A visszaszökött múlt - Rouuro vs Gabriel

Tárgy: A visszaszökött múlt - Rouuro vs Gabriel Szomb. Nov. 27, 2010 6:20 pm

A reggeli szertartásszerűen végrehajtott teendőim után a szokásoshoz híven felkaptam a köpenyemet, és nekivágtam a garzonomat elhagyva az utcáknak. Arra szántam a napot, hogy csak sétálok egy nagyot, aztán rájöttem, hogy nem megy nekem ez spontán dolgok végzése. Valamiért sosem tudtam levetkőzni a szokásaimat. ~Úgy látszik tényleg a szokásaim rabja vagyok.~ Úgyhogy célba vettem az Era belvárosában lévő Dragon Fang klánházat. A fellegek meglehetősen dühösen gomolyogtak felettem, nagy ritkán engedték csak szóhoz jutni a pislákoló napfényt. A klánház ajtaját belökve ismerős arcok emelték rám a tekintetüket, aztán a pult felé vettem az irányt.
- Üdvözlet Sebastian. - szóltam, miközben ültem a pulttal szemben. - A szokásos rántottát, ha lehet.
- Jó reggelt, Gabriel. Máris adom, közben olvasd el ezt a levelet! - nyújtott át nekem egy borítékot, lenyomat nélküli faggyúpecséttel.
- Mi ez? - vettem át, s közelebbről szemügyre vettem a faggyút.
- Egy kisgyerek hozta be még tegnap este, a te neved van rajta. - mondta, miközben beleütötte a három tojásomat a serpenyőbe.
- Furcsa. Semmilyen díszítés nincs a pecséten, ilyet nem láttam még. - lehelem magam elé, miközben kinyitom, és olvasni kezdem.

"Találkozzunk péntek délben a főváros külső peremén lévő Lőporos Hordó nevű kocsma mögött. Az ügy nem tűr halasztást, a rád vadászó banditákról vannak információim, a te érdekedben szeretném átadni őket, mielőtt azok érnek el téged. R.K."

~R.K.? Ki lehet? Mindegy, fontosnak néz ki, és ha képes volt bejuttatni a klánházba biztosan az is.~
- Sebastian, merre van a Lőporos Hordó? - tolom a zsebembe a borítékkal együtt a papírt.
- Oda akarsz menni? - fordítja meg közben a rántottámat. - Az nem egy barátságos környék, maradjunk annyiban. Egyébként, a város déli felében van, és nem fogod eltéveszteni. A teteje messzire kirí a többi ház közül, olyan, mint egy fél lőporos hordó ami az oldalára lett fordítva. - szólt, s kitette a rántottát egy tányérra.
- Köszönöm. - szóltam, s nekiláttam az evésnek. Igyekeztem gyorsan, de nem kapkodva enni, elvégre még van időm délig, bár nem túl sok.

Az utolsó falat után azonnal elrohantam, köszönni is csak a küszöbről szóltam vissza Sebastiannak meg a többieknek, és újra belevetettem magam az utcák labirintusába. Sebastian leírása szerint nem volt nehéz megtalálni a helyet, és a tippje is bejött. Tényleg nem egy barátságos környék. A falakról hullik a vakolat, nem egy össze van firkálva, némelyik háznak hiányoztak az ablakai. Az utcák szemetesek voltak, és hála az éjjeli esőnek sárosak is.
A kocsma mögé értem, pont, amikor a távoli óratorony elütötte a delet. Szűk kis sikátor volt, amit egyik oldalról a kocsma, másik oldalról egy alacsony, nagyjából 180 centis agyag fal választott el. Nekitámaszkodtam a falnak, és magam előtt összefontam a karomat, majd várni kezdtem a levél feladóját. Hol jobbra, hol pedig balra néztem, majd amikor kezdtem elgémberedni ebben a pózban megpróbáltam ellökni magam a faltól, de ebben a pillanatban nehézkessé vált a mozdulat. Mintha megfogtak volna hátulról, illetve a köpenyemet.
- Mi a...? - azonnal szétpattintottam a kapcsot a mellemen, és elrúgtam magam a faltól, visszatekintve pedig láttam, hogy deréktájon megkristályosodott a ruhadarab. - Ez meg? Ex-quip! Magic Sword! - kiáltottam, és a hideg acél markolat belesimult a kezembe. - Mutasd magad!

