A küklopsz szeme (küldetés Lanami Isleennek, Yamata Shironak és Yagurának)

Miután mindannyian végigpróbáltok a felszerelésünket, hatalmas motorbőgésre leszünk figyelmesek. Azonnal odafordulok, hogy megtudjam miről van szó. Néhány autós az, akik beállnak mellénk, vigyorognak mint a vadalma. Ezután valamilyen furcsa pittyegést, később pedig dörrenést hallunk. Ekkor az autósok elindulnak, miközben kirajzolódik az út, vagyis a versenypálya.
- Aki először ér a célba megnyeri a legfőbb jutalmat! - hallatszik újra az az átkozott hang.
A hallottaktól gyorsan elmormolok néhány szitkozódást, majd kiáltok a többieknek, hogy menjünk. Természetesen azonnal követni kezdtek. Úgy tűnik, most én leszek itt a vezető. Azonnal megnézem mit lehetne kezdeni a helyzettel.
Amikor utolérjük az ellenfeleinket, az egyik lefékez előttem, így én majdnem belemegyek. Még jó, hogy időben reagáltam és félrehúztam a kormányt. Viszont ekkor egy másik mellé kerülök, aki oldalról nekem jön.
- Na ebből most van elegem! - szólalok meg dühösen. Teljesen kikelek magamból.
Kinézek oldalra, az ellenfelemre, aki még most is vigyorog. Ekkor bólintok egyet és megnyomom az egyik gombot, hogy aktiváljam az egyik fegyveremet.
A pengék azonnal kicsapódnak mindkét oldalt. Kicsit lassítok a kocsim sebességén, majd amikor elérem a hátsó kerekeit, ráhúzom a kormányt. Sikerül azonnal kivágnom a hátsó gumiját. A versenyző szerencsétlenségére azonnal kifordult oldalra és be kell fejeznie a versenyt. Ekkor hangosan felnevetek.
~ Csak szabaduljak ki innen, annak a varázslónak vége! ~
- Lana, te gyere Shiro és én közém! Majd mi megvédünk a többi álvagánytól és te fogsz győzni! - kiáltom oda a lánynak.
- Oké! – egyezett bele a lány, majd körbe vettük őt.
Ezután folytatódott a halálfutam. Az ellenfeleink különböző piszkos trükkökkel próbáltak minket kiütni, azonban a felszereléseinknek köszönhetően mi sokkal jobbak voltunk. A napalm vetőmmel nagyon könnyedén tönkre tettem az egyik kocsit, így az nem tudott az élre törni.
Ekkor néhányan megpróbáltak feltartani minket azzal, hogy elénk álltak. Shiro aktiválta magát és a kocsija elején létrejött a fúró, amivel összetörte az előtte haladókat. Majd Lana is megmutatta mit tud az ő verdája. A kardok előre törtek és ő is bezúzott néhány autót. Elégedetten vigyorodtam el, mivel már nem volt előttünk semmilyen akadály. Ekkor mindannyian megnyomtuk a „turbó” gombot. Az autóink átalakultak és rakétaként lőttünk ki.
Megkönnyebbülve hajtunk Lana után, de csak pár centivel vagyunk lemaradva. Néha ránézek mit csinál, így láthatom ahogy nyomogatni kezdi a gombokat. Amikor meglátom, hogy előtte van a kispárna és ráhajtja a fejét, teljesen elsápadok.
- Lana, neeee! – kiáltok oda neki.
Szerencsére a lány észrevette, így nem aludt el. Amint átlépjük a célt, kíváncsian szólalok meg:
- Mindenki jól van? - kérdezem, majd elvörösödök. - Ez volt az utolsó játék amiben részt vettem! Ezentúl bármivel álljon is elő, nem fogom teljesíteni! - dühöngök. - Ha ennek az egésznek vége, nem lesz olyan jó sora, mint eddig volt, ezt én fogom garantálni!

