irka-firka nem védi a szemeket! - közölte Martyn üzletiesen. – Ha látni akartok a jövőben is, nem hagyatkoztok csak arra. A szagokat lehet, hogy szűri, de a bőrötöket és az egyéb szerveiteket nem védi.
- Nos, való igaz, ez egy jó meglátás – bólintottam.
~ Sejtem, milyen irányba fog menni ez az egész - szólítottam meg ismét Bing-et telepátiával. ~ Csak érts egyet azzal, amit mondok, bármi is legyen. Ha miattad bukunk el, azzal a lendülettel megyünk vissza és visszaadlak Bang Mesternek, Partner.
Mielőtt még a férfi bármit mondhatott volna, esetleg lebuktatva a mágiát, megszólaltam.
- Feltételezem, aranyárban mérik a portékát? - érdeklődtem ártatlan mosollyal.
- Minden egyes gyémántot megér ez a felszerelés! Embereknek az alap szett fejenként huszonötezer gyémánt, a Sulekknek pedig harmincezer lesz.
Lucina szemei akkorára kerekedtek a hallott árakra, mintha csak kiesni készültek volna a helyüktől. Gyors matekozásba fogott a fejében, hogy összeadja az összegeket, de lassan ment neki. Nem is csodáltam, a mennyiséget, ami abból kijött, egyben se látta még soha. Nekem ugyanakkor a szemem se rebbent, az elmondottak alapján pont ilyen hajmeresztő árakra számítottam.
- Hűha, az jó drága - ámuldozott egy pillanatig Bing.
- Családi kedvezmény két felnőtt és egy gyermektől vehető igénybe, de mint korábban megvitattuk, mivel egyikőtök se szülte a Sulekk-et, ez így macerás lenne. Csoportos kedvezmény öt főtől jár, de ti csak hárman vagytok. Bár a Sulekk igényelhet veszélyeztetett faji kedvezményt, ami tizenkétezer gyémántnyi akciót jelent.
- Már amennyiben nem csak egy festett farkas - pillantott rá a szemüveges Shugo némi kétkedéssel.
Lucina rám nézett, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy szabad a pálya. Azzal a lendülettel fordult is a korábbi overál irányába, és egy méretes lángtörcsért fújt rá, miközben az testén végigfutó minták is vöröses fényben felizzottak. A művelet után az overál még mindig egészben volt, a fény pedig elhalványult a bundáján.
- Ha még egyszer megkérdőjelezel, téged fújlak le – szusszantotta.
Valahol szórakoztatónak találtam, hogy mennyire megsértette, hogy azt mondták, nem a gyerekem. Biológialiag tényleg így volt, de ő vagy nem tudta, vagy nem akarta felfogni, miért volt jogos, hogy nem vehetjük igénybe a családi kedvezményt.
- Rendben, valódinak tűnik - bólintották beleegyezően.
- És mi a helyzet a friss párokkal? Arra nincs akció? - érdeklődtem, ahogy egy bájos mosollyal Bing-be karoltam.
~ Ne merj meglepett fejet vágni, le fogsz buktatni minket - utasítottam.
Inkább fel se néztem rá, csak reménykedtem, hogy nem rontja el a helyzetet.
- Friss házasok akció keretén belül fejenként tízezer gyémántot elengedhetünk - felelte Bobek szinte egy pillanatnyi habozás nélkül.
Úgy tűnt, mindenre fel vannak készülve, és nagyon el akarnak adni mindent. Vagyis inkább volt az az érzésem, hogy eladni, mintsem megszabadulni tőlük.
- Nagyszerű! Végre valami jó hír is - sóhajtottam fel tettetett megkönnyebbüléssel. – Friss házasokként nem dúskálunk a pénzben. Igaz? - mosolyogtam fel Bing-re ártatlanul.
- Persze, Partner!
- Partner? - kérdezett vissza Martyn némi gyanakvással a hangjában.
- Partnerek az életben. Gyakran hívjuk így egymást - feleltem könnyedén, mintha semmi szokatlan nem lett volna az elhangzottakban.
Láthatóan nem igazán értették, mit kereshet itt két friss házas a királyság legveszélyesebb területén, de végül is az üzlet az üzlet. Mi potenciális vásárlók voltunk, így vagy úgy de pénzt adtunk, ők pedig el akarták adni a portékájukat.  
- Ez esetben friss házas és veszélyeztetett faj kedvezménnyel az embereknek tizenötezer gyémánt lesz fejenként, a Sulekknek pedig tizennyolcezer.
~ A saját részed te fizeted, nekem nincs ennyi pénzem. Örülök, ha magunkat kifizetem, viccen kívül… remélem, van nálad pénz - jegyeztem meg Bing-nek, majd nekiálltam kikeresni a hozzánk szükséges összeget. Sokba fájt ez…

Bing rám nézett, majd eleresztett egy kínos mosolyt. Máris tudtam, mi lesz a következő, amit mondani fog, és előre nem örültem neki.
- Bocs, Partner… múlthéten vettem egy igazán speckó nagyítót, arra ment el szinte minden megtakarításom. Csak a felét tudom kifizetni.
Egy pillanat erejéig hálát adtam az égnek, hogy mekkora kontrollal rendelkeztem az arcizmaim felett. Ha nem így lett volna, a legcsúnyább és leggyilkosabb tekintetet kapta volna tőlem, amivel emberre valaha néztem. Pénzről volt szó, amire én nagyon, nagyon érzékeny voltam… főleg, hogy mekkora összegről is volt szó pontosan.
- Majd elfelejtettem - sóhajtottam egy lemondó mosollyal. – Legyen, kifizetem most neked, Partner.
~ Később pedig minden gyémántot kamatosan fogok felszámolni - kommentáltam neki, mire csak zavart mosollyal megvakarta a tarkóját.
- Egyébként egy számomra fontos kérdés… mennyire lehet mágiát használni ezekben a maskarákban?
Minél többet bámultam azokat a ruhákat, annál inkább foglalkoztatott ez a kérdés. Főleg, hogy Azrael alakját kivéve az összes angyali alakomnak hatalmas szárnyai voltak. Nem sok reményt éreztem azzal kapcsolatban, hogy talán nem feszítik szét az anyagot.
- Alakváltás nem ajánlott, hiszen az alapszett védőfelszerelései csak bizonyos mértékig képesek nyúlni és követni a használó alakját - felelte tudálékosan Martyn. – Illetve nem ajánlott semmi olyan mágiát használni, ami közvetlenül a mágus testéből fakad, vagy azon materializálódik. Könnyen ön- és közveszélyes az illető ebben a formában. Ajánlott ezeket észben tartani. Ezen felül azonban bármi más mágia alkalmazható, ami nem befolyásolja a használó testét és fizikumát.
- Fantasztikus - eresztettem el egy fintort, ignorálva Bing kérő tekintetét.
Ismét egy olyan helyzetbe kerültem, ahol csúnyán rácsesztem, és nem voltam képes az alakváltásra hagyatkozni, ami nem mellesleg a legerősebb mágiaágam volt. Az államhoz emeltem az egyik ujjam, és gyorsan végiggondoltam, mikre is hagyatkozhattam. Ha alakváltás… maximum Camael karja jöhetett szóba, ami felerősíti az ütéseimet. Azon kívül minden Isteni Lélek mágiám nagy helyet és testi változást igényelt.
További támadásra használható opcióimnak maradtak a Pecsét mágia és a Tömör írás. A Pecsét mágiából igazából az Amaterasu Mágikus pecsétképlet első formulája volt az egyetlen, amit használhattam, bár az elég nagy pusztításra volt képes. A Tömör Írásban láttam talán a legtöbb lehetőséget… volt pár elemi mágia alapúm belőle, amiket használhattam vele, valamint különböző kombinációk. Az egymásra hatásukkal is tudtam volna kísérletezni. A Szem mágiával… hát, azzal csak a Kő Szemekre tudtam hagyatkozni. A telekinézist még csak nemrég kezdtem el gyakorolni, még az alapokkal se voltam eléggé magabiztosan ahhoz, hogy biztosan tudjam használni. Arra nem hagyatkozhattam. Nagyjából ennyi volt a repertoárom, és ennek nagyon nem örültem. Még a Rúna Mágiánal a Rúna tárggyal kardot tudtam volna készíteni, és azt felerősíteni Tömör Írással… sajnos hosszúkardon kívül mást még nem tanultam meg formálni belőle. Szerettem a Rúna mágiát, de időigényes volt, így harcban nem tudtam volna effektíven használni. Lucina lángjai még hatékonyak lehettek. Amennyiben azok az overálok tényleg minőségiek, ki kellene állniuk annyi hőt, amennyit Lucina teste tűzokádáskor kibocsát. Elvégre magához a támadáshoz képest alig van égető erejük. Ugyanakkor ha maszk lesz rajta-…
- Aria?
Lucina kérdése visszazökkentett a jelenbe és rájöttem, hogy valószínűleg elég sok időt eltöltöttem a lehetőségek latolgatásával.
- Elnézést – szabadkoztam gyorsan, majd kezembe vettem Bing pénzét is, és gyorsan átszámoltam.
- Ha már itt tartunk, van ám prémium felszerelésünk is! Ne elégedjetek meg csak az alap felszereléssel, van annál sokkal jobb is. A prémium felszerelés mindent tartalmaz, ami csak az itteni túléléshez szükséges, ráadásul most akciós!
- Nem hinném, hogy-…
- Ebben aztán van minden, amire csak az embernek szüksége lehet. Védőfelszerelés, kemping pakk, speciális fegyverek, mászó karmok, lángszóró, vértezetek, sőt még egy részletes szörnykalaúz is!
- Megtalálhatjátok benne a Fertőhasadékban fellelhető összes szörny leírását és képességeit. Nagyon megérheti, hiszen ennek birtokában egy szakavatott vadász jó esélyekkel élne túl egy találkozást egy királywyvernnel. Az pedig igazán nagy szó.
-Persze nektek ettől a szörnyű bestiától nem kell tartanotok - fűzte hozzá gyorsan Bobek, ahogy Lucina elkerekedő szemeit észrevette. – A Királywyvern nem szokott feltűnni a hasadék környékén.
Valahogy nem lepett volna meg, ha így, hogy beharangozták, hamarosan belefutunk. Jellemző lett volna rám az ilyen szintű balszerencse… ami „nem szokott előfordulni” az szinte biztos, hogy megtalál engem. De ne legyen igazam.
- Akciós áron százezer gyémánt? - tettem fel a kérdést egy angyali mosollyal.
- 99.999 Gyémánt!
- Nem.
Olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően jelentettem ezt ki, hogy pillanatra még a bazáros kis pockok is elhallgattak.
- De-…
- Nem - nyomatékosítottam ellentmondást nem tűrően. – Maga a szörnykalauz viszont érdekelne. Mennyiért adjátok?
- Sajnálatos módon az csak a prémium csomagban elérhető, külön nem lehet venni. esetleg rendelni lehet, harmincezer gyémántért.
- Éppen ezért ajánljuk a-…
- Nem.
A három Shugo összenézett, majd végül csak sikerült a pénzt átvéve odaadniuk nekünk a felszereléseket. Nem elég, hogy drága lett volna, de feleslegesnek is éreztem azt a sok mindent, amit felsoroltak. Nem terveztem volna itt éjszakázni.
Mindent alaposan átnéztem, hogy biztos legyek benne, nem vernek át minket. Persze nem tudtam pontosan, mit is kéne keresnem, hiszen nem voltam szakértője – de úgy véltem, egy hibás terméket még én is megismernék. Talán.
A biztonság kedvéért az overálokat lefújattam Lucina-val, fittyet hányva arra, ez mennyire jelenti a portéka minőségi megkérdőjelezését. Alakváltással átöltöztem, s a szoknyás ruhámat lecseréltem egy fekete színű, testhezálló nadrágra, és egy ugyanolyan pólóra. Csizmámat meghagytam, de a nadrág kényelmesebb viselet volt az overál alatt. A felszerelés zsebeiben elosztogattam azokat az apróbb felszereléseket, amiknek még úgy éreztem, sok hasznát vehetem.
Bing lelkesen, vigyorogva nézte, milyen könnyen változtatom meg a kinézetem. El is felejtettem, hogy ő még nem látta.
- Nem lehet megunni, igaz? - kivételesen Lucina volt az, aki mentette a helyzetet, mielőtt még túlságosan feltűnő lett volna, mennyire csodálja a látottakat.
- Nagyon menő! - bólogatott vigyorogva, ahogy felhúzta a cipzárt a saját ruháján és ráhajtotta a védőréteget. – Elképesztő vagy, Partner!
- Tudom - feleltem lazán, majd miután magamra operáltam az overált, Lucina-nak is segítettem.
Csak ezután tértem át a fiolákra, amik az ellenmérgeket tartalmazták. Végignéztem a kollekciót, mindegyik üvegcsét kivéve és megnézve, rendesen vannak-e rögzítve a fedeleik. Ha nem tudtam egy laza mozdulatból elfordítani, akkor jók voltak, és nem próbáltam kinyitni őket. A tökéletes rögzítés mellett ami azonnal feltűnt, az az üvegcsék színe volt, valamint, hogy csupán az egyik volt kenőcs alapú.
- Aszerint kell használni őket, hogy milyen színű szörny mérgezésének áldozataivá válunk? - fordultam Martyn felé, elvégre ő tűnt a leginkább tájékozottnak.
- Úgy van - bólintotta. – Bolondbiztos felszerelés, aki nem színvak, az tudni fogja, hogy használja.
- Tudtad honnan? Még nem volt felismerte aki ilyen gyorsan! - lelkendezett furcsa hangján Chip.
Beletelt egy másodpercbe, amíg dekódoltam a mondandóját.
- Értek a mérgekhez és a bájitalokhoz - fordultam végül vissza az üvegcsékhez, és lezártam a tárolódobozukat, majd az overál alá rejtett oldaltáskába süllyesztettem. – Csak abból indultam ki, mi lenne a leglogikusabb. A kenőcs mire jó?
- Sava a csontkúszónak, az ellen-… - Bobek befogta beszédképtelen társa száját, és átvette a szót.
- A piros színű kenőcs a csontkúszó sava ellen van. A többit csak meg kell innotok, lehetőleg mihamarabb, amint a mérgezés megtörtént.
Csupán egy bólintással nyugtáztam a dolgot, majd teljesen felöltöztem a védőruhába. Még egyszer ugyan rákérdeztek a Shugo-k, biztos nem vesszük-e meg a méregdrága prémium csomagjukat, de továbbra is csak egy határozott nem volt a reakcióm. Ha akartam volna se lett volna rá lehetőségem, ráadásul így is messze többet költöttem, mint szerettem volna. Arról nem is beszélve, hogy nem nagyon bíztam bennük… bár ez tőlem nem volt szokatlan. Valószínűleg csak túlreagáltam, de magával az egész hasadékkal kapcsolatban rossz érzésem volt. Egyedül még nem aggódtam volna ennyire, de velem volt Lucina, na meg a harcképtelen pacifista Bing… túl sok mindenre kellett figyelnem, ezt előre láttam. Bing miatt még Lucina-nál is jobban aggódtam, elvégre ő mellettem nevelkedett, és már egész jó mágiahasználatra és túlélési képességekre tett szert. Csak remélni mertem, hogy mihamarabb sikerül megszereznünk azokat a kocsonyás lakrimákat, és elhúzni innen. Azt nem is említve, mennyire kényelmetlenek voltak a felszerelések, legalábbis nekem…
- Tényleg szükség volt arra, hogy hazudj? - kérdezte Lucina, amikor már elég távol voltunk a bazárosoktól ahhoz, hogy ne halljanak minket.
- Még jó, hogy az volt. Így is sokkal többet költöttem, mint szerettem volna - pillantottam Bing-re immár szemrehányóan.
- Ugyan, Partner, ne legyél ennyire feszült!
Megálltam, és felé fordulva mellkason böktem, ahogy közelebb hajoltam hozzá.
- Több mint negyvenezer gyémántot hagytam otthon. Ne merészelj megszólalni - néztem a szemébe szigorúan, idegességemet csupán minimálisan leplezve.
Aztán rájöttem, hogy ebben a hacukában még a minimális megfélemlítési képességeim sincsenek meg, így inkább elfordultam. Mindössze egy másodpercig, aztán hirtelen ötlettől vezérelve az overál jól zárható zsebébe nyúltam, és kiszedtem belőle a korábban átpakolt elszakíthatatlan kötelet. Bing bambán és értetlenül figyelte, ahogy hozzá léptem, majd szoros csomóval a csuklójára kötöttem a kötelet. Olyan csomót használtam, ami rántásra szorult, mintsem lazult, és csak egy bizonyos szögből, felfelé rántva a másik végét lehessen kioldani.
- Mielőtt még megkérdeznéd - előztem meg, ahogy szóra nyitotta a száját. – Nem akarlak elveszíteni, vagy, hogy lezuhanj valahonnan. Csak speciális mágiával lehet elvágni ezt a kötelet, minden mást kibír.
Bal csuklómra kötöttem a kötél másik felét, majd lendületes léptekkel előre indultam, figyelmen kívül hagyva Lucina mosolyát. Ahogy befordultunk a végeláthatatlan hosszan tekergő labirintusszerű sziklahasadékba, újabb megtorpanás következett. A szagokból korábban már számítottam rá, hogy rohadni fog itt egy-két dolog, de a látvány messze felülmúlta a legrosszabb elképzeléseinket is.
- Te jó ég…
Lucina hangján hallottam, hogy úgy nyelte vissza a hányást. Elpusztult állatok maradványai rohadtak, málladoztak szerte a földön. Nem egy volt, amelyikről a hús már félig, vagy szinte teljesen levált, esetleg leszedték róla, és csak a megtöredezett csontdarabok maradtak. Akkor se tudtam volna megállapítani, mik voltak ezek a dögök fénykorukban, ha nálam lett volna az a szörnykalauz. A felismerhetetlenségig szétrothadtak, és hirtelen hálásnak éreztem magam, amiért a maszkok szűrték a szagokat. Bár paranoiámból adódóan egyébként a saját arcomra is felírtam a maszk szót, és két társamon is rajta hagytam.
- Ez igen. Elég durva… - jegyezte meg Bing is őszinte döbbenettel és undorral a hangjában.
- Ez undorító. Rosszabb, mint amire fel voltam készülve. Hányni fogok… minek kellett idejönni?
- Ne tegyél fel költői kérdéseket, és ha hánynod kell, nyeld le - feleltem ridegen, ahogy az egyik halálán lévő, nagyjából húsz centi magas bogárszerű lényre tekintettem.
Az árnyákban vánszorgott, mögötte pedig három, nála kisebb, de láthatóan éhes dögevő, soklábú valami baktatott. Egyértelmű volt, hogy arra vártak, mikor dobja már fel a talpát, és akkor jól belakmározhatnak. Inkább nem is vártam meg az egyértelmű végeredményt, helyette felemeltem a fehér fénytollam, és a levegőbe írtam a „Marking” szót. A betűk fehér színben felragyogtak, majd ott maradtak a levegőben.
- Mit csinálsz? - érdeklődött Bing.
- Ha idebent eltévedünk, meghalunk. Bizonyos időközönként meg fogom jelölni a területeket, amiken áthaladunk, így ha futni kéne kifelé, nem fogunk eltévedni. Az archívum mágiámmal továbbá teljes egészében is képes leszek térképet kirajzolni arról, hol helyeztem le őket, és merre is haladunk, és a ti elmétekbe is fel fogom tudni tölteni szükség esetén.
- Te tényleg nagyon okos vagy! - eresztett el egy széles vigyort. – Örülök, hogy veled jöttem!
- Ez nem kölcsönös - vágtam hozzá egy fintorral, amit a maszknak hála nem láthatott. – Csak szedd a lábad, és semmi fölösleges beszéd! Így is nagyobb figyelem fog ránk irányulni, mint szükséges lenne.

Ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy sűrűsödtek a ropogó csontdarabok a lépteink alatt. A korhadó maradványok jellegzetes, halk roppanással porladtak el a lábunk nyomán, vagy épp törtek ketté. Kezdetben zavart, viszont elég volt pár perc, hogy hozzászokjak. Ez nagy valószínűséggel a csizmáknak is volt köszönhető, Lucina-nak azonban nem volt ekkora szerencséje. Láthatóan irritáltan kerülgetette a nagyobb darabokat, attól félve, hogy esetleg átszakítják a ruháját. Ő is kapott egyfajta talpvédőt, de mégse tűnt ugyanolyan hatékonynak, mint az acélbetétes bakancs.  A nyálkával borított, méretes sziklafalakon különböző színben mérges gombák díszelegtek, pont olyanok, mint amikről Bing is említést tett korábban. Igazából nem tudtam, ki lehetett olyan hülye, hogy megegye őket. Már ha csak rájuk nézett az ember, látta rajtuk, hogy belepusztul a szagukba is…
Ami még ezeknél és az árnyékból ránk leselkedő, minket követő kis lényeknél is szokatlanabb volt, az a magasból időnként lehulló egyé-egy élőlény volt.
- Valami… van fent, igaz? - kérdezte Lucina, ahogy az egyik tetem még némi vérben ázva szétplaccsat tőlünk nem messze a földön.
- Valószínűleg több valami - feleltem egy újabb jelzést lerakva. – Nem lepne meg, ha élne itt pár hatalmas madár vagy repülő gyík.
- Ezek a sziklaképződmények elképesztőek! - lelkendezett Bing naiv ártatlansággal. – Sosem láttam még élőben ehhez hasonlót. Az a nyálkaréteg főleg-…
- Eszedbe se jusson a közelébe menni, vagy hozzáérni.
- Nyugi, partner, nem állt szándékomban! - veregetett vállba, mire én ismét odébb léptem az érintése elől.
Örültem neki, hogy rákötöttem azt a kötelet erre a marhára, a végén még elkószált volna.
A fénytől óvakodó, macskaméretű bogarak továbbra is követtek minket, én pedig szemmel tartottam őket. Alkalmanként össze is kaptak egymással, mintha csak azon veszekedtek volna, ki eheti meg a húsunkat. Nagy kár, hogy terveim szerint ez senkinek nem lesz a jogosultsága.
Talán csak pár perce sétálhattunk még, amikor a talajból itt-ott zöldes, sűrű gáz kezdett felfelé áramlani. Ütemesen érkezett, mintha csak valami pöfögte volna felfelé a föld alól. Nem tudtam, mi lehetett, de a zöldes, néhol lilás árnyalat arról árulkodott, halálos.
- Mégiscsak jó ötlet volt megvenni ezeket a ruhákat… - jegyezte meg Lucina.
Bing egyetértően bólogatott, majd már bele is fogott a környezet ismételt lelkes, túlontúl szakmai elemzésébe. Én inkább tudomást se vettem róla, és csak arra koncentráltam, hogy szemmel tartam a körülöttünk ólálkodó, idegesítő apróságokat. Ahol kicsik vannak, ott bizony nagyobbak is lesznek… már csak abból adódóan is, hogy beljebb haladva a tetemek mérete is egyre gyarapodott. Egyre több volt a holt és az élő is, ez utóbbi pedig nekünk nem volt jó hír.
Pár száz méter után elértünk egy hármas elágazáshoz, így le kellett fékeznünk.
- Ez nem jó… merre kéne menni? - billentette félre a fejét Lucina.
Hallottam, hogy ösztönösen a levegőbe szimatolt, de ismét csak eszébe jutott, hogy ezzel most nem fog menni semmire.
- A jobboldali út felfelé a felső szintekre vezethet - vizsgálta a látképet Bing. – A középső mélyebbre, talán a hasadék gyomrába, az utolsó baloldali pedig úgy néz ki, szinten marad.
- Nem hinném, hogy a csontkúszók a felső részeket járnák - jegyeztem meg elgondolkodva. – Mivel csak kúszni és gurulni tudnak, én arra tippelnék, a középső vagy a baloldali úton kéne mennünk.
- Elképzelhető, hogy csak egy ideig vezet felfelé az út, aztán lejt - fordult felém a srác, mire összefontam a karjaim.
- Tudok róla. De nem tudok átváltozni, hogy felrepüljek és megnézzem, melyik út merre vezet. Van valami más ötleted, milyen alapon döntsünk?
- Azok a shugo-k azt mondták, a Szörnyvadászok éppen takarítják a terepet - lépdelt előrébb Lucina. – Vajon ők merre mennének?
Mielőtt még fojtathattuk volna mindennek megvitatását, ellenséges, baljós szisszenés hallatszott a hátunk mögül. Amíg elfoglaltak voltunk a döntéssel, egy-két méretesebb lény úgy döntött, bepróbálkoznak nálunk.
Legalább másfél méter magas, több méter hosszú, gyíkszerű élőlények pillantottak vissza ránk. Viperafogakra emlékeztető fogazatukat megvillantva, sziszegve iramodtak meg felénk, meglepő gyorsasággal. Biztos voltam benne, hogy azok a fogak mérget tartalmaznak, így jobb szerettem volna a lehető legtávolabb tudni őket tőlünk. Azonnal Bing és Lucina elé lépem.
- Fire! - írtam fel a szót a levegőbe, mire a hatalmas betűk lángra lobbanva több méteren át előretörtek.
Volt olyan gyík, amelyik ki tudta kerülni, de amelyikhez hozzáért, azt bizony azonnal felgyújtotta. Hangos, szenvedős sikoltással járták végig haláltusájukat; ami mint kiderült, a többiek irányába hívó szó is volt. Az a kettő, ami elégett, hangjával még négy gyíkot hozott elő az árnyakból.
Következőnek azzal próbálkoztam, hogy szemkontaktust felvéve a lényekkel kővé dermesztettem őket. Az még működött is volna, ha nem lettek volna ilyen sokan, és lettek volna ennyire piszok gyorsak. Bing-et úgy kellett a kötél segítségével odébb rántanom, nehogy az egyikük lenyelje a karját. A ruha alatt felvéve Camael karjának az alakját erőteljesen bemostam egyet a gyíknak, egyenesen a torkát célozva, mire az köhögve, sziszegve elterült a földön.
- Felgyújtom őket, és-…
- Ne! - szóltam rá azonnal támadáshoz nekikészülő társamra. – Maszkban vagy, nem lenne jó ötlet. A végén még elégeted.
- De akkor mit csináljunk?! - kérdezte kétségbeesetten, immár legalább tíz szörnyeteggel előttünk.
- Futni fogunk a középső úton.
- A középsőn?! – kérdezett vissza, ahogy egy Dupla Tűzzel újabb gyíkokat perzseltem meg. – Miért éppen arra?
- Ha szörnyvadász lennél, te merre mennél? Nem egyenesen az egész mindenség gyomrába, hogy annyi mindent pusztíts el, amennyit csak lehet? Ha a rothadás középről kezdődik, onnan kell írtani! Ha olyat keresnél, amit szinte sose látnak, oda mész, ahol a legveszélyesebb!
- De-…
- Van jobb ötleted? - kérdeztem emelt hangon, mire csak megrázta a fejét. – Akkor csukjátok be a szemeteket, most! Shine!
Ahogy a szót felírtam, hatalmas fényrobbanás tört elő belőle. Korábban is észrevettem, hogy ezek a lényeg szemmel láthatóan nem szeretik a fényt, és igyekeznek a sötétben maradni. Ez a villanás legalább tíz másodpercig tartó vakságot okozott nekik.
Amint a hirtelen fény eltűnt, kinyitottam a szemem, és jött is a következő támadásom.
- Double Water! - A betűk vízzé váltak, majd egy hatalmas hullámként áztatták el a vaksággal küszködő, ide-oda tekergő gyíkokat. – Double Lightning!
Időt se hagyva nekik arra, hogy magukhoz térjenek, beleeresztettem a talajon megállt vízbe egy erőteljes villámcsapást. Lévén, hogy a víz milyen jól vezeti az áramot, az elektromosság végigfutott rajta és hangos visítást kiváltva a szörnyekből átsuhant a testükön. Ennek és a vakságnak együtt legalább egy pár kulcsfontosságú másodpercnyi előnyt jelentenie kellett. Legalábbis nagyon reméltem.
- Most! Futás! - utasítottam két társam, és nem kellett többször felszólítanom őket. Azonnal rohantak, Lucina elől, Bing mögötte, én pedig a sor végén hátvédként. A tömör íráshoz csak az egyik kezemet kellett használnom, de lévén hogy a kötél több méter volt, egyébként se jelentett volna gondot a geológushoz láncolt bal karom.
Lendületesen fordultam meg és iramodtam le a középső úton, remélve, hogy jók voltak a feltételezéseim. Nem akartam a Szörnyvadászokra hagyatkozni, de alapból is ez az útvonal tűnt leglogikusabbnak – elvégre ez volt a legveszélyesebb. A kocsányos lakrima ritka volt, hol máshol lehetne hát találni, mint ahol a madár se jár? Ritkán látni csontkúszókat, így kételkedtem benne, hogy a könnyebbnek tűnő terepen lehetne belefutni a maradékukba. Reméltem, hogy nem hoztam rossz döntést – bár még mindig fennállt a vésztervem, hogy ha minden kötél szakad, akkor a ruhára fittyet hányva, angyal alakot felvéve próbálom meg ezt a kettőt a levegőn át kiszedni innen. De értékeltem volna, ha nem kerül rá sor, hiszen még ötletem se volt, hogyan lehetett volna sikeresen végrehajtani…

Taktikám még annál is jobban bevált, mint amire számítottam. Ahogy futás közben hátrapillantottam, azt láttam, hogy a viperagyíkok hangos visítással vonaglanak a földön, majd egyik-másik el is csendesedett. Azt hittem, a hatás csupán pár másodpercig fog tartani, de úgy tűnt, a vártnál sokkal érzékenyebbek voltak erre a víz és villám kombinációra. Legalább ezzel az új tudással felruházva kevésbé kellett aggódnom, ha ismét összefutnánk velük.
Még három gyík utánunk vetette magát, de a korábban prezentált támadással őket is sikerült a földhöz szögezni egy kis időre. Annyira legalábbis mindenképp, hogy legyen időnk elmenekülni. Mire feleszméltünk, már lent is voltunk az alsó szinten, egy barlangrendszer központjában. Megtorpantunk az egyik nagyobb szikla mellett, és döbbenettől vegyes érdeklődéssel szemrevételeztem a terepet. A vastag nyálkával borított sziklafalakon több tucat, váltakozó nagyságú barlangszáj tátongott egymástól független és teljesen különböző magasságokban. Mintha csak valami hangyafészekbe vezető alagút lett volna.