Mellettem nyílvessző süvít el, így le kell emelnem a tekintetem a falról, a másik oldalról pedig egy bandita fut felém. Az íjász felé figyelve a fülemre támaszkodva várom, amíg a pöröllyel felfegyverzett fickó megérkezik.
Egy újabb nyílvessző repül felém, ami elől sikeresen kitértem, és a másik fickó is támadható távolságba került. A fegyverét véve támadást indítok a kardommal, és azonnal vissza is zárok a kiinduló harci állásomba. Ezután ő indított támadást felém, ami elől elhajoltam, és sikeresen beállítottam közém, és az íjász közé. Ismét támadást indítottam felé, ezúttal a torkát véve célba, de sikerült elhajolnia, a pengém hegye pedig a falat hasította fel, esélyt adva neki egy újabb csapásra. Megpróbáltam kirántani a kardom a falból, de nem sikerült, egy röpke pillantás elég volt ahhoz, hogy lássam, a köpenyemhez hasonló sorsra jutott, így el kellett engednem a markolatot, és legugolni. A fejre irányuló csapás a falból kiálló kardomat találta el, én pedig újra körbe tudtam táncolni a fickót. Az íjon az ideg újra megpendült, én pedig folytattam az utam a bandita körül, és a vessző a lapockái közé fúródott.
~Ez közel volt.~ Tekintetem újra az íjászra emelem, ekkor megcsendül a kardom pengéje a földön. Eltűnt a kristály róla, és a köpenyről is. Azonnal felkapom a fegyvert, és rohanni kezdek a második támadóm felé. Újabb nyílvessző süvít el a fülem mellett, már csupán centikre. Már elég közel voltam ahhoz, hogy minimális legyen az esélye annak, hogy sikerül a következő lövést kikerülni, ezért amint elég közel értem hozzá, ráugrottam, kiütve a kezéből az íjat, a hátáról pedig leborítva a tegezt. A fickó tőrt rántott, és az arcom felé csapott vele, ezért legurultam róla oldalra, és amikor rám akart ugrani gyomorszájon rúgtam. Amíg tántorgott kirúgtam a kezéből a tőrt és ugyanezzel a lendülettel a falhoz vágtam.
- Kik vagytok?! - ordítottam rá, miután a kardomat a torka előtt keresztbe téve a falnak szorítottam.
- Bábok.
- Normális választ várok! - ráztam meg.
- Bábok. Akik elég időt nyertek ahhoz, hogy beleess a csapdánkba.
~Micsoda?~

Az előző napokat utazással töltöttem: két nappal ezelőtt találtam egy kisebb munkát, ami mindenképpen megérte volna nekem: 100.000 gyémánt egy szinte ismeretlen mágusért - átlagos meló átlagos pénzért a köreinkben, hiszen a mágusok vadászata, akármilyen gyenge erőről is legyen szó, külön specialitást igényel: szakosodást olyan küzdelmi és mágiaformákra, amivel a mágusokat lehet elkapni, ami legalább ugyanolyan hosszú, de keservesen kemény feladat is, mivel gyakorlatra nagyon kevés a lehetőség. Útra keltem hát Era városába, ahol a jelenlegi célpont él egy másik hivatalos klán tagjaként. A legkomolyabb veszély, amire számítok az a város: hiszen a célpontom klánja városában kell elkapnom őt, ahol még a város lakossága is az ellenségem lehet...
Gabriel van Chantai. A célpontot egy alvilági szervezet üldözi, akik egyből a Southern Wolves klánhoz fordultak, miután a mágus betett nekik. Tehát tudhatja a titkukat, vagy olyan veszteséget okozott, amit mindenképpen meg kell torolni. Ez mindkét oldalról sokat mond, minden esetre a fejpénz a mágus ellen tendál. A küzdelem helyszínt szerencsére én választhatom meg, és ez kényelmessé is teszi számomra azt. A nyomornegyed mindent eltűrő sikátorainak egyike lett a kiválasztott, ahová nekem volt időm berendezkedni, míg Chantai valószínűleg mindössze önmaga, a terepre felkészületlenül jelenik majd meg...

A nyomornegyed egyik házának tetejéről figyelem az életet. Itt minden összefut néhány szálon, az alvilág ural mindent, de abból ítélve, hogy a szervezet ami felbérelt ide sem jön, másik alvilági banda lehet itt az úr. A célpontot könnyű olt megtalálni: a hivatalos klánok tagjai általában könnyen hozzáférhetőek, és megjegyezhetőek, főleg a saját városukban... Gondolataim végére sem érek, már meg is látom a leírások alapján felismerhető figurát. Pontosan úgy megy minden, ahogyan terveztem, ő pedig besétál a csapdába.
A küzdelmeiből bizony kiderül, hogy nehéz dolgom lesz vele. Ő nem az a tipikus jószág, mint a mágusok többsége, akik ellen a farkasok erővel és gyorsasággal készülnek. Mozdulatai kiforrottak, nem feleslegesek, viszont nem öl hidegvérrel. Kifinomult egyéniség lehet. A banditák, akik pár ezresért adták magukat nem sokat érnek, és még össze sem zavarják a mágust, aki a fegyveridézők közé tartozik. Nehéz csoport, ellene már-már semmilyen előnyöm sincs, hiszen túl gyors és ügyes is lehet ahhoz, hogy szimplán engedje eltörnöm a pengéit...

