Gabriel van Chantai

"Kilakoltatás"

Január/1

Az utóbbi időkben elszaporodtak a kevesebb jutalommal kecsegtető küldetések a hirdetőfalunkon, illetve, a többit sikerült megoldani, és maradtak ezek. Lényeg a lényeg, hogy így nem volt érdemes csapatban elindulni küldetésre, hiszen túl sokan lettünk volna túl kevés pénzre, és ez senkinek se lett volna profitáló, így hát az egész klán elkezdte felgöngyölíteni az apróbb-seprőbb ügyeket is. Pont ezért zötykölődtem én is a zsebemben egy plakáttal Clover felé. Azelőtt volt egy küldetésem már itt, és nem volt túl jó benyomásom a városról, főleg a miatt a nagy Tamasaburo cukorka mánia miatt, amiért talán még embert is öltek volna a lakók. No meg az őrök se biztos, hogy örülnek majd, hogy újra látnak azok után, hogy olyan szépen lecsaptunk egy őrjáratot három társammal. Mindegy, lesz, ami lesz. A megállóban még utoljára ellenőrzitem a tojást a táskámban, hogy minden rendben van-e vele, de hála a gondos csomagolásnak nem is lehetett komolyabb baja a vonat zötykölődésétől. Egy párnát tettem a táska aljára, amire ráraktam a tojást, és körbetekertem két sállal, a tetejére pedig egy másik, véknyabb párnát tettem, amire rápakoltam azt a pár szendvicset, amit Sebastian rakott össze.
Leszállva a vonatról szembesültem ugyanazzal a nyüzsgéssel, amit akkor tapasztaltam, amikor legutóbb itt voltam küldetésen. Előkotortam a papíromat a zsebemből, és leszólítottam az első városőrt, hogy igazítson útba. A fickó elég érdekesen magyarázott, de nagyjából leszűrtem mit akar mondani, és reméltem, hogy nem tévesztem el. Max megkérdezek még egy fickót.
Miközben a címet kerestem elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen meló lehet az, amire vállalkoztam. Ugyanis a papíron csak egy cím volt, és az, hogy minél előbb jöjjön valaki. Szerettem a rejtélyes dolgokat, de azért mégiscsak jó lett volna tudni, hogy mit várnak majd el tőlem. Közben megérkeztem a címre. Egy alacsony kerítéses egyszerű családi ház volt, egy kis terasszal, amin egy napozóágy volt felállítva, és valaki feküdt benne.
- Elnézést? – kiáltottam be, miközben benyitottam a derékig érő kiskaput, beléptem, és becsuktam magam mögött.
A napozóágyból felpattant az illető, aki egy térdig érő fehér szoknyát, és egy egyszerű piros felsőt viselt. Egyik kezében könyv lógott, másik kezében pisztolyt fogott rám. Félhosszú barna haja rendezetlenül lógott bele az arcába, valószínűleg az ugrás miatt.
- Mit keresel itt? – szólt. Kedves hangja volt, szóval, ha nem lett volna, a stukker meg se ijedek.
- Mágus vagyok, a hirdetésre küldött a klánom. – lógattam le a plakátot magam előtt.
- Melyik klán?
- Dragon Fang.
- Gyere. – a kakas visszakattant a helyére, és leengedte a fegyvert. A könyvet az ágyra dobta, és kisimította a haját a szeméből, én pedig felsétáltam a teraszra. – Bocs az előbbiért, de nem lehet elég elővigyázatos az ember. Lana vagyok. – nyújtott kezet.
- Gabriel. – megfogtam a kezét, és kezet csókoltam neki, amibe belepirult. – Azért hadonászhatnál óvatosabban azzal az ágyúval, úgy remegett a kezed, hogy azt hittem menten fejbe lősz. – próbáltam bíztatni, pedig egyáltalán nem féltem.
- Á, nincs töltve! – nevetett, majd elkattintott kettőt az udvar felé, persze mindkét kattanás egy-egy golyót dobott ki. ~Ehh.~ - Vagy mégis… - nézett bele a csőbe, én meg gyakorlatilag kicsavartam a kezéből a stukkert, kivettem belőle a töltényeket és visszaadtam mindet.
- Még a végén lelövöd magad… - ennek is az agyára ment a Tamasaburo?
- Bocsi. Milyen mágus vagy egyébként? – érdeklődött, majd leült vissza az ágyra.
- Fegyver.
- De jó, én is! – tárta ki a jobb kezét, amiben a pisztoly volt, és felvillant egy piros mágikus pecsét, ami elnyelte a fegyvert. – Csak nem vagyok túl jó, amint látod. – szontyolodott el.
- Milyen mágiákat ismersz? – kérdeztem, leülve mellé, és letéve a táskát.
- Csak a pisztolyt. Illetve, két pisztolyt, meg a mad shotot.
- Máris többet ismersz, mint én. – mosolyogtam rá. – Én csak a mágikus kardot.
- Jó, de… te bátrabb vagy, és gondolom erősebb is, nem hiába vagy egy klánban. A töltött fegyver se nagyon ijesztett meg, pedig nem hiszem, hogy el tudtam volna sütni. Tizenkét éves korom óta tanultam mágiát, és kilencévnyi tanulás után sem bírtam rávenni magam. – mondta egykedvűen.
- A fegyvermágia talán halálosabb, mint az összes többi, ne aggódj emiatt. Teszem, azt tűzmágiával tudsz olyat csinálni, hogy nem küldesz olyan erős lángot a másikra, hogy belehaljon, de egy pisztollyal nem tudsz kicsit átlőni valakit. Nagyobb felelősség egy emberi élet kioltása, mint gondolnád.
- Öltél már ember?
- Azt se tudom hányat. De értelmetlenül egyet sem. Többnyire banditákat, rablókat, gyilkosokat. Egykor én is az voltam, de ez hosszú sztori. – csaptam a térdére gyengéden. – Na, mesélj, miért vagyok itt?
- Ja, tényleg! – újra fellelkesült, és még ugrott is egyet, ahogy odafordult hozzám. – A nagyapámnál éltem eddig eben a házban, a szüleimet nem is ismertem… - szépen lelassult a hadarása, és újra elszomorodott. – és most ő is meghalt…
- Részvétem.
- Köszi. – szipogott. – Van egy zsepid?
- Tessék. – nyújtottam át a zsebemből egyet. – Vigyázz, remélem nem a tépőzárasat adtam oda. – mosolyogtam, majd ő is magára erőltetett egy mosolyt, amint átvette. Kifújta az orrát, egy kis szünetet tartott, én vártam, és folytatta.
- Na, szóval, most van egy fickó, Lens, aki meg akarta venni a telket, de nem adtuk el, míg a nagyapa élt, és nem is szándékozom továbbra sem. Nemrég rám küldött egy pár verőlegényt, de a két pisztollyal elüldöztem őket, persze ügyeltem, hogy ne is találjam el őket. Aztán Lens verte rám az ajtót, és megfenyegetett, hogy ha nem húzok el, akkor mágusokat küld rám, így hát kénytelen voltam feladni egy hirdetést a fővárosban, csak… pénzzel, nem sokkal szolgálhatok. Felszolgálóként dolgozom, és nem sok marad meg.
- Oda se neki. – szóltam. Megsajnáltam, ha nem lett volna ennyire elesett, akkor nem haboztam volna, valószínűleg bevasaltam volna rajta a pénzt, amit szoktam kapni a munkákért, de ez a Lens fickó olyan tenyérbe mászó lehet, mint Baal mester, úgyhogy majd a mester arcát képzelem a fickó fejére, amint szétcsapom. – Akkor, ha jól értem téged kellene megvédenem.
- Ühüm. És, ha kérhetlek rá, halálos áldozat nélkül… megoldható?
- Hát öö… - vakartam a tarkómat. – Majd igyekszem. egy-egy szúrás olyan helyre ami nem súlyos? A vért azért bírod ugye?
- Nem igazán…
- És ha nem értenek a szép szóból meg az ijesztgetésből?
- Na jó, legyen… De semmi csonkolás!
~ Tényleg, mintha ismerne.~
- Oké. Mit mondott, meddig maradhatsz itt? Gondolom, előtte jönnek az újabb verőlegények.
- Ma estig.
- Ahhoz képest egész nyugodtan olvasgattál ezen az ágyon. – mosolyodtam el.
A lány ismét elgondolkodott, ki tudja min, majd felállt, bement a házba, és szólt, hogy kövessem. Odabent egy otthonos, egyszerű berendezésű előszobát találtam. Abból nyílott három ajtó, rögtön a bejárat mellett egy lépésnyire az egyik szoba, aminek az ajtaja is nyitva volt, benézve egy bevetetlen ágyat láttam mindenféle női ruhadarabbal, amiből a földre és a székekre is jutott elég. Lana meglátva, hogy én éppen befelé bambulok, elém ugrott, és elpirulva becsapta maga mögött az ajtót. Mosolyogva fürkésztem tovább, az előszoba másik végén egy boltív volt, ami egy újabb helyiséget választott le róla, első ránézésre is meg lehetett mondani, hogy az volt a konyha. A bal kezem felől egy újabb ajtó volt, zárva, és fekete lepellel leborítva az ajtón lévő üvegablak.
- Az volt a nagyapám szobája, ha gondolod, benézhetsz, ott nagyobb rend van, mint… - a fejével intett a szobája felé. – én megnézem az ebédet, ha minden igaz, nemsokára készen lesz.
Benyitva a szobában tökéletes tisztaságra lettem figyelmes, bezártam magam mögött az ajtót, és körülnéztem. Egy nagy franciaágy volt a fal mellett középen, felette egy pajzson két rövidkard keresztbe téve, az ágy mellett egy éjjeliszekrény volt, a másik oldalt meg egy hatalmas könyvespolc, roskadásig rakva könyvekkel, és egyik sem volt poros, legalábbis, a gerincük egyik sem. A polc mellett az ablak alatt egy dolgozóasztal lapult, az asztal lapján egy hatalmas, vaskos barna kötésű könyv volt.
Odasétáltam, és kinyitottam találomra, majd olvasgatni kezdtem. Fire Magic, Fireball, biztos valami tűzmágus lehetett az öreg, vagy hasonló. Tovább lapoztam, túl a könyv felén, és itt már csak képek voltak. Mindenféle mágikus pecsét, különböző színekben, és különböző alakokban. A legtöbbnek a széle díszes volt, míg a közepén valamilyen ábra volt. Fogalmam sem volt mitől lesz valakinek ilyen mágikus pecsétje, nekem simán csak egy vörös kör jelent meg, halványabb, és díszítetlen középső résszel. Furcsa.
Tovább nézelődtem a polcon, és arra jutottam, hogy minden egyes könyv a mágiához kapcsolódik, és ekkor nyitott rám Lana.
- Kész az ebéd, ha gondolod, jöhetsz.
- Nem akarok zavarni. – szóltam nyelvhegyről, még mindig a könyveket böngészve. – Jó sok könyve volt az öregednek. Mágus volt ő is?
- Nem, ő nem bírt semmilyen varázserővel, csak érdekelte. Nekem volt hozzá affinitásom, és a könyvekből nehezen bár, de sikerült tanulnom némi mágiát. És szeretném, ha velem ebédelnél, legalább nem leszek egyedül. Mióta papa meghalt nem volt vendégem.
- Jól van. – szóltam, majd visszabillentettem az éppen félig kihúzott könyvet.
Kivonultunk a konyhába, ahol már meg volt terítve két főre, és a gőzölgő leves az asztal közepén volt leves szedővel. A tűzhelyen még főtt valami egy alacsonyabb lábasban, gondolom a második, leültem a helyemre, majd ő szedni akart nekem, de én leintettem. Tudok én is szedni, úgyhogy nyugodtan pakolja magának. Megvártam, míg végez, aztán én is magamhoz vettem egy adagot, majd szó nélkül befejeztük, majd hasonló képen történt ez a másodikkal is, aztán rövid beszélgetésbe elegyedtünk a mágiáról, vagyis, hogy hol tudná még kamatoztatni. Amikor ismét nyílt a kapu, és hallatszott a jellegzetes nyikorgása.
- Azt hiszem megjöttek. – szólt Lana, majd felállt, és elindult kifelé. Kiment az ajtón a teraszra, én még bent maradtam mögötte egy lépésnyire.
- Nézd már, milyen csini kis csajt kell eltennünk a láb alól! – hallatszott a kiáltás odakintről. – Jobb, ha fizetsz, babám, mert nem szívesen tekerném ki a nyakát egy ilyen szépségnek.
- Ahhoz nekem is lesz pár szavam. – léptem ki Lana mellé, majd megkerülve őt eléálltam, elindultam lefelé a lépcsőn.
Négyen voltak, egy vaskosabb, alacsonyabb fickó, kalapban, mellette egy szőke cingár fiú, aki mögött egy koppra ugyanúgy kinéző magas, borostás, vállasabb fickó, az egyiknél kard, a másiknál lándzsa volt. ~Huhh, ezeket érdekes lesz vérontás nélkül elintézni.~
- A pisztolyokat. – súgtam a lánynak.
- Mondtam, hogy nem akarok ölni.
- Nem kértem. Magic Sword. – megjelent a pecsét, de most a kardot hüvelyestől húztam ki, és az oldalán lógó szíjjal rögzítettem is, hogy ne essen ki.
- Oh, nem tán szerzett egy kutyust a kislány? – szólt az alacsonyabb pacák, majd a tenyerébe egy tűzgömböt idézett. – Jobb, ha tudod, kölyök, hogy a Naked Mummy klánnal állsz szemben. – nevetett.
- Jobb, ha tudod, hogy nem tudom mi az, és nem is érdekel. - kiáltottam, és a fickó dühösen felém hajította a golyót. Leguggolva éppen sikerült elkerülni . A szőke srác egy jégdárdát idézett, és felém ugrott, oldalra húzódva a dárdát a földbe szögezte, és próbálta kirántani azt, kevés sikerrel. Felállva egyik kézzel gyomorszájon vágtam, mire hátra lépett, a lépcsőfok szélére, megbillenve hanyatt borult, de azért egy rúgással meggyorsítottam az esését. Zuhanása közben lesodorta a felfelé igyekvő egyik bengát, akit nem is tudom, hogy tudnék megkülönböztetni a másiktól, talán úgy, hogy azt, amelyiknál a dárda volt.
A másik kardot emelt, én pedig összecsaptam vele.
- Micsoda tiszteletlen kölyök vagy te. – szűrte a fogai közt, hiszen eltolni nem tudott, csak nyomtuk egymás felé a kardokat. – Hogy merészelsz hüvelybe rejtett karddal harcolni ellenem?!- Elkapta a mellkasomon a láncingemet, és fél kézzel kihajított a teraszról az udvarra. Gurulva értem földet, és a fülemtől centikre csapódott be egy tűzlabda. Felpattanva láttam, hogy az előbbi állat már majdnem eléri Lanát, aki csak hátrál, kezében a két pisztollyal, nem meri használni őket. Kirántottam a kardot a hüvelyből, és amint a kardos fickó támadásra emelte a kezét, fegyveremet dárdaként dobva szúrtam a felemelt kezeit a falhoz.
Félig elfordulva a tűzmágustól könnyűszerrel hátba támadhatott, és meg is tette, egy tűzlabda csapódott a hátamba, és lángra kapott a köpenyem. Azonnal levettem, még mielőtt komolyabb bajom lett volna, és a tűzmágus felé lépkedtem, de elém került a másik benga, meg a cingár jégmágus is. Egyszerre szúrtak felém, így könnyű volt kitérni, de a szőke gyerek gyorsabb volt, így hamar újabb szúrást intézett felém, szerencsére a tok még nálam volt, így ki tudtam védeni, és magam mellé húzni a dárdáját. A tokot az alkaromra veszítve minden erőmmel a dárdára csaptam, aminek levált a hegye. A tokkal még egy ütést indítottam a srác arca felé, mire az hátra lépett párat. Ekkor érkezett a benga következő szúrása, ami kis híján talált is, csupán a hüvellyel sikerült kis ívben, ekkor pillantota meg a vállamon a tetoválást.
- Eh, Dragon Fang mi? Ne röhögtess!
Lehajolva felkaptam a jégdárda szilánkját, és a benga alkarjába vágtam, ő pedig kiejtette az ő fegyverét a kezéből. Felkapva a dárdát a nyelével először gyomorszájon, utána tüdőn, majd arcon vágtam a fickót, aki ájultan borult a földre. A jégmágus újra támadást indított, vele egyszerre a tűzmágus is, úgyhogy igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a tűzlabda elakadjon a jégmágusban.
Minden szúrását hárítottam, és közben folyamatosan úgy manővereztem, hogy a tűzmágus látókörében leárnyékoljon a szőke szépfiú, és közben folyamatosan szorítottam visszafelé a tűzlabdát hajigáló fickó felé, majd amikor elég közel kerültünk, félrecsaptam a dárdáját, leszúrtam az enyémet, majd arra támaszkodva fellendítettem a lábaimat a nyakába, és megcsavarva a testemet a földre tepertem. Közelem húztam magam hozzá, és a mellkasára ülve lesöpörtem a dárdával a másikat a lábáról, ezt pedig a nyelével orrba vágtam, hogy elájult.
- Soha! Soha ne merj röhögni a Dragon Fangen! – ugrottam át a tűzmágus hátára, aki éppen feltápászkodni próbált volna. A súlyom miatt visszarogyott a földre, majd fél lábamat a hátára támasztva felálltam, a dárda hegyét a tarkójához szorítottam. – Fordulj meg!
A fickó lassan eleget tett, majd feltette mindkét kezét. a feje mellé, tenyérrel felém.
- Bocsáss meg!
- Mi?
- Fireba- - kiáltott, és már a mágikus pecsét is felvillant a tenyerében, de megpördítve a dárdát a nyelével úgy megcsaptam a homlokát, hogy beszakadt a feje.
Fújtam egyet, majd felszaladtam a másik bengához, aki azóta ordított, mióta mindkét kezét beleszögeztem a falba.
- Miújság? – álltam közé, meg Lana közé. – Most visszamehettek a megbí-…
Ütést éreztem a tarkómon, majd zuhanni kezdtem, és esküdni mernék, hogy legurultam a lépcsőn, pedig a benga miatt nem tudtam volna… Ezután sötétség borult rám, és nem emlékeztem semmire, csak hangokra. Olyan hangra, mintha valamit húznának a földön, és furcsa volt. Olyan volt, mintha aludnék, és minden érzékem eltűnt volna, leszámítva a hallásomat. Hallottam valahonnan távolról Lana hangját, de nem értettem a szavakat.
Aztán lassan kezdett oszladozni a sötétség, és egyelőre homályosan bár, de láttam, már amennyit láthattam. A sötétség utáni fény miatt talán még jó is volt ez a kis homály. Próbáltam felállni, de még nem ment, és a kezeimmel se tudtam segíteni magamon. Szorítást éreztem rajtuk, és megmozgatva őket rájöttem, hogy egy kötél tartja össze őket. Pislogni kezdtem minél gyorsabban, hátha sikerül kitisztázni a látásomat, és valamelyest meg is volt az eredménye. Lanát láttam a napozóágyon hagyott táskámmal, amint éppen kipakolja azt.
- Szendvics… Szendvics… Szendvics… Párna… Ez meg mi? – megtalálta a tojást, és kiemelte. Körbeforgatta. – Egy Sulekk tojás? Na neee, azt hittem évek óta kihaltak.
- Te meg mit csinálsz?! – kiáltottam oda neki lépésnyire a fal mellől.
- Ó, hát felébredtél, álomszuszék? – nézett rám. – Ilyen értékes holmival csak így mászkálni nem túl okos dolog, ugye tudsz róla? Nem baj, én majd megszabadítalak a terhétől.
- Tedd le! Hogy merészeled?!
- Ajj, te kis naiv, te is bedőltél a buta kis szőke lány karakternek, ahogy annyian már. Elmondom mi volt ez a dolog. A Dragon Fangből egy bizonyos mágusra, egy sárkányölőre vadászom, ezért adtam fel csak nektek a küldetést. És bár nem ő jött, de ezzel a tojással kiengesztelődök… Habár, meg kell hagynom, hogy egyszerre megidéztetni velem a pisztolyokat, meg a négy emberrel vívott harcot is így stimulálni nehezen tudtam, jól harcolsz, majdnem az összes varázserőmet elhasználtam.… de ez most kevés volt. Viszont, nem öllek meg, megérdemelted. Csupán csak lelépek a tojással.
Amíg ő beszélt, én egy kisebb mágikus pecsétet nyitottam meg a markomban, és a kardot a hegyénél fogva óvatosan húztam ki rajta, és óvatosan két ujjal oda-vissza mozgattam, ezzel elvágva a kötelet.
- Letetted, te szuka!
- Most pedig, ha nem bánod… én távozok, szépfiú! Viszlát! – fogta meg két kézzel a tojást, és maga elé tartotta. – Ő pedig velem jö-…
Ebben a percben a fehér tojás halvány, vörös színben izzott fel, megperzselve a lány tenyerét, ő pedig elejtette. Utánad vetődtem, és éppen sikerült elkapni, mielőtt a földre ért volna. Letéve a földre a napozóágy alá gurítottam, majd olyan gyorsan álltam fel, ahogy csak tudtam, kibillentve az egyensúlyából a lányt, majd fél karját elkapva a falhoz vágtam.
- Magic Sword! – olyan közel léptem hozzá, hogy az arcom szinte az övéhez ért, és dühösen fújtatva néztem az szemébe, miközben a kardot a gyomrához szögeztem. – Utolsó szavak? – szűrtem a fogaim közt.
- Mist.. Body… Transform! – kacagott, és füsté vált. Rövid pillanatok múlva már a kapun kívül változott vissza emberré, futásnak eredtem volna utána, de a szédülés még nem múlt el teljesen, úgyhogy inkább leültem a napozóágyra, miközben kihalásztam a tojást alóla, meggyőződtem róla, hogy semmi baja, és visszacsomagoltam a helyére. Aztán elővettem egy szendvicset, amit Sebastian csomagolt, és komótosan elfogyasztottam azt, miközben azon gondolkodtam, vajon a három sárkányölőnk közül vajon melyik kellett neki…
Aztán felismerve azt, hogy végül is végig illúzió alatt voltam, hál'istennek a köpenyem sem ment tönkre, úgyhogy összepakolva visszaindultam a klánba.

// A tojásnak is tessék adni VE-t, ha jó! ^_^ //

[A történet előzményét képezi az A visszaszökött múlt című kűzdelem.]

Január/2

Ez a Kao fickó eléggé megizzasztott. Mondhatni, vérem és izzadtságom is egybe folyt, mire végre sikerült úgy sarokba szorítani, hogy vert helyzetbe kerüljön. Bár, nem vagyok benne biztos, hogy ha nem kerülünk közös nevezőre, akkor ne tudott volna kitörni, és ha nem is tudott volna megölni, biztosan elmenekült volna valahogy. Mindenesetre Axel és Meta érkezése nem volt hátrányomra, tekintve, hogy amikor elindultunk visszafelé a klán házba még félútig se bírtam. Meta elmondása szerint Axel hozott be a klán házba, és Leena szedett össze. Ilyenkor nagyon tudok örülni, hogy ennyi sárkányölő van a klánunkban, csak ebben az egy manőverben három segített.
További elmondásuk szerint nem voltam teljesen eszméletlen, végig szorítottam a fogam, volt, amikor beszéltem is, de a jobb kezem mindig ökölbe volt szorítva, nem bírták szétnyitni, igaz, úgy igazándiból nem is próbálták, minek? Ők nem tudták az okát, én viszont igen. Kao elkérte a kardomat, hogy bizonyítékként visszavigye a megbízóinak, én pedig annyira szerettem volna tényleg véglegesen pontot tenni az ügyre, hogy tudat alatt is igyekeztem fenntartani a kardot. Illetve, a mágiát, amivel a kard ebben a világban maradt.
Nem volt nehéz, hiszen a fegyvermágiában nem a tárgyak e világban tartása a nehézség, hanem a megidézés az, ami sok erőráfordítással jár, na meg persze a heves összecsapások alatt az, hogy bármilyen mágia is éri a fegyvert, itt kell maradnia, különben végem. Miután felépültem már nem volt nehéz ebben a világban tartani, pedig csak nem rég tanultam meg ezt a képességemet távolra is kiterjeszteni. Amikor legközelebb sikerült elcsípnie Howardnak a klán házban, elmeséltem neki a dolgot.
Ő volt az, aki akkor hajnalban segített leszámolni a bandával, illetve, ezek szerint csak egy részével, és, ha ő, meg a csapata nincs ott, akkor valószínűleg nem csak én, hanem minden fiatal, akit megszöktettem táborból, nem is beszélve az egykori tanáromról, aki ha nem indít el a fegyvermágusi úton, hiába a nagy múlt, kárba veszett volna. Noha ez vajnyi kevés lenne, ha nem akarnám én is a fejlődést.
Don Howard lassan mindent tudott rólam, neki elmeséltem a gyerekkoromtól kezdve mindent. Hasonló múlttal küszködött ő is, mint én, de ő meg tanulta maga mögött hagyni, és nekem is volt feltett célom, de nem addig, míg a szüleim gyilkosai közül egy is lélegzik.
Lassan letelt a határidő, amit Rouuro-nak adtam, a végén mégiscsak sikerült megizzasztania azzal, hogy fenntartsam a varázst, az utolsó két éjszakán már nem is nagyon aludtam, legfőképpen azért, mert féltem, hogy a kritikus pillanatban oldom fel a mágiát.
Az éjszaka csendesen borult rám, a hold pedig szokványosan sápadtan nézett be az ablakomon, én pedig pontosan a szemébe meredtem, miközben megtöröltem a homlokomon az izzadtságot. Éreztem, hogy az utolsó percek ezek, mielőtt elájulok, de próbáltam nyújtani, minél tovább, minél biztosabb legyen, hogy bizalmasom sikerrel jár. Nem szabad kockáztatnom.
- Ennyire futotta. – leheltem magam elé, mielőtt megzuhant az egész világ, és a sápadt hold fénye is semmivé vált. A legközelebbi emlékem az volt, hogy izzadtan, fázva ébredtem, másnap délben. Az ablak nyitva volt, én pedig félig pucéron izzadtan aludtam el, és tavasz ide, vagy oda, sikerült jól berekednem.
Reggeli teendőim után bementem a klánba. Kipihent voltam, és erre csak rátetőzött Sebastian reggelije, amihez az utóbbi időben nagyon is hozzászoktam, és hosszabb küldetéseknél már vágytam rá. Az utóbbi időben, ha Don a klánban volt, sokat voltunk együtt. Ennek a legnagyobb oka a már említett kötelék volt, a másik, hogy ő szintén fegyvermágus, és közösen próbáltunk rájönni arra, hogy az én mágikus köröm miért olyan jellegtelen, és egyáltalán, miért nem vagyok képes a bal kezemmel megidézni a kardot.
Ám ma reggel egészen más volt a téma. Szokásunkkal ellentétben, mi szerint a pultnál eszünk Sebastiannal beszélgetve, oldalra intett, és az egyik sarokban lévő asztalnál evés közben elém dobott egy levelet.
- A tiéd. – szólt. – Elolvastam. Furcsa volt, hogy nincs aláírás, és aggódtam. Bocsáss meg.
- Mi? Mit csináltál? – akadtam ki, mire ő szája elé tette a kezét, jelezve, hogy bizalmas természetű beszélgetésre gondolt. – Ha még egyszer előfordul… - nem fejeztem be, inkább csak összeszűkített szemmel néztem rá. Azt nem mondhatom, hogy keresztülszúrom, hiszen úgy szed szét,a hogy akar, annak idején még Xaundaras mesternek is okozott egy kevés bosszúságot az elintézése. Inkább kinyitottam szó nélkül, és elolvastam.

„Üdvözlet…
legkedveltebb régi riválisom, idén a Nindrai Harcias Kecskében üljünk össze egy kártyaestre pénteken.
Sorono Tavara.”

- Mi ez az egész? – kérdezte Don. – A bosszúddal kapcsolatos?
Bólintottam, és eltettem a belső zsebembe a levelet.
- Ha minden jól megy, végleg pontot tehetek a végére. – felálltam, és a tányért elvittem Sebastiannak. Visszamentem Donhoz, felvettem a köpenyemet a szék karjáról, és kezet nyújtottam neki. Ő megfogta, és közelebb rántott magához.
- A bosszú nem jó tanácsadó, kölyök! – szűrte a fogai közt úgy, hogy az arcunk majdnem összeért. – Ha nem vigyázol, bekebelez, és nem ereszt, kifordulsz önmagadból és olyan leszel, ami ellen harcolsz!
- Tudom Don, de meg kell tennem, nem tudok rendesen aludni, míg nem tudom, hogy a rohadékok két lábbal a föld alatt vannak. Vigyázok, ígérem.
- A szavadat rá! – csapott az arcomra a szabad kezével, és ott tartotta rajta. – Még ha ilyen rekedt is! – mosolyodott el.
- A szavamat rá. Üdvözlöm a Hard Core-t, és Axeléket. Elvihetem a lovad? Nem lenne okos dolog halottként vonatozni. Ez a rekedtség még kapóra is jön, az arcomat eltakarom, remélem a sebhelyről nem ismernek fel.
- Átadom. Vidd a lovat, a város szélén van a Fekete Futárban. És gyere vissza egyben!
Bólintottam, majd visszasiettem a lakásomra. Újra és újra a gondolataim közé keveredett Rouuro arca, és egyáltalán nem néztem ki belőle, hogy végrehajtja az ígéretét, elvégre meg akart ölni. De ezek szerint egy Donhoz hasonló bérgyilkos lehet, aki ha egyszer megígér valamit, meg is tartja. Mondjuk, ez felvet egy olyan kérdést is, hogy ha tényleg megtartaná, akkor miért adta fel az üldözésemet…? Ja igen, egy nagyobb zsákmány érdekében. Mindegy, lényeg, hogy az estemben kivételt tett, és remélhetőleg nem is csal csapdába, ha mégis, akkor így jártam. Aki nem mer, az nem nyer, illetve a hülyéké a szerencse, meg hasonló bölcs mondások… Na igen. Megtorpantam. Eszembe jutott Xaundaras mester szava járása, mi szerint „A hősök halni születnek.” Apám ugrott be róla mindig, az utolsó kombó, amit a családi páncéllal és az inferno roarral vitt végbe, amibe belehalt, de tucatnyi ellenfelet vitt magával csak azért, hogy minket, a családját mentse. Ő hős volt a szememben, bár halott hős, de akkor is az. És ha hasonlót tudok véghezvinni, ha bele is kell haljak, hát legyen.
Tovább pakoltam, meleg pulóvert vettem a köpeny alá, elvégre a hegyekben ilyenkor is hideg van. A tojást a szokásos módon a táskába csomagoltam, párna legalulra, sál körbe rajta, illetve jelen esetben egy másik póló, mert egy sálra nekem is szükségem van, a tetejére még egy párna, és némi élelem, amit itthon találtam. Szerencsére még maradt egy jó darab szárított füstölt hús, amit szeretek elvinni küldetésre, hiszen nem romlik meg, és egy kis kenyérrel egész jó étel. Ellenőrizve a pakkot kivágódtam az utcára, és futva vettem célba a város szélén nem messze lévő istállót.
A lovászfiú nem volt túl készséges, nem akarta ideadni, be kellett mutatnom a klánpecsétet a vállamon, és egy általam aláírt levelet küldött Howardnak, hogy bizonyos legyen abban, hogy tényleg az övé. Ezt követően egész nap olyan tempót diktáltam szegény lónak, amekkorát bírt, kétszer meg is álltunk pihenni, mert már csak kullogott. Hagytam had legeljen, én pedig egy fa törzsének dőlve levettem a táskámat a hátamról.
Elég nehéz volt a tojás, és régóta nem lovagoltam már, úgyhogy elég szépen megpaskolgatta a hátam, igazi megváltás volt letenni magam mellé, ám nem számítottam arra, hogy el is alszom. Pillanatokkal később… illetve, én éreztem annak, a ló nyelve ébresztett, amint az arcomat nyaldosta.
Felébredve csak elzavartam, majd nyugtalankodva integetett a fejével az útfolytatólagos szakaszára, ahol egy suhanc az én táskámmal a hóna alatt loholt. Kalapja madzagon lógott a nyakán, a kalap maga pedig a háta közepén vergődött a mozgó lapockák közt. Felpattanva a lóra könnyedén utolértem, és szó nélkül lekevertem neki egy fülest, amibe beleszédülve majdnem elejtette a táskámat, utólagos engedelmével viszont inkább kicsavartam a kezéből.
- Mit akartál vele?
- Nem tudom. Van benne valami értékes, biztos vagyok benne. – nyögte.
- Csak ruha, meg étel.
- Ja, persze, az csörgött, meg az ilyen nehéz…
Álruhámat még nem vettem fel, vagyis, az álruhámat képező kendőmet, úgyhogy biztosan megjegyezhette az arcom.
- Kapsz ötszáz gyémántot, ha nekem adod a kalapod és elfelejted, hogy találkoztunk. – szóltam, és meg is mutattam neki.
- Megbeszéltük miszter! – akasztotta le a kalapot, én pedig hozzá hasonlóan felvettem, majd újra felültem a lóra, és vágtázni kezdtem tovább. Ekkor már felvettem az egyik sálat, meg a kalapot is.
Éjfél már jóval elmúlt, amikor egy fogadóhoz értem, valamivel Clover után. Itt megszállva a tojást a vastag párnával jól eltakarva éberen aludtam, alig tudtam valamicskét, de lényeg, hogy a ló pihenje ki magát, hiszen holnap péntek, és estére már akár oda is érhetek. Reggel a tojás sértetlen volt, és érintetlen. Ez az első nap, amin nem akarnak megölni, elfogni, feladni, meglopni Clover környékén. Legalábbis eddig. Hogy ezt a hagyományt ne szakítsam meg hamar össze is pakoltam, kiváltottam az istállóból a lovat, és tovább indultam. A tegnapi naphoz hasonlóan két pihenővel bár, de éjfélre megérkeztem Nindrába.
A cowboyokéhoz hasonló kalap, a sál az arcomon biztosan elég gyanús lehetett mindenkinek, bár, utóbbi helyett inkább kendő a jellemző, úgyhogy inkább komikusnak hathatott, ahogy ez az ízlésficamban szenvedő állat mi a csudát keres itt? Mindegy. Ismerve a vidéket leadtam a lovat az egyik istállóban, majd a fogadó felé vettem az utam.
Az utcákon csak és kizárólag az a pár városi őr cirkált, akiket már megszokhatott az errefelé ismerős ember. A lovászt is álmából kellett felvernem, és a teremtő is megbüntetett érte, hiszen szerencsétlen nagyot halló volt, én meg alig bírtam beszélni a rekedtes hangommal, úgyhogy eltartott egy ideig, mire leesett neki, hogy mi is készülődik a helyszínen.
Visszatérve a városra, az összes házban aludt már minden lámpa, illetve, fényforrás, leszámítva, a – hol ha nem a – fogadót, ahonnan még ilyenkor, éjfélkor is szólt a zene, és ömlött kifelé a narancssárga fény a fehérre festett útra. Barátságos hely volt annak idején, úgyhogy bátran mentem be, remélve, hogy egy ilyen jött ment kinézetű egyént is jól fogadnak.
Belépve szinte senki nem figyelt fel rám, minden asztalnál ültek. Volt, hol kártyáztak, volt hol csak ittak, vagy csak simán beszélgettek. Utóbbi asztalokhoz tartozott az is, ami mellett elhaladtam, amint a pulthoz igyekeztem, és sikerült elcsípni két szót.
„Chantai… halott.” – Örült a szívem, pedig engem emlegettek holtan, de úgy látszik, megbízhatok a bérgyilkosomban, és ez külön örömöt jelentett nekem. Talán egy újabb, Don szintű barátra teszek szert benne. Volt valami közös mindhármunkban, talán a ködös, vagy inkább zűrös múlt, illetve, Kaonak jelen.
- Jó estét. – köszöntem a pultos fickónak, aki leintett, míg kiszolgálja a másik vendéget, aki előttem érkezett. Egy nagy pohár bort töltött ki neki, majd még egyet, és még egyet. Az felkarolta az italokat, és elvitte az asztalhoz a cimboráinak, a pultos pedig felém fordult. Közepes magasságú, köpcös férfi volt, kis bajusszal, és nagy pocakkal.
- Nem most van farsang, ugye? – mosolygott bajsza alatt. – Csak viccelek, mi járatban? És mi ez a hacuka?
- Meg vagyok fázva. – köszörültem a torkom. – Nem akarom, hogy tovább súlyosbodjon. És keresek valakit, talán egy szobát is kivennék, tőle függ.
- Nahát. Kicsodát?
- Sorono Tavarát. Ha jól tudom, még itt kell lennie.
- Kicsodája ön az úrnak? Megbocsásson, de nem adhatok ki információt olyannak, akiben nem vagyok biztos. Mi van, ha meg akarja ölni? Mondjon valamit, amiből kiderül, hogy ismeri ~Ehh, nem is olyan rég épp fordítva volt a dolog, mármint ő akart engem megölni.~
Mindegy. Rouurot nem néztem olyan tapasztalatlan bérgyilkosnak, hogy miután üzen, még kijárkál az utcára, így hát adott volt a dolog, mondjuk, a kocsmáros, hű de nagy tesztjétől nem mentem le hídba.
- Eléggé zárkózott ember, nem hiszem, hogy kijárkált volna a szobából feleslegesen. Magának való, kevés baráttal. A testvére vagyok. – szóltam.
- Hm. Akkor üdvözlöm a fogadóban, miszter. A testvére a… - hajtott egyet a vendégkönyvben. – az első szinten van jobbra a negyedik szobában. Kellemes időtöltést! – nyújtott kezet.
Én köhintettem egyet, majd megfogtam a kezét, és megráztam, majd elindultam felfelé a lépcsőn. A szobát hamar megtaláltam, és benyitottam az ajtón…

A történetet ketten, Rouuro Kao-val együtt csináljuk, külön perspektívából. Folytatásos lesz, és a tojást ugyanúgy ki szeretném játszani továbbra is.

