Sai Akuto

Név: Sai Akuto
Nem: Férfi
Életkor: 19
Mágia: Démonmágus - Ahriman (Fekete mágus)
Klán: Fairy Tail
Kinézet: Körülbelül 185 cm magas, hosszú hátközépig érő vörös haja van, amiben elől egy fehér tincs van. Ruhája egyszerű inkább kényelmes nadrágból, pólóból és kabátból áll.
Jellem: Sai inkább mondható hallgatagnak, de egyáltalán nem befelé forduló inkább csak nehezen nyílik meg. Ugyanakkor barátságos és jó lelkű. Imádja az eperfagyit és nyalókát.
Felszerelés: Egy batyu, benne némi váltás ruha, meg egy pokróc.

Előtörténet:
I.Fejezet - A kezdet
...hol kezdjem a történetet. Mindennek van kezdete és vége. A végét már nagyjából ismered, úgyhogy azt hiszem ésszerű lenne a legelején kezdenem. Füzes Rét. Egy aprócska falu Fiore déli síkvidékein. Egy aprócska pont a nagy ország félreeső szegletében. A falu szerencséjére az országút épp a falun halad át, ennek hála a kis település virágzott. Hogy a falu épült előbb, vagy az országút vezetett utólag arra, már nem tudja senki, de azt hiszem ez nem is érdekes.
Ha észak felől érkezel balra a második faház, egy aprócska kis házacska, előtte virágágyásokkal. Benne illatozó hajnalkával, aminek az illata olyan csodálatos napnyugtakor. Egy nő gondozza az ágyásokat, Hana, az édesanyám. Lassan szürkébe csavarodó fekete haja, a munkától megereszkedett vállai, mintha most is itt állna előttem. A ház előtt a bölcsőben pedig a húgom, alig egy éves még csak.
Az úton épp a ház felé közeledő vörös üstökű férfi az apám, Sai, nevemet róla kaptam. Épp érkezik haza a földekről, nem sok volt, egy kisebb terület a falu határában. Ahhoz viszont bőven elég hogy kellemes megéljünk belőle. A mellette sétáló fiú én volnék, alig 7 évesen. De már apámmal jártam segíteni hétvégente a földekre, azért csak akkor, mert hétköznap a falu öregjei által tartott "iskolába" kellett járnom.
"A tanulás fontos. Bár nem tudok rátok hagyni sok mindent, de azt akarom, hogy vigyétek többre az életben, mint én." A fülemben még most is visszhangzanak apám szavai...de azt hiszem kicsit eltértem a mondanivalómtól.
Itt éltem le az életem első 10 esztendejét, azt az időszakot, amit egyszerű, normális életnek tartok. Itt nem foglalkoztattak nagy dolgok, csak a szomszéd pitéjének elcsenése, a barackfa megmászása majd a csősz elkerülése, nah meg legjobb barátommal, Misuo-val való hülyéskedések.

-Sai! Gyere már, ne totojázz már annyit, végre meg van!!!
Futás közben vettem fel a kabátom úgy rontottam ki az ajtón.
-Vacsorára itthon leszek!!!-majd Misuo-val rohantunk az erdőbe a kedvenc helyünkre, amit csak mi ismertünk. Felmásztunk a magas tölgy ágai közé.
-Nah, mutasd már!
-Te ne siettes, aki ilyen lassan készült el.
-Ne csináld már, te is kíváncsi vagy.
-Jól van akkor.
És elővette az újságot, a Heti Mágus legújabb száma. Misuo bátyja mágus volt, aki hosszú évekig volt távol a falutól, majd hazajött és letelepedett. Azóta mágiájával a falunak segített és gazdálkodott mint mindenki más. Soha nem mondta, hogy miért jött haza végleg, de nem is firtatták. De azóta is járatta a Heti Mágus-t, és mi ennek nagyon örültünk. Fiatalok voltunk és igen, mi is egy napom mágusok akartunk lenni. Hatalmasok, akik városokat és bajba jutott hercegnőket mentenek meg, az Igazság Lovagjai, ahogy hívtuk magunkat. Akkor még nem sejtette egyikünk sem, hogy nem minden fehér és fekete.