Végül, amikor végez a csalijaimmal, és a fickó felfedi magát, már nekem is lépnem kell, hogy ne szalasszam el a lehetőségemet: a fal tetején állok, pár méterrel a vallatás fölött. Kezeimet összecsapva kiterjesztem az energiáimat magam köré, és apró, pénzérményi kristályokat hozok létre a levegőben a páros fölött, jó pár méter sugarú körben és hagyom, hogy azok borostyánosan csillogó esőként potyogjanak. Folyamatosan teremtem a következő cseppeket, és amint a felismerés felfordítja Chantai tekintetét, egy utolsó nagy adag kristályt teremtve, azok között ugrok felé. Gyakorlatilag a legkevésbé sem elegánsan érkezek, lábaimmal taposni tervezem az áldozatomat, estemben pedig a lábfejeimre teremtek egy-egy szedett vedett "kristálypapucsot," amik egyetlen előnye, hogy túlzó méretükből mindenfelé tüskék állnak ki. Ha az ellenfelem közönséges mágus lenne, ez már elég lenne a kivégzéséhez, de mivel a klánomhoz is eljutott a fejdíja, bizonyára ez csupán bemutatkoznom lesz elég, és Chantai kitér a veszélyes tüskés súlyaim elől - legalábbis erre számítok, és ha meg is teszi, estemben felé rúgom a lábamról a tüskés "papucsokat," hogy leérkezni, és esetleg egy nyitott pillanatot találni még lehessen időm...

A fickó nem mondott semmit, csak vigyorgott. ~Fene azt a jó szívem!~ Fogtam a kardomat, és homlokon csaptam a markolattal, így eszméletét vesztette, és csak most néztem körbe magamon először. Furcsa, csillámló anyag esett az égből, illetve, felettem. Hirtelen az égre emelem a tekintetem, de már túl késő volt. Egy nagyobb adag kristályszerű anyag omlik rám, és csak az utolsó pillanatban sikerült csak eltakarni a szemem, hogy ne fedje be azt. Elemelem a fejem felől a karomat, és egy alakot pillantok meg zuhanni felém. Védekezően magam felé kapom újra a karomat, és teli talppal érkezik rá, és csak a szerencsémen múlott, hogy sikerült úgy megtámasztani magamat, hogy ledobjam magamról.
Amíg az alkaromat dörzsölgettem, észrevettem, hogy mi ütött akkorát: A lábán furcsa, papucsszerű kristályok meredeznek.
A fickó egy pillanatra sem torpan meg, felugrik, és magán körbefordulva elrúgja az egyik, majd a másik "papucsot". Az elsőt sikeresen hárított a kardom lapjával, a másik viszont sikeresen mellbe vágott. Először éreztem úgy, hogy tényleg van értelme hordanom azt a vékony sodronyinget, különben ez már rég felsértette volna a bőröm.
Ideje támadnom. ~De ki lehet ez?~ Felkaptam a fegyverem, és azonnal közelebb ugrottam, egy vállra irányított csapással próbálkoztam meg, de sikeresen elhajolt, megérintette a bokámat, és mögém került. Megpróbáltam megfordulni, de a lábaimat a földhöz bilincselte azzal a furcsa kristálymágiával, így könnyedén a vádlimra léphetett, és így féltérdre estem.
Merítve a dühömből amit a tehetetlenségem korbácsolt fel a másik lábammal megpróbáltam felrúgni magam, mielőtt végez velem, és, bár nem pont úgy, ahogy terveztem - egy-egy maréknyi földdel együtt a lábamon -, de sikerült. Előtte felemelkedve a tenyereimre dobtam magam, és mindkét lábammal mellbe rúgtam.
- Mit akarsz?! - kiáltottam neki oda, miközben ő fuldoklott, én pedig levertem a bokáimmal a kristályt és a földet.