//A karakterem fellázad és nem fog teljesíteni semmilyen játékot Ha pedig kiszabadulunk ebből az illúzióból, vagy rajzból, vagy valamiből amiben vagyunk, akkor a föld mágiájával azonnal hatástalanítja a kezeit //

Pillanatokkal később irgalmatlan motorbőgés csapta meg a fülem, amitől össze is rezzentem. Nem azért, mert megijedtem vagy ilyesmi, csak szimplán nagyon hangos volt. Soha nem szerettem az erős zajokat. Egy tucatnyi másik versenyző jelet meg mellettünk, és az összes vagányán vigyorgott a képünkbe.
Három rövid pittyenés hallatszott, majd egy irdatlan nagy dörrenés, és kilőttek előre. Nagyjából ugyanezzel a sebességgel kirajzolódott előttünk egy út is.
"Aki először ér a célba megnyeri a legfőbb jutalmat!" – visította irritálóan az az imádot hang.
Yagura vezényletével elindultunk előre. Kiskoromban imádtam az autókat, akkor is ha ez nem túl csajos dolog a legtöbbek szerint. Mindig is ki akartam próbálni, milyen egy ilyenben ülni, és igazából király volt.
Hamar beértünk az ellenfeleket. Az egyik lefékezett Yagura előtt, gondolom azt várta, hogy belerohan. Azonban neki jók voltak a reakciói, és pillanatok alatt félrerántotta a kormány. Azonban ettől egy másik mellé került, aki oldalról ment belé.
Ezek szemmel láthatólag piszkos játékot játszanak. De ha ők így, hát akkor mi is!
- Na, ebből most van elegem! – szólalt meg dühösen Yagura.
Jól felhúzták, az már biztos. A mellette idétlenül vigyorgó alakra nézett, majd nemes egyszerűséggel lenyomta a gombot, és a kicsapódó pengékkel meg egy kis irányítással ki is vágta az illető hátsó autógumiját. Szép! Eggyel kevesebb.
- Lana, te gyere Shiro és én közém! Majd mi megvédünk a többi álvagánytól és te fogsz győzni! – kiáltott nekem.
- Oké! – bólintottam, miközben körbevettek engem.
A futam ez után csak még durvább lett. Az ellenfeleink legpiszkosabb trükköket vetették be ellenünk.
Azonban, mivel ők is így játszottak, én sem féltem kicsit itt-ott bevetni a fegyvereimet, ha már egyszer megkaptuk őket. Yagura is alkalmazta a napalmvetőjét, ahogy Yamata is a fúróját.
Végül az utolsó, hosszú egyenesben mindannyian megnyomtuk a turbó gombot. Egy pillanatra olyan szinten elhomályosult a környezet, hogy attól féltem, neki fogok menni valamelyiküknek. De ez szerencsére nem következett be.
Viszont jött helyette valami legalább ilyen borzalmas. A kezem megcsúszott, mikor le akartam rázni, mert beálltak a kormány szorításától az izmaim, és sikeresen eltaláltam vele a párnagombot.
- Lana, neeee! – kiáltott rám Yagura, ahogy éppen indult volna a fejem a párna felé. Szerencsére időben szólt, így a veszély elhárult, és megembereltem magam.
Szerencsére a lány észrevette, így nem aludt el.
Átszeltük a célt, és egyszerre fékeztünk le. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és hátradőltem az ülésben. Ez is letudva.
- Mindenki jól van? – kérdezte Yagura, mire bólintottam. - Ez volt az utolsó játék, amiben részt vettem! Ezen túl bármivel álljon is elő, nem fogom teljesíteni! - dühöngött. - Ha ennek az egésznek vége, nem lesz olyan jó sora, mint eddig volt, ezt én fogom garantálni!
- Szerintem még nem fogyott ki az erejéből – fújtam ki mélyen a levegőt megint. - Ahhoz még túlságosan egyben van ez a táj. Én nem hiszem, hogy ilyen könnyen megússzuk. Nekem tetszett ez a verseny, meg az előző kardozás is. Szóval le merem fogadni, hogy a következő lesz az, amitől elpattannak majd az idegeim.