Minden egy késő nyári napon kezdődött, az aratások már befejeződtek, egy hete töltöttem be a 10. életévemet és ekkor vesztem össze először a szüleimmel. Megtudták, hogy én mágus akarok lenni. Próbáltak lebeszélni róla, jót akartak nekem. De akkor azt hittem, hogy gyűlölnek, amiért össze akarják törni az álmaim. Sírva rohantam ki a házból, az utolsó szavaim hozzájuk az volt, hogy "Gyűlöllek titeket!", már számtalanszor elátkoztam magam emiatt.
Futottam, egyre mélyebbre és mélyebbre az erdőbe, majd az egyik fa tövében ülve sírtam. Sokáig ücsörögtem, mert azt láttam, hogy lassan alkonyodik. Visszaindultam hát a faluba, amikor hangokat hallottam nem messze tőlem. Kíváncsi voltam, hát óvatosan arrafelé osontam...
-...csak egyre van szükség.
-Akinek a lelke még tiszta, ugye?
-Pontosan, megnéztem már, van egy fekete hajú fiú, egy forradással az állán,
egy zsindelyes házban lakik.
"Misuo!"-gondoltam, azt a sebhelyet néhány éve szerezte amikor leesett egy fáról.
-Amíg ti elterelitek a falusiak figyelmét, mi elraboljuk a fiút!
-Neeeeee.-a szó amit a szám formált halk volt, és tudtam, hogy rohannom kell figyelmeztetnem a falut. Hátra léptem és egy halk reccsenés tudatosította bennem, hogy ráléptem egy faágra.
-Van itt valaki!
-Elkapni!
Megfordultam és rohantam, senki sem ismerte az erdőt mint én, tudtam hogy le tudom őket rázni, de arra nem számítottam...
LIGHTNING BALL!!! -hallottam magam mögül, majd láttam hogy sárgás fény gyúl magam mögül...és ez az utolsó amire emlékszem arról az estéről...

II. fejezet - Az életem megváltozik
Hasogató fejfájással ébredtem, a szememet éles fény bántotta, ahogy a világra nyitottam és körülnéztem. A számban valami durva és rossz ízű dolog volt, egy ronggyal tömték be a szám, a csuklóm meg már elzsibbadt a kötelektől. A földön feküdtem, körülöttem egy tucat ember, amolyan erdőkerülőknek vagy inkább rablóknak néztem őket, épp egy őzet tűztek nyársra. Nem messze tőlük két fickó álldogált, különböztek a többiektől, vékonyabb testalkatúak voltak, mind a ketten barna köpenyt viseltek és jó minőségű ruhákat, olyanokat amiket eddig főleg a városban láttam.
Amikor meglátták, hogy mozgolódom felém indultak. Láttam az arcukat, fiatalnak tűntek, de a szemük, akárcsak egy megtört aggastyáné. Az egyik odahajolt hozzám, akinek a szeme alatt volt egy forradás.
-Jól vagy? Ne haragudj, amiért tegnap este olyan durván bántunk veled.
Értetlenül bámultam rájuk, nem tudtam mi folyik itt.
-A sors vezetett az utunkba-vette át a szót a másik-kiválasztott vagy! Az ég is ezt akarta!
-Kiveszem a szádból a kötést, de kérlek ne kiabálj mert újra el kell akkor kábítanunk, megértetted?-kérdezte a másik.
Én csak bólintottam. Majd kivették a számból a kötést.
-Tessék itt van egy kis víz meg élelem.
-Mi...mi...mit akarnak tőlem? Nem bántották Misuo-t ugye?
-Kicsodát?
-Misuo-t a fekete hajú fiút!
-Nem, nem bántottuk. -szólt egész lágyan a sebhelyes férfi. A szemében szomorúságot véltem felfedezni. Majd felállt és a másikat félrevonta, távolabb tőlem. De még így is hallottam a hangját.