A válasz túl gyors, és erőteljes volt. Chantai készületlenül is, és hátrányos helyzetből is tudott támadni, méghozzá úgy, hogy a tüskés súlyok is alig láttatták hatásukat. Amíg pár köhögés után nagy levegőkkel igyekeztem rendbe szedni a gondolataimat, megbizonyosodtam róla, hogy az öltözékben bizony valamiféle vértezet is lapul, magyarázandó a túl könnyed sérülésvételt, és egyre jobban nehezítve az én dolgomat. Az ellenfél erősebb mint én. Megint olyan történt, amivel számolnom kellett volna...
A következő taktikám viszont legalább már erre felkészülhet. A nehéz légzést nem hagyom abba, a balommal pedig a mellkasomat fogva-dörzsölve állok fel: megjátszom, hogy a sebeim sokkalta súlyosabban hatottak, és közben a jobbom az oldaltáskám felé hátrál. Felállok, a bal lábammal előrelépve, fogaimat szívva, és szemeimmel is grimaszolva a fájdalom érzetét, majd végül válaszolok a kérdésre, kicsit akadozó hangon.
-A fejedet, Chantai, a fejedet. De nem számoltam rá, hogy ennyire erős lehetsz. Nincs választásom... - azzal, majdnem suttogva, már kimondom a varázsigét -Crystal Make! - és a kezem, amibe közben a hátam mögött belecsúsztattam a rövidkardomat és az alkaromra fektettem, elkezd körülépülni szabálytalan kristálytömeggel, aminek szivárvánnyi színe van, és szinte mindenütt megtöri a fényt (tehát nem látni be alá). A másik kezem azután kezd el körbeépülni kristállyal, miután az első építését befejelztem, és nem is támadok: ha az ellenségemtől függ, akkor mindkét kezemre karomnyi szélességű kristálytömböket építek.
Ezek a tömbök, mivel egy kézzel alkottam őket, nem olyan kemények, mint a két kézzel kreált mágikus kristály és könnyű szerkezetűre is készítettem őket. Könnyen törnek, de pont ez a feladatuk: a nehéznek kinéző bunkókkal hadakozó sérült helyett gyors és reagálóképes leszek, aki minden ellene induló vágásra egy védekezésnek is megfelelő támadással felelhet, aminek a nyomán a szilánkosra törő kristály darabjai záporozhatják meg az ellenfelet - éppen ezért megvárom, míg az ellenfelem támad, és amint belevetődik a támadásába félredobom a megjátszást, hogy teljes támadást indítsak, mind a két karral (ha a balomra nem hagyott időt, hát csak a jobbal).
Harc közben nem koncentrálok másra, csak arra, hogy védekezzek és minél jobban zavarjam az ellenfelemet a leforgácsolódó szilánkokkal, amíg nem teljesen le nem bomlik a jobbomról a kristály.
Ekkor, az utolsó ütésváltásból egyből támadásba megyek át: a karomra fektetett rövid kard az, ami igazán védi a támadást, míg a szétroppanó kristály alól kibukkan a kard, egy fordítással belépni szándékozom az ellenfelem védtelen zónájába egy vágás erejéig.
Teljesen védekező taktikám, ha túl hamar túl erős védelemmel, vagy távolságot tartó technikával találkozom az, hogy egyből széttöröm karjaimról a kristályt és az ellenfelem felé kilövöm őket, majd védekező kardpárbajba kezdek, amit maximum két tőr jól időzített eldobásával egészítek ki, hogy én is távol tartsam magamtól az ellenfelet...
Hogy ez mind mennyire sikerül, az csak idő kérdése. Ha a trükkjeim elegek a megtévesztéshez és a gyors meglepetés-sikerekhez, talán győzhetek, ha viszont az ellenfél tapasztaltabb is mint én az idő múlásával csak nőhet kettőnk között a különbség. Minél előbb ki kell találnom valamit!