"Jól mondod kislány! - ~ Kislány?! A nénikédet, azt! – ordítottam magamban. - Egyébként is, szorít a határidő, szombatig le kell adnom hetven oldalt, úgyhogy dologra! Ki látott még olyat, hogy a szerző alkudozik a főhősökkel? Na, szóval..."
A táj ismét megremegett, én pedig hátratáncoltam egy lépést, és vártam, mi következik. Biztos voltam benne, hogy valami nagyon szivatós dolog, és mindenre felkészültem. Vagyis… csak azt hittem.
A táj meglódult, és pillanatokkal később egy füves tájon találtuk magunkat. Hé… ez valahogy… nagyon ismerős. Túlságosan is.
Beletelt egy kis időbe, amíg tudatosult bennem, mi is folyik itt pontosan. Asszem valamit bebukott a pasi.
- Hoppá...
Előttünk ült a célszemély a fán. Eme növény láttán azonnal be is ugrott, hogy honnan is volt ennyire ismerős ez a hely. Hiszen itt estünk a mágiája csapdájába! Ezek szerint mégiscsak elfogyott az ereje?
Az alak mellett a semmiből lógott le a kötél, ölében pedig egy nagy halom papír volt. Szemmel látható döbbenettel és rémülettel nézett ránk. ~ Nincs hova futni, Drágaság… - gondoltam, ahogy roppantottam egyet az ujjaimon, Yagura pedig a tenyerébe csapott maga előtt ököllel. Rikushi kezéből kiesett az egyet, és idegesen nyelt egyet.
- Én, Koshien Rikushi, felajánlom nektek, hogy kaptok... ezer gyémántot fejezetenként? – próbálkozott reményvesztetten.
De ennek semmi értelme nem volt. Azok után, ami történt, velünk aztán nem fog alkudozni. Yagu-ra néztem, ő pedig bólintott. Egyszerre indultunk meg a rajzos felé.
- Bocs, de nincs alku. Yagu, lehoznád? – kértem angyali mosollyal.
- Ezer örömmel – válaszolta, majd egy kőtüskét hajított az alak felé, aki ettől leesett a fáról, és nagyot koppant a talajon.
Yagura láthatóan fel volt tüzelve, csakhogy előbb nekem volt elszámolnivalóm vele.
- Várj egy kicsit.
- Nem fogok.
- Azt mondtam, hogy várj – néztem rá gyilkos tekintettel, mire nyelt egyet és nagy levegőt vett.
Édes mosollyal az alak elé sétáltam, majd egy másodperc alatt váltottam.
- Tudod, ki a jó anyádat öltöztetgesd át, oké?! – üvöltöttem, ahogy egy hatalmas pofont kevertem le neki, de olyat, hogy a fa adta a másikat. – Ezt pedig jobb, ha megjegyzed, de egy életre!
Na, igen, ez volt a kivédhetetlen, kicsináló csajmozdulat. Legszívesebben a földbe taposnám, de Akkor Yagu-nak nem maradna semmi móka.
- Tessék, a tiéd – fordultam vissza mosolyogva Yagu felé, aki azonnal kapva kapott az alkalmon.
- Azért ne nyírd ki, jó? – kiáltottam túl a püfölés zaját.
- Ja! - szólt vissza.

- Hm... egy picit talán elvetettük a sulykot - szemléltem meg később az alakot, aki kiütve feküdt Yagura hátán.
Az arcán egy nagy pofon nyoma éktelenkedett, meg jó sok pukli, amit társamnak Köszönhetett. Eléggé meglepett, hogy Yamatát sehol nem látni. Lehet, hogy előre ment? Szép...
- Nagyon nehéz? - kérdeztem.
- Nem... elbírom - fújtatott Yagura.
- Tiszta tinta a lábam... - morogtam. - Neked is?
- Aha - pillantott el magára fintorogva.
