Magánküldetés: Vizima a szellemváros

Vidáman ballagtam az úton, halkan énekelgetve. Magamban már rég messzire űztem Akane Resort emlékeit, most csak a jelenre koncentráltam. Nem akartam törődni a halottakkal, hogy én tehetek róla és hogy…
„Azt mondtam, nem akarok törődni vele!!!” Megráztam a fejem és megcsíptem az arcomat, hogy magamhoz térjek.
- Szánalmasan festesz… mint általában… - már oda se néztem, hogy tudjam, hallucinációm megint eljött hozzám kislánykori alakomban, hogy az agyamra menjen a cinizmusával.
- Ennyi erővel akár fel is adhatnád az egészet… miért vándorolsz? Mi a célod? Miért nézel szembe annyi veszéllyel? Miért vállalod a kockázatot?
Nem tudtam felelni. Szerencsére az idegesítő illúzió eltűnt, amilyen hirtelen jött. Ahogy elpárolgott, egy kis falut pillantottam meg, a szelíd dombok ölébe ágyazódva. Felvidulva mentem a faluba.
Az utcákon mosolygó emberek beszélgettek, lármáztak, asszonyok hajoltak ki az ablakokon, hogy pergő nyelvvel pletykázzanak alant álló szomszédaikkal; gyorsabban készen van a nagytakarítás, ha némi információcsere is zajlik közben. Körülöttem gyermekek cikáztak, hangosan kiabáltak, játszottak. Egyikük éppen előttem bukott fel. Tetőtől - talpig maszatosan felkelt, leporolta magát, majd rám nézett. Kócos kisfiú volt, vidám bogárszemekkel. Rám vigyorgott, majd üldözőbe vette a társait, akik egy sarok mögül lestek rá nevetgélve.
A kicsi piacon fejkendős asszonyok beszélgettek, vidám, gondtalan kacajuk ott lebegett fölöttük és engem is jókedvre hangolt. Piaci kofák kínálgatták nagy hangon áruikat, csalogatták az embereket.
- Nézze csak, kisasszony, ez a ruha éppen magának való… tapintsa csak meg, milyen finom puha az anyaga… ilyesmit máshol nem kapni… - hittem neki látatlanban is, de eszem ágában sem volt ruhát venni, így hagytam, hogy elsodorjon a tömeg.
Odébb a padokon öregebb lakosok ültek. Mikor melléjük sodródtam, hirtelen meghallottam egyikük hencegését:
- Én fiatalabb koromban egy sárkányt is legyőztem…
- Na persze, ugyan már….
- Dehogyisnem. Olyannyira valóság, mint az, hogy most itt ülünk. A szemei hatalmasak voltak, és vérben forogtak, a szája pedig tele volt hatalmas agyarakkal… tüzet is okádott, csak éppen sosem talált el, istenáldotta szerencsém volt…
„Na persze… én meg kisfiú vagyok…”
- És hogyan győzted le? - kérdezte az egyik reszketeg vénség szkeptikusan.
Nem bírtam ki, hogy oda ne szóljak.
- Levágta a fejét. Igaz - e, öreg?
Idegenkedve néztek rám, de a mesélő boldog lehetett, hogy talált valakit, aki hallott feltételezett hőstettéről. Megeresztett felém egy fogatlan vigyort.
- Le bizony!
- Nagy, büdös feje volt, igaz - e? - kérdeztem vigyorogva.
- Ha te azt tudnád, gyermekem… - sóhajtott válaszképp.
- És hatalmas, véreres szeme volt, igaz? - kérdeztem tovább.
- Igen, az is volt - bólogatott.
- Meg taraja is… meg hatalmas tollas szárnyai és így csinált, hogy kot kot kot… - itt sikeresen utánoztam egy csirkét. Az öregeknek tetszhetett, mivel hangosan röhögtek, a dicsekvő pedig úgy nézett rám, mint aki citromba harapott.
- Pedig sárkány volt… - mondta még halkan.
- Persze… - vigyorogtam, majd továbbálltam. „Ha valaki összefut egy sárkánnyal, nem ússza meg sérülés nélkül, haver… pláne azzal a nullával vetekvő mágikus erővel, ami benned van…”, fintorogtam.
-… azok az éjszakai rémek…
- Hja, jó volna megszabadulni tőlük… de úgy tűnik a mágusoknak sok dolga van, nem érnek rá velünk foglalkozni…
Érdeklődve álltam meg. Egy almafa alatti padon két vén táltos beszélgetett pipafüst mellett.
- Na igen… pedig én már szeretnék hazamenni… jó, itt is szép minden, de a legjobb otthon…
- Ahogy mondod, öreg barátom… de a mágusokat még a hatalmas jutalom sem érdekli… nem tudom, mivel vehetnénk még rá őket, hogy segítsenek…
Pillanatnyi tétovázás után odaléptem a vén pároshoz.
- Jó napot! Ha nem haragszanak… szeretnék többet tudni arról a városról!