//A szavaim khaki színűek lettek.//

-A fejedet, Chantai, a fejedet. De nem számoltam rá, hogy ennyire erős lehetsz. Nincs választásom... - a szavak visszhangot vertek a fejemben, és apám gyilkosainak legyőzése után először éreztem úgy, hogy innentől komolyra fordul a játszma.
- Mindig. - állok fel. - Mindig van választásod. - végignézek a lihegő ellenfelemen, aki már a fogait szívja fájdalmában. Egyértelműen az életemért kűzdök, de nincs az az Isten, hogy nyomós ok nélkül valakinek az életére törjek. Tisztában vagyok vele, hogy nem azok voltak az utolsó életek a hegyekben, amit kioltottam, de amíg egyetlen járható út van ennek kikerülésére, én azon fogok járni.
Közben az ellenfelem erőt vett magán, és jobb karjára hatalmas kristálybunkót épített, majd baljára is elkezdte. ~Most kell indulnom, akkor is, ha nem akarom megölni, míg van esélyem!~
Megindulok felé ismét, és a még alig beburkolt jobb karját veszem célba a fegyveremmel, ám a jobb karja hamarabb odaért. ~Hogy lehet ilyen gyors egy ekkora buzogánnyal ilyen állapotban?!~ Jobb híján erre mérem az ütésem, és azonnal megpördülve, míg háttal állok neki, egy rúgást indítok a karjára. Valamiért mind a két ütés túl könnyen hatolt be a kristályok közé. Újra szembe fordulva veszem észre, hogy kristályszilánkok tömege szakadt le a dorongról, így védenem kell a szememet. Bal kezemet a homlokom elé tartom, és kissé lehajtom a fejem, hogy ne kerüljenek a szemembe. Meg kell várnom, míg ő támad, hogy valamiképpen kifigyeljem a gyenge pontját. Hátra ugrok, ismét felemelem a kardomat, és várok.
De ő nem mozdul. Védekezik ahogy csak tud. Nincs mese, nekem kell rákényszeríteni arra, hogy rést hagyjon a védelmén. A jobb karján a kristályok elég könnyen letörnek, így ha azt lemorzsolom róla, fegyvertelen lesz, legalábbis, egy időre. Újból nekiugrok, ezennel már csakis a jobb karját célozva, ütés ütést követ, de még ha akarnék se tudnék jelentősebb kárt tenni benne, hiszen csak jobb kezemmel tartom a kardot, a balommal a szememet kell védenem. Már éppen belejöttem volna, amikor a kardom beleragadt a kristályok közé, és nem sikerült kirántanom, így inkább elengedtem, és újra hátrálni kezdtem, épp időben, hiszen mindkét karjával támadást indított, és ennek a manővernek hála, csak az agyagfalat találta el. ~Tartanom kell a távolságot, de így nem tudok támadni.~
Pár másodpercig csak néztük egymást, majd a fickó felemelte a jobb karját, szilánkokra robbantotta azt, és az egész tömeg megindult felém. ~Fenébe, mit nem adnék most egy szél elemű technikáért!~ Megpróbáltam elugrani, amíg még lehet, de a bal karomat nem sikerült elhúzni a szilánkok elől, és könyöktől lefelé tucatnyi helyen sértették fel a bőrt. ~Francba!~
Nincs időm hezitálni, a kardomat dárdaként dobom ellenfelem felé, és rohanni kezdek utána, az pedig alkarjára fogott rövid kardját maga előtt keresztbe tartva másik alkarjával megtámasztva védte magát.
- Ex-quip! Magic Sword! - kiáltom az utolsó pillanat előtt, mire a kard eltűnt, és ismét a kezembe simult a markolat. Felugrottam, és a lendületet kihasználva egyenesen a rövid kardra csaptam, kibillentve ezzel ellenfelemet egyensúlyából.

Többszörös védekezésre kényszerítve, félig a földre tolva, az utolsó csapás ellen úgy kellett védekeznem, hogy elkerüljem, talán a halálomat is. A túl sok tervezés másodpercek leforgása alatt ment kárba, és a stratégiákkal való játék megbosszulta magát. Nem ismertem meg az ellenfelet, inkább úgy játszottam, hogy megint elfelejtettem, én vagyok szorult helyzetben...
Úgy éreztem, miközben az erőteljes csapás majdhogynem szikrákat vetve végigsikított a kardomon, képek villannak be a szemeim elé. A testem aktiválta magát, a halál jelére minden zsigerem moccanni akart, és az agyam is mintha lüktetni kezdett volna az energiától ami neki jutott. A kardot fogó kezem beleremegett a megerőltetésbe, a másik karommal segítettem hát, hogy elbírjam Chantai támadását. Összekulcsoltam kezeimet a kardon, és kiálltam a támadás vehemenciáját: a vékony alak csak lendületből lehetett erősebb nálam, viszont amint a lendületének eltűnt az energiája, már képes voltam visszanyomni, így fél térden állva, kardommal nekifeszültem az övének, hogy patt helyzetet alakítsak ki: mindkét kard, amint enged, lehetőséget ad a másiknak egy vágásra, amit csak gyorsasággal lehet elkerülni, úgy, hogy minél távolabb kell kerülni a kivédéshez.
-Talán igen. Talán nem. Az élet nem olyan szép, hogy mindig adjon lehetőségeket - miközben elsütöttem a már-már prózai de igaz replikát, Chantai pillantásával is birkózva, csakis az ellenfelem figyelmének további elterelése kedvéért, arra koncentráltam, kezeimet már már túlzottan elszorítva egymáson, hogy Chantai cipőjét észrevétlenül és hang nélkül körbenője egy-egy földből kinövő kristályburok.
Csak akkor váltok a cselekvéseimen, amikor az ellenfelem észreveszi a lába köré növő burkot. A közelharci állásomon nem váltok: nekem jó a patthelyzet, és én tudok közelíteni és támadni ha Chantai megragad a földön, viszont ha ki tudná szabadítani magát sem kezdhet támadásba felelőtlenül. Akkor viszont, amikor Chantai figyelme egy pillanatra is meginog az épülő lábbilincsei miatt, mágiát váltok és a földön heverő apró kristályokat kezdem irányítani egy hatalmas felhőként, ami körbeveszi és megostromolja őt, bármit is csinál - a csatára előkészített tervem itt teljesedik ki egszen.
Attól függetlenül, hogy mennyire tudok sikeres lenni, már mindenképpen kimerültebb állapotban leszek, mint az ellenfelem. Hacsak-nem sikerül a trükkömmel meglepnem Chantait, és vért vesztő sebek tucatjait nyithatom meg rajta, biztos, hogy veszteséggel zárom a küzdelmet, de még ha sikerrel járok is, gondolnom kell arra, hogy ő is edzett, így ki tudja mennyi akarat marad benne, és milyen fegyvert rángathat még elő a tarsolyából, amivel meg lehet képes lepni. Hátrálok, és a kardom mellé dobótőrt a kezembe véve figyelem az eseményeket távolról...