- Jól kiszúrt velünk ez az alak. El sem hiszem, hogy túl vagyunk rajta - mosolyogtam megkönnyebbülten, ahogy lassan feltűnt előttünk Oak Town. - Itt az ideje, hogy leadjuk végre a mesternek!

- Jól mondod kislány! Egyébként is, szorít a határidő, szombatig le kell adnom hetven oldalt, úgyhogy dologra! Ki látott még olyat, hogy a szerző alkudozik a főhősökkel? Na, szóval...
A táj ismét megremegett, amiből arra következtettem, hogy megint meglep minket valamivel.
A táj a szokásos módon meglódult, és pillanatokkal később egy füves tájon találtuk magunkat. Ott voltunk, ahol korábban.
Amikor megérzem a varázserőmet, elfog egy különös bizsergés. Használnom kell a hatalmamat, meg kell leckéztetnem ezt a fickót!
- Hoppá... - szólalok meg egy gúnyos mosoly kíséretében az arcomon.
Lana megropgotatta az ujjait, én pedig a tenyerembe csaptam az öklömmel.
- Én, Koshien Rikushi, felajánlom nektek, hogy kaptok... ezer gyémántot fejezetenként? – próbálkozott reményvesztetten.
Lana rám nézett, mire én bólintottam egyet. Ezután közösen indultunk el felé. Ekkor már elkezdtem koncentrálni a hatalmamat és szépen lassan kezdtem megformálni egy kő tüskét.
- Bocs, de nincs alku. Yagu, lehoznád? – szól nekem Lana.
- Ezer örömmel – válaszolom, majd kilövöm felé a tüskét.
Teljesen feltüzel a dolog, hogy vissza kaptam a varázserőmet. Még sohasem fosztottak meg tőle, így csak most tudtam meg, milyen érzés nélküle élni. Legszívesebben már most a föld alá temetném a hapsit, de sajnos ezt nem tehetem.
- Várj egy kicsit. – próbál megállítani Lana.
- Nem fogok. - válaszolok neki.
- Azt mondtam, hogy várj – ekkor már gyilkos tekintettel nézett rám, épen ezért leállítottam magam.
- Tudod, ki a jó anyádat öltöztetgesd át, oké?! – üvöltötte Lana, majd egy hatalmas pofont kevert le neki – Ezt pedig jobb, ha megjegyzed, de egy életre! Tessék, a tiéd! – fordult felém a lány, egy mosoly kíséretében.
[color=plum]- Azért ne nyírd ki, jó? - kiáltott felém
- Ja! - válaszoltam, majd különböző módokon, föld és homok mágiát alkalmazva jól elvertem az alakot.

- Hm... egy picit talán elvetettük a sulykot – mondja Lana, miközben a hátamon cipelem a fickót.
- Nagyon nehéz? - kérdezi.
- Nem... elbírom – válaszoltam fújtatva.
- Tiszta tinta a lábam...- mondta a lány, majd egy kérdéssel folytatta: - Neked is?
- Aha – válaszoltam újfent.
- Jól kiszúrt velünk ez az alak. El sem hiszem, hogy túl vagyunk rajta. Itt az ideje, hogy leadjuk végre a mesternek! – mondta a lány, mire halk nyögéssel válaszoltam.

Lassan elértük Oak Town-t. Már nincs sok hátra és befejezhetjük a küldetésünket és megszabadulhatunk ettől az idegesítő alaktól. Mivel a város határában már magához tért, az utcán nem kell cipelnünk, magától is velünk jön.
Békésen haladunk a városban, Lanára bízom a környezetünk vizsgálatát, én pedig a célpontot figyelem meg. Hirtelen azonban váratlan dolog történik. Valaki megragad és beránt a sikátorba. A társam is hasonlóan járt, majd bejön hozzánk a pasas is. Az az álnok gazember képes volt elrabolni minket az embereivel.
- Na végre... mi tartott eddig he? – szólalt meg kissé ingerlékenyen.