Visszaemlékezés - I. Fejezet

Február/1

- Gabriel, ébredj! – kiáltott Ailis a szobám ajtajából zaklatott hangon, én pedig kelletlenül nyitottam ki a szemem, és legszívesebben átfordultam volna a másik oldalamra, aztán a fejemre húzva a takarót, tudomást se vettem volna a szakácsnőről, had álljon, ott ahol van. Aztán hallottam a kardcsattanásokat az udvarból, és reflexszerűen ugrottam ki az ágyból.
- Mi történt? – dörzsöltem a szemem, s közben a nő már a szekrényemből kidobált pulóvert húzta rám felé. Nem érdekelte, hogy még a pizsama is rajtam van, és rettentően remegett a keze. Aztán megfogott a hónom alatt, az ágy szélére emelt, és a nadrágot is rám húzta. kényelmetlen volt, ahogy felgyűrődött a pizsama szára, de nem mertem szólni neki. Valósággal fújtatott, és amikor a lábamra húzta a bakancsot nem tudta bekötni a fűzőt. Lehajoltam, és bekötöttem én, ő pedig az ajtóban állt, a folyosót fürkészve.
- Megtámadták Chantai-t. – szólt idővel, amikor már a kabátomat is felvettem. Rajta a hálóing lógott a nadrág és a vastag kabát alól. – Apád a helyőrség élén védi a várost, anyád, Morty és Rod eldeszkázta és elbarikádozta az ajtókat, ablakokat, azért küldtek, hogy vigyelek le, és elbújjunk a pincében.
Külön támadják a birtokot és a várost is egyszerre? Ilyen még nem volt. Apám sokszor vonult már ki a helyőrséggel együtt, és nem volt még vesztes csatájuk a gyülevész banditák ellen, de olyankor csak a városra kellett koncentrálnia, és furcsa is volt, hogy a város másik végében külön csapat fosztogatja a Chantai birtokot. Vagyis, nem tudom, mennyire volt furcsa, hiszen csak egy hete tudtam meg, hogy fegyvermágus családból származom, és apám nem kis erővel rendelkezik e téren. Ailissel leszaladtunk a földszintre, ami egy hosszú folyosó volt, Morty és Rod a vállával támasztotta a főbejáratot, ami a folyosó egyik végét zárta le, a másik vége pedig egy hatalmas üvegablak volt.
A két férfi mellett a falnak támasztva puskák voltak. Nem voltak mágusok, egyszerűen értettek a használatához, habár nem néztem volna ki pont a gondnokból meg a lovászból. Az ajtó felé néztünk, amikor anyám kilépett a nappaliból, és felénk intett szótlanul. Az amúgy is elefántcsont fehér arca most még sápadtabb volt, ha lehet ilyet mondani, és vörös haja kócosan lógott össze-vissza. A szakácsnő a kezemet fogta, és húzni kezdett anyám felé, amikor hatalmas mágikus pecsét villant fel a bejárati ajtó ablakain, és mindkét férfi hátra ugrott, fogta a puskáját, és újra elrúgták magukat a földtől. Gurulva értek földet, az ajtó felrobbant, ők pedig térdre ereszkedve a vállukhoz emelték a fegyvereiket.
Meg sem várták, míg leszáll a por, azonnal tüzet nyitottak az ajtó felé. Egyikük az egyik komód mögé araszolt minden lövés után újratöltés közben tett egy-egy lépéseivel, majd keresztbe fordította azt a folyosón, és a másik férfi is bebújt a fedezék mögé. Lőttek, visszabújtak, újratöltöttek, és újra lőttek. A szakácsnő és az én lábam a földbe gyökerezett, és nem akaródzott mozdulni. Aztán a por leültével láttuk, hogy a két férfi ténykedése nem volt felesleges, a bejárati ajtó küszöbén négy, maszkos férfi feküdt… holtan.
Először szembesültem azzal, hogy milyen fegyverekkel harcolni, és milyen felelősséggel is jár egy olyan szerszám használata, ami élet és halál bírája az ember kezében. És először találkoztam a halállal is, leszámítva a lovat, ami nemrég halt meg végelgyengülésben, viszont az nem hasonlítható ahhoz, hogy egy ember holtan esik össze előttem.
Ebben a pillanatban újabb mágikus pecsét villant fel kicsit távolabb, és bár Rod igyekezett célba venni, de a mágus gyorsabb volt. egy tűzgolyó robbant a férfi arcába, és a lökéshullám ráborította Mortyra a komódot. Rod pedig még lángoló teste rángatózva vonaglott.
Ez még szörnyűbb volt, mint a holtakat látni. A szemem előtt hal meg egy ember, és a mágikus tűz ellen aligha tudott volna egyikünk is tenni akármit is. Morty ijedt arckifejezéssel nézett Rodra, majd ránk, miközben az ajtón egy talárba öltözött fickó jött be, és a komód tetejére állva röhögött a középkorú férfin, aki a bútor alatt volt, és próbálta volna kituszkolni magát a szorításból. A bandita kezén sötét mágikus pecsét villant, de ebben a pillanatban a folyosó másik vége felől olyan erős égkék fény villant be, hogy a fickó elvakult, és megszüntette a varázslatot önkéntelenül is.
Összetörő üveg hangja, kiáltás, és egy hatalmas fémtömeg repült a fickóba, leütve, sőt, kiütve őt az a küszöbig.
Felismertem őt, még így, hátulról is, meg abban a sötét páncélban is. Ő volt az, az édesapám. Ailis végre megélénkült, anyámmal együtt, elengedte a kezem, és kihúzták Mortyt a bútordarab alól. Apám kiáltása újból végigdörgött a folyosón, és mindkét kezéből egy-egy dobófejszét indított meg a mágus felé egymás után. Az egyiket a kezével reflexszerűen akarta hárítani, de a fájdalom arra késztette, hogy elvegye maga elől és a második fejszét a mellkasa bal oldalába hatolt egészen a nyélig. Holtan esett össze. Apám megfordult, és felénk szaladt, szétcsatolta arcát védő maszkját, és látni engedte három sebbel tarkított ábrázatát, és sötét szemeit.
- Megvan mindenki? – nézett anyámra, mire ő csak lesandított a szénné égett lovászfiúra. – Átkozottak! – csapott a falba, és a vaskesztyűje nyomán lehullott a vakolat. – Morty, Ailis, jól vannak?
A két szolga idegesen bólogatott, majd apám megfordult, intett, hogy kövessük, és futni kezdett az udvar felé, mi pedig utána. Kiérve mind a négyen úgy mozogtak, hogy engem takarjanak. A bejárattól viszonylag hosszú út vezetett kifelé az utcára sövénnyel szegélyezve, és most átkoztuk ezt is, hiszen így még messzebbre kell rohannunk.
- A várost megvédi a helyőrség remélhetően. Ez másik banda, mint ami eddig támadt, nem egy mágus volt köztük, és elég sok gondot okoztak. Fél Chantai lángokban áll, a lakosság próbálja oltani a tüzet, kisebb nagyobb sikerrel. – közölte futás közben, majd felcsapta a maszkot újra.
Fegyver dördült, és előttem Morty rongybabként borult el. Anyám és Ailis felsikított, utóbbi szemébe könny szökött, és sírva fakadt, lévén Mortimer, és Ailis férj és feleség voltak. Apám két kezével a két nőt a sövény közé lökte, és velük együtt borultam én is. A gallyak végigkarcolták az arcom, és végül anyám rántott át a túloldalra. Ailis a földet csapkodta, miközben az ajkát harapta, hogy egy hang se jöjjön ki a torkán, anyám átölelte, könny csordult ki az ő szeméből is, én pedig a sövény alatt feküdve apámat néztem.

~Nataniel van Chantai szemszögéből~

Oldalról, az erdő felől több tucat bandita rohant felénk, és két oldalról egy-egy lángcsóva indult meg apám felé egy időben. Az övéhez kapott, kiáltott valamit, és várt. A lángok már majdnem az arcába nyaltak, amikor tényleg megérintette az övet. Zöld fény villant, és maga elé lőtt egy hatalmas mágikus kört, ami vákuumszerűen szippantotta magába a lángokat.
- Kei'drasshil's Glaive – kiáltott, és egy félkör alakú penge jelent meg a kezében mágikus pecsét kíséretében. Megindult a banditák felé, maga elé dobva a pengét, és a legelső kettőt le is vágta, majd visszatért a penge, az egyik lángcsóva forrása irányába dobta, két halálsikolyt hallott, mire a mágust is elkapta a penge, s közben már egy kard volt a kezében. Félrecsapta az előtte lévő kardját, és a visszaérkező Glaive levágta a támadó fél karját, és arra az oldalra a bordái közé szúrta az ívpengét. Kirántva azt egy oldalról érkező támadást hárított, a másik kezében lévő karddal pedig szúrt, újabb életet követelve. Az oldalához kapott az övre, kék fény villant, és az égbe szökkent. A lángcsóva másik irányába dobta a Glaive-et, és még érkezés előtt véresen érkezett vissza a fegyver. Földet érés előtt fuvallat lassította a becsapódást, és egy kardszúrás érte a vállát. Hála a páncélnak nem volt túl vészes. Vaktában eldobta a Glaive-et, és megfogta a bandita kezét a sérült kezével, a karddal pedig gyomron szúrta azt.
Két jégmágus támadt rá, egyiknél kard, a másiknál lándzsa volt, persze jégből készítve. Nataniel hátra ugrott, és összecsapta a kezét. Mind a glaive, mind a kard eltűnt.
- Ex-quip! Van Chantai Legacy! – kiáltott fémes hangján, ahogy a maszk visszaverte, majd egy hatalmas varázskör villant fel alatta vérvörös színben, aminek közepéből egy ismerős kard szállt fel az idézője elé. Megmarkolva a már hat generáció óta van Chantai kézben szolgáló, lángoló fegyvert a jégmágusok felé ugrott. Az egyik kardjával védekezett, de ez nem jelentett akadályt az ízzó pengének. Mint forró kés a vajon, úgy szelte át a jeget, ahogy a gazdáját is. Nataniel megpördülve ugyanezt a sorsot szánta a lándzsa gazdájának is.
Sárga fény villant az éjszakában, és újabbnál újabb ember vérében fürdött meg a van Chantai családi pengéje, Livinas, mígnem gazdája arra nem ítélte, hogy eltűnjék, és helyette egy újabb fegyvert húzzon elő.
- Inferno Roar! – kiáltott, majd az ezüst fény is felvillant, hogy a kimerülőben lévő harcost segítse a kétkezes fejsze forgatásában. A blademaster páncélzat alapú felszerelés erre a fegyverre nem adott semmiféle könnyítést, nem úgy a kardokra és pengékre. Hála a körülölelő ezüst fénynek és az abba itatott mágiának Nataniel lángoló fejű fejszéjét ugyanolyan jól használta, mint a kardját… egészen addig, amíg az ezüst fény el nem oszlott, és még hosszú perceket kellett volna nélküle töltenie, mielőtt újra aktiválhatja. Ebben a pillanatban felvillant az égkék pecsét újból, jelezve, hogy készen áll a használatra, de ekkorára már teljesen körbevették őt. Nataniel maga mellé kinyújtotta fél kezében a hatalmas fegyvert, másik kezével megtörte a pecsétet, és fél lábra állva rúgta el magát úgy, hogy közben előre dőlt.
A manőver eredménye egy saját tengelye körül minden irányban pörgő páncélgolyónak tűnő mágus lett, aki maga körül a banditák halálos ítéletét szélesre tárva forgatta. Tucatnyi bandita lelte így halálát, és a lendület eltűntével a mágus a hátára esve ért földet.
Szédült, azt sem tudta, hányszor pördült körbe magán, és nem is gondolt bele, hogy ha nem sikerül minden banditát megölnie, hogyan éli túl. Pedig így történt. Négyen maradtak, és az egyik dárdáját pontosan Nataniel szívén szúrta keresztül. Hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, és utolsó leheletével a maszk alól ordított a világba.
- Victoria!...

~Victoria van Chantai szemszögéből.~

Már régóta a bokor mögül figyelt fiával és a szakácsnővel együtt, és amikor a kiáltás kettészelte az éjszakát, ösztönösen ugrott fel, vágott át a bokron, és rohanni kezdett Nataniel felé.
- Nate! Nate! Ne! – egy nyílvessző fúródott a jobb vállába, és a patakokban folyó könnyei közt a földre bukott, az oldalára. Pillanatok múlva egy bakancs rúgta meg a zokogó nő sérült vállát, így hátára feküdt.
- Hol a fiú, szuka?
A nő csak sírt, keservesen, hangosan, ordítva, rángatózva, válasz nélkül, dühében a konyhakést markolászva, amit még önvédelem céljából hozott ki a konyhából, amikor elindultak az udvar felé. A fickó a csimáját a torkának támasztotta.
- Beszélj, és megkönnyítem a halálodat! – kiáltott a maszk alól.
- Megöltétek! – kiáltott. Tudta, ha beszél, az utolsó családtagja is meghal, neki pedig már ígyis-úgyis vége. Most futott át az agyán először, hogy hiába jött férje segítségére, csak a halálba rohant. Háta mögül kirántva a kést a fickó térd ízületébe vágta, majd az összerogyó férfit maga mellé rántotta, a mellkasára ült, és a késsel átvágta a torkát. – Szénné égett a folyosón, állatok! Barbárok! – újra és újra a mellkasába vágta a kést, mígnem egy újabb nyílvessző csapódott be, a tüdejét átfúrva, és erőtlenül, fátyolos tekintettel borult le oldalra.
Köhögött, sírt, de lassan megnyugodott. A légszomj ráerőltette az önkívületi nyugalmat, és tudta, hogy Ailis kimenekíti a fiát, bármi áron. Annyi vigasztalta, hogy annak ellenére, hogy bolond módon meglapultak a bokor mögött, míg a férje lefoglalta a banditákat, ő kirohant, s bár halálával, de talán elég időt nyert ahhoz, hogy a szakácsnő elmenekülhessen a fiával. Újabb csizma érkezett, illetve, csak ennyit látott a gazdájából. Valahonnan hátulról, távolról hallotta visszhangzani a szavakat, amik kétségbe vonták utolsó szavait, mi szerint tényleg ott van-e a gyermek a folyosón összeégve, majd egy még távolabbi hang nyugtázta az állítást.
Fokozatosan lelassultak a légszomjból származó rángatások, ritkultak a köhögések, és lanyhult a sós érzés a szájában, amiben biztos volt, hogy a vére az. Utolsó gondolata metszette át a pillantását, mielőtt végleg lehunyta a szemét: ~Gabriel… élj!~


~Narrátor~

A banda célja nem Chantai elpusztítása, vagy kirablása volt, az csak elterelő hadművelet volt, míg egy másik csapat levadássza a fegyvermágus család többi tagjait a birtokon. Végezve a családfővel és feleségével, valamint bizonyságot kapva arról, hogy a fiú meghalt, az egész banda elviharzott. A helyőrség nagy része megmaradt, de a város jelentős része leégett. Ailis és a fiú a kaszárnyába menekült, ahol az őrség tudtára adta, hogy mi történt. A katonák átvonultak a van Chantai birtokra, és megtalálták a halottakat. Rá két napra a többi halottal együtt hősi halottként bocsátották örök nyugalomra a fegyvermágust. Ailis idegileg összeomlott, az öt évesen elárvult Gabriel pedig árvaházba került.

"Hazatérés, II. Fejezet."

Február/2

Az ajtó nyekeregve nyílt, hangot adva mekkora gyötrelem is neki feltárni a szoba tartalmát. Viszont, csak résnyire nyílt, azon pedig a házi bérgyilkosom nézett velem szembe.
-Üdv ismét. - szólt, majd kitárta az ajtót, a két tőrt pedig visszalebegtette az ágyra a kezéből, én pedig belépve becsuktam magam mögött az ajtót.
- Üdv. Nem gondoltam volna, hogy tényleg bejön az ötlet, gratulálok. - mondtam, majd a kezemet nyújtottam.
- Mondhatnám, hogy nem reméltem, hogy eljössz, de hazudnék. – kerülte ki a kezemet, és becsukta az ajtót mögöttem, majd megkereste a kezemet.
- Nem különben. – mondtam, és megszorítottam a markát.
- Viszont nem kell gratulálni, a neheze még hátra van.
- Sikerült megtudni hol van a búvóhelyük? – kérdeztem, mire ő elmosolyodott, és pillanatnyi szünetet tartott. Szinte látszott rajta még ebben a félhomályban is, hogy nem akar egyértelmű választ adni.
- Alapvető. – bökte ki végül, majd folytatta – bár az igazi nehézség nem ebben rejlene, hanem a banda szervezettségének kijátszásában.
Szervezettségében? Oké, volt benne valami fifika, hogy aznap éjjel elterelő hadművelet alatt megtámadták a várost, de akkor is… Semmi egyéb szervezés nem lehetett, ész nélkül rohantak neki a környék legerősebb mágusának, és tucatjával hullottak…
- Amikor legutóbb összeakadtam velük szedett-vedett banda voltak, mi változott? – kérdeztem miközben leültem egy székre, levettem a kabátomat, a sálamat, meg az idétlennek ható kalapomat.
- A mostani távol áll attól. Távolabb nem is lehetne. – Tiszta sor, ha egyszer sikerült eltenni a város védelmét láb alól, a helyőrséget pedig valamilyen úton-módon kijátszani, beásták magukat, és nem akarnak eltakarodni.
– Összeszedett, jól irányított és szervezett, illetve, kiépített. A rejtek erős, a menekülés holtbiztos, hogy több irányba megoldott.
- A helyét magát meg azért meg tudod mondani?
- Persze, de még ha sikerülne is valami módon meglepni őket, bizonyos, hogy az embereiket hátrahagyva a vezetők elmenekülhetnének, vagy csapdát állíthatnának. – rövid szünetet tartott, míg a szemembe nézett, elkomolyodott, talán jobban, mint amilyen eddig volt, én pedig olyan figyelmesen néztem rá, ahogy csak tudtam ennyi lovaglás után, minden információ életmentő lehet. – A vezetők túl okosak, hogy csak úgy hagyják kiszolgáltatni magukat, márpedig ha véget akarunk vetni a bandának, akkor, őket kell megölni. – fejezte be, én pedig lelógatva a fejemet gondolkodóba estem. Talán nem leszünk elegek ketten ahhoz, hogy kisöpörjük őket, és segítségre lesz szükségünk… De vajon honnan? A Dragon Fanges barátaimat nem akarom belekeverni, túl fontosak számomra ahhoz. De egyben fűtött a bosszúvágy is. Ez a banda tette pokollá a gyerekkoromat, és minden egyes zokogással töltött percet a torkukba akarok fojtani.
Eszemben azok névsorát kezdtem pörgetni, akik segíthetnek, és nem kell belekevernem őket, vagy már amúgy is benne vannak. Eszembe jutottak azok, akiket megszöktettem az azelőtti éjjel, hogy megtámadták Chantai-t másodjára is… Dena, Ron, Lens és Niel érdeke is, hogy kisöpörjük a városból a bandát. Na, meg persze Howard is biztos, hogy segítene, és őt ismerve hívatlan vendégként be is fog állítani…
- Ki kéne deríteni, hogy a rejtekhelynek hány kijárata van, illetve, hogy azok merre vannak. Van pár barátom, még azok közül, akikkel egyszerre szöktünk el, talán ők tudnak valamit. Kapcsolatba kéne lépni velük, de lehet, hogy túl kockázatos egy halottnak az ég alatt sétálgatni. – mutattam végig magamon. Igazándiból élveztem a dolgot, előre elképzeltem mit szólnak majd a többiek, ha meglátnak.
- És most már nekem is az. – szólt, bár nem teljesen értettem. Ő játszott a kezükre, illetve, a színjáték szerint… Miért veszélyes neki is? Mindegy is, nem akarom tudni a választ, lényeg, hogy keresni kell egy helyet, ahol találkozhatunk a többiekkel.
- Annak idején volt egy elhagyott bánya Nindra és Chantai között. Ha sikerülne bejuttatni a városba egy levelet, szólhatnánk valakinek, hogy találkozzunk ott. – javasoltam.
- De mégis csak van gyenge pont. – mondta, miután elgondolkodva megdörgölte az állát, én pedig nem igazán akartam elhinni.
- Tényleg? Mégpedig?
- A bánya nem jó találkozóhely, könnyű bekeríteni, és lerombolni, főleg, ha van mágusuk. – be kellett látnom, hogy igaza van, egy tűzmágus csettintéssel ránk robbanthatja az egész hóbelevancot.
- Akkor jöhet a te ajánlatod, utána pedig elő a gyenge ponttal. – fontam össze magam előtt a karomat.
- Ilyen találkozásokra a mi erősségeinknek megfelelő helyet kell keresni, ami számodra leginkább egy mezőt jelent, ahol szabadon mozogsz, számomra pedig egy olyat, ami fölött egy magaslat van, hogy beláthassam a területet. – ahogy elmondta, már a mondat felénél törni kezdtem a fejem, egyszerű „rejtvény” volt, ez szinte pontos leírása a fennsíknak.
- Chantai mellett van egy hosszú, elnyúló lanka felfelé a hegyekbe, akkoriban volt elszórva néhány magasabb tölgy rajta, az mindkettőnknek jó lehet. – mondtam, bár, az évnek ebben a szakában a tölgyek ágai gyakorlatilag olyan kopaszok, mint az öreg Hitsu feje volt még akkoriban, mikor a tanárom volt gyerekkoromban. Amikor elszöktünk a banditák táborából már inkább hasonlított kedves nagyapóra, aki cukrot ad az unokáinak, nem hogy még fegyvermágiára tanítson egy betöretlen fiatalt azzal az indokkal, hogy nem hagyja, hogy bandita legyen belőlem, és apám nyomdokaiba léptet.
- Remek, akkor már helyünk is van egy lehetséges találkozóhoz. Hogyan érjük el az ismerőseidet?
Még jó, hogy éppen az öreg Hitsu járt az eszemben.
- Az öregre, aki tanított a hegyekben, rábíztam a birtokot, ő a gondnok, hogy úgy mondjam. A birtok a város szélén van, így viszonylag kicsi a kockázat, hogy meglátnak, és rögtön a kert végében kezdődik az erdő, ahova elbújhatunk a kíváncsi szemek elől. Benne teljes mértékig megbízok, talán ő össze tudná szedni a bandát.
- Akkora mai éjjelre is van már munkánk, és ha az öregnek van szabad bejárása a városba, akkor rábízhatunk további feladatokat is. – mondta, majd sóhajtott egyet, pár pillanatot várt, és folytatta: - A várost most gyakorlatilag két irányító alak vezeti, akik egyenlően állnak a banda élén. Az egyikük egy veterán, tapasztalt harcos, rutinos és hozzáértő a fegyverek terén, gyere nincs, családja érett, valószínűleg minden félelem és megbánás nélkül száll harcba, és erős ellenfél. – sorolta az információkat, én pedig elkomorodtam. Rögtön az első olyan ellenfél, aki gyakorlatilag ugyanazt a mesterséget űzi, mint én, csak ő nem idézi a fegyverét. – Nem nekem való… - fejezte be végül.
- Nem is engedtem volna át. – szóltam határozottan. Döntöttem, a saját pályáján verem meg, és törlöm fel vele a padlót.
- A másik többgyermekes, nyurga, tájékozott, valószínűleg az értelmi szerző és szervezésért felelős alak. A családodról részletes információi voltak, és a mágiát is ismeri - valamilyen szinten legalábbis. Valószínűleg ő tervezte meg a szervezet rendszerét is, ami jelenleg hálószerűen szövi át az egész várost. – adta a következő információt, és már kezdtem volna azon gondolkodni, hogy milyen csapdába kéne belecsalni, amikor felötlött bennem a felismerés…
- Ha bedőltek a trükkünknek annyira nem lehetnek beható ismeretségei mágia téren, hiszen a fegyvermágus felszerelése már akkor is eltűnik, ha súlyosabb sérülést kap, és nem koncentrál eléggé. A halál az eléggé ilyen állapot. – szóltam, Kao szeme pedig egyszerre összeszűkült, mintha értékes információt kapott volna, amit jó mélyre elraktároz a tudatába…
- Erről nem tudok vitát kezdeményezni, de bizonyára ez a határa az ismeretségének, ami az előnyünkre volt, amíg a kardod el nem tűnt előlük. Ha a kardot nem állították ki, és-vagy nem figyelik, akkor lehet szerencsénk, így nem fogják tudni, hogy mi történt, de ez valószínűtlennek hangzik. Ha minden igaz, valamiféle készültséggel nézünk szembe jelenleg is. Most azt kell megtudni, hogy ez a készültség mekkora. – mondta, de én ismét csak a barátaimmal tudtam előhozakodni.
- Az öreg, meg a srácok talán tudnak valamit mondani róla, meg talán a helyőrséget, ha sikerülne elérnünk.. Persze, ha nem korruptak. – utóbbi elég sanszos lehet, ha egyszer a bandának sikerült beásnia magát a városba.
- Már tudjuk is, mire lesz jó még az öreg. Remek. És amit még kideríthetnek: a szervező vezető gyereke, a legidősebb fia kell nekünk. A fiú a megbeszélésünkön is ott volt, az apja magyarázott neki végig tanította. A fiú serdülőkorú és gondolom, hajtja a kíváncsiság és a figyelem középpontjába akar kerülni. – mondta, én pedig óhatatlanul is arra gondoltam, hogy csaléteknek kívánja felhasználni a fiút, de nem ismertem még annyira, hogy biztosra tudjam, vajon így van-e.
- Akkor könnyedén csapdába csalhatjuk, és túszként felhasználhatjuk. De leszögezném, hogy én nem ölök gyereket. – az egyetlen dolog, amire a sors még nem vitt rá, és ezen nem is igazán akarok változtatni.
- Nem kell megölni. – vigyorodott el zavaróan. – Ilyenkor a gyermekek eléggé formálhatóak. Csak látnia kell, hogy mi mindent művelt az apja az egész várossal.
- Szóval az apja ellen fordítjuk, és magunk mellé állítjuk, mint informátor? Ügyes. – mosolyodtam el önkéntelenül én is, de hamarosan lelohadt az arcomról az a mosoly.
- Ha jól sejtem van annyira kíváncsi, hogy nem futna egyből az apjához, sőt ő maga jönne elő, hogy megkeressen, még készültség esetén is, ha híre kelne, hogy itt vagyok a környéken, és őt keresem. Láttam rajta a kíváncsiságot, amikor ott voltam. Talán tudod, miről beszélek, amikor fiatalként látunk egy katonát, egy fegyvereket forgató titokzatos alakot, mind ugyanezt érezzük
- Igen, értem miről beszélsz. – mondtam, habár egyáltalán nem tudtam, az én szememben még ma is csak az apám él ekkora emberként, s mit emberként? Istenként.
- Habár… Én csak csaléteknek vagyok jó. – folytatta, miközben én elmélkedtem. – Amire ő vágyik, azt te tudod megmutatni neki. Te, mint nagy erejű fegyverforgató mágus, a titokzatosság és a csodálat mintaképe, és egyben egy csúnya múlt utolsó maradványa, aki tudna hatni rá. – szavai enyhén szólva hízelgően hatottak rám, és talán ha nem az én múltamról lenne szó, még el is bíztam volna magamat ezek hallatán, de így nem igazán tudott kizökkenteni a komor hangulatomból. – Csak mesélned kell, és megmutatnod neki azt. – szólt, és a bal szememen lévő sebhely felé bökött.
- Szóval azt kéred tőlem, hogy kápráztassak el egy kamaszt azzal, amit tudok? Azt hiszem, menni fog. – szóltam, bár még nem tudtam, hogy is képzeltem a dolgot, nem értettem a kamaszok nyelvén, még ha a kisebbeket szerettem is.
- A kápráztatás lehet nem túl helyes. Ha csak az igazat adod és mondod, ami igazán fájt és még mindig fáj... Ha az érzés igazi, és valaki azt az érzést a magáévá teszi, később nem csalódhat abban, aki neki átadta azokat, így minket sem lephetnek meg túlzottan. – magyarázott tovább.
- Rendben van, egyéb ötlet? – szóltam nyelvhegyről, csak hogy hamarabb túl legyünk a témán.
- Elég hamar túltetted magad az utaláson. Gondolom, ez azt jelenti, nem fog túlzottan nehezedre esni, elmélyedni a saját múltadban. – igen, a lényegre tapintott, tizenkét évesen már vér tapadt a kezemhez, raboltam, loptam, csaltam, idegen embereket sebesítettem meg, hogy elérjem a céljaimat, akik addig nem is ártottak nekem, sőt, nagy részük ártatlan volt. Aztán azon az éjszakán már embert is öltem… Magamban felsorolva ezeket a dolgokat egyik felem valahogy büszkén feszítette a mellkasát, másik viszont szégyellte, és félt, hogy ennél mélyebbre süllyed.
- Ha valaki, akkor én tudok neki mesélni olyat, amitől felsír majd. – böktem ki végül, remélve, hogy most már ejtjük a témát.
- Akkor az én feladatom a srác becserkészése. Nem tudom, mennyire lesz nehéz, de nem mutatkozhatunk ketten. – mosolygott, és olyan beleéléssel mesélt, hogy kicsit zavarba jöttem.
- Rendben, amíg te azzal foglalatoskodsz, én elmehetnék a birtokra, hátha ott találom az öreget. – ideje kivennem a részem a tervezésből.
- Elkísérlek az öreghez a birtokra, hogy tudjam, hol van, aztán elválunk egymástól.
- Rendben, hátulról közelítjük majd meg, az erdő felől, akkor biztos, hogy nem vesznek észre, és ha a szélén meglapulok, láthatom, amikor megérkezik… Majd valahogy felhívom magamra a figyelmét. – gondolkodtam el, és eszembe jutott a találkozás kérdése, mert végül is az nem volt még lefixálva. – Utána hol találkozzunk?
- Ha a birtok biztonságos, oda visszatérek, ha nem, akkor a birtok mögötti erdőben várj. Ha valami vészesen rosszul alakulna, maximum egy hétig várhatjuk egymást itt. – szólt, és jelezte, hogy részéről vége van a beszélgetésnek, és végül is, igaza volt, mindent megbeszéltünk az üggyel kapcsolatban, a további részeket nem lehet elsőre eltervezni, a teremtő, vagy Fortuna kezére vagyunk bízva.
Kao összepakolta az ágyra szétterített cuccát, én pedig engedélyt kértem arra, hogy kipihenhessem magam, hajnal óta úton voltam, muszáj lesz valamit aludni, nehogy valami galibába keveredjünk már az első napon Chantai-ban, és ne tudjam megvédeni magam. Ledőlve nem emlékszek sokra, csupán arra, hogy szinte egy pillanat múlva lökdösött meg a bérgyilkos, jelezve, hogy útra kelünk. Összepakoltam hát a cuccaimat, élükön a tojással, és azon gondolkodtam, hogy hova kéne letennem ahhoz, hogy ne törjön össze, és ne is lopják el. Mindenesetre itt nem hagyhatom, és talán a birtokon valami eldugott sarokban nem lesz baja. Mire elkészültem Kao már megnézte, hogy a folyosón tiszta-e a levegő, és elindultunk lefelé. A pult elé érve a fickó végigvizslatott minket.
- Ugyanúgy is öltöznek, habár, ez elsőre nem is tűnhetett fel, nemde? – mosolygott el, de semmi hangulatom nem volt hozzá. Kedves volt, de egyszerűen nem kértem most belőle.
- Törődjön a saját dolgával! – torkoltam le, majd el is indultunk kifelé, még mondott valamit, de már nem figyeltem, hogy mit. Kiérve a fogadóból az utcán Kao törte meg a csöndet.
- Egyébként, ha már rokonok lettünk, a nevünk Tavara. Az enyém Sorono, ezen a néven megismersz, bárhol járunk, ez a bejáratott álnevem.
- Akkor az enyém lesz Danavar. Az enyém pedig ez volt, amikor beépültem a bandába, mielőtt végeztünk az akkori vezérrel.
Felnyergeltük a lovakat, és a vezetésemmel elindultunk felfelé Chantai-ba. A rövidebb, de sokkalta veszélyesebb útvonalat kellett választanunk, ha fel akartunk jutni szürkület előtt. Egy időben ez volt az egyetlen járható út a két város között, de szörnyen elharapóztak a banditatámadások, és a vadállomány sem semmibe vehető, így hát kialakították a hegyi útvonalat, ami több napi járóföld, lóval pedig talán kettő. A fasorok szegélye kísértetiesen magasodott felénk, és olyan volt, mintha a szemben lévő fát akarnák megölelni. Borsódzott a hátam az ilyen dolgoktól, az árvaházban volt egy dajka, aki folyamatosan a kísértettörténeteivel ijesztgetett minket, és az igazat megvallva én hittem is a túlvilágban, legalábbis, a szellemek létezésében.
Az egész napos út alatt kis híján teljesen átfagytam, mire Chantai környékére értünk, és ezt csak súlyosbította az, hogy leszálltunk a lovakról, és az erdő szélére vonulva a hóban térdelve figyeltük, mikor bukkan fel az öreg a birtokon.
A birtok az emlékeimhez hűen maradt meg, igaz, mióta elköltöztem a városból már voltam a városban egyszer, de nem vitt rá a lélek, hogy ellátogassak ide.
Az első bejárat hosszú kikövezett úttal vezetett a kapuhoz, két szélen sűrű, ember magasságú sövény szegélyezte azt. A hátsó bejárat az udvarra nézett, na meg persze egyenesen az erdő felé, ahol mi lapítottunk. Kerítés csak két oldalról volt, annak hátsó részét akkor este lerombolták a banditák. A hátsó ajtó mellett lépésnyire a pince lejárata nyílott, ahonnan lépcső vezetett fel a földszintre, illetve onnan a második szintre. Az egész épület nagyjából mellmagasságig kőből volt rakva, a további szerkezete vastag fagerendákból volt.
Kisvártatva meg is jelent az öreg a hátsó ajtónál, amint éppen becsukta azt, így hát sietve szóltam oda társamnak:
- Ha a birtok biztonságos, akkor azon a csapóajtón jutsz be legkönnyebben a házba. - mutattam Kao-nak a bejárat melletti ajtóra. - Most valahogy fel kéne hívnunk a figyelmét magunkra, mielőtt elmegy.
Szó nélkül felállt, mágiáját beizzítva nyílvessző alakú kristályt rendezett a markába, és elhajította Hitsu felé. Jó ideig még tartott a kezét, hogy terelgesse a szilánkot, és, hogy biztos ne találja el a fickót.
Tompa puffanás után az öreg ijedten kapta a fejét felénk, és előttünk egy pillanat alatt egy hatalmas C betű formálódott kristályból, jobban szemügyre véve pedig észrevettem, hogy az a családom iniciáléja, ami rá volt nyomva a kard markolatára. Szinte azonnal szerte is foszlott a varázslat, az öreg pedig sietve megindult felénk. Kimentem egészen az utolsó fiáig, az öreg pedig majdnem elérte azt.
- Kik maguk? Mit akarnak? – kérdezte az öreg, én meg lehúztam az arcomról a sálat. – Gabriel! – kiáltott, én pedig szinte azonnal közelebb léptem, és betapasztottam a száját, a másik kezemen lévő mutató ujjamat pedig az enyémre téve pisszegtem.
- Jó újra látni, Hitsu-sama, de jó lenne, ha én még halott maradhatnék pár napig. – mosolyogtam.
- Mit keresel itt? Azt mondják meghaltál!
-Hosszú sztori, ő segített. – néztem a társamra, aki közelebb lépett párat, megmutatta az arcát, majd sarkon fordult, és visszament a lovakért. – Biztonságos a birtok?
- Én vagyok az egyetlen lélek, aki bejár még néha, üresebb, halottabb nem is lehetne.
- Remek. – szóltam, és szinte azonnal a kezembe kaptam a lovam kantárját. – A birtok biztonságos, én itt maradok, „testvér” – az utolsó szót megnyújtottam, hogy értse.
- Rendben, akkor én nekilátok az én feladatomnak, te pedig tudod a dolgod. – szólt, és elvágtatott.
- Mit kerestek itt? Mit akartok?
- Mindent el fogok mondani, Hitsu-sama. – intettem nyugalomra újból. – A lovamat el kéne helyezni valahol, ahol nem gyanús, én pedig befészkelem magam a pincébe. Mivel én halott vagyok, nem mászkálhatok az utcán. Meg tudja oldani?
- Persze, az egyik tanítványom családjánál van pár ló, ha elvezetem oda, gond nélkül el tudják rejteni. Majd azt mondom, hogy a birtokon volt gazda meg szerszám nélkül.
- Rendben. Ha végzett, jöjjön vissza, és elmondok mindent. Hátulról jöjjön a csapóajtón, kopogjon előtte kettőt, és tudni fogom, hogy barát.
Az öreg bólintott, én pedig visszakötöttem a sálat, és a nyakamat is behúzva elsprinteltem a csapóajtóig, majd bevettem magam szülőházam pincéjébe…