-Talán igen. Talán nem. Az élet nem olyan szép, hogy mindig adjon lehetőségeket. - szólt a meglehetősen erősnek bizonyult ellenfelem, miközben pengéinket egymásnak feszítettük, és nem csak azok, hanem az összeakadó tekintetünk is szikrát hányt. A lendületnek hála sikerült kibillenteni az egyensúlyából, de testi fölényben van, így könnyedén patthelyzetre tudta kihozni a hátrányát. Viszont mágiában én vagyok előnyben, eddig gyakorlatilag csak a testi erőmet használtam, leszámítva a kard e dimenzióban tartását, és két megidézését. Ha így haladok hamarosan kimerül, és nem kell folytatnom a harcot. Legalábbis remélem. Nem tudom mi célból akar az életemre törni, de a jelenlegi célom az, hogy ezt kiderítsem, és ehhez nem lenne szerencsés, ha megölném. Nem is beszélve az elveimről.
Ellököm magamtól, egy-egy lépésnyit hátrál. ~Biztos, hogy akar valamit, én nem löktem ekkorát.~ Egyik karjával hátra nyúl, először balra lendíti, aztán villámgyorsan jobbra maga előtt, és mindkét alkalommal egy-egy dobótőrt dob felém. Az elsőt sikerül a kardommal hárítani, a másikat igyekeztem elkapni, és meg is lett az eredménye. Azonnal visszafelé irányítom, de hála gyakorlatlanságomnak, célt téveszt, ezért ismét megpróbálok rárontani, de a lábam nem mozdul. Tekintetem leengedem, és látom, hogy ugyanaz a kristályburok vette körül a lábam amit már egyszer bevetett ellenem. A kardommal levágom a hátul támasztó lábamról. ~És áldom az acél betétet a csizmámban~ És lendületet véve sikerül kitépni a másikat, kristályburkostól a földből.
Az ellenfelem sem tétlenkedett, látván, hogy sikerült kiszabadulnom kitartotta jobb kezét, és a mögöttem lévő szilánkok csörgéséből tudtam, hogy ismét rám akarja zúdítani őket. A következő lépésnél már elég közel voltam ahhoz, hogy megvágjam a tenyerét, és el is értem a célom, ha a mögöttem ébredező mágia nem is szűnt meg, nyertem egy kis időt. Mielőtt a rövidkardot támadásra emelhette volna, a kristályburkolattal a lábamon a másik csuklójába rúgtam, és kihasználva védtelenségét, a kardom keresztvasával az arca közepébe csaptam, elindítva ezzel a vérvörös patakot a szája felé az orrából.
- Ha nem ad, akkor csinálj! - kiáltok, és a lába szárát veszem célba egy rúgással, ami után sikeresen térdre kényszerítem. - Most pedig, beszélj! Miért akarsz megölni?!
Teljesen védtelenül hagytam magam, és csak remélni tudom, hogy eléggé legyengült ahhoz, hogy ne tudjon azonnal megölni. Egyértelműen én vagyok hátrányban, ő ki tudja milyen csapdákat állíthatott fel ellenem, amivel kiolthatja az életem. Én pedig... bennem pedig még csak gyilkos szándék sincs.