Ahogy a pasast néztem, képes lettem volna a szemeimmel megölni. Olyan kár hogy nincs ilyen képességem, akkor biztos megtettem volna.
- Amíg azt hittétek heverésztem, addig aktiváltam a mágiámat, hogy értesítsem az alattvalóimat... HOGY MERÉSZELTEK ELLENTMONDANI AZ ALKOTÓNAK?!
Ekkor már valósággal idegrohamot kapok. Legszívesebben Lanára néznék, hogy ő milyen állapotban van, de a melák mögöttem túl erősen fog. Így hát nincs sok választásom, mint haladok az események sodrásában. Amikor meglátom, hogy újra rajzolni kezd, megpróbálkozok a varázslással, de nem sikerül.
- Nos, Szuperfiú és Csodalány, egy fejezet még hátra van, kalandra feeel!
Itt már szakad a cérna. Hevesen próbálok harcolni és kiszabadulni, de nem sikerül. Pár pillanat múlva viszont mintha mégis sikerrel járnék, de nem. Azt hittem hogy kiszabadultam, helyette viszont újabb zuhanásba kezdtem. A pasas újra elkapott minket és addig most sem szabadulunk, amíg nem teljesítjük a feladatunkat.
Miután földet érünk, Lanára nézek. Remélem Ő jól van és nem esett semmi baja. Gyorsan talpra ugrok és oda sietek hozzá és segítek neki.
- Vajon most mit talál ki nekünk? Gyorsan teljesítsük, amit kell és ha megszabadultunk, akkor lássuk el azoknak a majmoknak a baját! - mondom ingerülten.

Egy kiadósabb séta után a férfi végre hajlandó volt felébredni. Kisebb meglepetésként ért, hogy magától jött utánunk minden ellenállás nélkül cammogott mögöttünk. persze mi sem vagyunk hülyék, mindketten legalább a fél szemünket rajta tartottuk.
El sem hiszem, hogy végre vége. Sok macera volt ezzel az alakkal, meg kell hagyni, lassan az agyamra ment.
A vonaton sem volt különösebb gond vele, vagy bámult ki maga elé a fejéből, vagy éppenséggel a földön elborulva húzta a lóbőrt. Engem mégsem hagyott nyugodni valami. Olyan rossz érzésem volt, mintha még készülőben lehetne valami. De ugyan már, mi történhetne? A fickó lekapcsolva, hamarosan pedig hazaérünk. Pedig nekem általában jók a megérzéseim… nem értem.
Amint leléptünk a shirotsume-i állomásra, elindultunk a céh felé vezető úton, továbbra is figyelemmel kísérve az alakot mögöttünk. De túlságosan rá koncentráltunk, aminek meg is lett a nem épp kellemes következménye.
Éppen az egyik utcán sétáltunk végig, amikor hirtelen valaki megragadott engem. Döbbenten felsikítottam – vagyis inkább csak akartam, mert alig a feléig jutottam el, máris befogták a számat és hátrafogták a kezeimet. Gondolom Yagura is hasonló képpen járt, de nem tudtam rá nézni, olyan erősen fogtak le. Rohadt dögök! Mégis csak jó volt a megérzésem… a francba!
Ficánkolni próbáltam, de nem sokra mentem vele. A célpont eléggé gyanúsan felméri a terepet, aztán utánunk ugrál a két ház közé. A köteleket levágták róla, aztán, mikor megdörzsölte egy kicsit a csuklóját, megszólalt.
- Na, végre... mi tartott eddig, he? – förmed a többiekre, és láthatóan nincsen a legjobb hangulatban.
Miután leadott nekik egy kisebb szentbeszédet, miközben a kutyák nagyokat bólogattak és az igenfőnök szó úgy áradt belőlük, mintha beragadt volna a lemez, felénk fordult. Fú, mint aki ölni akar a szemeivel
- Amíg azt hittétek heverésztem, addig aktiváltam a mágiámat, hogy értesítsem az alattvalóimat... HOGY MERÉSZELTEK ELLENTMONDANI AZ ALKOTÓNAK?! – üvöltötte, és ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, féltem volna, hogy lefújja a hajam a helyéről.