- Te mágus vagy? Melyik céhtől? - gyanakodtak. Szentül hittem, hogy ha megmondom, nincs céhem, fekete mágusnak hisznek, ezért lódítottam egy kicsit. Úgyse tudja meg senki.
- A Blue pegasustól. Hallottam az ügyükről, és szeretném vállalni. Merre találom azt a falut? És milyen rémségekről lenne szó pontosan?

Az öregek kissé megnyugodtak, és nagyot sóhajtottak, hallva a céh nevét. Szóval jó volt a következtetésem. Egyikük, a pocakosabb, kerek, piros almaképével kicsit közelebb hajolt hozzám és hangját lehalkítva, fojtottan elkezdte:
- Nyugat felé vezet egy főút, ha azt követi, egyenesen Vizimába ér! Habár nem is tudom… - itt az öreg elgondolkodva méregetett engem.
- Mi a gond? – kérdeztem kissé idegesen.
- Hááát… - a másik, soványabb, aszottabb öregember, orra alatt hatalmas bajuszcsodával kínosan feszengve mondta. - Nem magának való hely az, kisasszony! Azok a szörnyek… lúdbőrzik tőle az ember háta… biztos, hogy magácska mágus?
- Az vagyok! - feleltem magabiztosan. - Mégis miféle szörnyek kóricálnak arrafelé? - kérdeztem kíváncsian.
- Hát lássuk csak… - a kerekebbik öreg a lábujjait vette szemügyre, mialatt emlékeibe merült - egyik este láttam egy bábuszerű szörnyeteget… az arcát valami porcelánmaszkszerűség fedte… és a karjai… azok helyén hatalmas pengék voltak…
- Én meg olyat láttam… - vágott közbe a vékonyabb - hatalmas denevérszárnyai voltak, és hegyes fülei, mint egy erdei koboldnak…
„Aha. Ezt is onnan tudja, hogy már látott erdei koboldot” fintorogtam, de azért figyeltem áhítatosan.
- Meg volt ott egy zubbonyos is, és mindenhonnan láncok lógtak róla… - ragadta vissza magához a szót a pocakosabb öregember - és dagadt, hófehér embercsökevények is… szinte foszforeszkáltak a sötétben…
- És hatalmas, dobozfejű óriások is… - adott újabb adalékot a félelemnek a másik - a hasuk meg összevarrva, mint valami bizarr műtét eredménye…
Elhallgattak, bizonyára a hagymázas rémálomba illő emlékeik körében időztek. Nem akartam megzavarni őket: a begyűjtött információ lefoglalta minden fantáziámat.
Borsódzott a hátam ettől a küldetéstől, valahogy nem akaródzott elvállalnom. Senki sem időzik szívesen rusnya démonok, szörnyek, undormányok társaságában. Ellenük talán még a csillaglelkek is hatástalanok. Tétován néztem abba az irányba, amerről jöttem.
- Megijedt, igaz, kisasszony? - kérdezte a pocakos öreg együtt érzően, kerek arcában jól láttam megértéstől csillogó szemét. Tétovázva bólintottam.
- Nem is az ijedtség a gond… - próbáltam mentegetőzni.
- Hanem, hogy egyedül nem tudna elbánni velük? - kérdezte.
- Igen, valami olyasmi! - csillaglelkek ide vagy oda, azért ők sem bírják végtelenségig… habár Vulpeculát bevethetném, de akkor nem lennének házak, ahová visszatérhetnek…
- Kisasszony, menjen inkább haza! Majdcsak elvállalja valaki… vannak még erős varázslók is a világon, nagyon sokan, egyiküket talán erre vezérli a sorsa… és a jutalom se kutya… 170.000 majdcsak idevonz valakit…
Agyamban ekkor mérlegre tettem az információkat: egyik oldalon az éji szörnyek tangóztak, a maguk iszonytató, emberevő, félelmetes valójában, a másik oldalon a jutalom próbálta maga felé billenteni a mérleg nyelvét. Egy ideig egyensúlyban voltak, de aztán lassú biztonsággal a veszély és a tiplizés felé billent a mérleg. Míg én a válasszal kínlódtam, az öregek tovább szőtték a beszélgetés fonalát.
- De ha nem jön, az se baj, igaz - e… végül is itt sincs rossz dolgunk… - bökte meg barátságosan a vékonyabb a barátját.
- Persze… csak ugye, otthon csak egy van… - mosolygott a pocakosabb szomorkásan. - még a feleségem arcképét sem tudtam elhozni magammal... ott állt a komódon…
Idegenkedve hallgattam az öreg beszédét, majd elmosolyodtam, talán némi fájdalommal és öngúnnyal. Nem tudtam, mi az az otthon: ez a magamfajta szabad madárnak teljesen idegen kifejezés. Sosem kérdezte senki, hol voltam, és mit csináltam. Nem tudtam, milyen az, ha várnak valahol, vagy milyen érzés, mikor azért üvöltöznek velem, mert öt perccel később kerültem elő, mint ígértem.