-Nem tehetjük. Érted. NEM. Neki és senki másnak sincs köze az egészhez! Lennie kell más megoldásnak!
-Te is nagyon jól tudod, hogy nincs. Ez az egyetlen esélyünk, egy élet több százezerért.
Nem értettem pontosan miről beszélnek, de azt hiszem annak a másiknak tekintetétől kirázott a hideg és azt hiszem életemben először halálfélelem kerített a hatalmába.

Néhány napig vándoroltunk az erdőben, nem tudtam meg semmi többet mit is terveznek velem, próbáltam többször is megszökni, de ezzel csak azt értem el, hogy még szorosabb köteleket raktak rám.
Ha jól emlékszem, bár ennek már semmi jelentősége, 3 nap után megláttuk a hegyeket. Másnap egy rom közelében táboroztunk le. A rom hatalmas volt, a falu talán kétszer is belefért volna. És félelmetes volt, a kövek éjfeketék voltak és olyan érzés volt, hogy nem örülnek, hogy mi ott vagyunk.
Mindenki csöndes volt aznap. Alig esett pár szó, éreztem hogy valószínűleg...de nem nem akartam ebbe belegondolni. Sírtam. És reméltem a szüleim megtudják, hogy valójában nagyon is szeretem őket.
Beesteledett, aznap este telihold volt. A két köpenyes alak megfogtak és bevittek a romok közé egészen egy nagy térhez, ahol középen egy hatalmas oltár állt. Odakötöztek engem, azt hiszem könyörögtem, esdekeltem, hogy engedjenek el. A sebhelyes férfi arcán könnyek futottak végig, majd betömte a szám.
-Sajnálom.
-De mit akarnak tőlem?-a szavaim elhaltak amikor betömték a számba a rongyot.
-Sajnálom.-mondta újra-Jogod van hozzá, hogy megtudd. Gyerekek voltunk én és bátyám, amikor egy hasonló faluban éltünk mint te. Egy napom egy férfi érkezett a falunkba. Vendégül láttuk, elláttuk minden jóval. Este közölte hogy unatkozik, mint vendéglátók próbáltunk kedvében járni, nem sikerült. Saját maga
talált szórakozást, megmutatta az igazi arcát...egy démon volt. És nekilátott szórakozni. Senki nem menekülhetett, egész éjszaka kínozta a falusiakat, akik sorra haltak bele a kínokba, mi és még páran túléltük, ránk unt egyszerűen.
Akkor megfogadtuk, hogy elpusztítjuk valahogy. Évekig kerestük a módját, mígnem néhány évvel ezelőtt a legendák alapján, itt a romok között találtunk, egy rég elfeledett varázskört. Hónapokba telt, mire rájöttünk, hogy mi is az. Egy hajdani varázslat, amit egy nagy tudású démon épített, hogy vetélytársaitól megszabaduljon. Kaput nyit a síkokon keresztül és a kapun vissza lehet lökni a démont oda, ahonnan jött. De ahhoz hogy működjön, áldozatra van szükség. Egy tiszta ember vérére, akinek a teste kinyitja a kaput és visszalöki a démont a sötétségbe...
-Itt az idő!-a másik szinte önkívületi állapotban lépett oda és megérintette a sebhelyes arcú vállát.
-Egy élet, ezrekért! Ez az ár. Sajnálom.
-Kezdjük!
Kétfelől álltak és elkezdtek valami varázslatot, nem tudtam, nem értettem mi történik. A félelemtől majd megőrültem.
-És ha nem jön el?
-El fog jönni, válaszolni fog a hívásra.
És valóban. Alig egy óra után, a két ember homloka már gyöngyöződött az erőfeszítéstől, de az égen egy sötét villanás kíséretében egy repülő alak ért földet nem messze tőlünk. Alig láttam mikor érkezett, olyan gyors volt. A démon a maga nemében lenyűgöző volt, közel két méter magas, bőre kékes színű. Karjai karmokban végződtek és a hátáról két hatalmas szárny eredt. Szemei vörös színben izzottak.