Ez után még egy jó darabig toporzékolt és fújtatott a dühtől, majd pár nagyobb lélegzetvétel után csak sikerült lenyugodnia. Szerintem itt inkább mi lehetnénk azok, akik fel lehetnek háborodva… a nehezen el fogott ismét meg akar lógni! Szemétség!
Olyan hirtelen váltott vissza a korábbi beszédtípusába, mintha az előző ordibálás meg sem történt volna.
- Nos, Szuperfiú és Csodalány, egy fejezet még hátra van, kalandra feeel!
E szavakkal rántotta meg az idő közben ismét felfestett kötelet, és elfogott a Déjá vú érzés, mikor ismét megnyílt a lábunk alatt a csapóajtó. Hát ennek már soha nem lesz vége? Nem hiszem el, még egy ilyen kitartó és idegtépő alakot!
Mikor földet értünk, Yagura hozzám sietett, ellenőrizni, egyben vagyok-e. Ha azt nem vesszük bele, hogy az ideg pillanatokon belül szétvet engem, akkor igen, tökéletesen megvagyok...
- Vajon most mit talál ki nekünk? Gyorsan teljesítsük, amit kell és ha megszabadultunk, akkor lássuk el azoknak a majmoknak a baját! - mondom ingerülten.

"Én, Koshien Rikushi... engedélyezem... hogy ez a történet egy shounen történet legyen!" – csengett a levegőben a már annyira ismerős hang.
Hatalmas pusztaság terült el előttem, én pedig gyorsan körbefordultam a tengelyem körül. Sehol semmi. Aztán végre eszembe jutott felnézni a levegőbe is.
A célpont ott lebegett a magasban... Vagy hát… legalábbis hasonlított rá. De csak a hülye feje miatt. Amúgy műanyag gyár fél árukészletével volt felszerelkezve, és a feje mellett egy olvasólámpa is volt. ~ Nem röhög, nem röhög… - nyugtattam magam.
- Én vagyok... öh... Hűvösítő! És hogy halhatatlan legyek a hét... nem, inkább öh... elpusztítom a bolygótokat, igen! Hahahaaa!
~ Igen, nem röhög, hanem fetreng! – bukott ki belőlem a kacagás, de olyan szinten, hogy még a földre is leültem tőle. Ilyen hülyén kinéző egyénnel sem akad össze az ember minden nap!
Kellett egy fél perc, mire összekapartam magam, majd fújtatását figyelmen kívül hagyva feltápászkodtam, és megtöröltem a nevetéstől könnybe lábadt szemeim, majd egy határozott mozdulattal talpra ugrottam. Nincs most itt az ideje a nevetésnek. Előbb le kell győznöm végre ezt a félkegyelműt.
A testemben meglepően nagy erőt éreztem, mintha a mágikus energiám a többszörösére nőtt volna. Mivel ez az egész hely a fantázia műve, ezért úgy döntöttem, teszek egy próbát, mennyivel is lettem erősebb.
- Flame Empress Armor! – kiáltottam el magam, és nem kis meglepetésemre a páncél nagy villanás keretében pillanatokon belül alakot öltött rajtam.
Meglepetten néztem végig magamon, de aztán elmosolyodtam. Ezek szerint még páncélcserére is képes vagyok, király!
Vigyorom azonban hamar lekopott az arcomról. Helyette ökölbe szorítottam a kezem, s komoly tekintettel, dühös arccal pillantottam fel a lebegő ellenfélre.
Itt a végső csata ideje. Már nagyon elegem van abból a szemüveges majomból, és ez még enyhe kifejezés. Kerüljön csak a kezeim közé, kutyaropivá töröm az összes csontját!