A harc véget ért. Minden értelemben véget ért. Sem mozgás, sem mi nem akartunk már harcolni. Chantai talán sosem akart, de ez az egyetlen dolog, amit én sértettem meg eleve azzal, hogy a lehető leghátrányosabb helyzetbe hoztam. Látszott rajta a kíváncsiság, és az őszinte nyitott vágy, hogy inkább tudjon az okaimról, minthogy megszabaduljon tőlem. Döntöttem hát: ő fogja eldönteni miként végzi, miután megkapja az igazát, amit annyira akart, egy ajánlattal karöltve.
-Mágusvadász vagyok, a Southern Wolves klánból - viszonozva a teljes kiszolgáltatottságot oldalra fordítottam a fejemet, és a nyakam fedetlenné vált ott, ahol a klánom tetoválása rajtam volt. -Nem csak testőri és sötét klánok elleni feladatok jutnak el hozzánk, hanem kevésbé tiszta feladatok is. Százezer gyémánt van a fejeden, én pedig soha sem teljesítettem még hasonló feladatot... Látszik is az eredménye - nézek végig magamon, és lerakom a fegyveremet, majd a vérző markomra szakítok egy szeletet a ruhaujjamból és a sebre teszem, hogy a következőkben megpróbáljam elállítani a vérzést. -Viszont miközben harcoltam veled, rájöttem valamire. Nem biztos, hogy csak a te fejedért kaphatnék pénzt, márpedig aki ilyen arcot vág miközben csatázik, azt nem túl könnyű feladat megölni, csak úgy, pénzért. Van egy ajánlatom a számodra... - Persze nem csak a Chantaiban dúló érzelmeken lehet könnyen átlátni, hanem azon is, ahogyan most "sakkban tart." Nem védi magát, így azonnal megölhetném. De...
-Szeretnéd kivonni a forgalomból azt a szervezetet? Valahol bizonyosan az ő fejükre is van pénz kiírva, vagy éppen hajlandóság arra, hogy fizessenek, ha eltűnnek a színről, és neked éppenséggel van egy jókora rendezetlen ügyed velük - megvárom a gondolatokat, a válaszokat amik esetleg érkezhetnek, majd meggyőzésként, magyarázatként részletezni is kezdem a tervemet. -Te egy fegyver-mágus vagy. Ha elviszem nekik a kardodat, akkor elhiszik, hogy meghaltál, mivel ők is könnyedén tudhatják, hogy a fegyveres mágusok bárhonnan magukhoz hívhatják a fegyvereiket, miközben én egy egyszerű hazugsággal megoldom a tested hiányát - például azzal, hogy olyan hevesen védekeztél, hogy cafatokra kellett, hogy szaggassalak, hogy végül győzhessek feletted. Több legyet is üthetünk egy csapással: elhiszik, hogy meghaltál, miközben én már ismerem a banda pontos helyét és utánuk járhatok, így, ha összedolgozunk, már csak egy megfelelő terv kell, és te is pontot tehetsz az ügyeid végére. - Kíváncsian nézek fel, és csak a válaszra várok. Csak Chantai hajlandóságától függ, hogy milyen lesz a sorsa, de hogy segítsem a döntést, felidézem őt magát.
-Ha az élet nem ad lehetőséget, akkor csinálj, nemde? Egy hét múlva. Találkozunk?

És amint konkrét választ kapok, el is dől a harcunk sorsa:
Ha Chantai nem bólint rá a lehetőségre, a mondandóm közben a levegőben, szépen, lassan formált nagy kristálytűk rátorpedóznak és belefúródnak a nyakszirtjeibe két oldalról, mélyen. Ennyitől talán nem hal meg, de bizonyosan összeroskad a fájdalomtól, és a karjait sem bírja majd mozgatni.
Ha viszont rábólint az ajánlatomra, akkor feltápászkodom, és kinyújtom a balomat - a megvágott jobb helyett. Hogy ezt kézfogásnak veszi-e az ő dolga, de addig tartom a kezem, amíg a kardját meg nem kapom, s ha már a kezemben van, elengedem a mögötte lebegő tűket, amik csillanva-csörögve esnek az apró törmelékbe.

A befejezés katarzisában pedig, mintha csak végszóra érkeznének, pár alak hangjai visszhangoznak az utcákról: a helyi klán néhány tagja bizonyára nem akarta magára hagyni a fickót, még egy ilyen helyzetben sem, így, ha le is kellett terítenem Chantait, most a teste nélkül kel elszöknöm a helyszínről, de mégis úgy, hogy ő bizony tud a tervről, és hacsak nem hívja vissza idő előtt a kardját, egy hete van meggondolni magát úgy, hogy nem változott az ajánlatom...