Mélyet szippantott a levegőből.
-Nocsak, nocsak hát ti vagytok azok akik engem hívtak.-nem kérdés volt.-Milyen szerencse, úgyis unatkoztam...
-Most!!!-kiáltott fel a sebhelyes, mire a másik kezében megvillant egy tőr.
-Ostobák. Azzal ellenem nem értek semmit.
És a tőr lesújtott, rám. Felmetszette a hasam, a vérem patakokban ömlött ki az oltárra. A kövek fekete színben ragyogtak, ahogy az ősi varázslat formát öltött. A démon szemében gyűlölet lángja lobbant, ahogy felismerte csapdába sétált. Megpróbált véget vetni neki...de a hasamon lévő seb széthasadt és egy fekete örvény jelent meg, én voltam hát a kapu. Azt hiszem ekkor vesztettem el az eszméletem, az utolsó amire emlékszem, hogy az örvény húzza befelé a démont, akinek a keze körül egy világító varázskör
jelenik meg...

III. fejezet - A sötétség hangjai
Mikor magamhoz tértem újból, mintha csak a semmiből tértem volna vissza. Úgy éreztem hogy csak álmodtam, reménykedve nyitottam ki a szemem, hogy majd meglátom édesanyám, aki épp a reggelit csinálja és édesapám, aki amiatt korhol, hogy nem hordott a hátán a föld még egy akkora lustát, mint én.
Felültem, és megpróbáltam lerázni a kezem mert éreztem hogy elzsibbadt. A kezem nehéz volt és fémcsörgést halottam. Kinyitottam végre a szemem és egy árnyékos szobában találtam magam. Kemény szikla falak tele karmolással, fém ajtó egy apró rácsos kémlelő nyílással, és a falhoz rögzített láncok amik a a kezeim tartották fogva.
Az ajtó megnyikordult és belépett rajta a sebhelyes fickó és lehajolt hozzám.
-Most már megkapták amit akartak, de hagyjanak elmenni, haza akarok menni,
ígérem nem fogom elmondani mi történt.-sírtam.
-Idióta.-hallottam a hangot, de nem láttam mozogni a száját a férfinak.
-Sajnálom fiam, de nem lehet.-látszott rajta, hogy valami nagyon bántja.
-De miért? A démon eltűnt, én életben maradtam, haza akarok menni.
-NEM LEHET!!!-ordította a férfi-TE VAGY A DÉMON!!! Az az átkozott mielőtt az örvény végleg elnyelte volna, kihasználta az egyetlen kiutat és...és...összeolvadt veled!!!
Valahol mélyről kárörvendő röhögést hallottam, ami egyre erősödött és erősödött. Már már fülrepesztően, hogy a kezeimet a füleimre kellett tapasztanom.
-Idióták! Ezért még megfizettek! De most unatkozom...
Az elmém képekkel és érzésekkel telítődött. Számtalan szenvedő arc, gyerekeké, asszonyoké, férfiaké...azt hiszem üvöltöttem.
-Itt kell maradnod, veszélyes vagy. Ígérem segítünk hogy megszabadulj.
Hosszú évekig ez volt az utolsó emberi szó amire emlékszem. Nem tudom utána mennyi idő telt el, napok, hónapok, évek? Csak a szenvedésre, a kínra és a sötétre emlékszem. Ahogy a kövön ülök és lassan dülöngélek előre és hátra, előre és hátra, előre és hátra. A halk motyogásra, akit kérdőre vonok miért nevet ki, majd kiröhögöm mert rájövök hogy csak én motyogtam. És emlékszem a hangra. Az Ő hangjára, ahogy simulékonyan beszél hozzám és megajándékoz az emlékeivel majd élvezi a fájdalmam. Sötétség. Sötétség. Áldott, jóleső tudatlanság, sötétség....ez hát az őrület?
Fény. Fényt láttam. Sokáig tartott mire rájöttem, hogy nem képzelődöm, tényleg fényt látok és valaki a vállaimnál fogva ráz.

IV. fejezet - A Feloldozás
-Ébredj! ÉBREDJ!!! El kell menekülnöd, meg akar ölni! Fuss!
Lassan fogtam fel ki is vagyok, hol is vagyok. Azt hiszem Ő akarta. Féltette magát így hát engedte, hogy létezzem. Egy kertben voltam, magam mögött egy nyitott vas ajtó, a karjaiban egy őszülő férfi. Ismertem, a sebhelyes férfi, de hogy öregedett ennyit néhány nap alatt...
-Rerta! Állj félre! Nincs más lehetőségünk, tudod te is! Ez az egyetlen út, hogy megöljük a démont...a szüleinkért!!!
-Nem! Nem fogok félre állni. Múltkor is tévedtünk, mi van ha megint tévedünk?! Nem fogok feláldozni több életet.-a sebhelyes férfi, elengedett és elém állt.-Menekülj. Megpróbálom feltartani. Sajnálom, hogy nem jártam sikerrel, nem tudtalak megszabadítani a démontól. A legkevesebb hogy esélyt adok, hogy találhass rá módot és most menj, siess.
Lassan bólintottam, majd megpróbáltam felállni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Gyenge voltam, kúszni is alig bírtam, amikor a két férfi összecsapott.
-Állj fel és tűnj már el Idióta!-a hang, az elmémben harsogott, tudtam már ez maga a démon.
-Nem tudok...
-Mind a ketten el fogunk itt pusztulni, szedd már össze magad te nyomorult és fuss!
-Hála neked, NEM megy.
-Jól figyelj ide te Idióta! Érzel engem, mélyen eltemetve. Képes vagy hozzáférni az erőmhöz, használd!!!
-De hogy...
-HASZNÁLD!!!
Nem tudom hogyan, honnan, de valószínűsítem, hogy ő az aki felfedte a tudást előttem, de...
-Birth of a Demon!-hihetetlen érzés volt, a megjelenő fekete-lila varázskör átalakított, megváltoztatott. A testem energiával telítődött...az izmaim szinte robbantak ahogy elkezdtem futni, majd éreztem, hogy a hátamon mozog valami és a levegőbe emelkedtem. Repültem. Percekig menekültem így majd rosszullét fogott el, leszálltam, vagyis inkább zuhantam. Az erő elpárolgott és én ott feküdtem a földön, éreztem a föld és az avar illatát. Mámorító volt. Végül kimerülten elaludtam...
Megremegett alattam a föld, nyomban kinyitottam a szemem, épp alkonyodott. Azon a tisztáson feküdtem ahol földet értem. És láttam azt a fickót, aki meg akart ölni, némi vér csordogált a halántékáról, szemben vele pedig egy nő állt.
Hátra fogott hosszú fekete haja lobogott a szélben, talán ha a 20-as évei közepén járt volna. Kezeit maga előtt keresztbe fonva nézett farkasszemet az illetővel, aki bár idősebb volt, látszott rajta hogy erőteljes testalkata van és képes varázsolni is...
-M-e-n-e-k-ü-l-j...-nyögtem a nő felé.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!-a fickó ordítva rontott a nőre, keze körül szikrázó gömb jelent meg. De a nő csak állt és megcsóválta a fejét, sajnálat? Mintha azt tükrözte volta a tekintete.
-Sand Fist!-a földből egy sárga homok kéz emelkedett ki és megragadta a fickót a levegőben. Majd megszorította és a férfi eszméletlenül esett a földre. A nő lassan megfordult és odasétált hozzám, leguggolt.
-Ha nem tévedek te Sai Akuto vagy, igaz? Én lassan bólintottam, azt hiszem a meglepettség kiült az arcomra mert folytatta.
-A szüleid már nagyon hiányolnak. Én Kumiko vagyok, már egy ideje kereslek, meg őt is.-bökött az ujjával az eszméletlen fickó felé.