Nagy lendülettel rugaszkodtam el a talajtól, és a lángoló karddal egyenesen a pingáló felé vettem az irányt. Első csapásom simán kivédte azzal, hogy felemelte a jobb karját. Az azon lévő vastag műanyag réteg valószínűleg elszívta a mágiám, nem tudom pontosan, de az biztos, hogy a páncélzat még csak meg sem repedt a támadástól. Lendített egyet a karján, s mivel nem kicsit lepett meg a hatalmas ereje, időm se volt reagálni: nagy puffanással és porfelhővel csapódtam bele a talajba.
Köhögve felültem, ahogy szemeim előtt kezdett helyrerázódni a táj. A férfi hangosan és fölényesen elnevette magát, én pedig egy apróbb szédülés keretében felálltam a porból.
~ Francba, ez fájt. – gondoltam, ahogy alaposan szemügyre vettem az ellenfelet, egy gyengepont után kutatva.
Az egész testét műanyag fedte, még a fejét is, valami irdatlanul nagy mennyiségben és vastagságban. Különösen a mellkasán volt sok, tehát a szemből támadás erősen bukta.
Valami mást kell kitalálnom.
- Katonák, támadás! – tárta szét a karjait, ezzel kizökkentve engem a gondolataimból.
Középen a vastag páncél szétnyílt, és vagy száz apró kis katona ömlött ki belőle a földre, majd felém vették az irányt. Pislogtam egyet, ahogy az egyik „szörnyeteg” elérte a lábam, majd taposni kezdett rajta. Lecsordult egy izzadtságcsepp a fejemen. Ez még annyi sincs, mint egy szúnyogcsípés.
Leguggoltam, majd egy könnyed mozdulattal fejbe pöcköltem a tenyérni műanyag figurát. Az egyensúlyozott egy fél percig, majd megadta magát a gravitációnak, és háttal a földre esett.
- Öregem… - suttogtam látványos fintorral az arcomon.
A sok kis katona egy emberként rohant a társukhoz, majd mikor meglátták, mit tettem vele, haragosan pillantottak rám.
- Hú, de félek. – kekeckedtem fölényes vigyorral. – Akkorák is alig vagytok, mint a tenyerem. Eltaposlak titeket, mint a legyeket!
Erre a sok kis figura elkezdett egymás nyakába ugrálni, belekapaszkodtak a másikba, s szép lassan összeolvadtak. Halálsápadtan figyeltem, ahogy az utolsó katona helyrekerülésével egy rohadt nagy árnyék vetül rám, a nálam vagy háromszor magasabb lényről. Ezek még nyúlni is tudnak, vagy mi a franc?!
- Sok sikert a légy eltaposásához. – vigyorgott ezúttal a pingáló, amint én sikítva rohanni kezdtem a mögöttem dübörgő szörnyeteg elől.
- Redvás gyártód! – sikítottam a monumentális műanyagkészletre. – Francba, ki kell találnom valamit… megvan!
Azzal elrugaszkodtam a földről, egyenesen fel a levegőbe. Mikor négy méter magasan megálltam, vigyorogva öltöttem ki rá a nyelvem.
Jól sejtettem, hogyha a pápaszem tud lebegni, nekem is menni fog. Na, ide gyere utánam!
A lény fél percig nézett rám, aztán felemelkedett a földről, és egy szintre került velem – megint.
- Nénikédet! – kiabáltam, ahogy lebegésben menekültem előle tovább.
Lássuk a felállást. Ez a rohadék hatalmas, így viszont elég lassú is. Csak akkor van esélyem ellene, ha a gyorsaságomhoz folyamodok.
- Flight Armor! – suttogtam, majd amint a páncél alakot öltött rajtam, egy gyors dobbantással a háta mögé kerültem.
- Ex-quip: Mace!
A buzogánnyal egyenesen a műanyag halom hátára céloztam, úgy tűnt ott a legvékonyabb a borítás. Igazam is lett: amint eltaláltam, a monstrum újra figuráira hullott, melyek végül sortűzként hullottak a földbe.
- Sikerült! – kiáltottam a levegőbe bokszolva.
- Ennyit a katonákról. – dörgölte meg az állát a férfi. – Na és, ehhez mit szólsz? – vigyorodott el, ahogy kitartotta a kezét.
A karjain lévő anyag átformálódott, s egy-egy lőfegyver alakját vették fel.
- Tű~z! – ordította elnyújtottan, amint műanyag golyókat kezdett lődözni felém.
Visítva kerülgettem őket, mert még a Flight Armor-ban sem volt könnyű elkerülni, hogy bekapjak egy-két találatot.
Sajna ez végül be is következett. Keményen gyomorszájba trafált egy, amitől hosszan hátracsúsztam. Hirtelen eszembe jutott egy elborult ötlet, de talán beválhat…
Próbáltam annyira szépen nézni, ahogy csak tudtam, miközben ölt-váltottam bikinire.
A férfi egy pillanatra megállt, de csak fél percre. Aztán elvigyorodott, és ismét lövöldözni kezdett.
- Csessze meg! – szitkozódtam. – Na jó, most már elegem van! Black Wing Armor! – kiáltottam el magam.
A fekete harci páncél alakot öltött rajtam, én pedig dühösen előre nyújtottam a karom, megvillantva a fegyver pengéjét.
- Elég a hülyéskedésből! – jelentettem ki. – Itt az ideje tényleg komolyan venni a harcot, és lerendezni ezt az egészet! Mutasd azt a „hatalmas” erőd!
- Rendben, ahogy akarod. – vigyorgott idiótán, majd olyan magasra emelkedett, hogy alig láttam már.
A porban heverő bábuk felemelkedtek, miközben az alak páncélja teljesen levált a testéről, és egy gömb alakjában lebegni kezdett előtte. A figurák és a kilőtt lövedékek is beleolvadtak, ezzel egyre csak növelve a méretét. Nagyot nyeltem, ahogy a gömb elérte végső, elképesztően hatalmas méretét.
- Pokoli sötét rágógumi! – visította, majd egy nagyot ütött a „labdába”, ami így elindult felém.
Nem volt időm azon agyalni, mennyire gyökér ez a név, mert a tárgy egyre csak közeledett, méghozzá vészes sebességgel. De azt még sikerült észrevennem a támadás előtt, hogy mintha hozzá lenne ragadva a gömbhöz, a támadó is felém zuhant. Elugrottam a levegőből, majd nagy lendülettel rácsaptam a műanyag akármire.
Legnagyobb meglepetésemre szétplaccsant, elárasztva ezzel a környező földet, és engem is. De pengém még pont végig tudott siklani a pingáló mellkasán, szép kis sebet okozva ezzel.
A nagy löket, amely a szétdurranó masszában volt, engem is visszakényszerített a földre, akárcsak a férfit is. Nagy sóhajjal ültem fel, és elmosolyodtam. Végre vége!
De úgy tűnik, túl korán örültem. Az alak szintén felült, majd kisebb kilengéssel teljesen talpra küzdötte magát.
- Én… még nem veszítettem! – ordította, amint dühösen előre nyújtotta a karját, miközben megragadta a feje mellett lebegő lámpát. – Véged!
Szédelegve közeledett felém, de ahogy megpróbáltam én is felállni, döbbenten tapasztaltam, hogy ez a trutyi leragasztott.
Fél pillanatig kapkodtam a fejem jobbra-balra, megoldást keresve, de semmi jobb nem jutott eszembe.
- Adamantine Armor!
Amint a védekező páncél megjelent rajtam, a ragacs levált, én pedig összezártam arcom előtt a pajzsot. A lámpa halkan koppant rajta, majd hallottam utolsó szavait.
- Vesztettem… - suttogta, majd puffanás ütötte meg a fülem.
Szétnyitottam a karjaim, s miután a páncél eltűnt rólam, egy rövid szünetet követően elmosolyodtam.
- Én… én.. nyertem! Sikerült! – éljeneztem.
Végre kiütöttem ezt az idegesítő alakot! El se hiszem!