-Mágusvadász vagyok, a Southern Wolves klánból - szólt az ellenfelem, miközben oldalra fordította a fejét, és láthatóvá vált a klánja tetoválása. -Nem csak testőri és sötét klánok elleni feladatok jutnak el hozzánk, hanem kevésbé tiszta feladatok is. Százezer gyémánt van a fejeden, én pedig soha sem teljesítettem még hasonló feladatot... Látszik is az eredménye. - elhúzta a száját, hogy a küldetését kudarcként kell elkönyvelnie. Letette a fegyverét, és a zubbonya ujjából egy szeletet szorított a markán tátongó nyílt sebre. - Viszont miközben harcoltam veled, rájöttem valamire. Nem biztos, hogy csak a te fejedért kaphatnék pénzt, márpedig aki ilyen arcot vág miközben csatázik, azt nem túl könnyű feladat megölni, csak úgy, pénzért. Van egy ajánlatom a számodra...
~Tudtam én, hogy nem kell megölnöm.~
- Hallgatlak.
- Szeretnéd kivonni a forgalomból azt a szervezetet? Valahol bizonyosan az ő fejükre is van pénz kiírva, vagy éppen hajlandóság arra, hogy fizessenek, ha eltűnnek a színről, és neked éppenséggel van egy jókora rendezetlen ügyed velük - szólt rövid habozás után.
- Ami azt illeti, azt hittem már végeztem a szervezettel, de ezek szerint tévedtem. Mindenesetre a lényeg, hogy el kell varrni ezt a fonalat is, ha nem szeretném, hogy hozzád hasonló fejvadászok üssenek rajtam lépten-nyomon. De mégis, hogy gondoltad?
-Te egy fegyver-mágus vagy. Ha elviszem nekik a kardodat, akkor elhiszik, hogy meghaltál, mivel ők is könnyedén tudhatják, hogy a fegyveres mágusok bárhonnan magukhoz hívhatják a fegyvereiket, miközben én egy egyszerű hazugsággal megoldom a tested hiányát - például azzal, hogy olyan hevesen védekeztél, hogy cafatokra kellett, hogy szaggassalak, hogy végül győzhessek feletted. Több legyet is üthetünk egy csapással: elhiszik, hogy meghaltál, miközben én már ismerem a banda pontos helyét és utánuk járhatok, így, ha összedolgozunk, már csak egy megfelelő terv kell, és te is pontot tehetsz az ügyeid végére.
Elgondolkodtatott a dolog. Nem is az, hogy elfogadjam-e az ajánlatát, mert egyértelműen több ilyen alkalmam úgysem lesz, de vajon bízzak meg abban, aki egyszer már az életemre tört? Végül, a percekig tartó eszmefuttatásom végén arra jutottam, hogy apámék nem nyugodhatnak békében, amíg én nemesember módjára meg nem toroltam azt.
-Ha az élet nem ad lehetőséget, akkor csinálj, nemde? Egy hét múlva. Találkozunk?
~Igaza van.~
- Legyen. Benne vagyok. Ex-quip! Magic Sword! - kiáltok, majd átnyújtom neki a kardot. - Három nap. Ennyi időd van, amíg a kardot ebben a valóságban tudom tartani. Ha ez letelik, visszahívom a kardot legyél akármilyen helyzetben, mert az életem múlik rajta.
- Rendben. - nyújtja a bal kezét, és én beleteszem a kard markolatát. Nem tudom, mennyire akart-e ez kézfogás lenni.
- Egy tipp a megtalálásukhoz; Északon van egy kisebb város, Chantai. Erről kapta a családom a nevét, hiszen ennek voltak az őseim az őrgrófjai. Ott lehet tudnak felőlük valamit, nagyjából négy hónapja végeztünk a bandával, illetve ezek szerint nem minden tagjával. Értesíts, amint találsz valamit! Mellesleg, szabad a neved?
- Rouuro Kao. - szólt, s sarkon is fordult, majd sietve elindult.
- Köszönöm, Rouuro Kao. - szóltam, de nem hiszem, hogy hallotta még.

Mögülem lépteket hallottam felmorajlani, mintha valaki rohanna. Megfordulva vettem észre, hogy ismét két alak közeledik felém, de a kardot nem használhattam. Szerencsémre pár lépéssel közelebb érve megismertem őket, Axel, és Meta-chan volt az, a klán két sárkányölője.
- Jól vagy Gabriel!? - kiáltott Axel még távolabbról.
- Megvagyok. - takartam be a köpenyemmel az alkarom, aztán ők elfutottak mellettem Rouuro felé. - Hé, várjatok! - kiáltottam utánuk. - Hagyjátok.
Ők meglepetten torpantak meg, és pár lépésnyit még csúsztak a poros földön.
- Ki volt ez? - kérdezte Meta.
- A bérgyilkosom. De sikerült megvédenem magam, mindenesetre, köszönöm, hogy nem hagytatok egyedül.

//// VÉGE! \\\\

Na fejlődnek a játékosok. Újabb jó küzdőteres harc. Már csak a cselekmény hosszúságán kéne gyúrni és teljesen rendben is lenne. Mindazonáltal még így is 100 VE-vel gazdagodtok fejenként. Bár Rouuro eggyel kevesebb postot írt bele, de ezen most nem akadok fenn. Összeségében szép munka volt.

A küzdelemben történtek hatására a két részvevő fél egy kalandsorozatot indított el, amik a két részvevő oldaláról két külön helyről indulnak el:
- Rouuro Kao, amint leadja a munkát és előkészíti a találkozásukat
- Gabriel van Chantai, amint elutazik Nindrába, hogy újra találkozzanak

» Tamasaburo (Küldetés Anoya De Hielonak, Gabriel van Chantainak, Noah Varensnek és Rouuro Kaonak)
» Ai vs. Axel avagy a múlt árnyai...
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao