Rouuro Kao

Tárgy: Rouuro Kao Csüt. Feb. 03, 2011 8:15 pm

[Ez a kaland Chantai felderítését követi és ez a rész már tükörmunka: Gabbal ketten két külön szemszögből írjuk le a karakterrel történteket.]

A szobában eltöltött másfél nap lassan telt. Vészesen lassan. A holmimat átnéztem és mindent, amit csak tehettem, újra ellenőriztem, újratöltöttem és formába hoztam. Utazónak adtam ki magamat, aki lovon járja a vidéket, hogy nehogy feltűnő legyen a szobába kért holmik sokasága és válogatottsága; inkább én magam intéztem úgy, hogy a kéréseim ne lepjék meg a fogadóst. A szárított ételek, varrófelszerelés, tisztító és bőrápoló szerek és eszközök, fenőkövek az üres napomon ellepték a szobát amíg a csomagjaimat rendeztem el, és mindent átvizsgáltam, majd felkészítettem a megpróbáltatásra.

A holmimat szortíroztam éppen, a munkálataim végén, amikor meghallottam a dobogást a folyosón. A félreeső szoba felé sosem jött közel egyetlen váratlan talppár hangja sem, így felkaptam rá a fejemet. Az ágyon sorakozó halmazból két tőrt kaptam fel csupán, és az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam.
-Üdv ismét - a tőreimet elengedtem, mire azok ellebegtek tőlem, lassan az ágy felé, és miközben Gabriel bezárta az ajtót maga mögött azok újra besoroltak a helyükre a többi kés mellé.
-Üdv. Nem gondoltam volna, hogy tényleg bejön az ötlet, gratulálok - mondta, majd a kezét nyújtotta.
-Mondhatnám, hogy nem reméltem hogy eljössz, de hazudnék - kerültem ki egy másodpercre a kinyújtott kezet, hogy a kulcsot ráfordítsam az ajtóra.
-Nem különben - és végül kezet ráztunk.
-Viszont nem kell gratulálni, a neheze még hátra van.
-Sikerült megtudni hol van a búvóhelyük - kérdezte Gabriel, én pedig elmosolyodtam. Valamiért nem volt kedvem játszani magamat előtte, de ez nem is volt akkor igazán lényeges, ahogy kibontakozott a beszélgetés legelső vonala, már szimpatikus volt a gondolkozása. Lényegre tértünk, és a bázisról kezdtük.
-Alapvető, bár az igazi nehézség nem ebben rejlene, hanem a banda szervezettségének kijátszásában - én is a lényegre tértem, és a legnagyobb problémával kezdtem, ami a legelső mozzanatunktól kezdve akadályozhat minket.
-Amikor legutóbb összeakadtam velük szedett-vedett banda voltak, mi változott?
-A mostani távol áll attól. Távolabb nem is lehetne - Gabriel szavaiból már következtethettem is: a mostani szervezet megerősített, az előző hibáiból tanult, tehát van kapcsolat köztük, valósznűleg egy anyaszervezet, ami még ha sikerrel járunk is, újra visszatérhet ide, arról nem is beszélve, hogy rólunk is információkhoz juthat, ha nem irtunk ki mindenkit aki velük szimpatizál. -Összeszedett, jól irányított és szervezett, illetve kiépített. A rejtek erős, a menekülés holtbiztos, hogy több irányba megoldott.
-A helyet magát azért meg tudod mondani?
-Persze, de még ha sikerülne is valami módon meglepni őket, bizonyos, hogy az embereiket hátrahagyva a vezetők elmenekülhetnének vagy csapdát állíthatnának - a gesztikulációm abbamaradt. Komolyan néztem Gabrielre, hogy ő is így vegye a következőket. -Egyiket sem akarhatjuk, mert amíg ők élnek hiába lenne hogy itt vagyunk.
-Mágus van köztük? azt sikerült kideríteni - ez a kérdés majdhogynem meglepett, de Gabriel gyorsan adaptált a helyzethez, egyből a kritikus pontokat vizsgálva. A tarkóm mintha bizsergésbe kezdett volna a gyorsasága láttán, és azon kezdett el dolgozni a képzeletem, milyen párt alkotnánk együtt dolgozva.
-Nem, de meglepne, ha egy legalább nem lenne, ilyen óvatos gondolkodás mellett, és az is valószínű, hogy még színét sem láthattam, vagy a képessége kritikus pontig nem mutatkozik majd meg - hagytam magamat elszállni egy kicsit, már biztos voltam benne, hogy egyrészt megérti, másrészt hagyja kibontakozni az okfejtéseimet. Egy ember, aki végre figyel. -A vezetők túl okosak, hogy csak úgy hagyják kiszolgáltatni magukat, márpedig ha véget akarunk vetni a bandának, akkor őket kell megölni.
-Ki kéne deríteni, hogy a rejteknek hány kijárata van, illetve, hogy azok merre vannak. Van pár barátom, még azok közül, akikkel egyszerre szöktünk el, talán ők tudnak valamit. Kapcsolatba kéne lépni velük, de lehet, hogy túl kockázatos egy halottnak az ég alatt sétálgatni.
-És most már nekem is az.
-Annak idején volt egy elhagyott bánya Nindra és Chantai között. Ha sikerülne bejuttatni a városba egy levelet, szólhatnánk valakinek, hogy találkozzunk ott.
-De mégis csak van gyenge pont - mondtam pár pillanat múlva, a menekülésem körülményein újra elmerengve. Eszembe is villant valami. Egy kíváncsi pillantás.
-Tényleg? Mégpedig?
-A bánya nem jó találkozóhely - tértem ki, emlékezve az előbbi ötletére -könnyű bekeríteni és lerombolni, főleg ha van mágusuk.
-Akkor jöhet a te ajánlatod, utána pedig elő a gyenge ponttal - tette kezét keresztbe Gabriel, és ő is kényelmesebben helyezkedett el. A beszélgetésünk még hosszasnak ígérkezett.
-Ilyen találkozásokra a mi erősségeinknek megfelelő helyet kell keresni, ami számodra leginkább egy mezőt jelent, ahol szabadon mozogsz, számomra pedig egy olyat, ami fölött egy magaslat van, hogy beláthassam a területet - Gabriel már gondolkodott is, és pillanatok alatt elő is hozakodott egy újabb ajánlattal.
-Chantai mellett van egy hosszú elnyúló lanka felfelé a hegyekbe, akkoriban volt elszórva néhány magasabb tölgy rajta, ez mindkettőnknek jó lehet
-Remek, akkor már helyünk is van egy lehetséges találkozóhoz. Hogyan érjük el az ismerőseidet?
-Az öregre, aki tanított a hegyekben rábíztam a birtokot, ő a gondnok, hogy úgy mondjam. A birtok a város szélén van, így viszonylag kicsi a kockázat, hogy meglátnak, és rögtön a kert végében kezdődik az erdő, ahova elbújhatunk a kíváncsi szemek elől. Benne teljes mértékig megbízok, talán ő össze tudná szedni a bandát.
-Akkor a mai éjjelre is van már munkánk, és ha az öregnek van szabad bejárása a városba, akkor rábízhatunk további feladatokat is - mondtam, és éreztem, hogy eljött az ideje, hogy túllépjünk az alapvető dolgok megbeszélésén. Nagy levegőt vettem, mondhatni sóhajtottam, majd nekikezdtem kiárasztani az információt.
-A várost most gyakorlatilag két irányító alak vezeti, akik egyenlően állnak a banda élén. Az egyikük egy veterán, tapasztalt harcos, rutinos és hozzáértő a fegyverek terén, gyereke nincs, családja érett, valószínűleg minden félelem és megbánás nélkül száll harcba, és erős ellenfél - néztem Gabrielre egyértelműen. -Nem nekem való...
-Nem is engedtem volna át - a büszke megszólalás láttán majdnem elmosolyodtam, de önmagamra gondolva inkább nem tettem. Az én dolgaimra is sokan sokféleképpen reagálnak.
-A másik többgyermekes, nyurga, tájékozott, valószínűleg az értelmi szerző és szervezésért felelős alak. A családodról részletes információi voltak, és a mágiát is ismeri - valamilyen szinten legalábbis. Valószínűleg ő tervezte meg a szervezet rendszerét is, ami jelenleg hálószerűen szövi át az egész várost.
-Ha bedőltek a trükkünknek annyira nem lehetnek beható ismeretségei mágia téren, hiszen a fegyvermágus felszerelése már akkor is eltűnik, ha súlyosabb sérülést kap, és nem koncentrál eléggé. A halál az eléggé ilyen állapot - a megszólalás hasznos volt. Bizonyára Gabrielnek is feltűnt, ahogy erre a pár mondatra is megélénkült a pillantásom, mintha az új információ szerzése aktiválná, pedig eddig fátyolos volt a részletekre való koncentrálástól.
-Erről nem tudok vitát kezdeményezni, de bizonyára ez a határa az ismeretségének, ami az előnyünkre volt, amíg a kardod el nem tűnt előlük. Ha a kardot nem állították ki, és-vagy nem figyelik, akkor lehet szerencsénk, így nem fogják tudni, hogy mi történt, de ez valószínűtlennek hangzik. Ha minden igaz, valamiféle készültséggel nézünk szembe jelenleg is. Most azt kell megtudni, hogy ez a készültség mekkora.
-Az öreg, meg a srácok talán tudnak valamit mondani róla, meg talán a helyőrséget ha sikerülne elérnünk... Persze, ha nem korruptak.
-Már tudjuk is, mire lesz jó még az öreg. Remek. És amit még kideríthetnek: a szervező vezető gyereke, a legidősebb fia kell nekünk. A fiú a megbeszélésünkön is ott volt, az apja magyarázott neki végig tanította. A fiú serdülő korú és gondolom hajtja a kíváncsiság és a figyelem középpontjába akar kerülni - magam sem tudta, hogy a fiúnak mi haszna lesz még, de engem is hajtott a kíváncsiság, létezhet-e valóban olyan fordulat, ami annyi romantikus kalandtörténet kulcsa...
-Akkor könnyedén csapdába csalhatjuk, és túszként felhasználhatjuk. De leszögezném - jött a figyelmeztető hangú közbeszúrás -hogy én nem ölök gyereket.
-Nem kell megölni - nem segíthettem, elvigyorodtam saját kísérletem vágyán -ilyenkor a gyermekek eléggé formálhatóak. Csak látnia kell, hogy mi mindent művelt az apja egy egész várossal.
-Szóval az apja ellen fordítjuk és magunk mellé állítjuk mint informátor? Ügyes.
-Ha jól sejtem van annyira kíváncsi, hogy nem futna egyből az apjához, sőt ő maga jönne elő, hogy megkeressen, még készültség esetén is, ha híre kelne, hogy itt vagyok a környéken, és őt keresem. Láttam rajta a kíváncsiságot, amikor ott voltam. Talán tudod miről beszélek, amikor fiatalként látunk egy katonát, egy fegyvereket forgató titokzatos alakot, mind ugyanezt érezzük - magamban csupán azt kérdeztem, vajon milyen lehet az az üzenet, ami a fiúhoz eljutva nem az apjához vezeti.
-Igen, értem miről beszélsz - válaszolt Gabriel az elmélkedésemre, és egyszerre rántott vissza a tervezés valóságához.
-Habár... Én csak csaléteknek vagyok jó - tértem vissza a tervhez -Amire ő vágyik azt te tudod megmutatni neki. Te, mint nagy erejű fegyverforgató mágus, a titokzatosság és a csodálat mintaképe, és egyben egy csúnya múlt utolsó maradványa, aki tudna hatni rá. Csak mesélned kell - óvatosan a sebhelye felé böktem -és megmutatnod neki azt.
-Szóval azt kéred tőlem, hogy kápráztassak el egy kamaszt azzal, amit tudok? Azt hiszem menni fog - a válasz korán jött, minta Gabriel nem értené miről beszélek...
-A kápráztatás lehet nem túl helyes. Ha csak az igazat adod és mondod, ami igazán fájt és még mindig fáj... Ha az érzés igazi, és valaki azt az érzést a magáévá teszi, később nem csalódhat abban, aki neki átadta azokat, így minket sem lephetnek meg túlzottan.
-Rendben van, egyéb ötlet - a kérdés mintha megmutatta volna Gabriel feszélyezettségét.
-Elég hamar túltetted magad az utaláson - nekem viszont nem volt elég, tapasztalni akartam, hol van számára a határ. -Gondolom ez azt jelenti, nem fog túlzottan nehezedre esni elmélyedni a saját múltadban - nem túlzottan takartam saját kíváncsiságomat, mondhatni kihívtam a reakcióját, mintha csak színpadra várnám.
-Ha valaki, akkor én tudok neki mesélni olyat, amitől felsír majd - a válasz egyszerű, és hivalkodó volt. Gabriel talán annyira magáénak érezte a múltját, hogy ezzel kérkedni, hencegni sem volt számára nehéz, talán becsülete nem engedte gyengeségét felszínre törni, minden esetre a megtöretlen viselkedés egy ilyen kérdés után feltüzelt, és nem teketóriáztam bevallni magamnak, hogy izgalommal tölt el a tény, hogy hozzám hasonló lélekkel állok szemben.
-Akkor az én feladatom a srác becserkészése. Nem tudom mennyire lesz nehéz, de nem mutatkozhatunk ketten - mosolyogtam zavartalanul, és magam elé meredve tértem vissza a srác kérdésére. Az izgalmamat elnyomva próbáltam visszatérni a témára, nehogy már ilyenkor vétsek hibát a terveinkbe.
-Rendben, amíg te azzal foglalatoskodsz, én elmehetnék a birtokra, hátha ott találom az öreget - mondta Gabriel, én pedig még kissé eltűnődve bólogattam.
-Elkísérlek az öreghez, a birtokra, hogy tudjam hol van a birtok, aztán elválunk egymástól.
-Rendben, hátulról közelítjük majd meg, az erdő felől, akkor biztos, hogy nem vesznek észre, és ha a szélén meglapulok láthatom, amikor megérkezik... Majd valahogy felhívom magamra a figyelmet - Gabriel is elgondolkodott, de egy utolsó kérdés feltevésére még így is figyelt. -Utána hol találkozzunk?
-Ha a birtok biztonságos, oda visszatérek, ha nem, a birtok mögötti erdőben várj. Ha valami vészesen rosszul alakulna, maximum egy hétig várhatjuk egymást itt - azzal a holmimat pár perc alatt összepakoltam, és a már rendbe rakott szobát újra átnézve léptem az ajtóhoz, Gabriel viszont arra kért, hogy hadd pihenje ki magát, hisz hajnal óta úton volt. Bólintottam, majd leültem a heverőre és hagytam, hogy ő az ágyon elaludhasson. Még sötét volt, amikor felkeltettem, de ő így is hamar éberré vált. Csöndesen készülődtünk, majd amikor ő is felcsavarta magára nehéz sálát, én is magamra húztam a kabátomat, és gallérját felhajtva hasonlatossá váltam hozzá. Egy gyors, pár pillanat erejéig való folyosóvizsgálat után kiléptünk a szobából, majd beállok a pult elé, ahol a fogadós mindkettőnket végignéz.
-Ugyanúgy is öltöznek, habár ez elsőre nem is tűnhetett fel, nemde - a mosolygós kérdés nyomán Gabrielre néztem, amíg a fogadós a pult mögött számolta össze a számlámat, ő pedig csendben letorkolta a fogadóst, hogy az csak törődjön a saját dolgával.
-Látom a magának valóságuk is családi vonás - de elmosolyodott, ő is álmosan, és a pultra tette számolását tartalmazó kis jegyzetét, amire én kiszámoltam a gyémántokat, és egy biccentéssel távoztam, utánam Gabriellel. Az egész közjáték szót sem érdemelt, viszont ha már rokonok vagyunk, megemlítettem neki, hogy a családnevünk Tavara, az én már bejáratott álnevem után.

Az istállóban aztán felnyergeltük a lovakat az istállós fiú álmos segítségével, és nyomban útnak is indultunk. A néhol jegesre taposott, de legalább jól járható és belátható útról hamarosan letértünk egy régebbi útra, amiről Gabriel mesélt. A szoroson át vezető út veszélyes volt, és a lovak is meg-megtorpantak, én pedig csak akkor ismertem rá a nap fényénél is az egyszer már megjárt útra, amikor az úttól nem messze megpillantottam a tanyát, ahol pár nappal azelőtt megszálltam. Az úton végig állt a friss hó, és a lovaink prüszköltek a jeges hidegtől, de a fasorokkal körbezárt rögös úton ténylegesen korán elértük Chantai környékét, majd a város szélét az erdőben kerülve jutottunk el a városra néző tágas udvarhoz, amin egy jókora épület állt. Miután kikötöztük a lovakat, Gabriel körbemutatta a birtok és a ház bejáratait.
Az első bejárat hosszú kikövezett úttal vezetett a kapuhoz, két szélen sűrű, ember magasságú sövény szegélyezte azt. A hátsó bejárat az udvarra nézett, na meg persze egyenesen az erdő felé, ahol mi lapítottunk. Kerítés csak két oldalról volt, annak hátsó részét régen lerombolták. A hátsó ajtó mellett lépésnyire a pince lejárata nyílott, ahonnan lépcső vezetett fel a földszintre, illetve onnan a második szintre. Az egész épület nagyjából mellmagasságig kőből volt rakva, a további szerkezete vastag fagerendákból volt.
-Ha a birtok biztonságos, akkor azon a csapóajtón jutsz be legkönnyebben a házba - mutatott Gabriel a bejárat melletti ajtóra. -Most valahogy fel kéne hívnunk a figyelmét magunkra, mielőtt elmegy - több sem kellett számomra, a kezemben egy jókora nyílvesszőt imitáló kristályt teremtettem, és elhajítottam az öreg elé, jó darabon még mágiámmal irányítva is azt, hogy biztosan az öreg előtt, és ne őt veszélyeztetve álljon a földbe, elegáns és lassú röpte után. Az öreg a becsapódás tompa hangja és a vessző látványa után felénk kapta a fejét, mire megláthatta a levegőben pár pillanatig formálódó jegyet, amit alkottam. A jegy a kardon is látott pecsét egyszerű utánzata volt, a Chantai család címere, ami miután az öreg is biztosan láthatta, a semmivé foszlott. Gabriel vezette az utat kifelé az erdőből, majd miután pár méterre voltunk egymástól, az arcomat megmutatva az öregnek visszamentem a lovakért az erdőbe. Gabriel lovát a párosig vezettem, én pedig felpattantam az enyémre, és magára hagytam az egymást újra látó régi ismerősöket.

Visszaléptettem az erdőbe a lovat, és egy jókora kerülő után a hegyi útra visszatérve közelítettem meg Chantait a szürkület beálltakor. A tervem már régen készen volt, mindössze azt nem tudtam letisztázni magamban, hogy induljak-e el rajta, vagy nem. Gabriel koránt sem volt az az ember, akiről úgy tűnt volna, hogy zokszó nélkül belemegy és kiírt családokat is akár, még akkor sem, ha ez megtörtént vele - vagy pont azért mert ez megtörtént vele. És pont ez a sok talán volt az, ami végül megadta a kellő lökést. Amíg Gabriel megteszi amit meg akar tenni nekem arra van időm, hogy megtegyem, amit én akarok, és ebből a kettőből kell, hogy kijöjjön az az eredmény, amire Gabriel és én várunk, merthogy jelenleg a két eredmény nem ugyanaz. Még biztos nem.
Az esti fények már kigyúltak, mire a városba értem, és az ég mély kékje már szinte semmi fényt nem adott, a hold pedig csupán éppen-éppen átkandikált a hegyek orma fölött. Tökéletesnek ígérkezett az éjszaka, így nem is vártam tovább, minden további nélkül beléptettem a lóval a városba, ahhoz a kis kocsmához, ahol pár nappal azelőtt először találkoztam a banda tagjaival.
A lovamat kikötöttem az ajtó melletti kis korláthoz, én pedig előkészítettem magamat a repüléshez, azaz egy kristálydeszkát kreáltam a lábaim alá, ami pántszerűen körbenőtte a lábfejeimet is - szerencsére ez a kis trükk rám ragadt még a kis tűzről pattant lánnyal való megmérkőzésem óta, és nem mondhatom, hogy ne használtam volna azóta előszeretettel. A következőkben egy már a fogadóban előkészített ruhadarabot terítettem a ló nyergére, amire azt írtam "ti vagytok a következő áldozat." Az elcsépelt szöveg még talán ezek ellen az észlények ellen sem hatott volna, de bíztam benne, hogy a lovam jelenléte legalább mondani fog majd nekik valamit - ha mást nem, hát az ingyen préda szerepét tökéletesen eljátszhatja számukra.
Az előkészületek végeztével nem is maradt más hátra, elővettem két tőrömet, majd az egyik markolatával bedörömböltem az ajtón és felröptettem magamat a tető fölé. Szinte nem is volt időm a látótéren kívül érni, az ajtó máris kinyílt, azonban a bentről kiszűrődő hangok alapján jó pár másodpercig még csak a kiküldött alak sem értette miért nem vár senki vele szemben.
-Akkor nézz körbe, b---eg! - A hang azonnal felismerhető volt, ahogy gondoltam a múltkor is flegmán viselkedett tag volt jelen, és ő volt a helyi nagyfiú. Az agresszív kiáltást követően a fogdmeg kilépett az utcára, és habár egyből meglátta a lovat, de láthatólag nem fordított rá sok figyelmet, inkább körbenézett, hogy az érkező merre lehet, amikor azonban ezt megunta, a ló felé fordult. Eltelt jó pár újabb levegővétel, mire a fickó felfogta, hogy a nyergen levő anyag üzenete neki is szólhat, mire a legkiszámíthatóbb lépést tette ismét: pár lépést hátrált az ajtó felé, és veszettül forgatni kezdte a fejét, majd kiáltozva betrappolt a kis kocsmaszobába.
-Üzenet? Sz--ok rá, majd idejön ha akar valamit - Hallatszott ki a kocsmából, majd egy alig hallható mondandó után ismét felzengett a főnök. -Lovon? Itt hagyta? Mi a... - A csöndnek hozománya is volt, a főnök és mögötte az iménti fogdmeg a társával együtt kitrappoltak az utcára, én pedig csak erre a pillanatra vártam. Elhajítottam a tőreimet, és a többit is előkapva mind a hatot a három tag felé vágtam. A főnök kapta az első kettőt, mire nekivágódott a lónak, és a fejéből kiálló tőrrel véres csíkot húzva leragadta magával az üzenetet rejtő anyagot, míg a két fogdmegnek már volt is ideje megijedni. Egyikük szerencsétlenségére a kulcscsontjához és közvetlen a torkához kapta az irányított tőröket, míg a másik valamiféle égető ösztöntől fogva azonnal menekülőre fogta, ami azzal végződött, hogy ő mindkét tőrt a hátába kapta, reményeim szerint a gerincébe. Nem is szenvedett sokat, legalábbis nem mozdult és nem is adott ki hangot többé. Végül, hogy szótlanságukat biztosítsam, mindhármukban mélyebbre toltam a késeket az azokon levő kristály segítségével, majd magamhoz húztam mindet, pont amikor a kocsma ajtajából szűrődő fény újra megtört. Újabb árnyékok jelentek meg benne, férfiaké, akik az ajtón kiérve elhűlve nézték a három holttestet, de már nem láthatták meg véletlenül sem, amint a ház tetejének túlsó oldalán szálltam a város központja felé.
Az üzenetet és a fenyegetést elhintettem, és abban a tudatban, hogy a város másnapra már zengeni fog a hírtől, sőt talán még aznap éjjel felbolydul minden, indultam keresésre. Azt sajnáltam leginkább, hogy nincs megfelelő mágiám arra, hogy órákig a levegőben maradhassak, úgy talán azonnal kiszúrhattam volna azokat a kocsmákat, amik mindennél korábban kapják meg a hírt és mozgolódni kezdenek - elég magasról könnyen átláthattam volna a fények hálójának minden változását, a nyíló ajtók által utcákon kinyújtott narancsszín fények elárulhattak volna mindent.
A megfigyelés helyett viszont a pihenést választottam, kellett már, és egy olyan helyzetben ahol én voltam a tű a szénakazalban, ami gyúlni készül, most először már úgy éreztem nem tétovázhatok álmosan arra várva, hogy bármilyen hibában eleshessek. A város legmagasabb épületeit jártam végig kívülről, és végül annál állapodtam meg, amelyik a leginkább középületnek tűnt. A minden valószínűség szerint városházaként funkcionáló épület tornyának padlása volt a célom, annak is a hegyek felé néző, a térnek háttal levő oldala, amerről már alig voltak épületek a város határáig. A tetőzet alá repültem, és kristályérintéssel előbb elkristályosítottam a fal és a tető találkozásánál egy résnyi helyet, majd a kristályos részből egy kis ablaknyit leválasztottam és betoltam az épületbe. Miután a jókora kristály belebegett, én is bemásztam az újonnan nyílt lyukon és azonnal vissza is mozgattam a helyére az egykori faldarabot, hogy újra összeolvasszam a két kristályt.
Egy tároló szobában találtam magamat, tele polcokkal és dobozokkal, amelyekben láthatólag papírok és akták sorakoztak, azonban a sötétben nem tudtam kivenni többet, és nem is akartam tüzet gyújtani, így csupán megkerestem a lefelé vezető ajtót, és lezártam azt a magam módján. A csapóajtó, ahogy sejthető volt, alulról már zárva volt, én viszont erre rátettem egy újabb biztosítékot: egy jókora kristálytömböt teremtettem, ami az ajtóra és a környékére feküdve biztosan távol tartotta az alulról jövőket. Nem volt valószínű, hogy bármikor is jönnek majd pont erre az ittlétem alatt, de sosem lehetett eléggé óvatosnak lenni.

Másnap a nap talán első fényeivel keltem, illetve pár sietős hanggal, akik egy emelettel lejjebb vitatkoztak.
-De hát kik ezek - kérdezte az egyik értetlenül, hangjában mintha kétségbeesés csengett volna.
-Senki sem tudja, csak az biztos, hogy az ő embereiket ölték meg, az egyik kis kocsmában. Mondják, hogy az lehetett aki négy napja járt itt és állítólag az egyik van Chantai kardját hozta el - a hang halkult, mintha csak tartania kellene attól, hogy bárki meghallja hajnalok hajnalán egy valószínűleg üres épület emeletén. Az élet különös iróniája, hogy én pont hallottam a beszélgetést, de igazából nem reménykedtem, hogy újat tudhatok meg. Azaz csupán egy álmos pillanatig voltam így, mert a beszélgetés folytatódott, és az előző hang gazdája is visszább fogta a hangját.
-Egy fejvadász? De a fejvadász miért ölte volna meg őket - a kérdés jogos volt, és az utána egyre mélyülő tanácstalan csöndben volt is időm elgondolkodni. Az alattam beszélgetők visszafogott hangjából ítélve nem lehettek a szervezet pártján, ami pedig ezt inkább alátámasztotta az pont az idő és a hely volt - ilyenkor, valószínűleg titokban, egy félreeső helyen megbeszélni az ilyesmit olyanoknak kell akik vagy a hatalom gyakorlói ellen, vagy attól félve munkálkodnak.
-Talán csapda volt. A kard - a válasz egyértelművé tette, hogy legalább a gyilkossággal való utalásom egyértelmű volt. Azok is rájöttek, hogy a gyilkosságok koránt sem véletlenek akiknek csupán pletykák az információi.
-Remélem nem rendeznek vérfürdőt, és nem akkor fognak háborúzni, amikor mind az utcákon vagyunk - szólalt meg újra az értetlenkedő. Hangjából akkor már, éberebben, kihallatszott a kor.
-Az emberek nem mernek kilépni az utcákra, pont olyan ez, mint annak idején volt. Mindenki vigyáz a családjára...
A beszélgetésnek vége szakadt, és léptek hangja kopogott végig a szobán, majd ajtó csukódott, és újra egyedül maradtam, hogy újra elálmosodjak szedett-vedett köpeny-pokrócom és táska-párnám társaságában és újra elaludjak.

A második napom, azaz éjjelem kissé zavarosan kezdődött. Az álom olyan könnyen elnyomott, hogy nem is hagyott helyet sok másnak, és egészen a csillagos ég tökéletes sötétségéig még csak ki sem nyitottam a szememet, és amikor végre ki is nyitottam, azt is csak a hideg miatt tettem. A sötétben végül minden készülődés és ceremónia nélkül ültem éjjeli reggelit a táskámból pár szelet füstölt-szárított hús, sajt, víz és végül egy alma segítségével, minek utána újfent magamra öltöttem a repülő-kristályszerelést, azaz ezúttal kipróbáltam egy újabb felállást.
Mivel a kristálydeszka egyik nagy hibája, hogy nagyon instabil, és megköti a lábamat, gondoltam szimplán körülölelem a lábszáraimat a kristályommal, ahogyan egy vértnél tenném, és ahhoz, hogy a stabilitásomat is megtartsam az alkarjaimra is egy hasonló réteget teremtettem. A végeredmény egy többé-kevésbé teljesen irányítható vértezet volt, amivel akárhogy mozoghattam a levegőben, mindössze az izmaim erejére volt szükségem, hogy kiegyensúlyozzam magamat minden helyzetben.
Így indultam el a toronyból, ismét a kristályosított falrész ideiglenes megbontásával majd visszahelyezésével, azonban ezután már úgy lopakodtam végig a városon, ahogy egy bagolyhoz illik, hangtalanul szállva árnyékból árnyékba, lesve az alant levő prédának valókat.
A préda pedig fel is tűnt, méghozzá igen hamar, egy fiatal srác képében, aki a korához nem éppen való éjjeli időben surrant végig az utcán. Mivel az emberek látványához szokva voltam az élettel teli kisvárosban, talán még nem is tűnt volna fel a fiú, ha nem a házak árnyékában osont volna végig minden egyes sarokig ahol újra megkereste a legsötétebb utat, így követtem őt a céljáig, ami már-már nem is meglepő módon az a kocsma volt, ahonnan az előző látogatásom alkalmával én is látogatást tettem a banditák főhadiszállásán. Mosolyogva húztam elő a tőreimet, és a szívem már a torkomban dobogott. A puszta tény, hogy az ellenségtől karnyújtásnyira hagyhatok nyomot, és minden pillanatban lelepleződhetek szinte ütemet vert a mozdulataimba.
Azonban az élet, azaz a srác keresztül is húzta a számításaimat azzal, hogy a kocsmának végül csak a közelébe ment, majd a szűk kapubejáró árnyékában eltűnt. A szemközti tetőről leugorva, a kristályvértjeimen úszva vetődtem át az utca fölött, amiből az lett, hogy a bezáródó kaput kilökve, és a srácot megtaszítva csapódtam be a sikátorszerű udvarbejáró sötétjébe. A fiúra estem, akinek a holmijából egy fémtárgy csengve a kövezetre gurult, ő pedig elvonyította magát. A kezem megállt, mintha kihallottam volna valamit a pánikszerű félkiáltásból, mire a fiú összeszedte magát, és valamivel halkabban, remegő hanggal újra megszólalt.
-Danavar - a leheletén is látszott, hogy a halálfélelme felfűtötte a testét, és a légzése is hallhatóan remegett. A kölyök Gabriel ismerőse volt, viszont nem volt időnk se gondolkodni, se ismerkedni.
-Az egyik vezető legidősebb fia... Add át neki, hogy várom - azzal már ugrottam is, ki a kapun, és fel a tető felé. Még fenn sem voltam, már hallottam is ahogy az udvaron nyílik az ajtó, majd amikor már a kocsma fölötti tetőn hasaltam hallottam, ahogy egy kemény férfihang szidja a fiú ügyetlen mivoltát és a szidást egy pofonnal kíséri, majd bevágja kettejük mögött az ajtót.
Innentől kezdve már csak néha váltottam helyet, a tetők árnyékos, falakkal vagy egy magasabb tetővel zárt oldalára feküdve a köpenyem takarása alá, egészen amíg a srác újra meg nem jelent, az ajtó nyitódásától kezdve, amikor ő lépett ki rajta, viszont már újra olyan voltam mint egy bagoly. Élveztem ahogy az árnyékában járhattam úgy, hogy ötlete sem lehet arról, merre vagyok, miközben én nyugodtan figyelhetem meg, hogy követi-e őt bárki.
Nem léptem. Nem lehettem benne biztos, hogy melyik épületből vagy lejáróból lép ki egyszer csak valaki, aki a főhadiszállás felől egy rövidebb úton jön és várja ki a találkozásunkat, így bevártam amíg a fiú hazaér. Nem sürgettem semmit, és nem is mentem a háza közelébe sem, egy távolabbi magasabb tető árnyékos oldalára lapulva várta, feltűnik-e valaki a környéken. Talán ha fél óra telt el így, eseménytelenül, és a fiú házában is kialudt már az utolsó lápás fénye is, amikor újra mozgásba lendültem. Legalább negyed órát keringtem végül a ház körül, mire találtam egy megfelelő és minden irányból és szempontból biztonságosnak mondható helyet a betörésre. Ismét a padlás volt a cél, de ezúttal a bejárást a lehető legóvatosabban, és a legkisebb kárral ejtettem meg. A tetőteret lezáró egyszerű deszkázatból szedtem ki három darabot úgy, hogy csupán egy-egy centinyi sávokat kristályosítottam el a deszkákon egymástól fél méternyire, majd az elkristályosított sávokat teljesen eltüntettem, és az így szabaddá vált deszkákat lágyan beraktam a tetőtérbe, majd beosontam a házba.
Ahogy sejtettem a fiú egyáltalán nem tudott aludni, és arra a kis zajra is amit csaptam pár percen belül felosont a padlásra, megmentve nekem az utána való kutatás kockázatát.
-Sikerült? - Inkább kérdeztem azonnal, nehogy felőle vetődhessenek fel kínos kérdések. Nem akartam válaszolgatni semmire, és meg akartam maradni irányító és titokzatos figurának, hogy megmentsen attól, hogy bármit is mondhasson bárkinek, hogy bármit tagadnia kelljen, ha esetleg kitudódik amit csinálunk. A tudatlanság ilyen esetekben például áldás.
-Átadtam... De válasz nincs - a tétova megszólalás után már éreztem, hogy ő is mondani, vagy kérdezni akar, éppen ezért vágtam elébe és kérdeztem újra én.
-Danavar mesélt egy tágas lejtős rétről, amin csak néhány nagy fa áll, nem messze a várostól. Oda jöjjön egyedül a mától számított a harmadik éjjelen - mondtam. Elvileg a holnapi éjjelre már a birtokon leszünk közösen, és így még bőven marad időnk egy közös taktikát kiépíteni és tovább figyelni a várost, mielőtt akcióba lendülnénk.
-Nem jöhet ki. Mindenki őket őrzi és a foglyokat, hogy ne lehessen fenyegetni Drekart és Kirenowot.
-Vagy kijön vagy nem, vagy vele találkozunk vagy a banda embereivel. Mindkét eshetőség a mi gondunk, nem a tiéd - azzal felrántottam magamat az ülésből, és kivetettem magam a lyukon. Nem akartam a hajnal hasadtáig kinn maradni és nem akartam a sráccal semmiféle beszélgetésbe keveredni, illetve ha a főnök fiát alapos szobafogságban tartották biztosan más út után kellett néznem, márpedig ezt rajtam kívül aligha intézhette el bárki. Egy olyan bennfentes kellett volna hozzá, aki ismeri a rejtekhely alaprajzát, ilyet viszont két nap alatt szerezni elég nehéz lett volna ahhoz, hogy ne keltsek akkora feltűnést, ami ne ösztönözné a főnököket, családjaikat és túszaikat pozíciójuk változtatására, márpedig egy pozícióváltoztatás vagy feltűnéssel járna, és gyakorlatilag háborús szintű állapotot hozna a városra, amiben minden egyes civil túsznak számíthat, vagy pedig olyan mértékű titkossággal járna, amihez még a mostani bázison túli ismeretekkel is kell rendelkezni, hogy támadható legyen és ne veszélyeztesse a túszokat.
A túl sok vak folt egyszerűen túl sok és egyedül láthatóan megoldhatatlan problémát hozott elém ahhoz, hogy nagyon jól ismert személyiségemnek vagy megálljt parancsoljak, vagy visszavonulót fújjak, ötletek és tervek-lehetőségek gyűjtésére. Az utóbbit választottam, és ismét visszaköltöztem a hivatali épület tornyába egy hajnaltól délutánig tartó gondolatokat pörgető lázas álmodozásra...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Szomb. Márc. 05, 2011 1:28 pm

Jó hosszú, de egyben kellemes munka. Bevallom kicsit belebotlottam, elvesztettem a fonalat Gab munkájával párhuzamban, de sikerült visszaugrani XD, így hát a jutalmad 200 VE!

Tárgy: Egy újabb élet árán Hétf. Márc. 28, 2011 10:34 pm

[A kezdés összeolvasható az előző fejezet utolsó bekezdésével - a történet önálló, de folytatása a közös kalandnak.]

Azonban az álmodozásnak hamar vége szakadt. Egy tiszta és csendes állapot vette át a bóbiskoló, folyton alvásba bukkanó fejem fölött az uralmat, és pillanatok alatt tudtam, hogy valami történni fog, de azt is éreztem tenni nem tudhatok ellene - tehát álomban voltam, amit az iratok évtizedes, nyomott, harapható illata űzött a fejembe, és ami még ezt az álmot is átitta bennem.

Felülről láttam a szobát, és benne éreztem a szinte vágható titokzatosságot, amibe apró öreges lépteivel beletoppant egy tar fejű öreg. A teste már elgyengült, a botja olyan görbe volt, mint ő maga, és a tagjai is olyan vékonyak lehettek, mint a vaskos bot. Az öreg valahol nyolcvan és a halál között volt, a kezében levő könyv pedig talán még nála is öregebb lehetett. Az asztalhoz érve a barnára aszott könyv puhán landolt annak lapján, majd pár pillanat múlva kigyúlt az asztal lámpásának fénye, az öreg pedig leült a nagy tábla mellé, és magához húzta a jókora kódexet.
A könyv stilisztikája ismerős volt, a borító bőrfonatai és a fém sarkak hagyományosan az ónyelvű példányok sajátjai voltak, a szimbólumok pedig félreismerhetetlenek voltak. A vaskos rúnák azonnal kivehetőek voltak, de nem voltam elég közel, hogy lássam, pontosan mi is van a könyvben, az öreg viszont kisegített. Folyamatos mormolásából csupán egy állandó szót lehetett kihallani, azt is csak azért, mert a rúnák nyelvének neve volt, túl sokszor említve, szinte minden mondatban helyet kapva.
Az agyam beindult, a szemem pedig egyre jobban kinyílt. Az öreg rúnamágiáról olvas, arról a mágiaformáról, amit a legmagasabb szintű legális források, a tanács gépezetének mágikus intézetei használnak, amihez egy magamhoz hasonló, mágikus céhet meg sem közelített, megtűrt zsoldos céh fia hozzá sem érhetne. A kezem az arcom mellé ért, és az ujjaim megkapaszkodtak a padló fájába. Nem álmodtam, de ez cseppet sem érdekelt és talán meg se lepett már.
A tagjaim zsibbadtak, mintha csak egy hatalmas takaró alatt feküdtem volna, ami mindenhonnan kiűzte a véremet, így a fejem forrósága és vörössége nem ismert határt - már egy egyszerű felülés is heves szédülést váltott ki belőlem, sőt hányingert. Kezemet a szám elé téve, a bőröm illatát megérezve mintha egyből jobban lettem volna, sőt saját leheletemet belélegezve ki is tisztult a fejem.
A szemeim kutatni kezdtek és lassan fölálltam, hogy végiglépdeljek a padláson minden irattartó polcot végignézve. Hamarosan meg is találtam a kis nyitott oldalú dobozkát aminek a közelében erősödött a szag. A patkányméreg a papírok között egy kis kiszorított helyet kapott, ahol a dobozkában levő anyag porából vékony réteg rakódott már le az évek során. Az állott levegő lehetett a hibás, gondoltam, és a falon nyitott rés kristálypótlékához mentem, hogy nyissak rajta pár lyukat, mielőtt visszatértem volna a padló két deszkája közti pár centis kis réshez.

Az öreg még mindig az asztalnál ült, de már nem olvasott. Egyből tudtam, hogy az olvasást már rég abbahagyta, amikor visszatértem a kis résemhez. Az öreg keze az oldalán a botját szorongatta, ami addig a szék támlájának döntve pihent, a feje pedig a könyv egyetlen pontjára meredt folyamatosan. A helyzet már adta magát, várnom és megjátszanom sem kellett magamat ahhoz, hogy felfedhessem magamat, mindössze egyetlen elővigyázatossági lépést tettem, hogy elkerüljem a meglepetéseket, és mielőtt elkristályosítottam volna a deszkákat egy kristályt végighúztam a padló tőlem messze eső végén, a csapóajtó mellett. Az öreg erre már felkapta a tekintetét, és hátra fordult, és botját maga elé kapva egy jókora - de láthatóan koránt sem erőteljes - lángcsóvát küldött a csapóajtó felé. Amíg ő a lángokkal bajlódott, én gyorsan elkristályosítottam három deszkát, és a kristály eltüntetésével bezuhantam a terembe.
Az esést a kristályvértjeimmel fékeztem meg, de az öregnek nem volt szerencséje velem. A zuhanásban az egyik alkaromat kitártam felé, és a kemény kristály tompán puffant a vállán, amitől ő nyögve rogyott össze, majd remegve kuporodott össze az oldalán. Nem kellett sietnem, óvatosan talpra raktam magamat, és a könyvre néztem, majd mivel az öreg mocorogni kezdett, egy kristálytéglába zártam, és felröptettem a torony padlására.
-Gazember, add vissza a könyvemet - nyögte az öreg a vállát fogva, és nehézkesen felült.
-Nem fogom visszaadni - mondtam, és rá mutattam. A mutatóujjamból egy kristály nőtt ki, egy egyre vastagodó hatalmas tű formájában, egészen az öreg orráig nyúlva. - Te viszont most elmondod nekem, honnan jutottál egy ilyen kódexhez.
-Semmi közöd hozzá, te fattyú - az öreg hangja már erősebb volt, majdnem sipító kiáltása pedig talán fel is ébreszthetett volna mást, aki az épületben lehetett, így a tű tovább nőtt, de ahelyett, hogy felnyársalta volna az öreget, a nyakához nyomtam, és köré növeltem, egy kristályövet vonva az aszott bőrre, majd eltüntettem a tű maradványait.
-Ha tényleg nincs hozzá közöm - mondtam nyugodtan, és egy apró hegyet növeltem ki az öv belső részén - akkor már szükségem sincs rád - az öreg szinte nyüszített, és szemeire félelem ült ki.
-A-a-a-a köny-köny-vek között találtam - gyenge próbálkozás, de persze akármit is mondhatott volna, én újként nem tudhatom mi az igazság. Egy biztos az öreg mágus összeköttetésekkel és van esze is ahhoz, hogy egy bonyolult mágiaágat tanulmányozzon. Ez ebben a városban most talán csak azoknak adatik meg, akik a bűnszervezettel állnak szemben, hiszen talán az az egyedüli, aminek olyan ereje van, ami ekkora kincseket szerezhet meg, vagy éppen a fekete utakon megtalál hasonló árukat.
-Kitől kaptad - a kérdést már minden szenv nélkül tettem fel, az arcomon semmi könyörület és érdeklődés jelével. Nem volt szükség rá, hisz az öreg maga árulhatta el magát. A pillantása egy alig érzékelhető szívdobbanás erejéig felvillant, majd szólásra nyitotta a száját.
-Már mondtam, hogy itt ta... - nem fejezhette be, a nyakán átszaladt egy kristálytű, nyakörvtől-nyakörvig, én pedig, arra gondolva, hogy mekkora vak fogadást tettem a sorssal, felrepültem a padlásra, magamhoz vettem a kristályba zárt könyvet, és a lyukon át lenézve egy kis kristályt teremtettem, amivel felborítottam az asztalon álló lámpást. Az olaj pár pillanat alatt szétfolyt, és felgyújtotta az asztalt és a könyveket rajta, majd a lecsöpögő folyadék felgyújtotta az ódon szőnyeget. Egy perc se telt bele, a tűz már kormot és hőt verve a padlásra, megállíthatatlanul tombolt odalenn.

Utolsó lépésként eltüntettem a padláson alkotott összes kristályt, és a fal résén kirepülve, a tetőkhöz simulva elindultam a Chantai birtok felé. Visszafelé az elhagyatott kúriába már látni lehetett a következményét a tettemnek. Emberek özönlöttek az utcákra, asszonyok és kicsinyek sírtak-visítoztak, férfiak és fiúk pedig rohanvást indultak segíteni a tűz eloltásában. Pár utcával odébb éppen egy kisebb csoport veszekedéseibe repültem bele. A kis csoport fiatalokból állt, akik egy udvaron gyűltek össze, sokuk éppen alig öltözködve, ágyból kikelten.
-De ő volt az egyetlen, aki segített volna nekünk.
-És? Ha most nekirohansz a rohadékoknak mi változik?
-Semmi, de ez már...
-TÉRJ MÁR ÉSZHEZ! Mi másért öltek volna meg egy olyan öreget, aki semmire se jó már? Coco-jii csak egy példa, akire nem volt szükségük, ránk viszont még lehet, mert mi sokan vagyunk és fiatalok. Azzal, hogy leégett a városháza senki sem veszi észre a különbséget, csak mi.
-Igaza van Futabának, tudnak rólunk, de ez nem tarthat vissza semmit, azzal, hogy a városháza leégett vége a tervezgetésnek. Ha elmenekülünk utánunk küldhetnek bárkiket, ha fellázadunk az őrség is leverhet minket. Csak igazolhatjuk a gyanújukat, és megőrizhetjük nekik a helyzetet amit felépítettek.
-Maradnunk kell, de nem tehetünk semmit, másként mindennek vége, és nincs remény - a mondat végére pár futó lépés zavarta meg a társaság békéjét, egy nő nézett ki az udvarra néző ablakon, és intett a tanácskozóknak, mire ők szétillantak a különböző bejáratok felé, én pedig végre egy újabb jókora információval gazdagabban szálltam a birtok felé.
Az úton még kétszer zavartak meg, mindkétszer majdnem meg is láttak, én pedig rájöttem mennyire nem volt jól átgondolt ötlet a kódex ellopása, viszont mivel már nem vonhattam vissza a történteket, csak egyre jobban siettem, és a városon kívülre érkezve egyre gyorsabban repültem. Közeledtem a kimerülésem végéhez, ezért nem is időztem a rejtek megtalálásával, és a kúria tetejét vettem célba, hogy a toronynál is bevált módszerrel szökjek be és egy belsőbb szobában bevackoljam magamat a köpenyem és kabátom takarásába egy szúette szőnyegen.
A kíváncsiságom persze nem engedte, hogy csak úgy, nyugodtan elaludjak. A hajnal fényeinél lestem bele a könyvbe, ami valóban, de csak majdnem az volt, aminek ígérkezett a korábbi leskelődésem alapján. Akárhogy is, a könyv felbecsülhetetlen értéket képviselt számomra, így el is felejtettem, hogy milyen fáradtan ültem be a koszos szobába, és csupán a verőfényes déli napsugár folyosóról bevetülő foltjánál ejtettem ki a kezemből a könyvet, én pedig információktól zsongó fejjel aludtam bele az egyre melegedő szoba csendjébe.

Fiatalúr - a hang keltett. Először minden eszmélés nélkül nyitottam ki a szememet, majd egy rezzenéssel kaptam az oldalamon levő táskához az ember láttán, aki fel is tette jelzésképpen a kezét, hogy ne is aggódjak, barát. Az öreg állt előttem pár méterre, aki Gabriel mestere volt, én pedig elengedtem magamat és fújtam egyet. - Gabriel lent vár minket a pincében - azzal az öreg elindult, és az ajtón kívül várta meg, amíg felkászálódom, és összeszedem magamat. A folyosón az öreg újra meg újra végigmért, majd amint az alsóbb szintekre értünk egy fordulás után elzárkózott a tekintetem elől. Érdekes volt látni, hogy mekkora különbség volt a két ember között - Gabrielben nem találtam ennyi zárkózottságot, sem pedig olyan mértékű rutinszerű mozdulatokat, amikkel az öreg is rejtette a fegyvereit (ha voltak) és a mozgását, hogy még véletlenül se kereshessek rajta gyengeséget.
Végül egy utolsó, szűk lépcsősor után, a nyikorgó vastag kapun két koppintás kísretében léptünk be a kőfalú pincébe, ahol Gabriel várt minket, pár másik ember kíséretében. Úgy tűnt már csak rám várt mindenki...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Szer. Márc. 30, 2011 8:58 pm

Érdekesek a sztori összevonások és fonódások, kíváncsi vagyok lesz e konkrét vége valaha is XD. Mindenesetre szép munka, meg is kapod érte a 200 VE-t!

Tárgy: Forró nyomon Szer. Ápr. 06, 2011 5:50 pm

[Összeolvasandó Az első című munkával, annak közvetlen folytatása - erősen ajánlott annak a történetnek az elolvasása a megértéshez. Ez a történet már a Chantai saga után játszódik.]

Éppen csak felmelegedni volt időm a fogadóban, amikor az ajtó megint kinyílt és egy csuklyás köpenyt viselő alak lépett be rajta. A szám elhúztam, arra gondolva, hogy ez a beállítás túlzottan ponyvaregénybe illő, de pont emiatt a gondolat miatt a kezem nem nyughatott és felkeresett egy tőrt a zubbonyom alatt.
A fickót nem csak én szúrtam ki, pár asztalnál azonnal rákezdtek, ki-ki a maga vérmérséklete szerint különféle gyanúsítgatásokba menni, vagy éppen csak lapos pillantásokat vetni, miközben a társalgás hirtelen megfagyott a levegőben. Az újonnan jött fickó láthatóan nem számított a fogadtatásra, a lépte mintha megtorpant volna, de a megtorpanást követő pillanatban már cselekedett is. Innen tudtam, hogy tényleg jobb lesz vigyázni - egy normális ember, csupán a saját takargatnivalójával, képzés és különlegesebb cél nélkül nem viselkedett volna ilyen normálisan miután minden figyelem kihívóan rá fordul, az emberünk azonban a pulthoz sétált, és a csuklyáját idő közben hátravetette. Az arcán hideg nemtörődömség tükröződött, majd halkan kért a segítségére érkező pultostól. Jellemző jegyek a magamfélére, mindenhol ellenséget keres és megjátszik, hogy megpróbálja megtéveszteni a környezetét, a tömeg legnagyobb része pedig be is veszi ezt a játékot, a fele már a csuklya levételekor, a többiek pedig a gőzölgő pohár érkezésekor, amit a férfi jóízűen megkóstolt, mint aki szomjasan, kihűlve érkezett.
Ekkor már nem is néztem a fickóra, inkább arra koncentráltam, hogy kiötöljem a tervet a kikérdezésére és arra, mi van, ha esetleg tényleg engem követett idáig. Az agyam lassan indult be, én pedig betudtam a habozást az emlékeknek és a fáradtságnak, ami az elmúlt napommal járt...
A gyilkosság egy negyed órája ha történt, a lángok pedig nem egyből árulták el a gyilkosságot, és még ha valaki olyan gyorsan kapcsolhatott is volna, kétlem, hogy ezen a negyed órán belül sikerült volna a tűz eloltása, ha nem mágus. De még akkor is, ha mágikusan szinte azonnal eloltja valaki a lángokat, honnan tudhatná, hogy én merre jöttem? Mivel a mágiát nem ismerem betevően, nem nyilatkozhattam, de tudtam, lehetséges, hogy mágikus úton lekövethető vagyok, és ha ez is történt, akkor az itt jelenlevő is mágus, vagy mágikus kapcsolatban van valakivel. Az esély, habár kicsinek tűnt, így sem lehetett elhanyagolható. A biztonságom és a lekövethetőségem múlt rajta, és mindenki másé, aki a hátam mögött állt a céhben, hiszen egy olyan eset, mint a mostani sok forrásból közvetíthet bosszút az irányunkba.
Akárhogyan is néztem rá, az eset patthelyzet volt. Ha utánam eredt valaki és képes mágikusan lekövetni, akkor az ember itt nem sokkal mellettem csak arra vár, hogy felfedjem magamat, de még akkor is, ha nem tud mágikusan lekövetni senki, ha a mellettem álló fickó azért van itt, hogy a nyomomra leljen, akkor az, hogy neki felfedem magamat, vagy éppen megölöm, az ő eltűnése ismét csak jel arra, hogy itt jártam, és késleltetve bár, de nyomra vezethetek bármilyen követőt.
A követőm tehát, ha létezik, bárhol is van és bármit is csinál, elég ha vár, hiszen az idő most neki kedvez. Ha nem teszek semmit, akár lekövethető vagyok akár nem, előbb utóbb felbukkanhat valaki, akinek jobb esélye lesz felismerni, mint egy jelzőnek, aki azért van itt, hogy én követhessek el hibát. Ha viszont teszek valamit, akár a csalinak ideküldött emberrel, akár a menekülésem érdekében, minden nyom azonnal ellenem szól majd. A saját gondolataim kerítettek be, én pedig éreztem, hogy hibáztam valahol.
Elkapott az ásítás. Valóban fáradt voltam, de ez legalább jó alibinek tűnt, hogy minden feltűnő jel nélkül hagyjam ott a pultot a szobák felé. Mielőtt persze a szobákhoz értem a mosdóban kötöttem ki, ahol aztán az ablakon át távoztam az épületből. Jelenleg ez volt a legjobb ötlet, lévén szinte minden más választás erőteljesebb nyomokat hagyott volna. Csak remélni tudtam, hogy a fickó, ha utánam küldték is, annyiban hagyja az éppen aludni távozó fickót, és eredmény nélkül távozik.

-Nincs szerencséd - és tényleg nem volt. A fickó gondolkodott, és a legegyszerűbb megoldást választotta, körüljárta a házat a távozásom után és neki viszont szerencséje lett, megtalált amint már jókora távolságra a fogadótól éppen az erdőbe sétáltam. Az esélyét mindössze azzal rontotta le, hogy szólt mielőtt közel ért hozzám, ezzel megadva számomra a lehetőséget, hogy cselekedjek.
A tőlem mintegy tizenöt méterre álló fickó még azt is tétlenül nézte, ahogy megfordulok, holott a köreinkben ez a beállítás már-már egyenlő azzal, hogy csak egyikünk hagyja el a színteret élve, így nem csoda, hogy csupán egy ugrásra futotta tőle, amikor a tőröm felé repült. A vetődés esetlen volt, és sokkal inkább a meglepődés és ösztön irányította, mint a profizmus, így nem meglepő, hogy a szerencsétlenje nem is tudott tenni a kristály ellen, amit az esése közben már elkezdtem megteremteni a teste alá. A tompa nyekkenés után a kristály körbezárta az elesettet, és különösen ügyeltem arra is, hogy amikor bezárom őt a kis börtönébe, a kezeinek, lábainak és nyakának se maradjon mozgástere. A nyitott kristályszarkofágot ezek után már csak mozgatnom kellett, és indultam tovább. Felugrottam a jókora tömbre és megindultam vele az erdő sötétjében, lavírozva fák törzsei között a foglyom szüntelen nyöszörgése és tompa kiáltásaitól kísértve. A kristály jól megszűrte a hangokat, amiket a tag amúgy is csupán a fogai között tudott kiszűrni, így az éjszakai sírmenet egy folyton elhaló sirámkodó szellemhang kárálásával vált még kísértetiesebbé.
Jó ideig utaztam így, nem is számoltam se időt se távot, csupán az ég világosodásával eszméltem a mély csöndre ami idő közben beállt; a zárva tartott fickó vagy elaludt, vagy elájult én pedig ezt kihasználva landoltam a kristálykoporsót a földre, majd mellé befeküdve magamra húztam a köpenyemet és engedtem magamat elbóbiskolni az erdő hajnali csicsergésében.

Később, talán csak pár óra múlva már arra ébredtem, hogy a nap állásán és a beállt melegen kívül semmi sem változott. A kristálybörötnömben kényszerfekvő fickó még mindig ájult vagy aludt, de élni még élt, a levegőnek hagyott nyíláson az enyhe áramlás sosem állt meg, így felültem, és a szokásos utazó elemózsiához nyúltam. Már kérdeznem se kellett a fickót, a helyzet összeállt bennem, de azért csak-csak megnyitottam a kristályt annyira, hogy a pacák hallja a hangomat és ki tudja nyitni a száját.
- Ki küldött? - Ő persze csak ébredezett a hangomra, majd ahogy újra felfogta hol van, már nem is volt annyira pánikban. Újra elismételtem a kérdést, minden hangszín nélkül.
- Nem tudom. Akkor találkoztam vele először.
- A kerítőd nagyon elcseszte.
- Ismeri a megbízót! Ő ismeri! Csak...
- A megbízó nem akart megmutatkozni.
- Igen.
- Hányan voltatok?
- Hányan? Egyedül vagyok.
- Honnan tudtad, hogy itt leszek?
- A megbízás így szólt. Csak egy gyors munka lett volna egy üzenettel, és egy szúrással - a szemeim tágra nyíltak, és a kezemben összeroppant a félszáraz kenyér. A hiba! Én túloztam el a reakciót, mert én voltam az, aki tudta, hogy követhetik, és a követőm csak erre várt. Most ő tudja merre indultam, és azt is tudja, hogy tudom, hogy követnek. Az üzenet...
- Mi volt az üzenet?
- Hibáztál...

A csendes, tökéletesen napos és szellős, meleg délután hamar véget ért számomra. Az ég beborult fölöttem, és az erdők mélyén lavíroztam tovább a kristálykoporsót lebegtetve. Direkt nem kerestem irányt, és nem hagytam nyomot, miután a fekvőhelyemet eltüntettem magam után. Szerencsésnek véltem magamat, hogy még az előző éjjel is voltam annyira rutinos, hogy lebegve hagytam el a helyszínt, így nyomot se hagytam mérföldeken át, de a szarvashibában nem maradt kétség, és abban sem, hogy a csapdát valaki jó előre felállította már, talán pont az, akiről a "megbízóm" beszélt, és talán pont azért, hogy végre pontosítsa a kilétemet.
Egy dolog azonban változott. Túltettem magamat a sokkon, amit a hibám okozott, és elkezdtem látni a fontos részleteket amiket a történtek felfedtek. A legfontosabb részlet maga a megbízó volt, akit az engem levadászni akaró felhasznált a felkutatásomra, tehát bármilyen kötődése is van vagy volt a mostanra halott férfihoz, az nem egyezett vele. Az, hogy a gyilkosságra és a követésemre is ennyit volt képes aktívan várni, ráerősít a tényre; a megbízó csak egy felhasználható, eldobható eszköz volt csupán egy nagy gépezetben, aminek csak egy újabb csavar kellett, hogy működésbe lépjen. Visszagondolva a megbízóval való beszélgetésre pedig már az is egyértelműnek tűnt, hogy a hatalmas gépezet miért állt ennyit - a nyomozás meghalt. Ténylegesen reménytelen lett volna keresni valakit, aki alvilági módszerekkel képes eltüntetni a nyomait, és aki úgy ölt, hogy az égvilágon semmi sem kötheti az áldozatához. A háttérben mozgó, utánam kutató elem ezért nyúlt vissza a megbízóhoz, a szerencsétlen senkihez, hogy felállítson egy csapdát annak, akinek ez a gyilkosság majd mond valamit, és aki pont ezért meg fogja ölni a férfit.
A csapda előkészítésének az idejét is tudtam már, és azt is, hogy mire is irányult: a megbízó, ahogy ő mondta, több mint három hónapja nem látta az őt néha informáló nyomozó alakot, aki legutóbb is csak annyit tudott mondani... A gyilkos egy céh tagja! A gondolatok sodrásától minden szőrszálam az égnek meredt, és a meleg nyárias napsütésben is borsódzott a hátamon a bőr a fejemben gyúló felismerés-rengetegtől. Az egész megbízás egy szűrő volt, ami valószínűleg negyed éve ment sorra minden ilyesmire vehető céhen. A vizsgáztató már tudja, hogy melyik céhben kell keresnie.
Az egészségemmel nem törődve hajtottam túl magamat, és ajzószert is használtam, csak, hogy ne akarjak pihenni, amíg vissza nem értem a Farkasok Házába, de előtte a birtokon, az erdőkben végre eltüntettem a kristálykoporsót. A benne fekvő férfi tagjai már napok óta zsibbadtak, a ruhái pedig ürítéktől voltak bűzösek. Fel sem bírt kelni még, amikor a vállára tettem a kezemet, és a rajta levő holmikat elkristályosítottam, majd a szabadon maradt tőrével felvágtam a bőrét.
- Hol vagyok? - A kérdésére már csak a levegőből válaszoltam, mielőtt kilőttem a Farkasok Háza felé, hogy értesíthessem a feljebbvalókat.
- A Farkaserdőben, a Déli Farkasok kaszárnyáinak birtokán.
- Déli Farkasok? Ha ezt megtud...
- Honnan tudnák meg? Szar- és vérszagú vagy, fegyver nélkül, egy erdőben amit nem ismersz, naplemente előtt - a férfi szemei kerekre nyíltak, én pedig elindultam a főkaszárnya felé, miközben egy elnyújtott vonyítás visszhangja verte némává az esteledő erdőt.

- Tehát tudják - az öreg maga elé meredt, aztán körbetekintett a többi idős tagon.
- Azok alapján amit tapasztaltam... - Nem fejeztem be a mondatot. Nem volt értelme azok előtt az emberek előtt, akiknek a fele tanított, a másik fele pedig csak azért nem, mert ők pedig az első felét tanították, vagy olyan magas szintű vezetést gyakoroltak, amihez közöm se kellett, hogy legyen, és a Southern Wolves titkainak felfedése végett jobb is hogy sose volt addig és már nem is lehetett azután. A konferencia rövid volt a mondandóm befejezése után, és mivel ismertem az egyértelmű véget, előrevetítettem távozásomat.
- Elhagyom a klánt. Nem véglegesen, de jelenleg már nincs választásom.
- Ebben az esetben a te fejedre mi magunk írunk ki vérdíjat.
- Ez a legmegfelelőbb út - bólogatott egy másik. - A háborút talán már nem kerülhetjük el, de az utánunk kutatók tisztában lesznek azzal, hogy nem kívánunk egy ilyen mértékű hibát tolerálni és nem állunk az elkövető mellett.
- Akkor engedelmükkel...
- Én nem értek egyet ezzel a döntéssel - jelentkezett egy fiatalabb tanácstag. - Mi lenne, ha átadnánk nekik?
- És mi lenne a garancia arra, hogy ezzel megelégszenek? Esetleg arra használnának vagy rajtam kívül még az átadáson részvevőket, hogy megtudjanak valamit a klánról?
- Átadhatunk nekik egy hullát is - a tag mosolygott, mint aki biztos pozícióban érezte magát.
- Az első kérdésük az lenne, hogy mi bizonyítja, hogy azt a hullát keresték - a válaszom csak néma hallgatásra talált. - Akkor én távozom. Csomagolok és estére már távol leszek a kaszárnyától.
- Egy szóval nem engedélyeztünk magának semmit - szólalt meg a tanácstag felpattanva. Az előbbiek látható nyomot hagytak a gondolkodásán, azaz a düh átvette a gondolatok helyét. Páran az idősebb tagok közül, főleg azok akik a képzésemben részt vettek, vagy csak volt annyi rutinjuk, hogy minden fontosab tagot alaposan ismerjenek, csóválták a fejüket. Az öreg feszülten figyelte a pillantásomat.
- Nem vártam engedélyt. Tudattam a lépésemet. Ha a tanács esetleg úgy gondolná, érdeklődve várom a próbálkozásukat, hogy megállítsanak - a tag szemei előtt apró narancsszínű csillámlások ragyogtak fel a másodperc erejéig, amikor visszanéztem rá, majd kisétáltam a teremből. Tudtam, hogy van segítőm a tanácsban, így még ha ellenem is hangolódik a többség egy igen erős szó még mindig mellettem áll majd.

Egy lovat kötötem magamnak az istállóból hosszas válogatás után, ez most hosszú távon fog kísérni, gondoltam, majd felnyergelve és a holmimat a táskáiba pakolva el is robogtam a kaszárnyából...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Vas. Júl. 31, 2011 10:05 am

Én szerencsére (mily meglepő) olvastam az Első-t is, tiszta minden XD. Na szóval az írói hajlam, az megvan. Tartalmilag még talán, de más téren hibát nem igazán tudnék találni, őszintén szólva nem is kerestem. Egy szó mint száz, íme 300 VE!

Tárgy: Re: Rouuro Kao Csüt. Aug. 18, 2011 11:19 pm

[Ismét folytatás, az előző fejezetet követve.]

Pár fekvőtámasz, és más semmi. Se a kedv se az általában jelen levő önfegyelem nem vette rá Kaot többre. Miért is tette volna, akkor, amikor élete egyik legjobb játékszere és motiváló ereje volt vele egy szobában. A sokat ígérő rúnamágiás könyv most is ott hevert a szénazsák tetején, amit egykor, illetve Kao az elmúlt éjjelen is, alvásra használtak. Az elhagyatott szoba Kao holmijától kicsit se lett otthonosabb, csupán annyiban, hogy volt pár olyan holmi is szem előtt, ami nem a poros és idő verte elhagyatottságot juttatta a szemlélődő eszébe, hanem a használatot, a praktikusságot. Egy kicsavart zsírozott szöveten szárított ételek sorakoztak, látható porciókba különítve, és mindegyik mellé jutott egy egy öreg, ráncos alma is. A porciókból ítélve kao még öt napot szándékozott itt tölteni...

Igazából ő maga se tudta, hiszen már három ilyen napon volt túl és az igazat megvallva az elméletel folyton cikáztak a fejében, de Kao még nem érezte késznek magát a rúnamágiára, lévén a tumultus a fejében, amit a mágiák keverésének lehetőségei okoztak illetve az Arcanumra való hirtelen igény, ami felébresztette a titkos tudásról eddig tanult emlékeket. Káosz volt Kao fejében, és a zűrzavart nem látszott csendesíteni semmi a reggeli ébredés óta. A ruhák végül rerepültek a fiúról és ő elindult, hogy a padláson levő dézsában megfürödjön.
A recsegő padlójú épületben a padlás volt a legérdekesebb helyiség. A padló néhol már szakadozott, lécek hiányoztak belőle, és a tető is szinte teljesen lekopott a gerendákról, mintha csak egy öregedő csontváz késői stádimát nézné az ember, ahogy Kao gondolta a dézsában ülve, és onnan nézelődve a nyugodt csendben. A víz most is majdnem meleg volt, lévén a napsütés sokat érte a vizet és a dézsa kristálya is jól gyűjtötte az energiát. Kao áldotta egy kicsit a hasznos mágiát, majd eszébe jutott Dawoon és arra gondolt, vajon ő hol járhat éppen most. Tovább nem nagyon jutott, mert valaki más kért a figyelméből, a kicsi tojás, ami most már szinte pattogott a mellkasán. Kao szinte felnevetett, és a tenyerébe vette a kristályfoglalatot, majd el is tűntette azt. Az alig pár centis jószág egyből lecsendesedett és megnyugodott. Nem adta jelét többé a sehogy sem szeretett hidegnek, sőt, Kao mintha tudta volna, hogy a pici élvezi a nap érintését, nem is rakta el amíg ott ült a vízben.
-Nem könnyű, mi? Egy olyan fickó nyakában kötöttél ki, aki könnyen megfeledkezik rólad, még akkor is, ha a nyakában vagy, nemhogy arról a kevésről is, hogy csak a meleget szereted - mondta, majd arra gondolt, ez volt a legelső alkalom, hogy a tojáshoz beszélt. Nem tudta, hogy ez egy jó jel vagy rossz, de nem is akart választ egy ilyen kérdésre. Az járt a fejében, hogy a tojás ügyéről is elfelejtkezett abban az időben, amíg meg se fogta a kis érdes héjat; annak is van egy titka, amit sose akart elkezdeni felkutatni, mert túl nehéznek hangzott a feladat, és mert annyi minden volt még előtte, annyi minden, amik közül megannyit odahagyott már.

A víz hirtelen túl hűvösnek érzett, Kao pedig tudta, hogy a változó szelet csak a gondolatai okozzák: ő maga kezdte felfedezni a változást és minden lehetőségben jelt akart látni. Hideg van, gondolta, és lement, hogy felöltözhessen, de a ruháiban sem talált melegséget, se megnyugvást. Az elhordott darabok újra lekövetelték magukat a testéről, ő pedig egyre jobban fázott, és tudta, ez az érzés csupán annak a jele, hogy érez valamit, amit eddig még nem. A tojás apró érzése a kezében megbabonázta, és a puszta érintés átadta neki az érzést, a reszkető, csontokig ható hideget.
A földre tette a kezét, és az érintést használta, hogy elkristályosítsa a maga alatt levő padlót, majd a földet is. Kaput nyitott az eleven földbe, amin lemehet. Le odáig, ahol a föld ég, vagy ahol a talajban rejlő víz halálos gőze csak egy apró repedést keres, hogy kiszökhessen az évezredes kamrából, amibe ugyanannyi idő alatt gyűlt. Eltelt tíz perc, és aztán még tíz, Kao pedig csak ásott az eleven és élő kőzetben: elkristályosította a környezetét, véget nem érő csigalépcsőt készítve az elkristályosított rétegben lefelé. Nem kellett látnia, hisz a léptei határozták meg a lépcsők fokait és nem is lett türelmetlen, hiszen érezte a maga körül gyűlő hőséget.
Kimerült és szédülni kezdett, de a célja már közel volt, tudta, ezért nem állt meg. A csigalépcső közepéül szolgáló kristályoszlopban vájt egy lyukat a képzeletével majd abba minden embernyi távon kis légcsavarokat alkotott, és végül, ahol a kezével az oszlopot fogta, megnyitotta a kis vezetéket, és a friss levegő mint egy lélegzet tört be az érintetlen mélységre.
Kao egy mély lélegzettel nézett az utolsó lépcsőfok felé. Érezte a mágiájával, hogy lejjebb nem fog menni, nincs rá szüksége. A kristálya kitöltötte a laza szöveteket a kőzetek között, begyökerezett, ezt pedig Kao a lábaiban is érezte, talpának minden sejtje mintha össze lett volna kötve a bővülő kristály felületével, érezte, ahogy mindennél stabilabban áll a föld mélyén, és csak ki kell nyújtania a kezét. A kristálya felülete kemény, törhetetlen, zúzhatatlan felületeknek nyomult és a felületéről érkező rezgések szinte teljesen elhaltak, a kristály begyökerezett az ősöreg kövek közé, és pontosan úgy is tartotta magát, mint egy hatalmas gyökér, ami letört az éltető vízért.
A fal amit megérintett már felhevült, és közvetítette a túloldalán a föld lágy szöveteinek tartás nélkül maradt bomlását, pont úgy, mintha csak az ablak túloldalának pattogó esőcseppeket érzékelné és hallani vélte a leszakadó darabok csobbanását a vízben. Kao tudta, olyan érzékek ezek, amiket csak az kaphat, aki maga készítette a saját testéből az ablakot, amire tapasztja a kezét. Körbevette magát a kristályával, és utat nyitott.

A láthatatlanul sötét tér betelt a halálos gőzzel, ami versenyt futott a felszín felé, majd a Kaot körülvevő burok repedezni kezdett, de Kao nem tett ellene semmit. A kezére nézett, és ismét csak az érzés után következő képzetet vélte látni, de a tojás, az apró érdes kis golyóbis élettel telibb volt, mint odáig bármikor, Kao pedig tudta végre, mi volt az érzés, amit nem ismert fel, amire nem emlékezhetett. A titokzatos mester, aki a tojás egykori költőhelyét építette valószínűleg ugyanezzel a késztetéssel ásott a mélybe, kutatta fel a forró vizek barlangjait a jeges halál földjén, és ez az, amivel most ő is találkozott. A fejében már tálalta is a terveket: utat épít a mély vízbe és egy kristályszelencét épít, amibe belefekteti a tojást...
A kristály eltört, megadta magát, és pár apró csillanással csörömpölt, amint a kristálypadlóra ért. Kao maga elé kapott kezét megégette az ismeretlen mélyből kiszökő hőség, de annak is már csak az utolsó elhaló lehelete; a levegő kicserélődött és a légjárás lenyugodott, a csend újra elmélyült, Kao pedig a saját gondolatain merengett.
Miért engedte meg magának, hogy egy érzés eluralkodjon felette? Miért járja azt az utat, amit előtte más már kitaposott? Mit érne el azzal, hogy egy újabb tüzes rejteket állít a tojásnak? Nem tudott válaszolni, de tudta, nem az a jó út amit most tapos. Nem volt célja, se oka ott lenni a föld mélyén, akkor és ott még biztos nem volt. Egy utolsó gondolattal eltisztította a burkának darabjait és teljesen megnyitotta a kaput a titkos kamrába, majd az erkélyt oszlopokkal vette körül. Tudta, később még vissza fog térni ide.

Fenn a felszínen az első dolga volt megnézni a tojást, ami a kezében égő nyomot hagyott, és a rajta levő ősi minta szinte tetoválásként vöröslött a tenyerén. Büntetés vagy megbélyegzés? Siker vagy egy újabb zsákutca? Válaszok nem jöttek, de Kao tudta, hogy még nincs vége a párviadalnak - merthogy annak kezdte érezni mindazt, amit művelt a tojással. Nem törődik vele, és amikor csak lehetősége van rá, a tojás azonnal kihasználja azt. Vajon meddig kell várnia még?
Aludni akart, de lépni se tudott. Elindult az ágy felé, viszont csupán egy csendes, és félig éber elborulásra futotta, majd a délutáni fényben úszó szoba elhomályosuló képe volt az utolsó, amire emlékezett.
Az ébredés se volt kellemesebb, az esés maradékai a térdeiben és a fejében sajgottak, és a kimerültség, ami a föld alá vezető utat követte még mindig nem hagyta el teljesen. Éjszaka volt, talán csak pár órát alhatott, de minden porcikája azt súgta, hogy hetekig kínozta a lázálom, aminek mementójaként a veríték még most is csillogó gyöngyökben csöpögött a poros padlóra. A kezei remegtek, amikor feltápászkodott, és lábra se tudott állni, csupán odahúzta magát az ágyhoz, a szélének dőlve felült, és magába tömött annyi falatot az előkészített ételekből, amennyit tudott, majd kissé erősebbnek érezve magát, felhúzta az ágyra, és abban a pillanatban beleájult egy újabb álomtalan alvásba, amikor a feje is a szalmát érte. Még egyszer, utoljára megszorította a tojáskát a markában, majd elmélyült az emléktelen mélységben.

Hogy mennyit aludt, vagy hogy mikor és miért kelt fel? Nem tudta, csak azt, hogy pánik fogta el, és tudta, hogy kelnie kell. A keze nem markolt semmit, és a tekintete mint villám kutatta át a szobát. A tojásnak nyoma sem volt, azaz csupán a legutolsó pillanatban sikerült felfedeznie. A kerekded apróság a hold fényében csillogó kristálylapon feküdt, a lejáró legszélén, mintha csak a nagy ugrásra készült volna. Kao, mintha a pánik elfeledtette volna vele hol van, és ki is ő, négykézláb zuhant ki az ágyból és mint egy lábaiban gabalyodott kutya próbált meg nekiugrani a távnak a lejáróig. Amikor végre a feje is a helyére került, és a térdéről lehorzsolt bőr felriasztotta a pánikból, a tojás éppen lebukott a perem alá.
Kao kinyújtotta a kezét, és a tojás pár pillanat múlva egy vékony kristályrétegen lebegett vissza, egészen a férfi kezéig, majd amikor az ujjak körbezárták egy teljesen új érzést sugárzott a fogva tartója felé. Kao leroskadt a súly alatt, ami az elméjére telepedett. Nem a tojás maga volt nehéz, hanem a ragaszkodás, a vonzás, ami az eleven földhöz húzta most őt magát is. Tudta, újra érezte a mélységet, az állott, soha sem látott sötétséget és a szinte tapintható, sűrűséget, ami a levegőt nem ismerő föld mélyén érte az előző napon.
Feltápászkodott és leerőszakolta magát a bejáraton a mélységbe. Nem lepődött meg. Csupán attól, hogy lejjebb ment egy karnyújtással, máris jobban érezte magát, sőt a súly ami rá nehezedett engedett, mintha csak megengedte volna neki, hogy folytassa az útját, lefelé. Ez az érzés erősödött is, mintha csak egy gyerek húzta volna lefelé a karját amikor felállt, nehogy elfelejtse az ígéretét, és induljon el lefelé, Kao pedig elindult, mire az a bizonyos gyerek ujjongva vezette tovább, csupán egy leheletnyivel jobban húzva, mint amennyi a kezében levő tojáska súlya lett volna.
A léptek gyorsultak és Kao pár perc alatt megérkezett. Nem volt szüksége sok időre, sőt, érzése szerint korábban is érkezett, mint várta volna, aztán rájött, hogy az előző éjjelen ő maga alkotta meg az utat, és nem ismerte a lépéseit. Most tudta hol jár, és csupán arra figyelt, hogy a központi pillérben vele együtt járjanak lefelé a levegőt áramoltató kis légcsavarok, a kristályok mozgatása most csupán csak annyinak tűnt, mintha csak csettintenie kellett volna, hogy a kis kristályok végtelennek tetsző táncra induljanak.
Lenn állt az ajtó előtt, és tudta, csak előre kell lépnie, és eddig érintetlen, soha eddig embert vagy más életet nem érintett eleven földet és követ, a mélység nyomása alatt forrongó vizet talál. Bizonyára röviden szenvedne ki az élménytől, de a kis apróság a kezében izgalommal mocorgott. Kao vakon nyújtotta ki a kezét, és a forró légtérbe nyúlt, tenyerén hordva a tojást. Az apróság pedig lassan megindult, és ismét csak a legvégén habozott. Kao az ujjbegyén érzete a kis jószágot, könnyebbnek mint valaha.
-Ha mész, akkor magadra maradsz megint. A lépcsőt itt hagyom, de az én utam nem ide vezet. Ha a velem maradsz, a terem beomlik - azzal Kao másik keze is felemelkedett, a szokásos mozdulat azonban félbemaradt, a kristálymágia energiája csak gyűlt, és arra várt, hogy kiszakadhasson az ujjak közül. A csendet vágni lehetett, de a tojás még mindig Kao ujjaira nehezedett, sőt egy pillanat erejéig mintha túlzottan is lehúzta volna a kéz tartását.
Kao döntött, a következő pillanatban pedig a föld megremegni érzett, és a bejárat felől a levegő állott és szinte égető gőze rohanva tört elő, és az árama egyre csak erősödött és a hangok amiket a lég hozott arról árulkodtak, hogy a föld megmozdult odabenn, mégpedig hatalmas változást hozva. A tojás Kao kezéhez tapadt, mintha elvesztette volna minden addigi iránymutatását és erejét, Kaora bízta magát, aki már hármasával szedte vakon is a lépcsőket, és hallotta maga mögött a vizet.
Ő maga se tudta hogyan, de amikor kikerült a járatból mindent sikerült összeszednie időben, csupán az étele egyik adagját szórta szét a padlón, de mire az alma befejezte a gurulást a földön és megnyugodott, ő már kinn volt és a lovat kereste. A hátas már idejekorán elszakította magát a korhadó korlátfától és a közeli dombgerincről figyelt, valószínűleg Kao hívó szavára, aki áldotta a Farkasok Házának mindenre kiható alaposságát.

A ló hátán ült már, és a holmijának utolsó darabját is elrakta az utazáshoz, amikor a víz kitört a kunyhó ajtaján és a víz szinte azonnal látható tavacskát képzett az egykori vendégváró fölött. Kao azonban az élelemre gondolt, és arra, hogy vajon hány napi útjába kerül a leggyorsabban kikerülni az erdőből, így észre sem vette, hogy a tó növekedése csöppet sem lassul, sőt.
Végül, amikor a ház roskadozni kezdett, akkor nézett vissza újra az egykori udvarra, majd meglepetésére a ház el is tűnt; hangos bugyborékolással, és hulladékfák felbukkanásával jelezve, hogy az öreg csontváz végül csak megadta magát. Kao pár percig figyelte, ahogy a tó lassan és egyre lassabban tölti ki a háznak kivájt kis sík területet majd megállapodik, mintha csak megelégedett volna a hatalomátvétellel.
- Legyen ez a Forrás Tava, ha megmarad és megállapodik, míg újra itt járok, Csak mi ismerjük majd a titkát - szólt, és a tojást a mellkasához húzta, hogy újra medált teremtsen köré, és a lovat megsarkantyúzva elinduljon kelet felé.

Nem tudta, talán nem is sejtette, hogy ez a tette később egy hatalmas esemény központjává válik, és maga a forró tó is olyan események központja lesz, amelyek Fioréra - habár nem teljesen - de hatással lesznek. Kao hamarosan és hosszú időre megfeledkezett a tó ügyéről, hiszen amire számított a vártnál korábban is megtörtént, az élete pedig még ez előtt többszörös fordulatot vett, olyan események hatására, amik az elindulásakor már mozgásban voltak, megállíthatatlanul de végzetesen közeledve.

Tárgy: Re: Rouuro Kao Pént. Aug. 26, 2011 2:15 am

[Az Egy kis kiruccanás utánra datálva, de az előző kaland és a linkelt élmény is szerves részt foglal a történtekben. A párbeszédek mindenkivel le vannak tárgyalva, Kaori megfelelő kalandjával pedig ez tükörmunka.]

A kis poros város utcáján gyalogoltak, Kao, Kaori és Gabriel. Miután majdnem minden a megszokott módon ment a küldetés során, itt volt az idő a távozásra, amit a kis városka lakói szívesen is vettek. Egyszer gyökér, örökké gyökér, ahogy a parasztember mondja, és nem is lehetne tökéletesebben megfogalmazni a hétköznapi emberek hozzáállását az ilyen és hasonló falvakban és városokban. Kao a tér bejáratánál megállt, nem igazán nézett a társakra, ahogy szokott, és nem is volt érzelgős, ahogy nem is szokott.
-Nos, én nem vonattal jöttem. A lovam a fogadó istállójában vár - beszélni se szokott, nem túl közlékeny, hacsak nem ismeretekről van szó, vagy munkáról, most mégis ő kezdte az utolsó társalgásukat - úgy tűnt, egy ideig legalábbis biztosan.
- Mi vonatozunk vissza Erába. Kaori, te is jössz? - Gabriel a maga szokott, kellemes stílusát hozta, Kao számára a visszafogott és komoly ember legalábbis a kellemesebbek közé tartozott.
- Én úgy gondoltam, még meglátogatom a kovácsot - válaszolt Kaori, mintha csak valamiért bűnösnek kéne éreznie magát, és egy kis pironkodó mosolyt varázsolt az arcára - Kagurára ráférne egy kis karbantartás - motyogta, majdnem magának.
- Kagura? - Gabriel, mintha csak nem értené az egészet, kérdezett vissza. Kao sosem tudta mire vélni, a férfi vajon ennyire nem képes kiszűrni mások viselkedéséből a lényeget, vagy annyira tökéletesen semleges és tapintatos volt, hogy ezeket soha nem adta mások tudomására.
- A kardom, Gab...
- Oh, értem, ahogy gondolod. - Szólt, majd a lányról Kao felé se néző alakjára váltott a pillantása. - Viszlát, aztán jót ne halljak!
- Örültem a találkozásnak, Sho - Kaori még megsimogatta búcsúzóul Gabriel lángfarkasát, majd felkapta a tekintetét. Kao egyetlen utolsó szó nélkül indult meg a térről kivezető utca felé, ami az állomással szemben nyílt. A lány pillantása egy pillanatra teljesen megütközik a távozó férfin, de Gabriel mit sem változó hangja hívja fel magára a figyelmet.
- Hát akkor, viszlát, Kaori, vigyázz magadra - szól a rövid búcsú, és Gabriel a kezét nyújtotta, majd egy kézfogás után ő is elindult.

Kao, még mielőtt kikanyarodott volna a térről, egy utolsó pillantást vetett a többiekre. Gabriel és Kaensho az állomás felé közeledtek, pár szót váltva, Kaori pedig még mindig ott állt, ahol otthagyták. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lehet az lenne a legjobb, ha nem is térne vissza hozzá.
A következő percben letért a bevezető utcáról két ház közé, és a ruhái alatt már ott feszítő kristályok mozgatásával a tetők szintjére emelkedett, aztán a vörös-barna-szürke cseréptömbök között lavírozva kerülte meg a teret, hogy az állomás másik végéhez jusson. Az épület oldalán szállt le, majd gyorsan betrappolt. A vonat felé tartó páros megállt, és bevárta.
- Sorono, mit keresel itt? Azt mondtad elmész - szólt Gabriel, de a meglepettség nem mutatkozott meg az arcán.
-Csak egy apróság - válaszolta komolyabb tekintettel Kao, és egy jelentőségteljes pillantást vetett Kaensho felé. - Bizalmasan tudunk beszélni?
- Persze. Sho, felmennél helyet foglalni? Az utolsó vagon utolsó fülkéje jó lesz, ahogy idefelé is - szólt szenvtelen arccal, mire a farkas körülbelül ugyanennyire lelkesnek tűnve elindult.
- Ja, úgyse érdekel mit dumáltok - dörmögte, és felugrott a vagonra. Kao pedig nem is várt, azonnal, halkan szólt, hogy csak Gabriel hallja.
-Csak két kérdésem lenne. Az egyik: van már valami híred a szervezetről? Járt a nyomodban valaki?
- Nem, nem hallottam semmit, bár egy ideje nem voltam Chantaiban. Engem nem akart levadászni senki, leszámítva a küldetéseimen szerzett ellenségeimet, de nem hiszem, hogy lenne párhuzam köztük. És egyébként, meglehetősen erős szövetségeseket találtam. Nem hiszem, hogy komolyabb tűzerő nélküliek célba akarják venni a fejemet - Kao, habár tudta, hogy nincs ideje ilyesmire, mindenképpen megjegyezte magának az utolsó mondatot. Gabriel nem volt a hencegő fajta, tehát ha mégis megjegyezte a szövetségeseit, azok bizonyára erősebbek is, mint ő.
-Akkor a másik: egy szívesség. Ha megteheted, és ha akarsz vele foglalkozni, de csakis a magad nevében. Hargeonban jelen levő bűnszövetkezet, amiknek családi irányítása van. Ezekről van szükségem információkra, ha tudsz tenni valamit. Majd én jelentkezem. Nem tudható mikor és hogy - egy ilyen kérés sokszor vált ki furcsállást és kérdezősködést, vagy szimpla elutasítást, de Gabriel megint csak rácáfolt az átlagra. Gondolkodás nélkül rávágta a választ.
- Hargeon... Prue... Izé... A klánunk egyik mágusa a környéken született, majd megkérdezem tőle, hogy tud-e valamit. No meg a küldetések is az ő kezén mennek át, figyelni fogok - Kao úgy érezte, ezúttal végre van oka egy cseppnyi megnyugvásra is, így nem is akart tovább várni.
-Köszönöm. Gabriel - nyújtotta a kezét.
- Viszlát, Sorono - Gabriel pedig megszorította azt, és a kézfogás után újra mindkettejük elindult a maga útjára. Kao csupán addig ment, amíg feltétlenül szükséges volt, majd amint el tudott tűnni az állomás épülete és a szomszédos ház között újra a levegőbe emelkedett, és visszalavírozott a tetők között a tér bejáratához, hogy minél hamarabb megtalálja Kaorit.

A házak között szállt le megint és rögtön azon gondolkodott, hogy vajon lekéste-e a lányt, majd amint rohamléptekkel kilépett a sarok mögül a főtér világos és alig mozgó nyugalmába, nekiütközött valakinek. Azaz csupán majdnem: a keze megfogta a lány karját, hogy ne menjenek egymásnak. Kaori állt vele szemben, és feltekintett rá, megszeppent tekintettel.
-Máris végeztél? - Kao még csak nem is moccant meg, Kaori pedig vagy nem akart, vagy nem mert, de láthatóan nem tudta hová tenni a hirtelen ütközést.
- Csak megnézettem a kováccsal, hogy kell-e valamit javítani rajta - mondta, és egyre jobban elpirult.
-És? Mit mondott az öreg?
- Még rendben van.
-Remek... Akkor... - Kao nem tudott jó kijelentést kitalálni. Biztos volt benne, hogy nem tudna felkészületlenül egy újabb beszélgetésbe elegyedni a lánnyal. Kaori nagy levegőt vett és már-már követelt a tekintetével valami folytatást a fiútól. A zavart pillanatot viszont egy vékonyka hang rázta fel. "Anya, anya, szerelmespááár" kiabálta egy kislány, mire Kaori arca rákvörösbe váltott, és folytatta Kao kínzását, aki ekkorra már nem tudott hova pillantani, hogy elkerülhesse a lány őszinte szemeit.
-Jobb lenne mennünk - mondta, mire Kaori csak bólintott, de egy pillanatra sem hagyta ott Kao tekintetének üldözését, gy, mikor a férfi elindult volna már észre sem vette, hogy még mindig fogja a lány karját.
Kao mozdulata egy pillanatra lefékezett, és a keze lágyan engedett. Abba se mert belegondolni, hogy Kaori fejében mennyi gondolat és figyelem feszülhet most is. Tudni vélte, ha csak úgy elengedi és otthagyja a lányt, már meg is bánthatta. Visszafogta a lépteit is, és bevárta amíg Kaori csatlakozik hozzá; a lány megkerülte, és a jobbjára tért, de nem szólt semmit. Kao ekkor döbbent rá, hogy hülyeségeken gondolkodott ahelyett, hogy kitalálná, mit mondhat egyáltalán, mert még csak azt se tudta, mit akar mondani és mire akar kilyukadni - valami, ami eddig még soha sem történt vele, valami, ami csakis azért történhetett meg vele, mert nemrég végre újra hallotta Dawoon hangját abban az álomban, és amit a vén csavargó mondott túlontúl egyértelmű volt.
Mielőtt még örülhetett volna neki, meg is érkeztek a fogadóhoz, ahová gyorsan be is lépett, intve Kaorinak, hogy várjon, majd a csaposnak odaadta a karámja bilétáját, mire az át is küldetett a lovászfiúért. Szerencsére semmit sem kellett várnia, és azonnal át is mehetett a jószágért, így két perc múlva újra Kaori előtt állhatott, egy cseppel se felkészültebben, és egy morzsányival sem elhatározottabban.

-Sajnos csak egy lovam van - kezdte a reménytelenség áldásával, és szerencséjére legalább egyből eszébe is jutott, hogyan is térhet a lényegre a leggyorsabban - de azt se tudom, hogy te hova mész...
- Én... - Kaori még mindig vörös, és zavart volt, Kao pedig tudta, hogy teljesen szükségtelen volt találgatnia a lány reakcióját, olyan egyértelműen látszott végig, azóta az este óta. - Quatro Cerberusos vagyok, de... Jelenleg semmi fonttosabb dolgom nincs, így... Gondoltam... Esetleg... - Kaori nem tudta kimondani amit akart, Kaonak a napnál világosabb volt, amit a lány akar mondani, de még ő se tudta hogyan reagáljon. Még ha nem is történt volna semmi köztük, a rá néző lány a rózsaként vöröslő pírrel, a nagy, őszinte szemekkel el se tudta feledtetni vele a gondolatot, hogy csak meg kell fognia a kis arcocskát és megcsókolnia a lányt.
- Velem tartanál, vagy tartsak veled? - Olyannyira, hogy ő maga ajánlotta fel, amit el akart kerülni? Kao legbelül hatalmas csatát vívott, és végül elővette a mindig statikus logikusságát - Tisztázzuk le... Hogy mi történjen most - Kaori viszont minden egyes pillanatban csak annak az egy válasznak élt, és az epekedő pillantás végül csak felidegesítette Kaot. Megpróbált logikusan gondolkodni, hiba volt, de így a lány viselkedése, hogy tisztában van (elvileg?) Kao körülményeivel, és mégsem adja jelét, hogy akár csak átgondolta volna, hogy külön jobb lesz...
- Veled szeretnék maradni - tört ki Kaoriból, és megfogta a Kao karját, mintha a férfi el akarna futni mielőtt befejezheti a mondandóját. - Mindegy, hogy hová tartasz... Ha neked nem okoz gondot a jelenlétem... Úgy érzem... Melletted a helyem. - Úgy tűnt Kaori már régen döntött. Mit úgy tűnt, ott volt közöttük a tény, mint a lány Kaot szorongató karjai.
-Tudod, azok a dolgok, amiket mondtam... Igen, eltúloztam, és már egy ócska krimi romantikus fejezetében is érezhettem volna magamat, de... Igazak - mondta Kao, csak, hogy újra éreztesse a lánnyal, vagy inkább saját magával, hogy mire készül. - Nem akartam, hogy bármennyire is közel érezd magad hozzám, és jobbnak tűnt, hogy szimplán megérted, és megy mindenki tovább - és csatt. Kaorinál itt szakadt el a cérna, és a pillantása egyetlen észrevehetetlen szívdobbanás alatt váltott gyilkossá.
-Nem egy falusi fruska vagyok, akivel kedvedre játszadozhatsz! Azzal... Felelősséget vállaltál... Ha le akarsz koptatni, azt tedd kicsit stílusosabban, mert ez így elég gyenge volt - a lány láthatóan várta, hogy Kao kibökjön végre pár szót, Kao eszében, pedig csak az járt, ha most megmondja a lánynak, hogy nem mehetnek együtt, akkor vége az egésznek. Ez volt viszont az egyetlen dolog, amit nem mondhatott neki. Csak azt akarta, hogy a lány értse, tisztán és egészen, hogy Kaonak még túl sok minden van a kezei között, és hogy ez mind túl sok ahhoz, hogy úgy menjenek tovább, mintha az egész csak egy szokásos továbbutazás lenne.
-Annyit akarok csak elmondani, hogy ha ez így lehetett volna továbbra is akkor nem kevertem volna veszélybe senkit, vagy ha mégis... Kellett volna, hogy érdekeljen? Senkihez nem fűzött semmi. Mindenkit csak egy feladat erejéig láttam, és nem kerestem semmit senkiben - Kaori nem tudott mit mondani, Kao pedig remélte, hogy ez azt jelenti, a lány végre átrágja magát mindazon, amit a szavak jelentenek. - Ha ez így marad akkor sem tudom, mi lesz velem ezután még. Menekülök tovább és minél kevesebben vannak velem, annál nehezebb a nyomomra bukkanni.
- Hogy mi lesz veled? Semmi, csak a sötét magány... Ideje lenne rájönni, hogy... Nem vagy egyedül, és ha most tovább állsz... Valakinek hiányozni fogsz... - Kaori szemébe könnyek gyűltek, de nem vette le a tekintetét Kaoról egy pillanatra sem, a férfi pedig lemondott arról, hogy tovább bizonygasson.
-Tudod valaki egyszer azt mondta nekem, hogy mindenért hálásnak kell lennem, és hogy nem szabad mások helyett döntenem - és ezért, csak ezért nem mondtam még, hogy nem jöhetsz, gondolta Kao.
- Igen okos lehet az illető... - Kaori arcán legördült egy könnycsepp, mire Kao egy halovány bólintással folytatta.
-És mondta még, hogy mindenki magának kell, hogy válasszon utat, mások előtt, mellett, vagy mögött, és hogy ezen az úton mindenki maga kell, hogy előrejusson. Egyedül tudom, hogy mire vagyok képes. Tudom mit tehetek meg és mit nem. De még akkor is, ha tudom, hogy csak előre kell mennem, és minden akadályt elhárítanom, mit tehetek, ha az út amin vagyok túl veszélyes? Vannak céljaim, és talán most már meg sem tudom mondani, melyik a legelőre valóbb. A kezeim tele vannak, és úgy érzem kifolyik belőlük amit rajtuk tartok. És itt vagy most te, akivel nem csak elmentünk egymás mellett, és azt mondod, hogy velem akarsz jönni. - Kao szinte érezte, miközben legördültek róla a mondatok, a feje sorba szedte mi minden is az, amit a kezében akar tartani, és hirtelen, Kaori szemébe pillantva, mintha látta volna, ahogy a halom végül túl naggyá nő.
- Így van. Együtt, egy közös úton, mely viseli a te múltad, s az én jövőm veszélyeit - mondta a lány, és a könnyes szemeiben egyenes és erős tekintet sugárzott.
-Úgy mondod, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne...
Egyszerű - emlékezett Kao újra. - Ez a legegyszerűbb dolog az életben Kao."
- Mert az is... - mosolyodott el halványan Kaori - És együtt... Mindig könnyebb.
"Lehetetlen sem létezik, az csak egy fogalom, amit az ember talált ki, mégpedig az a fajta, aki az élet maga alá temet, aki könnyen felejtette el, hogy miért ember."
-A teleírt könyvekből túl soká tart, míg kiolvassuk a lényeget... Tehát ezt értette rajta... - Kao egy pillanatra elfelejtette, hogy hol van, és a gondolataiban újraidézte Dawoont. "Te nem tartozol közéjük, mert az én tanítványom vagy, és mert több van benned, mint csak egy könyv, és holmi hátrahagyott tudomány."
- Ne könyvekből akarj kiolvasni mindent... Tapasztald meg magad mindazt, amiről a könyvek írnak, az élet minden mozzanatát... A magányból azt hiszem, már kaptál eleget... Ideje túllépni rajta - szólalt meg Kaori újra, és még a szorítása is elmondta, mennyire várja már, hogy Kao belássa az igazát. Ő mást látott, de az is pont ugyanarról szólt: "Baj nem lehet... Amíg te magad is kémleled azt az utat, és tudod, hogy arra megy, amerre te is akartál."
-Úgy tűnik még mindig kell valaki, akinek az árnyékában lehetek. Akinek a döntések ennyire könnyen jönnek - mást már nem volt mit mondania, de tudta, hogy mit akar tenni; azt, amit a vágya a legelejétől akart, megfogni a lány arcocskáját és megcsókolni. Így is tett.

-Sajnos, csak ez az egy lovam van - mondta később, minután a lova nyergét visszadobta az istállóba, és maga elé ültette Kaorit. Nyugodt tempóban kiléptettek a városka egyik mellékutcáján és az erdő felé vették az irányt. A ló hátán persze nem maradt el egy kis incselkedés sem. Kao érdeklődő ujjaira Kaori játékos tekergőzéssel, és pár igen megfontolandó ajánlattal válaszolt, amiket Kao csak a sietség miatt nem hajtott be azonnal.
A ló iramát a várostól messzebb már gyorsabbra fogták, hogy minél messzebb érhessenek, de az éjszaka végül hamar leszállt és a ló is rohamosan fáradni kezdett. Kao végül egy kisebb tisztáson fékezte le a lovat, aztán amikor leszálltak végigsimította azt, a fülébe súgta 'menj haza' és a farára csapott. A ló eltopogott, és habár Kao nem tudta, hogy a lovászok a kaszárnyában tanítanak ilyesmit a lovaknak, reménykedett.
- Eeh? Hová megy? - kérdezte Kaori. Kao megesküdött volna, hogy már nem azt az elhatározott lányt, hanem inkább egy kis lusta csitrit hall maga mellől.
-Amerre az ösztöne vezeti - mosolygott egyet, és élvezte, hogy a lány egy kicsit tényleg gondolkodhat azon, hogy mennek tovább, de aztán belegondolt, hogy túl hosszan fog még vezekelni mire megérkeznek a tóhoz. - Nekünk viszont sietnünk kell, mert még el kell érnünk a rejtekhelyet, ahová vinni akarlak...
- Ah... Oké... - mondta Kaori kicsit zavarban. Talán Kao hangján érződött a készülődése is, amikor elkezdett koncentrálni. Egy jókora kristálytömböt teremtett, egy hosszanti háromszög alakban, amire ráfért a ló nélkül maradt pokróc. A kristálylap végül öklömnyi vastag lett, és a pokrócot Kao a felületére kristályosította félig, hogy az úgy-ahogy elviselhető is legyen majd.
-Gyere, indulunk - mondta végül, amikor felállt a lebegő kristálytömbre, és Kaori felé nyújtotta a kezét. A lány kicsit bátortalanul lépett fel mellé, majd amint gyorsan emelkedni kezdtek, csodálkozva nézett körül.
Kaonak magasságra volt szüksége, hogy lássa merre kell menniük, és hogy messziről kiszúrhassa majd a tavat az erdőben. Már száz méterre is járhattak a földtől, amikor Kaori még mindig csak körbe-körbe nézett, és csak arra ocsúdott, hogy fázik. Kao levette a kabátját, és a lányra adta.
- Köszönöm - somolygott Kaori és adott egy puszit Kaonak, aki miután leültette maga mögé a lányt, a háromszög csúcsánál koncentrálni, és irányítani kezdett.
A feladat nehezebbnek bizonyult, mint hitte. A kristálytömb súlya és rajta kettejüké túl sok volt ahhoz, hogy emellé Kao jó iramot is tartson, így az út egy óránál is tovább nyúlt, aminek a végére érezte, hogy túlzottan kimerült. Mire túl voltak a másik völgységen, annak mezőivel és beértek a Forrás Tavának erdeibe, Kao zihálva vette a levegőt.
- Kao? Jól vagy? - Kaori előrébb hajolt, a hangja és a keze Kao vállán érződött.
-Sajnos kettőnk súlya, meg ez a nagy kristály még sok ilyen hosszú úton. Én vagy egy talpalatnyin, vagy egy vért formával szoktam utazni. Úgy... Sokkal kevesebbet... Igényel - érezte hogy a végét járja az ereje, de még így is túl magasan voltak, és még mindig nem látta a tavat.
- Igazán fantasztikus volt - ölelte át Kaori mosolyogva, mire Kao összeszedte magát. Szerencséjére a már magától is ereszkedő kristály egy tisztás felé tartott, amiben eg apró csillanás jelezte, hogy végül csak megérkeztek.
-Itt vagyunk - Kao, végre megszüntethette a a kristály mozgató mágiát, és azonnal könnyebben is érezte magát. A táblát eltűntette, és a pokróc maradékát is elkristályosította, majd az is elcsillámlott a földről.
A Forrás Tavánál voltak, újra, és a kis mélyedésben levő tóra néztek rá. Az most is gőzölgött, mint amikor először feltört a mélyből, azonban a ház összeomlásakor szétomlott hulladék nagy része vagy leülepedett, vagy a tó domboldalba vájt falánál gyűlt fel.az összkép meglehetősen békés volt.
Kaori mocorogni kezdett, elővette a táskáját, és kihalászta Kao tojáskáját. Érdeklődve nézett a mozgolódó apróságra.
-Ez az ő tava - mondta Kao - Engedd csak el, nyugodtan, szerintem azonnal bele is megy... - Kaori elengedte a tojást, ami esni kezdett, de végül a levegőben maradt, lebegni kezdett, ésa tó felé úszott, amíg annak a partján bele nem csöppent a vízbe. Kaori élvezettel nézte a jelenetet.
-Azt hiszem, itt az ideje, hogy kipihenjük magunkat. Holnaptól elég sok utazás vár ránk - mondta Kao, és vetkőzni kezdett.
- Hová? - Kaori is lejjebb lépdelt a lejtőn, de őt jobban érdekelte jelenleg, amit Kao mondott.
-Azt hittem, hogy te mondod meg - nézett rá vissza a férfi.
- Eh? Én nem sietek sehová... - Kao értetlen arcára a lány is egy hasonlóval válaszolt.
-De neked van hová visszamenned. Még akkor is, ha felkészültél mindenre, nem hagyhatod ott egyetlen szó nélkül azokat, akik fontosak ott neked. Tudniuk kell rólad, nem? - A mondatok közben Kao teljesen levetkőzött, és a vízhez sétált, majd egy jóleső sóhajjal mártózott meg a meleg vízben.
- Nagylány vagyok már - mondta Kaori és ő is közelebb költözött a vízparthoz. - És ha egy kicsit megváratom őket... Csak még jobban fognak örülni, mikor hazaérek - mosolyogva fogta meg a saját csíkos tojását, és a vízhez sétált. - Ex-Quip: Bikini - a csodás testre egy kétrészes narancsszínű fürdőruha váltott, Kao pedig nem győzött gyönyörködni a látványban, ahogy a lány is kellemes sóhajokkal belemerül a vízbe.
-Több száz méter mélyről tör fel ide - mutatott a tó közepe felé, ahol a régi ház korhadó-ázó gerendái még most is tisztán látszottak a víz alól. Az apró tojás is ott tűnt fel, a csendes vízben csobbant egyet, majd eltűnt. Kaori odaevickélt Kaohoz, ám neki akkor éppen Kuudo járt az eszében. Követte a tojást a lejárathoz, a víz alá is, és a törmelékek között meg is látta a fenéken megcsillanó kristályt, a kis tojás pedig eltűnt a fák között. Egyszer már választott, csak nem gondolta meg magát, gondolta -vagy inkább remélte?- Kao, és visszafordult Kaorihoz.
-Lement a mélybe - mondta, miután visszaért a lányhoz.
-Az én csíkosom nem szokott repkedni... Biztos egy lusta dög - mondta Kaori és nevetett egyet és két gerenda közé rakta a tojást, hogy ne mozogjon el.
-A pici a föld mélyéről jött. Annak idején egy barlang forrásából hoztam el, és ő vezetett le ide is. Annyi földrétegen át is megérezte a forró vizet - mondta Kao, de már nem csak a tojás járt a fejében.
-Okos kis tojás, kíváncsi vagyok, mi fog belőle kikelni...
-Ki tudja mióta lehet már abban a tojásban. Annak idején, kölyökkoromban még fel sem fogtam mi volt az, csak, hogy élt. Évek óta velem van már.
-Huhuummm... - Kaori is sejtette már. Kao megérkezett elé, és a víz alatt a kezei felfedezték a lány testét, majd magához húzták egy finom kis csókért, a lány viszont kicsúszott a kezek közül, és magával húzta a férfit, ki a parthoz, hogy leülhessenek. A Kao mögött helyet foglaló, lágyan mosolygó Kaorinak volt egy újabb meglepetése, az ujjai csodás táncot jártak a megfáradt háton, és megtalálták a fájó pontokat, kellemes forróságot küldve a megdörzsölt és nyomkodott területekre. Kao már észre sem vette, hogy belealudt a lány kezelésébe.

-Bocsi, hogy felébresztettelek... De azért a vízben mégsem alhatsz. - mosolygott Kaori az ébredőre, ki tudja mennyivel később, mire az észrevette magát, és kimászott a vízből. A holmijából elővette a köpenyét, és pokrócként a földre terítette, majd elkezdett törölközni, de közben az agyába fúrt egy gondolat.
-Tényleg, a te tojásod... Hol találtad?
-Keleten... nem messze a szülőfalumtól... vagyis - a lány arcán egy keserű mosoly árnyéka húzódott át - a romjaitól... - Kao nem akart faggatózni sem, inkább elúszott a téma fölött.
-Szóval te se tudsz semmit róla...
-De tudok... Az anyja a szemeim láttára vesztette életét... Ebből a tojásból egy tigris fog kikelni... és egyszer 3 méter marmagasságúra megnőni... Hát igen... Elég feltűnő teremtmény lesz - Kaori elnevette magát, még az is lehet, hogy Kao arckifejezésén.
-Tigris? Tojásból?
-Nekem mondod? De nézd meg, még csíkos is! Biztos, hogy tigris lesz belőle - Kao bólogatott, de nem tudta hova tenni a dolgot. Így is többet tudott már meg a tojásáról, mint bármikor remélte. Tehát nem madár, vagyis egyáltalán nem feltétlenül, sőt a föld alá való ragaszkodása alapján talán valami nagyon is más...
-Sosem tudtam sokat kutakodni utána, mert - egy sóhaj tört elő Kaoból. -Ha folyton csak titkot tartok, még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudok elmagyarázni - és talán már rég értelme sem volt, gondolta mellé. - Egyetlen valamirevaló Fiorei mágus sem segített volna. Az egyetlen, aki tette, rácsok mögül tette, és őrült volt... - Kaori tekintete kissé zavarodott volt. Gyengéden megszorította Kao kezét, mire a férfi ráájött, a mondata túl depresszív volt.
-Ne nézz így rám. Ismerem a tényeket, de változtatni nem változtatnék, és nem sajnálkozok rajta. Nem is akarom hogy így tűnjön - Kaori tekintete értelmes volt, a lány bólintott és várta, hogy folytassa. - Csak annyit mondok, amennyit én akarok, igaz? - Kao nem sokkal lehetett volna hálásabb a lány felé. Tudta mi lesz a válasz, és érezte, amint valami legördül a mellkasáról valahol legbelül. Hogy jó érzés volt, vagy rossz? Nem tudta volna megmondani.
-Igen - Kaori mosolyogva megsimogatta Kao arcát, mire a férfi közelebb húzódott és megcsókolta, közben pedig arra gondolt, hogy úgyis elmond mindent. Ha van valaki, aki képes elfogadni őt a titkaival együtt is, vakon, akkor már meg sem érdemli, hogy a titkok titkok maradjanak. Éppen ezért húzódott is el egy kicsit a lánytól. nem akarta csak úgy bejelenteni a következőt, mintha a holnapi útjukról beszélne.
-Kao? - Kaori tekintetében egy pillanatnyi aggodalom és várakozás keveredett.
-A céh, aminek a tagja vagyok - szólalt meg végül Kao, és közelebb fordult a lányhoz, a nyakán levő jelet megmutatva - Southern Wolves.
- Southern Wolves... - suttogta a lány egy távoli rémülettel a hangjában, mint amikor egy közmondásból ismert rémet emleget valaki csak éppen tudja, hogy tényleg odakinn jár. - Mágusvadász... - A csöndet Kao akarta megtörni, de Kaori ujja már az ajkára is röppent.
-Ez mit sem változtat a tényen, hogy veled szeretnék maradni - Kao, ha valamilyen érzés közel volt hozzá, hát utálta magát, amiért, most már szinte csak rutinból újra le akarta futni a köröket.
-Akkor is, ha ez az egész céhedet ellened fordítja?
- Az egészet? - Kaori elmosolyodott, mintha ő meg már tudná, hogy ez nem több egy játéknál, vagy egy hasztalan vizsgánál, ahol megmutathatja, hogy igenis magabiztos. - Az egészet biztos nem... Talán megvetnek majd néhányan, de mondhatom-e akkor, hogy a társaim voltak?
-Ha ennyire megbízol bennük, akkor eggyel több okod van rá, hogy hazamenj. És ezúttal kérek is valamit. A segítségedet. A céhed segítségét - az új ötlet, mint villámcsapás érte. Ha a cék végül megtűri őt, ha csak beszélhet néhány olyan nagy tudású mágussal, akiknek a szavaira hallgatni is tanulás, talán könnyebben közelebb juthat a megoldásaihoz. Az Arcanumhoz, talán, főképp...
- Segítek - mondta Kaori végül.
-Köszönöm.
- És ha a Quatro Cerberustól kérsz segítséget, akkor azt személyesen kell elintézned - Kao érezni vélte, hogy a lány szeme sokkal többet lát, mint amit elárul és egy kifejezetten ismerős, majdhogynem érdeklődése támadt eziránt a Kaori iránt. Is.
-Akkor tudjuk, hova kell mennünk - mondta mosolyogva, és közelebb húzódott a lányhoz.
- Un - a lány is mosolygott, olyan édesen, mintha nagyon is jól tudná, hogy Kao fejében mi ment volna végbe, de így is biztos volt benne, hogy mit akar, Kaonak pedig pont ez volt ami kellett a lányból...
A hajnal vészesen közeledett már, a pár pedig beburkolózva eltűnt a nagy köpönyeg-pokróc alatt.

Két kalandom vár elbírálásra. Köszönöm!

Tárgy: Re: Rouuro Kao Hétf. Szept. 05, 2011 10:26 pm

Na hát első kalandoddal nagy bajban vagyok. Be vallom töredelmesen rég elolvastam már de nem véletlen nem írtam rá még bírálatot. Bár a kalandban te kristály érzékelésével haladsz le a föld mélyére, de még is ezt föld mágia, annak pedig elég magas szintje. Jelen helyzet ezért is macerás nem igazán tudom, merre billenjen a mérleg. Maradjunk abban, hogy most ebben a formában nem fogadhatom el. Kérlek írd át, ha meg van szólj és nem fogom szeptemberinek beszámítani.
A második kalandod szép munka! Jutalmad: 300VE
A bírálat az augusztusi postokra vonatkozik!