- Asszem, mégiscsak vállalom - jelentettem ki csendesen.
- Na de, kisasszony… ez nem a maga dolga… - próbáltak tiltakozni, hasztalan. - Ha fél, nem kell vállalnia...
Valóban féltem. De az emberek élete sokkal többet ér, mint holmi félelem. Még akkor is, ha ebből az életből nem maradt más, csak néhány poros emléktárgy egy omladozó kis házban.
- Ugyan már, az csak néhány szörnyeteg - jelentettem ki halvány mosollyal, majd elindultam nyugatnak, Vizima felé.

Noah: Útnak eredsz, hogy véghezvigyél egy újabb hőstettet. Utad még gyalogszerrel is csak pár órás. Ha figyelmesen jársz, akkor a poros földúton még a szekérnyomokat is felfedezed, amik valószínűleg akkor keletkeztek, mikor a lakosok tömegesen hagyták el a várost.
A város egy domb lábához épült, és a dombokat végigmérve arra jutsz, hogy a város bortermelésben jeleskedett. A város előtted elterülő bejárata előtt egy tábla fogad, amin egy üdvözlőszöveg virít. Mivel még nappal van a város teljesen kihalt. A szél ördögszekereket fúj keresztül azt utcákon, míg némelyik ház tetején a szélkakast terelgeti. Ha beljebb merészkedsz, akkor egy szökőkutat vélsz felfedezni, ami még működik is! Mikor közelebb mész hozzá, akkor az alján találsz egy levágott ujjat, aminek a gazdája semerre sincs. A város központja valószínűleg a templom felé lehet, ami talán 4-5 utcányira lehet most tőled.
Hogyan tovább?



Sophy: Utad során lábnyomokat fedezel fel a földúton, amik nagy eséllyel a farmer által emlegetett harcosoké lehet. A város közvetlen határában találsz egy kezet az út mentén, ami a föld alól nyúl ki. Gazdája valószínűleg már rág halott, hiszen a húsát megcsipkedték a madarak is, és már a kukacok is átjárták.
Lassan elérkezel a város egyik bejáratához. A város egy domb lábánál épült. A domb pedig arról árulkodik, hogy az itt lakók a borászatból éltek meg. A város kapujában vár egy köszöntőtábla, ami félbe van vágva.
Az írások igaznak, tűnek, hiszen fényes nappal van és sehol egy élő személy. Ha az épületek közé merészkedsz, akkor az első jellegzetes épület, amit felismersz egy fogadó lesz. Igaz a hely kissé romokban van, de felismerhetőek rajta egy fogadó jellegzetességei. Kíváncsian nézelődsz körbe, mikor hirtelen valamiféle csörömpölést hallasz valahonnan a fogadó mögül.
Idáig tartson a post!

Hamar megtaláltam a főutat, amely nyugatra vitt, a szellemvárosba. Vaskos keréknyomok vágódtak a földbe, a fejvesztett menekülés egyik emlékeként. Leszegett fejjel baktattam az úton, tűző napon, hátamon a kis zöld katonazsákommal, amiben a ruháimat és a pénzemet rejtegettem. Bozontos hajam az arcomba hullt, így csak kislánykori énem lábait láttam, ahogy a vájatokon egyensúlyozik.
- Meg akarsz halni? - kérdezte kíváncsi érdeklődéssel.
Megrántottam a vállam.
- Miért segítesz nekik? Öregek már, nincs nekik sok hátra. Azt a kis időt ott is ki tudják húzni, nincs ott rossz dolguk.
„De nem az a város az otthonuk.”
- Nekik gyakorlatilag már úgyis mindegy. Most még simán leléphetnél.
„Nem fogok megfutamodni. Már eldöntöttem, ennyi.”
- Ha eldöntötted volna, akkor most nem lennék itt. Ha csak félszívvel mész, sosem éled túl - vigyorgott a pimasz.
„Nem halok meg olyan könnyen.”
- Pedig néha csak egy hajszálon múlt – emlékeztetett finoman. – Most pedig a szörnyeken fog múlni. És ha csak rajtuk múlik, te nem éred meg a holnapot.
„De nem csak rajtuk fog múlni.”
- Nem fogok meghalni! Csak azért sem! – tettem hozzá fennhangon. Oldalra néztem, de a kislánynak már hűlt helye volt.
Időközben észrevettem, hogy megérkeztem. Szelíd domb emelkedett a város mögött, lejtőjén hatalmas szőlőültetvény terjedezett, a levelek közt rám mosolyogtak a zöld és lila foltok – ennyit láttam messziről az érett fürtökből.
A város bejárata előtt kis fatáblán barátságos szöveg virított, ám az üdvözlés mögött üres város fogadott, baljós színezetet adva a táblán álló vendégszeretetnek. A kihalt utcákon ördögszekeret kergetett a szél, majd megunva a játékot, falnak görgette a száradt kórót. Némelyik ház tetején szélkakas nyikorgott, szélirányba fordulva.
Üres házak között sétáltam. Szöges ellentéte volt a másiknak: sehol egy ember vagy egy állat, nem szaladnak kutyák a kerítéshez, hogy megugassanak, mint idegent, egyetlen házból sem hallatszott beszélgetés, vagy nevetés zöreje, vidámság helyett tompa közöny és üresség zajong. Bentebb szökőkút csobogott. Kezemet a jéghideg víz útjába tettem, majd hirtelen észrevettem, hogy az alján egy emberi ujj úszkál. Nem mertem belegondolni, hogy hova lehetett a tulaja, vagy hogy melyik szörny ette meg.
Leültem a szökőkút szélére. Odébb kis templom magasodott ki a házak közül. Bizonyára ott lesz a városka központja.
- És most mit csinálsz? – kérdezte vidor kislányalakom, miközben a szökőkút szélén sétálgatott kitárt karjaival egyensúlyozva.
- Hahóóóó, van itt valakiiiiii?
Vékony hangom hosszan visszhangzott a házak között, de felelet nem érkezett. Mondjuk, inkább azon csodálkoztam volna, ha válaszol valaki.
Egy fogadó keresésére indultam, ahol megvárhatom az estét. Többet úgysem tehetek itt.

Befordultam egy sarkon. Egy erősen foszló házon ócska cégért nyikorgatott a szél, a fatáblán már nem tudtam elolvasni a kopott feliratot. Belöktem a kopott ajtót: a kocsma romokban hevert. Asztalok összetörve hevertek szanaszét, a székek pozdorjává zúzva és a padló is fel volt tépve. Egy helyütt, a romos zongora mögötti tükrön pókhálóként futott szerteszét a törés. A lépcsőn immár nem lehetett feljutni az emeletre: hatalmas karmok szaggathatták darabokra a fokokat. A pult mögötti polcokat is szanaszét törte ugyanaz a karom, az üvegek tartójukat vesztve alácsúsztak és darabokra törtek a padlón, tartalmuk szanaszét folyt. Az ablaküvegek sem voltak épp a legjobb állapotban.
Beleszagoltam a levegőbe: vérszag csapta meg az orromat. Megfordultam és továbbálltam.
Jó néhány utcával arrébb találtam egy másikat: már csak üszkös romok maradtak a helyén, kormos gerendák meredtek az ég felé. Megérintettem az egyiket: a szénné égett fa porrá omlott az ujjaim alatt. Itt sem időztem sokáig.
Nem sokkal később egy táblába botlottam: egy Vakvarangy nevű fogadót ígért a sarkon túl. Bekanyarodtam az utcába, és már előre borsódzott a hátam a látványtól. De kellemesen csalódtam: a fogadó teljesen épségben volt, cégérétől a tetejéig. Már éppen belépni készültem, amikor valaki kinyitotta az ajtót belülről.
Tartva attól, hogy valami kósza szellem vagy rabló lehet az, megleptem a kilépőt: teljes erőből az orrába vágtam. Aztán meredten néztem, ahogy az ártatlan lány vérző orral eldől, akár egy zsák.
Legszívesebben homlokomra csaptam volna, de ehelyett inkább szelídet káromkodtam. Bevonszoltam a lányt a fogadóba és erőlködve egy székre ültettem. Arról szó sem lehetett, hogy felcipeljem a lépcsőn.
Jeges vízbe áztattam egy törülközőt, és a csücskével borogattam a lány sérült orrát. A hideg vagy talán a fájdalom hatására a lány nyöszörögve ébredezni kezdett. Amint kinyitotta a szemét és sikerült rám fókuszálnia, hadarni kezdtem:
- Bocsi, nem akartam… azt hittem, valami démon vagy… ki a fene vagy te? És mit keresel errefelé? Jah, én Noah vagyok…

- Semmi baj… - nyugtatott meg elhaló hangon. – Az én nevem Sophy Walter. A szörnyek miatt vagyok itt… - felelte, én pedig csodálkozó pillantással méregettem a kis kékhajút. Egyáltalán nem tudtam elképzelni róla, hogy szabadidejében mágiát használ szörnyek és egyebek ellen. Ő közben visszakérdezett – És te, mi járatban vagy erre?
- Én is a szörnyek miatt jöttem – mondtam neki szűkszavúan, ám mégis bőbeszédűen.
- Mit szólnál, ha együtt dolgoznánk…? – lepett meg egy újabb kérdéssel – Tudom, hogy csak most találkoztunk, de talán nagyobbak az esélyeink, ha most az egyszer összedolgozunk – győzködött, én pedig engedtem.
„Biztosan új még a szakmában”, gondoltam. Ha még csak most kezdte, nem csoda, hogy nem szívesen marad egyedül. Bár ezen a helyen… én sem akarnék egyedül maradni.
- Rendben, legyen… végül is semmit sem veszíthetünk…
A rongyot a lánynál hagytam és a pult mögé sétáltam. Szemügyre vettem a választékot – már ami megmaradt – és kitöltöttem a lánynak egy kicsi whiskyt egy csorba pohárba.
- Tessék, egy kis szíverősítő… - megvártam, míg felhajtja és elmosolyodtam kis fintora láttán – Mágus vagy igaz? Melyik céhtől jöttél?
- A Fairy tail mágusa vagyok – jelentette ki büszkén.
- És van valami ötleted, hogy mitől jöttek elő ezek a szörnyek? Te találtál valamit? – kérdeztem kíváncsian. Én a magam részéről nem szívesen emlékeztem vissza mindarra, amit találtam.

- Háát… egy hulla kezét – kezdett bele kissé nyersen – ami épp a földből meredt az ég felé, s közben bogarak rágták, és madarak marcangolták. Egy széttört köszöntőtáblát. Romokban heverő épületeket, és két macskát, akik épp játszottak. Meg még mielőtt megérkeztem, mesélt egy gazda néhány harcosról, akik idejöttek, páran soha nem távoztak innen, a többiek pedig mint megőrültek. Kábé ennyit láttam, illetve hallottam. És te, mit találtál eddig? – érdeklődött.
- Ugyanezt enyhébben… egy ujjat a szökőkút mélyén, a tulajt vagy a maradványait viszont nem, valamint egy – két fogadót romokban. Két öreg mesélt a szörnyarzenálról, amik bulit rendeznek itt éjszakánként – foglaltam össze röviden. A falu felett terjengő halálszagot és az üresség lehangoló voltát nem akartam kidomborítani: éppen elég jól érezte a komor légkört ő maga is.
- Egyébként hol várjuk meg az éjjelt? Mert ugye, éjjel jönnek elő… - kérdezte, hangjában félelem bujkált, én pedig elvigyorodtam, mivel kérdése enyhén szólva idióta volt. Hiszen éppen ott állunk, ahol aludni tudunk.
- Hát itt… de ha gondolod kint is alhatsz a földön. Hátha valamelyik monstrum elbukik benned – tettem hozzá, hisz nem erőszak a disznótor. Ha nem akar ott aludni…
- Van valami ötleted, mi történhetett itt? – kérdeztem.
Sophy csak tanácstalanul ingatta a fejét.
A lépcső irányába néztem. Kicsit roskatag és poros volt ugyan, viszont remekül használható. Ismét a pult mögé sétáltam és levettem két kulcsot a falról. Az egyik zörögve – csörögve landolt Sophy előtt.
- Tiéd az egyik, enyém a másik. Ha falrengető dörgést hallasz, ne aggódj: az csak a horkolásom – vigyorogtam, majd a lépcső felé indultam.

Végtelen folyosón futottam, alattam kétfejű kígyóvá tekeredett a folyosó, egyik fejével utánam kapott… szalagon futottam, immár a kígyó teste volt a talaj, ám az ajtó még mindig ott volt, egy fényes téglalap volt csupán… nyújtottam a kezem, a kígyó utánam nyúlt hatalmas fejével, már szinte éreztem, ahogy a lábamba mar… sikolyomat elnyelte a feneketlen sötétség, ami körülöttem volt…
Az ágyon feküdtem zihálva, éreztem, ahogy a hátamon végigcsorog a hideg verejték. Körülöttem olyan sötét volt, hogy a bútorok sziluettjeit sem tudtam kivenni. El akartam tapogatózni az ablakig, ám ekkor valaki megfogta a lábam.
Egy nyálkás kar nyúlt elő az ágyam alól, a lábamat kapaszkodónak használva araszolt egyre feljebb, míg végre ocsmány fejét is megláthattam…. Kicsi szája száz fogat takart, szeme helyén fekete mélység tátongott, fehér álarca foszforeszkált a süket sötétben… tátotta a száját, hogy felém kapva átharaphassa a torkomat…
Az ablakot nyitva hagytam délután, mielőtt álomba szenderedtem, ezért arra ébredtem, hogy valami besuhan az ablakon és végigsimogatja az arcomat. Kipattant a szemem, és felültem az ágyban. Csak a szél cirógatott végig: felébresztett a lidércnyomásból, majd dolga végeztével lágyan kihussant az ablakon. A porlepte függönyök bánatosan libegtek utána. Lerúgtam a takarót, és enyhén remegve az ablakhoz sétáltam, hogy végignézzek a városon.
Az üres város még kísértetiesebb és nyomasztóbb volt éjjel, mint nappal. Halvány holdfény világította meg a kihalt utcákat, az elhagyott házakat, a valamikor harsogó piacokat. Egy – két megmaradt standon rothadt zöldség árválkodott, a többi azonban darabokra volt törve. Idáig hallottam a távoli szökőkút csobogását: messze visszhangzott az elhagyatott otthonok között. A hold ezüst fényt vont a háztetőkre, magányos kémények között fütyült a lenge szellő. Két macska sétált kényesen az egyik tetőn, egyikük fekete bundája szinte elnyelte a hold fényét, míg a másik szinte világított messziről. Egy darabig elsétálgattak a meredek tetőn, majd hirtelen eltűntek, mintha ott se lettek volna. Becsaptam az ablakot – az üres utca vigasztalan és hátborzongató látványt nyújtott. Inkább Sophy keresésére indultam.
Nem kellett sokáig keresgélnem: álmosan botorkált ki a szobája ajtaján, de amint rám nézett, feszültség ült ki a vonásaira.
Hát igen… ez nem átlagos vadászat lesz.
Lementünk a lépcsőn: a fokok bánatosan jajgattak a dupla súly alatt.
- Kuss legyen! – morogtam a lépcsőre és belerúgtam az utolsó fokba. Tépázott idegeimnek nem tett jót a folyamatos nyikorgás.
Már épp az utcára léptünk volna, amikor halk csikorgást hallottunk a tetőről: valami kaparászott a cserepeken. A túloldalon kezdődött, majd lassan felénk közeledett, és megállt felettünk. Fojtogató csend lett.
A fekete, agyontűzdelt undormány olyan hirtelen szakadt a nyakunkba, hogy semmire sem volt időnk. Sophy arrébb ugrott, én azonban nem voltam sem ilyen gyors, sem elég szerencsés. A fekete dög ugyanis akár az álmomból is kiszakadhatott volna: csonka végtagjait egyszerre használta, négykézláb mozgott, és egészen fürgén. Hátát tűk díszítették, és két szeméből is egy – egy tű állt ki. Ocsmány nyelve földig lógott, mozgás közben surrogva húzta maga után. Vékony, fülsüketítő hangon felsikított: a fülemhez kaptam, hogy kiszorítsam az ocsmányság hangját, de még így is majdnem szétszakadt a fejem. A szörnyeteg, kihasználva figyelmetlenségemet, nekem ugrott, és a markába kaparintott, hogy megdöfjön egy tűvel, amit magából kaparhatott elő. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kellene hagynom… már attól kirázott a hideg, hogy elképzeltem, mivé válhatok, ha eltalál. Közben a dög szorítása erősödött: dühös lett, amiért makacs döfései nem jártak eredménnyel. Előkotortam egy kulcsot a zsebemből: Vulpeculáét félreraktam későbbra – tömegtámadás ellen tökéletes lesz – és Taurusét vettem elő. Perverz bikám nyomban megjelent, én pedig kiadtam az első parancsot, ami az eszembe jutott:
- Taurus, vágd le a karját!
A szellem azonnal engedelmeskedett: dühös ordítással vetette magát kínzómra, és könyökből levágta a karját a baltájával. A szörnyeteg felüvöltött, fájdalmas sikolya egyenesen az agyamba tépett. Halántékomra szorítottam volna a kezem, de még mindig a szörny immár levágott mancsában vergődtem. Kétségbeesetten ficeregtem, míg végre Sophy odajött hozzám és nagy nehezen szétfeszítette az ujjakat, hogy előmászhassak. Felkecmeregtem, szabadítóm pedig egy kulcsot halászott elő a zsebéből, és megidézett egy szellemet, aki ecsetet szorongatott a kezében.
Elbambulva meredtem a lányra egy pillanatig. Két csillagmágus egy csárdában… hát, mi megférnénk, de ez a benga állat itt valahogy kilóg a sorból…
Ezalatt Sophy parancsot adott: a szelleme egy hatalmas ágyút festett a levegőbe, amit azonnal el is sütött. Taurus időben félreugrott, így a golyó a szörny gyomrába mélyedt, aki emiatt beletarolt a falba. Iszonyatos robbanással és porfelhővel szakadt ki a kocsma mögötti utcára. Immár nem kellett az ajtón kerülnünk: a falon tátongó lyukon keresztül tökéletesen tudtunk közlekedni. Kimásztunk a törött gerendák között, és szemügyre vettük az immár békésen – és reményeim szerint végleg – szunnyadó undormányt. Majd hirtelen egyszerre fordultunk egymás felé, szellemeink érdeklődő pillantásai közepette.
- Te is csillagmágus vagy?! – kérdeztük egyszerre.

Hosszan meredtünk egymásra, majd Sophy végül elvigyorodott.
- Ez mekkora lesz! – mondta, majd a festőjéhez fordult. – Monsieur, kérnék egy kardot!
A festő azonnal összedobott neki egyet a levegőben: a kecses markolat engedelmesen siklott Sophy kezébe.