Bezárva magam mögött a csapóajtót az otthon egy érdekes érzése kerített hatalmába. Nem azonnal, csak szépen lassan, ahogy felmentem a lépcsőn a földszintre. Beugrottak az emlékek, amikor legutóbb itt jártam, amikor elbúcsúztam apám sírjától, és elindultam a Dragon Fang céhházba Howarddal. A szobákban állt a por mindenhol, minden bútor le volt takarva, és inkább nem piszkáltam őket, inkább csak sétáltam emeletről emeletre, helyiségről helyiségre, és gondolkodtam.
Gondolkodtam, mégpedig azon, amit Kao mondott a tervével kapcsolatban. Ahhoz, hogy meg tudjuk fékezni a bandát a vezetőket kell eltenni láb alól. Illetve, azt mondta, hogy meg kell őket ölni, de személy szerint nem akart ráállni a lelkem. Belegondoltam, hogy habár talán ez a banda is tehet arról, hogy elárvultam, de ahogy Kao is mondta, ha kiírtjuk az egészet, egy újabb fiú marad árván, és valószínűleg hasonló sorsra jut, mint én. Nem azért, mert én megbántam volna akármit is, vagy, mert olyan rossz sorom lenne, de sok dolog játszott közre ahhoz, hogy ide kerüljek, ahol vagyok. Na, koránt sem biztos, hogy neki is minden összejönne. Egy részem arra hajlott továbbra is, hogy mindegyiket kardélre kell hányni, a másik viszont arra, hogy amennyit lehet, ártalmatlanná kell tenni, és Erában átadni a rúnalovagoknak. Inkább utóbbi variáció felé hajlottam.
Talán egy óra telt el azóta, hogy az öreg Hitsu elment, úgyhogy visszatértem a pincébe, és vártam a kopogást. Rövid időn belül meg is volt, amire vártam. Felnyílt a csapóajtó, és az éjszaka sötétje kicsit sem zavarta az idelent lévő félhomályt, amit az egy szem petróleumlámpa fénye varázsolt.
Az öreg, hosszú, fehér hajú és szakállú tanár nem érkezett egyedül, legalábbis a további lépések hangjai erről árulkodtak. Lentebb érve ki is derült kik vannak a csapatban. Az öreg után rögtön a egy barna hajú lány lépett le, és ahogy meglátott a lámpa mellett futásnak eredt, és a nyakamba ugrott.
- Gabriel!
Szó nélkül kaptam el, és öleltem meg Denát, a törékeny lányt, aki a város második támadásakor Howard embereit intette le, hogy hagyjanak élve.
- Nézd már, csak nem egy hulla? – hallatszott Lens hangja egy gúnyos kacaj kíséretében, Dena válla felett elsandítva pedig láttam, ahogy a bátyja, Ron ököllel meglöki a vállát, az pedig megtántorodik.
- Azt mondták meghaltál. – tolt el magától Dena.
- Úgy is van. – mosolyodtam el, majd kikerülve a lányt a másik három férfivel is kezet ráztam. Ronnál kicsit tovább időztem, és megveregettem a vállát, amit ő széles mosollyal nyugtázott. A magas, kopasz nagydarab fickó gyerekkora óta néma volt, de ez kicsit sem hátráltatta a dolgában, hiszen mellette állt Lens, a mindig fecsegő nyughatatlan öccse, aki ismerte a jelbeszédet. Megkerültem,és visszaálltam eléjük, megköszörültem a torkom, jelezvén, hogy kezdem a mesét, majd belevágtam.
– Miután elmentem a faluból egy mágus klán tagja lettem, azé, amelyik segített megtisztítani az előző bandától. És néhány hete egy orvgyilkost küldtek rám. Őt legyőztem, és meghagytam az életét azzal a feltétellel, hogy elmondja ki volt a megbízója, és segít őket levadászni. A kardomat elvitte, és csapdába csalta őket, így most mindenki azt hiszi, hogy halott vagyok. Ezután keresett fel, és most itt a tökéletes alkalom arra, hogy pontot tegyünk az ügy végére.
- Szóval ezért jöttél vissza. – szólt Dena szomorúan. – Felesleges volt, lehetetlen kisöpörni a városból őket.
- Nem, nem az, ha segítetek nekem. A bérgyilkos, név szerint Sorono Tavara már az utcákat járja, hogy információt gyűjtsön. Amire szükségem van, megbízható emberek, és annyi információ, amennyit csak össze tudtok szedni három nap alatt. Akkor éjjel újból várlak titeket itt, ugyanis ő is tiszteletét teszi itt. Ki miben tud segíteni? Lens, Ron?
- Mindketten a helyőrség tagjai vagyunk, Ron már szakaszvezető, én tizedesi rangban vagyok. Nagyon sok a korrupt az őrségen belül, akiket kenőpénzzel szerelnek le a banda vezérei, hogy ne nyomozzanak. A többiek közül sokan félnek lépni ellenük, hiszen az egész várost a kezükben tartják, bármikor baja eshet némelyik családtagjuknak. Az osztagban rajtam és Ronon kívül van még három ember, ebből kettőben tökéletesen meg lehet bízni, ők biztosan tudnak segíteni. És ami ránk vonatkozik, számíthatsz ránk. – szólt Lens, néha szünetet tartva, és a bátyja jeleit fordítva.
- Nagyszerű. Dena?
- Hát… - kezdte. – Én jobban benne vagyok, mint hinnétek. Én abban a kocsmában dolgozom minden második napon, amelyik alatt a banda rejtekhelye van, és ők fizetik meg a munkámat… - mondta szégyenkezve. – Ráadásul az egyik testőr csapja nekem a szelet, a szüleim pedig folyamatosan arra bíztatnak, hogy menjek hozzá.
- Egyre jobb. – mosolyodtam el.
- Mi? – nézett fel értetlenül.
- Mármint, előnyt tudunk belőle kovácsolni. A fickót engedd kicsit közelebb, már, ameddig nem kényelmetlen neked. Húzz ki belőle annyi információt, amennyit lehet, főleg az egyik vezér fiával kapcsolatban. Tudjuk, hogy hol van a rejtek, és tudjuk, hogy állítsuk a magunk oldalára a fiút, csak jó lenne tudni, hogy tudnánk kézre keríteni. Ezt Tavara fogja intézni.
- Rendben. De lenne még valami.
- Micsoda?
- Niel… A testvérét, Melindát elkapták, és őt zsarolják kisebb rablásokkal, információszerzéssel. Szerintem segítene, mindig hallom tőle, hogy, ha lenne, alkalma móresre tanítaná az egész bandát, de nem mer tenni ellenük semmit, félti a húgát.
- Hm. – gondolkodtam el. – három nap múlva, ha tudjátok, hozzátok el őt is, biztos vagyok benne, hogy hasznunkra lesz. – szóltam, majd Hitsuhoz fordultam. – Hitsu-sama, mivel téged sok helyen tisztelnek és becsülnek, és nem mellesleg, sokan ismernek, a mágusi titkodat leszámítva, te lennél a szócsövem. Már, ha elfogadod.
Az öreg hümmögött egy sort, majd bólintott csendesen.
- Rendben, mi lenne a dolgom?
- Már így is sokat segítettél, talán túl sokat is, és talán már veszélybe is sodortunk benneteket mind. Minden feladatod annyi lenne, hogy írj egy levelet a Erába, a Dragon Fang klánházba Don Howardnak. Jó barátom, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog, ha megkapja a levelet. Írd neki, hogy a kártyapartiban van egy kiadó hely, és Chantai-ban fogunk játszani. – mondtam mosolyogva. Tudtam, hogy elolvasta a levelet, amit Kao írt, és tudni fogja, hogy mit jelent. – Továbbá, ha a jelenlévők bármelyikét elkapják, azonnal értesíts!
- Rendben van.
- Ja, és még valami. A város alatt húzódik egy régi csatornarendszer, a tervrajza érdekelne, lehet, hogy kapcsolatban van a banda rejtekével. Csak dobd be a csapóajtón, és hagyd ott, én meg fogom találni.
- Meglesz. – bólintott az öreg.
- Az elkövetkezendő napokban ne akarjon feltűnni semmivel, mindent tegyetek a megszokott kerékvágásban, csak akkor szaglásszatok, ha biztos, hogy nem buktok le. Minden emberre szükség van, egy egész bűnbanda ellen vagyunk egy maroknyian, nem hiányzik, hogy bárkinek is baja essék. Továbbá, ha valakit elkap egy ismeretlen fickó, egyetlen szót mondjatok neki. „Danavar”. Ebből tudni fogja, hogy kivel vagytok, és nem fog bántani titeket. Dena, ha találkozol Niellel, mondd meg neki is. Mindenki vigyázzon magára, ti vagytok az egyetlenek, akik még ide kötnek ehhez a faluhoz az emlékeimen kívül. nem akarok senkit eltemetni, értve vagyok? Kijutottunk a banda táborából egy fél éve, és most szétrúgjuk a seggét ennek is, csak ne hősködjön senki. A hősök halni születnek.
Hitsu vette magához a szót:
- Azt mondom, most távozzunk, mindenki menjen a maga dolgára, de az erdőn keresztül kerüljetek az egyik útra. – szólt a többiekhez. – Engem megszoktak, hogy a birtokon vagyok nagyon sokszor, és nagyon sokáig, de ha ennyi ember ilyen későn egyszerre jelenik meg itt, az beláthatatlan következményekkel járna.
- Rendben. – szólt Lens, Ron pedig bólintott. Dena szintén helyeselt, majd a kopasz fickó elindult felfelé a csapóajtó lépcsőjén.
Utánuk lépkedve a hátul haladó lány még mielőtt kilépett volna az ég alá megállt.
- Gabriel van Chantai, ajánlom, hogy ne halj meg… - szólt maga elé, és meg sem fordult. – bátyámként szeretlek, és elég volt egyszer eltemetnem magamban.
Elkomorodtam. Éreztem, hogy innen is hiányoznék, ha meghalnék, és valami érthetetlen melegség öntötte el a belsőmet.
- Nyugodj meg Dena, még fel sem támadtam.
Szipogott egy kicsit, majd felszaladt a lépcsőn, az öreg pedig bezárta a csapóajtót. Még egy jó darabig álltam ott, hallottam a léptek alatt ropogó havat, majd pár ágacska reccsenését az erdőből, aztán elfordultam, és valami féle ágyat próbáltam csinálni az emeletekről összehordott párnákból és paplanokból. Az ágyat a földre raktam, és olyan vastagon pakoltam, amilyen vastagon csak lehetett. Nem volt fűtés, hiszen ha begyújtok, a füst azonnal leleplez, így hát máshogy kellett megoldanám a dolgot. Napközben edzettem, már amennyire azt lehet mondani a semmit vagdosást, a fekvőtámaszokat és a felülést. A második napon megkaptam a tervrajzot, amit kértem, és pirossal meg volt jelölve rajta a pont, a hol van a rejtek.~ Ha Kao megjön, és a többiek is visszaérnek, talán össze tudjuk hozni azt, hogy merre is vannak a kijáratok a rejtekből.~
Az esték különösen hidegek voltak, így hát a tojásomat átölelve aludtam, persze gondosan kipárnázva, nehogy megüssem álmomban egy hirtelen mozdulattal, és feltörjem. Az utóbbi időben ez is furcsán viselkedett, szinte mindig meleg volt, és csak remélni tudtam, hogy nem azért, mert éppen megfő a tartalma.
Hitsu néha megfordult a házban, de nem jött le, kopogott a lépcsőn, én visszakopogtam, hogy itt vagyok, és hallom, aztán végezte a dolgát tovább. Ki tudja, kit figyelnek, ki tudja, ki lehet már rajtunk, és ki tudja, hogy nem buktunk-e már most le?
Végül is eljött a harmadik nap délutánja, és nem kaptam senkinek sem a halálhírét, úgyhogy minden remény élt bennem, hogy este végre összeáll a kép, hogyan tudnánk most már érdembeli lépéseket tenni a banda ellen.

ÉRTÉKELHETŐ!

[Egy korábbi kaland folytatása. Rouuro Kao-val közösen csináljuk a kalandot, a szöveg látható módon meg van felezve, az első közös rész, a továbbiakban külön cselekmény van, amit magunknak dolgozunk ki. A tojás VE-jét továbbra is igényelném.]

Lidércnyomás

Március/1

Prue sikítása szelte ketté a kollégium csendjét, aztán egy hangos csattanást és ajtódörrenést hallattunk. Azonnal kiugrottam az ágyból, és fél pucéron, mezítláb igyekeztem fel a női részleg felé vezető lépcsőn. Csak nem rég költöztem be a kollégiumba, hála az új főbérlőnek és a folytonos lakbéremelésének. Nem az volt a gond, hogy nem tudtam volna kifizetni, hanem, hogy nem bírtam a tenyérbe mászó fejét, és a modorát. Mindegy, lényeg, hogy itt voltam, és tempóztam a sikoly gazdája felé, és közben újra hallottam az ajtócsapódást.
Amikor a kollégiumfelelős munkára felvettük Prue-t még nem tudtuk, hogy nem ő a legalkalmasabb a dologra, lévén, hogy neki minden éjszaka ott kell lennie, akár úgy, hogy alszik, akár nem. Ez eddig nem is lenne probléma, ha nem lenne ekkora stressz a nyakában, ami miatt folyton rémálmok gyötrik, és persze mindegyiknek ez volt a végeredménye.
Ahogy átértem a női szárnyba óvatosabban lépkedtem, de nem sokat lassítottam a tempón. Ez csak azért volt, hogy az esetlegesen még alvókat ne verjem fel, no meg nehogy azt higgyék, hogy valami perverz járkál át Prue-hoz, és ő riogatja álmában. Meglepetésemre nem volt még a folyosón senki, pedig azóta az ajtó még háromszor csapódott be, és nyílott ki, valamint a levegőbe halk, dallamos, gitárszó szövődött. Amikor Prue ajtajához értem az ajtó ismét kitárult, és már azonnal csapódott is volna befelé, de elkaptam, mielőtt zajt csapott volna.
Kopogtam az ajtón, de süket fülekre talált, a zene pedig meg se csuklott, valószínűleg észre se vette, hogy kopogtam. Beléptem hát, és követtem a hang forrását. A berendezés egyszerű volt, alig volt néhány tárgy azokon kívül, amik alapból a szoba tartozékai. Mondjuk, érthető is, amennyi cuccal beköltözött, nem lehetett sokkal zsúfoltabb, mint az enyém. Óvatosan tovább haladtam az erkély felé, merthogy erről jött a zene. Az erkélyajtó nyitva volt, és a halványkék függönnyel a szél játékosan szökellt ide-oda. Fél kézzel elhajtottam a függönyt, és a nekem háttal ülő lány megállt a játékban.
- Mit keresel itt? – szólt üresen, meg se fordult, meg se mozdult, a zene dallamainak utolsó hangjai tovaszálltak.
- Jól vagy? Hallottam, hogy sikítasz.
- Én? – fordult meg a széken, de a gitárt nem tette le az öléből. – Nem sikított senki, fiú.
Fiú? Sosem hívott így. Gabriel voltam neki is, mint mindenki másnak, sőt, ő fogadta el a becenevem leghamarabb, ő már majdnem a kezdetektől Gabnak szóíltott.
- Tisztán hallottam.
- Talán álmodtad. – fordult vissza, és újra a húrok közé nyúlt. – Menj el!
Az ajtó szélének dőltem, és egy darabig hallgattam, ahogy játszik, lassan, andalítóan pengette a húrokat, mintha csak egy altatót játszana. Rövid ácsorgás után visszamentem a másik szobába, ahonnan az erkély nyílott, és végignéztem az ágyon, ami úgy nézett ki, mintha dulakodtak volna benne, vagy rajta. A paplan félig a földön volt, a párnák közül csak az egyik volt az ágyon, és az ágy melletti kis lámpa is a lepedőn volt. Mindez arra engedett következtetni, hogy mégse én álmodtam.
- Biztos, hogy nem álmodtam.
- Akkor csak fogsz. Lullaby. – szólt, és gyorsabban kezdte pengetni a húrokat, bár nem sokkal, de éreztem, hogy testemet már nem csak a zene járja át, hanem mágikus erő is, és nem az enyém. Lassan, de biztosan felülemelkedett az enyémen, s az akaraterőmön is. Elnehezültek a szemhéjaim, és leborultam az ágyba.
Tudtam, hogy álmodok, és tudtam, hogy ez nem Prue, legalábbis, muszáj, hogy ne ő legyen! Innentől kezdve egy másik valóságba kerültem bele. Álmodtam, és érdekes módon tudtam, hogy álmodom, nem voltam magamon kívül, tudtam, hogy mit csinálok. Az otthoni birtok kúszott a szemem elé, és az az éjszaka, amikor megölték a családomat. Láttam, ahogy az öt éves fiút a szakácsnő felöltözteti és lesiet vele a földszintre, ahol pár pillanat múlva betörik az ajtót, és a személyzetben dolgozó további két férfi hősiesen harcol a banditák ellen egészen addig, míg az egyiküket halálra nem ítéli egy tűzlabda. Ott álltam a gyerekkori énem mellett, és próbáltam megfogni anyám kezét, hogy elhúzzam onnan őket, hogy, ha csak így az álmomban is, de sikerüljön megmenteni őket. De a próbálkozásom hiábavaló volt. A tenyerem áthatolt a testükön és meg sem érezték, hogy ott vagyok, olyan volt, mintha szellemek lennénk, vagy legalábbis az egyik fél biztosan.
A következő pillanatban felvillant az ismerős kék fény, és keresztülrepült a családi örökséget viselő mágus a folyosón pontosan úgy, ahogyan az emlékezetemben élt. Végzett a mágussal, aki megölte a lovászfiút, és most szénné égett testtel a földön feküdt.
Apám üres tekintettel bámult át rajtam, amikor elhívta a túlélőket a kertbe maga után, és megfordulva láttam, ahogy anyám elteszi a konyhakést, amivel magát védte az utolsó pillanatig.
Nem értettem, hogy mit keresek itt, és nem értettem, hogy miért kell pont ez az emlékemet átélnem az álmomban. Először az is eszembe jutott, hogy Prue csak elaltatni akar, hogy ne kérdezősködjek, de ha így van, akkor miért pont így? Miért akarna ő fájdalmat okozni nekem? Sosem adtam rá okot, és nem is szándékoztam.
Aztán vágásszerűen lett hófehér a kép, azaz álmom jött elő, amiben édesapám jelent meg, hogy feladatul tűzze ki nekem azt, hogy érdemes legyek a páncél viselésére, továbbfejlesztésére, és persze a vérvonallal öröklődő mágia továbbítására. Ugyanúgy álltam a szobámban, amikor feltárult az ajtó, és a sötét páncélzattal a testén belépkedett. Szétcsatolta a fém maszkot az arcán, ami hála a rugóknak két oldalt az arcot védő felület mögé ugrottak. Néztük egymást, hosszan, némán. Tudtam, hogy mi következik, hogy rám fogja bízni az örökséget, és újra felkérdezi az őseink nevét, ahogyan annyiszor megtette öt éves koromig. Ekkor döntöttem el, hogy megpróbálok vele beszélni, ha már akkor nem érkeztem, hátha most sikerül, azt, amit mondani akar, már úgyis tudom. Közelebb léptem hozzá.
- Apám. Tudom, mit akarsz mondani.
- Igen? – lendült a fém kesztyűbe bújtatott kéz, és iszonyatos erővel arcon csapott. Éreztem, fájt, és belül ki is csattant a szám, még a vérem sós ízét is éreztem. Biztos, hogy nem csak az álmomban kaptam a pofont, de nem ébredtem fel, és ezt furcsálltam. Máskor egy csípéstől is sikerül, de most…
Hátrébb tántorodtam, de a másik fém kesztyűbe bújtatott kéz elkapott, és újabb ütést éreztem a gyomromban, és egy koppanást a tarkómon. Ezután az álomkép eltűnt, és nem láttam semmit, csak vakító fehérséget. A szemhéjam nehéz volt, túl nehéz ahhoz, hogy felnyissam, és csak sistergést hallottam. Rövid ideig tengtem, lengtem ebben az állapotban, aztán újabb álomkép rajzolódott ki előttem.
Egy keskeny, hosszú híd jelent meg előttem hosszában elnyúlva, ami olyan volt, mintha üvegből lenne, és a szivárvány minden színében visszatükröződött volna róla a fény. Lassan mély, ütemes dobolás hangja találta meg a fülemet, és vágtató lódobogással keveredett. Olyan volt, mintha két állat tartana felém, mert a lépései között nem volt meg az a jellegzetes ütemhiány, ami két galopp közt volt, végig dübögött szünet nélkül. A híd felé néztem, és láttam, ahogy egy hatalmas szürke lovon ugyanaz a fekete páncélos férfi vágtat felém a nyolclábú lován, akivel már találkoztam az egyik küldetésemen, pontosabban, amikor majdnem belehaltam.
Úgy látszott, nem hozzám jön, mert szándékában sem volt lassítani, és mellettem közeledett, nem velem szembe jött, ám, amikor mellém ért, hatalmas fél kezével lenyúlt, elkapta a mellkasomon a ruhát, és tovább vágtatott. Ösztönösen kapaszkodtam a kezébe, ami olyan biztosan tartott egész súlyomat, hogy bele se rezzent. Fekete fém kesztyűjének lendülete úgy vágott mellkason, hogy egy pillanatra nem tudtam még levegőt se venni. Szólni akartam, de nem volt időm.
- Szedd össze magad! - szólt mennydörgő hangja, és visszhangot vert a hatalmas üres térben, majd meglendített, és eldobott. A levegőben még felé néztem, és láttam, hogy elhagytam egy különös, fekete boltíves kaput, aminek a szélein idegen jelek voltak felvésve élénk kéken világítva. Eltűnődtem, hogy ki lehet ez, de a következő pillanatban már a földön feküdtem, és éles fájdalmat éreztem a kézfejemben.
Oldalra fordultam, és újra Prue szobájában találtam magam ugyanazon rendetlenség közepette, amiben itt hagytam, és jobb kézfejemet Kaensho harapdálta.
- Na végre, hogy felébredtél! Segíts Prue-nak! – kiáltott, mire én felnéztem, és egy nagydarab, magas alak állt előttem, poncho szerű köpenyben, és egy pengét tartott a kezemben nagyjából nyakmagasságban, de nem tudtam megállapítani, mivel háttal állt. Miután felébresztett, a kis farkas nem is gondolkodott, ösztönösen ráugrott a fickó hátára, és a ruhájába foggal kapaszkodva próbált kárt tenni benne, nem sok sikerrel. A fejem még kóválygott egy kicsit, és éreztem, hogy a szám tele van a véremmel. Kiköptem oldalra, és akkor vettem észre, hogy a mellkasomon is folyik ugyanez a folyadék, de az ott lévő sebből. Megvan tehát a második ütés helye, és ez a szemétláda tette. És csak most esett le, hogy mire készül.
- Magic Sword. – szóltam, és azonnal talpra ugrottam, közelebb siettem, és hallottam, ahogy suttog valamit a lánynak. – Engedd el! – döftem bele enyhén a hátába a kardot úgy, hogy ne okozzon sérülést… egyelőre, ám az alak nem mozdult, én meg nem szoktam kétszer elmondani semmit sem. Felemeltem a fegyvert, és megpróbáltam keresztbevágni a hátát, ám acélos csörgéssel megállt, mielőtt kárt okozott volna. Annyit viszont elértem, hogy a lányt elengedte, illetve, áthajította a szobán, és felém fordult.
- Mit akarsz? – kérdeztem, de ő szó nélkül rám rontott. Ütés után ütést követett, és folyamatosan szorítottam kifelé az erkélyre, és amikor sikerült megvetnem a lábamat egy nyakra irányuló vágást indítottam felé, amit maga elé tartott kardjával hárított, de elég volt ahhoz, hogy az erkély korlátján átboruljon, és lezuhanjon onnan. Hangos puffanást hallatott, én pedig eltettem a fegyveremet, és a földön fekvő lányhoz futottam. Feltámasztottam a hátát és megráztam a vállánál fogva.
- Prue, jól vagy?
Lassan kinyitotta a szemét, és rám nézett, suttogott valamit, de nem értettem, közelebb hajoltam a szájához.
- S-saj-sajnálom. – dadogta félig kómásan.
- Mit sajnálsz? – kérdeztem mosolyogva, de a következő pillanatban lefagyott a mosoly az arcomról.
- GABRIEL! – Kaensho kiáltása jött az udvarról, és a lányt a falhoz támasztva hagytam ott, vettem elő a kardot, és siettem ki az erkélyre.
A nagydarab fickó felkelt, és a háta közepére nyúlva megragadta Sho-t és eldobta. A kis farkas az udvar másik végében landolt gurulva, én pedig levetődtem az erkélyről egyenesen a fickóra, Kardomat előre lendítettem érkezésemkor, de ő nemes egyszerűséggel félrecsapta, és amint a földre érkeztem azonnal támadt. Az utolsó pillanatban sikerült hárítanom, de most ugyanaz ismétlődött meg, mint ami odafent, az erkélyen, csak a másik oldalról. Minden támadásomat hárította, és minden csapásával egy lépéssel hátrébb szorított, míg nem majdnem elértük azt a helyet, ahol Sho földet ért.
Nem akartam tovább húzódni, mert nem tudtam hátra nézni, és féltem, hogy rátaposok a farkasra, úgyhogy teljes erőmből megsuhintottam a kardot a fickó feje felé, ő ugyanezt a mozdulatot intézte, hogy megállítsa a fegyveremet, de én félúton a földre irányítottam azt, és lehajoltam. Ezzel a manőverrel elértem azt, hogy elcsapjon felettem, és a lendülettől majdhogynem teljesen háttal fordult felém. Kihasználva az én pördülésemet a jobb lábam körül, oldalra tartottam a fegyvert, és megkóstoltattam az élét a gyomrával.. ugyanolyan eredménnyel, mint a hátán. Nem tudom milyen ruha volt rajta, de a lényeg, hogy felfogta ezt az ütésemet is. Könyökével homlokon vágott, mire én megtántorodtam, a mellettem lévő kis farkas pedig a vállamon átugorva az arcába vetődött volna, de félúton őt is elütötte egy ökölcsapással.
- Rohadék! – kaptam magam elé a kardot ismét, és hárítottam a felém intézett csapását. Összeakadt a két fegyver, és mindketten a másik felé toltuk a két fém szerszámot. A szemét kerestem volna, de eszembe jutott Sho intése, mi szerint ne nézzek oda. Az arcát kerestem helyette a szememmel, de fültől fülig lepel borította, és a szemem sarkából láttam, hogy vörösen izzik a szeme, és valami mást is.
Az udvar túlsó oldalán lángra kapott valami, és iszonyatos gyorsasággal tartott felénk oldalról.
- Magic Shotgun! – zengte be az udvart Don hangja, ahogy felvillant a láng felől a mágikus pecsétje, és a következő pillanatban berepült kettőnk közé, és a puskatussal halántékon vágta a fickót. – Hátrébb, Gabriel! – szólt, miközben felhúzta a fegyvert, és lőtt egyet a fickóra. Az olyan hangot adott, mintha kongott volna egy üres fémhordó, és az oldalán ejtett nyílásból furcsa, fekete folyadék kezdett folyni.
- Ne nézz a szemébe, azzal irányítása alá tud vonni valahogy! – kiáltottam, majd elfutottam a földön fekvő Kaenshoért, és felvettem az ölembe. - Minden oké, töpszli?
- Ja, de valami nagyon furcsa ebben az alakban. Nem érzem a szagát, vagyis, nincs ember szaga, inkább így mondanám.
- Mi? – fordultam oda, és letettem a lábamhoz Sho-t, ekkor vettem észre az ellenségünk oldalából folyó valamit. – Az mi?
- Nem tudom. – szólt, én pedig elővettem a kardomat, és rohamoztam volna, amikor Don ide kiáltott.
- Ne gyere, csak útban lennél! – ezzel a benga neki is ugrott, magasra emelt kardjával Don fejét célozta meg, de ő a keresztbe tartott sörétessel megtartotta azt, alatta körbefordult, majd a puskatussal oldalba csapva tántorította hátrébb, majd tovább pördülve az állára fogta a puskát, és meghúzta a ravaszt. A fickó meg sem érezte a lövést, oldalra lökte Dont, és újra támadásba lendült. Don hátra ugrándozva sorba lőtte rá a töltényeket, újra és újra lyukat ütve rajta, és az ellenségünk húzta maga után a sötét levet.
Elég messze voltak már ahhoz, hogy megnézhessük az eredeti pocsolyát, úgyhogy oda is mentünk. Egy ujjamat belenyújtottam, és a másikkal összenyomtam. Folyékony volt, és olaj szaga ütötte meg az orromat.
- Kaensho, lángra tudnád lobbantani magad?
- Ha tudnám, már csináltam volna máskor is, idióta!
- Normálisan is lehetett volna válaszolni. – szóltam neki, majd Donhoz fordultam. – Don! Ami folyik belőle, az olaj! Rúgd bele, hogy belehemperegjen, és lobbantsd lángra az egész hóbelevancot!
- Olaj? Egy emberből? Ne röhögtess!
- Don, ez a fickó két emeletet zuhant úgy, hogy a fejére esett, fejbelőtted, és nem érezte meg, Kaensho nem érzi rajta az emberszagot, és minden találat ellenére tovább megy, ez marhára nem ember, hanem egy rohadt gép!
- Mi a franc? Mindegy, egy próbát megér.
- Segítek!
Megmarkolva a kardomat az ellenségünk háta felől közelítettem, célom a lába volt, legalább az egyikről le kellett ütnöm, ha Don valahogy meg tudná lökni, bele is fekszik az egész olajfoltba. Futás közben viszont megcsúsztam, és majdnem hasra is estem, de ez adott egy másik ötletet. Eltettem a kardomat, és teljes erőmből futni kezdtem az olajnyom mellett, és az utolsó pillanatban ugrottam csak rá a foltra, lábbal előre csúsztam, mintha csak fociznék.
Kirúgtam a a fickó alól mindkét lábát, és belefordult a pocsolyába, én pedig négykézláb, gurulva, össze-össze esve igyekeztem minél messzebbre az olajfolttól, nehogy lángra kapjak én is.
- Fire Ball! – szólt Don, és lángra lobbantotta az egészet. A tűz villámgyorsan futott végig az egész udvaron, ahol elhaladt a szerkezet, de hála istennek már nem mozdult többé. Ott ropogott mellettem a tűz, és én bámultam a lángokat Donnal együtt, Sho pedig lassan átbotorkált az mellénk.
- Srácok, jól vagytok? – kiáltott ki Prue az ablakból, de senki nem szólt semmit.
- Minden oké, Gab? – kérdezte Don még mindig a tüzet nézve.
- Igen. Kaensho? – néztem a bicegő farkasra. Kicsit húzta a jobb első lábát, de ezen felül nem látszott komolyabb sérülése.
- Egyben. Csak átkozottul fáj a lábam.
- Gyere közelebb, had nézzem! – felültem, és megpróbáltam a lábát úgy hajlítani, hogy ne okozzak vele különösebb fájdalmat, aztán egyszer csak felkiáltott.
- Kjááá! Áldd az eget, amiért nem tudom még belobbantani a lángjaimat, mert most porrá égetnélek!
- Nincs eltörve, pihentesd, és rendbe jön. – szóltam. – Szívesen.
- Minden oké, Prue. – kiáltott fel Don, majd elindult felfelé ő is a lépcsőn a lány felé, de vissza szótl: -Ezt a szerkezetet jobb lesz, ha megmutatjuk a mestereknek, majd reggel szólunk nekik, bár, nem hiszem, hogy észrevétlen marad addig ez a máglya. Pihenjetek le, én megnézem Prue-t!
Felpakoltam hát Shot, és visszamentünk a szobánkba.
- Büdös vagy.
- Ha nem tetszik, akár gyalogolhatsz is.
- Nem ér, azt nem tudok.
- Akkor, csitt. – mosolyogtam a beszélgetésünkön, amíg elértünk az ajtóig. Odabent letettem az ágyra a farkast, én pedig elmentem elmosni magamról az olajat.

"Dimenziókapu"

1./április

Egy újabb nap az edzőteremben, és egy újabb nap, amin mást se fogok hallani, csak, hogy Xaundaras mester leordítja a szemöldökömet a hajammal együtt az arcomról. Néha elgondolkodok azon, hogy hogyan bírom ki az ilyen napokat, de végül is mindig arra lyukadok ki, hogy egyszerűen csak ritkán látnak az edzőteremben. És sajnos meg is van ennek az eredménye. Habár a karddal jól bánok, sőt, ez a kifejezés minden nagyképűség nélkül lassan alábecsüli a képességemet ezzel a fegyverrel… Szóval, lényeg a lényeg, hogy más mágiám még nincs is, leszámítva az örökségemet, de azt meg még meg se tudom idézni, tehát ugyanott vagyok, mintha nem lenne semmi másom.
Gondolkodásom monoton menetéből egy kendo gyakorlókard lapja zökkentett ki, ahogy éppen az arcomon landolt, s habár nem volt nagy az ütés, épp elég volt ahhoz, hogy visszarángasson a valóságba.
- Mi az isten van veled, Gabriel? – kiáltott a pálya mellől Xaundaras, amint a védőmaszkról tompán visszaverődő hang hangja tovaszállt.
- Biztosan szerelemes! – szólt a velem szemben álló, hasonló védőfelszerelést viselő Don, mire a pálya szélén, Xaundaras lábánál hegyelő Kaensho csak vihogott egyet.
Az igazat megvallva, fogalmam sincs, miért lettem ilyen mostanság, túl sokat kalandozok el, és nem igazán tudok haragudni még a minden lében kanál törpefarkasra sem. Sőt, ami azt illeti, már nem is olyan törpe. Lassan fél éve annak, hogy kikelt, és elég szépen nő, s bár sokat nem értek a fajtához, szerintem hamar el fogja érni azt a kort, amiben az anyja volt. Lassan akkora már, mint egy vadászkutya, úgyhogy már nem cipelem a vállamon, és ami azt illeti, már fel se férne. Valamelyest komolyodni is látszik, már nem jellemző rá az a kamaszlány féle csintalanság, ami eddig igencsak szerves része volt a természetének. Nem azt mondom, hogy bölcs és hallgatag lett, vagy felnőtt fejjel gondolkodna, de nem gyerekeskedik folyton. Mondjuk, lehet, hogy nem is volt baj az, hogy olyan volt, én is hasonló voltam gyerekkoromban, bár, fogalmam sincs arról, hogy nála mikortól kell még gyerekkorról beszélnem, és mikor érik meg. A legjobb, ha ezt rá bízom, és nem próbálom belesulykolnom az én elveimet. Elvégre, egy jó mester sem arra tanítja a tanítványát, hogy az ő útját kövesse, hanem, csak szimplán segít megkeresni a tanítványa saját útját. Persze, idézőjelben a szimplán, mert ha csak a saját példámnál maradok, Hitsu mester is elég hosszas tanítgatása kellett ahhoz, hogy végül normális, gondolkodó felnőtt legyen belőlem. Nem beszélve arról, hogy milyen megrázkódtatáson kellett átesnem, és ez kétségkívül befolyásolta a jellemfejlődésemet. Lehet, ha a családomat nem irtják ki, nem is ismerem meg Hitsu mestert, bár, ő akkor is tanár lett volna az iskolában, ha én tótágast állok.
Tényleg, a család… Ebben is hasonlítunk Kaenshoval, de tényleg, csak hasonlítunk egymásra. Én legalább ismertem a szüleit, ő pedig már tojás korában elvesztette az anyját. és még el sem mondtam neki hogy milyen körülmények között történt a dolog. A legrosszabb az, hogy nem is tudom, hogy kezdjek hozzá, félek, hogy megharagszik, és, habár folyton szívjuk egymás vérét, mégis szeretem, mint egy kistestvért. És ennek a kistestvérnek az anyja most azért halott, mert én akkor, ott, lassú voltam. Túl lassú. Kicsi a mentség ahhoz, hogy egy golyótól nem lehetettem gyorsabb, de mégis, úgy érzem, hogy nem vagyok teljesen tiszta az ügyben, nyomja a lelkiismeretemet a dolog. Ha nem akarom elengedni a fickót és a fiát, vagy csak simán eltöröm a másik fegyvert is, biztosan hamarabb kikel, és hamarabb is kezd el nőni Kaensho, és ami a legfontosabb, nem egy ember kezei közt, hanem ott, ahova tartozik, az anyja mellett. Bár, nagyon hiányozna, az is biztos.
Újabb ütés érkezett, de az utolsó pillanatban sikerült hárítani. Gyorsabban tértem vissza a gondolataim öleléséből, és farkasszemet néztem Donnal.
- Ide figyelj már, ne másra, haver! – indított újabb ütést, majd még egyet, és még egyet, és sorban hárítottam mindet. Igazándiból Dontól sokat nem vártam kardforgatás terén, ő nem tud úgy harcolni ezzel a fegyverrel, én pedig nem tudok úgy lőni, mint ő. Egyszerű bemelegítésnek volt elég csak, persze, ha éles harc lenne, biztos, hogy közel se érnék hozzá, már kétszáz méterről le tudna szedni a homing shotjával. Ha nem többről, persze. Az egész folyamatban az volt az egyetlen nehézség, hogy minden hárítás után el kellett tennem a fegyverem, és újat idézni. Csak ez a bemelegítés ne lenne, semmi gondom nem lenne az edzésben és a tanulásban.
No persze a bemelegítés kellett ahhoz, amit tervezek. Beleuntam abba, hogy csak közelharcra tudok koncentrálni, és pont az ilyen Don félék miatt kell egy újabb, olyan mágiát elsajátítanom, amivel távolra is tudok lőni. A lőfegyvermágia majdhogynem teljesen eltér az enyémtől, úgyhogy pisztolyban nem is reménykedek, de dobófejszére, vagy dobótőrre, amiket az apám is használt, nagy eséllyel ráérezhetek. Viszont ahhoz, hogy újabb fegyvert szólítsak magamhoz, és kössek a lelkemhez, ki kell, hogy ürítsem a fejem, és bele kell melegednem a folyamatos idézésbe. Akkor megnyitom a kaput, és mielőtt magamhoz szólítanám, bármelyik meglévő fegyverem csak várok, és gondolataimmal kutatok a kívánt tárgy után.
Nagyjából ötven további idézésig kellett még fent tartom ezt az iramot, és a végére már kezdtem kifáradni. Összesen hetven idézést kellett megcsinálnom, és végül Don levette a fejéről a fejvédőt, és letette a gyakorlókardot.
- Ülj le! – szólt, és törökülésben leült velem szemben. Én is hasonlóan cselekedtem, és ugyanazt a pozitúrát vettem fel, amit ő. nagyjából két karnyújtásnyira voltunk egymástól. – Csukd be a szemed! – vezényelt tovább, és én vakon követtem a szavait. Elvégre, nem én vagyok az, aki több fegyvert birtokol, mint amennyi lábujjam van, neki már kell lennie egy kevés gyakorlatnak a vérében. Sőt, elég gyorsan is megy neki a lecserélés.
- Üríts ki minden gondolatot a fejedből, csak azokat hagyd meg, amik feltétlenül fontosak. Mélyen, lassan, és ütemesen lélegezz, ez fontos. Mutatom. – csukott szemmel figyeltem szuszogása hangjára, ahogy egyszer mélyen beszívta a levegőt, koppantott hármat az ujjával a padlón, és kifújta. A következő metódusnál én is becsatlakoztam hozzá, és igyekeztem nem kiesni a ritmusból.
- Hol vagy? – kérdezte, miközben ő már nem csinálta a gyakorlatot, csak a ritmust diktálta, és hallottam, ahogy Xaundaras fapapucsa arrébb kopog a padlón.
- Itt. – válaszoltam tömören, miközben kifújtam a levegőt az ütem végén. Don jó tanár volt, és mindig arra tanította minden tanítványát, hogy csak a percre figyeljen harc közben, ne gondolkozzon, az csak elvonja a figyelmét. Habár hasonlót tanított Hitsu mester is, eleinte nem ment úgy az elkülönülés, mint ahogy neki, Donnak látszott, de egy hónap elég volt ahhoz, hogy belerázódjak a dologba.
Az „itt” válasz egyszerű volt, tömör, és velős. Azt jelentette, hogy nem másra figyelek, csakis ide, és a közvetlen környezetemre.
- A jó harcos három alapelve? – Olyan elvek, amiket ő sulykolt belénk, nem csak a fegyverrel vívott csatáinkra vonatkozólag, hanem az életre is, ahol gyakran másfajta harcokba kell bocsátkoznunk. Hittünk benne, mert igaznak éreztük, hittünk benne, mert volt már, hogy segített, és hittem benne, mert reméltem, egyszer képes leszek közölni Kaenshoval, hogy mi történt azon az éjszakán.
- Paradoxon, Humor, Változás. – feleltem.
- Paradoxon. – szólt, s habár kérdés volt, nem vette volna ki más a szándékát, ha nem érti, mi van mögötte. Azt kérte, hogy fejtsem ki. Az egész arra ment ki, hogy beleivódjon a légzésritmus a tudatomba arra a rövid időre, míg itt vagyok, és, úgymond transzba essek.
- Az élet misztérium. Ne pazarold arra az időd, hogy megértsd. – Ez tipikusan az a fajta gondolkodásmód volt, amit csak és kizárólag Xaundaras mesterből néztem ki. Közel sem volt az a fajta mondat, amit egy bérgyilkos megtanul a kiképzése folyamán, márpedig Don az volt, a bérgyilkosok egyik legjobbika, egészen addig, míg a mesterrel nem került szembe, aki legyőzte őt, és ahelyett, hogy elvette a meglévő életét, esélyt adott egy új alapjának lerakására.
- Humor. – vezényelt tovább. Közben a légzésgyakorlatot folyamatosan ösztönözte a kopogásával, és közben az érzékeim kiélesedtek, hallottam a tőlem pár méterre lévő kis farkasnak a szuszogását, és minden moccanását, ahogy valamilyen módon kapcsolatba került a környezetével. Azt hiszem, nagyjából ilyen lehet vakon harcolni. Vagyis, ilyen állapotba kell kerülni ahhoz, hogy az ember vakon tudjon küzdeni.
- Őrizd meg a humorérzéked, főleg, ha magadról van szó, ez mindennél több erőt ad.
Fontos, hogy nevetni tudjunk magunkon, habár ez nagyon sokszor nem megy, sőt, én nagyon sokszor nem is szoktam, az igazat megvallva, talán túl kevésszer teszem.
A következő pillanatban hallottam, és valahogy éreztem is, hogy a szemben lévő férfi keze meglendül, és pontosan tudtam, hogy milyen szögben érkezik, és tudtam, hogy hogyan kell hárítani az ütést. Meglendült az én jobbom is, és még én is meglepődtem, hogy a két kar összecsattanása csupán egy apró, szívdobbanásnyi szünetet váltott ki a berögződött légzésgyakorlatban, és egyáltalán nem billentett ki a koncentrációból.
- Jól van. Változás.
- Semmi sem marad ugyanaz. – feleltem hosszas légzések után. Minden beszívott levegőt három másodpercig kellett bent tartanom, és újabb háromig kifújnom. Úgy éreztem, eltávolodok a világtól, mindent távolról hallottam, Don hangja, és a Kaensho által felvert neszek visszhangot vertek a fejemben, ami úgy tűnt, teljesen kiürült. Minden gondolat megszűnt létezni, olyan volt, mintha egy vízzel teli tálban lennék, aminek az oldalát ütemesen kocogtatják.
- Nyújtsd ki a kezed, mintha egy fal mellett tapogatóznál a sötétben. – szólt, és én így tettem. Lassan, bénán, gyámoltalanul nyújtottam ki a kezem, nem értettem, mit akar pontosan, de váratlan dologra bukkantam. Olyan volt, mintha egy falba ütközne a kezem. – Nagyszerű, megtaláltad a két dimenzió közti falat. Kutass tovább.
- Mit keressek?
- Hasadékot, amit megfoghatsz, és kiszélesíthetsz.
Bólintottam némán, és széttárt ujjaimat lassan, hezitálva húztam végig a falon, olyan volt, mintha egy selymes, vékony takarójú bőrülést simogatnék egy szakadás után, és rövid idő után meg is találtam. Olyan volt, mint két ruhadarab egymás mellett kivasalva, és egymás mellé rakva.
- Megvan.
- Nagyszerű. Próbáld lassan megfogni mindkét kezeddel a széleket, és ha biztosan fogod őket, kezd el széthúzni. Hangsúlyozom, lassan. Nagyon figyelj, nagyon lassan, érzéssel.
Négy ujjamat az egyik szélre, másik négyet pedig a másikra tapasztottam, és apránként elkezdtem csökkenteni a távolságot az ujjhegyeim és a hasadék közti távolságot. Olyan volt, mint amikor gyerekkoromban egy magasabb polcra tett játékszert akartam elérni, és lábujjhegyen állva, szinte már az ujjperceimmel húztam volna felfelé magamat, csak itt egymás felé mozgattam az ujjaimat.
Amikor félúton összeértek, mindkét ujjam hegye a hasadékon volt, és nagyot nyeltem. Mélyet lélegeztem, még egyszer belehallgattam a körülöttem történő apró neszek visszhangjába, aztán lassan, de határozottan elkezdtem szétnyitni a hasadékot. Az egész csend addig tartott, míg meg nem nyílt a két dimenziót összekötő járat, hiszen odabentről olyan hang hallatszott, mint egy vihar kellős közepén lévő ház falairól visszhangzó széllökések üvöltése. Pillanatokkal később éreztem is a huzatot, ami a járat belsejéből jött, és az a hátrafésült hajam az arcom két oldalára tapadva lobogott befelé, mintha csak be akarna húzni. Pár pillanatig tartott csak, és bevallom, féltem is, hogy valami gond lesz, de kis idő után csak elült az üvöltés. Ekkor a hasadék már lehetett vagy tíz, tizenöt centis, nem igazán tudtam, mert a szemem még mindig csukva volt, és amíg Don úgy nem utasít, nem is akartam kinyitni, nehogy valamit elrontsak.
- Jól van, Gab. A jobb kezed az aktív, ugye? Az, amivel tudsz idézni. – én némán bólintottam, majd megkerült, és mellém guggolt. – Kinyithatod a szemed.
Lassan, félve, hogy mi fog várni a szakadékkal szemben felemeltem a szemhéjaimat, és koránt sem várt látvány fogadott. Bordó színű fény vágott egyenesen a szemembe, ami igazából nem jött sehonnan, és nem tartott sehova, az előttem gomolygó átjáró olyasféle volt, mint egy nagy tál frissen kiontott vér, amit folyamatosan kavarnak, csak nem volt kanál a tálban. Nagyot nyeltem, és éppen le akartam engedni a karjaimat, amikor Don megfogta a jobb alkaromat.
- Ne engedd el, mert bezáródik. Az aktív kezedet tartsd előre, tárd ki az ujjaid, és engedd, hogy a gondolataid alkossák meg a fegyvert, amit keresel.
Hosszú perceknek tűnő ideig, ami igazából nem volt, csak pár másodperc, haboztam. Gondolkodtam, hogy mi lehet a legrosszabb, ami történhet velem abban az esetben, ha mégis elrontok valamit. Miután arra jutottam, hogy gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni, mert úgyis úgyis túl kell esnem rajta, benyújtottam a jobb kezem. A gondolataimban elkezdtem összeszedni azt, hogy mire is lenne szükségem. Először is magamban kellett döntenem, a dobótőr és a dobófejsze között, és választásom a tőrre esett.
Magamban elkezdtem felvázolni, sőt, lerajzolni egy tőrt, ahogy a kezemben tartom, minden kis részletével együtt.
- A mágia neve, amit keresel, Throwing Dagger. Tudod a dolgod, ha megvan a fejedben minden. Ha kimondtad, rántsd ki a karodat olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudod!
Nem kellett több. Egy utolsó tollvonás a képzeletbeli papíron, a képzeletbeli rajzon, és…
- Ex-quip! Throwing Dagger!
Kiáltottam, hogy az egész teremben elült minden nesz, mindenki megállt egy pillanatra, még az öreg Xaundaras is, aki majdnem az ajtónál állt.
Jobb karomat kirántva akkora lendületet vettem, hogy majdhogynem felborultam, ezért elkezdtem hátrálni, és közben fel is álltam. A dimenziókapu viszont nyitva maradt, és sorra száguldoztak elő a karomra a dobótőrt tartó bőrtokot alkotó darabok. Újra és újra új szíj érkezetett, mind sorban elfoglalta a helyét, és én már majdnem három méterre voltam a hasadéktól, közben magam elé tartottam a karom folyton. Pillanatok alatt összeállt a tok, és egy villanás kíséretében rögzült is, és a következő másodpercben négy dobótőr száguldott felém, ám lelassultak, megpördültek az alkarom körül, és mind a négy belecsusszant az őt megillető helybe. Ez után egy széllökéshez hasonló impulzus jelezte, hogy a kapu bezárul, és én ott álltam, négy dobótőrrel az alkaromon.
- Szép munka. Nem hittem, hogy elsőre sikerül. Elvégre, sokkal rosszabb is lehetett volna.
- Mégis mi? – kérdeztem vissza Donra.
- Van, illetve, volt olyan barátom, akit elnyelt a hasadék.
Hirtelen megrémültem, ez volt az a veszély, amit kerestem a fejemben, és nem találtam, ez volt az a kockázat, ami felmerült volna, ha valamit elszúrok.
- Tudod, ha ezt előre mondod, lehet, meg se próbálom.
- Tudom. És pont ezért nem mondtam. Most már menni fog, ha mindig így koncentrálsz előtte. Csak bízz magadban, és nem lesz gond.
- Köszönöm. – néztem rá az új fegyvereimre, és már az járt az eszemben, hogy hány gyakorlással eltöltött órát fog ez elvenni tőlem, amit megint a jó öreg Xaundaras ordítozásával fog az élet kiszínezni.
- Használd egészséggel.

Viszlát pt. I

- Nekem maga nem parancsol! – hallatszott a kiabálás a céhház falain kívülre a kiabálás, amint a kollégiumból áthaladva csíptem el az egyik félig nyitott ablaknál, ami történetesen a konyhából nyílt. Besandítva rajta láttam, hogy Seb éppen valami kaját kínoz, hogy ebéd legyen belőle, diszkréten bekopogtam az ablakon, majd megszólítottam:
- Seb, mi ez a kiabálás odabentről?
- Baal mester akarja elküldeni Dont egy küldetésre, amit senki nem akar elvállalni, és ismered Dont, Xaundaras mesteren kívül senkire nem hallgat. Mellesleg, Kaensho nem aludt nálad, nem vetted észre?
- De, nyugodtan tudtam aludni. – viccelődtem. – Na, jó munkát, Seb!
- Ja, meglesz… - legyintett, én pedig megkerültem az épületet, hogy a főbejárat felől közelítsem meg az ebédlőt. Kaensho a pulton aludt az egyik emeletet tartó oszlop mellé és pár üveg bor mögé begubbaszkodva. Egy ideje már nem alszik a kollégiumban, fene tudja miért, talán nem tetszik neki Prue, vagy, hogy sokat vagyok vele. Nem kérdeztem még, de nagyon érik bennem a dolog.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót az edzőterem felőli is felnyílott, és Xaundaras sietősen battyogott oda a két civakodó fiatal férfihoz.
- Istenem, mint két taknyos kölyök, komolyan mondom! Nem lehet így tanítani, emberek! Mi a vita tárgya?
- Valami millió éve porosodó küldetést akar rám sózni ez a pávakakas…
- Howard, a klán egyik mestere vagyok, engedelmességgel tartozol nekem is ugyanúgy, mint a többi mesternek!
- Azt se tudom, milyen magasról szarjam le, elhiszed, piperkődkém? – köpött egyet Don Ba’al mester mellé.
- Elég legyen! – ordított közéjük Xaundaras. – Ba’al, milyen küldetésről van szó?
- Egy démont kell levadászni fent északon – nyújtotta át a papírt. – már régen itt van, senki se vitte el, Don már régen S rangú, a kiválasztottak közé tartozhatna, ha akarna, ezzel ki is harcolhatná magának.
- Esetleg eldönthetem én, hogy kiválasztott akarok-e lenni, vagy sem? Majd jön valami törekvő újonc, és elviszi, aztán bekerül közéjük.
- Elég legyen, Don. – marta el Xaundaras mester a papírt Ba’al kezéből. – Ha nem akarsz, nem lépsz fentebb a ranglétrán, de a küldetés a tiéd, most már én, a mestered utasítalak rá. Értetted?
Don kikerekedett szemekkel bámult az öregre, se köpni, se nyelni nem tudott, harag gyúlt a tekintetében, de nem töltötte ki, nem akarta. Ba’al kuncogott egyet magában, amint Howard átvette a papírt, majd megpördült, és elvonult.
Közben megkerültem a vitatkozó feleket, és a pult melletti gyümölcsös ládából egy ananászt vettem elő, az egyik konyhakéssel kettéhasítottam, majd a még mindig alvó Kaensho orra elé toltam, ő rövid időn belül szimatolni kezdett, majd lustán kinyitotta a szemét.
- Mindig irigyeltelek, amiért ilyen lármában is tudsz aludni. – mosolyogtam, majd letettem elé az ananászdarabkát.
- Reggelt neked is. – tápászkodott fel, kinyújtózkodott a pulton.
- Na most, hogy felébredtél, leszállhatsz a pultról, Kaensho! – kiabált ki Seb akonyhából.
- Nyugalom, majd lemosom, mielőtt elmegyünk, hagyd békén! – kiáltottam vissza neki. – Jó étvágyat!
- Köszi. – kezdte el majszolni a gyümölcsöt. Néha végignézek rajta, és eszembe jut, milyen kis tojásból kelt ki, és az óta mekkora lett. Már vetekedett egy kifejlett farkas méretével. Evés közben füleit az égnek meresztette, farkát a háta közepéig hajlította be, és szó nélkül tolta befelé a gyümölcsöt, miközben én egy almát vágtam szeleteire, és lassan elnassolgattam azt. Persze ő hamarabb végzett, úgyhogy két almacikkely között megszólítottam.
- Na szóval, kérem a magyarázatot.
- Milyen magyarázatot? – nézett rám, miközben körbenyalta a szája szélét.
- Há’ hoty mié’ is alszol mohanába’ az ebédlőbe’ – próbáltam beszélni tele szájjal.
- Hosszú.
- Hosszú, vagy nem akarod elmondani? Nyugodtan mondhatod utóbbit is.
- Jó, akkor nem akarom elmondani. – ugrott le az asztalról, és elindult kifelé az ajtó felé. Én csak néztem utána, miközben Sebastian kihozott egy fazék levest, és berakta a pult alá, a pult fölé nyúlt, és az ott lógó táblát megfordította, hogy a „Kész az ebéd” felirat legyen elől, Don pedig azonnal oda is könyökölt mellém, és intett Sebastiannak, hogy az ő adagját ki is oszthatja.
- Ebbe meg mi ütött? – néztem még mindig Kaensho után.
- A szokásos. Bunkó szemétláda, aki szereti szívatni az embert, eddig az elemi mágusokra volt rászállva, mivel az ő beosztottjai mind, most kezdi velünk is. Takarodjon már…
- Öhm, nem Ba’alra gondoltam, őt ismerem már, és kivasalnám én is egy úthengerrel, ha lenne rá alkalmam.
- Hát akkor kire?
- Á mindegy. – intettem le. – Milyen küldetést kaptál?
- Valami Prohonos nevű démont kell levadásznom fent északon. Semmi kedvem hozzá.
- Nocsak, Don Howard a gatyájába csinál valami randaságtól?
- Még egy ilyen, és kapsz egy mesés vesést. –vett fel egy kanalat a leveséhez. –Kösz, Seb.
- Cöcöcö. – mosolyogtam. – Akkor miért?
- Egyrészt, mert nem tudom, hol van ez a Szürkefelleg-hágó, amiről szó van, másrészt, mert ez a tenyérbe mászó fickó adta, harmadrészt pedig, hogy lett volna programom. Most lemondhatom azt is Prue-val.
- Ó, nézd már, a búgó gerlepár. Szívesen!
- Mit?
- Hogy elhoztam a klánba. Mindent bele te vén kujon!
- Befejezted, remélem. Amint látod, nem vagyok jó kedvemben.
- Blabla, majd ha hazajössz, elviszed valahova, nem fog meglógni, elhiheted. – löktem meg a vállát.
- Voltál te már démonvadászaton? Meg egyébként is, Nindrába eljutni egy nap, utána megkeresem ezt a dögöt, ebben az isten háta mögötti hágóban, aztán elkezdhetem felállítani a csapdákat, levadászni a pribékjeit, ha vannak neki, márpedig ha egy ideje már ott van, biztos, hogy lesznek, aztán őt. Lehet, egy hétig se jövök haza. Te várj már! De hiszen, te arra születtél!
- Találat. és huszonöt évig arra is éltem.
- Akkor szépen eljössz velem, és segítesz lenyomni azt a szemétládát. Értve vagyok?
- Már azt hittem van annyi eszed, hogy meg sem kérdezed, folyton csalódnom kell benned, Don. – vigyorogtam. – Hogy a viharba ne lennék benne? Előkerítem Kaenshot, addig te befejezed a kaját és pakoltatsz nekünk élelmet az útra, könnyes búcsút veszel szíved csücskétől, és az állomáson találkozunk. – mondtam, és már indultam is volna.
- Hé! – rántott vissza köpenyemnél fogva. – Rólam és Prue-ról egy szót se senkinek, érthető? Te és Seb tudtok róla csak.
- Becsinálok rajtad, Don. Egy stukkerrel nekimész az öreg Xaundarasnak ereje teljében tejfeles szájúként, egy lánytól meg megijedsz. Ragadd már magad tökön!
- Kérdeztem valamit.
- Jó, jó, persze, nem mondom el senkinek, cserkész meg egyéb becsszó, meg satöbbi. Mehetek? - szóltam, és kirántottam a kezéből a köpenyem. – Köszönöm, az állomáson ütközünk!
Azzal kirohantam a céhházból, és a kollégium felé vettem az irányt, hátha ott lesz Kaensho. Elvégre, ha az ő fejével gondolkodom, akkor oda bújnék, ahol eddig nem voltam megtalálható, oda, ami az utolsó hely lenne, ahol keresem. Belépve a kollégiumba a legelső dolog, ami megütötte a fülem egy hajszárító hangja volt, énekléssel egybekötve. Pontosan tudtam, hogy honnan jön, úgyhogy el is indultam Prue szobájához, kopogtam, majd résnyire nyitottam.
- Ki az? – kiabált ki, és lekapcsolta a hajszárítót
- Gabriel. Nem láttad Kaenshot? Szó nélkül lelépett az ebédlőből, azóta nemláttam.
- Nem, sajnálom. Tényleg nem mondott semmit?
- Semmi olyat, amiből rájöhetnék, merre ment. Mindegy, majd megtalálom, sietek, szia!
Meg se vártam, míg ő is elköszön, becsaptam az ajtót, és mire a lépcső aljára értem, már újra hallottam a hajszárító hangját. Merre mehetett Kaensho? De legfőképp, miért húzott el így? Lehet azonnal utána kellett volna mennem. Késő most már. A legjobb lenne, ha rajta is lenne egy olyan tetoválás, mint Atsuin, hogy tudjam, közelebb kerülök-e hozzá, vagy távolodok, vagy, hogy tudjam, mire gondol. Jobb dolgot nem tehettem, elindultam végig az utcákat járni, és minden szembejövőt megkérdeztem, hogy láttak-e már egy kutya méretű fehér farkast. Eleinte nem sok sikerrel jártam, aztán akadt pár ember, aki azt mondta, hogy a főtéren látták, úgyhogy azonnal arra vettem az irányt. Mit keres ott? Sose szerette a tömeget, ott meg elég sok ember van, legalábbis, szokott lenni. Rohantam, két okból. Egyrészt mert bűntudatom volt, hogy csak most indultam utána, másrészt, hogy elérjem a vonatot, amivel Donnal együtt indulunk.
A főtérre kiérve egyből kiszúrtam, az egyik szökőkúttal szemben feküdt egy padon, a vizet nézte, szaladtam, amíg mellé nem értem, aztán mielőtt megszólalhattam volna, ő szólított meg.
- Miért jöttél utánam?
- Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- Az egész városban neked van ilyen idióta köpenyed, és csak te vagy elég hülye, hogy ilyen melegben hordd is.
- Övön alul… de talált. Egyébként, küldetésre indulunk Donnal, velünk jössz?
- Nem.
A válasz meglepetésként ért, leültem mellé a padra, és csak néztem egy darabig.
- Miért?
- Hosszú.
- Időnk, mint a tenger.
- Kierőszakolod, belőlem látom. De mindegy akkor. Gabriel, gondolkodtam, és arra lyukadtam ki, hogy itt hagylak.
- Micsoda?
- Elmegyek, Gabriel. Nem vagyok ide való, nem tudom miért, de tudom, valami súgja belülről. Sehol nem láttunk olyanokat, mint én, még könyvekben sem, pedig a Dragon Fang könyvtára nem kicsi. Xaundaras már hallott ilyenekről, de nem tudott ő se mondani semmi pontosat. Azt se tudom, hogy van-e anyám, vagy apám. Meg akarom keresni a családomat, tudni akarom, hogy nem vagyok egyedül. – felállt a padon.
- Segítek, Kaensho, nem kell egyedül me-
- De igen. Ez az én dolgom, nem a tiéd. Ég áldjon, Gabriel! – futásnak eredt, én pedig utána.
- Sho! – kiáltotam, de füle botját se mozdította rá, csak rohant előre. Percekig üldöztem, az állomás felé igyekezett, én pedig utána, a távolban már felhangzott a kürtszó, ami jelezte, hogy közel van a vonat. Hamar el kell kapnom, és meggyőznöm, ha azt akarom, hogy velünk jöjjön… De már beérném azzal, ha csak maradna. Mi a fene történt vele? El kellett volna már hamarabb mondanom neki hogyan találtam rá. Egy népesebb embercsoport került elénk, gondolom a vonathoz igyekeztek, és míg Sho könnyedén manőverezett köztük, én folyton ellöktem, vagy felborítottam valakit, míg nem a végére én is hasra vágódtam a sineken. Oldalra néztem, s a vonat már vészesen közel volt, már éppen ugrani akartam oldalra, amikor a nyakamon húzást éreztem, majd egészen a peron közepéig repültem.
- Ne nehezítsd meg! – nyalta meg a homlokom Kaensho, és azzal átszökkent még a vonat másik oldalára a sínek felett. Felálltam, de a vonat már beért. Megkerültem amilyen gyorsan csak tudtam, de tizenkét vagont nem tudtam elég gyorsan körbefutni, mire a másik oldalra értem már hírét se láttam.
Térdre estem, gondolkodtam, pörgött az agyam, már-már bele is fájdult a gondolatba. Bűntudatom volt, tudtam, hogy miattam ment el. Tudtam, hogy én hibáztam, és féltettem. Gyerek még, nem tudja megvédeni magát, még a mágiáját sem tudja uralni. Miért akart egyedül menni? Miért nem engedte, hogy elkísérjem? Gondolataimból Don keze rántott vissza a valóságba, amikor megragadta a köpenyem, és talpra rántott puszta fél kezével.
- Mit csinálsz, Gabriel?
- Elment… Kaensho elment.
- Hova?
- Azt mondta a családjához, mert nem érzi magát ide tartozónak…
- Akkor eljössz velem a küldetésre. – mondta megalázó nyugalommal, mire én kérdő tekintetet vetettem rá.
- Most mondtam, hogy az egyik legjobb barátomat elveszítettem, te meg csak a rohadt küldetésedre bírsz gondolni?
- A sulekkek északon élnek, te is ott találtad. Az én küldetésem északra szól. Hol a probléma? Nyomás, mielőtt elkésünk!
Idegesített, hogy ilyen nyugodt, de tudtam, hogy igaza van, azzal, hogy siránkozok nem jutok előrébb, és főleg nem Kaensho-hoz közelebb.
- Rendben. – bólintottam, és felszálltunk a vonatra...

A folytatást külön kalandban szeretném értékeltetni.

Viszlát pt. II - Váratlan találkozás

Augusztus/1

[A kaland egy korábbi folytatása, ebben a részben, és a következőben szerepel Atsui Orestes is, közös munka van benne, folytatás remélhetőleg még augusztusban várható.]


Ahogy Donnal felültünk a vonatra, és az elindult velünk, elsőre fel se tudtam fogni, hogy Kaensho miért ment el. Csak remélni tudtam, hogy Don terve bejön, és találkozunk vele odafent északon, amíg arra a démonra vadászunk. Normál esetben jobban izgultam volna a démon elleni összecsapás miatt, vagy, hogy egyáltalán hogy fogjuk kivitelezni az említet dög kicsinálását, de most folyton azon kattogott az agyam, hogy Kaensho miért ment el. Valahogy túl átlátszó volt az, hogy nem talált hozzá hasonlókat, és még csak nem is tud róluk senki. Lehet, hogy ez volt az igazi ok, semmi nem zárja ki, de makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy valamit én rontottam el, valamit, amiről nem tudok. Vagy tudok, csak nem tudatosul bennem az, hogy az én hibám. Biztosan elhanyagoltam, túl sokat voltam Pruval és Donnal, vagy néha kicsit visszább kellett volna fognom magam a megszokott, vicces veszekedés közben. Lehet, hogy amit még én a poén kategóriába soroltam, ő már nem, és rosszul esett neki.
- Min agyalsz? – vert fel a gondolataim közül Don, amint a mellettem ülő székre ugrott, gond nélkül a vonaton utazók szeme láttára megnyitott egy hasadékot, és egy hatalmas mesterlövészpuskát vett elő belőle, belenyúlt ingzsebébe, és egy zsebkendőt vett elő, megrántotta kétszer, hogy kinyíljon, és elkezdte törölgetni a csövét.
- Azon, hogy hogyan akarod levadászni azt a démont. Hogy is hívják? – hazudtam.
- Prohonos. Nem sok infót találtam róla a könyvtárban, egészen pontosan annyit, hogy genya, és szét kell küldeni az agyát, és az én drága Denise-em segít majd benne.
- Denise? – néztem rá értetlenül, miközben ő még párszor végighúzta a zsebkendőt a puskán, különös tekintettel a távcsövén, aztán nyomott rá egy csókot. – Na, ne, elnevezted a fegyvered?
- Ő az én drágám. Illetve, az egyik drágám. – kacsintott. – Nindrában veszünk egy hétre elég kaját, bundát meg sátrat, Dimension Warpban eltesszük, és elindulunk keresni valakit, aki útba tud igazítani minket, hogy merre keressünk.
Igazából nem figyeltem mit mondd, csak bámultam ki a fejemből, és tettetett figyelem mögött azon agyaltam, hogyan tudnék Kaensho nyomára akadni. A démon valahogy másodlagos lett. Egészen addig voltam így, míg egy gyűrött újságpapírt az orrom alá nem tolt Don.
- Ez talán érdekel majd, olvasd el, a napokban jelent meg Nindrában. – szólt, majd eltette a fegyverét, és felállva elindult hátra a sorok közt.
Kihajtogattam az újságpapírt, ami meglehetősem megviselt volt már, az egyik széle elég rojtos, és pár szó vége le is szakadt, de nem volt vészes.
VADÁSZOKBÓL LETT VAD ÉSZAKON – olvastam a címet, igazából nem tudtam, hogy mi köze a küldetésünkhöz, de addig se kóborol máshol az agyam, így hát nekikezdtem az olvasásnak.

„Környékünkön furcsa, megmagyarázhatatlan körülmények között tűnnek el sorra a vadászok és a favágók, eddig egyetlen túlélőről tudni, aki az újságírónknak csupán annyit tudott mondani, hogy ismeretlen eredetű hatalmas lények felelősek a történtekért. Azt, hogy pontosan hogy is néznek ki ezek a lények nem tudtuk meg tőle, mert saját bevallása szerint hanyatt homlok menekülni kezdett, mielőtt megnézhette volna a támadókat. A különös a gyilkosságokban, hogy minden test körül egy-két méteres körben elolvadt a hó, és felperzselődött a föld.”

Ez maximum érdekességnek volt jó, hiszen Kaensho csak most ment el, és nem is hatalmas, úgyhogy nem lehetett ő a tettes, viszont a démon simán lehetett, csak arról meg ugyanannyit tudunk, amit már sejteni lehetett, hogy nagy, és gonosz, és talán tűz mágiát használ, esetleg valami savat.
Mielőtt visszamerülhettem volna gondolataim közé lövés dördült abból az irányból, amerre Don indult. Azonnal felbolydult az egész szerelvény, sikítások és kiabálás hallatszott mindenhonnan, az utasok a szék alá húzódtak, és pillanatokkal később bevágódott a mi vagonunk végén az ajtó. A lövés a másik irányból dördült, úgyhogy biztos, hogy nem Donon keresztül jött, meg egyébként is, ő tud vigyázni magára.
- Kezeket a magasba, értékeket a sorok közé, pofa befog, és mindenki rendben lesz! – kiáltott egy magas, vékony férfi, kezében két pisztollyal, amit a lógó cigarettával együtt ránk meresztett.
- Throwing Daggers. – suttogtam magam elé, és a szék alá dugva kezemet megidéztem a dobótőröket. A vagon másik végében voltam, így hát reménykedtem benne, hogy nem látta meg a fényt, ami a megidézéssel járt. Kiemeltem a bőrtokból őket, és a hátam mögé dugtam, majd lassan elengedtem őket, hogy ott lebegjenek. Lassan felálltam feltett kézzel, és a rablóra néztem.
- Elnézést, de…
- Mit akarsz? Nem voltam világos? – a levegőbe lőtt, és az utasok felsikítottak, majd látta, hogy nem rettentem meg, közelebb lépkedett egészen addig, hogy a két pisztoly majdnem az arcomban volt. Míg közeledett összetettem magam előtt a két kezem, mintha könyörögni készülnék.
- Kérem, nekem semmi értékem nincs, ne bántson! – vágtam minél szomorúbb fejet, közben minden idegszálam azon volt, hogy a mögöttem lebegő négy tőr megforduljon, és hegyével arra nézzen, amerre én.
- Nincs, a francokat nincs, ez a köpeny pont jó lesz! – mutatott a két pisztollyal a mellemen lévő csatokra. – Na vedd le, mielőtt lelövöm rólad!
Az egyik tőrt leejtettem, s a penge csörrenése kiváltotta a várt hatást.
- Mi a-? – nézett le, és nekem ez az idő pont elég volt ahhoz, hogy középen összetett kezeimet az ő csuklói közé emeljem, és két oldalra ellökjem magamtól, a mögöttem lévő maradék három tőrt pedig a másodperc törtrésze alatt rántottam a fickó állához.
- És most elkussolsz, pisztolyokat elejted, míg szépen vagyunk. – lebegtettem a markomba a negyedik tőrt, és a szívére fogtam. A fickót kiverte a víz, és vörös fejjel szorította össze fogait, láthatóan erre nem számított. Vonakodva bár, de eleget tett udvarias kérésemnek.
- És most szépen leülsz. – fogtam meg a mellkasán a ruhát, és levágtam Don helyére. – Az ajtókat eltorlaszolni, mindenki maradjon az ülések alatt! – szóltam hangosabban, de ügyelve arra, hogy ne hallhassák a többi vagonban. – Te pedig csicseregj. Hányan vagytok? – szorítottam meg markommal a torkát,
- Öten. A mögöttünk lévő szerelvényen egy, és előttünk három. A-
- Arra válaszolj amit kérdeztem. – sziszegtem, közben ügyelve, hogy a tőrök rezzenéstelenül ott maradjanak a helyükön. – Mágusok vannak?
- Egy.
- Hol?
- Az első vagonban, amerről a lövés jött.
- Akkor annak már vége. – mosolyodtam el, majd a kezemben lévő tőr markolatával halántékon csapva kiütöttem a fickót. Elindultam abba az irányba, amerről a fickó érkezett, felnyitottam az ajtót, és magam két fülem mellé lebegtettem az összes tőrt, hogy ha kell, azonnal cselekedni tudjak. Lendületesen kinyitottam az ajtót, és ebben a pillanatban feltárult a másik ajtó is. Már kilőttem volna az összes fegyvert, amikor kapcsoltam, őt ismerem.
Valamivel alacsonyabb, kék szemű, fakó, majdnem teljesen fehér hajú lány állt velem szemben, bal kezemen azonnal felizzott a Nindrában szerzett pecsét, kellemes melegséggel, ami után már a külső jegyek nélkül is tudtam, kivel van dolgom.
- Atsui, mit keresel te itt? Nem esett bajod?
- Gabriel! – lepődött meg első körben, aztán megköszörülve a torkát folytatta: - Öö… igen, jól vagyok, semmi bajom. Valami banditák vannak a vonaton. Ha jól sejtem, te is találkoztál már velük. – azzal megmarkolta az egyik mellettem lebegő tőrt, és közelebb húzta, hogy szemügyre vegye.
- Egyet elintéztem én, gondolom, akivel találkoztál, azt meg te. Maradtak hárman, a tiéd mágus volt?
- Nem. Lehet, hogy vannak köztük mágusok is?
- Az enyémet... mondjuk úgy, kivallattam. - húztam el a számat, tudtam, hogy nem szereti a vérontást, és bár nem esett a fickónak komoly baja, csak alszik egy keveset, valamiért szégyelltem magamat érte. - Öten vannak, egy mágus. Két gyalog kihúzva, maradt kettő, meg egy ló.
- Értem. Hallottam egy lövést a vonat elejéből, remélem nem sérült meg senki. Egyedül utazol? – kérdezte csöndesen, és mintha kicsit el is pirult volna, de nem volt időnk nézelődni, újabb lövések dördültek, és elindultunk a hang irányába.
- Velem van egy jó barátom, Don, a klán egyik legerősebb mágusa, nem hiszem, hogy neki baja esett volna, de a civilek… nem úgy ismerem, hogy összetöri magát, hogy mindenkit épen kihozzon… - húztam el ismét a számat.
- Kiváló mentor… - mosolygott, talán gúnyosan, de nem vettem magamra, inkább én is széles mosolyra húztam a számat.
Az ajtóhoz érve elvettem a barikádként az ajtónak támasztott ülésdarabot, és kiléptünk a két kocsi közti részre. Lábunk alatt rohant a talaj, csupán a két vagont összekapcsoló szerkezet választott el a gyilkos kerekektől. egy biztos, nem lenne kellemes innen leesni.
- Felmászok a tetőre, körülnézek. Maradj itt, visszajövök. – próbáltam túlkiabálni a vonat hangját.
- Rendben. – felelte, és visszább lépett az ajtóhoz.
A kocsi végén lévő létrába kapaszkodva felhúztam magam a vagon tetejére, és keserű tapasztalatként könyvelhettem el, hogy itt már nem csak a sebességgel kell vigyáznom, de még a szél sem elhanyagolható. Négykézlábra ereszkedtem, fejemet leszegtem, csak néha sandítottam fel, hogy mégis lássam, merre tartok. Úgy három-négy métert kúszhattam előre, mikor kivonultam oldalra, és a vagon peremébe kapaszkodva fejjel lefelé benéztem az ablakon.
A civilek az ülések alatt voltak, három fickó a vagon túlsó végében üvöltözött arra felé, ahonnan én jöttem, és egy túszt is ejtettek, egy nő halántékának szegeztek fegyvert, úgyhogy ebből gondoltam, hogy arra van Don, és gyorsan fel is húztam magam, visszább csúsztam és leereszkedtem. Még mindig nem Don mellett voltam, de nem akartam tovább variálni, az ablak alatt görnyedő férfit megpillantva kopogtam az ablakon.
- Szóljon a vagon hátsó végében lévő mágusnak, hogy hátul elintéztük a banditákat. Egy perc, és szabadok, maradjanak veszteg! – hadartam, majd visszamásztam Atsuihoz, de nem másztam le, a vagon tetején hasalva kiabáltam lefelé neki:
- Hárman vannak a vagon másik végében. Don megrekedt, egy nőt túszul ejtettek. Milyen gyorsan tudsz egy akkora kristálypajzsot teremteni, ami felfogja a golyókat? Pár másodpercről lenne szó. Meg tudod csinálni?
- Nem probléma. – mosolygott rám, amitől egy pillanatra végigszaladt a hideg a hátamon. Úgy látszik edződött idegileg a nindrai kalandunk óta, ott nem tűnt mindig ilyen magabiztosnak. – Mikor menjek be?
- Majd valamilyen zajt csapok, ha a helyemen vagyok. Fogalmam sincs mit, majd improvizálok. – fordultam meg, és elindultam a vagon túlsó végébe. A legutolsó ablak fölött lehasaltam, lecsúsztam úgy, hogy szinte már csak az egész felső testem lógott a levegőben. Csöndben elővettem a négy tőrömet, és az egyiket jobb kezemmel Atsu felé szegeztem.
- Weapon moving! – szólítottam fel a tőrt, ami parancsszóra nyílként lőtt ki, és hangos koppanással állt bele a mögöttünk csattogó vagonba.
Lehajoltam ismét, és a hátsó ajtót figyeltem, ahol Atsu berobbant, és maga előtt egy kristálytömeget teremtve magára vonta a banditák figyelmét. A három kendővel fedett arcú fickó lövöldözni kezdett, én pedig azonnal bedobtam a három tőrt, fejmagasságban megállítottam őket. – Weapon moving! – és határozott mozdulattal a banditák tarkójának szögeztem őket, ügyelve, hogy ne ejtsek rajtuk halálos sebet, de a bőrt felsértsem, így legalább komolyan vesznek.
- Befejezni! – kiáltottam be, és belendültem az ablakon ügyelve, hogy a tőrök meg se rezzenjenek. A golyózápor abbamaradt, én pedig a túszt tartó fickóhoz sétáltam, és kicsit megnyomtam a tőrt. – Elengedni! – a hapsi engedelmeskedett, én pedig egyesével kiszedtem a fegyvereket a kezükből.
Atsu egyetlen mozdulattal kristálygömböket idézett a három fickó kezére, lábára, mozgásképtelenné téve azokat, és falhoz csapva őket. Csak most tudatosult bennem, hogy valószínűleg erősebb nálam mágiában. Nem, mintha szégyellném a dolgot, csak eddig tartott felismerni. Elmosolyodtam, és elindultam a hátsó vagonok felé.
- Előszedem a másik két jómadaradat is, addig ismerkedjetek össze. – fordultam Don és Atsu felé. – Don, ő Atsui Orestes, akiről már meséltem neked, vele intéztük el azt a problémát Nindrában. Atsu, ő Don Howard, akiről még egy szót se szóltam. – vigyorodtam el, és sebtében elhúztam.
A leghátsó kocsiban a fickó már ki volt terítve a két üléssor közé, így hát a mellkasán összefogtam az inget, és felcsaptam a vállamra, visszafelé pedig az ülésből grabancánál kirángatva húztam magam után a földön az öntudatlan banditát. Visszaérve a többiekhez láttam, hogy Atsu nem egyedül jött, a táskájából egy kicsi szürke szőrcsomó kandikált ki.
- Jé, ki ez a kis fickó, Atsu? Be se mutatsz? – dobtam a sarokba a két eszméletlen testet.
- Ohh.. de igen, persze. Koko, mássz elő! – szólt Atsu, és a kis szőrcsomó felnyitotta két fekete szemét, és komótosan kibattyogott a lány kezére. Most láttam életemben először ilyen állatot élőben, de a könyvtárban már olvastam róla, képeket is láttam a koaláról.
- Mi a fene történt már megint? – szólt, miközben szemét dörzsölte, remélve, hogy az álmosság elhagyja. Már tud beszélni is, jó rég óta nem jártam Atsunál, és kicsit szégyelltem is magam érte.
- Apró zűr, csak a szokásos. – mosolyott Atsu – Koko, ő itt Gabriel van Chantai, egy… barátom – hadarta zavartan – Gab, ez itt Koko, a város közelében találtam rá nem olyan régen. Hasonló tojásból kelt ki, mint Kaensho.
- Oh, és már beszélni is tud! Szevasz pajtás! – tartottam neki öklömet, de ő csak felhúzta szemöldökét.
- Felétek így szokás köszönni? – kérdezte unott hangon, Atsu pedig elhúzta a száját.
- Hát, bele szoktak öklözni a másik kezébe. De ha nem, hát nem. – mosolyodtam el, és helyette megdörzsöltem a fejét két füle közt.
- Na, és hol van Kaensho? – kérdezte végül Atsui.
- Kaensho… - lohadt le a mosoly az arcomról. Ahogy kibökte a kérdést eszembe jutott, és az a rövid adrenalin löket, meg az, hogy újra láthattam, talán a kézfejemen lévő szimbólum bizsergése miatt, talán más miatt, de nagyon jól esett, és elfeledtette velem valamilyen szinten, hogy Kaensho elszökött. - Nos, Kaensho elszökött. Azt mondta olyanokat akar látni, akik olyanok mint ő. A fajtáját ment felkeresni a hegyekbe.
- Elszökött? – szólt hitetlenkedve Atsu. – Nem értem.. heves természetű, de olyan jól megvoltatok. Akkor őt mentek megkeresni?
- Eredetileg az volt a terv, hogy Don küldetésében segítünk, valami démon bújkál és tizedeli az embereket a Nindra mögötti hegyekben. Talán köze lehet a talizmánhoz, de nem tudom. De most, hogy Kaensho elszökött, nekem lesz további elintéznivalóm is. Mindenesetre a démon prioritást élvez. Bár szívem szerint nem így cselekednék, de most elsősorban az embereket kell megvédeni. Ki tudja, mikor ugrik neki Chantai-nak?
- Értem. Akkor azt hiszem, ugyanazért jöttünk. – vett elő egy levelet a táskájából, ahonnan előbb kimászott Koko. – Tehát egy démon felelős az eltűnésért? Ha ez igaz, elkapjuk, aztán megkeressük Shot, amilyen gyorsan csak lehet. Biztos vagyok benne, hogy már megbánta, hogy elhagyott. – mosolygott biztatóan, én pedig egy kósza mosolynak csúfolt szájhúzást megejtve átvettem a levelet, és magamban felolvastam.

„Kedves Orestes Kisasszony!

Sajnálom, hogy zavarnom kell, feltehetőleg kevés kellemes emléke van kis városunkról, de most újra a segítségére lenne szükségünk. A környező hegyekben mostanában sorra tűnnek el a vadászok és a favágók, még senkinek nem akadtunk a nyomára, holttesteket sem találtunk. Egy állítólagos túlélő szerint valamiféle óriási lények a felelősek, de leírást nem tudott róluk adni.
Mielőbbi segítségre van szükségünk, legutóbb is oly’ sok időt elpazaroltam, mire eljuttattam a felhívást a máguscéhekbe.
Csak Önre számíthatunk, természetesen a fáradozásai nem maradnak jutalom nélkül.
Várom mielőbbi jelentkezését.”

- Nos, akkor Nindra újra kettőnkre szorul? Hányszor fognak még visszahívni? – mosolyodtam el végül, és visszaadtam a levelet.
- Nem tudom, de remélem, legközelebb nem Nindrában találkozunk. – szólt, és szinte azonnal fel is hallatszott a vonatfütty, ami a célállomást jelezte, és talán még örültem is az éles hangnak, mert így nem kezdtem el mentegetőzni, amiért nem látogattam meg. – Megérkeztünk. – szólt végül, majd Don hangját hallottuk mögülünk.
- Bocsánat, ha megzavarom a gerlepárt, de van itt egy rakás tetű, akiket le kéne dobálni majd a vonatról, szíveskednétek majd segíteni benne talán? – vigyorgott.
Ahogy megállt a vonat, lepakoltuk a banditákat, mint egy-egy krumplis zsákot, és hagytuk, hogy a hatóság kezelésbe vegye őket.
- Én megyek, és beszélek a polgármesterrel. – jelentette ki Atsu.
- Egy óra múlva találkozunk a falu északi végében, Gabriel és én ott várunk majd, ha megfelel. – szólt Don, meglepetésemre, hiszen nem arról volt híres, hogy túl beszédes. Kíváncsi vagyok milyen hosszú beszélgetés játszódott le köztük, míg nem voltam velük.
- Rendben. – bólintott rá a lány, majd ő elindult a polgármester felé, mi pedig a már ismerős kereskedősor felé. A rövid, nyúlfarknyi kis zsákutcán belépve Don avatott léptekkel haladt előre, mintha tudná, merre kell mennie, és végül is lehetett járatos, már jó pár éve a klán tagja.
- Két sátor, három bunda, száraz tűzifa, kova van nálad ugye?
- Van.
- Remek, akkor azt nem kell venni. Nos, akkor tartósított, lehetőleg füstölt, vagy sózott hús, legjobb, ha mindkettő. Valami zöldség, magában nem finom, nyárs? Ott a kard, minek? – ügyesen eltársalgott magában, miközben lassan haladtunk a sorok közt. – Tea, víz, a hó nem jó. Esetleg bor. De nem túl sok, mert VALAKI rá fog járni. – sandított rám, majd vigyorogva hátba veregetett. – Viccelek, röhögj már. Elég az üveg, amit otthonról hoztam. No, meg valami edény, amiben megfőzzük a teát. Lehetőleg kettő.
- Kettő? Miért kettő?
- Atsui és te együtt mentek. Én elég erős vagyok, fél kézzel ledöntelek titeket a lábatokról, még így is kockázatos titeket együtt elengedni, félő, hogy nem bírtok el vele, ha találtok valamit. De ezt a kockázatot vállalni kell, ha gyorsabban akarunk haladni.
- És vállaljuk is. Minél hamarabb összecsomagoljuk, a démont annál hamarabb mehetek keresni Kaenshot.
- Ahogy mondod. No, menj, vedd meg a sátrat meg a bundákat, a többit rendezem én. –mutatott az utca másik oldalánál lévő kofára, ő pedig elindult a hentes felé.
Viszonylag olcsón sikerült találnom bundákat, és egy-egy emberi méretű kétszemélyes sátort is, az egyik sátort és két bundát el is süllyesztettem a többi cuccom közé, a harmadik bundát és sátrat pedig letettem az utca végére, és megvártam, míg Don megérkezik.
- Itt a sátrad, meg a bundád. –szóltam, ő fél kézzel megtartotta, alatta meg is nyílt mágikus pecsétje, és hanyag mozdulattal bele is borította a cuccokat.
- Négy kiló hús, egy nagy csomag paprika, négy kiló kenyér. Utóbbi zacskóban, ne feledjétek visszacsomagolni, és minél kevesebb nedvesség érje, nehogy penészedjen! – adott át egy nagyobb zsákot, és egy újabbat emelt fel. – Tüzifa, gyújtós, pár kő. Rakjátok körbe a tűzhelyt.
- Értettem apa, anyu sokára jön? Fáj a pocim és esti mesét is kéne mondani az ágyam mellett. - gúnyolódtam, miközben elpakoltam.
- Majd Atsui ad neked jó éjt puszit. – vigyorgott. – Induljunk, lassan letelik az egy óra. Mellesleg, csinos lány, a helyedben megfognám, és nem ereszteném. – lökte meg a vállamat, miközben felvette a bundáját.
- Te csak foglalkozz Prue-val, és foglald esténként imába a nevem, amiért beszerveztem a klánba. - löktem vissza, de igazából, inkább csak helyeselni kellett volna neki, igaza van, és feltett szándékomban is állt a dolog… amint megtaláltuk Kaenshot.
Azzal kisétáltunk a tömegből, egyetlen látható csomag nélkül, és célba vettük a találkozó helyét, ahol Atsui már várt ránk.
- Akkor indulhatunk? – szólalt meg, mikor odaértünk.
- Pár dolog előtte. – szólt Don. – Te, és Gab együtt mentek, kettéválunk, hogy gyorsabban haladjunk, és bármilyen kombinációban lennénk, szétválasztva aránytalan lenne, hiszen mindkettőtöknél akár együttvéve is erősebb vagyok, mindennemű hencegés nélkül. – megnyitotta a tárhelyét, és egy pisztolyt vett elő. – Ez egy jelzőpisztoly, ha valamit találtok, azonnal lőjétek a levegőbe, és ha jót akartok, fogjátok be a fületeket. – mosolyodott el végül, és átnyújtotta nekem a pisztolyt, én pedig köpenyem belső zsebébe raktam.
- Köszönjük. Neked így rendben van, Atsu? – fordultam a lány felé.
- Természetesen. – vágta rá. Én elmosolyodtam, és megnyitottam az én tárhelyemet, és előhúztam a női bundát. Földig érő, szürkésfehér volt, vastag gallérral és kapucnival, széles gombokkal az elején.
- Ez a tiéd. Próbáld fel, ha nem tetszik, még visszamehetünk gyorsan. – nyújtottam át.
- Ez gyönyörű. – belenyomta az arcát, és ledobva a táskáját nyomban fel is vette, szinte élvezettel gombolta össze maga előtt a gombokat.. – Köszönöm. –mosolygott rám, mire a zsebkoala hangos sóhajt intézett felénk, Don pedig vigyorogva forgatta a szemét.
- Örülök, hogy tetszik. – mosolyogtam vissza.
- Indulhatnánk végre? Érdekel az a démonbigyó. – tette szóvá végül a sóhaj tárgyát Koko.
- Megyünk már, nyugi. – intette le, és bólintott, hogy részéről rendben van, indulhatunk.
Don indult elsőnek, s mi mögötte sétáltunk felfelé a deres úton.

Levél
I. Fejezet.

Donnal vállvetve támasztottuk egymást a pult előtt. Mellkasunkat a pult tartotta, vállunkat a másik válla, előttünk gőzölgött a forró kávé, szemben velünk Sebastian vigyorgott, miközben a poharakat töltögette és a reggelit porciózta a klán tagoknak. Valamivel odébb Ba’al ült az asztalnál, egy újságot olvasott és kávét iszogatott.
- Hosszú volt az éjszaka? Dont megértem, Pruet se láttam tegnap este óta, de Gabriel? Csak nem kiruccantunk a Blue Pegasus klánházába? – csipkelődött.
- Elhallgass, mert agyonváglak! – szólt egykedvűen Don.
- Xaundaras… Úgy megfuttatott minket a hajnalban, hogy… olyat még nem pipáltam… - nyögtem. – Még Kaensho is inkább hallgat és pihen. –mutattam hátra a vállam fölött a sarokban lévő asztalon fekvő farkasra. – Prue is úgy ki van nyúlva, mint a döglött béka.
- Hát, az én verzióm jobb volt. – vigyorgott Seb továbbra is, aztán feltett két tálca ételt elénk a kávénk mögé. A tálcán egy tányérban három tükörtojás volt, mellette két csík sült szalonna, és egy karéj kenyér. – Jó étvágyat.
- Köszönöm. Amúgy, Metát nem láttad mostanság, Sebastian? Úgy eltűnt, azt se tudom hova lett.
- Nem, ugyanezt akartam tőled kérdezni. Lehet, csak egy küldetésen van, ha bejön Prue megkérdezem tőle, biztosan felüti a nyilvántartást. – bólintottam.
Nekiláttunk a reggelinek, és közben az edzésről beszélgettünk. Xaundaras minket, hármunkat vitt ki ma hajnalban csak, Sebastian meg röhögött a markába, hogy ő akkor még javában horkolt. A gyakorlatok maguk inkább voltak fizikailag fejlesztő hatásúak, úgyhogy nem értettem, hogy mit keres közöttünk Prue is, aki a hangján kívül mást nem nagyon használ, ha csatára kerül sor. Sőt, csatázni se nagyon csatázik, tekintve, hogy nagyon ritkán indul küldetésre, jobbára elvan a papírmunkával, vagy a közeli erdőben kóborol, ha rátör a melankólia. Csak azt tudtam elképzelni, hogy időnként elveri Dont az ágyban, és zavarja, hogy igazi fájdalmat nem tud okozni neki… és ahogy ezt a gondolatot végigfuttattam az agyamban, egy furcsa kép alakult ki gondolatban Prueról. Prueról, a szőke nebántsvirágról, aki gondolatban, bőrruhában feszített halászháló szerű harisnyában és ostort csattogtatott… Aztán eszembe jutott, hogy Atsu is ostort hord magával, és a kép valahogy összefolyt, de mielőtt elfajult volna a fantáziálás, és a domina PruAtsu elvert volna, egy ismerős hang ütötte meg a fülem…
- Hé, Gab! – egy sárga macska szökkent fel az ölembe Tango képében, és onnan szinte azonnal az asztalra tálcám mellé. Gyorsan biccentett Sebastiannak és Donnak is, aztán visszaugrott az ölembe, és feje bal oldalát a mellkasomhoz szorította. – Egy szót se. Senki se. – A nyakörvénél kotorászott, aztán egy apró, összetekert papírt nyomott a kezembe.
Meg akartam kérdezni, hogy mit keres itt Meta nélkül, de azt mondta hallgassunk. A viccelődő, csipkelődő hangulat azonnal megfagyott, Ba’al pedig érdeklődve figyelt minket.
- A Hard Core Fennma-
- Magadban, te idióta! Mondom, hogy hallgass!


- Micsoda?! – a vérnyomásom azonnal a plafont verte, a szívem a torkomba szaladt, nyakamon kidagadtak az erek, Tangot szó nélkül átdobtam Don ölébe, én pedig felpattantam, megfogtam a kávés bögrémet, és leütöttem vele Ba’al elől az övét. – BA’AL! – ordítottam torkom szakadtából, amire az egész ebédlő elhallgatott, Kaensho felriadt, és az asztalról a földre szökkenve azonnal a lábam mellé rohant, én pedig Ba’al felé. Mielőtt észbe kaphatott volna megrántottam a karját, és a mellkasánál fogva felcsaptam az asztalára a kávéfoltba. – MI AZ ISTENT KÉPZELSZ TE SENKIHÁZI?!
Mielőtt több történhetett volna, márpedig történt volna, és utólag belegondolva nem volt túl ésszerű ötlet, hiszen Ba’al egyetlen varázslattal kettétéphetett volna. Egy kezet éreztem a vállamon, ami csak úgy lerántott a mesterről mintha ez rongybaba lennék. Az egyik asztalnak esve landoltam a seggemre, és azonnal fel akartam kelni, hogy elkapjam Ba’al torkát, de Sebastian lábbal a mellkasomnál fogva a fölhöz taposott. Szemei összeszűkültek, dühös volt. Rám.
- Mit merészelsz te féreg?! – kiáltott Ba’al, levette a kávétól csöpögő felsőjét, és dühében a földhöz vágta azt. – Fireba-! – markában alig jelent meg a tűzgolyó, egy puskacső libbent az orrához, és undorodó grimasszal az arcán leengedte a karjait.
- Megállj! – ordított rá Don, de szeme sarkából engem figyelt. – Mi a kurva élet folyik itt?
- Olvasd el azt a rohadt levelet, Don! Ez az anyaszomorító szemétláda kivágta a klánból Metát!
- Micsoda? – enyhült meg Sebastian tekintete. – Mit mondtál?
Hirtelen két ajtó vágódott ki, a levegő megfagyott, az ebédlő padlóját sziklatömbök csapkodták fel, egy Don és Ba’al, egy közöttünk félúton, és egy Sebastian és köztem. A pinceajtóból pedig több tucatnyi sötét árny suhant ki, és megkötözött mindenkit. Kezeinkre, nyakunkra, lábainkra tekeredtek. Kétség sem fért hozzá, megérkezett Xaundaras és Shareya mester, de engem nem érdekelt.
- Olvasd csak el! Ott van a pulton! Meta keze írása, Tango hozta el! Ez a rohadék a Grimmoire Heartba küldte!
- Szemétláda! – horkant fel Sho, és az egyik sötét árnyra felugorva Ba’al felé repült, torkában már formálódott a lángcsóva, de egy újabb sötét nyaláb elkapta a lábát a levegőben, és a földre rántotta.
- És, ha oda küldtem?! Mi van akkor?! Megérdemelte a ribanc! Majdnem meghalt egy főnemes!
- Ha nincs Sebastian meg Don, elharapom a torkod te rohadék! – üvöltöttem vissza.
- Chantai, elhallgass! – szólt oda nyersen Xaundaras. Erre nem tudtam mit felelni, Xaundaras volt a mesterem, és nem állhattam neki ellent. Tiszteltem, és szerettem, mint valamennyi feljebbvalómat a klánban, leszámítva ezt a rókaképű barmot velem szemben. Shareya közelebb lépkedett, bal kezéből több tucatnyi csápként kígyózó sötét árnyék nyújtózkodott, jobbjával felkapta a pultról a levelet, megrázta, hogy kinyíljon, és olvasni kezdte, majd végére érve felém nézett.
- Hard Core. Ez mit jelent?
- A csapatunk neve. az eltűnt fegyvermágus, Zariiin Meido, Meta és én alkottuk.
- Te a vérszerinti bátyja vagy?
- Nem, mester. De úgy szeretem, mintha a húgom lenne. – a szorítás enyhült, aztán Shot is berántotta mellém, és mindkettőnkről leoldódtak a kötélként ránk tekeredő kígyók.
- Meg ne moccanj! – nézett rám szeme sarkából, de már Sebastianékra nézett.
- Ti mit akartatok? – kérdezte Xaundaras dühösen, Don válaszolt.
- Gabriel nekiesett Ba’al mesternek, Sebastian letépte róla és a földre küldte, aztán Ba’al elevenen meg akarta sütni Gabrielt, és lefegyvereztem. – ahogy befejezte, Sebastian bólintott, és a kígyók leoldódtak róluk is.
- Rátok is vonatkozik. – szólt hidegen Shareya, és Ba’alhoz fordult. – Ba’al, igaz ez?
- Az utolsó szóig. – vigyorgott, mintha büszke lenne rá. – Metarikku az én beosztottam volt, oda küldöm, ahova akarom, amíg a klán érdekeit szolgálja! És az, hogy egy kétbalkezes kis senkiházit eltüntetek, igenis a klán ügyeit szolgálja!
A szorítás őt is elengedte.
- Ha rajtam múlna, te se lennél már a klán tagjai, Chantai! – szólt oda hozzám, a nyakát dörzsölgetve.
- Neked Van Chantai, te kígyó!
- Befejezni egymás sértegetését! – dörrent ránk Xaundaras.
- Akkor az. Az a kis ringyó is csak azért került be, mert megesett rajta a szívünk! Ha ott helytáll, ahova került, talán meggondolom, hogy visszaveszem!
- Szívja vissza!
- Befejezni mind a kettő! Gabriel, kifelé az ajtón, járj egy kört, holnap estig ne is lássalak! Ba’al, te meg jobban teszed, ha felmész az irodádba! – szólt közbe Shareya.
- Na de mest-
- Nincs de, Gabriel! Metarikku Ba’al mester alá tartozott, ha úgy látta jónak, hogy el kellett küldeni, csak Kain mester bírálhatja felül! Te pedig köszönd Xaundaras mester türelmének, hogy még itt vagy! Indulj!
Ráharaptam az arcom belsejére dühömben. Számat az ismerős sós íz öntötte el, rövid, de éles fájdalom járta át a testemet, de vajmi kevés volt ez ahhoz, hogy elfelejtsem, miért sikerült így felhúzni magam, és még kevesebb ahhoz, hogy megnyugodjak. A fogamat szívtam lihegtem, remegtem a dühtől, de igaza volt Shareya mesternek, és eszembe jutott mit kért Meta. Válaszoljak a levélre.
- Sho. – szóltam hidegen, tettetve, hogy megnyugodtam. – Megyünk.
Vállamra kanyarítottam a kabátomat a szék karjáról, és kimentünk az ajtón, nem foglalkozva semmivel. Hogy hány szem figyelt minket, hogy utána mit beszéltek rólunk, hogy egyáltalán vissza kell-e mennünk, van-e még maradásunk… nem tudtam.
- Mit akarsz csinálni?
- Meta azt kérte, hogy válaszoljunk neki, úgyhogy először is papírt és tollat keresek, hogy megírjam a levelet.
- És utána? A Grimmoire Heart léghajón van, nem klánháza, hogyan akarsz üzenni neki? Tango elment!
- Vannak kisebb sötét klánok is. Mint például a Naked Mummy, vagy a Death’s Head Caucus, vagy az Eisenwald…
- És hogy akarod megtudni tőlük, hogy merre jár a léghajó? Megkérdezed tőlük?
- Mondjuk. Vagy kiverem belőlük. Vagy addig gyilkolom őket, míg vagy elfogynak az utolsó szálig, vagy az egyik berezel és elmondja, va-
- Vagy te bele nem halsz! Ez őrület, Gabriel…
- Maradhatsz, ha akarsz, nem erőltetem rád.
Megálltam, szembefordultam vele. Tudtam, hogy Kaensho ezzel hiába vitatkozik, nem fog cserbenhagyni.
- Ne merj káromkodni, Gabriel! Őrület… és számíthatsz rám. Meta nekem is a barátom volt, tudni akarom, hogy jól van, tudni akarom, hogy jól lesz, és tudni akarom, hogy mindent megteszünk azért, hogy ne érezze magát egyedül!


A következő, befejező fejezet már holnap felkerül, félig kész van, de nincs erőm folytatni már.

Legalább lenne valami ismerősöm a sötét céhek között, esetleg valami kétes előéletű valaki, aki segítene, hogy megtudjak valamit a Grimmoire Heart hajó útjáról. Talán Kao tudna információval szolgálni, de ki tudja, hol jár mostanság? Nem hiszem, hogy el tudnám érni, mindig úgy találkozunk, hogy ő üzen, vagy keres meg. A francba az egésszel! Egy épkézláb megzsarolható rosszfiúval nem találkoztam, akit nem tettem el láb alól, és segíthetne. Na persze, ott van az a fehér hajú, vörös szemű srác egyből a Grimmoire Heartban, aki nem kevesebbel, mint az életével tartozik nekem az után a kocsmai verekedés után, ahol én húztam ki az omladozó ház alól… De ha meg is találnám, akkor már mindegy lenne, ha egyből Metát keresném, ugyanennyi esélyem van megtalálni őt is. A picsába az egésszel!
Belül fortyogva róttam Era utcáit. Folyamatosan agyaltam, Kaensho pedig hang nélkül követett. Xaundaras hajnali edzésével járó fáradtságom már nyomát sem mutatta, elnyomta a harag és az indulat. Tudtam, hogy túl sokáig nem tarthat ki, ha nem alszom valamennyit, kimerülten esek össze, és ez nem ajánlott, főleg, hogy valamelyik sötét céh embereit készülök megkeresni.
- Pihenned kellene, Gabriel! – szólt aggódó hangon Kaensho.
- Majd pihenek a sírban. – megfordultam, elindultam visszafelé.
- Most meg… hova indulsz?
- A felszerelésem a kollégiumban van. Menj az állomásra, és várj meg! - szóltam hátra, és hallottam, ahogy Kaensho megszaporázta lépteit, és rohanni kezdett az állomás felé. ~Legalább benne nem kellett még csalódnom.~
- Everoth, itt vagy? – suttogtam a nyakamban lógó medál felé. A kristályfiolában kavargó beteges zöld színű folyadék világosabb lett, és alig láthatóan világítani kezdett, fejemben pedig megdörrent Everoth acélosan érces hangja.
- Hallak, Nysard, de nem vagyok melletted.
- Nem baj, a tanácsodra van szükségem. Egy kapocs kellene az egyik legerősebb sötét klánhoz, a Grimmoire Hearthoz. A léghajót képtelenség megtalálni, tudom, nekem olyan kellene, akiből kiszedhetem, hol találom.
- Nem a legokosabb ötlet nekimenni egyedül egy olyan léghajónak, ami tömve van ellenséggel.
- Nem terveztem támadni. Egy üzenetet kell feljuttatnom.
- Ez esetben Magnolia közelében van egy rom, Fort Term. Ott gyakran láttam sötét klánok pribékjeit megfigyelő koromból.
- Mindent köszönök.
- Amo ente, Nysard.
- Ne szólíts ezen a néven!
- Ez nem egy név. – szólt, s a hang tovaszállt.
Megvolt az úti cél, megvolt az eszköz, a levelet megírom, és az utam szabad. Legjobb lesz, ha nem a klánház felől közelítem a kollégiumot, ha nem mellette elsurranva egyenesen a szobámat veszem célba. Így is tettem. a lehető leghalkabban osontam végig a folyosón, nyitottam ki, és zártam be az ajtómat. Az asztalom fiókját kirántva egy papírt és egy tollat vettem ki belőle, aztán írni kezdtem.

Alig, hogy leírtam az utolsó pontot, az ajtóm kivágódott, és három ismerős alak lépett be rajta. Prue, Sebastian és Don. Nem szóltak semmit, megálltak mögöttem olyan szorosan, hogy ne tudjak felállni az asztaltól, és fölöttem áthajolva olvasni kezdték a levelet. Nem szóltam semmit.
- Indulsz valahova? – kérdezte Prue, én pedig bólintottam. – Mikor jössz?
- Majd. – szóltam ridegen. – És egyedül megyek. Most pedig, kimennétek?
- Ha bármi kell, szólj, tudod, hol találsz minket. – szólt Sebastian, aztán Don megveregette a vállamat, és kimentek az ajtón. A sort Prue zárta, kezében a kilinccsel aggódó tekintettel nézett vissza rám.
- Vigyázz magadra!
Bólintottam, majd amint bezárta az ajtót, újabb papírlapot vettem elő.

Aláírás nincs, nem kell, hogy rajta kívül más is megtudja, hogy kiről van szó. Meta levelében a mesterek nevét direkt nem írtam ki teljesen. Nem tudom, hogy ott tudják-e, hogy melyik céhből jött, és nem kéne lebuktatnom egy esetleges titkát. Borítékot vettem elő, összehajtottam a leveleket, az egyik hátoldalára ráírtam Meta nevét, a másikra, hogy Grimmoire Heart, és a lány levelét tettem előbbre. Leragasztottam, és beraktam az egyik belső zsebembe. A ládámhoz léptem, kivettem belőle a táskámat, aztán elgondolkodtam. Először életemben félek. Talán nem jövök vissza már, és nem búcsúztam el senkitől, legfőképpen Atsutól nem. És lehet, hogy Kaensho sem fog visszatérni a falkájához. Lehet nem is kellene vinnem.
Végeztem a pakolással. Levettem a falról apám kardját, s leakasztottam a nyakamból a medált, aztán gondosan rácsomóztam a kard markolatára, ügyelve, hogy a kristályfiola a keresztvason csüngjön, és ne akadályozzon a markolat fogásában. Ezután a hátamra kanyarítottam a hüvelyt, és kimásztam az ablakon. Futva indultam az állomás felé. Kaensho a peronon, szoborként ülve várt.
- Magnoliába megyünk. – szóltam, és hang nélkül megálltam mellette. Egymást néztük egy darabig, de nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mit is akartunk mondani. Féltem, illetve, őt féltettem, de fogalmam sem volt, hogy ő miért nézett így rám, megkérdezni pedig egyikünk sem kérdezte a másikat.
A következő vonat bő negyed óra múlva érkezett meg, és ahogy befejezték a fékek a csikorgást azonnal felugrottunk a szerelvényre. Utolsó vagon, utolsó fülke, ahogy már szoktuk, és a huzattól csapkodó ablak zaja mellett zötykölődni kezdtünk Magnolia felé, és sikerült végigaludni az utat. Dél múlt, mire odaértünk, és mielőtt nézelődni kezdtünk volna – elvégre lett volna miért, lévén először jártunk itt – a legelső városőrt leintve útbaigazítást kértem Fort Term felé. A fickó egy kicsit akadékoskodott, hogy nem szabad egyedül arra menni, hiszen veszélyes környék, aztán szó nélkül megmutattam neki a Dragon Fang klánpecsétjét a vállamon, és szó nélkül elengedett.
Magnolia utcáin tekeregve a megadott irányba még egyszer-kétszer érdeklődtem a helyes irány felől, hogy biztosan nem tértem-e le az útról, aztán kiértem a városból. Lehetett egy óra gyaloglás, mire egyáltalán megpillantottam a romokat, és abban a pillanatban meg is álltam.
- Megvárjuk, míg besötétedik, akkor könnyebben tudunk mozogni. – szóltam Shonak, és az út mellett egy kőhajításra lévő bokorcsoportra mutattam. –Addig elbújunk ott, és figyelünk.
Belépkedtünk a cserjék közé, levettem a kardom, és nekitámasztottam az egyik bokor ágainak. Leterítettem a köpenyemet, és megnyitottam a hasadékot. Kihalásztam belőle a táskámat, aminek az egyik oldalzsebéből kivettem a színvarázst, és feketére változtattam az egész köpenyemet, aztán elpakoltam, összehajtottam az átszínezett ruhadarabomat, és lefeküdtem, remélve, hogy tudok még aludni egy keveset, mielőtt bevesszük magunkat a romok közé.
Kaensho ébresztett pár órával később, ahogy megnyalta az arcomat.
- Ébredj, Gabriel. – suttogta. – Itt az idő.
Felültem, és felnéztem az égre. A csillagok már mind ragyogtak, de a hold még alig emelkedett fel, így hát olyan tíz, tizenegy óra tájékára tettem volna az időt. Mindenesetre felvettem a köpenyemet, és a kezembe vettem a kardhüvelyt. Lehajolva, bokorról bokorra lopakodtunk közelebb a romokhoz, és percek múlva már az egykori erőd leomlott falai között lépdeltünk a lehető leghalkabban. Már azt hittem, hogy nem fogunk találni semmit, amikor beszédre lettem figyelmes. Ahhoz túl halk volt, hogy megértsem, miről beszéltek, de legalább tudtam, hogy megvannak azok, akiket keresek. Az egyik ingatagabb fal mellett megállva nekifeszültem a felső részének, és pár sziklát leborítva leguggoltam a megmaradt fal mögött. Kihúztam a kardomat, és jobbra nézve vártam, hogy a lépések közeledjenek. Kaensho fedezett hátulról, és mindketten lélegzetvisszafojtva figyeltünk.
Az akciónk nem volt hiábavaló, másodperceken belül egy nyurga, vékony férfi fordult be a velem szemben, és mögöttem feltehetően egy másik, hiszen Sho csaholva vetődött előre. Felugorva csapásra emeltem a kardomat, és mielőtt ellenfelem tenyerében kiteljesedhetett volna a mágikus köre, a kard markolatával úgy mellbe vágtam, hogy hanyatt esett. A mellére álltam, és a torkára szegeztem a fegyvert. A pengében lévő kristály fehéren ragyogott.
- Merre van a Grimmoire Heart léghajója?! – sandítottam hátra, ahol Kaensho is a fickó mellkasán ült, és morogva fogta át a torkát fogaival.
- Pusztulj! – érkezett egy kiáltás a fal mögül, és egy villámgyors fickó vetődött át rajta, azonnal felém indulva. Leugrottam a korábbi áldozatomról, és oldalra gurultam, és azonnal felpattantam újra. A fickó két tonfával támadt rám, és valószínűleg sebesség mágiát használt, hiszen alig tudtam vele tartani a lépést.
- Everoth! – kiáltottam, és szinte azonnal, beteges zölden izzott fel a pecsétem a kard markolatán, és nem tűnt el.
Közben hallottam, hogy Kaensho végzett az ellenfelével, hiszen nem morgott tovább, és egy pillanat múlva lángcsóva csapott fel a fal mögül.
A tonfás fickó ütései folyamatosan záporoztak rám, és minden éberségemre szükségem volt, hogy ne találjon el, de egy váratlan pillanatba még így is a bordáim közé csapott. Kétrét görnyedtem, és a hátamra is kaptam egy-egy ütést a két fegyverrel, mire a földre kerültem. Ebben a pillanatban a pecsétem bezárult, és ugyanezzel a beteges zöld színnel rajzolta körül a kardot, ami most magától mozdult. Felfelé száguldott, felsértve a támadóm állát, és tovaszáguldva. Széles ívben megfordult, és vízszintes irányban elszáguldott a torka előtt, felvágva azt.
- Köszönöm. – súgtam a kard markolata felé, miközben megmarkoltam. Az előző alkalommal leterített fickó felé vettem az irányt, és közben áldottam Everoth képességét, és, hogy nekem adta ezt a medált. Ha nem csatolja hozzá ezt a lelket, akkor már halott lennék. Ha visszatérek az emlékezés csarnokába, meg kell keresnem, és meg kell köszönnöm ennek a léleknek, ha nem mutatja meg magát most.
- Azt kérdeztem, merre jár a Grimmoire Hearts léghajója?!
- Fireball! – ordított felém a korrában letaglózott ellenfelem, és azon nyomban el is lőtte a tűzlabdát, de még épp időben érkezett Kaensho. Elém ugrott, és tűzálló bundájának köszönhetően nem lett semmi a támadásból. Ám a kardom újra lendült.
- Charging Doll! – ordítottam, és a fickót vállánál fogva a legközelebbi falba szögezte a repülő fegyver.
- Őrség! – ordított a fickó, és szinte pillanatok műve volt, hogy előttem egy mellmagasságú kőfal emelkedett ki, és alig pördültem meg, már egy fickó felém is vetődött. Kezéből két tőr volt, és csapásra készen tartotta az arcom felé. Legugoltam, és amint felém ért, elkaptam a lábát, és a földre rántottam, álla a kőfal tetején csattant, és elkábult. Egy nyílvessző csapódott be felettem, és szinte másodpercre rá a következő, de ez már eltalálta a felkaromat. Hasra vetődtem, és szinte azonnal megláttam a tábortűz mellett, íját újra megfeszítő nőt. Kinyújtottam az ép karomat, és tenyeremben megjelent a pecsétem.
- Dagger Barrage! – kiáltottam, mire másodpercek műve alatt mind a tíz tőröm kiszáguldott, és tűpárnává változtatta a támadómat. – Weapon moving! – kiáltottam, mire a tőrök visszazáporoztak a hasadékba.
Fel sem keltem, szemügyre vettem a nyílvesszőt. A seb nem volt mély, ám annál fájdalmasabb, hiszen a nyílvesző még a húsban volt. Tovább toltam hát, hogy kiszúrja a bőr a másik végén, és a nyílhegy teljesen kibuggyanjon. Letörtem a tollas végét, és a nyílhegynél fogva összeszorított foggal kitéptem a bent maradt részt.
A következő pillanatban ösztönszerűen kaptam oldalra a fejem, egy alacsonyabb fickó indult meg felém, lándzsával a kezében, én pedig fegyvertelen voltam. A hátamon nyomást éreztem, oldalamra fehér szőr omlott, és Kaensho elordította magát.
- Wolfbite! – torkából kétarasznyi széles lángoszlop tört fel, a végén egy harapásra kész farkas fejjel, és telibe találta a fickó fejét. Ebben a pillanatban Kaensho is rohanni kezdett felé, és a lángoló fickó torkának ugorva átharapta azt. A test tompa puffanó hanggal ért földet, és a fickó gurgulázva feküdt, míg oda nem értem. A hasadékot megnyitva egy kardot húztam elő, és átszúrtam a szívét, megkönnyítve szenvedését. Körülnéztem, és már nem láttam senkit. Megkerültem a falat, s közben megidéztem az örökségemet, hogy lángjait a felkaromhoz tartva besüssem a sebet.
- Tehát, hol találom a Grimmoire Heart léghajóját? – szóltam társalgó hangnemen a fickóhoz, aki a vállizmánál a falhoz szögezve lógott a falon.
- Pár hete volt itt egy lány, ő is azt kereste, valami turistalátványosság lett? – vigyorgott.
- Kaensho! – szóltam, mire a farkas a fickó belső combjára ugrott, beleharapott, és úgy csüngött rajta. A férfi fájdalmában felordított volna, ha nem tömöm be az alkarommal a kiáltásra nyitott száját. – Megy ő még fentebb is, csak szórakozz tovább!
Lassan kivettem az alkaromat a szájából. A fickó lihegett, rémült volt, az előző vigyornak nyoma sem volt.
- Halljam!
- Hajnalban ér Hargeon felé, nem fogják látni, mert el van rejtve, de mire az óra hármat üt, pontosan az óratorony felett lesz a hajó!
- Kösz. – rántottam ki a kardot a vállából, mire ő a földre rogyott, Sho pedig elengedte. Levéve a sebemről az örökséget, meglendítettem, és levágtam a fickó fejét. –Mehetünk, Sho, ráérünk, van közel három óránk.
- Hogy akarod feljuttatni a levelet?
- Hm. – néztem a sebhelyemre. – Hozd az íjat. – szóltam, mire Sho elindult, én pedig a falba fúródó nyílvesszőt húztam ki. – Fellőjük.
A romok közül villámgyorsan eltűntünk, és a hasadékból előhalászott kötszert használva a legközelebbi ház falának dőlve szorosan bekötöztem a sebemet. Bevettük magunkat a városba, és egy vékony madzaggal a nyílvesszőre kötöztem a levelet. Újra átgondoltam, hogy mindent jól terveztem-e el, aztán még a tollat elővéve ráírtam a borítékra, hogy „Tabuchi Metarikku”, bár nem voltam benne biztos, hogy tiszteletben tartják a levéltitkot. Csak remélni tudtam. Az óratorony falának dőlve vártuk, hogy eljöjjön az idő. A három óra közeledtével valóban halk, suhogó hang ütötte meg a fülünket, de nem volt ez nagyobb zaj, mint egy sas szárnycsapásai.
Megkondult a harmadik ütés, én pedig az idegre helyeztem a nyílvesszőt, és éles ívben fellőttem a nyílvesszőt. Rövid fülelés után tompa puffanás, és a nyílvessző eltűnése jelezte, hogy fent van az üzenet a hajón.
- Sikerült, Gabriel. – szólt lelkesen Sho, én pedig elmosolyodtam.
- Igen. És most tűnjünk el innen!

[Közös munka Rouuro Kao-val, a kalandnak két előzménye is van már a kalandok között, még egy várható, remélhetőleg a hónapban.]


- Százkilencvennyolc… Százkilencvenkilenc… Kétszáz. - nyomtam ki magam utoljára, aztán felhúztam a lábaimat, és törökülésben helyezkedve egy rongy után nyúltam, hogy megtöröljem az arcom és a felső testem.
Igyekeztem edzésben maradni ebben a három napban, nem lanyhulhattam, a szülővárosom volt a tét a mai összecsapáson, és nem lehetek én az a pont, amin elbukik a tervünk. Nincs az az Isten. Felettem lépések koppantak, majd megálltak, egy tompa, üvegszerű csengés zengett halkan, aztán továbbindult az illető, nyílt és záródott az ajtó.
Hitsu-sama elment. Megint egyedül vagyok a házban. Felosontam a létrán, ami a nappali közepén lévő csapóajtóhoz vezetett, résnyire felnyitottam az ajtót, és az emeletre vezető lépcső mellé készített kis táskát behúztam a résen.
Újra az rögtönzött ágyamhoz léptem, kiürítettem a táska tartalmát, és azon nyomban elkezdtem magamba tömni a friss kenyeret és a sült húst, egy kisebb üveg vízzel leöblítve. A gyors ebéd után viszont amikor elnyúltam az ágyon furcsa érzés töltött el. Untam már egyedül feküdni, edzeni, olvasni a már gyerekkoromban ezerszer olvasott könyveket. Merthogy egyetlen olyan könyv sem volt idelent, amiből előnyt kovácsolhattam volna a közelgő ütközetre. Az utolsó szálig iskolás kötelező olvasmányok voltak. Némelyikbe bele is lapoztam, de a többségének a fedelét se emeltem fel. Elég volt ebből addig, míg meg nem szöktem az árvaházból.
- Vajon mi maradt itt, a házban? Mindent elvittek a banditák?
Újra a létra tetejére kúszott a tekintetem. Miért ne mehetnék fel? Vigyázni fogok, nehogy meglásson valaki az ablakból. Nem fogok zajt csapni, hogy a külső füleket megüsse. Olyan csendben fogok lépkedni, mint egy szellem.
- Elvégre, elvileg már meghaltam. - vigyorodtam el, azzal a csizmámat lehúzva elindultam felfelé a létrán. Nem akartam, hogy annak a sarka is kopogjon a padlón. Felnyitottam a csapóajtót, aztán kimászás után olyan puhán tettem vissza a helyére, mintha a tojásomat pakolnám újra a táskába. Felegyenesedve hirtelen nem tudtam, hova induljak. A konyhában úgysincs mit keresni, az evőeszközökre egy jó ideig nem lesz szükségem, és nem is bánom, ha elvitték. Sokkalta jobban izgat az, ami odafent van.
A lépcsőn felsurranva egykori szüleim szobája felé vettem az irányt. Meglepődve tapasztaltam, hogy sehol egyetlen porszem sincs, a falakon, helyén van az összes lámpa, a festmények olyan egyenesen állnak mintha vonalzóval állították volna be őket. Minél több időt töltöttem a pincén kívül annál nagyobb volt bennem a gyanú, hogy a ház nagyjából teljesen érintetlen.
A szobába érve csak egy futó pillantás volt, míg végignéztem mindenen, aztán a ruhásszekrényhez léptem és kinyitottam a kétszárnyú ajtaját.
- Köpenyes és maszkok. - állapítottam meg, ahogy elhúztam az egyik vállfával az összeset. - Talán még jók lesznek valamire. - Toltam félre az egész rúdon lévő ruhaállományt, hiszen nem a ruhák érdekeltek a szekrényben.
A frissen szerzett teret kihasználva beléptem, magamra csuktam az ajtókat, fülemet a szekrény hátuljának támasztottam, majd két kezemmel óvatosan meglöktem egy picit. Tompa kattanást hallottam, aztán jobb oldalra eltoltam a falat. Egy újabb szoba tárult elém. Elvigyorodtam. A szoba közepéről, vélhetően egy asztalról, mivel nagyjából derékmagasságban volt, egy lepel alól tompa fény szűrődött ki. Magam elé tartva a kezemet indultam el lassú léptekkel felé, majd odaérve lerántottam a leplet. Egy gömb alakú átlátszó kristály volt, ami fehér fényt árasztott, beragyogva az egész ablak nélküli helyet.
Az egyik fal szinte tele volt aggatva a család tagjainak képeivel. Családfaszerűen elrendezve, balról jobbra haladva. Lassú léptekkel követtem a vonalat, egészen a szüleim portréjáig. Anyám vörös haja színtelenül lógott le a vállára a fekete fehér képen, mosolygós arca még így is gyönyörű volt, apám éppen csókot nyomott az arcára csukott szemmel, jobb keze pedig anyám gömbölyödő hasán pihent.
- Ez meg mi? - emeltem le a szemem egy pillanatra a képről, és vele párhuzamosan lefelé vándorolt a tekintetem. Baliel nagyapámék képe alatt, apáméké mellett olyan volt, mintha hiányozna valami. Túl nagy hely volt szabadon hagyva, és egy régi, apró lyuk is tátongott ott. - Lehet, csak egy hiba a fában. - vontam meg a vállamat, aztán egy újabb pillantást téve apámék képére tovább léptem.
Üres vitrinek sora fogadott a másik oldalon, de nem lepett meg. Apám sosem tartotta itt a fegyvereit, páncéljait, nem is értettük anyámmal, hogy miért vannak itt a vitrinek mégis. Egyetlen kardot tartott itt csupán, díszemelvényen, amit saját maga készített, ám sosem használt. És ezt a kardot hiába kerestem.
- Hova lett? Ezt biztosan nem vitték el innen, amikor csatlakoztam a klánhoz még itt volt. - egyfajta enyhe pánik futott át rajtam, remegő kézzel kutattam át a fiókokat, a szekrényeket, még az előző ruhásszekrénybe is átnéztem, mégse találtam meg. - Hitsu. - leheltem magam elé. És kissé talán meg is nyugodtam. Ha valaki, ő tudni fogja, hogy hova lett, egyszerűen csak meg kell kérdeznem tőle, és megtudom.
Koppanás hallatszott lentről. Nem a földszintről, lentebbről. Ideje abbahagyni a járkálást egyébként is. Besurrantam a szekrénybe, helyére raktam a rejtett ajtót, majd a vállamra kanyarítva a ruhákat meg a maszkokat kimásztam onnan. A folyosóra érve már élesebben hallottam a mocorgást alulról, letettem a ruhákat a lépcső tetejére, lesurrantam rajta, és az éppen felnyíló ajtóra léptem.
- Mi a…? - Dena hangja volt, ahogy újra megfeszítette az ajtót. - Danavar! - nyögte kissé ingerlékenyebben, én pedig lemásztam a csapóajtóról és segítettem felnyitni azt. - Gabri- lehajolva a szájára tettem a kezem, lepisszegve.
Felsuhantam a lépcsőre, felkaroltam a ruhahalmot, és a lány mellett a pincébe dobtam.
- Lefelé. - suttogtam, és ahogy szabad létrafokot hagyott a lány azonnal indultam, és hasonló óvatossággal zártam le a csapóajtót, mint amikor felfelé jöttem.
- Mi az eget csináltál odafent?! - kezdte a lány, ahogy leléptem az utolsó létrafokról.
- Szia neked is. - léptem közelebb, és mielőtt folytathatta volna a megöleltem. - Minden rendben van? Hitsu-sama nem üzent semmit, minden nap elhozta a kaját, de nem váltottunk szót.
- Ne próbá-
- Elég lesz a fejmosásból. - tereltem tovább a szót.
- Hmpf. - tette karba a kezét. - Igen, eddig minden a terv szerint alakul. Nielnek is beszámoltam mindenről, ha minden igaz, ma itt tud lenni ő is. De mit kerestél fent?!
- Körülnéztem.
- Megláthattak volna!
- De nem láttak. - nyúltam újra a ruhákhoz, és gyorsan átforgattam őket. Hosszú, válltól bokáig érő köpenyek voltak sötétbarna színben, a maszkok pedig csupán a szemet szabadon hagyó hófehér darabok voltak, néhány vörös vonallal. - Nem tudod, ez mióta van itt? Nem emlékszem rájuk.
- De, mióta itt vagy az óta hordta fel Hitsu-sama. Annak idején volt egy kis, önkéntesekből álló csapat Chantaiban, még dédnagyapám mesélt róluk. Ezek a maszkok az övéik alapján készültek.
Felemeltem az egyiket, és elmosolyodtam.
- Tetszik. - Mondtam, aztán egyesével elkezdtem összehajtogatni a köpenyeket külön-külön, mindegyikre egy-egy maszkot tettem. - Amikor ma elhagyjátok a kúriát ezekben mentek el. Akkor is, ha még nem cselekszünk azonnal. Nem kockáztathatjuk, hogy felfedezzenek titeket.
- Rendben. - nézett az órára. - Niel lassan megérkezik. Hat órára ígérkezett.
- Rendben. Mennyit mondtál el neki?
- Hogy el kell jönnie, mert Chantai jövője a tét. Semmi konkrétat, nem tudja, hogy itt vagy. Ja, és a bérgyilkost is mondtam neki, meg, hogy mit mondjon, ha véletlen elkapja.
- Príma.
Léptek zaja hallatszott. Mindketten elhallgattunk, és füleltünk. Ahogy közeledett a zaj forrása megállapítottam, hogy nem egy, hanem két emberrel van dolgunk.
- Ez nem Niel. - suttogtam a lány felé, és némán előhúztam a kardom, Denát pedig magam mögé prancsoltam egy intéssel.
A léptek elültek, a kifelé vezető pár lépcsőfok tetején lévő csapóajtó megnyikordult, és résnyire nyílt.
- Danavar. - suttogta be rajta egy Lens, majd bedugta a fejét. - És le akarja vágni a fejem, az agyam eldobálom!
- Hallgass! - rivalltam rá, s közben eltettem a kardom. - Gyertek befelé!
Lens hamar beugrott, a lépcsőt figyelembe se vette, aztán a vállasabb bátyja, Ron már lassabban kászálódott be.
- Na, mi újság, Mr. Hulla, mi jót működtél, míg mi életünket kockára téve lavíroztunk a rosszarcúak között?
- Ettem, ittam, aludtam, olvastam, játszottam.
- Nagyszerű, akkor fitt vagy. Támadhatunk? - kacsintott.
- Ó perce, hol a kardom? Mehetünk.
- Nem unjátok? - szólt közbe Dena. - Mint az óvodások, akik dugópuskával fognak lövöldözni!
- Az egyik legfontosabb tényező a morál, Dena. A katona nem katona nélküle. - Ron széles mosollyal bólogatott.
- Komolyra fordítva a szót - szóltam gyorsan, mielőtt civakodás támadna a lány és a nagyszájú Lens között. - Mire jutottatok? Lenne, aki támogat bennünket?
- Az a nagy helyzet öreg haver, hogy akárhogy is gondolkodtam, nem tudtam olyan megnyerő szöveget kitalálni, hogy a város lakossága, vagy legalábbis egy része mellénk álljon, csak úgy, egy csapásra. Ahhoz hallaniuk kellene a nevedet, érted, amit mondok ugye?
- Azt pedig nem adtátok ki, remélem.
- Hát hülyének nézel engem? Dehogy adtam ki, ők néztek volna hülyének, ha egy halott nevét kezdem suttogni! Persze Ron szája lehet, hogy eljárt. - alig fejezte be a mondatot, az óriás keze lendült, és úgy csapta fültövön Lenst, hogy majd’ hasra esett.
- Megérdemelted. - morogtam.
- Így van. Nem szép dolog a bátyád némaságával viccelni. Ha rajtam múlt volna már a párját is megkaptad volna. - pirított oda Dena, de Ron erre csak mosolyogva megrázta a fejét.
- Tehát, ha jól veszem, ki a szavaidból a helyőrség nem veszi ki a harcból a részét.
- Dehogynem! - szólt vidám hangon Lens, én pedig felkaptam a fejem. - Ellenünk.
- Néha tényleg le kellene csapnia valakinek. - dörmögtem tovább, aztán megfordultam, és a köpenyekhez léptem. - Mindenkinek jut egy-egy. Vegyétek fel, ha megérkezik Hitsu-sama, Niel és a vendégünk, nem akarok öltözködés közben beszélgetni.
- Nézd már, a lidércek álarcai. Nagyapám csomót mesélt róluk kölyökkoromban! - forgatta meg a kezében az egyik maszkot Lens.
- A térképpel tudtál kezdeni valamit? - kérdezte Dena sietve.
- Mi? - kaptam fel a fejem. Már azon gondolkodtam, hogy milyen híreknek örülnék a további érkezőktől. - Ja, a csatorna térkép. Ugye már használaton kívül vannak?
- Az új rendszer megépítése óta. Egyébként sincs túl sok kivezető pontja.
- Igen, tudom. Az erdő szélén a régi istállónál van egy, a főtéren, az árvaháznál a-
- Amit már nem használnak. Bezárták, a gyerekek most nekik dolgoznak.
- Rohadékok. Az iskolánál van még egy, és kifújt. Talán, ha ők maguknak építettek járatot akkor a kocsma is rá van kapcsolva a hálózatra valahogy, de lehet saját menekülési útvonaluk is.
- Sss! - sziszegett Ron aki végig a csapóajtónál állt. Mindenki elhallgatott. Rendezetlen, szaladó léptek hangja volt, és ijedt zihálás. A következő pillanatban felpattant a csapóajtó, és Hitsu vörös arca bújt be rajta.
- Azonnal… Menekülnötök… Kell! - zihálta, miközben köpenyét maga előtt szorosan összehúzta. - Valahonnan megtu-megtudták, hogy itt vagytok. - hadart, hogy két zihálás között legalább pár szót ki tudjon mondani szünet nélkül. - Már úton vannak. A barátotok azt mondta meneküljetek, ő előre ment.
Körbenéztem az apró teremben.
- Gabriel, mi nem voltunk. - szólt Dena, már szinte könnyes szemmel.
- Nem mondtuk el senkinek.
- Nem érdekel. Nem gyanúsítottam egyikkőtöket sem. Gyerünk, kifelé mindenki! Maszkokat fel!
Hamar az ágyamhoz léptem, feldobtam a takarót, és kivettem belőle a tojást, beledobtam a hátizsákomba, vállamra kanyarítottam a köpenyt, és átnyújtottam Denának, amint kimásztam a létrán.
- Menjetek az erdőbe Hitsu-samával! Ott a lovam, akaszd a táskát a nyeregre, és meneküljetek, mi feltartjuk őket. - tettem fel a maszkomat.
- De Ga-
- Ne szólítsátok egymást a nevén! Induljatok! - meglöktem őket. A város felé néztem, és már tudtam, hogy Hitsu mester miért rohant annyira lélekszakadva. Több tucatnyian rohantak felénk acsarkodó kutya módjára.
- Meneküljünk együtt! - akaratoskodott még Dena, de Ron elé állt, megölelte, szinte megemelte, majd gyorsan letette, és újabb lökéssel indulásra késztette őket.
Ron leakasztotta széles hátáról a kardját, Lens az öv két oldalára lógatott rövidkardokhoz nyúlt, az egyiket odadobta nekem.
- Ne használj mágiát! - dörmögte a maszk alól, én némán bólintottam.
Felkészültünk a harcra, hárman álltunk szembe egy talán húsz emberből álló tömeggel, és ki tudja, hogy nem akarnak-e minket megkerülni? Csak abban bízhatok, hogy el tudnak menekülni Denáék, illetve abban, hogy Kao arra menekült, és segített nekik, talán még találkoznak is. A támadásnak mindenesetre lőttek, nem bírnánk el velük, ha támadnánk. Tartanunk kell magunkat, aztán szépen egyesével elinalni. De a többieket is így meg lehet majd győzni ész érvekkel?
- Fú de sokan vagytok. - szólt Lens.
- Jut bőven mindenkinek!
Megérkeztek az elsők. Egy lándzsás férfi szaladt felém előreszegezett lándzsával, jobb kezemben tartott rövidkarddal magam mellett elsiklattam a fegyvert, aztán a markolattal arcon csaptam a fickót, azonnal a következő érkezőre kellett figyelnem. Kezein vastag földburok volt, és egyenesen a fejemet vette célba. Lehajoltam, ütést mértem a bordáira, de megbántam, azokat is föld burkolta a ruha alatt. Elrúgtam magamtól, és a feltápászkodó fickót szegeztem a földhöz. Oldalról két fényesen világító tűzgolyó suhant el mellettem, de irreális pályán állva megfordultak, és ismét felém közeledtek. Ahogy másodszorra is elhajoltam, csak akkor vettem észre, hogy egy lángoló öklű férfival harcolok. Megvártam az újabb ütést, letérdelve a kardot magam előtt felfelé tartva rúgtam fel magam, a penge meg sem áll a koponyája belső faláig. Mielőtt kihúzhattam volna véráztatta fegyverem újra megtalált a földmágus. Bordára mért ütése leterített a lábamról, és a legelső támadóm hullájában megbotolva a földre kerültem. A vak sötétben viszont ő sem járt jobban, elborult ugyanabban a testben. Centikkel mellettem ért földet. Felkaptam a lándzsát, és megrántottam, de az nem jött. Felemeltem, s közben hallatszott, hogy elroppan a hegye. Lábammal a földmágus arcába tapostam, de léptek hangja ütötte meg a fülemet, jobb vállam fölött hátra sandítva penge villant, és kis híján kicsipkézte a fülemet. A bottal a penge felé csaptam, fájdalmas jajdulás után újabb és újabb ütést mértem a támadóra, míg végül megpördülve a saját tengelyem körül eltörtem a torkát egy ütéssel. Ellenfelem kerregve borült a földre, és az éppíten feltápászkodó földmágust is hasonló vég várta.
A város gyér fényében látszott a két maszk gazdája, még mindig talpon voltak. Ron volt hozzám közelebb, a hátához szaladtam.
- Menj, küldöm őt is utánad. - néma bólintás volt a válasz, de még mielőtt indult bezúzott egy koponyát. Kicsit odébb, a másik maszk gazdája fegyverét vesztve ugrált, gurult, fordult, ütött, rúgott támadói felé. Egyszerre kettővel harcolt. Lehajoltam, és kihúztam a korábbi áldozatomból a kardot.
- Hé! - kiáltottam oda nekik. A két ismeretlen megdermedve felém nézett, s közben Lens átgurult a lábuk között, pont időben ahhoz, hogy elkapja a kardot, amit felé dobtam. Megprödülve egyikük combját hasította fel hosszában, ugyanezzel a lendülettel a másik nyakát szegte, majd körbepördülve magán a térdre eső fickó mellkasán döfte át a pengét.
- Menekülj! A többiek már messze járnak.
- És hagyjam neked az egész dicsőséget mi? - újabb pengecsendülés, újabb kilehelt lélek.
- Elvárom. - hárítottam egy ütést, közelebb léptem a támadóhoz, és a kard markolatával törtem be az orrát, öklömön még éreztem, ahogy a forró vér beborítja a kezem. - Mozgás.
- Mi lesz a várossal? - megpördültem, elkaptam a köpenye elejét, és oly közel rántottam magamhoz az arcát, hogy a maszkunk homloka összeütközött.
- A véremmel esküszöm, hogy visszajövünk. - suttog neki gyorsan, aztán ellöktem az erdő felé.
- Kinyírlak, ha nem! - kiáltotta, aztán futásnak eredt.
Egyedül maradtam. Az ellenségeim közül is csak négyen. Mindegyik fegyvert fogott rám, és velem szemben lihegett. Gondolataim már nem itt jártak. Már a lovam nyergében ültek, és vágtáztam hazafelé. Már a Dragon Fang céhépületében ültem, és Donnal gondolkodtunk azon, hogyan, s mint indítunk támadást a város felszabadításáért.
Az egyik bandita támadása zökkentett vissza csak a valóságba. Egy jégszilánk repült az arcom felé. Reflexszerűen elkaptam. A felém közeledő kardot hárítottam, a hegyes jégtüskét a fickó nyakába vágtam, a karját elkapva az oldalról érkező csapás elé rántottam a testet, így a penge a csontokon és a húsban megállt. Ütést mértem a támadó orrnyergére, az megtántorodott. Szemben újabb vágás érkezett a fejem felé. Kifordultam oldalra, és hátulról a férfi ágyékába rúgtam.
- Elég vér folyt már. Takarodjatok el a városból és nem fog több!
- Az estimesét hagyd meg a kölyköknek! - kiáltott a jégmágus, és újabb tüskét lőtt felém. Kitértem, és két kézre fogtam a kardom markolatát. Hátam mögé emeltem, és előre lendítve a fickó mellkasába vágtam. Ideje követnem a többiek példáját.
Futni kezdtem, egy éppen feltápászkodó fickót még arcon rúgtam, aztán meg sem álltam az erdő elejéig. Az első fasor után azonban megtorpantam. Tele volt holttesttel. Gyorsan átnéztem őket. A torkomban dobogott a szívem, miközben azon kértem a teremtőt, hogy a barátaim ne legyenek közte. Nagy kő esett le a szívemről, mikor az utolsót is hátra fordítva egyetlen ismerős arcra se találtam. Viszont egy ismerős keze munkájára igen. Mindegyiket vagy hátba szúrták, vagy hátulról átmetszették a torkát.
Füttyentettem, mire egy ló nyerítése harsant előttem. Rohanni kezdtem. Eloldoztam a paripát, megtapogattam a nyerget, a tojás és a táska rajta volt. Gyorsan a hátamra kanyarítottam, nyeregbe ugrottam, és vágtatni kezdtem lefelé Nindra felé.
Kavargott minden gondolatom. Elárultak? Lebuktam az emeleten? Hitsu mestert figyelték? Vagy Kao nem olyan megbízható, mint amilyennek gondoltam? Dehogynem, hiszne akkor minek vágott volna utat nekünk az erdőből érkezőkön? Mert, hogy az az ő keze nyoma, arra mérget mernék venni. Az ablakokat is kerültem, kizárt, hogy megláttak. Hitsu mester sem árulhatott el, hiszen akkor minek szólt volna nekünk, hogy meneküljünk? Akkor viszont csak Niel maradt…
Niel… Miért?...

[Öt hónappal később, a jelenben.]

Több mint öt hónapja kellett elmenekülnöm Chantaiból, és az óta még csak felé se mertem nézni. Nem tudtam, hogy mi van velük. Mi van azokkal, akiket ott hagytam fent. Vajon sikerült elkerülniük a leleplezést? Vajon élnek még?
A klánház ajtaja gyakorlatilag berobbant, ahogy Don berúgta az ajtót. Egy laza intéssel köszönt a többieknek, aztán odacsörtetett hozzám, és lecsapott egy újságot az asztalomra.
- Ezt nézd meg, hapsikám! - szó nélkül felhúztam a szemöldököm, és odafordítottam a címlapot. „Polgárháború és lázadás Chantaiban.” - úgy néz ki hasonlítasz a földijeidre.
- Ezt hogy érted? - nyeltem nagyot a félig megrágott reggelin. Annyira meglepődtem, hogy egy ilyen magas labdát egyébként nem adtam volna Donnak, mert tudom, hogy leüti.
- Ők se tudnak megülni a picsájukon, mint te.
- Aha. - újra és újra átfutottam a cikket, de egyetlen ismerős nevet se találtam, meg se hallottam Don hangját, csak bólogattam. - Emlékszel, mikor a múltkor olyan csapzottan hoztam haza a lovad?
- Közel fél éve? Ja.
- Nem tettünk pontot az ügy végére. Tudod, miről beszélek. - tettem le az újságot.
Donnak elakadt a szava. Kihúzta a széket velem szemben, leült, és közelebb hajolt.
- Nem vagyok kíváncsi rá, hogy miért teszed. De-
- Mert ott szü-
- De segítek neked. Induljunk minél hamarabb. Sebastian, készíts össze egy táskát két emberre! - kiáltotta oda az utóbbi mondatot a pulthoz, és már állt is felfelé. - Szedd össze Kaenshot, én hozom az én dolgaimat, meg a kaját, az állomáson találkozunk!
- Nem. - kaptam el az ingét, és lehúztam az asztalhoz. - Nem mehetek a vonattal, meglepetésnek kell lennie, hogy ott leszek. Halott ember vagyok, még mindig.
- Akkor barátom, készülj, mert eljön a nap, mikor a holtak újra járnak.
- A fogadóban várlak. Danavar Tavara néven. - bólintott. Felkaptam a köpenyemet, felvettem a hátamra, és kirohantam a hátsó udvarra. Kaensho a földön feküdt, a fűben, a napon sütkérezett. Hatalmas állat lett, arcán és hátán teljesen tisztán kivehetők voltak a rajzok, amiket örökölt a családjától. - Ébresztő fel, naplopó! - löktem meg az oldalát.
- Mivan már? - nyitotta ki a fél szemét.
- Elmondom, amíg odaérünk. Indulás, irány Nindra.
Sho négy lábra emelkedett, én pedig átvetettem a lábam a hátán. Megrázta magát, aztán a levegőbe rúgta magát. Megmozdította a lábát, és azonnal fellobbantak alattunk a lángok, rakétaként repültünk észak felé. Előrehajoltam a füléhez, és mesélni kezdtem, és mire Nindra fölé értünk elértem addig a részig, amikor őt, mint tojást a hátamra csatolva egy táskában, lóháton menekítettem.
- És most, megyünk, és szétcsapjuk az egész bandát, ugye? - szólt, amint Nindra két háza között landoltunk
- Majdnem. Bevárjuk Dont, és körülkérdezünk Nindrában, hátha megtudunk valamit. Aztán pedig felmegyünk a városba, és csatlakozunk a felkeléshez.
- Gabriel van Chantai, mondtam már neked, hogy ilyenkor jobban bírlak?
- Chantai? - érkezett egy hang valahonnan az utcáról.
- Ki volt az? - kérdezte Kaensho. A két ház közé pedig egy vékony, magas alak sétált be, arca félig kámzsa alatt volt.
- Tényleg te vagy az. - szólt az alak, és hátradobta a kámzsát. - Felismersz még?
A fickó arcán keresztbe egy mély sebhely húzódott, de még így is ráismertem, Niel volt az. Ereimben felforrt a vér, azonnal pattanásig feszültek az izmok, és anyatigris módjára ugrottam rá, terítettem a földre, és arcon vágtam az öklömmel.
- Niel, te utolsó… szemét… kétszínű… áruló! - ordítottam, minden szót egy ütéssel toldva meg.
- Gabriel, állj le! - kiáltott Kaensho, és fejével lelökött a fickóról. Újra vissza akartam ugrani rá, elvakított a düh. Meg akartam ölni. Elárult minket! Ha nem köp, akkor Chantai már rég szabad. Újra felpattantam, de Kaensho újra fellökött, és mancsával a földhöz nyomott.
- Gabriel, sajnálom. Sajnálom, hogy elárultalak titeket. Sajnálom, nem tehettem mást!
- Nem tehettél mást? Lapos duma, Niel! De, mindig van választási lehetőséged! Ezt tanultuk Hitsu mestertől! Emlékszel? Amikor még mind testvérek voltunk!
- TUDOM! - ordított. - Ezt tanultuk, de van, amikor nincs választási lehetőséged! Hidd el, az élet nem ugyanaz, mint amit tanultunk! Testvérek voltunk, igen! De nekem vér szerinti testvérem is van! Melinda… Megölték volna a húgomat, ha nem köpök.
- Igen? Igen?! - ismét ütni akartam, de a harag megszűnt. Elszállt. Már csak lihegtem. Remegtem a dühtől. Ha valaki, hát én tudom, hogy milyen kötelék a vér. Pontosan a vér miatt akarok véget vetni ennek az egésznek. Pontot tenni a végére. - Sho, engedj.
- Nem.
- Engedj, nyugodj meg… - letoltam magamról a mancsot. - Niel… sajnálom. - nyújtottam a kezem a földön fekvő fickónak. - Elragadott az indulat.
- Észrevettem. - dörzsölte az arcát.
- Melinda rendben van? Honnan szerezted ezt a sebet?
- Elszöktünk. Ezt a vágást akkor szereztem. Dena, Ron, Lens, Hitsu mester, és még egy páran. Itt vannak Nindrában, bujkálunk a szervezet elől.
- Nagyszerű. Vezess oda.
Niel elfogadta a kezemet, felkelt, és elindult kifelé a sikátoron kívülre. Körülnézett, és átszaladt az utcán. Követtük, és a következő sikátorban egy régi, romos házba nyitott be.
- Srácok, vendégünk van. - kiáltott be.
Kiáltások harsantak fel. Mind a nevemet kiáltották. Tudtam, hogy hasonló fogadtatásban lesz részem, de nem akartam. Nem érdemeltem ki ezt. Felemeltem a kezem, egyetlen arcizmomat sem mozdítottam, reméltem, hogy elhallgatnak, de nem lankadt a tömeg. Keansho felszegte a fejét, és a levegőt megtöltötte ártalmatlan lángokkal. Azonnal síri csönd lett.
- Niel, menj az állomásra, a következő Erából érkező vonattal egy szakállas mágus érkezik hatalmas puskával. Vezesd ide, mondd, hogy én küldtelek, és hozzatok annyi lovat az istállóból, amennyit tudtok. - Bólintott, és elfutott.
Végignéztem a tömegen. Páran ismerősek voltak, persze azon a négy emberen felül, akikkel a szökést terveztük. Ron fél szeme le volt kötve, és Denát ölelte. Lens állán egy vékony, de hosszú seb éktelenkedett, Hitsu mester sántítva közeledett egy halom köpeny és maszk mellől.
- Fiam, nem tudtunk tovább várni.
- Minden rendbe jön, mester. Ígérem. Ezért vagyunk itt.
- A helyőrség a sereg segítségét kérte, lehetetlen. Nekik fognak hinni.
- Akkor annyi időnk sincs, amennyire gondoltam. Megoldjuk. - mosolyodtam el végül, kényszeresen, és a tömeghez fordultam. Mélyeket lélegeztem. Az első beszédre készültem életemben. Sosem így képzeltem el. Ez a csapat miattam szenvedett ennyit. Illetve miattunk, de ez most lényegtelen. Hogy jövök én most ahhoz, hogy szentbeszédet mondjak nekik? Érdemes vagyok egyáltalán rá?
- Ugye harcolni fogunk? - jött egy ifjonc szájából a kiáltás a terem másik végéből.
- Apám mindig azt mondta, tiszteld, ami a másoké. - kezdtem hangosan. - Ne bántsd, ne légy irigy akkor se, ha neki több van, mint neked. Azzal nem leszel több, ha erőszakkal elveszed. Apám mindig emberként akart látni, nem pedig harcosként. Emberként, aki megbecsüli, ami az övé, és tiszteli azt, ami másé.
Sutyorgás indult meg. Sok helyről a „nem” szó viszhangzott.
- Talán jobban ismertétek, mint én, hiszen több időt tudtatok eltölteni vele, mint én. Mert ő meghalt. Tiszta szívemből mondom, szeretném, ha hazamennétek. Szeretném, ha egyikkőtöknek sem esne baja, hiszen aki a tűzzel játszik, az életével is játszik. Meghalhatunk! Mindannyian!
Az emberek szemein látszott, hogy nem ilyen találkozásra számítottak. Olyanra, ami lelket önt beléjük, olyanra, aki az élükre áll, és vezeti őket. De én nem akarok olyanokat mondani, amiket én sem ismerek.
Patadobogás verte fel a csendet, aztán léptek zaja, a tömeg suttogni kezdett, aztán egy nehéz, határozott kezet éreztem a vállamon. Hátranéztem, és Don belevigyorgott a képembe, aztán kacsintott.
- A ménes előállt.
- Nem akartam hosszú beszédet tartani, mégis hosszúra sikeredett úgy látszik.
- És nem is erre számítottunk! - érkezett az ifjú szájából újra.
- Amint mondtam, Apám arra tanított, hogy becsüljük meg a sajátunkat, és tiszteljük a másét! Azt mondom, itt az ideje, hogy megtanítsuk ezt nekik! Az a város nem az övék! Chantai a miénk! A miénk! - ordítottam. - És amíg északi ember szíve dobog azok között a házak között, Chantai a miénk marad! Én oda megyek ma este, és ha kell, meghalok! De amennyit tudok, magam vonszolok be a pokol kapuján! Velem vagytok?
A tömeg üvölteni kezdett.
- Nem hallom! - ordítottam, mire még nagyobb kiabálás kerekedett.
- Emberek, egy kisebb ménes áll az utcán felnyergelve! - vette át a szót Don. - Aki képes fegyvert fogni, ide hozzám, kap fegyvert, ha nem lenne, és a főutcán várjatok minket!
Egykettőre megmozdult a tömeg, a köpenyek és maszkok elfogytak, Don sorra osztotta a tőröket, kardokat és pisztolyokat a fegyvermágusi terhelyéről, végül is huszonkét felfegyverzett köpenyes, maszkos lovas vette az irányt a főtérre. Hitsu mester sántítva jött felém, egy dobozzal a kezében, amikor felültem Sho hátára.
- Úgy lenne az igazi, ha a vezérük is lidérc lenne. - adta át a csomagot a kezéből, kibontottam, egy skarlátvörös köpeny volt, kámzsával, a hátán pedig a Chantai-ok címere. Az ordító oroszlán, és a nagy, rúnabetűvel körbeírt C betű.
- De hát ez…
- Azt hitted, pont a Chantai-ok maradnak ki az ilyen bandázásból? - vigyorodott el.
- Köszönöm, mester! - felöltöttem a köpenyt, és felraktam a hozzá tartozó maszkot, és kivágtattam a főutcára, ott viszont leszálltam Kaenshoról, és egy lóhoz sétáltam.
- Nem tetszik a hátamon, Gabriel?
- Kaensho, - kezdtem, miközben felhúztam magamat a nyeregbe. - Menj haza-
- Micsoda? Harcolni akarok!
- Engedd, hogy befejezzem… Menj haza, és szólj a többieknek. Ma este annyi lángfarkast akarok látni Chantai felett, amennyi felperzseli az eget is! Értve vagyok?
Bólintott, és elrúgta magát a földtől, vonyítva indult a hegyek felé.
- Véreim, velem vagytok? - ordítottam a lovasoknak.
- HALÁLIG! - mennydörögték.
- Uánam!

Hazatérés IV. Befejező fejezet.

Január/2

[A kaland közös munka Rouuro Kao-val, a párbeszédek és az események megtervezése is közös érdem. Három előző kaland befejező része.]

Már órák óta elhagytuk Nindra határát, a bányákat, ahonnan könnyűszerrel kérhettem volna segítséget Synestráéktól, de jobb, ha ezt mi intézzük. Ez a mi ügyünk, mindenki szívében lelkében ott van a szorítás, az izgalom, a tenni akarás. Kéttucatnyi ló monoton dobogása vert tompa visszhangot a havas úton felfelé a hegyekbe. Az elágazáshoz érve balra fordultunk.
Jobbra volt a hosszabb, járt út, amit a kereskedők és az utazók használtak. Másfél nap volt, míg felértek Nindrából Chantai-ba gyalogszerrel, tekintve, hogy az út az ikerhegyek közötti hídon vezet át, és az majdhogynem a hegyek tetején van, onnan pedig ismét le kell menni Chantai völgyébe.
Balra viszont nyílegyenes út vezetett… A felkészületlen gyalogos számára a biztos halálba. Itt magas volt a vadállat populáció, egykor a lángfarkasok területe volt. Sűrű fák és bokrok nőtték, és a Lerian gnómok lakták, akiknek érdeke volt, hogy a növényzet ilyen buja maradjon, fa és növénymágiájukkal pedig tettek is róla. A régi út még mindig kivehető volt valamelyest, de egy kocsi már nem tudott volna rajta elmenni. Kettes oszlopban haladtunk az út két szélén, folyamatosan kerülgetve a fák lenyúló ágait.
Már régóta pisszenés nélkül loholtunk, egyetlen szót sem kellett váltanunk a másikkal, mindenki tettre készen ült a nyeregben, dőlt előre, markolta a gyeplőt, és a fegyverét. De féltem. Konkrét tervünk nem volt, nem ismertük a banda központi búvóhelyét. A helyőrség korrupt, ez volt az egyetlen pont, amibe kapaszkodhattunk, ezt az egy pontot biztosan ki kellett iktatnunk, de nem volt biztos, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy kiugrasszuk a bandát. Sőt, nagyobb volt az esélye annak, hogy nemes egyszerűséggel nem érdekli majd őket a dolog.
Egy tisztásra értünk, ami jó száz méter hosszú volt. Közeledünk. Hamarosan kell a lovaknak is keresnünk valami helyet, ahol megállhatunk, és gyalogszerrel közelíthetjük meg a várost a lehető legnagyobb csendben.
- ÁLLJ! VIGYÁZZ! - ordított fel mellettem Don, és csak az érces hangjából ismertem meg, hogy ki van az álarc alatt. A hatás nem maradt el, mindenki megrántotta a gyeplőt, és a lovak patái a földet szántva fékeztek minket álló helyzetbe. Már éppen kérdezni akartam, mire fel a parancs, de három robbanás elvette a kedvem tőle. - Arról nem szóltál, hogy ilyen mágusokkal is összeakasztjuk a bajszot! - kapott a puskájáért Don, a nyeregben hátra fordulva az égre emelte a csövet, és belehunyorított a távcsőbe. Pontosan abból az irányba, ahonnan narancsvörös csillanás jelezte, hogy valami közeledik. ~Kao.~
- Várj Don! - a mágus még mindig az eget pásztázta, az ujja a ravaszon pihent, és tudtam, ha most nem állítom meg, akkor biztosan célba talál. A lemenni készülő nap fényét eltakarva a kezemmel hunyorogtam, és győzködtem magam, hogy Kao az, neki kell lennie. És pár másodperc múlva, ahogy közeledett, fel is ismertem. - Tavara!
- Tavara? Az nem te vagy? - szólt Don, de még mindig a célon tartotta a puskát.
- Ő a másik Tavara. - magyaráztam mindkettőnk álnevét.
- A bérgyilkos? - kérdezte valaki a tömegből, de csak bólintásnyi idő alatt történt a következő. Kao megérkezett, az út szélén landolt, és ugyanazzal az iszonyatos lendülettel, talán a föld felett sétálva került meg minket. A tömegben hallani lehetett, hogy egy pisztolytok oldala súrlódik, és a következő pillanatban apró, pisztolygolyó méretű kődarab repült a mágus irányából a tömegbe, és a fegyver szikrát vetve hullott ki a fiatal srác kezéből. Az levegőért kapdosva a feje elé rántotta a kezét.
- Kuudo. Nem kell vélned tőlük. Csak izgatottak, mint te is. - Kao a kezét a vállán lévő apró madár feje felé tartotta, így nem tudtam teljesen kivenni, mi az, de a füléből ítélve valami bagoly féle lehetett. - Gabriel. Beszélnünk kell. - nézett felém, nem tudtam, hogy honnan szúrt ki, de tudtam, hogy bíznom kell benne. Nem volt rendes tervem, ő pedig volt a banda búvóhelyén, amikor eljátszotta, hogy feladott. Némán bólintottam, ő intett, megfordult, és vezetni kezdett minket.. Lebegve.
Utunk egy, a városhoz közeli tanyához vezetett. Donnak és Lenséknek szó nélkül intettem, hogy menjenek a házba, és magyarázzák el a dolgok állását a lakóknak. Kao-t ekkor láttam utoljára. A többiekkel bevonultunk az udvarra, és az istállóban, valamint a többi melléképületben elrejtettük a lovakat. Meg kellett várnunk az éjszakát, és nem kockáztathattuk a lebukást. Bár elég sok patanyomot hagytunk idefelé, nem kell rájátszani. Már majdnem teljesen sötét volt, amikor a társaság többi tagjával bevonultam a házba, és felfedeztem a fotelban alvó Kaot.
Don kérdőleg nézett rám, de csak intettem.
- Hagyjuk még, sőt, pihenjen mindenki! - fordultam a társaság többi tagjához. Ki a lépcsőn, ki a földön, volt, aki csak az ablakpárkányon összehúzódzkodva talált helyet magának, de nem ezzel foglalkoztam, nem lakni kellett, csak meghúzni magunkat. A ház tulajdonosát kerestem meg. - Hol a ház tulajdonosa?
Idősödő, ötvenes éveiben járó házaspár volt, emlékeztem, hogy van itt egy tanya, de a tulaj nevére már nem, és egyelőre nem is volt rá szükség. Mielőtt szócsatába kezdtünk volna felemeltem a kezem, és a férfi szavába vágtam.
- Sajnálom a kellemetlenséget, nem azért jöttünk, hogy bármi kárt okozzunk.
- Mégis kicsoda maga? És hogy meri álarccal takarni az arcát, ha hozzám beszél a saját házamban?!
- Bocsásson meg. - emeltem le a maszkot. - A nevem Gabriel van Chantai, és azért jöttünk, hogy rendet tegyünk a városban.
- A-az a van Chantai? - kereste az állát az öreg.
- Pontosan az. - szólt közbe Lens, de csendre intettem.
- Az éjszakát megvárjuk, aztán tovább állunk, semmit nem viszünk el, semmiben nem teszünk kárt. Legalábbis nem itt.
- Azt hittük meghalt!
- Feltámadtam. - tudtam le ennyivel, majd kezet ráztam az öreggel, és egy biccentés után Kao-hoz sétáltam. A kis tollpamacs felébresztette, és Kao álmos szeme egyetlen pillanat alatt éberré változott, ahogy megpillantott. Leültem a mellette lévő székre, Don és Lens beállt közénk és a tömeg közé.
- Mi volt a tervetek? - vágott bele tőle megszokott tárgyilagossággal.
- Bár ez nem volt még közölve a bandával, de alapvetően éjszaka mentünk volna, lovak nélkül, a lehető legnagyobb csendben, a helyőrséget felgyújtani, a banda búvóhelyét viszont nem ismerjük.
- Tehát ha valaki ismeri a búvóhelyet, akkor minden máris jobban menne?
- Mindannyiunk száműzött, nem valószínű, hogy észrevétlenül be tudnánk jutni, és belső akciót tudnánk végrehajtani.
- De ha valaki egyből a helyszínre juttathat, és egyből a célotok előtt kezdtek, akkor nincs akadály, igaz?
- Pontosan. És szerintem további támogatókra találnánk, ha tudnák, hogy nem lennének egyedül a harcban.
- Szerintem viszont nektek, és a támogatóitoknak nincsen szüksége a harcba bonyolódni…
- Hogy érted e-
- Jobb, ha nem teszitek.
- Tárgyaljunk, beszéljük rá őket, hogy hagyják el a várost?! - csaptam rá a fotel karjára. Nem akartam tárgyalni. Pont elég ideig nyögte már a város az uralmukat.
- A Fiorei sereg vagy ma, vagy a holnapi napon indul el a szemléjéről a lázadás megfékezésére. Maximum egy teljes napotok van, hogy véget érjen az egész, és bárki, akit a sereg lázadóként lát a nap alatt börtönbe kerül... Jobb esetben.
A sereg… Hitsu mester mondta, hogy a segítségét kérték, de nem gondoltam volna, hogy ennyire közel járnak.
- Ne feledd a sereg számára a helyi őrség a forrás...
- A város viszont nem marad sértetlenül, ez biztos. Nem tudnánk átverni a sereget. Van esély rá, hogy meggyőzzük őket a helyőrség korruptságáról?
- Nincs, ha tényleg kialakul a háborús helyzet.
- Ha megvárjuk őket?
- A sereg nem kommunikál, a sereg közbeavatkozik. Ha ti bevárjátok, őket őrizetbe vesznek, vagy mivel nem vagytok a szemükben lázadók menni hagynak, de a város "lázadóival" mi lesz?
Eszemben sem volt magukra hagyni őket, a sereggel együtt akartam bevonulni, de úgysem hinnének nekem. Nem ismernek, akárki mondhatja, magát van Chantai-nak.
- Vagy vége a konfliktusnak, és mindenki lelepleződik, vagy a sereggel néztek szembe...
- Akkor esély nincs arra, hogy kiiktassuk a söpredéket a városból? Mit javasolsz?
- Titeket senkinek sem szabad látnia, ez tény. A lázadóknak pedig vagy otthon kell maradnia, vagy effektíven segítenie, hogy vége legyen mindennek még az éjjel, vagy ameddig csak a hajszátok eltart... Ha ti viszont mst megjelentek, vajon mi történik? Ti most hősök vagytok. Nézz magadra. Ha megjelensz így egy csapatnyi álarcossal, akkor mindenki fellelkesül, és az utcákon megfékezhetetlen csatározás kezdődik. Nektek csak a célt kell elérnetek. Kis csapat vagytok, de elegen egy csoportos támadáshoz is, a katakombák pedig nem a széles csatatereikről híresek... Eljuttatlak titeket a bejárathoz, és én majd elintézem, hogy az utcák üresek maradjanak...
- Megköszönnénk. - elgondolkodtam. Ahhoz, hogy mi simán haladhassunk, a búvóhelyen a helyőrséget ugyanúgy ki kell vonni a forgalomból. A városlakókat nem szabad az utcára engedni, nem addig, míg nem biztonságos, míg nem vettük ki a kanócot a lőporos hordóból.
- Rendben, tegyük fel, hogy sikerül kiiktatni a banda búvóhelyét belülről, mi garantálja, hogy nem jut el egyetlen tagjuk sem a helyőrséghez, vagy a helyőrség nem neszeli meg, hogy itt vagyunk?
- Én. - Egyedül? Ő?
- Hogy lesznek üresek az utcák? - vágott közbe Don, mielőtt kérdezhettem volna.
- A félelem majd segít.
- Félelem? Nem rettegett még eleget a város? Évek óta a nyakunkon élnek! - füstölgött Lens, bal keze az oldalán lévő kard markolatát szorította.
- És hány hullát láttak fellógatva a lámpaoszlopokra?
- Egyet sem. De akkor ugyanott vagyunk, a helyőrség és a járőrök nem annyira hülyék, hogy ez ne tűnjön fel nekik.
- Szerintem jó ötlet. - lépett közelebb az egyik álarcos. Nem volt ismerős a hangja.
- Bemutatom nektek a partneremet - kezdte Kao, de a bagoly közbehuhogott. - az egyiket. Egy alakváltó. Ki az őrség kapitánya? - mosolyodott el szélesen.
- Tökéletes! - csaptam az öklömet a tenyerembe.- Miért nem ezzel kezdted?
- Mert azt hittem, van valami fogalmatok arról, hogy mit csináltok. Látom, segítséged most több van, de úgy tűnik háborúzni indultál, nem nyerni.
- Készületlenül ért a hír, Don behozott egy újságot a céhházba, és elindultunk. A mi stratégiánk az lett volna, hogy kisöpörjük őket az utcákról, Lens és Ron meg talán pár ember a csapatból őrök voltak. Ismerik a szokásokat, arra gondoltam, hogy átverhetnénk a sereget, míg az emberekre ráhúzzuk az egyenruhát. De nem tudom garantálni, hogy a sereg érkezése előtt lerendezzük, és eltakarítjuk a halottakat.
- Akkor még szerencse, hogy időben ideértem, a túl sok protokoll…
Kao egy pillanatra elhallgatott, csak a tekintetemet fürkészte, én pedig az övét, szerettem volna tudni, mire gondol. De nem kérdeztem rá, vártam.
- És az is szerencse, hogy a sereg sem kapott hamarabb hírt az eseményekről. Ha jól sejtem az irányításnak akadtak gondjai... Nem lepne meg, ha az őrséget már szétzilálták volna. Ha a lázadás hírét eleinte visszatartották, azzal az indokkal, hogy maguk elintézik, akkor bizonyára a dolgok rosszul sültek el. A várost nem tudták uralni, talán több ember csatlakozott a felkeléshez...
- Az őrség eredeti tagjaiból nem sokan vannak már, akik szolgálnak. - szólt közbe Lens. - Maradtak páran, akiknek nem tetszett tovább a dolog, hogy a saját szomszédait, ismerőseit fenyítsék meg, de nem hagyták őket kiszállni a dologból.
- Ők biztosan csatlakoznának hozzánk, ha megtudnák, hogy van esély elzavarni a patkányokat! - biztattam tovább, de be kellett ismernem: - De a nyílt utcára akkor sem vonulhatunk, hacsak nem tudjuk garantálni, hogy nem marad nyoma a harcnak, mire a sereg ideér!
- Még valami - nézett végig a csapaton Kao, akik mind ébren és éberek voltak, minden mondatunkat fürkészve figyelték, pedig nem sokat hallhattak belőle eddig. - Nem tudhatjátok mi történt már a városban. Nem tudhatjátok találkoztok-e halottakkal, ismerősökkel, és azt sem tudhatjátok, ki melyik oldalon lesz ha találkoztok... Jobb, ha csak olyanok maradnak az utcákon, akik nem ismernek senkit, és akiknek nem kell szembe nézniük a város lakóival ezután, mert nem ide tartoznak... - senki nem tudta mire céloz, csak mi, akik eddig ott voltunk közel. - Elviszlek titeket a bejárathoz, ami a rejtekbe vezet, én pedig rendben tartom a várost...
- Rendben, de... Kaensho és várhatóan a családja az éjszaka folyamán megérkezik segíteni a felkelést... még akkor küldtem el segítségért, amikor elindultunk. Don veled megy. Sem Sho, sem pedig a családja nem ismer titeket, Dont viszont igen, ha veletek megy, tudni fogják, hogy kinek az oldalán álltok.
Kao szépen lassan végigmérte a szakállas fickót, aki a vállán tartotta a puskáját még mindig.
- Azt hiszem egy mágiamentes tömegre már így is sokan leszünk, de legalább biztosan tudjuk kezelni a helyzetet... - szólt, aztán felállt, és a hátára vetette a kabátját. - Akkor indulunk.
- Rendben. - álltam fel én is. - Hogyan közelítjük meg a fészket? A csatornarendszeren keresztül?
- Jobb ötletem van. - nézett körbe a felbolydult hangyasereg módjára viselkedő csapaton. - SORAKOZÓ!
A csapat nagyjából egysoros vonalba fejlődött - amennyire a hely engedte. - Kao odaállt a legelső ifjonchoz, és széttette a karjait, „Kezeket szét!”-et vezényelve nekik, és ők így tettek, ő megérintette a mellkasát, és azt egy szalagszerű kristálygyűrűvel vette körbe a bordái alatt.
- Mit csinál? - kérdezte félig ijedten, félig kíváncsian a srác.
- Ez mire lesz jó, Kao? - kérdeztem én is, mert nem láttam benne a logikát, aztán Kao egy szó nélkül megemelte a kezét, s vele együtt emelkedett a kristály az emberrel együtt.
- Átvágunk a tetőkön. Senkivel nem fogunk találkozni.
- Szó mi szó, tényleg kezdünk hasonlítani a lidércekre. - szólt közbe Lens, de az egyik férfi a tömegből rögtön válaszolt is rá.
- Láttál már akár egyet is?
- Csönd! Sorakozó kao előtt, aki végzet, menjen ki az istálló elé, hang nélkül várakozzatok! - emeltem fel a hangomat, aztán beálltam a sor végére Lenssel és Donnal együtt. Elég gyorsan haladtunk, és mire az utolsó csillag is felkúszott az égre már mindenki a lovakon ült, köpennyel eltakarva a kristálygyűrűt, feje tetejére tolt maszkkal. Szó nélkül indult meg újra a monoton dobogás, negyed óra sem kellett ahhoz, hogy a város széléhez érjünk, két sorba álltunk, és vártuk Kao jelét. Ő repült fel elsőnek az első tetőre, aztán utána testünk a saját akaratunk ellenére mozdult. Ugrottunk, és repültünk, aztán lágyan landoltunk a cserepeken, tovaszökkent a következő tetőre, és minket is vitt magával, egészen egy kocsma teteje felé. Intett, hogy vegyük körbe, és a kör letérdelt, és a cserépen keresztülnyúlt. Nem volt idő csodálkozni, amikor kihúzta a kezét, már nem volt ott cserép, és csöndben lekémlelt.
- Meglepni egyszer lehet. Amint a tető eltűnik, mindenkit ledobok. A pult mögött az oldalfal befelé az átjáró, lépcső lefelé, a borpincében pedig a hordók között jobbra fordulva át tudjátok robbantani a falat az egyik terembe... Vagy megöltök mindenkit idelenn, vagy visszanéznés nélkül lementek.
- Neked is könnyebb az életed, ha nem vesznek több levegőt. - húztam az arcomra a maszkot, és megmarkoltam a két kézügyben lévő tőrömet.
- Akkor mindenki készüljön. - szólt Kao. Megfagyott a levegő, mindenki visszafojtotta a lélegzetét is, a kardokon, pisztolyokon erősödött a szorítás. Az egész tető narancsvörös üveggé változott, és omlani kezdett. Elsőként Lens és én alattunk szakadt be a tető. Az alattunk lévő két fickónak még meglepődni sem volt ideje, már átvágott torokkal feküdtek alattunk…
- Dagger Barrage! - kiáltottam. Tudtam, hogy sokan vannak köztünk, akik nem azért harcolnak ma velünk, mert megvan hozzá minden adottságuk, hanem a tenni akarásuk miatt. Ami azt jelenti, hogy annak kell vezetnie a rohamot, aki gyakorlott az ilyesmiben. Maradt tehát Lens, Ron, Niel, és én.
A narancsvörös kristály folyamatosan leomlott, mindig két új emberrel többet hozva a terembe, és mire az első kiáltás elhangzott volna a bandatagok szájából, már mindegyik késsel a mellében végezte.
- Ha valaki vissza akar fordulni, most tegye, ez az utolsó esély rá. - kezdtem, s közben a hullákat elkezdtük a terem két szélére pakolni, és amikor a pultnál felsorakoztunk, senki nem mozdult. - Tehát mindannyian tudjátok, hogy az életetek a tét most. Gyerünk emberek, mondjuk meg az ellenségnek, hogy az életünket elvehetik, de a városunkat
- SOHA! -ordították, és berúgtuk a titkos átjárót, Ronékkal az élen rontottunk be, és egyetlen ugrással a lépcső aljáig vetődtünk, az odalent meglepett emberek egyikét Ron szabályosan kettészelte a kardjával, a másik egy tőrrel a mellkasában végezte, a harmadik viszont elordította magát, még ha nem is lett volna teljesen tiszta, hogy megtámadták őket. A riadó szó visszhangot vert a folyosó falain, aztán pisztoly dördült, és két golyó szakította át a mellkasát.
Zár kattant, kiáltások harsantak, futólépés hangját hozta a levegő. Kao azt mondta, a hordók között jobbra be tudjuk robbantani a falat. Az egyetlen probléma a robbanószer hiány volt.
- Jobb oldalt van az átjáró! - kiáltottam, és a csapat szétszéledt a pincében. Néhol még kiáltások harsantak, aztán a jellegzetes fémes hang, amikor a penge közelebbi kapcsolatba kerül a hússal, pisztolydörgés és halálsikoly hangjával vegyítve.
- Itt! - kiáltott az egyik álarcos, és a falon körbehúzta a vonalat, ami vékonyan mutatta, hogy ott az ajtó.
- Ron, a hordókat! - egy nagyobb hordót gurított felém. - Egy kisebbet is, de tele legyen!
Az átjáróval szembe állítottuk a nagyot, a kisebbre rátettem a kezeimet.
- Pisztolyosok, a hordó mögé! - kiáltottam, és a kisebbre emeltem a tekintetem. ~Damien, Saine, gyerünk!~ Másodperceken belül halványzöld körvonallal felizzott a hordó, felemeltem a kezemet, és vele együtt emelkedett az is. - Báburoham! - ordítottam, és a tele boroshordó faltörő kosként robbant bele az ajtóba, azonnal betörve azt, és ripityára törve magát. - Tűz!
Tűzharc vette kezdetét. Már vártak minket belül. A pisztollyal nem rendelkezők az ajtó két oldalán sorakoztak fel, a hordó pedig folyamatosan gurult közelebb és közelebb az átjáróhoz, közben felváltva viszonozva a tüzet, és visszabújva fedezékben.
Újabb és újabb lövés dördült, a hordó már inkább emlékeztetett ementálira, mint eredeti állapotára, és ekkor géppuskazaj dördült. A hordó mögött két ember esett össze, a harmadik vállát és combját fogva gurult a hordók közé. Vártam, amíg közelebb kerül a hordó, közben tíz tőrt vettem elő, és megérintettem a hordót. ~Daniel, Kornelia, rajta!~ A hordó ismét felizzott. - Báburoham! - kiáltottam, és belőttem az ajtón a hordó darabjait, ezzel egyidőben bevetődtem az ajtón, és a szélrózsa minden irányába kilőttem a tőröket magam elé.
Gurultam a földön, aztán egy asztal lábának ütköztem. A következő pillanatban több álarcos ért mellém, és borították fel az asztalt mellettem.
- Előre emberek! - ordította Lens, és az asztalon, és rajtam átugrálva rohamozni kezdtek. Rövid dulakodás alatt kitisztították a termet. - Merre tovább? - kérdezte, s körülnéztünk. A teremből három kijárat volt. Közülünk négyen estek el, közülük már legalább egy tucatnyian. Eddig jó arány. Ha statisztikát nézünk. De ezek az emberek azért haltak meg, mert hittek valamiben, amit el akartak venni tőlük. ~Saine, Kornelia, Daniel, Damien…” - intettem, és a sérültekről, halottakról a szellemek lehúzták a köpenyt, a maszkot, és test nélküli arcként lebegtek felém.
- Ron, Lens, és kilenc ember jobbra! - ahogy kimondtam a szavakat, a jobb oldali ajtót berúgták, és elindultak. - Niel, többiek, bal- kirobbant az ajtó, és mielőtt bármi történhetett volna, Niel a géppisztolyos fickótól szerzett fegyverrel tüzet nyitott, és lekaszálta a betóduló négy fickót. - Balra!
Niel némán bólintott, és a megmaradt önkéntessel betódultak az ajtón.
- Ti pedig, srácok, velem jösztök! - rúgtam be az ajtót, és futni kezdtem. Egy intéssel magam mellé rántottam az előző szobából a szétszórt tőröket, előhúztam a kardomat, és mögöttem négy repülő köpennyel haladtam, remélhetőleg a bandavezér felé.
Talán tíz lépést sem haladtam ilyen tempóban, amikor a folyosó végi ajtó kicsapódott. A lelkek elém lebbentek, és az álarcok fejmagasságban haladtok tovább előre. Az álca tökéletes volt, félhomályban nem látták, hogy a köpenyekhez nem tartozik láb, és hála az én lábaim zajának, még a hang sem tűnt fel nekik. Az első nemes egyszerűséggel átszúrta az egyik köpenyt, megragadtam a markolat végét, és átrántottam a testetlen sorfalon, és nyakát szegtem azonnal. További két követőt a köpenyek alá rejtett tőrökkel lőttem le, és tovább haladva újra a köpenyek rejtekébe bújtattam őket.
- Saine, menj előre! - szóltam, és az egyik köpeny-maszk gyorsított a tempón, besiklott az ajtón, ahol lövések dördültek, és kiáltások harsantak, Saine pedig azonnal visszatért. A köpenyek két oldalára egy-egy tőrt lebegtettem, és újra utasítást adtam nekik, hogy menjenek be, ezúttal a tőrökkel együtt.
Ahogy toronyiránt nekimentek egy-egy embernek a két tőr beléjük fúródott, és bennük maradt, a köpenyek pedig körbe-körbe keringtek a kisebb teremben, amíg én belopóztam, és az asztal mögött sétálva egyesével hátba szúrtam az embereket. Az utolsó egy sarokba menekülve puskája utolsó golyóit lőtte a köpenyekre, a pániktól azt sem vette észre, hogy a társai egyesével elestek.
- Miért?! Miért nem haltok már meg?! MIÉRT?! - utolsó ordításával már az üres puskát vágta a köpenyekhez, akik már sarokba szorították.
- Mert az álarcok alatt nem csak hús és vér van. A lidércek álarca mögött egy eszme van. - léptem a szellemek mögé. - ÉS AZ ESZMÉK GOLYÓÁLLÓAK! - kiáltottam, és a köpenyek között két kardommal átnyúlva falhoz szögeztem a fickót. - Tovább, srácok! - adtam ki a parancsot, miután kihúztam a kardokat, és a tőröket ismét a köpenyek alá rejtettem. Inkább éreztem magam bábmesternek, mint harcosnak, vagy mágusnak. De valahogy élveztem a dolgot.
Saine újra előrement, futás a következő folyosón végig, újabb banditák, akik még nem tudták, mire vállalkoznak, amikor elénk indultak. Meg sem álltunk, még csak a kardomat sem emeltem fel, mindegyiknek egyenesen nekirohantunk, és az ütközés előtti utolsó pillanatban kilőttem a köpenyek alól egy tőrt, és amint átgázoltunk a testen csak felemeltem a hullából. Hamarosan visszaért Saine.
- Gabriel, a következő terem hatalmas, a többiek már ott vannak, igyekezzünk!
- Feloldozás! - szóltam, és a köpenyek, a maszkok élettelenül hullottak a földre. - Dagger Barrage!
Rohanni kezdtem, hagytam, hogy az elém kilőtt tőrök elvégezzék a dolgukat, két másfélkezes kardomat a markomba fogtam, és elvégeztem a lelkek megkötését, mielőtt beértem a terembe.
Valóban, hatalmas földalatti szoba volt, pulttal, szekrényekkel, egy hatalmas tárgyalóasztallal, ripityára tört székekkel, és tucatnyi ellenséggel. Berohantam a tömegbe, magam elé hajítva az egyik kardomat, de elvétettem a dobást. A legelső támadó fegyverét félrecsaptam, majd megpördülve gyomron könyököltem, és a Damien által visszafelé száguldó kard nyelét az áldozatom válla fölött elkaptam, és megfordítva átszúrtam a gyomrán azt.
- AZ ISTENIT! EZÉRT FIZETLEK TITEKET? ELTAPOSNI A SÖPREDÉKET! - ordított egy vállas, magas fickó, kétkezes karddal a kezében, valahol az ellenséges vonalak között. Ő az én emberem. Ő a vezér.
- Lidércek, hozzám! - kiáltottam, egy-egy kardsuhintás, egy-egy kiáltás még hangzott, aztán a terem hátsó végében egy soros vonalban felsorakoztak a mieink mellettem. Mindenki lihegett, még Ron és Lens is, habár tudtam, hogy ők nem a fáradtságtól, hanem a dühtől. Pisztoly már senkinél nem volt, valószínűleg elfogyott a lőszer, még Niel is egy rövid kard markolatát szorongatta. Tizenhatan maradtunk.
- Lidércek, eh? Szarosok, akik népmeséken nevelkedtek? Menjetek inkább haza! - kezdte a fickó.
- Pontosan ezt fogjuk tenni. Hazamegyünk. Ez a város a miénk!
- Ez a város akkor lett e mienk, amikor egy orvgyilkos elhozta az utolsó van Chantai kardját, kölyök!
Eljött a pillanat. Perverz örömet leltem abban, hogy ezt pont így, pont most tehetem meg, ennyi ember előtt.
- El nem tudom mondani, milyen örömmel tölt el, hogy ezt én közölhetem veled. Az orvgyíkos végig nekem dolgozott, és dolgozik. Odakint gyilkolja az embereidet. Az utolsó van Chantai nem halt meg!
- Dehogynem, elhozta a kardját, egy fegyvermágus kardját pedig csak akkor lehet elvenni, ha meghalt! Nézd csak meg, itt van Nataniel van Chantai kardja! - emelte magasra a fegyvert. A szívem megdobbant, egy pillanatra megállt, aztán kétszer gyorsabban kezdett el verni. Ott van a kard, amit a kúriában kerestem a titkos szobában!
- Szép nap ez a mai, nem gondoljátok? - kérdezte Lens.
- De. - válaszolta rá Niel.
- Mi olyan szép benne?
- Annyira szép, hogy még a holtaknak is kedve támadt sétálni. - dobtam le a maszkot az arcomról, és két kardomat megmarkolva rohamra indultam, velem az egész csapat.
Mindkét kardomat kilőttem egy-egy emberre, és a vezérre vetettem magam. Az első csapást kikerültem, a másodiknál már elég közel értem ahhoz, hogy elkapjam a kard markolatát. Éllel felém nézett a kard, és ő folyamatosan tolta felém, én tehát visszafelé. Minden izmunk megfeszült, homlokán kidudorodott egy lüktető ér.
- Legalább harcolni tudnál, ha elloptad azt a kardot!
- Ne pofázz, kölyök! - köpött az arcomba, de egyetlen izmom sem rezzent.
- Mire végzek veled, azt fogod kívánni, hogy bárcsak az anyád csecsemőkorodban vízbe folytott volna!
A világ megszűnt körülöttünk, a fegyvercsattogás monoton hangja, az ordítozás elhalkult, és csak mi ketten maradtunk.
- Meg kell hagyni, szívós kis szarevő vagy! Kiírtottad a bandát, aki lemészárolták a családodat mint a disznót, és még mindig élsz! Állj közénk!
- Még egy szó a családomról, és belelépek a pofádba, hogy a seggeden ömlik ki a beled!
- Az a lotyó anyád is ilyen tüzes volt, amikor még él-
- ELÉG! - ordítottam, de elérte a célját. Elvesztettem az önkontrollom, mellkasomra támasztotta a lábát, és elrúgott magától.
- Fiúk, kifelé! - kiáltotta el magát, és mögöttük fény áradt be az utcáról. Egy csapóajtó nyílt fel a hátsó falon, és egy tucatnyi lépcsőfokból álló lépcső vezetett felülre. Iszkolni kezdtek. Letöröltem az arcomról a nyálát, talpra löktem magam, és futásnak eredtem utánuk, megmaradt társaimmal együtt.
A lépcső egy kocsmába vezetett, mire felértünk már senki nem volt bent, még az ajtó is kiszakadt a helyéről, rohanvást követtük őket, de nem kellett sokáig.
Kiérve az utcára érdekes látvány fogadott minket. Egyrészt megijedtem, hogy még több bajunk lesz, hiszen az előbbi másfél tucat gazember helyett most így első ránézésre több mint négy tucattal van dolgunk. Másrészt, mert ez azt jelentette, hogy Kao, Don, és a farkasok nem jártak sikerrel, biztosan valami bajuk esett. Aztán, amikor jobban körülnéztem, elmosolyodtam.
Az utca másik végén négy hatalmas alak közeledett. Négy farkas. A legnagyobb, fekete, azúrkék lángokkal a hátán, a félszemű Blaze, Kaensho apja, mellette Enorah, egy szintén hatalmas fehér, Kaensho nővére, a két legnagyobb két oldalán pedig Kaensho, Lasair nevű öccsével.
- Vége van. - dörögte Blaze. - Le a fegyverrel vagy szétszaggatom az utolsó szálig az egész bandát! - és, hogy szavának nyomatékot adjon, azúrkék lángokkal vette körbe a kör alakba tömörülő banditákat.
- Számomra itt vége. Nem maradhatok tovább. - szólt Kao, akit csak most vettem észre, hogy mellettem áll. Tekintetemet nem mozdítottam a vezérről, csak bólintottam. A csapat elkurjantotta magát, Lasair felvonított, hatalmas szemfogai megcsillantak a holdfényben. - A sereg ne találjon itt, ne tudják, hogy mágusok keze is az ügyben van, mert akkor a Mágikus Tanács is belekeveredhet. Azt nem akarhatod! - nyomta meg a végét Kao. - A sereget talán fel tudom tartani órákra, egy éjszakára, ha szerencsétek van. Igyekezzetek.
- Nyomunk sem lesz. - súgtam vissza, de a tekintetemet még mindig nem mozdítottam. - Köszönök mindent.
- Még találkozunk. Ha megint rossz hír jön. - szólt, aztán fellibbent a tetőre, és a cserépcsörgésből ítélve futni kezdett. Pár pillanattal később éles robbanás dördült, és a bandatagok kis csoportjában hatalmas kiabálás támadt. Mintha csak jel lett volna a támadásra, egyszerre indult meg a farkascsalád, és a csapatunk a két tűz közé szorult társaság felé.
- A vezér az enyém! - kiáltottam, mielőtt soraink ütköztek volna.
- Gyere, kivágom a szívedet!
- Apám kardja nem ejt sebet rajtam! - fegyvereink először értek össze, s a lendületnek köszönhetően ő kezdett el hátrálni. Egyik kardomat az alkaromra szorítottam, másikat lefeszítettem, és gyors, íves vágásokkal bombáztam, amiket sorba kivédett, és még ellentámadásra is volt ideje, de hála az alkaromra feszített kardnak könnyedén hárítottam őket. Újra és újra támadtam, nem lankadhatok, itt a győzelem a számban, a banda utolsó része. Magam körül pörgettem a kardjaimat. Weapon Moving mágiával újra és újra a kezembe parancsoltam, és amíg a kardok körbeértek a tengelyemen ökleimmel próbáltam megtalálni a védelmén a rést, ahol betörhetek. És meg is volt az eredménye, fáradt.
- Weapon Moving! - szóltam, amint ívesen keresztbe megdobtam a kardokat, és míg körbesuhantak rajtam, egy rúgással eltaláltam az oldalát, lábamat azonnal visszahúzva sikerült elgurulni egy csapása elől, de a kardjaim azon a helyen maradtak, ahol álltam. Én viszont mögé kerültem. Feltérdeltem, és öklömmel a térdhajlatába csaptam, összecsuklott, és a vállán megkapaszkodva felrántottam magam. Karját szúrásra emelte a feje fölött, de elkaptam a könyökét, és a térdemmel a lapockájába rúgtam, hallani lehetett a csont roppanását. Kicsavartam az ujjai közül a kardot, magasra emeltem.
- Viszlát, a pokolban! - súgtam, és leszeltem a fejét.
A fej a hóba fordult, a test hasra bukott. Az ordítozás és a farkasüvöltés lassan alábbhagyott. Még Don puskája dördült néhányat, aztán az is elhallgatott. Csend ült a városra. Álltunk ott a vértenger közepén, és hallgattunk. Ez volt a néma csend a halottak tiszteletére. Néhányunk könnye is kicsordult a maszk alatt, én a holdra emeltem a tekintetem, és arcom barázdáin megeredtek a könnyek.
- Chantai! - ordítottam el magam végül.
- Jöjjön elő mindenki! - kiáltott Lens. - Elő a házakból, emberek! Vége a rettegésnek!
Néhány szökkenéssel megérkezett Don is az egyik ház tetejéről.
- Szép munka. - szólt, miközben a vállamra tette a kezét.
A házakból sorra tódultak elő az emberek, először félve, aztán egyre nagyobb bátorsággal közeledtek felénk, majd meglátva a köpenyeket, a maszkokat sorra kerültek elő a családtagok, akik ölelésekkel halmozták el a csata győzteseit. Nők és gyerekek sírtak, örömükben, bánatukban egyaránt. Karneváli hangzavar lepte el a hegyeket. De tudtam, még nincs vége.
- Emberek! - kiáltottam, hogy magamra vonjam a figyelmüket, de nem használt. Egy pillantásomat azonban elkapta Kaensho, és családjával együtt lángba borította az eget egy pillanatra, ami pont elég volt ahhoz, hogy elhallgasson a tömeg. - A csatát megnyertük, de még nincs vége! A királyi sereg úton van ide, hogy leverje a felkelést! Pirkadatra itt lesznek! Addigra el kell takarítanunk a holtakat! A két megrongált kocsmára kitaláltok valamit, a halottakat elrejthetitek az alagútrendszerben a város alatt! De! Tisztességes temetést várok el minden hősi halott számára! Hiszen ők a ma éjszaka igazi hősei! A vérüket, az életüket áldozták a városért! A városért, amit szerettek, és tiszteltek! A városért, ahol én is születtem. A nevem Gabriel van Chantai, és mielőtt hálálkodni kezdene bárki is, tegye azt ezeknek a fiataloknak! Tegye azoknak, akik most sérülten, vagy holtan fekszenek a város alatt! Azonnal lássátok el a sérülteket, és a halottakért egyetlen dolgot tudtok már tenni. Tiszteljétek őket!
Elhallgattam. Pár pillanatig még mindenki csendben volt, aztán mindenféle kiabálás nélkül megmozdult a város. Felbolydult hangyacsapatként viselkedett. A járatokba tucatnyi ember sietett le, volt, aki még mindig nem tudott megmozdulni a családja szorításából, és volt, aki nem is akart. Lens lépett oda hozzánk legelőször.
- És most, Gabriel?
- Sietnünk kell. Ha a sereg itt talál minket, akkor a Mágikus Tanács is belekeveredik. El kell tűnnünk, de visszatérek. Menjetek le a mesterért és Denáért Nindrába.
- Meglesz. - bólintott, aztán elviharzott.
- Akkor, gyalogolunk az erdőn keresztül?
- Fenét. Nekünk is meg kell pattannunk, elvégre a lángfarkasok kihaltak, néhány kivételével. - szólalt meg Kaensho. - Gabriel, fel a hátamra! Don, téged Nindra határáig hoz a nővérem, onnan vonatozol.
- Mi pedig visszatérünk a hegyekbe. - dörögte Blaze, aztán Lasairral együtt felszökkentek a levegőbe.
- Köszönöm! - kiáltotam utánuk, mire ők csak egy maguk elé fújt tűzcsóvával válaszoltak, és gyorsabb tempóra kapcsoltak.
Kaensho és Enorah szintén felrúgták magukat a levegőbe, és először, mióta elindultunk, éreztem, hogy nyugodt vagyok. A város szabad, a sereg a hűlt helyünket se találják majd. A kard a kezemben, Kao-ék már rég eltűntek, a lakók, pedig hipp-hopp eltakarítanak utánunk. Chantai ma este túl sok fiatal vérét vesztette, de esélyt nyert arra, hogy egy újabb, szabad nemzedék cseperedjen a nyomukba, és tegyék őket büszkévé ott, ahol most vannak.

Viszlát pt. III : Farkasok közt

1/Február

[A kaland közös munka Atsui Orestes-el, előzmény ugyanez alatt a cím alatt.]



Három nap telt el azóta, hogy Don és mi kettéváltunk, és elkezdtük a hegygerinc két oldalát végigfésülni valami nyom után. Elsősorban a démon nyomát kerestük, de titkon azt reméltem, hogy előbb akadok Kaensho nyomára, mint a Don küldetésének tárgyára.
- Vajon Don messze jár? Az is lehet, hogy itt van a közelben… furcsa érzés így bolyongani az erdőben, nem? – kérdezte Atsu, miközben összedörzsölte két tenyerét.
- Lehet, de nagyobb a valószínűsége, hogy a hegygerinc másik oldalán megy. Egyébként, alapjában véve el lehet viselni, én kifejezetten szerettem sétálni az erdőben, már ha nem volt hóvihar. De akkor nem az járt a fejemben, hogy mikor ugrik a torkomnak valami bestia. - mosolyodtam el. - De így, igazad van, nyomasztó érzés.
- Én nem érzem magam biztonságban, az erdőben, olyan mintha körbezárnának a fák… de valószínűleg csak azért, mert a tengerparton nőttem fel, ahol mindig láttam a horizontot. – vonta meg a vállát, és végül is érthető volt. – El sem tudom képzelni, milyen lehet itt dolgozni.
- És akkor még nem is jártál a van Chantai birtok végében lévő erdőben. Sokáig ott volt az egyetlen ösvény kifelé a faluból, egy völgybe vezet, az, amelyikről letértünk, mikor a szentélyt találtuk. Most már annyira elvadult a táj, hogy lóval is nehéz becsalinkázni, nem, hogy szekérrel vagy kocsival. Az itteni emberek pedig szívósak, elvégre a hideg edzi őket. Egy ilyen favágó talán még engem is leteperne fizikai erőben, nem is értem, hogy gyilkolják őket úgy, hogy még csak sérülést se tudnak ejteni a támadókon.
- Hmm… Valóban ijesztő. Az a férfi.. talán a családja még mindig hazavárja, de már csak a csontjait temethetik el. Ilyesmire tényleg csak egy démon lehet képes. – rázta meg a fejét. Én lentebb húztam a bundám ujját, vigyázva, hogy egyetlen ujjam se kerüljön ki a vastag szövet alól. Egészen eddig csak akkor nyúltam ki, ha nagyon kellett, és nem igazán szándékoztam e hagyományon változtatni. Többnyire nem fáztunk, de ha ki kellett bújni valami miatt a bundából nem volt túl kellemes érzés. Éjszakánként pedig a sátorban még kellemesebb meleg volt, s azt kell, mondjam, nem csak a takaró miatt, hanem belülről is jött.
- Vagy ember. – szóltam végül. – De ahogy a fickó szénné volt égetve, hogy csak a puszta csontjai maradjanak meg, körülötte pedig még a tizenöt centis hó is eltűnjön… Az vagy tűzmágia, vagy valamilyen sav, másra nem tudok tippelni. Viszont azok a hatalmas, zavaros nyomok, amiből, igazából semmit nem lehetett kivenni, annyi volt egymás hegyén, hátán, arra engednek következtetni, hogy nem ember volt.
- Vagy nem egyedül volt… - tette hozzá kelletlen hangon.
- Valami baj van? – megálltam, és szembe fordultam vele.
- Nem is tudom… zavar ez a bizonytalanság… végül is három napja bolyongunk a hegyekben, és fogalmunk sincs, mit keresünk. Félek, vadászból könnyen prédává válhatunk. És… Sho miatt is aggódom. – szegte le a fejét. – Talán túl sokat aggodalmaskodom… - mosolygott rám újra, mikor felemelte a fejét, megkönnyebbülésemre.
- Biztos vagyok benne, hogy nincs baja. – hazudtam mosolyogva. Nem szokásom, de jobban éreztem volna magam, ha tényleg nem aggódik, és, talán nem is csak neki hazudtam, hanem magamat is megpróbáltam megnyugtatni. Csak álltunk ott egymással szemben, és kedvem lett volna megölelni, de valami miatt nem ment. Nyeltem egyet, s végül közelebb léptem, és átkaroltam. Rövid ideig tartottam, aztán elmosolyodtam. – Ugye tudod, hogy neked kéne ezt mondani, de, nyugodj meg, minden rendben lesz!
- Igazad van, sajnálom. – arca kissé elvörösödött, de ez betudható volt a hidegnek is. – Keressük meg azt a démont… bármi legyen is az.
- Megtaláljuk. – egyik kezét megfogtam, és visszaálltam mellé, majd elindultam. – Annak a faháznak a közelben kell lennie, ma este nem alszunk a sátorban! – Azzal húzni kezdtem a hóban. Való igaz, hogy nem voltunk már messze a faháztól, már, ha jó irányba megyünk. De így, félhomályban, nyakunkban lógó éjszakával nem mertem volna az életemet tenni rá. De ahogy a gondolataim végére értem, a fák között egy magas, szögletes sziluett kezdett kirajzolódni. – Ott lesz, megtaláltuk! – mutattam előre.
- Látom. Nem mondom, jó lesz kicsit leülni… mondjuk egy székre, vagy ilyesmi. – mondta, és már szinte futottunk a ház felé.
A ház nagyjából derékmagasságig kőből épült, valószínűleg azért, hogy a hó miatt ne rohadjon el a fa, és erre a kő talapzatra a fal többi része már rönkökből állt. Ablakában viszont pislákolt fény. Ezt betudtam annak, hogy korán lefeküdtek, vagy még haza se értek, de ahogy közelebb értünk furcsa szag csapta meg az orromat. Az a jellegzetes szag, ami akkor keletkezik, amikor vízzel öntik be a tábortüzet, a párás koromszag. Lelassítottam, ledöbbentem, már meg sem kellett kerülnünk a házat, hogy tudjam, de a bejárat felé sétáltunk, már csak lépésben.
- Na, ne… - nyögtem, mikor megláttam, hogy az ajtóig, gyakorlatilag a ház fele porrá van égetve, belül pedig azt a falat, amit mi láttunk a leborult és hellyel-közzel épen maradt tetőgerendák tartják.
Bentebb merészkedtünk, és óvatosan végigsimítottam az egyik gerendán, nem ott, ahol megégett, hanem közvetlen mellette. Még meleg volt, tehát nem lehetett messze az, aki, vagy ami ez tette. Nagyon kis koromban jártam itt, de nem tudtam már, hogy hogyan rendezték be. Egyedül a kandalló rémlett, az sem az emlékeimből, hanem az egyik kőfal mellett megfeketedve nagyjából kivehető volt. Atsu egyik pillanatról a másikra elhúzta a kezemből az övét, bemászott egy nagyobb rakás törmelék közé, és kotolni kezdett. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, szememmel azokat a nyomokat kerestem, amiből kideríthetjük, hogy miféle, kiféle tette ezt, de most még csak a lábnyomok sem voltak meg a hóban. De a lábnyomok hogy tudnak eltűnni egyik pillanatról a másikra?
- Gab! – sikkantott Atsu, és azonnal odaléptem mellé. egy deszka alatt egy koponyát talált, az égett hús, haj és csont szaga ökölként vágott orrba, és bundámat az arcom elé tartva néztem, ahogy újabb lécet levesz róla.
- Az öreg Morty. – szóltam mikor megláttam a koponyát, s szabad kezemmel a fogaira mutattam. – Chantai-ból költöztek Nindrába, fiatal korában volt egy összetűzése egy kocsmában, és a teljes első fogsorát kiütötték felülről, nézd a fém fogakat. Szegény ördög… - már majdnem könnyezni kezdtem, amikor megráztam a fejem, és szóltam: - Húzzuk ki, és temessük el… - engedtem el a bundát az orrom elől, és segítettem lepakolni a hulláról a törmeléket. Amikor végeztünk megfogtam a csontvázat a vállánál fogva, és megpróbáltam megemelni, de már nem tartotta össze semmi. – Kristállyal, vagy valamivel, egyben tudod tartani, míg eltemetjük?
Atsu némán bólintott, majd megérintette a csontokat. Azokon indaként futott végig a kristály, és hamarosan az egész csontvázat áthálózta. Ekkor megemeltem a bordái és a combcsontja alá nyúlva, és kivittem a romok közül.
- Megnézem, a ház hátánál hátha van valami ásóféleség. - mondtam, és megkerülve a félig épen maradt házat meg is találtam a keresett szerszámot, mellette pedig egy tőke, egy fejsze és pár nyaláb hasábfa feküdt. Felkaptam párat a hónom alá, a vállamra kaptam az ásót, és visszamentem. Az ásót letámasztva beléptem a házba, és az épen maradt falhoz ledobtam a fadarabokat. - Ezt én elrendezem, a ház mögött van még némi fa, kérlek, hozd előre, nem lesz túl kényelmes, de ma úgy néz ki, itt kell éjszakáznunk.
Mire elhánytam a havat és közel egy méter mélyre ástam a fagyott földben már nem volt szükségem a bundára, teljesen lefőttem, így amikor végeztem vele mihamarabb letettem a testet az aljára, aztán hamar befedtem, enyhén domborodó sírhantot kialakítva a föld felett, aztán bementem a házba, és kerestem valamit, amivel megjelölhetjük a sírt. Rövid keresgélés után egy félig megégett, megfeketedett puskatusra lettem figyelmes az egyik ledőlt, kormos deszka alatt, így feldobva azt, kihúztam az egykori vadász puskáját. A kandalló felett volt a tartója, szóval valószínűleg harcolni próbált az öreg.
- Nem adtad magad könnyen mi? - mosolyodtam el keserűen, aztán kisétáltam a puskával, és csővel felfelé betemettem a koponya felett. Magamra húztam a bundát újra, még szorosabban, ahogy eddig volt, és bementem a romok közé Atsuhoz. - Hogy haladsz?
- Jól. Behordtam a tüzelőt, azokon a ládákon elalhatunk ma éjjel. - mutatott a sarokba. - Azokat a léceket pedig használhatjuk tetőnek, vagy ilyesmi.
- Nagyszerű. - szóltam, aztán a ládákhoz léptem, és egyesével áthúztam a kandallóval szembe. Abból már kellemes meleg áradt, a kövér lángoknak már a látványa is melengette az ember szívét ilyen hidegben. Amint a helyükre kerültek a ládák nekiálltam a léceket a helyére állítani, aztán megnyitottam a dimenzióhasadékot, és kivettem a táskámat, párna helyett a ládák egyik végére tettem, és lefeküdtem a tűztől távolabbi ládára. - Tiétek a tűzköz közeli hely. - mondtam, talán kissé túl hűvösen, de már nem akartam helyesbíteni.
Atsu is a feje alá tette a rögtönzött párnáját, lefeküdt mellém, megvártam, míg Koko is elhelyezkedik, és, mintegy bocsánatkérően közelebb húzódtam, aztán magamhoz öleltem hátulról a lányt. A hajába fúrtam az arcomat, és vártam, hogy elnyomjon az álom. Nem akartam már beszélgetni, pedig nagyon szerettem volna magyarázkodni.
Meg kell találnunk hamar Kaenshot. Aztán, ha egy mód van rá, őket biztonságba helyezni, és Donnal ketten leverni azt a démont, mielőtt még több bajt okoz itt fent. Önzőnek éreztem magam, de egyáltalán nem éreztem bűnnek. Egyetlen gondom ezzel a dologgal az volt, hogy pont azon a területen garázdálkodik, ahol a legtöbb problémát okozhatja Nekem. Kaensho sincs mellettem, lehet, hogy Dont is el tudná kapni egyedül. Mi van, ha rátalál vagy Chantai-ra, vagy Nindra-ra? Sőt, mi van, ha már akkor megtalálta, amikor elindultunk.
Gondolkodásom vége az lett, hogy elnyomott az álom. Nem tudom, hogy a többieket utánam, vagy előttem. Aztán, mintha csak egy perccel később történt volna, hirtelen nyomást éreztem az oldalamon, azonnal felriadtam, és Atsu kékesfehér haja omlott az arcomba. Ha nem ilyen körülmények között lettünk volna, ezt még kellemesen félre is érthettem volna, ám mielőtt bármit is tehettem volna, megtaláltam az okát annak, hogy miért is vetődött rám. Mellettünk egy hatalmas, fekete farkas feje volt, arcán halványkék rajzokkal, ám bal szeme helyén egy irdatlan nagy, még frissnek mondható sebhely volt, hiszen még nem volt begyógyulva, még ott volt az alvadt vér. Mélyen, lassan, tekintélyt parancsolóan lihegett.
Magamhoz szorítottam Atsut, és a kis helyen megpróbáltam úgy átmászni rajta, hogy ne nyomjam meg sehol, és én kerüljek a farkas és ő közé, nem pedig fordítva. Agyam fogaskerekei folyamatosan kattogtak, és nem találtam olyan megoldást, amivel kijöhettünk volna úgy, hogy mi legyünk nyertesei a helyzetnek.
Kétség kívül lángfarkas volt, hatalmas mérete és a Keansho rajzaihoz hasonló mintája csak erről árulkodhatott. Ha megtámadjuk, egy biztos, hogy Sho ügyében nem lesz előre lépés. Aztán ha mi vagyunk erősebbek, lehet, hogy Kaensho nem akar majd visszajönni, és az is benne volt a pakliban, hogy ő nyelne el keresztbe minket.
Mielőtt szólhattam volna, a farkas fejének egyetlen lendítésével elsöpörte a fejünk felől a falnak támasztott léceket, és felborította velünk együtt a ládákat. Kigurultunk a hóra, ahol még egy farkas várt minket. Egy, a fekete méretéhez hasonló fehér volt, vörös rajzokkal.
- Utolsó szó, mielőtt cafatokra téplek titeket?! - lépett közelebb a legnagyobb.
- Miért tennéd? - kiáltottam, mintegy viszonozni akartam a támadó hangvételt, de hátrébb húzódtam, hogy Atsut védjem a testemmel. - Bármi legyen is, ne használj mágiát.
- Ha akarnék, sem tudnék. Valószínűleg szénné égetne, mielőtt megmozdulnék. Lángfarkasok, ugye?
Némán bólintottam.
- Ne játszd a hülyét, ember! - őrjöngött, és fellobbantak a hátán azúrkék lángjai, majd azonnal hatalmas lángörvényt köpött felénk, éppen csak sikerült két oldalra elugranunk. - Már kettőt is megöltetek a fajtámból, és ma ez a vénember engem is megtámadott! - a holdfényben megcsillant az ép szeme.
- Nem ártottunk a fajtádnak semmit, sőt! Megmentettem közületek egyet, nem is oly régen! - kiáltottam vissza
- Hazug!- ordított, és felénk vetődött, de mielőtt bármit is tehettünk volna, a nagy fehér közénk és a fekete közé ugrott. - Mit merészelsz?
- Apám, Vindisha is azt mesélte, hogy egy ember segített neki! Lehet pont ő az!
- Hogy védhette meg pont ez? Nézz rá, fegyvertelen mind a kettő, biztos, hogy nem ő az!
- Ki az a Vindisha? - szóltam közbe, jelezve, hogy még mind a ketten itt vagyunk.
- Hallgass, féreg! - üvöltött újra a fekete.
- Várj! A segítségetekre van szükségünk. A barátunkat keressük, mi Kaenshonak nevezzük! - kiáltott Atsu, megszorítottam a kezét, és felkészültem rá, hogy vetődnünk kell a lángok elől, de e helyett a fekete lángjai lassan visszahúzódtak a rajzokba. Úgy látszik, nyert ügyünk van, már csak el kéne érnünk, hogy elvigyenek…
- Vigyetek minket magatokkal! - vettem át a szót - Ott ugyanúgy megölhettek minket, mint itt. Ha kell, a szemedet is el tudom látni, ha így hagyjuk, könnyen elfertőződhet, és-
- Sss- - szólt a fehér hátra felénk, és újra előre fordult.
A fekete még egy darabig fújtatott hang nélkül, aztán enyhén szétterpesztett lábait összébb húzta.
- Rendben van, magunkkal visszük őket, Enorah, de a te felelősségedre. És te hozod magaddal a hátadon őket! - mondta, aztán részéről elintézettnek tekintette az ügyet, tempózott egy kicsit, és felrúgta magát a levegőbe.
- Köszönjük. - szólt Atsu.
- Vindisha a húgom. Sokat mesélt rólatok, nekem úgy tűnt, nagyon megszeretetett titeket. Gyertek! - hasalt le, én pedig gondolkodás nélkül felültem a hátára, aztán Atsu még visszalépett a táskáinkért. Átadta nekem, én megnyitottam a hasadékot, és elraktam őket.
- Ha egy mód van rá, ezt ne említsd neki, ha nem szükséges. - szóltam Enorah-nak, miközben felsegítettem magam mögé Atsut. Ahogy frissen szerzett útitársunk felállt, Atsu szorosan magához szorított, én pedig rászorítottam Enorah hátára a lábaimat, és a szőrébe markoltam. Megpróbáltam úgy, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozzam neki. Pár futva megtett lépés után felrúgta magát a levegőbe, és a lábai körül örvénylő lángok csaptak fel, ő pedig futott tovább, de már a levegőben.
Vak sötétben repültünk előre a hegyek közé, magunk alatt nem láttunk semmit, egyrészt a magasság, másrészt a sötétség miatt. Jó negyed óráig tartott a repülés így, és egyre fentebb emelkedtünk az egyik hegy oldala mentén. Előttünk kirajzolódott egy sziklaszirt, ahol valamivel előttünk látni véltem leszállni a fekete farkast.
- Fogolyként viszlek oda titeket, úgyhogy nem tudjátok sem a nevemet, sem pedig, hogy megvédtelek titeket. Vindishához viszlek titeket, ne nézzetek senkire, különösen ne a hímekre. Az ő felelősségük a falka védelme. Blaze szeme elé meg egyáltalán ne kerüljetek, ha nem muszáj.
- Rendben. - szóltam, aztán Enorah meglódult, és leszállt a sziklaszirtre. Ledobott magáról minket, és sietős léptekkel elindult befelé a barlangba.
Odabent egyetlen hosszú folyosó vezetett enyhén lejtősen a hegy gyomra felé. Pár méterenként egy-egy barlang volt vájva oldalra, ahonnan mindből szuszogás hallatszott, a legtöbből nem csak egy, és ritkán még kölykök ugatásszerű hangja is csendült. Bentebb haladva pár fekete jött el mellettünk. Megszorítottam Atsu kezét, és leszegett tekintettel haladtunk idegenvezetőnk mögött. Jó ötven méterrel bentebb Enorah lefordult az egyik odúba, és halkan megszólalt:
- Vindisha, vendégeid vannak.
A sarokban hatalmas, fehér szőrből rakott fészek közepén egy kisebb lény mozdult meg, és egy rövid morgás kíséretében felnézett.
- A-Atsu, G-Gabriel? - csak pislogott, én pedig odarohantam, térdre roskadtam a fehér csomóban, és magamhoz öleltem.
- Meg ne merd próbálni újra…
- Szia, Kaensho. - simította végig a fejét Atsu.

- Mit kerestek itt? - vont kérdőre minket Sho, és, már készen álltam a válasszal, legalábbis a majdnem válasszal. Hiszen most már nem volt vesztegetni való időnk. Sho-t megtaláltuk, már csak és kizárólag Don rakétájára kell figyelnünk, és, ha egy mód van rá, nem egyedül indulni segíteni neki. Elvégre is, innen lejutni is érdekes lenne egyedül.
- Hosszú sztori, majd Atsu elmondja. - tettem le, és felálltam. - Enorah, hol van Blaze? Beszélnem kell vele.
- Blaze-el, miért? - látszott rajta a megrökönyödés. Teljesen logikátlan lépés volt így elsőre, olyanhoz beférkőzni, aki első látásra szét akart tépni, ráadásul egy teljesen ismeretlen, farkasokkal teli fészekben ellopakodni addig.
- Nem az emberek azok, akikre vadásznotok kell. - Atsuhoz fordultam. - Maradj itt, én megpróbálok elslisszolni Blaze-hez.
- Biztos, hogy egyedül akarsz maradni vele? Elég bizalmatlan. - csóválta a fejét, jelezve nemtetszését.
- Igen. Gondolom, ő Kaensho apja, ha Enorah apjának szólította, ő pedig a nővére. Mindenképp a szemébe kell néznem, bizonyítanom, ahhoz, hogy elvihessem Sho-t. - a kis farkasra pillantottam, akinek a szemében most egyszerre ült ott az aggodalom és a kétely. És talán pont annak a kételye, hogy egyáltalán akar-e velünk jönni… - Már, ha velünk akar jönni. - toldottam meg halkabban, de ő nem szólt semmit.
- Nem tudnál eljutni oda lebukás nélkül. Elviszlek. - szólt Enorah. - Mássz a hátamra, és takard be magad a bundáddal, így talán kevésbé leszel feltűnő.
Bólintottam, elővettem a Lendisben vásárolt color magicet, és beborítottam az egész bundát olyan színűre, ami tökéletesen elveszett Enorah bundáján, aztán felmásztam a hátára, és összehúzva magam, mint zsoké a ló nyergében, magamra húztam a kabátot.
- Légy óvatos. - intett Atsu, amire én csak egy néma bólintást válaszoltam, és teljesen a fejemre húztam az álcámat, ami alól éppen, hogy kiláthattam előre. Ennek ellenére lényegében semmit sem láttam a barlang bentebbi szakaszán, a hold fénye ide már egyáltalán nem ért el, és csak a pár, fal mentén elejtett, azúrkéken lobogó láng világított. Enorah villámgyorsan, és pihekönnyű léptekkel haladt a folyosókon, bundáját teljesen felborzolta, hogy ne tűnjön fel a háta közepén lévő potyautas.
Talán két-három percig haladtunk, amikor megtorpant, és rogyasztott. Ez volt a jel számomra, így hát egyik oldalra lecsusszantam, és elindultam befelé a szemben lévő terembe. Enorah megfordult, és elindult visszafelé.
Ez a terem hatalmas volt a többihez képest, azúrkék lángokból is több volt a falon, mint amennyit eddig láttam. Egy félreeső sarokban pedig még egy ember méretű nyílás is volt, amin ki lehetett látni a völgyre. A nyílásnál ált a hatalmas farkas, bámult kifelé. Gondolkodott. Nem tudtam, hogy kezdjem a mondanivalómat, és, hogy miként szólítsam meg, elvégre az „őfarkassága” vagy az „őbundássága” esetleg a „Sir Csimbók” nem lett volna éppen pozitív, már, ha az ember nem akar pörkölt lenni.
- Mit akarsz, ember? - dörrent meg váratlanul, és felém fordult. Talán megérezte a szagomat. Még a szívem is kihagyott egy ütést, amikor megszólított.
- Sajnálom, ami a szemével történt. - kezdtem, lehajtott fővel, ahogy Enorah tanácsolta, hogy ne nézzek a hímek szemébe. Talán ez nem fogja bőszíteni. - Ismertem azt, aki tette. Magától biztosan nem tett volna ilyet, sarokba volt szorítva, csak saját magát akarta védeni.
- Igen? - elindult felém. - Képzeld, én is a saját fajtámat akartam védeni, amikor ki akartuk ebrudalni a területünkről. Az emberek elkezdtek vadászni ránk, nem elég, hogy így is csak nagyon kevesen vagyunk, ezek között a hegyek között ez az egyetlen falka, még a bundánk, tojásink is kellenek?
- Itt egy szörnyű félreértés van!
- Ó, tényleg? - szinte izzott a gúny a hangjában, érződött, hogy legszívesebben kiröhögne. - És ezt te fogod tisztázni? - és elkezdett körbejárni.
- Szeretném.
- Nem félsz? Egyetlen harapással ketté tudnálak tépni. Egyetlen lángcsóvámmal hamuvá tudnálak égetni, te pedig meg sem rezzensz. Miért van ez?
- Mert tudom, hogy nem fog bántani, ha meghallja az igazságot.
- Valóban? Akkor kezdj bele, mesélj…
- Ezen a vidéken születtem, Chantai városában, az ottani egyetlen főnemesi család utolsó sarja vagyok, apámékat meggyilkolták. Huszonöt évesen elkerültem a fővárosba, ahonnan múlt karácsonykor elindultam haza, meglátogatni az itteni ismerőseimet. Az ikerhegyek közötti hídon átkelve egy vadászsátorba botlottam, ahol meghúztam magam az éjszaka. Másnap tovább indultam, és egy vonítás kísért az utamon. Kisvártatva megtaláltam a forrását. Egy lángfarkas volt, a vadászok által állított csapdába esve. Megetettem, és kiszabadítottam, elengedtem. Később lövöldözést hallottam, és rohanva indultam arra. A farkasra két vadász szegezett puskát. Próbáltam megmenteni, de nem sikerült. Amikor eltalálták, a farkas tűzgolyó változott, felemelte a tojását, és utolsó szavaival rám bízta. Ez a tojás kelt ki nálam, az újszülöttet tanítottuk, és gondját viseltük. Kaenshonak neveztük azt, akit ti Vindishának.
A farkas abbahagyta a körözést. Egy darabig mozdulatlanul álltunk, aztán ő visszasétált a nyíláshoz. Nem tudtam, hogyan folytassam, de sürgetett az idő. Don rakétája bármikor robbanhat.
- Vindisha az anyja után kapta a nevét. - szólalt meg végül, eddig szokatlan, nyugodt és halk hangon. - Beteg volt, és fáradt, nem ért vissza a fészekbe, és az erdőben szülte meg a lányát. És te találtad meg. - újra megfordult. - Emeld fel a fejed, ember. - engedelmeskedtem. - Van egy hagyomány nálunk. Mégpedig, hogy mindenkinek az erejével kell alátámasztani az igazát, ha bizonyításra kerül a sor. Ha van még, amit mondani akarsz, később elmondod, most eldöntjük, hihetek-e neked. Blaze vagyok e falka egyik vezére.
- A nevem Gabriel. - hajtottam fejet.
- Párbajra hívlak, Gabriel, ami első vérig tart. Kötelességem megkérdezni, hogy mágiával, vagy mágia nélkül kívánod végrehajtani, bírsz-e valamiféle mágiával?
- A Dragon Fang céh mágusa vagyok.
- Akkor eldöntetett. Védd magad! - üvöltött egyet, és rám vetette magát, maga elé lá0ngcsóvát vetve. Az utolsó pillanatban oldalra vetődve tudtam kikerülni.
Villámgyorsan követte a következő támadása, ami már nem láng volt, hanem egyszerű testi erővel próbált meg letarolni. Mellső lábai közt elvetődve próbáltam az egyik tőrrel megsérteni a hasát, vigyázva, hogy életfontosságú szervet ne érjek, de mire megmozdulhattam volna, egyik lábával kirúgott maga alól, hogy csak úgy koppantam a falon. Feltápászkodva újabb rohamot indított felém, én pedig egyesével kilőttem a tőreimet a tárhelyemről.
A rohama se perc alatt ügyes manőverezésbe ment át, ami minden egyes felé repülő tőrt kikerült. Habár egy szeme volt, és bal oldalára kétségkívül jobban vigyázott, mégis ez volt a gyengepontja, legalábbis az, amit támadni tudtam, valós reménnyel a sikerre. Megemelve az eldobott tőröket átcsoportosítottam a terem bal oldalába őket, és megindítottam a farkas felé, miközben én széles ívben jobbról próbáltam megkerülni.
Blaze az egyik pillanatban balra fordította a fejét, és a tőrökbe egy iszonyatos robbanással induló lángcsóvát fújt. A tőrök csörögve koppantak a falon, a nyomás, és a robbanás ereje egyszerűen megállította őket a levegőben, és elrepítették őket. Már a számban éreztem a győzelem ízét, amikor a másik oldalról felugrottam, és rúgásra készen repültem felé, amikor ő is elrugaszkodott. Felemelkedett a levegőbe, és mellső lábának egyetlen csapásával a földre parancsolt. Csak úgy nyekkentem, de azonnal gurulni kellett oldalra. A lángjai kékre színeződtek, és tüzet fújt. A gurulást nem hagyhattam abba, hiszen folyamatosan fújta, és amikor végre sikerült talpra szökkennem a falon talált kapaszkodónak hála, és kezembe parancsoltam a kardomat, újra nekem rontott.
Mancsával deréktól lefelé a falnak szögezett, arcomba lihegett.
- Elismered, hogy legyőztelek, Gabriel?
- Nem! - intettem kezeimmel, és két oldalról öt-öt tőr indult meg felé. El kellett engednie ahhoz, hogy ki tudja kerülni őket. Amint keresztirányban átúsztak közöttünk a tőrök, én pedig ismét szilárd talajt éreztem a lábam alatt, újra támadott. Földön heverő kardomat markolattal felfelé puskagolyó sebességével mozdítottam, és a támadó farkast állcsúcson vágta. Blaze megszédült, én pedig nekiugrottam. Levegőből érkezve homlokon csaptam a könyökömmel, vigyázva, nehogy a még friss sebet eltaláljam a szemén. Földre érkezve kisöpörtem mellső lábait, és ezzel a lendülettel a nyakára ugrottam. Mellkasommal a tarkójára nehézkedve, éppen, hogy sikerült átfognom a nyakát, és szorítófogásba kényszeríteni. A következő pillanatban az összes tőr és kard egyszerre mozdult, és lecsapásra váró madárrajként sorakozott fel Blaze feje mellett lebegve.
- Blaze, elismered-e, hogy legyőztelek?
A farkas vicsorgott, morgott, vergődött még egy darabig, és amikor az egyik rántás alkalmával odacsapta a szemét a homlokomhoz, elengedtem én is. Megszédültem, és ő is borzalmas fájdalmat okozott magával.
- Vissza! - utasítottam a fegyvereimet, és eltűntek a hasadékban. Párbajunk alatt észre sem vettem, hogy jópár farkas gyűlt össze a tágas bejáratnál, elől a nagyok lábainál ott volt Kaensho, és mellette egy másik, hasonló méretű, mégis valamivel kisebb fekete, úgyhogy valószínűleg Atsu is ott volt a tömegben, talán pont Enorah hátán, de nem kerestem tovább. - A szemedet el kéne látni. Ki kéne mosni, mert elfertőződik, és súlyosabb bajod lesz.
- Legyőztél, Gabriel, de ne hidd, hogy engedelmeskedni fogok neked. - állt fel négy lábra, és úgy nézett rám, mintha meg se rezzent volna az önbizalma. Kicsit féltem, hogy ennyi farkas előtt győztem le, és ezzel a tekintélyét is aláástam, és pont ezért nem fog segíteni.
- Ha a seb nem lett volna ilyen érzékeny, én lettem volna két vállra fektetve. - visszakoztam gyorsan, oldalra pillantva a többiekre. Blaze még egy darabig állt csak ott, és méregetett. Aztán fölszegte a fejét, és megvárta, míg felkelek én is.
- Így van. - szólt. Pillantásából láttam, hogy tudja, miért mondtam, de nem örül neki túlzottan. - És most, halljam, ha van még mondanivalód!
- Egy másik fegyvermágus ugyanebből a céhből, mint én, ide jött a hegyek közé. Most is kint van, és keresi azt, amit ti. Ugyanis nem ember gyilkolta meg a farkasokat, Blaze. Egy démon bujkál a hegyek közt, és ugyanígy vagy talán még nagyobb hévvel ritkítja az embereket. Ugyanazon az oldalon állunk, Blaze. Most pedig, engedd, hogy kitisztítsuk a sebed, a barátunk bármikor jelezhet, hogy megtalálta a démont, már negyedik napja rójuk a hegyeket utána.
- Legyen. - válaszolt szűkszavúan, és hasalt. Elővettem a táskámat, abból az üveg whiskeyt és a kötszert.
- Atsu, lennél szíves? - szóltam fennhangon. - És a többiek, lennének szívesek beengedni? - tettem hozzá kicsit epésebben. Mozgolódás támadt, és Atsuval három farkas is kilépett. Enorah mellett ott lépkedett Kaensho, és a kisebb, fekete is ott bukdácsolt. Érdekesen, már-már aránytalanul nagyok voltak az apró szemfogai, még csukott szájából is kilátszott a hegye.
Kivettem egy köteg gézt, lecsavarva az italról a kupakot átitattam vele, és szépen lassan, óvatosan, nehogy jobban megnyomjam, mint kéne, kipucoltam a sebet, és letörölgettem a körülötte lévő részt. Ha nem egy ekkora farkasról lenne szó, akinek fontos a tekintélye, mint vezér, ezt a részt inkább le kellett volna borotválni, biztos, ami biztos. Amint végeztem, Atsu bekötötte a szemét.
- Kész. De át kell majd kötözni naponta többször. - szólt. Nem merte felvenni vele a szemkontaktust, ami végül is, érthető volt. Nem tudni, hogy a hagyományba bele tartozik az is, hogy ha én legyőztem, akkor az is elnyeri a tiszteletét, aki velem volt…
- Köszönöm. - szólt halkan, talán csak udvariasságból, de mindenképp úgy, hogy a falka ne halja, csak az, aki ott áll mellette.
- Meg szeretném kérdezni, hogy számíthatunk-e a te, és a falkád segítségére?
- A démon ellen? - kérdezte Blaze, miközben felállt, és kihúzta magát, robbanás dörrent, az egész terem a nyílás felé fordult, ahol egy tűzijátékszerű fény kavalkád kezdte meg pályafutását lefelé. Gyorsan visszanéztem Blaze-re, aki rövid váratás után bólintott.
- Enorah, hozd őket! Őrzők, utánam! - adta ki végül a parancsot, a farkas rogyasztott, mi pedig felmásztunk a hátára. Kaensho kérés nélkül ugrott fel elém, viszont amikor Lasair indult meg rövid kis lábain Enorah fejével szelíden eltolta.
- Kicsi vagy még. - mosolyodott el, aztán felállt, és elindult kifelé a többi hímmel együtt. Könnyed, puha léptekkel száguldottunk végig a járaton, aztán kiérve a tornácszerű részre elrugaszkodtunk a föld felől, és enyhén lejtősen repültünk az előttünk V alakban haladó öt hím után.
- Koko, kapaszkodj, és ne mássz elő! - szólt hátra Atsu, s közben olyan szorosan magához ölelt, hogy levegőt venni is nehéz volt, és ha nem pont ő teszi, kényelmetlenül éreztem volna magam. De így… itt volt Kaensho, aki bár nem volt biztos, hogy vissza akar jönni velünk, nagyon reméltem. Itt volt Atsu, akinek megszorítottam a kezét a mellkasomon, és minden úgy nézett ki, hogy újabb szövetségesekre is szert tettünk…
- Remélem, Don kitart, míg oda nem érünk.
- Biztos vagyok benne. - próbáltam győzködni, nem csak őt, de magamat is. Mindenesetre nem olyannak ismertem meg, aki egykönnyen megadja magát.
Ahogy felzárkóztunk a falkához, talán tíz perc száguldás után a jeges szélben a következő hegygerincen átemelkedtünk, a következő völgyben már láttuk az ellenfelünket. A föld fel volt hasadva, és fölötte egy groteszk lény csapkodott tucatnyi csápjával a körülötte folyamatosan futkosó Don felé.
Don lábán folyamatosan ott égett a flame boots mágia, amivel, jóval gyorsabb volt, mint a lény mozgása, így könnyedén kikerülte a támadásokat, és csupán akkor ijedtem meg, amikor a lény egy tekintélyes mennyiségű, zöldes folyadékot köpött felé, de hála a reflexeinek ezt is kikerülte. A folyadék alatt viszont a hó azon nyomban párába csapott át, és esküdni mernék, hogy nem azért, mert forró volt…
A lángfarkasok széles ívet leírva landoltak a tisztás másik szélén, én leugorva Enorah hátáról azonnal minden fegyvert elővettem, és rohamozni kezdtem. Egy barátomról volt szó, aki már csomószor segített úgy, hogy nem is kértem. Ideje viszonoznom, és segíteni neki nem meghalni. Magam elé lőttem a tőröket, és a két másfél kezes kardot megmarkolva felkészültem a lény támadására.
A tőrök közül nem sok, talán egy pár talált olyan helyet, amit egyáltalán át tudott szúrni, a nagy része lepattant a lény vastag bőréről, de arra elég volt, hogy felkeltsem a figyelmét, és az egyik csáp felém lendüljön. Fentről érkezett, függőlegesen. Kivártam az utolsó pillanatot, és kiugrottam oldalra, de amint földet ért a végtag, két kardomat szúrásra emelve ráugrottam. A pengék ilyen súllyal és erővel gond nélkül belemartak a húsba, és a következő pillanatban már felfelé lendültem a csáppal együtt.
Amint a fej fölé emelkedett, elengedtem a markolatokat.
- Van Chantai Legacy!- kiáltottam, és a fölött megjelenő oroszlán szájából kirántottam a lángoló kardot. Csapásra készen zuhantam a fej felé, de a becsapódás előtti pillanatban megállt a zuhanás, szorítást éreztem a köpenyemen, és elindultam oldalra. Felpillantva láttam, hogy egy farkas szája ragadta meg a köpenyt, és azon a ponton, ahol előbb elkapott, most két csáp keresztbecsapott.
- Ésszel! - mordult egyet Blaze, miután a föld felett jó két méterre elengedett, én pedig féltédre érkeztem a hóban. Don megállíthatatlanul lőtte a lényt a sörétesével, mind beljebb és beljebb haladva a fasorban, hiszen a lény csápjai gond nélkül eltörték a külső, vékonyabb fákat.
Felpillantva a köröző farkasok látványa fogadott, az egyetlen fehér bundás, Enorah nem is egy, hanem két irányba köpött tüzet, legalábbis ezt hittem. Aztán közelebbről szemügyre véve nem is ő volt a második, kisebb lángcsóva forrása, hanem - még a szememnek sem akartam hinni - Kaensho, a hátán, aki még nem volt képes repülni.
- Azta… - emeltem meg a nem létező kalapomat, de a következő pillanatban újra mozdulnom kellett. Újra és újra nekiveselkedtem, hogy közelebb érjek, de folyton vissza kellett vonulnom. Végül úgy döntöttem, megkeresem Atsut, és felhagyok a magánakciókkal. Szememmel megkerestem a lányt, és megmozdítva az egész arzenált, az ellenkező oldalról indítottam támadást a lebegő fegyverek segítségével. Egy pillanat alatt arra az oldalra fordította a figyelmét, lehetővé téve nekem azt, hogy szinte kockázat nélkül átverekedjem magam a csápokon keresztül Atsuhoz.
Előttem egy csáp csapott a földre, és mielőtt söpörni kezdett volna vízszintesen, megmarkoltam a lángoló kardot, és egyetlen mozdulattal lecsaptam a sáp végét, így az élettelen része a földön maradt, a többi pedig tovább lódult… beborítva mindent a bűzös, zöldeskék vérével.
- Úgy látszik, mi, emberek itt csak mellékszereplők leszünk. - lihegtem, mikor megérkeztem Atsu mellé, és eltettem a kardomat, kitártam a kezeimet, és összpontosítottam. Elég mesze voltak a fegyverek ahhoz, hogy egy szimpla gondolattal ne tudjam őket már irányítani, így meg kellett feszítenem magam, és koncentrálni a mágikus erőt. Pár rövid pillanat, ami veszélyhelyzetben akár évnek is tartott, éreztem is, hogy sikerül, és a lény fölött minden irányból száguldottak mellém, és kezem ügyébe a fegyverek. Mosolyogva markoltam rá az egyik hosszúkard markolatára, és egy intéssel támadásra ösztökéltem a tőröket. Talán a fele talált húst… Elindultam két csáp között, hol az egyikbe, hol a másikba beleállt tőrökön kapaszkodva felfelé, míg nem az egyik csáp majdhogynem tövéig értem. Lábaimmal átfogtam, mintha csak lovagolnék, és a kardot újra és újra magasba emelve próbáltam levágni a lenyúló részt.
- Don, jól jönne egy kis segítség! - kiáltottam, mire pár másodperc múlva négy lövés dördült. Nagy kaliberű golyók süvítettek felém, illetve az előttem lévő csáp felé, és mind a négy mélyen beletépett a húsba, az egyik keresztül is vájta magát rajta. Újra elkezdtem a favágó technikát alkalmazni, amikor láttam, hogy egy másik csáppal próbál lesöpörni innen. Elengedtem a fogást a lábammal, és oldalra vetődve, a csápot már alig tartó húst vettem célba zuhanás közben. Egy jól irányzott csapással elvágtam, és felkészültem a zuhanásra, merthogy alattam nem volt semmi, csak a hó.
Próbáltam úgy érkezni, hogy ne csússzon fel a nyakamba a combcsontom, tehát nyújtott, de laza lábbal, összeszorított bokával. Földet érésnél folyamatosan összecsuklottam, és előre gurultam. És ekkor éles fájdalom vájt a kézfejembe. Kétségbeesés. Fölpillantottam, és a kardomat hátrahagyva rohantam Atsu felé, ahova egy csáp vízszintesen közeledett, baljós sebességgel és erővel…
- Nem! - kiáltottam, amikor éppen elértem Atsut. Oldalról vetődtem rá, a levegőben szembe fordítva magammal, és mellkasán taszítva egyet, a fődhöz nyomtam, minél mélyebbre a hóba. A következő pillanatban még élesebb fájdalom hasított belém, de már nem a kézfejemen… A csáp telibe talált, és az utolsó, amire emlékszem, hogy repültem, de a fájdalom miatti ájulástól már nem volt meg, hogy egyáltalán landoltam-e…

Minden fehér lett, megint. A földön feküdtem, sajgott a hátam, és nem tudtam mozdulni. Mellettem két patkó koppant, aztán két csizma is követte. Oldalra pillantottam, és láttam ugyanazt a nyolc lábú lovat, amit már egyszer, amikor majdnem meghaltam. Csak most nem az a tagbaszakadt, képtelen módon magas szakállas, páncélos fickó állt mellette, hanem egy kecses, vékony szőke hajú nő.
- Meghaltam? - kérdeztem. Egyből arra következtettem, hogy az öreg istenek egyik szolgálója, és azért jött, hogy átsegítsen a túlvilágra.
- Nem, de ne kísértsd a szerencséd. A szivárvány híd előtt vagy. De ideje visszatérned, odaát már várnak.

- Gab...Gab...Ébredj! - földön túliként hangzó, ismerős hang szólongatot, a fülem zúgni kezdett, a fehérség hirtelen színek viharává változott, és helyrerakták magukat a világban, ami körülvett. Atsu hajolt fölém, és az ő hangja csengett a fülembe.
- M-mi? - pislogtam, aztán leesett. Élek. Megmenekültem. - Atsu! - felkönyököltem, másik karommal átkaroltam a nyakát, megcsókoltam, és visszahúztam magam mellé a hóba.Élek. Annyira örültem, hogy ezt máshogy egyébként sem tudtam volna kifejezni. Hosszan egymásba gabalyodtunk, aztán egy perc, s a kívülállóknak talán óra múlva elengedtem.
- Azt hittem végem, ennyi volt. Mi történt?
- Csak elvesztetted az eszméleted, nyugi. - mosolygott, még a szemei is félhold alakba hajlottak. - A démont már elintézte Sho... na jó, egy kicsit segítettünk neki. - kacsintott sokatmondóan a farkasra.
- Sho! Tényleg! Láttalak, ahogy tüzet fújsz, az tényleg te voltál, vagy akkor már nem voltam magamnál? - fordultam oda izgatottan.
- Én voltam. - hangjából kincsengett a boldogság, én pedig megnyugodtam, hogy rendbe jött, aminek rendbe kellett.
- Azta! és miért nem mondtad? Óriási vagy!
- Nem akarta, hogy rosszul érezd magad, amiért ő az erősebb. - húzta el a száját viccesen.
- Viccelsz? Büszke vagyok rád! - újra átkaroltam Atsut, de most másik karommal még Kaenshot is oda húztam magamhoz. Olyan közel szorítottam magamhoz amennyire csak tudtam, de vigyáztam, hogy Atsu bundája alatt Kokonak nehogy baja essen. - nem esett baja senkinek sem, ugye? Csak én voltam a golyófogó? - kérdeztem, és Don megköszörülte a torkát felettem.
- Mindenki más tud vigyázni a seggére, haver. - elkapta a vállamat, és valósággal talpra rántott. - De majd, talán még megéljük, hogy a tiédet se rúgják szét lépten-nyomon. - vigyorgott, én megütöttem a vállát, aztán a vidám hangulat egyszeriben feszülté vállt, ahogy észrevettük, hogy a farkasok körülvettek minket, velünk szemben pedig Blaze előrébb lépett a gyűrűből.
Sho elénk sétált, Kínos csend ült az egész társaságra, és mielőtt megtörhettem volna, mind a ketten egyszerre szólaltak meg.
- Apám elm- megszakadt a mondanivalója, meghökkent apja kedves hangsúlyán.
- Elmehetsz... Kaensho. De tudd, mindig lesz helyed köztünk. - szólta kímérten, de mindenféleképpen szeldíebben. Most nem falkavezérként szólította meg a lányát, hanem apaként. És, hogy Kaenshonak nevezte, még engem is meglepett.
- Vissza fogok járni. - fogadkozott Kaensho, és mielőtt folytathatta volna, kiálltam mellé.
- Nem áll szándékomban kinevelni a büszkeségét belőle. A büszkeséget, amit az anyjától, és az apjától örökölt. Gondját fogjuk viselni, ígérem.- sandítottam hátulra Atsura, aki csak egy széles, barátságos mosolyt kanyarított az arcára.
- Nos, akkor mehetünk, azt hiszem. - lépett elő Enorah. - Felszállás! - rogyasztott újra, Atsuval és a két csöppséggel felmásztunk.
- Hé, velem mi lesz? - állt mellénk Don, majd a gyűrűből egy hím kelletlenül odasétált, és szabály szerűen a fejével feldobta a hátára. - Öö, oké. - rántotta meg a vállát, amint elhelyezkedett, és aztán a levegőbe emelkedtünk.
A repüléssel töltött idő némán, és gyorsan telt, egyedül az érintésekkel kommunikáltunk, csak éreztük, hogy ott van a másik, és nem kellettek, nem volt szükség szavakra.
Nindra határában meredek ereszkedésbe kezdtek a farkasok, aztán egy puha landolással Enorah kecsesen leeresztett minket Dont pedig valósággal ledobta az ő hátasa, aki azon nyombam a levegőbe is szökkent.
- Ne törődjetek vele, Zartan mindig ilyen. - mosolyodott el Enorah, amint felállt, és ránk nézett. - Örülök, hogy ilyen emberekhez került a húgom. Vigyázzatok rá! - szólt, aztán az említett felé fordult. - Te pedig rájuk. Kaensho. - az utolsó szót kihangsúlyozta, aztán még biccentett egyet felénk, és felröppent a hím után.
Egymásra néztünk, jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán kézen fogva indultunk el lefelé a városba. A főutcára érkezve Atsu megemlítette, hogy még van egy tiszteletköre a polgármesternél, úgyhogy én megígértem, hogy megvárjuk a pályaudvaron, amint megvesszük a jegyeket. Kiérve láttuk, hogy ha ügyes, akkor pont el tudunk menni a következő járattal, úgyhogy megelőlgezve a bizalmat, arra váltottuk meg a jegyet, és amint befutott a vonat, megjelent a peronon Atsu is.
- Csak utánad. - mutattam magam elé a vagonajtóban, mire Don és Sho gyorsan fel is kaptattak a lépcsőn, én pedig mosolyogva felhúztam az egyik szemöldökömet Atsura nézve.