A tetemek és sziklák között óriási, több méter hosszú százlábúak tekeregtek fel-alá, bár úgy tűnt, nem vettek észre minket. Volt valami furcsán horrorisztikus abban, ahogy így megmozgatták a rothadó tetemeket. A barlangokból mély, hol alig hallható, hol pedig erős morgó hang szűrődött ki, vagy épp csontok csikorgása. A plafontól hatalmas cseppkövek lógtak le, olyanok, mint amiket Bing emlegetett korábban. Legalább az a kívánsága teljesült, hogy ezeket lássa… bár én ennek nem örültem.
- Hűha… - pillantott körbe Lucina elveszetten, suttogó hangon. – Ez… ez egy igazi labirintus.
- Ez aztán a látvány! Sose láttam még ekkora barlangszájat. Vajon mennyi ezekből a járatokból a természet alkotta, és mennyi a szörnyek által kialakított? Ezek a járatok bármerre vezethetnek - állapította meg Bing is, bár ő a kelleténél lelkesebben; de mentségére szóljon, visszafogottan. - Ezek a cseppkövek pedig hatalmasak… tényleg olyan nagyok és szokatlanok, mint mondják!
- A maszk miatt nem érzek szagokat… de azt hiszem, figyelnek minket - pillantott rám Lucina. –Méghozzá sokan, sok helyről.  Merre menjünk?
Mielőtt még válaszolhattam volna, furcsa, mély szuszogásra emlékeztető nesz ütötte meg a fülünket. Lucina fülei egyenesbe rándultak, majd óvatosan kilesett a tőlünk baloldalon álló, sziklafal alkotta kanyar mögé.  A képződmény olyan magas volt, hogy mikor beléptünk, még nem láthattunk, mi van mögötte, tőlünk balra, mélyebben a barlangszájban.
- Mi… mi a fene ez?
Mellé léptem, és én is kilestem a fal mögül. Számítanom kellett volna rá, hogy látni fogok itt furcsa dolgokat, a látottaknak valahogy mégis sikerült meglepnie.
- Egy Blizzardvern? - ámuldozott Bing mögöttem.
Egy hatalmas, jó huszonöt métert meghaladó hosszúságú fehér sárkánygyík feküdt a földön tőlünk pár méterre. Csak megsaccolni tudtam a méreteit, mert teste furcsán ki volt tekeredve, lábait pedig elrejtették hatalmas szárnyai. Szemmel láthatóan borzalmas állapotban volt, és nagyon szenvedett, bármi is történt vele. Testét mély, nyílt sebek borították, melyek már elgennyesedtek és húsa is lassan kezdett elrohadni a sérülések körül. El se tudtam képzelni, mi lehetett az, ami egy ekkora lényt így megsebesített és leterített, de úgy véltem, talán nem is akarom. De egyáltalán mit keresett itt? Azt hittem, csak a havas hegyekben voltak fellelhetőek, és ott is ritkák…
Ahogy a lény a hangokra felfigyelve ránk pillantott, lehetőségem nyílt arra, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Az elgyötört, haláltusáját vívó szörnyeteg tekintetébe nézve pedig hirtelen belém hasított a felismerés: nem tudtam semmit. Lejöttem ide az isten háta mögé, a pokol kapujába úgy, hogy fogalmam sem volt arról, merre menjünk. Egy olyan helyre, ahol valami még ezt a hatalmas, rettegett sárkánygyíkot is halálosan megsebesítette. Tekintetem a megannyi mély, ismeretlenbe vezető barlangszájra tévedt, néhányból pedig sárgán vagy éppen vörösen megvillanó szempárok fürkésztek minket.
Mégis mit vártam? Mit gondoltam, amikor csak úgy előre csörtettünk ide? Lucina próbált figyelmeztetni, hogy ne legyek annyira ellenséges a shugo csapattal, amikor találkoztam velük, de nem hallgattam rá. Bing pedig nem úgy tűnt, mintha meg akarná kérdőjelezni a döntéseimet, bármi is volt ennek az oka. Talán csak a naivsága, vagy a belém vetett hite – ha pedig az utóbbi volt, attól még rosszabbul éreztem volna magam.
Miért nem kérdeztem meg azokat a bazárosokat, mielőtt beléptünk? Persze ez költői kérdés volt… azért nem, mert egy amatőr módjára megint csak a célra koncentráltam, de az útról, amin át elérhettem volna, letértem és nem térképeztem fel eléggé a helyzetet. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy majd én leszek olyan ügyes, hogy megtalálom azokat a kocsonyás lakrimákat, nem lesz nagy ügy. Abba nem gondoltam bele, hogy nem tudtam, hol van a csontkúszók fészke, hogyan viselkednek, hol lehetne megtalálni őket… mindezt megkérdezhettem volna azoktól a tudálékos pockoktól, ha nem lett volna ekkora felesleges hitem magamban és lettem volna ennyire gyanakvó velük szemben. Azt se kérdeztem meg, mit értettek az alatt, hogy a hasadék veszélyesebb, mint valaha, és miért kell a Szörnyvadászok szövetségének takarítást rendeznie. Azt hittem, az nem fog minket érinteni. Vagy csak nem akartam belegondolni, hogy érinthet?
Hibáztam, méghozzá nagyon csúnyán. Túlbecsültem a saját képességeim, és nem mértem fel a terepet alaposan, mielőtt berángattam ide őket, kettejüket. Pont olyan felelőtlen voltam, mint a fesztivál idején, amikor nem mentettem ki azt a szerencsétlen, démoni erő által befolyásolt férfit. A családja az én felelőtlenségem miatt vesztette el őt. Talán megmenthettem volna.
Vettem egy nagy levegőt, és tompán megráztam a fejem. Nem, ez most más volt. Még Lucina és Bing is életben voltak, és én is. Nem voltam sérült, tudtam cselekedni, és megvolt a visszafelé vezető út a fejemben. Még nem vesztettem el senkit és semmit.
A számba haraptam a gondolatra, hogy el kellett nekik mondanom, mennyire mellé lőttem, és hogy benéztem a helyzetet. Utáltam, gyűlöltem elismerni, amikor ilyen kaliberű baklövést vétettem. Legszívesebben csak találomra mondtam volna egy barlangot, és bevezettem volna őket oda abban bízva, hogy majd csak megtaláljuk, amit keresünk. De mi haszna lett volna? Könnyen lehet, hogy a halálba meneteltettem volna magunkat, ők pedig bíztak a döntésekben, amit meghoztam. Egyébként is, kinőttem én már ebből, nem igaz? A büszkeségem nem számított. Akkor legalábbis nem, amikor életekről volt szó. Ha választanom kellett… akkor inkább a büszkeségemen essen csorba, mint hagyjak meghalni valakit, aki bízik bennem és számít a védelmemre. Nem tudtam volna tükörbe nézni, ha megint valakit ilyen ostoba, könnyen megelőzhető hiba miatt veszítettem volna el.
- Hey, Partner! Jól vagy?
Bing a vállamra tette a tenyerét, és ezzel rázott vissza a jelenbe. Kérdő tekintettel bámult rám ő. Ezúttal nem ráztam le a kezét, csak lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot.
- Rendben vagyok. De-… Lucina!
Elkaptam a Sulekk farkát, és nagy lendülettel rántottam vissza a kőfal mögé, ahogy megláttam, hogy a kelleténél jobban kidugja a fejét a menedékből.
A Blizzardvern azonnal felfigyelt a Sulekk közeledő mozdulatára, és már csak ennyi is elég volt ahhoz, hogy dühödten ránk rivalljon. Éles hangjába szinte belerázkódott a barlang, Lucina pedig nyüszítve lapult le a földre, próbálva eltakarni a fülét a mancsaival.
A sárkánygyík szinte mozogni is képtelen volt. Alig tudta megemelni a szárnyát az üvöltést követően, bár feltételezem, minket szeretett volna megtámadni. Sokkal nagyobb bajunk volt azzal, hogy a hangja felpezsdítette a hely bogarait, amik sercegve, a porladó csontokat szétroppantva iramodtak kifelé a rejtekükből. Legnagyobb pechünkre a százlábúak is azonnal felénk vették az irányt a falon és a tetemeken kanyarogva, s rá kellett jönnöm, annyira hosszúak voltak, hogy meg se tudtam állapítani, merre van a végük.
- Aria! Sajnálom! - nyüszítette Lucina rémülten.
- Most már mindegy - feleltem kissé idegesen, ahogy tettre készen előrántottam a tollam.
Aztán egy újabb esemény következett, amire abszolút nem számítottam. Már majdnem veszélyesen közel értek hozzánk a soklábú szörnyetegek, amikor hirtelen, szinte egy csettintésre szétszéledtek. Úgy rebbentek tova, mintha soha nem is jelentek volna meg. Másodpercek alatt eltűntek a járatokban vagy épp kövek alatt, és az egész helyre síri csend borult. Kis társamra pillantottam, akinek az egész teste úgy remegett, mint a kocsonya, és csak meredten bámult maga elé – pontosabban a Blizzardvern irányába.
- Lucina? Mi az?
- F-futás! Azonnal! Gyorsan! - hebegte reszketéstől eltorzuló hangon.
- Mi az, mit érzel?
- Elbújni! - förmedt ránk elfojtott, elnyomott hangon, mint aki attól tart valaki meghallja.
Más híján jobban elbújtunk a sziklafal mögött, és ügyeltünk rá, hogy a legkisebb neszt se adjuk ki. A síri csend tartott még pár másodpercig, én pedig nyugtató szándékkal simogattam Lucina fejét. Végül enyhe dübörgés hangjával megérkezett a lény, ami akkora rettegést keltett a Sulekk-ben – és el kellett ismernem, minden oka megvolt erre.
Csupán egy pillanat erejéig néztem ki, aztán vissza is bújtam a menedékbe, mielőtt véletlenül is észrevett volna. Egy hatalmas, legalább három ember magas és jó tíz méter hosszú, vörös szörnyeteg jött elő az egyik barlangból. Pikkelyes, láthatóan erőteljes teste volt, hatalmas mellső lábain pedig dupla karomsorozat húzódott végig. Farka tömörnek, buzogányszerűnek, tüskésnek és nehéznek tűnt, amivel egyetlen suhintás elég lett volna, hogy akár félbe is szakítson valakit, akit eltalál. Visított egyet a Blizzardvern felé, hangja pedig ahhoz volt hasonló, mint amikor egy démon szenved vagy éppen kileheli a lelkét. Éles, földöntúli sikítás, ami beleég az ember elméjébe, ahogy a belőle sugárzó erő is. Egy újabb gyors pillantással megpróbáltam megállapítani a mágikus erejét, de csupán annyit tudtam belőni, hogy minimum háromszor olyan erő, mint én legjobb formámban. Ez pedig nagyon, nagyon rossz hír volt.
A Blizzardvern próbált megmozdulni, de veszett ügy volt. A fenevad rávetette magát, a keserves üvöltésre pedig ismét kipillantottam a rejtekből. Egy lendülettel belemélyesztette hatalmas karmait a sárkánygyíkba, elcsendesítve őt, majd nyakára harapva egyetlen laza mozdulattal és hangos reccsenéssel eltörte azt. Többet nem is akartam látni a jelenetből, csupán visszadőltem a sziklafal mögé és egy másodperc erejéig bámultam magam elé.
~Lucina, Bing - szólítottam őket telepátián keresztül, mire felém fordították a tekintetüket.
A következő pillanatban megérintettem a fejüket, már amennyire sikerült a ruháktól, majd feltöltöttem az elméjükbe a visszafelé vezető út térképét.
~Hibát követtem el - ismertem el kissé kelletlenül. ~Kihasználjuk az időt, amíg ez a szörnyeteg az evéssel van elfoglalva, és visszamegyünk a bejárathoz. Megkeressük a shugo-kat, és kifaggatjuk őket arról, merre találjuk pontosan a csontkúszókat. Bang Mester információi felületesek voltak, én mégis erre hagyatkozva indultam el, át se gondolva, mégis hol találhatnánk meg őket. Napokig bolyonghatnánk itt céltalanul az alapvető információ hiányában. Jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet…Sajnálom - nyögtem ki nehézkesen, és örültem, hogy a maszktól nem látják az arcom.
~De még élünk, nem igaz? - Bing megjegyzésére ránéztem. Nem tudtam megállapítani, milyen arcot vághatott, de hangja meglepően könnyeden csengett a fejemben. ~Rendben leszünk. Láttam a cseppköveket is, és nem fog összeroskadni a világ, ha kicsit később találjuk meg a kocsonyás lakrimákat. Ha te úgy döntesz, vissza kell menni, természetesen követünk. Igaz?
Lucina még mindig remegett, így csak egy tompa bólintásra futotta tőle.
~Visszafutunk, annyira halkan, amennyire csak lehet. Megkérdezzük a bazárosokat, hogy hol vannak a csontkúszók vagy, hogy találjuk meg őket, és hogy mit tudnak a lakrimákról. Továbbá azt is, hogy mi az, ami miatt a szokásosnál is veszélyesebb. Mikor pedig már rendelkezünk elég információval, ismét belevágunk – egy pillanatig elhallgattam, lehunytam a szemem majd ismét kinyitva félig felemelkedtem a földről. ~Nem fogom hagyni, hogy a büszkeségem hajhászása és a makacsságom miatt halljatok meg. Addig nem, amíg még nem túl késő.

Számítottam rá, hogy a visszafelé haladás nem lesz könnyű, hiába nem tettünk meg akkora távolságot – de a körülmények még a várnál is rosszabbak voltak. A barlangból ugyan gond nélkül kimenekültünk, és a hatalmas szörnyeteg észre se vett minket, odakint már más volt a helyzet. Mindent megtettünk, hogy a lehető legcsendesebben, ugyanakkor a leggyorsabban hagyjuk el a terepet, viszont a hasadék lakóinak más terveik voltak velünk.
Hamar feltűnt, hogy tucatnyian másznak elő a sötétből és az árnyékból, s erednek óvatosan a nyomunkba. Nem voltak nagyok, de biztos voltam benne, hogy annál veszélyesebbek. Arról nem is szólva, hogy a sok lúd disznót győz is egy igaz állítás volt.
- Aria, egyre többen vannak - jegyezte meg Lucina, ahogy aggodalmasan pillantott hol jobbra, hol balra, hol pedig a hátunk mögé.
- Tudom - feleltem tettetett nyugalommal. – Ne forgolódj, csak haladj.
- Nem kéne inkább futni? - kérdezte Bing a hátunk mögé pillantva.
Én is odasandítottam, és kelletlen fintorral vettem tudomásul, hogy nem csak a kicsi, de a méretesebb ízeltlábúak is egyre sokasodtak. Ha csak a természet törvényeiből indultam ki, már akkor is tudtam, az a céljuk, hogy túlerővel lenyomjanak minket. Még amennyiben önmagukban akár egy ütéssel ki tudtam volna csinálni őket, megfelelő létszámmal a gyengék is maguk alá tudták gyűrni az erősebbeket. Elkapnak bennünket, aztán csontot se hagyjanak. Nem szerettem volna megvárni, hogy erre sor kerüljön.
Hátrapördültem, és fénytollamat elővéve azonnal támadásba lendültem.
- Dupla Tűz! - írtam fel a betűket, mire hatalmas tűzhullám szelte át a levegőt a bogarak irányába.
A hullám áthaladt rajtuk egy jó húsz méteres távolságig, egytől egyik meggyújtva, vagy legalábbis rendesen felhevítve őket. Amelyikek nem rendelkeztek páncélzattal, szinte azonnal szénné égtek, a kitinpáncélosok viszont jobban bírták a támadást, mint azt szerettem volna. Vinnyogva, zizegve és egymáshoz koccanva próbálták meg eloltani a lángokat vagy épp lehűteni magukat. Legalább elég nagy zavargás keletkezett ahhoz, hogy ezt használva futásnak eredjünk.
- Oké, most már futás, ahogy csak bírjátok! - kiáltottam, ahogy előre lendítettem a karom. – A következő fényjel a bal kanyarnál lesz.
Lucina azonnal kilőtt előre, fajához méltó gyorsasággal és kecsességgel. Bing-et is magam elé engedtem, s hátvédként maradtam a sor végén, futás közben egy Ragyogás tömör írást vetve a minket követő maradék lényre. Tudtam, hogy ez csupán másodpercnyi előnyt fog jelenteni, de az is több volt, mint a semmi. Ebben a helyzetben minden számított.
Sajnos bosszantó módon a fényjelzéseim még mindig aktívak voltak, pedig valahol reménykedtem, hogy talán már eltelt elég idő, és megszűntek. A sarkon kifordulva éppen ugyanúgy virítottak ott, mint korábban. Alapvetően csak arra kellettek, hogy az egyszeri jelöléssel felvigyem az információt az archívumomba, ami aztán ott addig tárolódott, amíg csak szerettem volna. Nem számított, hogy maga a jelzés él-e még, vagy már rég elvesztette a hatását a mágia. Igazából én azzal számoltam, hogy, ha fel is kelti a lények figyelmét, mire mi kimegyünk, hosszú órák fognak eltelni, addigra feloszlik a mágia és így nem lesz probléma. Makacsságom és felkészületlenségem miatt viszont kevesebb, mint egy óra bentlét után újra kifelé kellett haladnunk, ami nem volt elég idő arra, hogy a jelzések megszűnjenek. Ez pedig pont olyan eredményt szült, mint amit vártam: úgy nyüzsögtek körülötte a szárnyas ízeltlábúak, mint a lepkék a lámpa fényénél. Érkezésünkre azonnal felénk is fordultak.
Lucina megpróbálta kikerülni a sárga és zöld portrohú, alkalomnyi méretű szárnyas rovarokat, de nem mehetett ilyen könnyen. Azonnal felénk vetették magukat, legalábbis a csoport fele, a másik még meg volt babonázva a jel adta fény által. Alig sikerült egy pár métert futni, mikor nem volt más választásunk, mint megállni. Előttünk a darazsak, szúnyogok, lepkék és sáskák eltorzult egyvelege zárta el az utat, mögöttünk pedig az apró, de annál halálosabb és nagyobb létszámmal érkező bogárraj verte fel a száraz föld porát. Hamar összekapták magukat, és hiába égettem fel a felüket, olyan volt, mintha semmi nem is történt volna korábban. Szinte egy fekete árvízként hömpölyögtek felénk az úton, vészesen közeledve felénk.
Berántottam Bing-et magam mögé, s elé és Lucina elé álltam. Igyekeztem gyorsan mérlegelni a felettébb kilátástalanná vált helyzetet, miközben újabb és újabb Tömör írás mágiákat vetettem be a sereg ellen. Bogarak lévén a tűzre mindannyian érzékenyek voltak, de nem tudtam elegendő mennyiségű lángot létrehozni a tömör írással ahhoz, hogy megfordítsam a helyzet állását. Nathaniel-el ez egy pillanat műve lett volna, viszont azt a méregdrága védőfelszerelésem is bánta volna. Jó eséllyel szétégett volna, de minimum a szakadás, utána pedig belehaltam volna a mérgezésbe.
Vizet lőttem a rovarok felé, majd arra rá a villámokat, ahogy korábban a gyíkoknál is. Hatásos volt, de egyszerűen nem elég. Mi mást tehettem volna még?
Ramiel alakját még nem tudtam annyira biztosan használni, nem volt elég időm begyakorolni. Nagy nehezen sikerült kiharcolnom, hogy tanítson engem, de csak az alapokat kaptam meg tőle és azzal lettem elbocsájtva, hogy a többi már az én munkám lesz. Magamtól kell ráéreznem, hogy kell csinálnom és használnom az erejét. Próbáltam abból kiindulni, amit Zack-től láttam, csak épp ő már annyira gyors volt, hogy ez szinte a semmivel ért fel nekem. De tény, hogy a villámlépéseket már megtanultam, még ha nem is a maximumukon… ha felvettem volna az alakját és felkaptam volna Lucina-t meg Bing-et, másodpercek alatt ki tudtam volna jutni a Hasadékból. Tudtam az útvonalat, és nem tartottam valószínűnek, hogy ezen a kisebb szörnyek által uralt területen lett volna olyan lény, ami gyorsabb a villámlépéseknél, amivel szinte teleportáltam. Az viszont ismét a ruhába került volna, ami miatt jó eséllyel, ha ki is juttatom őket, mire kiérek feldobom a talpam attól függően, mit szedek össze.
De nem láttam más módot arra, hogy a kettejüket kiszedjem innen. Én rángattam őket bele ebbe az idióta helyzetbe a makacsságom és túlzott önbizalmam miatt, ezek után pedig még annyira se hagyhattam, hogy itt haljanak meg. Ha valaki, akkor én voltam az, aki ezt megérdemelte. Inkább én haljak meg a felelőtlenségem miatt, mint ők.
Ramiel tűnt a legjobb választásnak. Átváltozni, és a pár másodperces lehetőséget kihasználva kivinni innen őket.
Előre léptem egyet, szememben pedig csak úgy izzott a határozottság. Már éppen felemeltem a kezem, hogy a két oldalról felénk közeledő lények közé vágjak egy villámcsapást közvetlenül az átváltozás után, de a derekamra rögzített kötél rátása kizökkentett az egyensúlyomból, megszakítva az aktiváláshoz szükséges lelki előkészültségem.
- Erre! - kiáltotta Bing, ahogy határozott mozdulattal fogva a kötelet rángatni kellett maga után.
A mögöttünk lévő egyik kisebb barlangszáj felé rohant, de nem voltam benne biztos, hogy ez tényleg jó ötlet. Sőt…
- Bing, merre mész? Van valami terved? - kérdeztem, ahogy a húzásnak engedve végül már magamtól futottam utána.
- Semmi! - felelte habozás nélkül. -De valahol el kell rejtőznünk.
- Mi van, ha zsákutca? - kérdezte Lucina, bár nem állt meg a futásban.
- Reménykedjünk, hogy nem az lesz.
- Várj, ez túl kockázatos! - vetettem ellen makacsul, mégse vitt rá a lélek, hogy lefékezzek.
Csupán hátranéztem a rajra, ami már szinte eggyé válva követett minket a barlang felé. Akkor se fordulhattunk volna vissza, ha akarunk, a barlangból pedig már nem tudtam volna őket kimenekíteni Ramiel-el.
- Nekem van egy másik ötle-…
- Egy olyan, amiben feláldozod magad, igaz? - szegte nekem Lucina, mintha csak hallotta volna a korábbi gondolataimat. – Kösz, de nem! Akkor már inkább Bing ötletét támogatom.
- Rendben lesz, valahogy túléljük! Csak ne álljunk meg, egy pillanatra se - felelte a srác meglepően optimistán, mielőtt pedig ellent tudtam volna vetni neki, bent is voltunk a barlangban.  
Volt valami megnyugtató derűlátásában akkor is, ha egyébként idiótának gondoltam érte. Biztos voltam benne, hogy fél, elvégre egy ilyen helyzetben bármilyen normális ember félt volna. Egyszerűen ő csak pozitív gondolkodással kerekedett felül rajta, velem ellentétben, aki már azonnal öngyilkosságra hajazó terveken kezdett gondolkodni a legrosszabb esélyeket mérlegelve.
A barlangban vélhetően hidegebb volt, mint odakint, de a védőruhának hála ebből alig éreztem valamit. Nem csak a tüzet, savat és egyéb anyagokat tartotta távol, de láthatóan szinten tartotta a testhőmérsékletet is, amiért kifejezetten hálás voltam.
Nem tartott sokáig a könnyen járható út, ugyanis egy régi omlás után a törmelék halomnak hála egy földhöz közeli, szűk járattá szorult a mozgási terünk. Nem volt kérdés, hogy levetődünk-e a földre és úgy megyünk tovább a veszélyes alagúton át, vagy itt megvárjuk a rovarokat.
- Lucina, te menj előre, aztán Bing és én a végén. Gyorsan!
El kellett ismernem, irigységet éreztem, amikor láttam, Lucina micsoda könnyedséggel siklott be az alagútba. Hajlékony és vékony teste volt Sulekk-ként, és a kúszás sokkal inkább neki való volt, mint nekünk. A barlang felerősítette a közelgő bogarak okozta zajokat, s lassan zúgott a fejem a szárnycsapásoktól és a zümmögéstől. Olyan érzést keltett, mintha csak az idő alatt, amíg ide beértünk, sokszorozódtak volna.
Ledobtam magam a földre, és lendületes mozdulatokkal kúsztam Bing után az alagútban, annyira tempósan, amennyire csak tudtunk. A kisebb-nagyobb kövek a talajon, vagy épp az alagút falát képezve belém álltak, és nem egyszer a fejemet is bevertem vagy mellbe nyomtak. Biztos voltam benne, hogy ezek után tele leszek kék-zöld foltokkal, de az legyen a legkevesebb. Bosszantó volt szembesülnöm vele, hogy mennyire az alakváltó mágiára hagyatkoztam. Ha át tudtam volna változni, akkor pocok alakban pillanatok alatt a másik oldalt lehetettem volna.
Ha így, ha úgy… túl sok volt a ha. A tényekre kellett fókuszálnom, mert csak azokkal tudtam bármit is tenni a jelenlegi helyzetben. Mindenesetre azt megfogadtam magamnak, hogy ha innen kijutok élve, sokkal jobban rágyúrok a nem alakváltás ágú mágiáimra. Bőven lett volna mit csiszolni rajtuk…
Kezdtem egyre idegesebb lenni, ahogy hallottam, amint az ízeltlábúak beözönlenek az alagútba. Méretükből meg úgy egyébként fajukból adódóan ez a terep nekik előny volt, méghozzá méretes előny. Semmi másra nem koncentráltam, csak arra vártam, hogy Bing lába és feneke végre eltűnjön a látóteremből, és valami nagyobb tér fogadjon. Ami igazából túlzás volt, mert olyan sötét volt, hogy azt se láttam, merre megyek. Nem lehetettem biztos benne, hogy nem egy zsákutca lesz, de szívből reméltem, mert ennél rosszabb helyre akarva se szorulhattunk volna be. A nyálkás, gombás tetemekkel és csontmaradványokkal borított talaj már így is önmagában gyomorpróbáló volt.
Hirtelen Bing eltűnt a látóteremből, és egy kisebb puffanással én is kicsusszantam a szilárd talajra, fénnyle megvilágított területre. Az alagútnak vége szakadt.
Gondolkodás nélkül öltöttem fel Camael kezeinek alakját a ruha alatt s ragadtam meg az első nagyobb követ, ami a kezem ügyébe akadt. Hatalmas lendülettel vágtam bele az alagútba, éppen eltalálva vele egy kijönni készülő, páncélos ízeltlábút. A lény földöntúli visítással érzékelte, ahogy összepasszírozom a lábait, de ez még nem volt elég. Még nem tömtem el teljesen az alagutat.
Megragadtam egy még nagyobb törmelékdarabot így, hogy már volt esélyem körülnézni legalább egy kicsit, és azt is a lyukba passzíroztam. Akkorát ütöttem bele, hogy darabjaira ne törjem, de a lyukba beljebb segítsem. Újabb visítás volt a jele annak, hogy valamit megint sikerült széttrancsíroznom vele. Hátratántorodtam, majd a fáradtság erőt vett a lábaimon és összeroskadtam. Lihegve bámultam az elzárt alagútra, s pár másodpercig szinte láttam magam előtt, ahogy áttörnek rajta. De nem történt meg – akkora követ toltam bele, hogy egy centi helyük nem maradt átjönni. Pár pillanatig csak ültem és kapkodtam a levegőt, aztán fokozatosan kezdett tudatosulni bennem: megmenekültünk. Legalábbis egyelőre.
Amint észbe kaptam, még egy sziklát odamozdítottam a lyuk elé, hogy extra biztosra menjünk, nem jönnek át rajta. Csak ezután fordultam két társamhoz, akik szintén majd’ kiköpték a tüdejüket. Volt egyfajta halvány, kékesen derengő fény idebent, ami lehetővé tette, hogy rendesen lássunk.
- Hűha… na, ez aztán közel volt! - sóhajtott fel Bing megkönnyebbülten, ahogy eldőlt a földön. – Szerencse, hogy nem volt zsákutca.
- Azt… azt hittem ott maradunk - biccentette Lucina, bár a hangja arra utalt, hogy az ijedelmen kívül valami még nincs rendben.
- Mindenki jól van? Megsérültetek? - kérdeztem, bár a ruhájukon nem láttam semmilyen szakadást, csak sok port és koszt, nyálkát és csontdarabokat.
Beleborzongtam a visszaemlékezésbe, hogy miken is másztunk keresztül. Akkor és ott annyira a menekülésre koncentráltam, hogy nem is tudatosult bennem, de visszagondolva az undorító enyhe kifejezés volt a körülményekre. Hatalmas, de tényleg hatalmas szerencsénk volt, hogy így megúsztuk, még ha csak ideiglenesen is.
- Én rendben vagyok - tapogatta végig magát Bing. – Nem fáj sehol, legalábbis nem elviselhetetlenül.
- Jól vagyok - biccentett Lucina kissé tompán. – Bár az igazat megvallva… kezdem kicsit nehezebben szedni a levegőt.
- A maszk biztos csak egy bizonyos mennyiséget képes megszűrni. Mivel te vagy a legközelebb a földhöz, te kapod a legnagyobb adagot a mérgező gázokból - magyaráztam, ahogy kissé szédelegve hozzá léptem, majd leguggoltam és megvizsgáltam a maszkját. – Eltörve legalább nincs, ez jó hír. Egyébként meg a szettekhez jár pótszűrő-…
- Van egy másik probléma, Aria - szólt közbe a férfi, mire felé fordultam.
A táskámra mutatott, én pedig lenyeltem egy igazán cifra káromkodást. Egy elég nagy helyen ki volt szakadva, vélhetően beakadt valahová a nagy menekülésben. Ezt észlelve azonnal levettem magamról, hogy átnézzem, mi hiányzik belőle. Dühösen kellett szembenéznem vele, hogy az ellenmérgek közül néhányat elhagytunk valahol út körben, sőt, szűrőbből is eggyel kevesebb volt. Halk morogással csettintettem egyet a nyelvemmel, ahogy a megmaradt dolgokat átpakoltam egy másik táskába, és a ruha jól zárható zsebeibe.
- Elhagytunk pár ellenmérget - tájékoztattam őket kelletlenül. – Ráadásul az egyik pótszűrőnek is nyoma veszett valahol. De ne aggódj- pillantottam Lucinára. – Ha tényleg nehézzé válik a légzésed, csak szólj, és cseréljük. Ha nekem lenne rá szükségem, megleszek a mágiámmal, az a két szűrő, ami megmaradt, a tiétek.
- De az a szemeidet nem védi… - rázta meg a fejét, nekem viszont eszem ágában sem volt engedni ebből.
- Valóban nem, de nem probléma. Megleszek vele. Én kevertelek bele titeket ebbe, ti vagytok a prioritás a kijutás terén.
- Te is az vagy. Nélküled nem megyünk ki innen…
- Azt majd még meglátjuk - zártam le a témát a lehető leghamarabb, mert erről sokáig tudtam volna vitatkozni vele. – Egyelőre lássuk, hol is vagyunk pontosan.
A nagy riadalomban még rendesen körülnézni se volt időm, csak annyit tudtam megállapítani a beeséskor, hogy csendes helyen kötöttünk ki. Egy kisebb szirten ültünk, ami úgy négy méter magasan volt a barlang aljához képest. Innen szinte az egész területet be lehetett látni, ami egy hatalmas cseppkőbarlang volt. Olyan magasra felért a beltere, hogy nem is tudtam pontosan megállapítani, hol lehetett a vége. Körös-körül mindent cseppkövek borítottak, olyan alakzatokban is, amiket sose láttam. Voltak, amik alul-felül összeértek, így egyfajta választófalat képeztek a terem egyik felében, de többségében monumentális, groteszk alakokat formáztak. Láttam bogárra emlékeztetőt, sárkányszárny formájút, olyat, ami szinte egy csontvázra hajazott – de kisebb hegyre emlékeztető méretű és alakzatú is akadt. Számomra értetlene módon nem csak függőlegesen, de görbén is nőttek, mintha valami természetfeletti erő meghajlította volna őket. Középen egy békés tavacska terült el, aminek még innen fentről is látni lehetett valamennyit az aljából. Úgy tűnt, kristálytiszta, bár valami furcsa kételyt kellett bennem az ötlet, hogy iható lehetne. Ami még ezen kívül furcsa volt, az a tetemek száma volt. Ahhoz képest, ami odakint fogadott minket korábban, itt szinte a két kezemen meg tudtam számolni a csontkupacokat. Az már más kérdés, hogy elég nagyok voltak. A tág térhez képest szinte már irreálisan kevés volt belőlük.
- Ez aztán elképesztő! - ámuldozott Bing, ahogy tett pár lépést előre. – Ezek a színek és formák… sose láttam még ilyet! Ezt azonnal-…
Beléfojtottam a szót azzal, hogy rántottam rajta egy akkorát, amitől visszatánrotodott, és elült a földön.
- Azonnal visszajössz a helyedre, mielőtt még leszánkázol a partoldalon, és engem is magaddal rántasz – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
Az előbb csupán egy lépésre volt attól, hogy lezuhanjon, mivel pedig össze voltunk kötve, repültem volna utána. Mindketten összetörhettük volna magunkat, amit nem kívántam.
- Bocsi… elkapott az izgalom - vakarta meg a tarkóját, és hallottam a hangján, hogy bárgyún vigyorog.
Végül csak sóhajtottam egyet, majd óvatosan a peremhez sétálva ereszkedni kezdtem. Bing jött utánam – nem, mintha lett volna más választása – Lucina azonban fent maradt. Tétován nézett lefelé, amíg mi másztunk a kiálló kőzetekbe kapaszkodva. Leérve felnéztem rá, majd elővettem a tollam és felírtam a levegőbe a „Párna” szót. A betűk eldőltek, pontosan Lucina alatt, ő pedig így már biztonsággal ugorhatott le rá. Az írásjelek besüppedtek a súlya alatt, mielőtt visszaállt volna eredeti helyzetükbe. A kis Sulekk óvatosan battyogott végig rajta, majd megtette az utolsó minimális magasságú ugrást, ami ahhoz kellett, hogy egy talajszinten legyen velünk. A párnát ezek után inkább eltüntettem, biztos ami biztos.
Odalentről tűnt csak fel, hogy sok sziklának és a falaknak a tövében különös, élénk színű gombák virítottak. Olyan volt, mintha néha megrázták volna a kalapjukat, de ezt nem mertem volna biztosra mondani. Azt viszont igen, hogy sose láttam hasonlót korábban.
- Bing, azok micsodák? - érdeklődött Lucina a pillanatnyi békét kihasználva.
- Hm… Jó kérdés. A Fertő hasadék élőlényeiről és növényeiről keveset tudni, én se jártam még itt soha - elgondolkodva megérintette a maszkja alját, mintha csak az állát fogná. – Egy kőfalban mondjuk elég kevés dolog lehet, amit fel tudnak használni táplálékszerzésre…
- És az a tó? Gyönyörű a vize - érkezett a következő kérdés, ahogy lassú, óvatos léptekkel közeledett a vízhez.
- Én a helyedben nem mennék közel, Lucina - figyelmeztettem mire megállt, s értetlenül pillantott vissza rám.
Felvettem egy tenyeremnyi kődarabot a földről, majd egy laza mozdulattal a vízbe hajítottam. Halk, de a teremben visszhangzó sercegéssel vált semmivé a legapróbb darabja is a savas folyadékban. Tudtam én, hogy túl szép ahhoz egy ilyen helyen, hogy ne legyen halálos.
- Ahogy gondoltam… sav - jegyeztem meg szinte már közömbösen.
- Pedig… nagyon szép. Valahogy ez az egész hely nagyon szép - pillantott körbe ismét.
- Van benne valami… nyugtató? - mondta ki hangosan Bing azokat a gondolatokat, amik nekem is átsuhantak az agyamon. – Ha nem tudnám, hol vagyunk, még el is nézegetném egy ideig.
- De mindannyian tudjuk, hol vagyunk. Jó ötlet volt ide bejönni - pillantottam Bing-re egy pillanatnyi elismerést adva neki. –, de most valami kiutat kéne találni. Talán ha-…
- Várj! - szólalt fel Lucina, ahogy farka egyenesbe állt egy pillanat alatt, fejét pedig lejjebb lapította a földhöz. – Valami… Valami jön. Valami nagyon nagy!
- Hogy a rohadás nem emészti el ezt a helyet! - csúszott ki a számon dühömben, ahogy ismét előrántottam a tollam, mintha csak valami kard lenne.
Még alig fújtuk ki magunkat, már is jött egy újabb. Elképzelni se tudtam, ezúttal mi fog szembe jönni velünk, de talán nem is akartam. Éppen elég lényt láttam már itt ahhoz, hogy tudjam, mellé lőnék az elképzelésemmel, mert csak rosszabb lenne.
A morajlás egyre erősödött, ahogy a föld remegése is, ezzel egyidejűleg ugyanakkor valami teljesen másra is felfigyeltünk: beszédre. Először még nem értettem, miről volt szó, de aztán lassan jobban és jobban tisztultak a kiabálások. A tó túloldalán, a terem másik végéből érkezett az egyre erősödő hangzavar, végül pedig két apró lény ért a látóterünkbe: shugo-k. Páncélosak voltak, nem olyanok, mint Chip és társai, de ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, ehhez kétség sem fért – az öltözetből kilógó farkuk elárulta őket. Az innen nézve felfelé vezető úton rohantak lefelé, olyan gyorsan szedve apró lábaikat, hogy azt vártam, mikor esnek el és kezdenek el gurulni.
- Az egész a te hibád! Nem megmondtam, hogy nem jó ötlet?! - kiáltotta dühösen a puskát szorongató.
Az ő páncélja a korábban látott gyíkok bőrére emlékeztetett, bár még elég messze voltak ahhoz, hogy ezt biztosan meg tudjam állapítani.
- Nem mondtál te semmit, ami hasznos lett volna! - felelte a másik, aki kitinpáncél szerű öltözetet viselt.
Leginkább valami ízeltlábú bogárra emlékeztetett az felszerelés, de erőt vettem a késztetésen, hogy megborzongjak. Hátán egy akkora kalapács volt, amit nem értettem, egyáltalán hogy bírt el. Nagyobb volt, mint ő maga, méghozzá nem is kevéssel.
- Igazán? Ha hallgattál volna rám, most nem lennénk itt!
- Csak szedd a lábad, mielőtt még utolér minket!
- Te siess, te vagy a lassabb! Nehogy megállj nekem!
- Eszemben sincs!
Szinte már az út alján jártak, amikor végre mi is szembesülhettünk vele, mi is az, ami elől ennyire menekülnek. Egy óriási, fekete golyó robbant át a bejáraton, ahonnan ők érkeztek, testéből pedig több száz különféle méretű csont állt ki. Legalábbis ennyit tudtam megállapítani, ugyanis a lény is gyors, nagyon gyors sebességgel mozgott lefelé az úton.
- Te hallod, azok emberek?! Mit keresnek itt? - vett észre minket a puskás.
- Fussatok bolondok! - ordította a kitinpáncélos szerzet, egyenesen felénk robogva.
- Nincs hová, te ostoba! - rivallt rá a másik idegesen.
- Akkor... akkor harcolunk!
- Ketten esélyünk sincs ellene! Megőrültél!
- Nem ketten vagyunk már!
Ekkor fékeztek le közvetlenül előttünk, én pedig már nagyban bogoztam le a kötelet a derekamról. Ezt bizony nem ússzuk meg harc nélkül, viszont Bing-el magam mellett nagyon limitált lett volna a mozgásterem. Annál is limitáltabb, mint ami egyébként volt ebben a hacukában, ezt pedig nem kívántam.
- Remélem tudtok harcolni – pillantott ránk fél szemmel a kalapácsos, ahogy levette a hatalmas fegyvert a hátáról, s magabiztosan kézbe fogta.
- Bocs, de csak rám számíthattok, ők ketten jelenleg haszontalanok - tájékoztattam őket a szomorú igazságról, ebben a helyzetben pedig még Lucina-nak se jutott eszébe, hogy panaszkodjon az elhangzottakra.
Az igazat mondtam, ő pedig nem tudott mást tenni, mint elfogadni.
- Fantasztikus!- érkezett az érezhetően szarkasztikus választ.
Társa elővette duplacsövű puskáját, és lendületes, gyakorlott mozdulatokkal megtöltötte számomra ismeretlen lőszerrel. Láthatóan mindketten gyakorlottan fogták a fegyvereiket, ami alapvetően nyugalommal töltött volna el, de most nem volt elég.
- A Főnök ennek nem fog örülni! - jegyezte meg a gyíkbőrös a töltés közben.
- A Főnök annak sem fog örülni, hogy elszakadtunk a csapattól! - érkezett a kontra.
A golyó ekkor ért le az út aljára, ahonnan felpattant a magasba, majd ott kiegyenesedett, megmutatva teljes alakját.
Elborzadva vettem tudomásul, hogy még annál is nagyobb volt, mint amire számítottam. Hatalmas volt. Sőt, mi több, gigantikus. Már a korábbi vörös szörnyeteg méretei is félelmet keltőek voltak, de ez valami egészen más volt. Nagyjából kétszer akkora lehetett, mint a korábbi fenevad, hossza pedig jó másfélszeres. A jókora lendületen kapva lesúlytott kőkemény, bütykös állával, mi pedig két irányba ugrottunk el előle. Akkora földrengést okozott a becsapódása, hogy képtelen voltam rendesen megállni a talajon az ugrást követően, és még pár métert odébb gurultam, mielőtt fel tudtam tápászkodni. Ha akár csak egyetlen egy olyan támadás eltalál bárkit, az illetőből még csontok se maradnak, csak egy véres paca a földön…
- Megvagytok? – kiáltottam át a másik oldalra.
Én a kitinpáncélos shugo-val ragadtam baloldalon, Lucina és Bing pedig a lövésszel a másik félen. Közöttünk a hatalmas szörnyeteg nem sok időt hagyott egymás állapotának felmérésére, mert már pördült is, farkával letarolva egy jó adagot az addig tömören összetartó cseppkövekből a másik oldalon. Az egész úgy robbant darabjaira, mintha csak egy üveget ejtett volna el valaki.
- Igen! - hallottam Bing kiáltását valahonnan a túloldalról, bár kissé nehezen vettem ki a lehulló kövek morajában.
Puskalövést hallottam, majd a szörnyeteg mordulva egyet ismét a másik oldal felé fordította a fejét.
- Gyere csak te átkozott!
A mellettem lévő shugo mintha csak erre várt volna, felugrott, majd hatalmas kalapácsát meglendítve egyenesen a lény fejére vágott. Döbbenten tapasztaltam, mekkora mennyiségű csontot sikerült már csak egyetlen csapással leszednie róla. Megkapaszkodott a szörnyeteg csontjaiban, ahogy az megrázta a fejét, megpróbálva levetni őt magáról. Lengett egy pár kört oda-vissza, egy kezével kapaszkodva, majd amikor felém állt a szörny feje elengedte, s a lendületet kihasználva hátrarepült, még tőlem is messzebb.
- Ne csak állj ott, csinálj valamit, ha te vagy az egyetlen, aki tud harcolni! - szólított fel visszanyerve az egyensúlyát. – Milyen fegyvered van?
- Mágus vagyok - feleltem, igyekezve követni az események túlontúl gyors folyását. – Csak mágiával harcolok-…
- Akkor pörkölj oda neki egy nagyot, ne sajnáld!
Ezzel pedig már ott is hagyott, ismét a lény felé iramodva.  Fogalmam sem volt, mit kellett volna csinálnom, vagy egyáltalán hol támadni, de más híján eltoltam rá egy Tömör Írás alkotta tüzet. Értetlenül tapasztaltam, hogy az égvilágon semmi hatása nem volt.
- A tűz nem hat rá! - hallottam a túloldalról a másik shugo hangját.
- A társad mondta, hogy pörköljek neki oda!
- De valami nagyot és durranósat! Ez valami simogatás akart lenni? Csak megy ennél jobban is!
- Amilyen kicsi, olyan nagy a szája… - morogtam magam elé, ahogy ezúttal egy villámlást lőttem a csontgolyóba.
Bár kárt nem okoztam benne, erre már felém fordult, a következő pillanatban pedig összegömbölyödött, és elképesztő sebességgel iramodott meg az irányomba. Csupán jó reflexeimnek köszönhettem, hogy még időben el tudtam vetődni előle, majd a gurulásból egy pillanatra se állva meg pattantam fel és futottam tovább előre. A lény még irányt is tudott változtatni ilyen alakban, bár az legalább valamivel lassabban ment neki. Mindenesetre így is nagyobb sebességgel, mint én szerettem volna. Se a villám, se a tűz nem volt hatásos ellene, a kőszemeket pedig eszembe se jutott volna megpróbálni. Ez a valami annyira erős volt, hogy saját magamat tettem volna nevetség tárgyává, ha megpróbálom, amit akkor se akartam bevállalni, ha mások nem látják. Arról nem is beszélve, hogy a maszk visszatükröződése talán rám irányította volna a saját támadásom – ebben nem lehettem biztos. Ezen kívül… ezen kívül mi maradt?
A csontgolyó ezúttal nem engem vett célba, hanem Lucina-t és a puskás Shugo-t. Ismét kiengedve magát a levegőben, az állával csapott le rájuk, hatalmas krátert hagyva a földön. Elképesztő megkönnyebbülést éreztem, amikor láttam, hogy mindketten kikerülik, még akkor is, ha ez messze nem jelentette a harc végét. Bing-et viszont nem láttam sehol, bár azt mondta, jó a rejtőzködésben.
A gyíkbőrös shugo láthatóan idő közben újratöltött, s már emelte is a fegyverét a következő lövésre.
- Szemeket becsukni! - utasított mindenkit, én pedig anélkül engedelmeskedtem a helyzet hevében, hogy elgondolkodtam volna rajta.
A villanógránát nagy durranással sült el, és még csukott szemen át is érzékeltem, ahogy minden kivilágosodik egy pillanatra. Még alig nyitottam ki a szemem, amikor már hallottam is a lövést; a lény pillanatnyi vakságát kihasználva a fejére célzott, és sikerült is lelőnie egy nagyobb csontdarabot. a szörnyeteg álláról. Mielőtt még reagálhatott volna, a másik kalapácsos hörcsög akkorát suhintott a fejére, amekkorát csak tudott. Sajnos a fény okozta kellemetlenség miatt a csontgolyó elkezdte rázni a fejét, így ugyan betalált, de ő is mindössze az állán lévő vastag csontokat tudta kicsit megritkítani.  
Erre válaszul jött is az ellentámadás: lendületes megpördülés, és mindennek a letarolása, ami csak az útjába került. A cseppkövek és a sziklák hangos recsegéssel, ropogással adták meg magukat a farka elsöprő erejének, s hullottak alá a porba. Tett még két-három ilyen fordulatot, de szerencsére senkit nem sikerült eltalálnia, se az én társaim, de a shugo-k közül. Nálunk szerintem a szerencse lehetett, náluk inkább a tapasztalat.
Csinálnom kellett volna már valamit, de annyira azon gondolkodtam, mi lenne a legjobb, hogy mozdulatlanságba torkollott az egész. Valami kellett… valami, ami hatásos. Az biztos, hogy a fejét kellett támadnom, legalábbis ők láthatóan nem csak random csapkodták, de kifejezetten oda céloztak. Talán a vastag csontréteg alatt az lehetett a gyengepontja? Valami nagyot és durranósat-… megvan!
- Mindenki, ugorjatok oldalra! - kiáltottam amilyen hangosan csak tudtam, miközben nekiálltam bonyolult mozdulatokkal felrajzolni a szükséges pecsétet. - Amaterasu Mágikus Pecsétképlet: Első Formula!
Egy kisebb gyűrű öltött alakot előttem, majd egy gömb alakú lökéshullám lőtt ki belőle, telibe találva a szörnyeteget. Sajnos nekem se sikerült pont a fejét eltalálnom, de ez végre egy olyan támadásnak bizonyult, ami hatott. Nem csak egy, de egy fél tucat különböző méretű csont robbant le a testéről a nyaka és gerince környékén, s repült tova a levegőben.
- Na, erre gondoltam én! - hallottam a kitinpáncélos shugo hangját, de a porfelhőben nehezen tudtam megállapítani, honnan jött. – Hadd szóljon!
- Ha ilyet tudsz, miért nem használtad már korábban?
- Ti nem vagytok képesek eléggé átlátható információkkal szolgálni! - kiáltottam vissza, ahogy futásnak eredtem.
A felbőszült lény természetesen azonnal felém fordult, de sikerült egérutat nyernem azzal, hogy egy jókora tockost kapott a hatalmas kalapácstól. A csontdarabok ismét szerteszálltak a levegőben, amit egy felbőszült, mély üvöltéssel díjazott. A következő pillanatban már ismét golyóvá gömbölyödött, és úgy lódult meg a megszokott földrengés kíséretében; egyenesen felém.
- Aria, erre!
Balra fordultam, és közvetlenül a tó előtt Bing-et pillantottam meg, ahogy nagy lendülettel integetett felém. A tó előtt volt két masszív, két méter széles és közel nyolc-kilenc méter magas cseppkőképződmény, némi hellyel közöttük. Ezek közé feszítette ki Bing azt az elszakíthatatlan kötelet, amit és korábban leszereltem magamról. Csakhogy a cseppkövek messze nem tűntek eléggé masszívnak nekem ahhoz a feladathoz, amit láthatóan kitervelt, még ha maga a kötél csupán speciális mágiával volt csak megsemmisíthető, semmi mással.
- Ez nem fog működni! - kiáltottam, de azért rohantam a megadott irányba, miközben a csontgolyó bevett egy kanyart mögöttem. – Úgy fognak összeroppanni, mint a keksz!
- Egy próbát megér! Csak az is elég, ha elveszíti az egyensúlyát! - érkezett a felelet a lövésztől.
Más ötlet híján csak lélekvesztve rohantam a megadott irányba egészen addig, amíg egy füstgránátot nem hajított közém és a szörnyeteg közé. Bing megragadta a karom és az egyik kötéllel átkötözött oszlop mögé rántott, de aztán megállás nélkül húzott is tovább. Láthatóan ezzel csak egy minimális időnyerés volt a célja és az, hogy kikerüljünk a füst közvetlen hatósugarából. Amint elhagytuk a cseppkövet, ugyanúgy futott velem tovább, mintha csak az élete múlna rajta. Igazából így is volt.
A szörnyeteg ugyan gurult tovább, de ha arra is vetemedett volna, hogy megint a teljes alakját felöltse, akkor se látta volna, merre megy, hála a füstnek. Olyan lendülettel gurult bele a kötélbe, ahogy annak lennie kellett. Az oszlopok a vártak szerint nem bírták a súlyát és a lendületet, hiába a kötél kitartása, és kettéroppantak a kötél alatti résznél, egyszerre dőltek befelé, egyenesen rá a szörnyre. A kötél adta lendületnek és a cseppköveknek hála a csontgolyó egyenesen belezuhant a savas vízbe, landoláskor jókora vízoszlopot lőve fel a levegőbe. Ahogy a folyadék visszazuhant a helyére, a tó egy pillanatra a duplájára dagadt, majd visszahúzott nagyjából eredeti állapotába. Mi ugyan nem kaptunk a savas fröccsből, de azért a vastag sziklán, ami mögött elrejtőztünk, keletkezett pár elég méretes lyuk. Szinte már csodálkoztam, hogy nem marta át a sav.
Kinéztem a rejtekből s láttam, ahogy a lény feltápászkodik a vízben, egy pillanatra megszédülve és azt se tudva, merre van. A kitinpáncélos shugo ezt a pillanatot használta ki, hogy telibe lesúlytson a fejére a hatalmas kalapáccsal. A csontok hangos roppanással törtek szét, a lény feje pedig mélyebbre süllyedt a savas folyadékban. Az ütés okozta lendületet kihasználva a kitinpáncélos előre lendült és a tavat átugorva landolt a földön, végül egy fordulással ismét szembeállt a lénnyel. A csontgolyóról a sav szépen marta le a páncélzata egy részét, de ezen kívül nem úgy tűnt, mintha bármi nagyobb gondot okozott volna.
- Repeszlövedéket neki, most! - kiáltotta a társának, a következő pillanatban pedig hallatszott is a hangos durranás.
A lövész időközben valahogy felkerült arra a kisebb sziklaszirtre, ahonnan mi korábban lejöttünk. Vagyis majdnem pontosan oda, valamivel alacsonyabb helyet választott, egy akkora kiszögellést, amin éppen elfért. Nem tudtam, hogy került fel oda egészen addig, amíg meg nem láttam Lucina-t a sarokban. Valószínűleg ő segített neki valahogy.
Sajnos a lövés így sem volt elég gyors, a szörnyeteg ugyanis éppen nagy lendülettel felemelte a fejét, így a lövedék pont megint az állát találta el. Ismét egy reccsenés sorozat követte a csontok és a lövedék találkozását, majd a maradványok a savas vízbe zuhantak és semmivé váltak. Nem voltam benne biztos, hogy elérek-e ezzel bármit, de a tömör írás segítségével egy villámot küldtem a tóba, nehogy kimaradjak a jóból. Sajnos pont az történt, amire számítottam: szinte hatástalan volt. Csak egy kellemetlen morgást hallatott, majd legnagyobb meglepetésemre köpött egyet. Azonnal visszabújtam a menedékbe, de hamar észleletem, hogy bármi is volt az, nem ért el minket. Újabb terepszemlével pedig már azt is láttam a földön hagyott kisebb lyukból, hogy az a valami sav volt.
Addigra a lény már sietősen mászott is kifelé a vízből.
- A francba - mordultam kelletlenül, kimászva a rejtekemből.
- Mennyi van még? - kérdezte társát a közelharcos, vélhetően a töltények száma iránt érdeklődve.
- Már csak egy ebből!
- Ne már! Azt hittem, a savas víz jobban fog hatni. Pedig olyan jó ötletnek tűnt, mikor eszembe jutott… - nyögte Lucina a menedékéből.
Ha más körülmények lettek volna, akkor megálltam volna megdicsérni az ötletért, így viszont nem volt rá lehetőségem. De azért magamban hamar sikerült összeraknom a képet, hogy vélhetően ez az egész neki jutott eszébe a köteles terv, csak kezek híján Bing-nek kellett kiviteleznie.
Azt hittem, a lény ismét nekünk fog támadni, helyette viszont az egyik csonthalom felé kezdett gurulni.
- Ne hagyjátok, hogy újra felvértezze magát! – utasította a harcképeseket a lövész.
- Vissza tud egyáltalán szedni annyit, amennyit kéne? – iramodott meg utána a kalapácsos, de persze esélytelen volt, hogy utolérje.
- Amaterasu Mágikus Pecsétképlet: Első Formula!
Akkorát lőttem a guruló csontkupacba, amekkorát tudtam, de ez sajnos csak arra volt elég, hogy kizökkentsem az egyensúlyából és egy pillanatra leterítsem. A találattól ismét lepattant egy adag csont, bár mikor szétnyílt eredeti méretére láttam, hogy ez csak a hátát érte. Mindössze pár másodpercig maradt a földön, szinte rögtön fel is kelt, s felbőszülten ordított egyet.
- Szemeket becsukni!
Automatikusan engedelmeskedtem abban a pillanatban, ahogy az első szót meghallottam. A gyíkbőrös egy újabb fénygránátot hajított el – láthatóan mindent megtettek azért, hogy a szörny ne tudjon meglépni, vagy legalábbis a csontkupacig eljutni. Idő közben én is és a kalapácsos shugo is rohanó létekkel közeledtünk a monstrumhoz, igyekezve behozni akkora távolságbeli különbséget, amennyire csak lehetett. Apró lábai ellenére a kalapácsos ért oda először, lekeverve neki egy hatalmas pofont. Többre nem futotta a lendületéből, ha nem akarta, hogy telibe találja a hatalmas, buzogányszerű farok, ami felé lendült. Így is éppen, hogy sikerült kitérnie előle az egyik kiálló csonton átlendülve.
Úgy tűnt azonban, hogy ez már elég volt ahhoz, hogy az óriás menekülőre akarja fogni a dolgot. A feje és a nyaka körüli páncél jó részét szétziláltuk már, s itt-ott kilátszott alóla valami furcsa, ragacsos anyagtól csillogó bőre. Kábán rázta a fejét, ahogy a kijárat felé fordult.
- Hagyjuk menni? - kérdezte a lövész olyan messziről, hogy csak a barlang okozta visszhang miatt hallottuk tisztán.
- Még mit nem! - feleltem társa helyett, ahogy újabb pecsétet kezdtem formázni.
Sajnos időbe telt, mire újra feltöltött és használni tudtam. De biztos voltam benne, hogy ha most hagyjuk lelépni, visszajön, akkor pedig nagyon megszívjuk.
- Ez a beszéd! Már nem sok kell neki, még egy-két ütés…
- Nem jó ötlet! - érkezett a válasz, de közben hallani lehetett, ahogy cseréli is a töltényeket.
- Ide tudod fordítani a fejét valahogy? - kiáltottam a kitinpáncélos után, aki éppen az egyik cseppkövön lógott az előzőek után.
- Bízd ide!
Azzal elrugaszkodott a cseppkőről előre lendítve a kalapácsát, mintha azzal is csak rásegített volna a sebességére és a távolságra, amit így meg tudott tenni. Pördült egyet a levegőben a fegyverrel, majd hatalmas csattanással vitte be az ütést a csontkollekció halántékára. Akkorát durrant, hogy visszhangzott a barlangban pár másodpercig, és még a föld is belerezonált. Tökéletes találat volt.
Csupán ennyi elég volt ahhoz, hogy egy agresszív ordítással a lény feléje, és ez által felém forduljon. Abban a pillanatban elengedtem a következő mágikus pecsétet, és gyönyörű találat volt, egyenesen a feje közepére. Egy mély ordítás volt a válasz, s a feje fellendítése a magasba. Még ez se volt elég a leterítésére, ennek tudatában pedig dühösen a számba haraptam.
Aztán jött a meglepetés pillanata: a lövész shugo elsütötte a fegyverét, és mintha csak éppen erre a pozícióra várt volna, a lövésem helyén beleeresztett egy repeszlövedéket a lény fejébe. A förmedvény erre megtántorodott előre majd hátra, végül a kitinpáncélos csapott oda a fejére egy akkorát, amitől összeroskadt és a földre zuhant egy kisebb rengés keretében. A morajlás visszhangzott egy ideig a falakon, aztán lassan elcsendesedett. Minden elcsendesedett.
Szaporán vettem a levegőt észlelve, mennyi mágiát is használtam fel erre a három támadásra. Ezek a fajta pecsétek elég sok erőt felemésztettek főleg, hogy még lett volna mit csiszolnom rajtuk.
De a szörny nem mozdult. Csak feküdt ott egy helyben, pár másodperc elteltével pedig fáradtan és megkönnyebbülten ereszkedtem féltérdre. Úgy tűnt, vége volt. Nehezen, de vége lett…

- Sikerült…? - kérdezte Lucina, ahogy óvatosan elődugta a fejét az eddig menedékéül szolgáló szikla mögül.
A kalapácsos shugo-ra néztem, aki közelebb totyogott a mozdulatlan lényhez, majd megböködte a fegyverével. Egy pillanatig azt vártam, hogy fel fog ugrani és egy vértócsává lapítja, de nem történt semmi. Teljes volt a csend, én pedig éreztem, ahogy átjárta testem minden porcikáját a megkönnyebbülés. Ez közel volt… nagyon közel.
- Ja, ennek annyi! - fordult felénk meggyőződését követően a kitinpáncélos. – Tudsz te, ha akarsz! Bármi is volt az a mágia korábban. Most, hogy ezzel megvagyunk, beszéljetek, kik vagytok?
- Ezt én is kérdezhetném - jegyeztem meg, ahogy óvatosan felkeltem és kiegyenesedtem.
Már csak büszkeségből se akartam lent maradni a földön, bár elég fáradtnak éreztem magam. Rövid időn belül túl sok mágiát használtam el, a fizikai megterhelésről nem is beszélve. Ha még egy ilyen helyzetbe kerültünk volna, ott nagyjából annyi hasznom lett volna, mint Lucina-nak korábban. Tudtam, hol van meghúzva nálam a határ, és vészesen közeledtem felé. Még úgy három közepesen erős, pusztító típusú mágia elsütésére elegendő mágikus energia maradhatott bennem, értelemszerűen az alakváltást nem számolva. Akkor még annyi se lett volna.
- Aria Hillen vagyok, mágus. Ő a társam, Lucina, ő pedig Bing, aki… azt hiszem, talán a geológusunknak nevezhetném? - pillantottam az emlegetettekre.
- Üdv - biccentett a Sulekk.
- Elképesztőek voltatok! - dicsérte őket teljes lelkesedéssel Bing, mintha nem is az életünkért küzdöttünk volna pár pillanattal ezelőtt. – Ki nem néztem volna belőletek, hogy ennyire erősek vagytok.
- A Szörnyvadászok tagjai vagytok, ha jól sejtem? A hasadék bejáratánál bazározó shugo-k elmondása alapján legalábbis annak tippelnélek titeket. Azt hiszem Chip, Martyn és Bobek volt a nevük.
Igazából erre a kérdésre az előtt is tudtam a választ, hogy ténylegesen feltettem volna. Amekkora szakértelemmel használták a fegyvereiket és amilyen összhangban dolgoztak. Egyértelmű volt, hogy régóta csinálják ezt. Meg az is, hogy nagyon jól ment nekik.
- Úgy van - felelte a lövész, miközben lemászott a kiszögellésről és elindult felénk. – Én Pew vagyok, ő meg Bob.
- Szóval találkoztatok a gyáva testvéremmel is… micsoda szerencse - jegyezte meg Bob, érezhető szarkazmussal a hangjában.
- Bobek-re gondolsz? - érdeklődött Bing az egyértelmű iránt.
Legalábbis kizárásos alapon, csak a nevek alapján én is erre tippeltem volna.
- Miért gyáva?
- Nem mer terepen dolgozni. Nincs meg benne a kurázsi és az elszántság, ami egy ilyen munkához szükséges. Szerencséje, hogy legalább az eladáshoz van némi érzéke, így nem teljesen haszontalan. Ha ő került volna ilyen helyzetbe, biztos nem jut ki élve. Sőt, igazából ideáig se jutott volna el élve.
- Ha már itt tartunk, mit csináltatok ott fent? - folytatta a faggatózást a férfi, ahogy a felfelé emelkedő útra nézett, amerről korábban leszáguldottak. – Hallottuk, ahogy arról vitatkoztatok, hogy elszakadtatok a csapattól. Mi történt?
- Na igen… Egy tigriswyvern ütött rajta a csapaton, a nagy kavarodásban pedig elszakadtunk a többiektől. Így futottunk össze ezzel a szokatlanul agresszív csontkúszóval - foglalta össze tömören Pew.
- Kemény egy dió volt, meg kell hagyni- bólintotta Bob a tetemre nézve. - Igaz minden bizonnyal a Főnök könnyedén végzett a szörnnyel. Elvégre ő aztán egy igazán erős vadász! A legjobb és legerősebb mind közül!
- Várj, várj egy kicsit. Ez a valami egy csontkúszó volt? – szakítottam félbe a Főnökről szóló áradozását leplezetlen döbbenettel.
Abszolút nem ilyennek képzeltem volna el egyet. Én inkább valami kígyó vagy féregszerű lényre gondoltam… jó, ez is hasonlónak nézett ki, de mégis messze különbözött. Olyasmit vártam volna, ami a viperákra jellemző; hullámzó mozgással kúszik előre a földön, és úgy szedi magára a csontmaradványokat. Nem egy golyó, ami összegömbölyödve tarol el mindent, ami az útjába kerül. Igazából már én magam is belezavarodtam abba, hogy mi a véleményem erről a hirtelen ismeretről. Tudtam, hogy nem kellett volna logikát keresnem az itteni lényekben vagy a működésükben, de természetemből adódóan reflexből azt tettem.
- Mi éppen miattuk jöttünk ide. Vagy legalábbis részben.
- Miattuk jöttetek ide és azt se tudod, hogy néznek ki?
Éreztem a rosszallást Pew hangjában, de inkább átugrottam felette. Főleg, mert szavai teljesen igazak voltak, és nem szerettem volna a minimálisnál mélyebben szembenézni ezzel.
- Kocsonyás lakrimát jöttünk keresni. A megbízónk egy különleges eszközt készít, amihez feltétlenül szüksége van rá. Tudtok erről és a csontkúszókról bármi hasznosat?
- Hasznosat egy csontkúszóról? Abban aztán nincs semmi hasznos. Nagydarab buta gyík, ami csak a forgolódáshoz és a kalapácsoláshoz ért - felelte Bob vállat rántva. - Még ahhoz is buta, hogy vadásszon. Csakis dögöket és maradékokat eszik. Alapesetben elég jámbor, csak akkor támad, ha ingerlik, de ez itt valamiért szokatlanul agresszív volt.
- Gyakorlatilag azonnal támadott, amint észrevett minket, pedig semmit nem csináltunk, amivel felbosszantottuk volna - helyeselt Pew, közben pedig a nyugalmat kihasználva szemrevételezte, mik maradtak még a fegyvertárában.  
- Ami a kocsányos lakrimát illeti, az én balek tesóm egyszer már kísérletezett vele - totyogott közelebb Bob, ahogy ő is gyorsan leellenőrizte a kalapácsa állapotát. – Különösen veszélyes lakrima. Robbanékony, és ha puszta kézzel hozzáér az ember, a tömény nyers mágia leolvasztja a kezét.
- Te jó ég! - Kis társamnak még a szőr is felállt a hátán. – Akkor mégis hogy lehet begyűjteni?!
- Természetesen van nálunk a begyűjtéshez való felszerelés. De ha ti ezért jöttetek, akkor nálatok hogyhogy nincs? Nem a közepes felszerelést adták nektek a srácok?
- Nem, az alap van nálunk - felelte Bing a fejét csóválva. – Azt hittem, a választék kimerül az alapban meg abban a nagyon profi felszerelés majdnem százezer gyémántért.
- A szerencsétlen öcsém nem beszélt róla? - tartotta a témát a kalapácsos, érezhető kétkedéssel a hangjában. – Azért ez szokatlan. A harctéren csapnivaló és abszolút reménytelen, de legalább ehhez mindig volt valamennyi esze… ha mondtátok neki, hogy a lakrimáért jöttök, akkor fel kellett volna ajánlania.
Bing és Lucina egy emberként fordultak felém, én pedig elfojtottam egy kelletlen mordulást. Jól tudtam, mire várnak, és azt is, hogy ez elől nem menekülhetek el.
- … Nem tudták, hogy azt keressük - nyögtem ki érezhetően nehézkesen. – Nem mondtam nekik semmit arról, hogy mi dolgunk van itt.
- Meg akartátok öletni magatok, vagy mi?
- Kinek ne lenne gyanús egy a Fertő hasadéknál táborozó bazáros shugo csapat, ahol elvileg soha senki nem jár? - szegtem neki a kelleténél némileg ingerültebben, bár próbáltam kordában tartani a hanghordozásomat. – Honnan tudhattam volna, hogy egyáltalán tényleg megbízható felszereléseket árulnak? Akárhogy nézzük, ez egy kétes helyzet volt. Nem akartam csapdába futni vagy megöletni magunkat, így semmit nem mondtam a feladatunkról.
- És pont ezért majdnem meg is haltatok. Igazán okos.
- Csend legyen - morrantam immár érezhetően irritáltan. – Tudom, hogy hibáztam, és nem fog még egyszer előfordulni.
- Levegőt se vennél többször, ha nincs ekkora szerencséd.
- Lehetett volna rosszabb is. Inkább a kocsányos lakrimáról mesélhetnétek, ha nektek is szokott kelleni biztos tudjátok, merre van.
Ingerülten fontam össze a karjaim, ami kontrasztban volt azzal, ahogy kihúztam magam. Egyszerre próbáltam minél nagyobbnak és határozottabbnak tűnni, és megvédtem magam.
- Annyit feltételezem, hogy tudtok, hogy igencsak ritka, pont ezért pedig nagyon sokat is ér. Két hónapja tartott belőle beszerzőkörutat a szövetség néhány vadásza. Mi is nagy hasznukat vesszük.
- Ez akkor azt jelenti, hogy van még nálatok abból a lakrimából? - kérdezte Lucina szinte felcsillanó szemekkel. - Kaphatunk belőle?
- Nálunk épp nincs, de a szövetség raktárában még talán akad néhány. Mondjuk, ahhoz csak a tagoknak van hozzáférési joga, de ha felbéreltek valakit tőlünk, biztosan leszállítanak egyet.
Elfintorodtam és még csak nem is lepleztem, pláne, hogy a maszkon át úgyse látták rendesen. Felbérelünk… micsoda egy lehúzós banda. Persze értettem, hogy miért volt erre szükség és én is ezt tettem volna, de ez önmagában nem tett boldoggá. Még annál is komplikáltabb, na meg drágább volt ez a helyzet, mint feltételeztem volna. Így is már legalább a fél vagyonom elköltöttem.
Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam átgondolni a hallottakat. Volt egy olyan érzésem, hogy valami felett elsiklottam, de nem voltam benne biztos, mi volt az. Mintha lett volna egy nagyon fontos részlet éppen előttem, amire eddig nem figyeltem fel… de micsoda?
- Ha már itt tartunk, nektek mire kellenek? - tettem fel az egyik kérdést, ami jelenleg leginkább foglalkoztatott. – Feltételezem, használjátok őket, ha még beszerző körutat is tartotok.
-  Kifejezetten hasznosak! - pillantott ránk Pew, miután befejezte a puskája karbantartási műveleteit. – Kiváló alapanyagok robbanó vagy nagy tűzerejű fegyverekhez.
- Ejha, ez igazán jól hangzik! Nem igaz, Partner? - fordult hozzám Bing nagy vigyorral.
- Valóban - bólintottam, majd azzal a lendülettel témát is váltottam. - Martyn említett valamit arról, hogy nagy vadászatot tartotok idebent a rend helyreállításáért. Ez mit takar pontosan?
- Na igen, eléggé elszabadult a helyzet – felelte Bob, lazán emelgetve fel-le a kalapácsot a vállán. - A Főnök alapvetően ritkán vezet csoportos vadászatokat, de a wyvernfaló feltűnésével szükségessé vált, hogy a Szörnyvadászok elitje kezébe vegye a dolgokat.
- Wynerfaló… - egy pillanatra elgondolkodva az államhoz emeltem az ujjaim.
- Mi az? - pillantott rám Pew kissé furcsálló tekintettel.
Csupán egy rövid másodpernyit kellett gondolkodnom rajta, miért váltott ki belőlem ez a név furcsa érzést. Felrémlett előttem a hatalmas, vörös szörnyeteg alakja, ahogy egyetlen harapással szétszaggatta a Blizzardvern torkát. Bár ezen a helyen bármi más is lehetett, az, ahogy a többi lény egy pillanat alatt szétszéledt az érkezésére arra engedett következtetni, hogy a Fetrő hasadék táplálékláncának csúcsán álló veszedelmek egyike volt. De amilyen gyorsan eszembe is jutott ez, annyira sikerült emlékeztetnem magam, hogy semmit nem tudok erről az egész helyről. Negyed annyit se, mint gondolnám.
– Tudjátok, hogy néz ki a szörnyeteg, amit kerestek?
Kevés esélyt láttam rá, hogy ez a vörös szörny legyen amit keresnek, de egy kérdést megért.
- Az egyetlen élő személy aki látta a wynerfalót, az a Főnök, senki más.
Máris biztos voltam benne, hogy még csak köze se volt ahhoz, amit én láttam. Micsoda naiv egy gondolat volt…
- Egy elátkozott, mesterséges sárkány, ami wyverneket eszik és képes elnyernerni azok tulajdonságait és életerejét - magyarázta Pew egy kicsit bővebben. – Mi is csak annyit tudunk róla, amennyit hallottunk, de az elmondottak alapján olyan, mintha sok más állatból varrták volna össze, ezzel felépítve a testét. Már csak az őt körülölelő levegő olyan erősen mérgező, hogy a közelében semmi sem marad életben.
- Akkor nem az, ami eszembe jutott… sőt, így inkább meg se említem, mi volt az – inkább ennyivel le is zártam a témát, mert elfogott a szégyenérzet, hogy egyáltalán a korábbi feltételezés futólag is eszembe jutott. – Mindenesetre ez elég komoly helyzetnek hangzik.
- Az ám, ráadásul a Főnök és a Szövetség már így is tele van munkával. Az elmúlt hónapokban egyre több tájidegen ragadozó tűnt fel a királyságban, valakinek azzal is foglalkoznia kell.
- Mi az a tájidegen?
- Jelen esetben olyan élőlények, amik nem valóak Fiore területén belülre, és még sose látták őket errefelé - vette át a magyarázó szerepét Bing, mielőtt még bármit mondhattam volna.
- Igen - érkezett az egyetértés, ahogy Pew átvette a szót. – Mindez veszélyezteti az ökológiai egyensúlyt. Teljesen felborítja a már korábban kialakult rendszert vagy épp hierarchiát, ami nagyon hamar veszélyesbe fordulhat. Sokan közülünk olyan mérgekkel és képességekkel rendelkeznek, amikhez senki nincs hozzászokva, vagy egyáltalán felkészülve ellene.
- Ja, meg ott van az a fél tucat wyvern is, amik nemrég előtolták a képüket. Azoknak se lenne semmi keresnivalójuk Fiore határain belül. Kontinensekkel odébb kéne lenniük, mivel pedig a Főnök egy nagyszerű és lelkiismeretes vadász, ez bosszantja és maga akar utána járni az okokának.
Hirtelen kezdett olyan érzésem lenni, hogy egy sokkal komolyabb és mélyebben gyökerező helyzetben találtam magam, mint kellett volna, vagy egyáltalán szerettem volna. Ez az egész egy nagyon sokrétű és bonyolult helyzetnek hangzott.
- Ez a bizonyos Főnök egy elég nagy embernek tűnik. Kiről van szó pontosan?
Most már úgy éreztem, épp itt volt az ideje rákérdeznem. Főnök így, Főnök úgy… bárki is lehetett ez az illető, nagyon nagy elismerésnek örvendett ezek között a kis lények között. Az igazat megvallva engem is érdekelt volna, miféle ember lehet, ha egy a wyrenfalóhoz hasonló szörnyet akar levadászni, és láthatóan mások hisznek benne, hogy sikerülni fog neki. Az igazat megvallva egyre jobban kezdett érdekelni ez a szövetség.
Kérdésemre a két shugo összenézett, majd hangosan felnevettek.
- Még szép, hogy a főnök egy nagyágyú! Nem hiába ő a szövetség vezetője! - dicsekedett Bob kihúzva magát. -  Megszámolni se lehetne, mennyi veszedelmes szörnyet fogott be vagy ölt meg teljesen egyedül!
- Én most egészen pontosan a nevére szándékoztam rákérdezni, de-…
- Csak Főnök - szólt közve Pew olyan egyszerűséggel, mintha ez lett volna a magától értetődő.
- Ezt úgy értitek, nem tudjátok az igazi nevét?
Lucina mintha csak a számból vette volna ki a szót. Engem is ez foglalkoztatott, bár úgy tűnt, ezt a kettőt nehezen tudta volna kevésbé érdekelni ilyen triviális hülyeség.
- Nem tudjuk az igazi nevét, mindenki csak Főnöknek hívja. Meg amúgy is, a nevek mit se számítanak a Szörnyvadászok szövetségének tagjai között! A lényeg az, hogy mi milyen jó szörnyvadász valaki!
- Értem… - feleltem, ami félig csak a téma lezárására szolgált, félig viszont őszinte volt.
Ha számukra ez nem volt fontos, én tiszteletben tartottam. Végül is, a nevek tényleg lényegtelenek voltak, ha csak magamból indultam is ki. Én például előszeretettel használtam álneveket a saját identitásom védelmére meg úgy egyébként a problémák elkerülésére.
Átnéztem a csontkúszó tetemére, ahogy elgondolkodtam rajta, mennyi ilyen szörnyeteg lehet még odakint. Sőt, ennél sokkal rosszabbak, pedig ehhez is hárman kellettünk, na meg a savas tó, hogy tényleg le tudjuk verni. Ráadásul állításuk szerint a megszokottal ellentétben agresszív is volt. Tényleg kiszámíthatatlanok itt a dolgok.
Várjunk csak… agresszívebb? Mit is mondott Bang… azért hányják ki a kocsonyás lakrimát, mert nem tudják megemészteni? Ha egy embernek vagy állatnak gyomorfájdalmai vannak, köztudottan agresszívebb és érzékenyebb lesz. Lehetséges, hogy-… Áh, biztos nincs akkora szerencsém. De mi van, ha mégis?
Közelebb lépdeltem a tetemhez, de azért egy jó tizenkét lépés távolságra tőle megálltam.
- Mi az? Valami gond van? - kérdezte Bing furcsa reakciómat érzékelve.
- Van bármi ötletetek, miért lehetett ennyire agresszív ez a csontkúszó? - érdeklődtem, ahogy hátranéztem a két shugo-ra. - Azt mondtátok, alapvetően békések és bugyuták, de ez egyiknek se tűnt. Ki akart lapítani minket, akárhogy nézzük.
- Fene se tudja, ezek csak szörnyetegek. Én nem próbálom megérteni őket, felesleges - tárta szét a karjait Bob.
- Igazából olyan volt, mintha fájdalmai lettek volna. Pedig nem volt rajta semmilyen külső sérülés, amíg nem csaptunk össze vele - állapította meg lövész helyeslően.
- Azt hiszem, ez egy kicsit költői kérdés, de lehet akkora szerencsénk, hogy lakrimát találnák a gyomrában? - érdeklődtem a tetemet szuggerálva. - Úgy tudom azért hányják fel a kocsonyás lakrimát, mert nem bírják megemészteni?
Egy pillanatnyi néma csend következett. A kis lények ismét összenéztek, majd fél mésodperccel később belezőkést rántva elrohantak mellettem.
- Aki kapja marja!
Úgy lökdösték egymást, hogy nem is sikerült elérniük a tetemet. Emberi lépésekben mérve úgy hét lépés választotta el őket a testtől, amikor egymás ruhájába kapaszkodva próbálták eltolni a másikat az útból.
- Hé, csak lassan a testtel! Ha én nem mondom, eszetekbe se jut megnézni, arról nem is beszélve, hogy a segítségem nélkül halottak lennétek! - kiáltottam utánuk, ahogy én is megindultam. – Lucina, Bing, segítsetek!
- De nekem az erőszak nem-…
- Nem azt mondtam, hogy öld meg őket, csak tartsd fel őket! Ennyit te is megtehe-…
Elakadt a szavam, ahogy a következő pillanatban kiszaladt a lábam alól a talaj és egy hatalmas puffanással elterültem a földön.
- Nem fog az olyan könnyen menni! - szegte nekem Bob, ahogy könyökével ellökte Pew-t, a majd visszatette a vállára a kalapácsot, aminek a nyelével engem elgáncsolt.
- Az biztos is! - érkezett a felelet a társától, ahogy úgy hátba vágta a másik shugo-t, hogy az előre tántorodott és szintén elesett.
Látszott, hogy egyáltalán nem állt szándékukban konkrét fizikai kárt vagy sérülést okozni a másiknak, de egyfajta visszafogott módon ezért a lakrimáért megérte küzdeniük. Emiatt pedig én is még inkább meg akartam szerezni.
- Ti most gyűjtöttetek be egy rakatot belőle, nem igaz? - kérdeztem, ahogy magasságom kihasználva a földön elnyúlva elkaptam a puskás lábát, és egy nagyot rántva rajta egyenesen Bob-nak löktem, aki már majdnem felkelt a földről. – Akkor ezt az egyet igazán odaadhatjátok!
- Hogyisne! - A kalapácsos kimászott Pew alól, és rajta átvetődve ragadta meg a bokámat, hogy visszatartson. – A Szövetségnél ezért plusz jutalom jár!
- Méghozzá nem is… kevés! - kontrázott a lövész, ahogy belerúgott egyet társába, aki így lefordult róla a porba, engem is elengedve.
- Aria-nak viszont egy se volt még! - szállt be a vitába Lucina, ahogy szinte rakétaként robbant be a baloldalról, szabályosan eltarolva az utánam nyúló Pew-t.
Levitte a földre, sőt, még odébb is csúszott vele. Aztán csak ott maradt rajta, mindent elkövetve, hogy lent tartsa a végtagjait és ne tudjon felkelni. Lucina egyébként úgy tizenöt kilót nyomhatott, és jól tudtam ezeknek az edzett vadászoknak azért nem olyan nagy súly az, mint méretükből hinné az ember. Ebből bizony birkózás következett.
Végre sikerült rendesen is visszanyernem az egyensúlyom, s felemeltem a rúnák alkotta kardomat, amit a korábbi földön fetrengés során írtam fel. Az egyetlen rúnafegyver volt, amit magabiztosan kikísérleteztem már, de most tökéletes volt. Kissé botladozva futottam a tetem felé, s csak ekkora jöttem rá hogy azt se tudom, hol kéne elkezdenem. Hogy néz ki egy ilyennek a belső szerkezete? Hogy és hol van a gyomra, a bélrendszere, mi van a bőre alatt? Jártas voltam az anatómiában, de csak akkor, amikor emberekről volt szó. Egy embert bármikor gond nélkül felkoncoltam volna, de ennek a valaminek a leghalványabb köze se volt a hozzánk hasonlókhoz.
- Csak ne olyan gyorsan, Mágus! - szólított Bob túlságosan is közelről.
Oldalra dőltem, felkészülve egy esetleges támadásra, ő pedig ahogy látta, hogy kitértem előle, már rántotta is elő a kalapácsát. Akkorát csapott vele a szörnyeteg még csontoktól fedett hasára, amekkorát csak tudott – szerencsénk volt, hogy oldalra dőlve múlt ki. Láthatóan nem fogta vissza magát, a fehéres csontdarabok pedig hangos reccsenéssel pattantak szét a levegőben. Magam elé emeltem a karom, ahogy az apró darabok leugráltak a védőruhámról, majd azzal a lendülettel újra előre is vetődtem. A páncélzat darabjai egy elég nagy helyen lepattantak, felfedve csupasz, nyálkás bőrét, számomra ezzel egyfajta jelet alkotva. Mivel ők biztosan jobban ismerték a lény testfelépítését, mint én, kérdés sem fért hozzá, hogy ott tisztította meg a terepet, ahol a belezésre sort kellett keríteni. Nagy lendületet vettem, és amint Bob átváltott a belezőkésére, oldalról nekivetődtem, meglepően messzire taszítva őt. Az már más kérdés, hogy a lendületben én magam is elestem, de ő még odébb is gurult kicsit.
- Mássz már le rólam!
Bob hangjára feltápászkodás közben felé fordultam, és egy felettébb komikus látvány tárult elém. Bing szó szerint rajta feküdt, igyekezve lent tartani őt, miközben a shugo mocorgott alatta. Persze se Lucina, pláne nem ő nem lettek volna ellenfelek nekik egy igazi harc során, de volt akkora szerencsénk, hogy senki nem akarta megölni vagy komolyan megsebesíteni a másikat.
- Partner azt kérte, valahogy fogjalak le, úgyhogy-…
- Mássz le, ha mondom!
Egy pillanatig se haboztam; lekotortam a maradék apró csontot a lény hasáról, majd beledöftem a kardom és oldalra húztam a fegyvert. Nagyjából annyira volt nehéz felhasítanom a bőrt, mint vártam, a felnyitott testből kiáradó szag azonban olyan erőteljes volt, hogy még a maszkon keresztül is öklendeztem egyet. Lenyeltem, ami fel kívánt volna jönni, majd szétnyitottam a területet, hogy jobban átlássam a dolgokat. Nem volt időm arra, hogy a hányingerrel foglalkozzak. Majdnem megölettem magunkat a felelőtlenségemmel… ez után az volt a minimum, hogy nem fogok üres kézzel visszamenni. Itt volt előttem a lehetőség, és mindenképpen meg kellett ragadnom. olyan kis semmiség, mint az undor nem tarthatott vissza a sikertől.
Megembereltem magam, uralmam alá hajtva kavargó gyomromat. Egy mozdulattal felhasítottam a gyomrát, amiből vér és még sok más egyéb folyt ki a talajra, olyasféle dolgok is, amiknek eredetét nem akartam megtudni. Olyan undorító szag és látvány volt mindez, hogy hiába tartottam kordában a testem éreztem a számban a pár órával korábban megevett szendvics ízét, mielőtt visszaküldtem a helyére.
- Megvan! - hangoztattam a nyelés után diadalmasan.
A sok tetem maradvány, csontdarab, hús és bőrfoszlány között sikerült kivennem egy öklömnyi méretű lakrima alakját. Kardommal óvatosan elpöcköltem róla a cafatokat, hogy tisztábban kivehető legyen. Kizárásos alapon biztos voltam benne, hogy ez az a lakrima, amit keresünk.
- Áh, a francba… Na jó, most már tényleg mássz le!
Bob lökött egyet Bing-en, aki már amúgy is félig felemelkedett róla. Szegény srác fenékre ült, de ennél nagyobb baja nem lett. Pew is megindult felénk, én pedig észrevettem, hogy Lucina a földön fekszik és még a maszkon felül is próbálja mancsaival takarni az orrát. Azonnal tudtam, hogy látta is és érezte is a korábbi belezést, ami őt nálam sokkal, sokkal jobban megviselte. Egyébként se volt kibékülve a szagos és undorító dolgokkal, de ez minden bizonnyal vihette a pálmát. Igazából Bing is odébb sétált, jó pár lépéssel, én pedig egyiküket se hibáztattam érte.
- Köszönöm, Lucina, Bing - biccentettem feléjük. – Bár most nem igazán tudom, hogyan-…
- Nesze, fogd.
Pew felé fordultam, de még így se sikerült eléggé gyorsan reagálnom a felém repülő mágikus tárolóra. A mellkasomon landolt, de onnan már simán elkaptam. Meglepetten néztem a lövészre, aki összefont karokkal közeledett.
- Ebben tudod tárolni a lakrimát.
- Tehát megkapom? - mosolyodtam el a maszk alatt.
- Te találtad meg, a tiéd. Így igazságos - felelte Bob, bár jól hallottam a hangjukon, hogy mindketten duzzognak, amiért így lenyúltam ezt a lehetőséget. – Meg egyébként is segítségre voltatok a harcban korábban.
- A Főnök amúgy is mindennél fontosabbnak tartja a becsületet és a tisztességet. Ezt kell tennünk - helyeselt a társa, s immár mindketten mellém értek.
- Nagyszerű főnökötök van - feleltem őszintén, kivételesen szarkazmus nélkül.
A segítségükkel tényleg sikerült gond nélkül begyűjteni a kocsonyás lakrimát, én pedig egy pillanat erejéig megengedtem magamnak, hogy sikerélményt érezzek. Tudtam, hogy még mindig nem jutottunk ki innen, de talán a nehezén, vagy legalább annak a felén túl voltunk már. Hinni szerettem volna benne, hogy így van; bár persze sok időm nem volt ezen gondolkodni.
- Mindenki jól van? - fordultam társaim mellé, ahogy biztonságosan eltettem a lakrimát.
- Én igen - bólintott Bing, majd a kis Sulekk felé fordult. – De Lucina…
- Nem vagyok jól. Egyáltalán nem vagyok jól. Mi a fene ez a hely?! Undorító. Gusztustalan. Visszataszító. Egyszerűen gyomorforgató! - Teljesen kikészült, s a földön fekve, továbbra is az orrát takarva hangot is adott ennek. – Büdös, förtelmes és veszélyes. Hogy tudtad egyáltalán eltenni azt a valamit, Aria? Nem érezted a szagát? Nincs ott a tudatodban, mi is van nálad, és honnan is szedted elő?!
- Micsoda egy nyápic - érkezett a komment Bob felől.
- Nem vagyok nyápic! - hördült fel vérig sértetten, ezúttal a fejét is felemelve. – Ti vagytok az eszementek!
- Tovább kell haladnunk, Lucina. Még vissza kell mennünk a bejárathoz - guggoltam le elé, s hallottam, ahogy halkan morgott egy kicsit.
- Nem jó ötlet - intett Pew, én pedig felé pillantottam a vállam fölött. – Nagyon messzire elkeveredtetek a járható ösvényektől, amik kivezetnek innen.
- Akkor mit kéne tennünk?
- Ha a vadászat útvonalát követnétek, akkor előbb vagy utóbb beéritek a többieket. Mi azt fogjuk tenni. Ráadásul sehol nem lehetnétek nagyobb biztonságban, mint a Főnök közelében, aztán majd ő eldönti, mi legyen veletek! - tájékoztatott a kalapácsos shugo ismételt imádattal vezetőjük iránt.
Bár meg kellett hagyni, nyugalommal töltött el a gondolat, hogy velük folytathatnánk az utunkat. Csakis biztonságosabb lehetett, mint így tapasztalatlanul barangolni a semmiben.
- Ez hangzik a legjobb megoldásnak - bólintottam felemelkedve a földről, Lucina pedig vontatottan ugyan, de követte a példám. – Ha már így feldobtátok a lehetőséget, társulnánk hozzátok, amíg ki nem jutunk. Egyébként feltételezem, van nálatok pótszűrő? Mi az előbb elhagytunk egyet, és Lucina szűrője lassan a végét játja. Még bírja egy ideig, de inkább biztosra mennék.
- Nos, mi felkészültek vagyunk.
Éreztem a háttérjelentést Pew válaszában, de úgy döntöttem nem ér annyit, hogy ezzel vitába szálljak. Főleg, hogy olyasmin vitatkoztam volna, amiben nem lett volna igazam.
- Az az előbb vagy utóbb beérhetjük őket mit takar pontosan? Meg úgy egyébként mikor terveztek visszamenni, meddig tisztogattok itt?
- Ki tudja - vont vállat Bob, láthatóan tényleg nem zavartatva magát az idővel kapcsolatban. – A főnök végezni akar a wynerfalóval, ha azzal megvagyunk, akkor feltételezhetően távozunk.
Megborzongtam a gondolatra, hogy esetleg mi is összefuthatunk azzal a borzalommal, ha társulunk hozzájuk. De akárhogy néztem, így volt a legnagyobb a túlélési esélyünk.
- Rendben - bólintottam, ahogy a rúnakardom az övembe tűztem. – Csak hogy tudjátok, nekem idő kell, mire ismét fel tudok töltődni mágiával. Olyan durranást, mint korábban, maximum egyet látnátok tőlem, ha hirtelen belefutunk valamibe. Egyébként kisebb mágiákat és varázslatokat még tudok használni, valamint egy a rúnakardot. Ezt különböző elemi erőkkel is fel tudom ruházni, és csak mágiával vagy mágikus fegyverrel lehet áthatolni rajta.
- Egész hasznosnak hangzik. Nyugi, mi se szeretnénk sokmindenbe belefutni a kifelé vezető úton-…
- Ó, bakker.
Erre mindannyian Bobra néztünk, aki a tőlünk olyan tíz méterre lévő kék gombákkal szemezett. Én nem értettem, mi vele a probléma, de szinte reflexből lépünk hátra mindhárman társaimmal.
- Mi az? Gond van a gombákkal?
- Húzzunk innen minél hamarabb - fordult máris menetiránynak, a lövész pedig rögtön követte is. - Ez a Gnooblinok területe.
- Gnomicsoda? Ezek nem csak gombák? érdeklődött Lucina tempósan baktatva utánuk, de szorosan mellettem.
- A Fertő hasadékban semmi nem az, aminek látszik, kölyök.
- Nem vagyok kö-…
-  De az vagy - vágtam közbe esélyt se hagyva neki.
- Miért olyan veszélyesek ezek a Gnooblinok? Meséljetek róla! - tört elő Bing szakmai ártalma, bár jelen esetben én is kíváncsi lettem volna a válaszra.
- Ezok a kék gombák valójában félértelmes gombaszerű lények, akik törzsi jellegű civilizációban élnek. Ami pechünkre csak a fajtársaikkal szemben nyilvánul meg… egyébként minden mást levadásznak és felkoncolnak. Ha csak megérinted őket halott vagy.
- Mérgezőek?
- A spóráik képesek megfertőzni más élőlények tudatát és így átvenni a gazdatest feletti irányítást. Nem kéne kivárni, hogy felébredjenek és ránk rontson egy egész törzsnyi Gnooblin. Szedjétek a lábatokat!
Még egyszer visszanéztem a gyönyörű kék gombákra, de aztán futóléptekkel indultam meg újdonsült vezetőink után. Ez a hely még annál is elborultabb, veszélyesebb és betegebb volt mint legrosszabb rémálmaimban gondoltam volna, bár erre már sokadjára eszméltem rá rövid idő alatt. Csak remélni mertem, hogy Bob és Pew társaságában legalább egy kicsit nagyobb esélyünk lesz felzárkózni a szörnyvadászokhoz, aztán kijutni innen. Soha többé nem terveztem volna visszajönni, az egyszer biztos.

A vadászok tanácsára libasorba rendeződtünk, miközben felfelé sétáltunk a barlangból kivezető emelkedőn. Pew ment elől, aztán én, Lucina, Bing és Bob. Az tűnt a legbiztosabb felállásnak, ha a két legtapasztaltabb megy elől és hátul, ebben pedig én is egyet értettem. A kelleténél úgy éreztem, nehezebben vettem a levegőt, az izmaim pedig szúró fájdalommal jelezték a túlterheltséget. Többet rohantam az legutóbbi pár órában, mint az elmúlt egy hétben összesen… tényleg nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnem az állóképességemre. Arról nem is beszélve, hogy ez a korábbi birkózás is még csak tetőzte a helyzetet. Egy ekkora kincsért meg kellett küzdeni, az egyszer biztos, de rosszabbkor nehezen jöhetett volna. Ráadásul az se boldogított, hogy látszott, a többiek is nagyon fáradtak.
- Ezen a helyen aztán nincs lehetőség pihenésre… - jegyeztem meg halkan, mondhatni csak magamnak.
- Ha élni akarsz, akkor bizony nincs - Pew persze meghallotta a kommentemet, és reagált is rá. – Óvatosnak kell lennünk… Senki nincs olyan állapotban, hogy jó ötlet legyen belefutni valamibe.
- Bírjátok? - pillantottam hátra a két nem épp harcra alkalmas társamra.
- Igen, semmi gond - bólintotta Bing, miközben kikerült egy méretesebb cseppkövet.
- Igen.
Lucina csupán ennyit válaszolt, ami azonnal bekapcsolta nálam a piros lámpát. Mielőtt megszólalt, pár másodperces szünetet tartott, mintha csak erőt gyűjtött volna.
- Kapsz levegőt rendesen? Szólj, ha gond van - utasítottam, miközben a lövész megállt a bejáratnál, ezzel pedig én is lefékeztem.
- Jól vagyok, ne aggódj - biccentett, viszont engem ez még mindig nem győzött meg.
Le is álltam volna vitatkozni vele, ha lett volna lehetőségem, de természetesen nem volt. Nem egy olyan területen mászkáltunk, ahol ilyesmire idő lett volna.
- Csend legyen! - szólt le minket Pew visszafogott, de erőteljes hangon.
Amint egy pisszenést se lehetett hallani, várt pár másodpercet, láthatóan feltérképezve a terepet. Síri csend volt, a plafonról néha leeső vízcseppek tompa puffanásán kívül semmit nem lehetett hallani. Igazából akkora nyugalom volt, hogy már az töltött el kellemetlen érzéssel. Úgy tíz másodperc telhetett el így, majd Pew az oldalához nyúlt. Kinyitotta a kis fém kalitkát, ami eddig nekem fel se tűnt, s egy csapat bogár repült ki belőle. Kellemes zöld színben ragyogtak, és meglepő módon abszolút hangtalanok voltak. Egy másik raj repült el a fejem mellett, hátrafordulva pedig láttam, ahogy Bob becsukja a saját kalitkáját.
- De király!
- Mik ezek? - érdeklődött Lucina a kis néma sereget szemlélve, de suttogó hangon.
- Fürkészlegyek - felelte a kalapácsos vadász egyszerűen. – Ők fognak elvezetni minket a többiekhez. Azt a nyomot követik, amit a gazdáik meghatároznak nekik. Hasznos kis lények, és sokkal könnyebb velük tájékozódni, mint a térképekkel szerencsétlenkedni.
- Nyugalmi állapotban zöld a színük, ha pedig veszélyt észlelnek, vörösre váltanak - fűzte hozzá Pew, ahogy előre indult a raj után. – Így jelzőrendszernek is jók, ráadásul teljesen nesztelenek.
- Ti aztán tényleg mindenre fel vagytok készülve - jegyeztem meg elismerően, de persze nem kerülhettem el a pillanatokkal később érkező szúrást Bob részéről.
- Aki nem akar meghalni, az felkészülten jön ide.
- Hagyjad már - morogtam az orrom alatt. – Ezt már megbeszéltük…
- Persze, én csak mondtam.
Elgondolkodtam rajta, hogy visszaszólok valami csúnyát, de nem tettem. Egyrészt igaza volt, másrészt ez is egyfajta feszültség levezetésként szolgálhatott. Jómagam is hajlamos voltam másoknak beszólogatni – főleg Lucina-nak – ha oldani akartam a hangulatot, vagy épp a saját zaklatottságom. Valahol igazából meg is nyugtatott, hogy ilyen lazán tudtunk beszélgetni egymással.
Egy hosszú, furcsán megtisztított folyosón haladtunk végig a rovarok nyomában. Félhomályban, óvatosan haladtunk előre, ami nem növelte a biztonságérzetem. A földet kőmaradványok tömkelegei borították, és nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kiderítsem, mi okozhatta. A falból kiálló tüskéket valami hatalmas szörnyeteg, talán épp egy csontkúszó mozgás közben letördelhette, minimálisra csökkentve a falazat göcsörtösségét. Néhol apró lyukakon át szűrődött be egy-egy vékony fénycsík a felszínről, máshol világító gombák és egyéb túlélő növényfélék díszelegtek, bár engem inkább ragadott meg a fürkészlegyek kellemes fénye. Bing persze mindenre rákérdezett Bob-nál, amit csak láttunk, legyen az növény, apró rovar vagy épp furcsa színű kő. Valahol megértettem, hogy elragadja ennek a szörnyű helyének a maga sajátos varázsa, de ha akartam se tudtam volna ennyire pozitív lenni. A kocsonyás lakrima megvolt, igen, és a biztonságot jelentő Főnök felé meneteltünk, csakhogy addig még el is kellett érni. Az eddigiekből kiindulva pedig ez a hasadék nem volt épp a szerencseterepem.
Pár percbe telt, mire a repülő térkép felvezetett minket a felszínre. Egy-két öklömnyi csúszómászónál többe nem futottunk bele, azok közül is a többség csak elillant a lyukakba, amikor észlelte a közeledtüket. Csupán egy tíz centis kígyószerű lény próbálta megközelíteni a lábam, de Pew azelőtt kilapította a puskája markolatával, hogy én ezt észleltem volna. Ez egyszerre töltött el megkönnyebbüléssel, és egy a mai napon sokadjára ismétlődő szégyenérzettel.
- Megállj!
A lövész suttogva adta ki a parancsot, ahogy hátranyújtotta az egyik kezét, tekintetét le nem véve arról, ami a fal mögött rejtőzött.
- Mi az? - kérdezte Bob azonnal megragadva a kalapács markolatát.
- Egy csapat viperagyík, egy alfával az élén.
Kipillantottam a fal mögül, éppen csak annyira, hogy tisztában legyek a helyzettel. Egy kráterre emlékeztető mélyedésben voltunk, amiben métereken át nem volt semmi más, csak csontok, hatalmas sziklák vagy épp mélyedések a földben. A terület másik felén a fal még magasabbra ívelt, rendszerezetlen, egymástól nehezen elválasztható, lyukakkal díszített szinteket képezve. Tőlünk Balra, az egyik sarokban egy nagyobb csapat kígyó és gyík kereszteződésére emlékezető lényt láttam; pont olyanokat, mint amik elől első körben menekülni kényszerültünk. Csak épp sokkal többen voltak, mint az első velük való találkozásom során, a monstrumként kimagasodó, viperagyíkról nem is beszélve. Sokkalta nagyobb volt, mint bármelyik másik, így egyértelmű volt, mit is értett Pew alfa alatt. Legalább háromszor akkorára saccoltam innen nézve, mint egy átlagos példány, de könnyen lehet, hogy alábecsültem. Szürkés, pikkelyes teste csak úgy dagadt az izmoktól, agyarai pedig egy közepes kard méretével is felértek. Nyakán a bőre fedése három helyen szétnyílt, vöröses taréjra emlékeztető pikkelyeknek helyet hagyva. Igaz, hogy sikerült kikísérleteznem, mi volt hatásos ellenük, de veszett ügynek tűnt, hogy szükség esetén ezeket lenyomjam.
- Ezek a viperagyíkok? - suttogta Lucina, ahogy a lábam alatt átbújva kinézett. – Ezekbe futottunk bele a bejárattól nem messze… igaz?
- Találkoztatok már velük?
- Igen - bólintottam a fal mögé visszahúzódva. – A víz és a villám mágiám hatásos volt ellenük. Emiatt kicsit kevésbé aggódnék, ha nem lennék éppen kiégve. Ki tudjuk kerülni őket?
- Ha mindenki be tudja fogni és rendesen tudtok követni, akkor igen.
~Akkor legyen így - nyitottam meg a telepatikus csatornát ötünk között, mire a két shugo láthatóan frászt kapott egy pillanatra.
Láttam, ahogy Pew válla egy kicsit megugrik arra, ahogy a fejében hallja a szavaim, Bob pedig azonnal felém fordult.
- Mi a fe-…
~Telepátia - szakítottam félbe. ~Így nem áll fent a veszélye annak, hogy beszélgetéssel zajt keltünk, miközben próbálunk elosonni mellettük. Csak gondolnotok kell arra, amit mondani akartok, és hallani fogja mindenki.
~Mármint így?
~Igen, pont így. Amíg ezt a kapcsolatot fent tartom, mindenki hallani fogja egymást.
~Egész hasznos – ismerte el Bob, de több időt nem is pazaroltunk a fecsegésre.
Pew ismét előre nézett, és pár másodpercig csak bámulta a terepet feltérképezve a legjobb haladási útvonalat. Sok hely volt, ahol el lehetett rejtőzni, de sok buktató is. Nagyon kellett vigyázni, hová lépünk, ebben pedig csak rá számíthattam.
- Nem bonyolódhatunk harca velük. Apránként fogunk előre menni, aszerint, merre visznek a Fürkészlegyek. Ne maradjatok le!
Még hátrapillantottam Lucina-ra és Bing-re, akik mindketten egy bólintással jelezték, hogy készek, aztán megindultam a vadászután. A viperagyíkok békésen feküdtek az árnyékban, ahogy mi szikláról sziklára, csontról csontra közeledtünk a másik oldal felé. Bármennyire is feszült volt a helyzet, egy pillanatig én is elcsodálkoztam rajta, mekkora lények csontjai között cikáztunk. Az egyik bordázat több emelet magasságúnak is megfelelt, a bordák alsó szélessége pedig akkora volt, hogy még ketten is gond nélkül elfértünk egy-egy mögött. Bele se akartam gondolni, mihez tartozott egykoron. Az biztos, hogy gond nélkül lenyelt volna, bármi is legyen.
A földön elfekvő maradványokhoz lassan olyan szinten hozzászokott a szemem, hogy nem is figyeltem, mik azok. Gond nélkül léptem el a földön fekvő páncélos hulla mellett, ahogy Lucina is, Bing-nél viszont problémák adódtak. A hulla furcsa, kerepelő hangot hallatott, majd egy pillanat alatt megragadta a lábát és egy hatalmasat rántott rajta a maga irányába. A féri nagy puffanással terült el, egyenesen bele a poros csontrétegbe. Az élőhalott kinyújtott karral, hörögve lendült Bing felé – pontosabban szeretett volna, ugyanis Bob kézben tartotta a helyzetet. Hatalmasat sózott a lény fejére, csupán a kalapácsa nyelével hogy ne szóljon akkorát, de még így is azonnal elterült tőle. A behorpadt sisak lepattant az egykori ember fejéről, ettől pedig hátratántorodott és elterült a földön. Arc helyett egy gombáktól elfekélyesedett, eltorzult massza tekintett vissza ránk, én pedig éreztem, ahogy sokadjára is végigfut rajtam a hideg.
~Húha… köszönöm - hálálkodott Bing és még így is érződött, hogy remeg a hangja.
~Bing, jól vagy? - fordultam hozzá, ahogy gyorsan végigpillantottam rajta.
~Igen, de nem sokon múlt…
~Mi… mi a fene volt ez?
~Ez a lény senkit se sebesíthet meg, világos? Ha bárkin is ejt egy karcolást, onnantól az illető gyakorlatilag halottnak számít! - figyelmeztetett minket Pew érezhetően feszült hangon.
~Ez a korábbi félértelmes gomba volt? - vetettem fel az első ötletem a hullát szemlélve.
Nem értettem, miért bámultam, amikor egyébként is felfordult tőle a gyomrom.
~A Gnooblinok által megfertőzött lény szívós, de egy fejet szétroncsoló csapás végzetes rá. Ezzel már nem lesz több gondunk, de valami mással annál inkább!
Egy emberként pillantott mindenki a Viperagyíkok csoportosulása felé. Többen közülük felkapták a fejüket a neszre, ezt érzékelve pedig az alfa is lassan a mi irányunkba fordult.
~Na most aztán szedjétek a lábatokat!
Nem rohantunk ugyan, de sokkal gyorsabbra vettük a tempót. Ha futottunk volna, akkor azzal azonnal felfedjük a helyünket, de így még éltettük egy kicsit a gyíkokban a gondolatot, hogy jól hallották-e a korábbi zajt. Persze ezzel csak pár lépés előnyt nyertünk, egészen addig, amíg az alfa egy agresszív szisszenéssel nem jelezte, hogy észrevett minket. Onnantól már rohantunk, mintha az életünk múlott volna rajta.
- Csúszni fogunk, készüljetek! Ugrás! - kiáltotta az elől haladó vadász, immár mit sem törődve a csendességgel.
A fürkészlegyek egy lefelé vezető alagút előtt tobzódtak, ami éppen akkora volt, hogy mi le tudtunk csúszni rajta. A nedvekkel, nyálkával és csontokkal teli járat felidézte bennem korábbi szökésünk kellemetlen élményét, de legalább meggyorsította a lefelé vezető utunkat. Egymást követve ugrottunk be a szűk helyre a teljes sötétségbe, bár mindez csupán néhány másodpercig tartott. Olyan hirtelen jött a fény, hogy reagálni, de volt időm. Eltaroltam Pew-t, pedig szerencsétlennek sikerült magabiztosan landolnia. Magam alá tepertem, majd érkezett Lucina a hátamra, és még rá Bing egy másodperccel később.
Bob egy elegáns ugrással távozott az alagútból, a férfi hátán landolt majd onnan leugrott. Ő járt a legjobban.
- Másszatok már le rólam, agyonnyomtok! Nehezebbek vagytok, mint egy kifejlett Vérdisznó! - mordulta Pew.
- Vagy csak te gyengültél el. Egy Vérdisznó nem is olyan nehéz! - szurkálódott Bob.
- Legközelebb kipróbáljuk rajtad.
- Bocsi… mi se így terveztük - eresztett el egy kínos nevetést a geológus, ahogy megvakarta a tarkóját. – Milyen egy Vérdisznó?
Én nem akartam megtudni, mi lehet az a Vérdisznó. Egyébként meg engem is nyomtak ketten, és vettem egy nagy levegőt, mikor Bing és Lucina végre lemásztak rólam, majd én is a vadászról. Mialatt mindez végbement, a Fürkészlegyek is átkeltek a járaton, s elhaladva gazdáik mellett nyugodt tempóban folytatták az útjukat.
- Felesleges addig kérdezned, amíg nem látod. Sőt, imádkozz, hogy ne kelljen látnod - felelte Bob, kezével intve pedig jelezte, hogy rendeződjünk sorba.
- Lucina, jól vagy? - kérdeztem felé fordulva. – Nem szoktál ennyire csendben lenni
- Jól. Csak… utálom ezt a helyet - felelte tompa hangon.
Meg akartam állni, hogy megvizsgálhassam, mi van vele, de olyan lendülettel lódult meg előre, hogy lehetőséget se hagyott rá. Egyre inkább tartottam tőle, hogy a szűrője lassan nem bírja az itteni körülményeket, csak makacsságából adódóan nem hajlandó ezt megmondani. A önfejűsége viszont jelen helyzetben az életébe kerülhetett volna.
- Lucina, ha-…
- Jól vagyok. - válaszolta, átvéve a helyem a másodikként a sorban.
Hinni akartam benne, hogy őszinte, de nehezen ment. Sőt, egyáltalán nem ment, az aggodalom pedig egyre nőtt bennem. Már éppen szóvá is akartam volna tenni, amikor hirtelen valami nagyon rossz érzés fogott el. Mintha egy pillanatra valami összeszorította volna a szívem és görcsbe rántotta volna az izmaim. Semmit nem láttam és teljes csend volt az óriási területen, mégis rettegés fogott el – ahogy a többieket is.
A pár méterre járó Fürkészlegyek megnyugtató zöld fénye vörösre váltott, majd azzal a lendülettel vissza is reppentek a kalitkájukba. Lucina-ra néztem, akinek immár az egész teste remegett. Próbálta szaporán venni a levegőt, de ennek az lett az eredménye, hogy köhögni kezdett.
- Ar… Aria… jön-… ugyana-… ugyanaz - fuldokolta.
- Hé, jól vagy? Lucina! - térdeltem le mellé azonnal még szaporán verő szívverésem ellenére is. – Mondtam, hogy szólj, ha nehezen lélegzel, az istenit!
- Mindjárt sehogy nem fog lélegezni - jegyezte meg Bob, ahogy előre lépett Pew mellé.
A hatalmas, több mint száz méter hosszú félig fedett barlangterület másik feléről nehéz lépések hangzottak, majd mielőtt bárhová is elrejtőzhettünk volna, egy hatalmas vörös orr jelent meg szimatolva a fal mögött. Ezt követte a hatalmas fogakkal tarkított pofa, s maga az izmos test. Meghűlt bennem a vér, ahogy tudatosult bennem, mivel kerültünk szembe. Ugyanolyan vörös szörnyeteg volt, mint ami kivégezte a Blizzardvern-t korábban. Persze nem tudhattam, hogy ugyanaz volt-e vagy sem, de nem is éreztem fontosnak. Lucina hangosan köhögött, ahogy próbált levegőt kapni az eltömődött maszk alatt, a fenevad pedig egyenesen ránk nézett. Ezúttal mi voltunk a célpontjai, efelől kétség sem fért.
- Ó, hogy az az átkozott-…
- Hogy rohadna el - szitkozódott a két vadász. - Egy Sátánfarkas...– dünnyögte Pew.
Bob kezébe vette hatalmas kalapácsát társa pedig a lőfegyverét, de jól láttam: remegtek. Nem csak a kezük, de az egész testük. Ez a valami egy olyan fenevad volt, ami még a tapasztalt vadászok pulzusát is felvitte – ez pedig, ha egyáltalán lehet, még rémisztőbbé tette a helyzetet.
- Ja, legalább nem fognak cikizni a többiek, hogy milyen béna halálunk volt.
- Az már biztos...
- Tűnjetek el innen! - kiáltott hátra hozzánk Bob, ahogy ők tettek pár lépést előre.
Minden olyan gyorsan pörgött végig a fejemben, hogy alig bírtam felfogni a saját gondolataimat, miközben Lucina fejét tartottam. Menekülni akartam, rohanni, ahogy csak tudtam. De hová? Mégis hová mehettünk volna? Kettejük nélkül elveszettek voltunk, a történtek után még jobban, mint előtte. A semmi közepén voltunk, magában a pokolba, ha azt nézzük. Futhattunk bármerre, de semmi garancia nem volt rá, hogy kijutunk innen élve. Ráadásul Lucina alig kapott levegőt, szűrőt kellett volna cserélni a maszkján és nem tudtam, hogy kell.
Különben is… nem tudtam volna ott hagyni őket. Azok után, amennyit segítettek nekünk korábban, nem. Korábban talán igen, hátat fordítottam volna nekik, de mióta találkoztam Zack-el és nevelem Lucina-t, nem lettem volna képes rá. Akárhogy nézzük, még ha a saját segítségem is kellett a győzelemhez, de megmentették az életünket. Tartoztam nekik ezért, arról nem is beszélve, hogy már itt álltak előttem. Már beszéltem velük, voltak emlékeim velük, ez pedig azt jelentette, hogy ha meghalnak, felkerülnek a listámra – arra a listára, amit a szívem mélyéből gyűlölök, és éjjelről éjjelre újra, egytől egyig végigveszek. Azoknak a személyeknek a neve, akik miattam, a szemem láttára vagy az én tehetetlenségem miatt haltak meg. Nem akartam, hogy ők legyenek a negyvenedik és negyvenegyedik nevek, Lucina-ról nem is beszélve. Egoista voltam, de ez nálam azt jelentette, hogy a saját jólétem és boldogságom volt az, amit igazán fontosnak tekintettem. Az ő haláluk mindenné tett volna, csak boldoggá nem. Kellett lennie valaminek, amit csinálhattam! Bárminek!
Ramiel vajon mennyit segítene? Használnának ellene a villámok? Tettem már arra, hogy szétszakad a ruhám és meghalhatok, a levegő lemarhatja a bőrömet, vagy bármi más. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy őket kijuttassam innen. Ha én fel tudom tartani ezt a Sátánfarkast, legalább csak néhány percre, már megérte. Túlbecsültem volna magam? Biztosan. Olyan állapotban voltam, hogy az alakot fel tudtam volna venni és egyszer támadni, de azzal ki is fogyott volna belőlem a szufla.
De Bob és Pew vannak annyira képzettek, hogy annyi idő alatt valahogy elrejtőzzenek a többiekkel, és megússzák ezt a találkozást. Lucina maszkját is ki tudnák cserélni. Nem futamodhattam meg, hiszen nem is lett volna hová. Én kevertem bele Lucina-t és Bing-et ebbe az egész helyzetbe, és könnyen lehet nem is kötöttünk volna ki itt, ha nem vagyok ennyire makacs és felkészületlen. Hibát hibára halmoztam. A minimum az volt, hogy ha már meg kell halnom, akkor legalább úgy dobjam fel a talpam, hogy valakinek ezzel segíteni tudok.
- Eltűnni? Mégis hová? Bármerre megyünk, ugyanígy meghalhatunk! - szegtem nekik leplezetlen idegességgel, ugyanakkor a hangomban felfedezhető félelemmel. – A kocsonyás lakrima, ami nálam van… nem tudnánk felhasználni? Azt mondtátok, robban! Nem nyerne elég időt arra, hogy addig elmeneküljünk?
- Ha élni akarsz, nem dobálózol vele! - felelte Bob egy pillanatra se nézve hátra.- Ha azt eldobod, akkorát robban, hogy az összes fölöttünk lévő szint is a nyakunkba szakad. Fussatok már, ha mondom!
A lény ugyan több méterre volt tőlünk, de leszegte a fejét, s még egy nagyot szippantott a levegőbe. Biztos voltam benne, hogy nem fog neki többe telni három ugrásnál, hogy ideérjen, vagy még kevesebbe, és másodpercek kérdése, hogy meglóduljon.
- Cseszd meg a futásodat! - tört ki belőlem indulatosan, ahogy a mágikus tárolót átnyomtam Bing kezébe. – Bing, bújjatok el Lucina-val. Mindegy, hová, sok haszna valószínűleg úgyse lesz… de ne legyetek szem elől, hátha megelégszik velünk.
- Mégis mit-…
- Lucina fuldoklik, próbálj meg tenni érte valamit. Bármit.
- Ari…a - köhögte, ahogy megpróbált feltápászkodni, de nehezen sikerült a kevés levegővel, ami a szervezetébe jutott. – Ne csinál-…
Nem figyeltem rá, hogy mit mondott. Rúnák alkotta kardomat kihúztam az övemből, és a két vadász mögé léptem.
- Te tényleg meg akarod ölni magad.
- Nem vagy normális, ember.
- A becsület és a tisztesség mindennél fontosabb nektek, nem igaz? - feleltem, s bár próbáltam határozott lenni, remegett a hangom, mint a nyárfalevél. – Elég embert veszítettem már el ahhoz, hogy ne tudjak a tükörbe nézni, ha most titeket itt hagylak. Vagy túléljük, vagy itt halunk meg. Nem menekülök el.
A kezeim annyira reszkettek, hogy még a fegyvert is nehezemre esett rendesen tartani. Testem sikított, hogy fussak, de tudtam, nincs hová menni. Szinte leláncolt a félelem a talajhoz, mégis úgy éreztem, hogy ez az egyetlen, amit jelenleg tehetek. Legalább meg kellett próbálnom, saját magam és mindenki érdekében.

- Semmi szükségünk egy legyengült amatőrre! - szólt rám Pew, ahogy kibiztosította a fegyverét.
- Csinálj amit akarsz - szegte nekem Bob, és láthatóan akkor se vitatkoztak volna velem tovább, ha lett volna rá idő.
De még csak az se volt, ugyanis egyet pislogtam, és a sátánfarkas máris a terem végéből annak közepén jelent meg. Csupán még ugrásba telt neki, hogy előttünk teremjen, s hatalmas karmokkal díszített mancsát felénk lendítse. Én fel se fogtam, mi történik, a testem kétséget kizáróan túlélési ösztönből mozdult – legalábbis erre következtettem abból, hogy az egyik pillanatban még álltam, a másikban pedig már jobb oldalra vetődtem a levegőben, akárcsak tőlem nem messze Bob. A karmok átszelték a levegőt, olyannyira közel hozzám, hogy még ugrás közben is éreztem az ellenkező irányból érkező széllökést. Csapása felfelé ívelt, és ez volt a szerencsém. Éppen annyira voltam távol a kalapácsos shugotól, hogy bár az ő páncélját a hátán két karom végigszántotta, én megúsztam a fejem lerepülését. Nagy puffanással landoltam a porban, de azzal a lendülettel keltem is fel, hogy menedékbe húzódjak.
Láttam, ahogy Pew átgurul a lény lábai alatt, s egy villanógránátot lendít fel a kezében. Jó ötletnek tűnt, de nem lehetett elég gyors, hogy egy gránátot a fenevadra hajítson. A hatalmas, csontos farok olyan egyszerűséggel és brutalitással kaszálta el, mint amikor valaki egy idegesítő kis bogarat pöcköl le a karjáról. A vadász egyenesen néhány szikla közérepült be, landolását pedig ugyan nem láttam, de a törmelék és a kövekkel való találkozás okozta csattanás jól jelezte.
- Pew! Hé, élsz még?! - kiáltotta társa, válasz azonban nem érkezett.
Vajon meghalt attól az ütéstől? Elég erőteljesnek tűnt, és túl gyors volt ahhoz, hogy pontosan meg tudjam állapítani, hol találta el, ebből pedig kikövetkeztetni a sérülés mértékét. De az, hogy nem válaszolt, bárhogy is próbáltam tekinteni rá, rossz jel volt. Reméltem, hogy csak eszméletét vesztette. Mindenesetre a sátánfarkas nem volt olyan kegyes hozzánk, hogy hagyja, mások után aggódjunk. Fordult egyet, a következő pillanatban pedig könnyedén le is repült a szikla teteje, ami mögött eddig rejtőztem. Botladozva igyekeztem egy jobb helyzetbe kerülni, de egyetlen lépése elég volt ahhoz, hogy újra Bob környékére tereljen.
- Van valami ötleted? - kiáltottam a kérdést Bob felé, hogy biztosan halljuk egymást a törmelékek és a fenevad lépései okozta morajlásban. - Csak azt a választ fogadom el, hogy van!
- Távolságot kell nyernem, de egyedül nem fog menni. Valahogy tereld el! - felelte, ahogy két irányba elugrottunk a következő csapás elől.
Végiggurultam a földön, majd felpattanva újra szembefordultam az ellenféllel.
- Kösz, és mégis hogyan?!
- Találd fel magad!
Szitkozódtam egy sort, ahogy egy sziklán átlendültem, majd ismét csináltam egy bukfencet, hogy elkerüljem a karmait. Lendületből visszafordulva odacsaptam egyet a lábára rúnakardommal, de beleremegett a kezem a találkozásba. Még csak minimális nyoma se maradt a próbálkozásnak.
- Van bármi gyenge pontja? Bármi, amire érzékeny?
- A villámokat nem szereti!
- Double Lightning! - lendítettem a kezem a levegőben felírva a szavakat.
A két villám egyszerre csapott bele az állat nyakába, ami egy mély, irritált morgást váltott ki belőle. Ezen kívül viszont éppen, hogy egy karcolást ejtettem a csontos felületen, és az se volt nagyobb, mint az alkarom. Felém fordult, én pedig veszett módjára kezdtem rohanni Bobtól ellenkező irányba, amerre csak láttam. Talán tíz lépést tehettem, amikor egy kisebb földrengés kíséretében a sátánfarkas landolt előttem. Felém lendítette a fejét, amit oldalra ugorva hajszál híján sikerült kikerülnöm. Egyenesen a mögöttünk lévő hatalmas sziklába fejelt, de úgy zúzta össze, mintha csak egy összeállt homokdarab lett volna. Egy pillanatnyi megingás nélkül fordult ismét felém, ezúttal farkával támadva, amivel végigszántotta a földet és szétzúzta a csontmaradványokat. Csupán azért sikerült elkerülnöm a csapását, mert időben levetettem magam a nagyjából egy méter mélyen lejtő gödörbe. Mély zúgással húzott el a fejem felett a támadása, én pedig úgy éreztem, ki fog ugrani a szívem a helyéről. Csak remélni mertem, hogy Bing képes volt valahol elrejtőzni, ahol ez a monstrum nem fér hozzájuk. Na meg azt is, hogy Lucina még nem fulladt meg.
Tényleg, villám… akkor talán Ramiel-nek hasznát venném? Nem, nem venném. Nem tudom elég jól kontrollálni még az erejét, egy ilyen félig zárt helyen felelőtlenség lenne használni. Magunkra szakítanám az egész mennyezetet. A francba!
- Aria! - füleltem fel Bob ordítására a recsegés-ropogások közepette, ahogy felkelve tovább rohantam. – Ide!
Beletelt egy pár másodpercbe, mire a nagy rohanásba ki tudtam venni, hol van. Egy nagyobb lény medencecsontja előtt integetett felém, egy amúgy viszonylag tiszta, tágas területről. Láttam, hogy volt valami a földön, de esélyem se volt arra, hogy megállapítsam mi az. Őszintén nem is érdekelt egészen addig, amíg hatásos. Tudtam, hogy Bob azt szeretné, vezessem oda a szörnyet, de ez nem ment annyira könnyen, sőt; lenyűgözve éreztem magam, hogy eddig a csapásait kikerültem. A létszámfölény, ha valahol, akkor itt aztán semmit nem jelentett. Nem mi irányítottuk a helyzetet.
A sátánfarkas elrugaszkodott a falról, és szinte rakétaként lőtt ki felém. Nem is sikerült rendesen kitérnem előle – ahogy elszáguldott mellettem, izmos testével sikerült meglöknie. Kardom szerencsére előttem volt, aminek hála ettől fizikai sérülés nem ért, de métereket repültem odébb.
- Pillow!
Az utolsó előtti pillanatban sikerült a szót felírnom magam mögé, mielőtt kilapultam volna a falon. Ugyan elnyelte a becsapódás legalább nyolcvan százalékát, de így is éreztem, ahogy a fájdalom átjárja a testem. Leestem rögtönzött falamról, és a porba hullottam. Köhögve tápászkodtam fel, görcsösen szorongatva a kardom és bosszúsan észlelve, hogy sikerült abszolút az ellenkező irányba elszállnom ahhoz képest, ahol a csapda volt. A tömör írás nem került annyi mágikus erőbe, mint a pusztító jellegű támadásaim, de nem is értem velük eleget. Egy Amaterasu ellövésére és egy gyenge tömör írásra elegendő mágikus erőm maradt, és az is úgy, hogy utána örülhetek, ha meg fogok tudni mozdulni.
Meginogtam, ahogy feltápászkodtam a földről. A sátánfarkas lefékezett előttem, de épp, mielőtt lendítette volna a lábát, Bob lesújtott hatalmas kalapácsával. A szörnyeteg könnyedén kitért előle, ahogy a következő fellendített ütés elől is. A vadász szinte nevetségesen lassúnak tűnt hozzá képest; mire a fegyver ismét rendesen volt a kezében, ellenfelünk már jó tíz méterrel odébb volt. Lendületet vett, aztán újra ugrott. Éppen annyival repült túl rajtunk, hogy a hasa alatt át tudjunk gurulni, aztán szétszaladjunk két irányba, mielőtt a farka telibe találná valamelyikünket.
Ismét a csapda helyére néztem – messze volt, szinte fájdalmasan messze. Bobnak esélye se volt eltalálni a kalapácsával, ahhoz túl fürge volt, meg úgy egyáltalán ahhoz, hogy rendes találatot be lehessen vinni neki. Dühödt mordulással rugaszkodtam el a földről, és a vadásszal mindketten a csapda felé kezdtünk rohanni, a bestia pedig utánunk. Valahogy oda kellett érnem… muszáj volt!
Megragadtam az egyik több méter magas és széles bordát, ami az utamba került, és annak segítségével jobbra pördülve nagy lendülettel vetődtem el a karmok elől. Pillanatokkal azután, hogy elengedtem a lendületadóm, az már apró darabokra is roppant a pusztító súly alatt. Bukfenceztem előre kettőt, majd folytattam a futást.
Már nem volt messze a csapda. Még pár méter, csak néhány méter… egy próbát megért.
- Bob, ne fordulj hátra és csukd be a szemed! - utasítottam, majd egy nagy lendülettel szembefordultam a sátánfarkassal, miközben lendítettem a kezem és becsuktam a szemem. – Shine!
A vakító fényt még így is érzékeltem, de szerencsére nem jobban, mint a szörnyeteg. A lény idegesen felhördült, ismét kinyitva a szemem pedig egy másodpercnyi örömmel vettem tudomásul, hogy egy kicsit megvakult.
Több se kellett, a rövid előnyt kihasználva lélekszakadva rohantam a csapda irányába. A fenevadat az se tartotta vissza, hogy nem látott: dühödten csapkodott mancsával és farkával, ahogy mindenbe belerohanva, szag alapján próbált követni engem. Túlságosan is hosszú időnek éltem meg, mire sikerült elérnem a csapdát, de megtörtént. Minden elegánsságot mellőzve vetődtem be a legnagyobb szikla mögé, ami a közelben volt.
- Gyerünk, gyerünk… - hallottam Bob feszült morgását tőlem nem messze, miközben görcsösen szorongatta kalapácsát.
A sátánfarkas a csapda fölé ért, a szerkezet ekkor pedig szétnyílt és mennydörgésre emlékeztető, éles hanggal robbantak elő a villámok. A korábbi mágiám közelébe se ért annak, amilyen hatást ez kiváltott. Megbénították a szörnyeteget, csatánk óta először pár pillanatnyi mozdulatlanságot előidézve nála. Bob azonnal lesújtott a bal mellső lábának karmaira, apró darabokra zúzva a borotvaéles pengéket. A szemem sarkából mozgolódást véltem felfedezni, odanézve pedig láttam, hogy Pew áll fel a sziklák tetejére, amik közé korábban bereptette a szörny. Páncéljának oldalán egyértelműen veszélyes mennyiségű vér csordogált, vörösre festve szinte az egész felületet, amin állt. Az a korábbi csapás még annál is nagyobb hatású volt, mint feltételeztem volna. Még innen is egyértelmű volt, hogy szerencsétlen gyakorlatilag a halálán van.
Állapota ellenére biztos kézzel emelte fel a puskáját, becélozta a fenevad szemét és lőtt. Hangos dördülés következett, de a várt eredményre sajnos nem került sor. A sátánfarkas hatalmasat rántott a testén, mintha csak minden izmát megfeszítette volna, és fejét fellendítve nem csak a lövést irányította el a szeméről a nyaka alsó részére, de a villámok bénításából is kitört. Tompán roppant a szerkezet, ahogy egyetlen lépéssel széttaposta.
- Megvagy még? - pillantott futva társára Bob.
Pew nem válaszolt, csak remegő, de elszánt mozdulatokkal újra töltött. Láthatóan nem akarta az egyébként is megcsappant erejét arra pazarolni, hogy beszéljen. Inkább arra koncentrált, hogy így vagy úgy de fedezni tudjon minket a magaslati pontról. Állapotát látva ismét csak megerősödött bennem a tudat, mennyire egy mindent vagy semmit helyzet is ez.
- Amaterasu Mágikus Pecsétképlet: Első Formula!
Minden megmaradt erőmet beleadtam ebbe az egy lövésbe. Amíg visszanyerte teljes egyensúlyát és kontrollját a teste felett, éppen volt elég időm felírni a képletet. A mágikus lövedék elsült, és hatalmas durranással talált célba – sajnos nem ott, ahol én szerettem volna. Elfordította a fejét, így csak a tarkóján végigfutó vastag tüskékből sikerült pár darabot lelőnöm. Mindent beleadtam ebbe a maradékba, de csak ennyit értem el vele. Alapvetően annyira kevés mágikus erőm maradt, hogy maga a támadás kisebb erejű volt, mint amit a csontkúszó kapott korábban.
A sikertelenséget követően keserű haraggal néztem fel a dühödten felüvöltő lényre. Azúrkék, veszedelmes tekintetét ránk emelte, én pedig futni akartam, de hirtelen arra eszméltem, hogy nem tudok megmozdulni. Se én, se Bob – egy millimétert se. Olyan volt, mintha pusztán a tekintetével megfagyasztotta volna izmainkat. Vérszomjasan, hörögve méricskélt minket, ahogy korábban lezúzott karmai visszanőttek. Hát még ennyit se értünk el… gyakorlatilag sértetlenre visszaállította magát. A rohadt életbe már!
Mozdulni akartam, kétségbeesetten csinálni valamit, de nem voltam ura a testemnek. Csak nézni tudtam, ahogy a lény dübörgő léptekkel megindul felénk, egyre hatalmasodó testét bámulva pedig átjárt az érzés: ez olyan volt, mintha csak a pokol küldötte jött volna el értünk, hogy lerángasson a mélybe. Tehetetlenségemben egy pillanatra felötlött bennem az abszolút jelentéktelen gondolat, hogy vajon emiatt kapta-e a sátánfarkas nevet. Vörös szörnyeteg, ami elpusztít bármit, ami az útjába kerül ebben a pokolra emlékeztető fertőben. Valami oka biztos volt az elnevezésének.
Félúton a lény hirtelen megállt, majd bosszús morgással félig hátrapillantott. Farkát oldalra lendítve látókörünkbe került Pew, ahogy a lény csontos farkára rákapaszkodva eltökélten döfködte a belezőkéssel a csontkinövések között. Veszett ügy volt az egész, ő mégis próbálkozott, még fél lábbal a koporsóban is. Egy megmagyarázhatatlan érzés járta át a testem, amit nem tudtam volna miként megfogalmazni. A szomorúság, kétségbeesés, szégyenérzet és mély tisztelet egyvelegére emlékeztetett.
A sátánfarkas meglengette a farkát, de a lövész kitartóan próbált kapaszkodni a belé döfött fegyverbe. Már éppen ledobta volna magáról a shugot, amikor egy ismeretlen hang töltötte be a termet.
- Fussatok!
Egy páncélos shugo tűnt fel a terem másik felében. Sisakot nem viselt, csupán egy fehér alapon vörös mintás fejkendőt. Ahogy közeledett, úgy tűnt egyre nagyobbnak; nagyjából másfélszer olyan magas volt, mint a bazáros fajtársai. Bal szemén csúnya heg futott végig, de talán pont emiatt tiszteletet parancsoló, sőt, megnyugtató látvány volt az érkezése. Páncélja ugyan eltakarta testét, de még így is látszott, hogy masszív izomzat bújik meg alatta.
Felemelte hatalmas automata nyílvetőjét, és beleeresztett egy sorozatot a szörny oldalába. Ezt már láthatóan megérezte, ugyanis dühödten felhördült, azonnal felé vetette magát. Pew magatehetetlenül zuhant le a rohanó szörnyeteg farkáról és puffant a porban. Az idegen döbbenetes sebességgel és rugalmassággal ugrált a kövek között, néha hátrafordulva és belelőve egy-egy újabb nyilat a szörnyetegbe. Egyértelmű volt, hogy nem a megölése a célja, hanem az, hogy minél messzebbre elcsalja tőlünk. Sikerült annyira felbosszantania, hogy pár pislogást követően már mindketten eltűntek a szemünk elől. Csak ekkor vettem észre, hogy izmaim ismét akaratom szerint mozogtak.
- Pew! Hé, tarts ki!
Bob azonnal mozdulatlan társához rohant. Próbáltam előre lépni egyet, hogy a segítségére siessek, de olyan fájdalom járta végig a testem, hogy azonnal féltédre estem. Sziszegve, nyögve pillantottam le a combomra, és ekkor észleltem, hogy megsérültem. Az adrenalin annyira túltengett bennem, hogy korábban még csak nem is éreztem, de most a veszély elmúltával egyben borult rám az egész. A sátánfarkas karmával valamikor a kergetőzés során végigszántotta a combomat, a vérem pedig megállás nélkül ömlött belőle. A vágás mély volt, jóval mélyebb, mint elsőre hittem volna. Alig térdeltem le, de máris egy tócsa alakult ki alattam.
- A kurva életbe… - káromkodtam el magam, ahogy nyöszörögve megszorítottam a bőröm a sérülés felett.
Éreztem, ahogy a világ kezd elmosódni előttem. Próbáltam megtartani az egyensúlyom, de nem akart sikerülni. Kilengtem kétszer jobbra és balra, majd eldőltem – pontosabban dőltem volna, ha nem kap el valaki oldalról.
- Partner! Megvagy még? Hallasz engem?
Bing tekintett vissza rám, ahogy lassan felemeltem a fejem. Belekapaszkodtam a ruhájába, ahogy megpróbáltam felhúzni magam, de sikertelenül. Semmi erőm nem maradt.
- Bing… Jól vagytok? Lucina… hol van Lucina?
- Mi jól vagyunk, ne aggódj - felelte, ahogy óvatosan felemelt a földről és a karjaiba vett. – Lucina éppen a többieknek segít.
Pont úgy tartott, hogy ráláttam, ahogy a Bob felteszi a Sulekk hátára Pew-t. Miután hagyta, hogy meggyőződjek a többiek állapotáról, rohanó léptekkel indult meg velem előre. Egy kisebb folyosón futott végig a fal mellett, majd onnan bekanyarodott egy apró barlangba. Le kellett hajolnia ahhoz, hogy beférjen, de bent a kis terület egyértelműen veszélymentes volt. Csupán moha, kő és pár csontdarab hevert a földön. Élőlénynek nyoma se volt, és láthatóan elég kicsi volt ez a terület ahhoz, hogy a sátánfarkas, ha visszajönne, se tudjon elérni minket. El kellett ismernem, Bing tényleg jól rejtőzködött. Letett a földre, ezzel egy időben pedig Lucina is berohant a legsúlyosabb sérülttel a búvóhelyre.
- Hogy van? - kérdeztem anélkül, hogy észrevettem volna, mások miatt aggódok magam helyett.
- Rosszul, nagyon - felelte a vadász tömören, ahogy levette társát a farkas hátáról, és gyorsan szemügyre vette. – Maradj velünk, hallod? Szedd össze magad! Ellátom a sebed és-…
A táskájához nyúlt, Pew viszont hirtelen rámarkolt a csuklójára. Úgy tűnt, visszanyerte az eszméletét, bár még én is láttam, hogy az a markolás inkább egy érintés volt gyengesége miatt.
- Hagyd - hörögte fájdalomtól eltorzult hangon. – Nekem már késő… vele foglalkozz. Neki még… van esélye.
A lövész rám nézett, én pedig egyenesen a szemébe, már amennyire tudtam. Látásom homályos volt, a vérveszteségtől pedig úgy éreztem, zúg a fejem.
- A bordáim átszúrták a tüdőm… ilyen sérüléssel itt a hasadékban esélyem sincs a túlélésre - morogta fájdalmasan. – Én is tudom, és te is. Nekem ennyi volt. A mágusnak segíts!
Az utolsó mondatot erőteljesen megnyomta, mintha csak parancs lett volna. Bob pár másodpercig csak nézett rá, majd bólintott és felkelt.
- Jól harcoltál, Pew. Igazi vadásznak méltó vég - mondta, majd társának hátat fordítva hozzám rohant.
Én nem tudtam levenni a tekintetem a haldokló shugoról, ahogy újra és újra lepergett előttem, milyen keményen próbálkozott az utolsó pillanatig. Én is képes lettem volna rá? Lett volna bennem ekkora határozottság akkor is, ha tudom, hogy nem élem túl?
Csak Lucina hangja rázott vissza.
- Mit értesz az alatt, hogy Ariának még van esélye? Ez nem csak egy karmolás?
- Bárcsak annyi lenne - rázta meg a fejét, ahogy táskáját felnyitva nekiállt kipakolni pár ellenszert. – A sátánfarkas karmai alatt olyan veszélyes baktériumok és méregmirigyek egyvelege található, amik meggátolják, hogy az áldozat vére megalvadjon. Ezzel biztosítja, hogy ha a megsebzett préda el is menekül, ne élje túl. Néhány perc alatt elvérzik és meghal.
- Istenem-…
- Nincs Isten - szakítottam félbe a rémületét. – Ne várj segítséget… attól, ami nem létezik.
- Nálatok is van ellenméreg, igaz? Adjátok ide!
- Aria jobb oldali táskájában van - felelte Lucina, Bing pedig gyors mozdulatokkal elő is kotorta a kért szereket.
A lövész felé fordultam, aki szinte mozdulatlanul feküdt a fal mellett. Valamit mondani akartam, de nem tudtam, mit kéne. Egyszerűen nem találtam meg a helyzethez illő szavakat, pedig nem volt sok időm gondolkodni. Végül csak azt mondtam, ami jött.
- Pew - szólítottam meg fájdalomtól eltorzuló hangon. – Nélküled mindketten halottak lennénk. Sőt, Lucina és… Bing is. Megmentettél minket. Köszönöm. Nagyszerű vadász vagy… Esküszöm, hogy emlékezni fogok rád.
- Hát, legalább… nem béna halált halok… az biztos.
Bob körbekente a sebemet a csontkúszó elleni savval, és csak erre fordultam vissza hozzájuk. A kezében tartott üvegcse színe teljesen más volt, mint bármelyik korábbi, a földön fekvő üres fiolák pedig arról árulkodtak, összeöntött pár dolgot. Miután a krémet felvitte, a löttyöt ráöntötte a lábamra.
Fel voltam készülve arra, hogy fájni fog, de ez messze felülmúlt mindent, amire számítottam. Fájdalmas, hörgéssel társított ordítás szakadt fel a torkomból, ahogy savra emlékeztető marás érzése járta át a sebemet. Mozdítani akartam a lábam, de Bob leszorította a földre, hiszen csak ártottam volna vele. Fájdalmamban a mellettem térdelő Bing ruhaujjába kapaszkodtam, olyannyira szorítva hogy azon csodálkoztam, nem téptem szét az anyagot.
- Aria! - kiáltotta kétségbeesetten Lucina, tehetetlenül lépdelve az oldalamon.
- Kibírja. Jelenleg ez a legjobb, amit tehetünk - felelte Bob, ahogy vastagon és szorosan átkötözte a sebet, miközben nekem még mindig remegett a lábam.
Egy pillanatnyi büszkeséget éreztem, amiért a fájdalom ellenére se csináltam magam alá. Bár tény, hogy hajszál híja volt.
– Egyikünknél sincs rendes ellenszer, ez csak egy rögtönzött verzió volt, ami lelassítja a vérzést. Annyira elég, hogy egy perc helyett egy órát nyerjünk neked - nézett a szemembe komolyan.
- Kiégetni? Kiégetni nem lehetne? - vetette fel Lucina.
- Méreg esetén nem jó ötlet - rázta meg a fejét Bing, ahogy jobb kezével óvatosan megtámasztotta a hátam.
A bal karját még mindig szorongattam, bár a fájdalom lassan kicsit tompulni kezdett. Remegve, izzadva próbáltam rendezni a lézésemet, nem akkora sikerrel, mint akartam.
- Pontosan - helyeselt a vadász. – A méreg azzal beleégne a húsba, a szervezetbe. Csak az ellenkező hatást érnénk el vele.
- Aria…
Tárasam láthatóan a sírás határán állt, a teste is remegett. Átnéztem róla Pew felé, aki immár nem mozdult, még egy kicsit se. Kezelésem közben megadta magát a szervezete. Ismét átjárta a testemet az a különös, szomorú elismeréssel teli érzés.
- Meghalt - csúszott ki a számon anélkül, hogy észrevettem volna.
- Minden Szörnyvadász úgy jön ide, hogy fel vagyunk készülve a halálra - jegyezte meg Bob a reakciómat érzékelve. – Pew egy igazi vadászhoz méltón halt meg. Sajnálat helyett inkább tiszteld, és ne dobd fel a talpad, mielőtt kijutnánk innen.
Húzott egy nagyot a kötésen, bebiztosítva hogy annyira szoros legyen, amennyire csak lehet. Eszembe jutott, hogy jöttünk ide, és olyan szégyenérzet járta át a testem, ami még a fizikai fájdalmon is felülkerekedett. Úgy éreztem, én lettem volna az, aki leginkább megérdemli a halált. De nem így történt, és most már eszerint kellett cselekednem. Ez egy lecke volt, méghozzá nem is akármilyen. Bunkósbottal érkező pofon volt az élettől, hogy ébredjek fel, szálljak le a magas lóról és gondolkozzak, ha már van eszem.
- Lucina… a maszkod… - kezdtem, de fájdalmas nyögésbe fordult.
- Kapok levegőt! Jól vagyok!
- Ki tudtam cserélni, bár beletelt egy kis időbe, amíg rendeződött a légzése - magyarázta Bing, ahogy egy kicsit kényelmesebb helyzetbe segítette a felső testem.
- Valóban, jól sikerült - erősítette meg Bob, ahogy kézbe vette Lucina fejét, és megforgatta a maszk rögzítését felmérve. – Rendben lesz.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, de ez is szisszenésbe fordult. A lábamon volt a legnagyobb seb, de úgy éreztem, a tüdőm is menten szétrobban a megerőltetéstől. Ha már itt tartunk, mindenem fájt, az lett volna a legpontosabb kifejezés.
- A shugo, aki segített… Ki volt az? - kérdeztem rekedtesen. – Az egyik társad? Nem kell neki segítség…?
- Félszemű Mike rendben lesz, biztosan tudja, mit csinál - felelte, a hangjából kiszűrődő magabiztosság pedig egy kis nyugalommal töltött el. – A Szörnyvadászok szövetségének negyedik légiójának a kapitánya, egyébként pedig a szövetség főszakácsa is. Valószínűleg utánunk jött vissza.
Erre már nem válaszoltam semmit, csak biccentettem egyet. Pew felé pillantottam, majd lehunytam a szemem, és megpróbáltam összeszedni magam. A lábamon a seb égetett, a tehetetlenségem és felkészületlenségem okozta kellemetlen érzés pedig belülről emésztett fel. Ki kellett jutnom innen, élve, és soha de soha többet ugyanezt a hibát el nem követni. A képességeimről nem is beszélve… sokkal többet kellett még fejlődnöm. Fegyvert kellett volna szereznem, amivel akkor is tudok harcolni, ha a mágikus erőm már fogytán van. Az abszolút maximumig kihasználtam az erőmet az utóbbi harcokban… ha bármi megtalálna minket ezek után, annyi hasznom se lenne, mint Lucinának és Bingnek. Ez a hely tényleg maga a pokol.

Fájdalmas, remegő sóhajjal vetettem a hátam Bingnek. Vetettem még egy pillantást a lövész shugo kivérzett holttestére, majd lehunytam a szemem egy pillanatnyi szünetet megengedtem magamnak. Igyekeztem rendezi a légzésem, na meg a gondolataimat. Pew hősi halálával megmentett minket, de ez mást is hordozott magában.  Ráébresztett valami olyasmire, amibe egész eddig sose gondoltam bele igazán.
Korábban soha néztem szembe az általam tanúsított állandó ellentmondással, egyszer se. Mindig arról szónokoltam Lucinának, hogy nem halhat meg, vigyázzon az életére – de én magam sose vigyáztam igazán a sajátomra. Többször is eldobtam volna már magamtól, ha arra kerül a sor. Az emlékeimbe véstem azoknak a neveit, akik miattam, mellettem vagy én erőm hiányában haltak meg, de az egésznek az igazi súlyával sose törődtem igazán. Csak a gyengeségemet láttam benne, a fejlődésre való ösztönzést, de messze többről volt szó. Ha elbukom valaki védelmét, az az én felelősségem, amivel tovább kell élnem egész életemben, és tovább harcolni. Ha viszont valaki úgy hal meg, hogy megment engem, akkor egy esélyt ad nekem a túlélésre. Azzal az ő emlékét, vele együtt pedig az életét viszem tovább. Ha ostoba, felelőtlen halált halnék, az a Pew által mutatott hősiesség meggyalázása lenne. Ezt pedig semmiképp nem engedhettem. Azoknak az emlékéért, akiket elvesztettem, erősebbé kellett válnom, azokért pedig, akik értem meghaltak, tovább kellett élnem. A felelősség és tisztelet egy olyan körforgása volt ez, amivel sose néztem még szembe. Vagy csak nem akartam…
Gondolataimból az rázott fel, hogy éreztem, Bing rámarkol a jobb vállamra és a derakmra, és hátraránt. Szemeim azonnal felpattantak, és egy karom látványa köszöntött szemből.
- A rohadt életbe, megtalált minket! - szitkozódott Bob, ahogy a bal karomat szorítva próbált segíteni a férfinek és beljebb húzni. – Hátrébb, mindenki!
Szívverésem azonnal felgyorsult, ami jól tudtam, nem tesz jót a vérzésnek sem. Odakintről mély, éles morgás hallatszott, a visszatért sátánfarkas pedig láthatóan dühösebb volt, mint valaha. Hátam a falnak koppant, ahogy mindannyian a szűk búvóhely leghátuljába másztunk. A fény hol eltűnt, hol ismét betöltötte a helyet, ahogy a hatalmas mancs ki és bemozgott a bejáraton. A földbe széles, mély lyukat vájtak a földbe, amik vége és közöttünk garantáltan alig volt harminc centiméter. Talán egy alkarnyi hely lehetett, és még sokat mondhatok.
- Te jó ég, te jó ég… - nyüszítette Lucina kétségbeesetten.
- Azt hittem, elment - szorított Bing, és biztos voltam benne, hogy ebben nem csak a védelmem de a saját félelme is jelen volt.
Amikor ismét fény töltötte meg a területet pár pillanatig, Pew felé fordultam. Szerencsére a holttest nem volt a mancs közvetlen útjában; a lény egyenesen előre nyúlt be felénk, ő pedig közvetlenül a falnál hevert a másik oldalon. Nem szerettem volna végignézni, ahogy kikotorja és ezek után még megeszi. Szerencsére, és egyben sajnálatos módon mi érdekeltük a legjobban.
Kotorászott még egy kicsit, majd belátta, ezzel nem megy semmire. Persze nem lehetett olyan könnyű dolgunk, hogy csak úgy feladja – pár másodperc elteltével éles karmaival végighasította a sziklát.
- Szét akarja szedni a barlang falát…! - nyögtem, ahogy megpróbáltam megmozdítani a lábam, de nem ment.
Igazából semmi nem ment. A testem nem engedelmeskedett. Se fizikai, se mágikus erőm nem maradt, ráadásul ahhoz is meg kellett emberelnem magam, hogy ébren maradjak. Sok vért vesztettem, kimerült voltam minden szinten, emiatt pedig még ebben a kilátástalan helyzetben is le-lecsukódott a szemem.
- Sikerülni is fog neki, ha így megy tovább… a francba, egy ekkora helyen még csak rendesen meglendíteni se tudom a kalapácsom - szorongatta fegyverét Bob, hallgató aggodalommal és dühvel a hangjában.
Hallottuk és láttuk, ahogy a törmelékek le-lezuhannak odakint, jelezvén, kaparászása bizony sikeres. Csupán percek kérdése volt, hogy áttörjön, akkor pedig mindennek vége. Nem volt hová futni: az egyetlen kijáratot a sátánfarkas állta el, innen bentről pedig nem maradt más lehetőség. Tényleg nem volt semmi, amit csinálhattunk volna? Nem halhattunk meg ezek után. Ahhoz túl sok mindenen mentünk keresztül. Hol voltak Bob társai? Hová lett az a korábbi shugo? Meghalt?
- Azt hittem, jönnek a társaid - nyüszítette Lucina reszketve.
- Biztos is, hogy jönnek… csak kérdés, ideérnek-e időre - morogta. – Egyszerűen nem értem, hogy talált meg minket-… ó, hogy rohadna el! Hát ezért!
- Mi az? - kérdezte az engem támogató férfi, bár nem úgy hangzott, mintha valami segítségül szolgáló jutott volna a vadász eszébe.
- Bűzlünk a csontkúszó belsőségeinek szagától! - pillantott ránk idegesen. – A kibelezés olyan szaggal jár, amit még a maszkon keresztül is érezni lehet. Teljesen beleivódott az öltözetünkbe… nem csoda, hogy ilyen könnyen és gyorsan ránk talált! Még egy gyengébb szörny is kiszimatolta volna, nem, hogy egy érzékeny orrú sátánfarkas…
- Na, ez aztán fantasztikus! - mordultam, ahogy feljebb próbáltam húzni magam, de összecsuklott alattam a karom.
Bing gyorsan észlelte a helyzetet, és megtámasztva engem feljebb segített. Nem, mintha egyébként bármit értem lett volna; inkább egyfajta pótcselekvés volt a tehetetlenségemben. Bob más híján elénk tartotta a kalapácsát, ezzel próbálva egy minimális védelemmel szolgálni. A szörnyeteg ismét benyúlt, ekkor már jóval nagyobb helyen, mint korábban. Éppen elérte volna a kalapácsot, elragadva egyetlen valamire való védelmünket, mikor egy hatalmas rengéssel társított morajlás szelte át a területet.  Kintről jött, de hogy pontosan honnan, azt nem tudtam megállapítani. A fenevad ideges morgást hallatott, majd kihúzta a mancsát a járatból, és láthatóan feszülten a hang irányába fordult. Újabb rengés következett, még nagyobb, mint az előző, s a falak és a talaj is beleremegett. Bele se mertem gondolni, mégis mi jöhet errefelé. Olyan volt, mint valami kolosszális méterű szörnyeteg közeledése, valami akkoráé és olyan erősé, ami egy Sátánfarkast is megrémít. Elkapott a fájdalmas felismerés, hogy úgy néz ki, valószínűleg tényleg nem jutunk ki innen.
Döbbenten fordultam Bob felé, ahogy egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, és remegő kézzel leeresztette fegyverét.
- Itt jön - nyögte maga elé, hangja pedig elcsuklott, mintha csak sírással küzdene.
- Jön? Mégis… kicsoda?
Válaszolni akkor se tudott volna, ha akar. A barlang bejáratával szemközti fal valósággal kirobbant a harmadik robaj kíséretében, ami értelemszerűen hangosabb is volt, mint bármelyik korábbi. A törmelékek szerteszálltak a szélrózsa minden irányába, hozzánk pedig valószínűleg azért nem jött be más a poron kívül, mert a lény lába elállta a bejárat java részét. A sátánfarkas fenyegetően üvöltött a robbanás irányába, de nem támadott, csupán elmozdult oldalra éppen annyira, hogy láthassam, mivel van dolgunk. Egy sötét emberi körvonal rajzolódott ki, én pedig éppen akkor állítottam össze a képet, amikor Bob megszólalt.
- Itt a Főnök…!
Ahogy a por elült egy magas, izmos testű, gázálarcot viselő férfi rajzolódott ki. Rövid, fekete haja volt, sötét kabátja pedig még lengedezett a korábbi kitörés okozta széllökésben. Nadrágja láthatóan sokat megélt már, ahogy a szakadt kesztyű is, de talán pont ezek miatt erőteljes, tiszteletet parancsoló megjelenése volt. Azon kaptam magam, hogy az izmaim elernyednek, ahogy átjárta a megkönnyebbülés testem minden porcikáját, akárcsak korábban Bobbal történt. Fogalmam sem volt róla, ki volt az idegen férfi, de olyan mennyiségű erő és tapasztalat sugárzott belőle, hogy úgy éreztem, mostantól minden rendben lesz vele az oldalunkon. Túléltük a legrosszabbat, és innentől már senkinek nem kell meghalnia, persze a Sátánfarkason kívül. Az utolsó, aki ilyen szintű nyugalmat tudott kiváltani belőlem, az Zack volt, mikor legyőzte azt a démont.
A fenevad ugyan habozott egy ideig, de végül csak a férfinek ugrott, aki ezzel egy időben rugaszkodott el felé. Talán egyet pislogtam, és a következő kép már az volt, ahogy az idegen a vadállat vállán áll és puszta ököllel készül lesújtani rá. Nem tudtam, hogyan vagy mikor került oda, de azt se, hogy tervezte puszta kézzel lerendezni ezt az ocsmányságot. Nem tudtam, mégse kételkedtem a sikerben.
Kesztyűs kezével az izmos vállba csapott, ami legnagyobb döbbenetemre akkora lökéshullámot eredményezett, hogy nem csak végigfutott a lény testén a középponttól indulva, de az egész barlangcsarnokon visszhangozva végigszáguldott. A mi kis fedezékünkbe is beért, felkavarva a port és fellebbentve pár tincsemet, amik kilógtak a védőfelszerelés alól. A hangrobbanásra emlékeztető lökés mellett felhangzott a sátánfarkas csontjainak hangos reccsenése, és lelki szemei m előtt szinte láttam, hogyan törnek el az ütésre. A lény fájdalmasan felvisított, lába pedig összecsuklott alatta és azonnal megrogyott a tartása. A férfi ismét lesújtott, még nagyobb erővel; ettől a barlang mennyezetén egy repedés is végigfutott, port és apró kőmaradékot hullajtva alá. Egy másodpercig elgondolkodtam rajta, vajon nem szakad-e le ettől a masszív erőtől. A szörny teste egy pillanatra megdermedt, mintha minden egyes izma görcsbe rándult volna, majd elernyedt és összecsúszott a saját súlya alatt. Megmentőnk zavartalanul állt a halott lény vállán, majd intett egyet a korábban kreált járat felé, amiből egy pillanattal később több tucatnyi alak szaladt ki. Shugok és emberek egyaránt voltak közöttük, egyesek páncélban, mások a miénkre emlékeztető védőöltözetben – csak persze vélhetően sokkal fejlettebbek voltak ezeknél. A Főnök egy laza mozdulattal leugrott a fenevad hullájáról, mire többen odafutottak, s szakszerű mozdulatokkal nekiálltak felszabdalni és begyűjteni bizonyos részeit. Láthatóan a fogak, agyarak, karmok, farok, szív és a szemek kinyerésére koncentráltak, legalábbis ezekhez a részekhez futottak oda.
- Biztosítsátok a terepet! – szólt valaki az alakok közül.
- Aki bármi szokatlant lát, azonnal jelezze!
- Emeled fel és vigyük ki! - szólt Bob a mellettem ülő férfire, ahogy fegyverét ismét megragadva sietős léptekkel távozott az apró rejtekhelyről a nagyobb, nyílt területre. – Erre! Az ő sérülése súlyos, a sátánfarkas megkarmolta! Pew… nem élte túl. Ő is bent van.
Az egyik védőfelszereléses tag bejött, hogy segítsen Bingnek biztonságosan kivinnie engem a fényre, egy másik pedig társuk holttestéért fordult. Letettek a fal mellé, én pedig lenéztem a vértől átázó kötésre, majd fel Bobra. Ő is mellettem állt, Lucinával az oldalán.
- Te jól vagy? - kérdeztem a vadászt kissé aggodalmasan. – Téged is eltalált, nem?
- Csak a páncélom volt - felelte, ahogy a medikus letérdelt mellém és szemügyre vette a kötést. – karcolásaim vannak csak, magad miatt aggódj.
Biccentettem egyet, és immár a saját helyzetemre koncentráltam. Mindenki feszülten figyelte, ahogy a nő óvatosan megfogja a lábam és megszemléli. Csendben volt, ez pedig nem jelentett semmi jót.
- Őszintén sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a korábbi tigriswyvern támadás során megsemmisült az összes sátánfarkas méreg elleni főzete… - felelte hosszúnak tűnő várakozás után.
- Mit ért az alatt, hogy minden ellenszer megsemmisült? - csattant fel Lucina rémülten. - Akkor mi lesz vele? Lehet újat csinálni? Ugye lehet?!
A medikus feszülten nézett vissza rá és ismét elcsendesedett. Nem voltam hülye, jól tudtam, hogy ez mit jelent: jó esélyem volt arra, hogy a mérgezés bizony el fog vinni. Csak nehezen nyitotta szóra a száját, de még mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkán, megelőzték.  
- Persze, hogy lehet! - lépett közelebb a korábbi megmentőnk. - De nem itt a halál gyomrában, hanem laboratóriumi körülmények között.
Hangja nyugodt és kimért volt, ez pedig rám is pozitív hatással volt. Nem úgy tűnt, mintha aggódott volna a helyzet láttán, pedig engem egy pillanatra kezdett már elkapni az ideg a medikus reakciójára. Közelebbről nézve még inkább tiszteletet parancsoló volt, mégis valahogy békés. Egyszerre tűntek hasonlónak és különbözőnek Zack-el; személyiségre nem, de az erő és nyugalom alkotta kisugárzásuk hasonlított. Két tapasztalt, sok mindent átélt, határozott ember kisugárzása. Allrick-ra nem emlékeztetett, hiába volt a mesterem is elképesztően erős – gondolom azért, mert velük ellentétben ő állandóan ideges volt.
- Ami feltételezem, nincs egy órán belüli távlatban - pillantottam fel rá.
Messze nem voltam annyira ideges, mint Lucina, de persze nem állt volna szándékomban meghalni. Mégis valahogy bujkált bennem egy olyan érzés, hogy a jelenlegi helyzet ellenére rendben leszek, bármi is volt ennek az oka.
- Van bármi más lehetőség? Tovább késleltetni, vagy ilyesmi? - kérdezte Bing aggódva pillantva a sebemre.
- Van - érkezett a rideg és határozott válasz. -Valaki szedje le róla a kötést! Hunnyd le a szemed és vegyél nagy levegőt! Amekkorát csak tudsz! - parancsolt rám, mire úgy bólintottam reflexből, hogy az fel se tűnt. - Valaki vegye le róla a gázálarcát és adjon a szájába valamit, ami nem szennyezett és ráharaphat.
Kezével ösztönzőleg legyintett, mire máris ketten mellém siettek. El kellett ismernem, ilyen instrukciókat hallani félelmetes volt még nekem is. Nem tudtam, mire kéne számítanom. Ha nem tudtam volna, hogy az nem valószínű azt hittem volna, le akarja vágni a lábam. Igazából eszembe is jutott, de a körülmények miatt hamar elüldöztem a gondolatot. Teljesen értelmetlen lett volna, biztos, hogy valami más ötlete volt.
Az egyikük kivett egy tiszta fehér anyagot a táskájából és összecsavarta, míg a másik megérintette a maszkomat. Annyira teleszívtam a tüdőmet levegővel, amennyire csak tudtam. Amint ezzel végeztem, lehunytam a szemem és a számba rakták az anyagot, én pedig engedelmesen ráharaptam.
- Ne vegyél levegőt vagy nyisd ki a szemed, véletlenül se! - nyomatékosította az utasítást Bob, bár magamtól is emlékeztem, hogy az itteni levegő szűrő nélkül masszívan mérgező.
Az viszont már aggasztóbb volt, hogy éreztem, megragadta a karom, majd valaki a másik oldalon is. Le akartak fogni, bár nem hittem volna, hogy olyan sokkal rosszabb lehet, ami következik, mint a vadász korábbi sebtisztítása.
- Rendben... - hallottam a Főnök hangját, miután minden előkészület megvolt.
Egy laza mozdulattal széttépte a védőruhám sérült részét, helyet biztosítva a művelethez, bármit is tervezett, majd a bal kezével lefogta a combomat a sérülés felett.  
- Ez nem lesz túl kellemes! - figyelmeztet, majd a másik kezét a sebemre nyomta.
Az érintés előtt éreztem, ahogy két oldalt jobban rám fognak, és nem telt bele egy másodpercbe, hogy rájöjjek, miért. Korábban soha életemben nem érzett erejű fájdalom szelte át a testem, és még a fogásuk alatt is megrándultam. Hangos nyögéssel és hörgéssel haraptam bele a fogaim között lévő anyagba a fejemet előre lendítve, és parancsolnom kellett magamnak, hogy ne nyissam ki a szemem. Úgy éreztem, mintha a lábam lángra lobbant volna, de nem is akármilyenre. Bob löttye ehhez a fájdalomhoz képest szinte simogatásnak hatott. Próbáltam nem ficánkolni, de a testem automatikusan reagált a több mint kellemetlen érzésre, és hálás voltam, hogy voltak, akik lefogtak. Már éppen elfogyott volna a levegőm és lazult a harapásom, amikor kiszedték a számból az anyagot és visszanyomták a maszkot az arcomra. Remegve vettem egy nagy levegőt, miközben rendesen rögzítették a fejemen. Az előző fájdalomtól az egész testem reszketett, és a szemem is könnybe lábadt. Óvatosan pillantottam le a sérülésre, s döbbenten tapasztaltam, hogy már csak egy hosszúkás formájú égési sérülés emlékezet a pillanatokkal később még halálos vágásra. A fájdalom tompulni kezdett, s bár éreztem, hogy még mindig túl fáradt vagyok a mozgáshoz, tudtam, az állapotom nem fog romlani. Elképedve, értetlenül és remegve néztem fel a megmentőmre.
- Kék lángok… sose láttam még ilyen kék lángokat! - tudtam meg Lucinától az előző gyógyítás kinézeti paramétereit.
Próbáltam megszólalni, de a hangom elcsuklott, így megengedtem magamnak még pár mély lélegzetvételt, mielőtt újra kísérleteztem a beszéddel. A kimondott szavakon így is érezni lehetett, hogy az egész testem remeg az előző élmény után.
- Köszönöm... - nyögtem ki szinte alig hallhatóan, próbálva uralmam alá hajtani a testem. - Ez... milyen mágia volt? Mi volt ez?
- Főnixláng! - válaszolta Bob lelkesen. - A legforróbb lángok, amik bármit képesek megolvasztani, de megfelelően használva gyógyítani is képesek.
- Sose hallottam még róla... de az biztos, hogy nem fogom elfelejteni - hunytam le a szemem egy pillanatra. - Azt hiszem, tényleg piszok nagy szerencsém van... sőt, igazából pofátlanul nagy - sziszegtem magam elé fájdalmasan.
Nem hittem Istenben, de az biztos, hogy természetfelettien nagy szerencse kellett ahhoz, hogy ezt így túléljük. A körülmények mellett, amikkel bejöttünk ide, a felkészületlenséggel, meggondolatlansággal mégis élve jutunk ki innen. Még a sebem is begyógyult, ami bármilyen más helyzetben megölt volna. Igen, ha valami, akkor ez szerencse kérdése volt.
- Legalább Rafael gyógyító erejével van egy szinten - ismertem el, noha még nem sikerült az alakjára szert tennem és senkit nem láttam teljes erőbedobással használni őt, így csak tippelhettem. - Aria Hillen vagyok… ők pedig Lucina és Bing - mutatkoztam be némi késéssel. - Még egyszer... köszönöm. Megmentetted az életem
Én magam is éreztem, hogy hangomból kihallatszott a bizonytalanság. Nem igazán tudtam, hogy vagy milyen stílusban beszéljek a férfivel mindezek után. Tisztelettudó akartam lenni, valahogy mégis úgy éreztem, a magázás se lenne helyén való. Furcsa kombináció volt, a szétcsúszottságom pedig nem segített a helyzet átlátásában.
- Köszönjük - hálálkodott Lucina is, ahogy megszimatolta az arcom majd hozzám dörgölőzött egy kicsit.
Eleresztettem egy félmosolyt a reakciójára, bár még nem felejtettem el, hogy tartozok neki egy pofonnal a szűrője miatt; és be is terveztem hajtani, amint egy minimálisan visszatér az erőm.
- Uram... öm... Főnök? - kérdezte kissé esetlenül, ő se tudva, hogy szólítsa meg. - Mi... nem igazán tudjuk a kivezető utat. Maradhatnánk a csapattal, amíg elhagyják a hasadékot?
- Szó sem lehet róla! - válaszolta azonnal fegyelmezett szigorral. - Mára elértétek az állóképességetek határát, mindenkinek jobb lesz, ha biztonságos távolságban lesztek a hasadéktól. - Hátranézett a válla fölött, valakit keresve a tömegben. - Nooby, vidd ki őket innen!
A parancsra egy alacsonyabb termetű, kecses nő lépett hozzánk. Még a védőfelszerelésen keresztül is látszott, hogy nem volt se nem ember, de nem shugo – egy hanjuura emlékeztetett, azok közül is valami macskafélére. Bing felemelt a földről, immár kicsit határozottabban. A fő sérülés eltűnte után már csak a kimerültségem maradt, ami idővel el fog múlni.
- Vettem Főnök! – felelte, az utolsó szót szinte gúnyosan megnyomva.
Pont úgy beszélt, mint én, amikor Lucinát bosszantani akartam valamivel. Úgy tűnt, egy igencsak összeszokott, jól működő csapatról volt szó, bár az első pillanattól kezdve nem volt kétségem efelől.
Ezt követően csettintett egyet, mire pár méterre tőlünk a tér elkezdett torzulni és a légáramlás megváltozott. A meghasadt térben egy mágikus örvény bontakozott ki, és éreztem, hogy enyhén szív minket befelé. Valami térmágia lehetett, de sose találkoztam még térmágussal, így nem tudtam volna pontosan kategorizálni.
- Menjetek, nem tudom sokáig fenntartani! - szólt ránk Nooby, mire Bobra pillantottam.
- Sok sikert a kocsonyás lakrimával! - emelte fel a kezét búcsúzóul. – Vigyázzatok magatokra.
- Köszönjük a sok segítséget, Bob… mindkettőtöknek - emeltem meg a kezem egy fáradt mosollyal. – Remélem, találkozunk még, de más körülmények között.
- Köszönjük! - szólt még oda Bing is, ahogy megindult az átjáró felé.  
Még a kapun átlépés előtt utoljára ránéztem a fekete kabátos férfire, és beugrott valami.
- Várj! Elfelejtettem megkérdezni, hogy hí-…
Mondatomnak már nem jutottam a végére; az örvény elnyelt minket. Elszalasztottam az esélyem, hogy megkérdezzem a férfi nevét, pedig tudni szerettem volna. Emlékezni akartam, ki volt az, aki ilyen hatalmas erővel rendelkezett. De talán nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztam velük… ha lehetőségem nyílik rá, mindenképpen megkérdezem még, hol lehet őket megtalálni.
A járat nagy sebességgel húzott minket előre, jobbra-balra kanyarogva, mintha csak térképszerűen mozogtunk volna előre valamerre. Akkora nyomás volt ebben a térben, hogy szinte minden levegőt kipréselt a tüdőmből. Bing vállába kapaszkodtam, hogy véletlenül se engedjem el, Lucina pedig a szorosan ölelte át a férfi lábát. Harapni értelemszerűen nem akarta, de mindent megtett, hogy ne hagyja el az oldalunkat – bár kételkedtem benne, hogy a tér máshová dobott volna minket, inkább csak reflex volt.
Nem tudtam eldönteni, mi volt a rosszabb, a sebesség, amivel előre száguldottunk, a nyomás, vagy pedig az hogy úgy éreztem, mindjárt elhányom magam a kacskaringózástól. Szerencsére sok időm nem is volt ezen gondolkodni, mert mire igazán felfordult volna a gyomrom, földet értünk. Az örvény kidobott minket magából, nem máshol, mint a bejárat előtt lévő bazár előtt. Kijutottunk - nem épp sértetlenül, de egészben.

- Le a földre! – kiáltott Bobek rémülten, ahogy érkezésünk pillanatában lebukott az asztal mögé, közben megragadva Martyn fejét és magával rántva.
Chip csak bambán bámult ránk, és egy kicsit az volt az érzésem hogy annyira buta volt szegény, hogy még egy veszélyérzetre se tudott volna időben reagálni. Bing vállába kapaszkodva tartottam meg az egyensúlyom, Lucina pedig kecses léptekkel elénk baktatott. Beletelt pár másodpercbe, mire a bazárosoknak leesett, kik is állnak előtte.
- Hiszen korábbi ezek a vásárlók! - mutatott ránk Chip.
Két társa felpillantott a rejtekükből, Martyn pedig elképedve emelte meg egy kicsit a szemüvegét, mintha azt hitte volna, valamiféle szellemet lát. Bobek csak pislogott, és pár másodpercig mindenki síri csendben nézte egymást.
- Öm… azt hiszem, üdv ismét? - törte meg a csendet Lucina.
- Ti találkoztatok a Főnökkel? - kérdezte elképedve a szemüveges.
- Áh, kizárt! Nem lehet akkora szerencséjük, hogy összefussanak vele odabent.
- De ez az előbb-…
- Egy Nooby nevű hanjuu hozott ki minket, a Főnök parancsára - szakítottam félbe rövidre vágva az elképedéshullámukat.
- Mondtam! - kontrázott Martyn, mire Bobek se tudott mást tenni, csak bólintani.
- Nem gondoltam volna.
- Találkoztatok elképesztő, a Főnökkel! Merre odabent járnak, történt mi veletek odabent? Verve szét vagytok és-…
- Pofa be, Róka! - morrant rá a tömzsi shugo. – Egyébként se érti senki, amit mondasz, hát még akkor, ha hadarsz. Mégis mi történt veletek? Hogy futottatok össze a Főnökkel?
- Elég… sok minden történt velünk - feleltem kissé megtört hangon, amit a leülés közben érzett szúró fájdalom okozott.
Bing lesegített a földre, és féltérdre ereszkedve térdével kitámasztotta a hátam, hogy neki tudjak dőlni. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy álljak, és értelemszerűen ő se akart tartogatni engem. Egyébként is örülhettünk neki, hogy végre egy kicsit leülhetünk anélkül, hogy valami szörnyeteg leselkedne ránk az árnyékból. Mindenkire ráfért a pihenés - főleg rám, de azért ők ketten is sok mindenen mentek keresztül, és kifutották a belüket.  
Levettem a maszkot és kibontottam a ruhám felső részét. Bing szintén szellőztetett egyet az öltözékén, majd intett Lucinának, aki mellé ballagott, és nekiállt leoperálni róla a felszerelést. Amint lekerült róla a gázmaszk, megrázta a fejét és egy nagyot szippantott a friss, tiszta levegőből, majd tüsszentett egyet. Én csupán mély sóhajjal szívtam tele a tüdőm a friss levegővel, miközben izzadt tincseimet kisöpörtem az arcomból. Úgy éreztem, helyből el tudnék aludni, és legalább egy hétig fel se kelni
- Órákig lehetne mesélni arról, mi történt, de inkább rövidre fogom. Odabent összefutottunk a csontkúszóval, amit kerestünk, és-…
- Nem is mondtad, hogy csonkúszót keresel! - szólt közbe Bobek, hangja pedig egyszerre volt meglepett, valahol pedig mintha megrovó is lett volna. – Ha mondod, akkor teljesen más felszerelést ajánlottam volna. Például a-…
- Igen, tudom, elcsesztem és majdnem meghaltunk miatta. Tovább léphetünk? - horkantam a kelleténél irritáltabban.
Általában jó voltam a vérmérsékletem korádban tartásában, de nem most. Ennyire kimerülve nem volt kedvem ahhoz, hogy ismét végighallgassak egy fejmosást, amit korábban mástól már megkaptam, főleg nem egy csapat kis nyápictól, akik a bazárt őrizték. Bob és Pew esete más volt; ők bizonyították nekem, mennyire erősek és tapasztaltak, ilyen esetekben pedig mindig szívhez szólóan vettem a leszidásokat és elgondolkodtam rajtuk. Tőlük, akik ennyi mindenen átmentek már, a megrovó szavaknak más üzenete és súlya volt.
- Kocsonyás lakrimát akartunk szerezni, ezért is mentünk be a hasadékba. Meg ne szólalj! - mutattam szigorúan Martynra, ahogy láttam, beszédre nyitotta a száját. – Összefutottunk két vadásszal odabent. Pew és Bob igazén erősek voltak, az ő segítségükkel tudtuk legyűrni a csontkúszót. Igazán elképesztő testvéred van - tekintettem át Bobekre.
A shugo zavartan megvakarta a tarkóját, és oldalra pillantott a földre. Láthatóan valahol örült neki, hogy a testvérét megdicsérték, de ott volt benne az üzenet, hogy ők ketten mennyire mások. Na meg Bob egyébként is gyávának nevezte. Ebből arra következtettem volna, hogy kifejezetten rossz kapcsolatuk ugyan biztosan nem volt – legalábbis nem néztem volna ki belőlük -, de két külön világ lehettek.
- Nos… igen - felelte csak végül kicsit sután.
- A sérülést okozta a csontkúszó? - érdeklődött Chip a lábamon végigfutó sebhelyet méregetve.
- Nem… ez már az utána következő Sátánfarkas műve volt.
- Sántafarkas?!
Abszolút szinkronba kérdeztek vissza, egyszerre rémülten és csodálkozva, de a hatást csúnyán megtörte, hogy a nagy ámulatban elszólták a nevét. A felszerelésekhez és az eladáshoz biztos, hogy értettek, de hogy az itteni lényekhez nem, az szinte biztossá vált.
- Örültem volna, ha sánta lett volna az a Sátánfarkas - jegyeztem meg megnyomva a helyes szót, és eleresztve egy halvány szarkasztikus mosolyt.
Érzékelve a hibát Martyn köhintett egyet, majd csak átugrott felette, mintha semmi nem történt volna.
- Figyelemre méltó, hogy túléltetek egy találkozást a Sátánfarkassal.
- Elképesztően nagy mázlitok volt ám! - helyeselt Bobek nagy bólogatások mellett. - Sokan csak a démonok vérebe vagy a sátán kutyájaként hivatkoznak rá. A Fertő Hasadék legveszedelmesebb állandó lakójával életek túl egy találkozást!
Ezeket az elnevezéseket meg is tudtam érteni. Nekem is az volt az érzésem, mintha valami démoni szerzettel hozott volna össze a sors.
- Nem éltük volna túl, ha nincs ott Bob és Pew - feleltem kimérten, a fáradtságtól egy kicsit lehunyva a szemem. – Pew az élete árán védett meg minket és nyert nekünk időt a menekülésre. Nélküle nem éltük volna túl addig, amíg a többiek megérkeznek.
- Pew… meghalt? - kérdezte Chip döbbenettől és szomorúságtól vegyes arckifejezéssel.
Ugyanez a kifejezés ült ki a másik két bazáros arcára is, rajtam pedig ismét átsuhant a keserűség érzése. Aztán emlékeztem arra, mit mondott Bob, és hogy ne sajnáljam, hanem inkább tiszteljem, és éljek. Vettem egy nagy levegőt, majd újra felnyitottam a szemem és feléjük fordultam, immár magabiztos, nyugodt tekintettel.
- Igazi vadászhoz méltón halt meg… mint azt ti is elmondtátok, a hasadék legveszedelmesebb állandó lakója ellen. Egy igazán tiszteletreméltó harcos - válaszoltam csendesen, ugyanakkor érezhetően tisztelettől átitatott hanglejtéssel. – A legvégén ugyan a Főnök érkezése húzott ki minket a pácból, de ha nem lépett volna közbe, amíg mi Bobbal meg voltunk dermedve a szörnyeteg tekintetétől, már halottak lennénk. Csak egy belezőkés volt nála, de a farkán lógva azzal döfködte a csontkinövések között, hogy magára terelje a figyelmét. Mindezt úgy, hogy egy halálos sebet kapott addigra az oldalába. Tudta, hogy meg fog halni, de ez nem állította meg. Legyetek büszkék arra, hogy egy olyan szövetség tagjai vagytok, ahol ennyire erős harcosok vannak.
Szigorú képpel akartam mondani a végét, de én magam is éreztem, hogy arcizmaim meglágyultak, ahogy rájuk néztem. Szúrós tekintet helyett egy megfáradt, kedves, ugyanakkor mélyen megérintett mosolyt eresztettem el az irányukba, olyasmit, ami alapvetően nem volt rám jellemző. Nem is ezt akartam volna, de csak úgy jött; egy őszinte, szívem mélyéből érkező reakció a sok megjátszott érzelemkontroll helyett. Az volt az érzésem, hogy valamit otthagytam a hasadékban – de nem olyasmit, amiért vissza kellett volna mennem. Még fél szemmel is láttam, ahogy Lucinának valami megcsillan a tekintetében. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, csak hozzám dörgölőzött egy kicsit, majd a vállamnak nyomta a fejét és úgy maradt. Ez többet mondott minden szónál, ami a száját elhagyhatta volna, és ez így volt jó.
- Nos… ez tényleg egy vadászhoz méltó halálnak hangzik - állapította meg pár másodpercnyi csend után Martyn.
- Igen - bólintottam magabiztosan. – A harc során… vagyis inkább kergetőzésnek nevezném, de én is megsérültem. Az egyik karom felszántotta a combomat. Ellenszer ugyan nem volt nála, de Bob a különböző hatóanyagok összerázásával elintézte, hogy a vérzést lassítsa. Később már a Főnök kék lángjai begyógyították a sebemet.
Azt már inkább nem részleteztem, hogy mindez alatt micsoda fájdalmat éltem át. Örültem neki, hogy egyáltalán még éltem.
- Mi mondtuk, hogy most kiváltképp veszélyes a Hasadék, és ne menjetek be - dörgölte az orrunk alá Martyn, miközben Bobek nekiállt kotorni a pult alatt. – De ti nem hallgattatok ránk. Ha nem találkoztok a vadászokkal, meghaltok.
- Nektek kellett volna határozottabbnak lennetek, nem csak egyszer mondani, hogy ne menjünk be.
- Mert ha azt mondjuk, nem mehetsz be és kész, megfordultál volna?
- … Nem - ismertem el, inkább el is pillantva róluk.
Biztos, hogy nem fordultam volna el. Sőt, az is biztos, hogy akkor védőruha nélkül mentünk volna be, és perceken belül mind meghaltunk volna. De ezt elég volt tudatosítanom magamban, kimondását már nem éreztem szükségesnek.
- Akkor meg ne feleselj - fonta össze a karjait, majd a még mindig keresgélő társára pillantott.
Bobekből csak a lengő farkát láttam a pult mögött, és elképzelésem se volt róla, mire készül.
- Mi van, nem találod? Ott kell lennie jobb oldalon. Nem ott, feljebb! A dobozban.
- Megvan! - jelentette ki emelt, diadalittas hangon, majd ismét látótérbe került az arca.
- Mi van meg? – kérdezte Bing kíváncsian, ahogy az árus hozzánk totyogott.
- Az valami egy spray? - billentette félre a fejét Lucina a kezében tartott kis tárgyat szemlélve, miközben végre elemelkedett a vállamtól.
- Igen - bólintotta, ahogy levette róla a kupakot.
- A Főnök kék lángjai ugyan kiégették a szervezetedből a mérget és a sebet is meggyógyították, de a védőfelszerelésed felszakadt, így a bőröd közvetlenül érintkezett a mérgező levegővel - magyarázta Martyn, bár ő nem jött előrébb. – Ezt mindenképp kezelni kell.