Rengeteg dolgot akartam megkérdezni tőle: kitől tanult, milyen kulcsok vannak a birtokában, miken ment eddig keresztül, céhtag - e - elvégre nem mindennap találkozik össze két csillagmágus egy helyen -, ám semmire nem volt időnk. Hangos dübörgés és ropogás ütötte meg a fülünket. Remegni kezdtem… legalábbis ezt hittem, de rájöttem, hogy csupán a föld remeg alattam. Mintha helyettem is előre félne. A kisebb kavicsok pattogtak, némelyik vándorútra indult – az utca másik vége felé kezdett el csúszni. Egy darabig egy kavics útját figyeltem, majd a tekintetem lassan siklott oldalra, és megállapodott a remegés kiváltó okán: egy földhalmon, ami veszett irammal közeledett felénk. Futni kezdtünk, először lassabban, miközben hátra - hátratekintgettünk a vállunk felett, majd egyre gyorsabban futottunk, hogy lerázzuk azt a valamit. Ám az nem tágított – egy élete, egy halála, kitartóan követett minket.
Jeges levegő süvített a tüdőmbe, a mellkasomba fészkelt és egyre nagyobb helyet foglalt magának, mindenütt szúrt. A lábaim egyre gyengültek, mire végre egy köves részre értünk: a szökőkúthoz, aminek a fenekén a gazdátlan ujjat láttam nemrég.
Úgy tűnik, jó ötlet volt: a szörnyeteg a földön egyfolytában a nyomunkban volt, ám a kövezett talaj feladta neki a leckét. Nyomunkat veszthette, mivel tett pár kört a szökőkút körül. Emberi logika szerint egy idő után ráun, és elmegy. Mi pedig szusszanhatunk egyet.
Eláshattam a fenébe a logikámat!
A szörnyeteg megállt, a dübörgés megszűnt, a föld ellaposodott és a város visszatért a maga kísérteties és hátborzongató valójába. A hold egyenletesen szórta sugarait az üres házakra, lágy szellő sétált a házak között, besuhant egy – két ablakon. A szökőkút egyenletesen csobogott és locsogott a hátunk mögött, hátamat jéghideg permet érte, ahogy visszacsapódott a víz.
A szörnyeteg kirobbant a föld alól, homokdarabokkal szórva tele a ruhánkat, szemünket és szánkat. Göröngydarabokat köpködtünk, közben kerekre tágult szemmel figyeltem legújabb ellenfelünket.
Szemét kendővel kötötte le, kényszerzubbonyba bújtatott teste rothadt, vaskos láncok tekeredtek rajta acélkígyókként, a hold fénye hatalmas lakaton tört meg, amely az acélköteget fogta össze. Csakhogy vasbéklyói vége földig lógott, a lánc csörögve követte útján.
Mostani küldetésem egyre jobban kezd hasonlítani egy hagymázas rémálomra. Belecsíptem a karomba, próbaképpen. A csípés fájt és helye piroslott, de a sebzett város és a szörnyeteg nem tűntek el. Sőt, még egy lapáttal rátett ijesztő valódiságára: mire észbe kaptunk, az egyik lánc meglódult, Sophy testére fonódott, és magához rántotta a meghökkent lányt.
Nem volt sok választásom, de nagyon nem is gondolkodtam rajta: felkaptam Sophy elárvult kardját, mellé futottam, majd a kardot a láncszemek között a földbe döftem, megakasztva a láncot. A szörny értetlenül meredt felénk, húzgálni próbálta Sophyt, ám a kard makacsul kitartott.
- Taurus, vágd el a láncot! - parancsoltam.
A lánc hangos csörrenéssel szakadt szét a balta éle alatt. Együttes erővel kibontottuk a láncokból a foglyot, majd újdonsült ellenfelünkre néztünk.
Akinek immár hűlt helye volt.
Éreztem, hogy jéggombóc ficereg a szívem helyén, majd lassan ijedtséggé változva a torkomon kúszik feljebb lassan. Ismét csendes volt minden, még a föld sem dübörgött. Visszafojtott lélegzettel figyeltünk minden aprócska rezdülésre.
Inkább éreztem, mint hallottam, ahogy a föld lassan megemelkedik alattam. Éreztem, hogy a gyomrom is emelkedik: az utolsó pillanatban sikerült leugranom a terebélyesedő dombról.
Az ocsmány rém ismét kiszakadt a földből, csalódott üvöltése a holdig szállt, akár a farkasé. Nem tetszett neki prédái izgága jellege.
Még mindig Sophy kardjával a kezemben nekifutottam. A szörnyeteg felém csapott az egyik lánccal, majd a másikkal is. Az első elől sikerült félreugranom, csakhogy a por, ami földbe csapódásakor szétszóródott, főleg a szemembe ment. Pillanatnyi vakságom következtében telibe kaptam a másik láncot. A súlyos lánc a vállamba harapott, és én felüvöltöttem a fájdalomtól. Elejtettem a kardot, hogy fájó vállamhoz kapjak. Csillagokat láttam a kíntól, és ha nincs Taurus, a harmadik láncot talán a nyakamra tekeri a rondaság. Csakhogy hű szellemem még éppen idejében ugrott elém, az ellenem indított lánc a baltája nyelére tekeredett. Taurus biztos kézzel tartotta a baltát, a lánc egyre jobban feszült kettejük között.
Taurus hirtelen teljes erejéből és harsány üvöltéssel megrántotta a baltát, mire a szörny felé kezdett repülni, majd egy hatalmas jobb egyenessel pecsételte meg a találkozást. A rém messzire repült, végigporzott a földön, ám gyorsan talpra ugrott.
Oldalra néztem, hogy lássam, Sophy mit csinál. Épp egy fekete táskában kotorászott, majd előhalászott belőle egy kis fiolát, amivel különös gyengédséggel bánt. Majd odakiáltott nekem, hogy fedezzem, és nekilódult, markában a kis fiolányi folyadékkal.
Nem tehettem mást: az egyik láncot, ami felé kígyózott, a karddal szúrtam földbe, a másikat Taurus kapta el és rántotta meg. Ettől a szörnyeteg fél térdre roggyant. Sophy ezt kihasználva behajlított lábára lépett, majd a rém szájába gyömöszölte a fiolát, majd szó szerint szájba vágta az öklével. A fiola széttört, és kisebb robbanás repített szét minket minden irányba. Sophy nem messze tőlem landolt a földön tompa puffanással. Egy darabig csak a szívem tompa dübörgését hallottam a fülemben, majd fel tudtam fogni Taurus aggódó kérdését is.
- Jól vagyok, semmi bajom… - mondtam, majd Sophyra vigyorogtam. – Ügyes volt!
Kisebb segítséggel sikerült feltápászkodnom, és közelebb mentem a pórul járt rémhez. A robbanás nem volt kegyes hozzá: fél fejét levitte a detonáció, vér ömlött a földre.
- De még milyen ügyes! - gondoltam hálával új társamra.

Pár perc pihenő után óvatosan mozgattam meg a vállam, ám olyan erős fájdalom hasított belé, hogy felnyögtem. Taurus némileg aggódva nézett rám, ám igyekeztem tettetni, hogy jól vagyok – idegesített, ha túlságosan aggódtak értem. Nem vagyok cukorból, ugyebár…
Édes csend terpeszkedett körülöttünk, csak a vízcsobogás törte meg a selymes csendet. A szökőkút szélére telepedtem, belemerítettem a jeges vízbe a kezem, és a tarkómat masszírozgattam. Jólesett a kis béke, bár valahogy érezni lehetett, hogy igencsak törékeny. Nem tudtam volna megmondani, miféle ösztönnel, egyszerűen csak éreztem, hogy még nincs vége. Az éjszaka és a város tartogat nekünk még valamit…
Mire mindezt végiggondoltam, olyasmit hallottam, amitől kirázott a hideg. Halk vihogást, sikongatást sodort felénk a gyenge szél – mint amikor a gyerekek bújócskáznak, és biztos búvóhelyükről kilesnek a hunyóra, aki egyáltalán nem tudja, merre vannak.
Ha gyerekek lettek volna azok, akik elbújtak, talán örültem volna. De szörnyekkel bújócskázni éjnek évadján egy elátkozott városban… ehhez nem volt kedvem, és a jelek szerint Sophynak sem. Egyre többen és többen vihogtak, kaparászták a falat és a tetőket, lestek ránk a házakból, sötét szegletekből, apró sikátorokból, mindenhonnan. A cserepeken a korábban legyőzött tűvel tűzdelt rémségek sorakoztak, torz és kiéhezett vigyorral meredtek ránk. Felettünk szárnyas rémek köröztek kitartóan, mint a keselyűk a sivatagban a dögök felett. A templomból pengével szerelt szörnyetegek vonultak kifelé lassan. A házakból a hófehér bőrű embercsökevények másztak elő, amiket már az öregek is emlegettek.
Határozottan nem tetszett a helyzet, testben – lélekben lúdbőröztem. Nem vágytam rá, hogy hagymázas rémálmaimat lássam a valóságban is, elég volt az éjszaka óráiban elviselni őket.
A víztorony felé fordultam, várva, hogy onnan is nekünk ront valami, de hála az égnek, semmi sem közelített. Megfogtam Sophy kezét és magam után rántottam. Nem akartam összetűzésbe keveredni ennyi rémmel, valamiért biztos voltam benne, hogy csillagszellemek és robbanó folyadék ide vagy oda, mi húznánk a rövidebbet.
Szinte ész nélkül szlalomoztunk az utcákon, házak között, sikátorból sikátorba, ám sehogy sem tudtuk lerázni a dögöket. Makacsul követtek minket utcáról utcára, némelyik navigátor még elénk is bevágott, ezeket épphogy ki tudtuk kerülni. Hátulról csatazajokat hallottunk. Reménykedve, hogy talán segítség érkezett, menekülés közben hátrapillantottunk: a szörnyek időközben egymással kezdtek csatát, bizonyára a préda birtoklási joga végett. A tűzdelt nép és a pengések kaptak össze, ám amíg ők elbuliztak, társaik nem zavartatták magukat - kikerülték a harcolókat, és torz vicsorral zavartalanul özönlöttek utánunk.