Aztán elmesélte, hogy idestova 5 éve eltűntem. Ő is egy mágus volt, épp azért járt erre, mert ezt a testvérpárt kereste, így akadt a nyomomra is. Sajnos későn érkezett, a másik illető már halott volt mire a búvóhelyükhöz ért, de ezt idáig követte és így talált rám.
Hazafelé tartottunk hát, akkor láttam, hogy hajamban ősz tincs van és szintecsont és bőr vagyok. Egyik este nem messze már a falumtól a tűz mellettücsörögtünk.
-Ölj meg.-Kumiko furcsán nézett rám.
-Miért?
-Nem mehetek haza. Az ami bennem lakozik sötét...nem akarom hogy pusztítson, de te ezt úgysem érted...
-Ahriman. A benned lakó démon, nem más mint Ahriman. Igen tudok róla. Találkoztam már hozzád hasonlóval. De ne feledd, maga a mágia nem gonosz vagy sötét. Az akkor válik azzá, ha a mágus olyanra használja fel. Az én Homok mágiámat gonosznak tartod? Pedig azzal is lehet ölni. A lényeg az hogy Te mire használod az erőt. Ne azon keseregj hogy mi történt, hanem arra gondolj mire használhatod ezt az erőt, egy démon erejét. Ha akarsz segíthetsz másokon...gondolkodj el ezen.
Kumiko háttal fordult és alváshoz készülődött.
-Menj haza és ha egy napon mégis tenni akarsz valamit, bizonyíts és nem leszel egyedül, keress meg és ha van elég erőd hozzá állj ki ellenem.

V. fejezet - Az új élet
Végül hazatértem, a falumba. Soha még olyan boldog nem voltam, viszont láttam a szüleimet és a kishúgomat. Újra békés volt az életem. Esténként azonban még mindig a démon rémálmokkal szórakoztatott, de már erős voltam és kibírtam. Azonban eljött az idő, döntöttem. Megismerem hogy milyen erő lakozik bennem és azt mindenki más hasznára fogom felhasználni. Elbúcsúztam a szüleimtől, megígértem nekik, hogy amint tehetem hazalátogatok és elindultam.
Évekig jártam Fiorét, segítettem ahol csak tudtam, megismertem a korlátaim és egyre inkább megismertem azt az erőt, ami Belőle áradt belém. Közben tanultam, sokat olvastam és ahol csak tehettem harc- és kardművészetet tanultam.Szükségem van rá, mert a "nyers erő semmit nem ér ha nem tudom formába ölteni", hangzanak még Kumiko szavai. Az évek teltével végül megkerestem őt.
-Itt vagyok.
-Látom. Elég jól kikupálódtál, biztos nem félted azt a sima pofid?
-Kezdjük....Birth of a Demon!-az évek alatt begyakorolt átalakulás gyorsan végbe ment. Aztán támadásba lendültem.
-Sand Fist!-a homok ököl a magasba lendült, de számítottam rá, már csak a hűlt helyemre csapott le.
-Ezt ismerem.-majd a következő ugrással megpróbálom megütni a hasát...
-Sand Shell!-a létrejövő burok felfogta az ütésem, majd a homokból kivágódó ököl hátra repített. Egyetlen ütés. És én mozogni is alig tudok. Előlről Kumiko nevetése hallatszott.
-Jól van Sai, győztél.
-Már hogy győztem volna, mozogni is alig bírok...
-De itt vagy, én azt mondtam hogyha lesz elég merszed kiállni ellenem keress meg, itt vagy hát.
Azt hiszem megint az az arckifejezést láthatta rajtam, amit régen.
-Na gyere, be akarlak mutatni néhány ismerősömnek, hallottál már a Fairy Tail-ről...?
Nemsokára pedig gazdagabb lettem egy tetoválással a nyakam jobb oldalán, ami mutatta, hogy új barátokra tettem szert, a Fairy Tail-ben, de innen már te ismered...