Chip akart volna jönni, de elkapta a ruháját hátulról, és visszatartotta. Nem is lett volna nagy haszna, ha odaballag hozzánk és csak szemléli a jelenetet.
- Ezzel megelőzheted a kellemetlen szövődményeket - fejezte be Bobek, ahogy ráfújta a szert a bőrömre. – Egyébként meg a gyógyítás során hátramaradt égési sérülés nagy valószínűséggel életed végéig kísérni fog. Remélem, nem vagy érzékeny az ilyesmire.
- Nem vagyok. Nincs bajom a sebhelyekkel… sőt - feleltem, ahogy szinte ösztönösen a nyakamhoz emeltem a kezem.
Már volt egy sebhelyem, amihez egy keserű, de tanulságos emlék fűzött, ez pedig egy újabb volt – de nem bántam. Kijárt nekem, hogy legyen valami, ami fizikailag is emlékeztessen az itt átélt eseményekre: Pew hősi harcára, a Főnök elképesztő erejére, a vörös fenevadra, na meg nem utolsó sorban a szemtelenül nagy szerencsémre… továbbá minden új célomra és elhatározásomra, amelyek itt megszülettek. Minden sérülésemre egyfajta lépcsőfokként tekintettem, amik változást idéztek elő bennem.
- Ó, egyébként… nem tudom kifizetni - jegyeztem meg a sprayt bámulva.
Nem tudtam, mennyibe kerülhetett, de a korábbiakból arra következtettem, többtízezer gyémántba. Nálam már nem volt annyi, ha még a visszautat is fizetni akartam.
- Nem is kell. Grátiszként kapod.
- Gramicsoda? - pillantott fel rám kis társam félrebillentett fejjel.
- Azt jelenti valamit teljesen ingyen, fizetség nélkül vagy épp ellenszolgáltatásként kerül hozzáadnak neked… jelen esetben gondolom reklámcélból - összegeztem röviden, majd biccentettem egyet a shugok felé. – Köszönöm.
- Azok után, amin keresztül mentél, ennyit megérdemelsz. De egyébként, ha a közepes szettet választottad volna, akkor abban ez is benne van. Na meg a mágikus tároló amivel-…
- Fáradt vagyok a marketinghez, Bobek. Kérlek, tartsd meg magadnak - szusszantottam kissé idegesen.  
- Hát jó - vont vállat, majd a bazár felé fordult. – Chip, hozz egy mankót! Így nem mehetnek el - kiáltott oda neki, majd visszanézett rám. – Semmiképp nem kéne terhelned a sérült lábad. Várd meg, amíg rendesen visszanyered az erőd és meggyógyulsz.
- Köszönöm - biccentettem, ahogy Chip megindult felénk kezében az emlegetett tárggyal.
- Ez csak természetes. A Szörnyvadászok szövetségének a kiszolgálása mindig az abszolút legjobb. A felszerelés minősége mindig kifogástalan, épp ezért-… Róka, vigyázz már, mégis mit csinálsz?! - dörrent rá a társára.
A nagy lendületben, amivel át akarta adni nekem az eszközt, Chip sikeresen orrba vágott vele. Nyögtem egy kisebbet, majd az érintett testrészre tettem az egyik kezem, a másikkal pedig átvettem a mankót, mielőtt még valami baleset bekövetkezne.
- Bocsánat - szabadkozott kurtán, én pedig eleresztettem egy sóhajt, majd egy kisebb mosollyal felnéztem rájuk.
Pontosabban szembe velük, mert ülve voltam nagyjából akkora, mint ők állva.
- Természetesen az áruk minősége és a kiszolgálás kétséget kizáróan maximális elégedettséget von maga után. Éppen ezért, ha ilyen baleset történik, akkor a szóban forgó tárgyat a kiszolgálás jó hírnevének töretlensége miatt a vevő ingyen megkapja, igaz?
Fél pillanatnyi csend következett, majd Martyn vette kézbe a helyzetet.
- Egyébként is ingyen kaptad volna - felelte végül, én pedig eljátszottam a gondolattal, ez vajon igaz volt-e, vagy csak inkább belefolyt az általam létrehozott jelenetbe a jó név védelmében.
Bing segítségével felegyenesedtem, majd helyzetbe állítottam a mankót. Jól tartott, és máris úgy éreztem, kezd helyre állni a büszkeségem. Nem szerettem, ha mások cipeltek engem, amennyiben nem volt muszáj.
- Tényleg - fordultam feléjük, miután biztosan álltam saját magamtól is. – Ez a bizonyos Főnök… mi az igazi neve? Nem volt esélyem megkérdezni tőle. Ti tudjátok?
Bob és Pew nem tudta, de őket nem is érdekelte. Ezek hárman viszont tudálékos kis pockok voltak, így reménykedtem, tisztában vannak az ilyesfajta részletekkel is.
- Természetesen tudjuk! Mindent tudunk a szervezetről és annak tagjairól - felelte Bobek büszkén.
- Ingyen viszont nem mondjuk el.
- Gondolhattam volna - fújtam ki a levegőt lemondóan. – Mennyi lenne?
- Negyvenezer gyémánt fejenként mindegyikünknek!
Nagyjából tíz másodperces néma csend következett. Összesen drágább, mint a legmenőbb éppen akciós felszerelésük, mi?
Pontosan annyit vártam, hogy már kínossá kezdjen válni a helyzet, aztán átnéztem a társaimra.
- Mehetünk. Kicsit pihentem, így már szerintem bírni fogom az utat.
- A Főnök egy igazán nagy ember! - próbált még belebeszélni az alkuba Bobek. – Minden gyémántot megér a nevét megtudni!
- Drágább lenne a nevét megtudni, mint a legextrásabb felszereléseteket akciósan megvenni.
- Ez is csak azt mutatja, mekkora ember, és mennyire jól fogsz járni az információval! Gondolj csak bele, mennyire megéri! - csatlakozott Martyn is.
- Nem is csodálkozom rajta, miért ti kerültetek ide a bazárhoz - jegyeztem meg, ahogy lassú léptekkel elindultam előre. – Harcban valószínűleg hasznavehetetlenek vagytok, de alkudni, azt tudtok. Micsoda anyagias csapat.
Gúnyosnak hangozhatott nyugodt stílusom ellenére, de igazából elismerésnek szántam. Látszott, hogy ők aztán a világon mindenből pénzt tudnak csinálni, és még egy darab kavicsot is meggyőzően tudnának eladni, ha akarnának. Azért ehhez is már egyfajta tehetség kellett.
- Később, ha most nem kell, megbánod! - kiáltott még utánunk Chip is egy utolsó próbálkozás gyanánt.
Hátranéztem rájuk a vállam felett, majd szabad kezemmel intettem egyet.
- További jó munkát, Chip, Bobek és Martyn. Köszönjük a segítséget. Könnyen lehet, hogy újra találkozunk még - szóltam még hátra nekik, majd visszafordulva újra előre indultam.
Bing lelkesen integetett vissza nekik, Lucina viszont csak egy biccentést követően ügetni kezdett mellettem. Ennyi pénzt akkor se fizettem volna egy névért, ha lett volna ennyim – de persze ott kezdődött, hogy nem is volt. Biztos voltam benne, hogy ha igazán próbálom, akkor ki fogom tudni deríteni, ki volt az a rejtélyes férfi. Sőt, talán még maga Bang mester is hallhatott a Szörnyvadászok szövetségéről, és fog tudni mondani valami hasznosat. Érdekesebb volt magamtól kideríteni a dolgokat, mint szájbarágósan megkapni, nem igaz?
Pár méterről még hátrafordultam, hogy utoljára szemrevételezzem a hatalmas, veszedelmes hasadékot, amit éppen elhagyni készültünk. A Fertő Hasadékból kiérve úgy éreztem, a pokol egy részét jártuk meg és jutottunk ki belőle élve. Áldozatokkal tarkított utazás volt, de fájdalmasan tanulságos. Olyan leckét kaptam itt az élettől, amit biztosan nem felejthettem el vagy verhettem ki a fejemből soha többé. Akárhányszor az égési sérülésre fogok pillantani, eszembe fog jutni az az újfajta teher, amivel itt gazdagodtam. A saját életem súlyának felismerésével, és a másokra is veszélyes rossz szokásaimmal való szembesítéssel…


A vonatig vezető út felét magamtól tettem meg, a másik felén viszont már kénytelen volt Bing és Lucina felváltva cipelni engem. Büszkeség ide vagy oda, nagy bajban lettem volna, ha ők ketten nincsenek velem. Mikor már a szerelvényen voltunk, alig, hogy lehuppantam az ülésre, elnyomott az álom. Túléltük a hasadékot, megszereztük a ritka kocsonyás lakrimát, egy lépéssel közelebb kerültünk a démondetektorohoz és visszafelé tartunk… mindez olyannyira megkönnyebbülésként hatott rám, hogy a mély álmomból alig tudott felrázni Bing, amikor megérkeztük.  
Az igazat megvallva azt hittem, hogy mire visszatérünk Vizimába, már kipihenem magam, de csalódnom kellett. Normális körülmények között már biztos, hogy legalább a mágikus erőm felét visszanyertem volna a hosszú út alatt, de úgy tűnt, a Sátánfarkas mérge valami speciális volt. Ami azt kell, hogy mondjam, nem is lepett meg. Bár a Főnöknek hála megmenekült az életem, jól érezhetően hosszú napokig tartó pihenés várt rám a teljes felépülés előtt… nem hiába gyakorlatilag a halál kapujából küzdöttem vissza magam. Még mindig fájt minden egyes porcikám, de büszkeségtől hajtva egyedül tudtam tovább bicegni, miután lesegítettek a járatról.
Szinte furcsának éreztem a Fertő Hasadék és a védőfelszerelés hiányát. Csupán pár órát töltöttünk bent, de mintha rám nőttek volna a felszerelések, a körülmények és a szagok. Olyan mély nyomot hagyott bennem ez az egész, hogy hiába aludtam egy pár órát, ismét ébren lévén az idegeim pattanásig feszültek a veszély legkisebb jeleire koncentrálva. Az igazat megvallva paranoiásnak éreztem magam.
- Alig várom már, hogy mindezt elmeséljük Nagyapának! - lelkesedett Bing mellettem sétálva, és láthatóan ő teljesen visszanyerte már az erejét. – Elképesztő, mennyi mindenen mentünk keresztül. Na, meg hátborzongató is. De meg kell hagyni, ez a kocsányos lakrima amit elhoztunk, egy igazén szép darab, Partner!
- Honnan tudod? - érdeklődtem a táskámra pillantva.
Még leszállás előtt átadta nekem a férfi a lakrimát, én pedig jó mélyen elrejtettem a táskámban a kötszerek és rongyok alkotta puha köteg közé.
- Nekem nem tűnt annyira különlegesnek… bár nem értek hozzá.
- Ugyan nem tartozik a legnagyobbak közé, de a vonaton lehetőségem volt közelebbről is szemügyre venni. A kristályszerkezete alapján éppen a legjobb időszakban lett kiemelve a bomlási folyamatból! - hallottam, ahogy ennél a résznél Lucina öklendezett egyet, vélhetően visszaemlékezve a csontkúszó belezésére. – A hatásfoka így kétséget kizáróan igen magas lesz és remekül megmunkálható hozzáértő kezekben. Nagyapa biztosan örülni fog neki! Bármihez is van rá szüksége pontosan, kiváló darab.
- Remélem, sikerült találnia pár pontosabb információt a Gyémántszemről és a wynerkönnyről. Még egyszer ki nem teszem a lábam abból a teremből ennyire minimális információk tudatában, vagy anélkül, hogy más információval szolgálható személyekre rákérdezzek. Sokkal jobban utána kellett volna néznem a dolgoknak… titeket is bajba sodortalak - eresztettem el egy megfáradt sóhajt.
Elég sokat sóhajtoztam a kimerültség és minden más miatt, mióta elhagytuk a pokol kapuját.
- Ugyan, minden jó, ha a vége jó. Mindannyian túléltük, megvan a lakrima is… innen már semmi gond nem lehet! Rég túl vagyunk a legrosszabbon.
- Talán egy időre - eresztettem el egy félmosolyt pozitivitását látván.
Amennyire fárasztott a kezdetekben, az idő múltával annyira lett megnyugtató. Bármennyire is úgy álltam hozzá, hogy nem fogok kötődni hozzá, megkedveltem ezt a mániákus geológust. Jól állt a sarat annak ellenére, hogy miken mentünk keresztül, és mennyire nem volt ehhez szokva.
Azonban ahogy tovább haladtunk előre az iskola irányába valami furcsa, szorító érzés erősödött a mellkasomban. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak a korábban átélt trauma maradéka és túlreagálom, de valami mélyen legbelül azt súgta, sokkal többről van itt szó. Valami furcsa volt… kifejezetten szokatlan. Nem ilyen volt, amikor korábban idejöttünk. Mégpedig az, hogy-…
- Várjatok - intettem csendre a mellettem beszélgető két társamat, akik rögtön elhallgattak. – Valami nincs rendben. Nagy a csend… túl nagy. Nem gondoljátok?
- Most hogy mondod, tényleg az - pillantott körbe Bing. – Sehol egy lélek… a napnak ennek a szakaszában többen szoktak lenni.
Sehol se láttam se egy járókelőt, se játszó gyerekeket, de még a korábban észrevett hajléktalant se. A kis gyékényszőnyeg, amin első itt jártunkkor ücsörgött ott volt még, de a gazdája sehol. Hagyján, hogy emberek nem mászkáltak, de még madarak se csiripeltek közel s távol. Ahogy tudatosult bennünk milyen súlyos is ez a csend valójában, hirtelen az egész sokkal ijesztőbbé vált. Késként hasított belém a felismerés, hogy itt bizony nagy baj történt.
Lucina felemelte a fejét, majd csukott szemmel vett pár mély lélegzetet. Orra fel-alá járkált párszor, majd tekintete felpattant és azonnal rám irányult.
- Aria… - pillantott fel rám Lucina elkeseredett és rémült szemekkel. – Vért… vér szagát érzem. Sokat.
- Kérlek, ne - nyögtem szinte csak úgy magamnak, ahogy állapotomtól telő maximum sebességgel igyekeztem az iskola kapuja felé.
Ahogy közelebb értünk, a vérszag olyannyira erős lett, hogy még mi emberek is képesek voltunk érzékelni. Itt nem csak egy ember haláláról volt szó; többekéről. Rengetegéről.
Mindenem fájt, de fokozatosan, lépésről lépésre erősödött bennem valami más érzés is, ahogy közeledtünk a kapuhoz. Én viszont nem tudtam, honnan jön. Pontosabban szólván jól tudtam – csupán nem akartam elhinni. Hinni akartam benne, hogy ez nem az lesz, aminek érzem. Végül a végtelenül messzinek tűnő távolság köztünk és a kapu között eléggé lecsökkent ahhoz, hogy szembekerüljünk a kegyetlen valósággal.
Az iskola gakapuján egy öreg férfit díszelgett, egy vértől ázott karddal a testében: Bang Mester. Kiszögezték oda, mint valami győzelmi trófeát, hogy szembesítsék az erre járókat.
- Nagy… Nagyapa…? - hebegte mellettem Bing kővé dermedve.
Nem voltam biztos benne, de úgy tűnt, mintha arra a pengére feszítették volna ré, amin legutóbb dolgozott. a Masszív, már a bejárat előtt tócsát alkotó vérmennyiségtől azonban nem tudtam biztosra mondani. Egy kovácsmester a saját karjával feltűzni... ez a legnagyobb megaláztatás volt a balálban, ami az ilyen embereket érhette.
A torkomon lévő sebhelybe olyan erőteljes fájdalom nyilallt, hogy elfojtott sikoltással összeroskadtam és a kövezetre borultam. Próbáltam visszanyerni az egyensúlyom, és óvatosan felemelkedtem egy kicsit, bár alig bírtam megtartani a testemet. Hallottam, hogy Lucina a nevemen szólít, de összefolyt előttem a külvilág. Emlékeztem még mekkora mágikus erőhullámok áradtak a most holtan díszelgő férfi testéből korábban. Mennyire erős, tiszteltet parancsoló volt, és most hogy végezte.
Csak Zack szavai csengettek a fejemben, amit a sebemről mondott a gyógyítás után: „Ha viszont bármikor fájni kezd vagy vérezni, akkor az csak azt jelentheti, hogy a korábbi démon vagy annak a párja a közelben van.”
Fájdalmak közepette felpillantottam a fakapura szögezett holttestre. A kard a számomra oly ismerős fekete-fehér lángokba borult, ezzel egyidőben pedig az iskola teljes épülete lángra kapott különböző pontokon. Még innen, a földről is láttam, ahogy odabent a lefejezett kovácstanoncok hulláéi máglyarakásként lángoltak a kiolthatatlan tűz közepén. Égő hús és vér undorító keverékének szaga töltötte meg a levegőt, én pedig hitetlenkedve, szinte lassított felvételként pillantottam körbe a területen. A tettesnek, vagy tetteseknek nyomát se láttam. Egy pillanatig elöntött a színtiszta indulat, hogy túl későn érkeztem, itt kellett volna lennem - de aztán bevillant előttem a Sátánfarkas metsző kék tekintete. Vettem egy mély levegőt az undorító szagok ellenére, majd hosszan kifújtam.
Későn érkeztem, de akkor se tudtam volna tenni semmit, ha helyben lettem volna. Ezt pedig el kellett fogadnom. Nem lehettem akkora egoista, hogy azt higgyem, változtathattam volna a végkimenetelen. Pontosan emlékeztem Bang erejének kovácsoláskor bemutatott kivetülésére. A démon, aki itt járt, annyira erős volt, hogy képes volt őt megölni. Ha itt vagyok, csupán annyi történt volna, hogy most én is a kapura tűzve díszelegnél. Szerencsésnek mondhattam magam, amiért az elkövetőnek már nyoma veszett. Ez olyasmi volt ami messze, messze túlmutatott csupán az én képességeimen.
Szinte megigézve, elkeseredett tekintettel bámultam, ahogy a faszerkezetek megadják magukat a démoni lángoknak, és lassan egymás után a porba hullanak. Egy legenda, egy korszak égett porrá a szemem láttára – én legalábbis így éreztem. Emiatt pedig azt is pontosan tudtam, milyen üzenetet hordozott ez a mészárlás.
- Aria… mégis… mi történt itt? - kérdezte Lucina elcsukló hangon. – A sebhelyed... ez itt-…
Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy szinte görcsösen szorongattam a nyakam a fájdalom miatt.
- A démon párja, akit Zack hidegre tett - feleltem olyannyira rideg hangon, hogy egy pillanatra saját magamat is megleptem vele. – Ha akarnám, se tudnám elfelejteni ezeket a lángokat. Zack azt mondta nekem, ha valaha újra feltűnik a démon vagy a társa én pedig a közelben leszek, én érezni fogom… emiatt - szorítottam meg a nyakamat. – Egy démoni sebhely, amit a csata során szereztem.
- Mégis… mi történt itt? Mi ez az egész? - kérdezte Bing rekedt hangon.
Felé fordultam, és éreztem, ahogy a szívem összeszorul a látványtól. A korábban mindig olyan pozitív, kitartó Bing ott térdelt ellettem a földön; térdei megadták magukat a döbbenet és lelki fájdalom súlyának. Arcára kétségbeesés és szomorúság egyvelege ült ki, s könnybe lábadó szemeit nem tudta levenni az égő rokona és a legendás iskola összképéről. A városi tűzoltók érzékeltem, hogy körülöttünk nyüzsögnek valahol, de nem érdekelt. Egyszerűen olyan volt, mintha a tudatom kicsukta volna őket az elmémből. Számomra most csak én, két társam és a démon pusztítása voltak jelen.
- Mindenki… mindenki meghalt. Mit jelentsen ez…? - csuklott el a hangja.
- Háborút - jelentettem ki hidegen. – Ez egy hadüzenet.
- Mégis… kinek?
Nyakam csak úgy lüktetett a fájdalomtól, ahogy a testem minden porcikája is. Mégis, mintha csak valami külön erő mozdította volna meg a testem, lassan felegyenesedtem. Szembefordultam a lángokkal, és ökölbe szorítottam a kezem annyira, mennyire csak megcsappant erőm engedte.
- Mindenkinek. Üzent minden kovácsnak, embernek, mágusnak; bármilyen élőlénynek, aki szembe mer szállni a démonokkal.
Az életünket tettük kockára a kocsányos lakrimáért, mindez pedig úgy enyészett el a semmibe, mint ahogy a lángok falták fel az egykor neves iskola maradványait. Bang Mester nélkül a démondetektor elúszott… nem tudhattam, hogy a démon tudhatta-e, mire készül, vagy csak az alapvető fegyverek és veszélyességi faktor miatt tört be ide, de nem is számított. Az elkeserítő végeredmény volt a fontos. A legnagyobb kovácsmester nélkül mégis mihez kezdhettünk volna ezzel a nehezen megszerzett kinccsel?
Nem lehetett ilyen könnyen vége. Nem lehetett, hogy mindent azért tettünk kockára, hogy a végén semmit ne érjünk el vele.
- Bing - fordultam felé lassan, óvatosan, mintha én magam is féltem volna attól, mivel fogok szembenézni.
Hangom ugyanakkor a korábbi teljes ellentéte volt: olyan kedves, nyugodt és kimért, amit talán sose hallottam magamtól korábban. Lucina is felnézett rám elkeseredett, könnyes szemekkel.
- Tudom, hogy ezt talán nem most kéne kérdeznem… de muszáj. Bang Mester azt mondta nekem, egy régi barátja tervei alapján akart dolgozni ezen a démondetektoron. Esetleg tudod, kiről lehet szó?
- Sajnálom… de nem sokat - rázta meg a fejét lassan, óvatosan, ahogy végre levette a tekintetét a kapuról és helyette a földre szögezte. – Nagyon kicsi voltam még, amikor Nagyapa együtt dolgozott azzal a fura beszédű feltalálóval. Azt hiszem, külföldi lehetett… így visszagondolva, elég hibásan beszélte a nyelvet. Még gyerekként is észrevettem. A neve… nem tudom. Nem emlékszem rá, régen volt már, hogy Nagyapánál jártam. Sajnálom, hogy nem tudok semmi hasznosat mondani még most sem.
A szemébe néztem, a keserűség és elveszettség pedig, amit abból ki tudtam olvasni, már nekem fájt. Láthatóan teljesen összeroppant, és ezért nem is hibáztattam. Túl volt egy élet-halál kalandon, és egyszerre vesztette el szeretett nagyapját az iskolával… ez a helyében bárkit kiborított volna. Még egy több halált látott személyt is, mint engem, nem, hogy egy hozzá hasonlót.
Valahol saját magamra emlékeztetett a látványa, ahogy ott ültem a falumban Lufthfararen pusztítása után, és a lángok által elemésztett otthonom néztem. Azon a napon mindent elvesztettem, és a a bizonytalanság öröknek tűnő körforgásába kerültem. A mai napig nem tudtam, hogy anyám, apám és kistestvérem milyen sorsra jutott, a holttestük soha nem került elő. Ahogy Dean-é sem, Neil és Vito Mester viszont a karjaim között haltak meg. Pontosan tudtam, milyen érzés a démonok által tehetetlenül elveszíteni valamit és valakit, aki fontos számunkra. Főleg, hogy szegény Bang Mesterből kapudíszt is csináltak.
Oldalra léptem, majd egy hirtelen, rám korábban nem jellemző ötlettől vezérelve fél térdre ereszkedtem Bing előtt. Aztán minden fájdalmam és fáradtságom magam alá gyűrve megöleltem pár pillanat erejéig. Tudtam, hogy ez nem fogja eltüntetni a fájdalmait, mégis úgy éreztem, ez volt a helyes. Akkor és ott, a falumban, talán nekem is erre lett volna a legnagyobb szükségem.
- Hasznos vagy, Bing. Ne aggódj. Ígérem, hogy a démondetektor el fog készülni így vagy úgy. Bang Mester emlékére megígérem.
Azzal óvatosan elengedtem, és kicsit megtántorodva újra kihúztam magam. Lucina egy pillanatig csak nézett rám döbbent szemekkel, majd ahogy felfogta a jelenet jelentőségét, mindezt keserű büskeségbe váltott át. Hátat fordítottam Bing-nek, mialatt pedig Lucina is hozzádörgölőzött kicsit, lassú, fájdalom miatt kimért léptekkel indultam meg előre, vissza a vasútállomás felé.
- Aria! - szólt utánam immár a nevemet használva. – Mégis… hová mész? Mire készülsz?
- Befejezem, amit elkezdtem. Felkutatom a démondetektorhoz szükséges maradék két hozzávalót, ahogy az meg lett beszélve.
- De… Nagyapa-…
- Meghalt. De nem hagyom, hogy hiába való legyen. A démondetektor el fog készülni, ezt a démont pedig el fogom pusztítani - feleltem színtiszta magabiztossággal.
Azonban ezúttal ez más volt. Ezúttal nem az egóm vagy a büszkeségvágyam szólt belőlem, és nem is a személyes bosszúvágyam. Nem éreztem mást, mint a színtiszta határozottságot és eltökéltséget – és nem terveztem egyedül fejest ugrani ebbe az egészbe. Ezeket az elvett életeket már nem csak megtorolni kellett, de a rám átruházott álmokat is beváltani. Most már nem csak magamért cselekedtem.
- Bing, van hová menned? - kérdeztem kedvesen, bár neki háttal maradva.
- Hát… Igen. Haza… haza fogok utazni. És te?
- Én… nos, nekem tengernyi dolgom lett így hirtelen. De mindenek előtt felkeresem a legerősebb Isteni Lélek mágust, akinek tudom is a tartózkodási helyét, és aki a leginkább érintett lehet ebben.
- Zack-hez fogsz menni?
Lucina kérdésére csupán kimérten bólintottam egyet, kezemet a lakrimát rejtő táskára téve.
- Egyedül kevés vagyok ehhez. Nem fogom hagyni, hogy Bang Mester vagy bárki más halála hiábavaló legyen… de egyedül nem vagyok elég erős. Nem akarok meghalni. Pontosabban, nem halhatok meg. Már nem.
Hátrapillantottam Bingre és eleresztettem egy megértő és őszintén kedves mosolyt. Tudtam, hogy könnyen meglehet, soha többé nem találkozunk. Sőt, reméltem, hogy nem fogunk, mert az azt jelentette volna, hogy Bing élhet tovább, mint egy átlagos geológus anélkül, hogy hozzám hasonló zűrös alakokkal hozná össze a sors. Reméltem, hogy a démon nem fog ráhajtani a családi háttere miatt.
- Vigyázz magadra. Örülök, hogy megismertelek, Partner.
- Várj egy kicsit! - kiáltott utánam, mire még egyszer visszanéztem rá.
Még mindig a földön térdelve, de rám nézett és remegő testtel, könnyázta arccal.
- Köszönök mindent, Partner. Vigyázzatok magatokra, mind a ketten... és sok sikert.
- Köszönjük. Te is, Bing!
Erre már csak intettem egyet, majd mankómra támaszkodva sietős léptekkel folytattam az utat az állomáshoz, hátra sem fordulva. Minél messzebb értem az iskola egykori kapujától, annál jobban enyhült a nyakamban hasogató fájdalom. De igazából olyan mélyen elmerültem a gondolataimban és az érzelmeimben, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagytam inden fizikai kényelmetlenségemet.
- Mit tervezel pontosan, Aria? - kérdezte társam, ahogy aggódva felnézett rám.
- Semmit, ami meggondolatlan lenne. Ne aggódj, az többet nem fordul elő - feleltem, ismét megérintve a nyakpántom alatti sebet. – Először is, felmérem a helyzetet. Korábban megígértem Zacknek, hogy szólni fogok neki, ha ismét összefutok az általa üldözött démonnal. Ezt éreztem a minimumnak azok után, hogy megmentette az életem… plusz pár szakmai, mágiába vágó tanácsot is kérek, ha már ott leszek. Ezen felül több információt fogok gyűjteni.
- Honnan? Bang Mester volt az egyetlen nyomunk, nem igaz…?
- Biztos, hogy nem - feleltem határozottan. – Valakinek a tervei alapján dolgozott, így azt a személyt kell megtalálnunk. Kikérdezem majd Zakc-et is, tud-e bármit valamelyik alapanyagról, vagy valakit, aki tudna segíteni. Ő… mondjuk úgy, elég sok mindent tud. Ha ő maga konkrét választ nem is adhat, talán tud neveket adni, akiket felkereshetnek, vagy bármi ilyesmi. Valahogy biztosan meg lehet csinálni azt a detektort, én pedig meg fogom találni a módját. A háború már berúgta az ajtót, nekünk pedig nincs visszavonulási opcióink. Nem fogom kétszer ugyanazt a hibát elkövetni.
Jól tudtam, hogy ez volt a végszó. Egy korszak a lángokkal együtt most lezárult, nem csak bennem, de a királyságban is, és itt volt az ideje, hogy felébredjek eddigi önző tengés-lengésemből. Bang Mester kiszögezett teste úgy égett bele az emlékeimbe, mint Pew hősies harca a halál torkában, csak teljesen más jelentéssel. Jelenleg arra kellett fókuszálnom, hogy a lábadozásom alatt információt gyűjtsek – ha pedig azzal megvoltam, akkor én is beléphettem a csatatérre, erősebben és nagyobb elszántsággal, mint valaha.

Lucina ugyan még nem szólt, de Binggel csak úgy tudták kicserélni a gázálarca szűrőjét, hogy levették az egész álarcot. közben persze visszatartotta a lélegzetét, viszont a szemét nem hunyta be. Lassan dolgozó paraziták kerültek a szemébe, amik fokozatosan rontják a látását. Eleinte csak néha-néha megfájdul a sulek szeme, nem tulajdonítva neki komoly jelentőséget. Később viszont alkalmanként elhomályosodik a látása, majd a hónapok múlásával csak tovább romlik az állapota. Sajna ha később szól is az átlagos főzetek és kezelések nem orvosolják az állapotát.

Jutalmad: 1 szett emberi vegyvédelmi védőfelszerelés, ami az egyik lábánál sérült + 1 szett sulek vegyvédelmi védőfelszerelés.

6.600 VE + -15.000 Gyémánt

Lucina jutalma 3.300 VE