Tárgy: Az információ ára I. Szomb. Okt. 29, 2011 1:04 am

Miután kilőtt a föd alól, és a hűs esti égbe emelkedett, Kao kémlelni kezdte a távoli horizontot valamiféle iránymutató jel után, hogy ne kelljen megállnia az éjszaka sötétsége miatt sem, amíg csak kitartott az ereje. A központi hegység déli vonulatait szerencsére ki tudta venni, és a sebességét is tovább növelte. Még bírta...
Azonban nem repült többet egy negyed óránál, amikor megtörtént a baleset. Kao éppen az útját próbálta meg bemérni, keresve Era vagy Crocus fényeit, amikor az első repedést meghallotta. A pattanás a válla felől érkezett, a testét fedő kristály megrepedt, majd dematerializálódni kezdett, és mire Kao reagálni kezdett már az egész testén omladozni kezdett a kristályborítás, és akárhogyan próbálkozott, a mágiája már nem működött. Egy pillanatra Kaoban felmerült, hogy nem a kimerültsége miatt hagyta e cserben az érzékelése és a mágikus képessége, de a pillanat ahogy jött úgy múlt; mágikus körök jelentek meg körülötte. A szimbólumaik az ónyelvből valók voltak, és különösen ismerősnek tűntek, Kao korábban az öregtől ellopott könyvben találkozott velük.
A jelek megjelenése után nem telt el egy másodperc a semmiből alakok tűntek fel a jókora mágikus kör mentén, és végignézték ahogy Kao, mágiája és ereje nem lévén, zuhanni kezdett. A zuhanás azonban el sem kezdődött, Kao már landolt is, egy fa érzetű fedélzeten, ami akkor jelent meg előtte, amikor megérintette azt. A rúnák a fedélzet padlóján voltak, a mágusok pedig figyelmeztetően feltartott kezeikkel mutattak felé. Egy addig nem látott alak közelített.
- Mágus. A Tanács területe fölött repülsz, igazold magad - a parancsoló de vékony hang a tanácsnak dolgozó népek egyikéé volt. Kao néha már találkozott a fajtájukkal, amikor azok hivatalos ügyek miatt látogattak a kaszárnyába. Felült a padlón, és magára húzta a köpenyét, ami a nadrágja felső részén kívül az egyetlen ruhadarabja volt még épen. hazudnia nem kellett, sőt talán még jól is jött a váratlan vendégszeretet...
- A Southern Wolves tagja vagyok. A céhem veszélyben van... - kezdett bele Kao, de pár hang félbevágta.
- Ne hazudj - jött a rúnát felügyelő egyik mágustól. - A Southern Wolves nem máguscéh...
- Elég - szólt közbe egy másik hang, újra csak hátulról, a hajó építményének belseje felől. Léptek kopogtak, és egy ember lépett ki a kabinból. - A Southern Wolves tagságában vannak mágusok. Habár ez nem nyilvános tény - adta hozzá, egy nyomatékosított tekintettel. A megszólalása és a tekintete alig érzékelhető duruzsolást küldött végig a tömegen, Kao pedig érzékelni kezdte, hogy gyakorlatilag tömegek veszik körül, csakhogy éppen ő nem látja (láthatja?) a többséget. Kondícionális mágia - futott át Kao agyán, emlékezve a rúnamágiáról olvasottak egyik kruciális pontjára, és egy félvigyort eleresztett. Egyre jobban meg akarta tanulni...
- Oh - a férfi újra magáénak követelte a figyelmet, de a hangjába ezúttal egy adag jól érezhető cinizmus is vegyült. - Már tudom is kiről is van szó. A varjú, aki még egy ilyen helyzetben is képes elvigyorodni. Rouuro Kao? A kristálymágus - Kaoban dübörögni kezdett a sújtó nyomás. Egy tanácstag, aki tud róla... Láthatólag minden fontosat, és tudhatót, sőt... Ha a viselkedését is ismeri csakis belső információja lehet. Árulók... A felismerés ágyúként dörrent. "A Southern Wolves tagságában vannak mágusok." Az egyetlen út, hogy észrevétlenül küldjenek információt egy alvilági figyelemmel nevelkedett céhből a mágia. Az egyetlen út, hogy pontos információkat szerezzenek mágusokról az, ha egy másik mágus adja azokat, másképp az információ nem lenne megbízható. Kao felnézett a mágusra, akinek az arcról lehervadt a vigyor.
- Oy-oy. Nem kell ennyire lesújtónak venni a tényeket. Nem vagyunk fenyegetőek, sőt! Már tudunk a támadásról, és mint a tanács hivatalos ereje, a kötelességünket teljesítjük. A puszta véletlen műve, hogy összefutottunk - mondta a mágus, és belépve a rúnák kötelékébe, Kaohoz közelítve lejjebb vette a hangját. - Engem inkább az érdekelne, hogy te honnan tudtál ilyen gyorsan a támadásról.
- Támadás? Miféle...
- Nézd, szívesen adok ki információt, de sem a pozícióm sem a helyzetünk nem arról híres, hogy én válaszolok előbb. Elmondom amit tudni akarsz... Nos, amíg jónak látom, de nekem is adnom kell valami információt ha a munkának vége. Jelentések... - Kao nem akart sokat gondolkodni. Nem volt min, legalábbis az adott pillanatban úgy hitte, és az alkalom túl értékesnek tűnt. minden elpotyogtatott morzsa, ilyen közel a tűzhöz sokkal több jelentéssel bírhatott, mint más bármikor és bárhol. Kao világának ez volt az egyik fő törvénye. Valamit valamiért.
- Mágikus recepció. Egy teremtett kristályom volt a főteremben. Eltört, talán húsz perce.
- Oooh. Ez azt jelenti, hogy igen potens mágussal állok szemben - mondta a férfi, de a vigyora megmaradt annak a bizalmasnak, amivé a rúnákon belülre érkezése után változott. Kao figyelt.
- Nos, minket valaki értesített. Mondjuk, hogy az illető nincs a helyzete magaslatán, így késve. Erről nem is mondhatok többet. Kérdés?
- Hány mágus van a céhben?
- A számok nem árthatnak, ugye? Kettő, rajtad kívül.
- És kinek dolgoznak?
- Túl gyorsan haladunk. Erre sem válaszolhatok, mert az már súrolna bizonyos korlátokat - Kao kifújta magát, és elmosolyodott. Megvonta a vállát.
- Azt hiszem tudom, amit kell - a mágus szemében figyelem, talán zavar csillant. Kao pont erre várt. Ha nem szólal meg, talán pont el is érhette, amit akart. A csönd a legjobb vallatómester; ha valakinek van mondanivalója akkor mesél legszívesebben, ha nem figyelnek rá.
- Azt hittem tudni akartad volna például, hogy kik a támadók.
- Nem szükséges - Kao figyelt. Ha másban nem is, ebben jó volt. Várta a jelet.
- Tehát tudod - tehát te nem tudod, gondolta Kao. Egy újabb kártya.
- Egyetlen apróságra lennék csak kíváncsi - nézett a férfira, akinek a száján nagyobbra nyúlt a mosoly. - Van köze a mágusainkhoz, hogy a tanács nem vizsgálkodik olyan sokat? Egy igen vagy nem is megteszi - a mágus felállt, és a tekintetében vibrálni tetszett, hogy nem kedvelte Kao gyorsaságát az információcsere kezelésében. Bólintott.
-A támadók egy alvilági szervezetből valók. A szervezetnek legalább annyi köze van Hargeonhoz, hogy hat éve ott ölték meg az egyik magas rangú tagjukat, egy nőt, akinek világi kapcsolata és családja volt. A férje mostanáig kutatott a gyilkos után, nem tudva, hogy az alvilági szervezet használja őt ugyanarra a célra. A férjet végül megölték, és a mögöttes szervezet rávetette magát a gyilkosra.
- Aki a Southern Wolves tagja - Kao bólintott, és elvigyorodott. A férfi megint ugyanazzal a reakcióval állt elő, és Kao is megint érezte, hogy mindketten ugyanazon a hullámhosszon gondolkodnak és mozognak. - Te?
A szélben süvítő hajóról már csak egy kósza kacaj hallatszott a környékbeli madarak felé, és az egész szerkezet újra köddé vált.

Egy órával később, a kaszárnyákkal körbevett mezőn már teljes láthatóságában és valóságában állt a mágikus hajó, és a kaszárnyát felvető zűrzavarnak nyoma sem volt. A véres küzdelem súlyosan látható nyomai szétszaggatott épületdarabokat és emberi tagokat szórt jókora távban az épületektől, így a hely úgy festett, mint egy háború helyszíne. A hajó túloldalán egy kisebb dombnyi hulla, és pár még élő, de teljesen lekötözött ember volt; minden ami megmaradt a támadókból. Néhányukról jelents érkezett, hogy elszöktek a csata helyszínéről, így őket nagyrészt mindenki eleve veszteségként kezelte, a céhbeliek a környező erdők túlnőtt farkashordái, a kormánytagok pedig a maguk titokzatos okai miatt. Valamiért ez az ok még Kaoban is képes volt kiváltani a nemtetszést a peckes mitugrászok iránt. Egy dolog nem változott, Kaoan ott volt az érzés, hogy a történet nem fog véget érni ennyivel. Talán az elszököttek miatt, talán a meg nem talált halottak miatt, akik a céh tagjai voltak a csata előtt, de az érzés nem hagyta nyugodni, hogy ezen a napon nem csak a hajón szerzett információ változtatott egy hatalmasat azon, ahogy jelenleg néz az életére, és arra, amit eddig építeni vélt.
Márpedig az utóbbi, nos, az tragikus szintre esett. Kao magáról és a céhről épített imázsa darabokban hevert, és ő azzal küszködött, hogy egy tiszta képet alkosson, ahol végre tisztában van azzal, hogy hogyan kezelheti önmagát.
Még mindig a hajón ült, amikor a férfi, aki azóta tényszerűvé váltan a felelős parancsnok a helyszínen, felvezette a céh tanácsának tagjait a hajóra, és elvonult velük, valószínűleg kihallgatásra vagy tárgyalásra, de út közben nem mulasztotta el felemlegetni a tényt, hogy Kao a helyszínen volt.
- Oh, amint gondolom megkönnyebbüléssel tölti el önöket, Rouuro-san biztonságban túlélte a támadást - szólalt meg csevegő hangon, amint felvezette az öregeket a fedélzetre. Néhányuk igen zavart tekintettel nézett a hajó padlózatán láthatólag kényelmesen fekvő és gondolkodó Kaora. - Tulajdonképpen azóta velünk van, hogy elindultunk Erából, egy véletlen, de igen szerencsés találkozás folytán - folytatta a csevejt, de Kao már feszülten figyelt. Pár igen nagyot változó tekintetet sikerült is elkapnia az öregek sorából. A fordulat már meg sem lepte Kaot. Sőt. Nem is számított fordulatnak semmi sem, főleg, hogy Kao fejében máris a nulláról kezdett építkezni.
- Kilépek - szólalt meg hirtelen. Nem akart várni, sőt a jelenlegi időpont volt a leghelyesebb hogy cselekedjen. Ha el akart tűnni, az volt a legjobb idő, amikor az öregek mind szépen le vannak foglalva a kihallgatáson, és a kedves parancsnok rajtuk tartja a szemét. Igaz ettől még nem volt biztos, hogy lehetséges előre elhelyezett parancsok életbe lépjenek, de könnyíteni az öregek dolgát Kao soha sem akarta volna. - Parancsnok, az emberei képesek eltüntetni a tetoválásomat?
- Természetesen, Kao-kun - tette hozzá majdhogynem ördögi, fültől-fülig tartó vigyorral a tiszt, és ugyanolyan kéjesen vizslatta az öregek tekintetén a változásokat, amilyen érintetlenné vált irántuk Kao. Az egyik mágus Kaohoz lépett, mire a parancsnok is előrelépett és sietősen elhessegette azt.
- Jobb ha ezt én csinálom. A tetoválás kissé veszélyes helyen van - azzal leguggolt Kao mellé, s az ujjai mintát rajzoltak Kao bőrére. - Ugye tudod, ha kilépsz már nem fogunk tudni eltekinteni a csínytevéseid fölött? - A súgásra nem lett volna szükség, de Kao bólintott egy alig láthatót és elmosolyodott, láthatólag ezt is a parancsnok örömére és elégedettségére.
- A csínytevéseim többsége ezt a céhet illeti. Vannak saját céljaim...
- Ó, igen, mágikus kutatás - a parancsnok érintetlen maradt a kimondott szavak után, de Kao hirtelen tekintetére abbahagyta a mondandóját. - A Southern Wolves nem az a klán, ahová véletlenül kerülnek emberek...
- Tehát az öreg mágust és a titkos kamrákat nem is kell emlegetnem?
- Gyorsan vág az eszed.
- Nem véletlenül vagyok itt, nemde - szólt Kao egy félmosollyal a száján.
A parancsnok vigyorral állt fel Kao mellől, és egy utolsó biccentéssel sarkon fordult. Kao megesküdött volna rá, hogy hallotta "még úgyis találkozunk" mielőtt a férfi újra csatlakozott a menethez, amivel aztán eltűnt a hajóban. Kao felnézett az égre. A parancsnok távolodó alakjára, és az úgyis találkozunkra gondolt. Na igen. Van valamim, ami kell neki, vagy tudok valamit ami kellhet neki, esetleg egy köthetetlen információforrásra lehet szüksége - ahogy végiggondolta a dolgot, örült, hogy felfordult az élete. Megszabadult egy élethosszú vérbe és mocsokba fulladó hazugság és gyilkossághalmaztól, és ennek most kivételesen örült. Nem kéjesen, nem perverzül, de örült. Volt kire gondolnia amikor ezen is megilletődve elmosolyodott, majd egy új érzés ütötte arcul. Nem is csak egy valakire volt gondolnia; előhúzta a láncát, és az apró tojás körül megcsillanó kristály fényében mintha csak új gondolatok születtek volna ~ Egy valaki? Inkább kettő... Három... Négy... Öt? Voltam valaha tényleg egyedül?

Egyre több hazugságról hullott le a lepel...

[Az előzőekre is ránéznétek, és ha adható a tojásnak is kapnék VE-t? Köszönöm szépen!]

Tárgy: Az információ ára III. Hétf. Okt. 31, 2011 2:57 am

Miután Kaonak már nem is kellett semmilyen megbízást felhajtania, a parancsnokal való beszélgetsük után, könnyedre fogta az utazást. Nem mozdult ki amíg nem volt szükséges, és akkor is már az új öltözékében. A régi, szakadozott holmiját elégette a kandallóban , és bizonyára áron felül, de összeválogatott párat a fogadós és háza népe által a szobájába hordott kínálatból. Egy kissé megszürkült inget, feketének már nem mondható, de nem is szürke nadrágot, és egy vaskos bőrmellényt vett magára, és a fogadós mosolygós hajbókolása mellett próbálta fel az új szerelését. Teljesen hétköznapian festett, az arcán figyelő tetoválástól eltekintve, de ez a már megszokott apróság fel sem tűnt. Amint a fogadós a kiegyenlített számlával együtt eltűnt a szobából, Kao is elindult. Összeszedte a holmiját, magára akasztotta mindig hűséges oldaltáskáját, majd az eddig köpenyként funkcionáló jókora ruhadarabot a felénél átkötve a derekára szíjazta fel.

Az új kinézet nem csak tudatos cselekedet volt. Kao magára is hatni akart; a teljesen új külsővel a gondolkodásának változására, és annak a fontosságára utalt. Egy üzenetet tett saját magára, saját magának címezve: felejtsd el a régi mivoltodat!
A vonatút békésen telt, és habár a nap teljesen lement mire a szerelvények befutottak Clover állomásának jókora épületébe, Kao nem tudott unatkozni. Furcsábbnál forcsább gondolatok sürgölődtek a fejében, amelyek mind abból a pontból indultak ki, hogy innentől saját maga kell, hogy jelentéssel töltse fel minden napját. Nem volt közösség, sem támogatás, csak a maga céljai, amik rettentő távolságban fénylettek előtte, mint a mozdony vezérfénye, amit a belőle áradó füst takart folyamatosan. A fülébe zene kúszott, az egyik másik utazó fülhallgatójából kiszivárogva, majd amikor az éppen csak bóbiskoló többség felébredt a kabinban a szerelvények nyekkenő megállására, Kao már az ajtónál várt.
Egy éjszakányi csend és további gondolatok ostroma várta Kaot, aki ezúttal úgy döntött, nem száll meg egy újabb, sokadik fogadóban, és Clover utcáin sétált hajnalig, néhol a fülébe és gondolataiba evődött dalt dúdolva. Az Arcanumra, és Dawoonra emlékezve sokszor megfordult a fejében a gondolat, el kellene kezdenie írni, hogy lássa önmagát, és mindazt, amit addig is önmagában, órák sokaságán át beszélt meg önmagával. A monológokat és az okfejtéseket, amik belül, az agya csendjében tökéletesen érthetően hangzottak, végül sosem azt eredményezték, amit Kao várt, hát látni akarta, hol van a hiba, mi hiányzik belőlük, mit kell pótolni, vagy éppen mit kell eltenni, hogy illeszkedjen és működjön, ahogy az átlagnak is működik - azaz legalábbis működni látszik - az agya. Végül egy jóleső néma kacajjal nyugtázta, hogy még ha rá is jön a különbségre, ilyen módon változni lehetetlen.

A hangulat változott. A nap fénye megjelent a horizonton, és a város mozgolódni kezdett. Az ilyenkor szokásos nép megjelent; piacozók és piacosok igyekeztek, mind egy irányba, majd megjelentek a kézi és szállítókocsik, különböző napi termékeikkel, amint igyekeztek a céljaik felé. Üzletek kirakatai mögül pillantottak ki álmos arcok a munkájuk mellől és még egy hajléktalan is elbicegett az állomás bejáratán túl, várva a reggeli forgalmat. De mindez a kelés, a mindennapok rajtja helyett csupán egy csendes futás lett. Figyelem csüngött a levegőben, és akinek dolga volt, csak a legszükségesebb oldalpillantásokat vetette maga mellé, míg elsietett a hatalmas állomás közeléből.
Kao figyelt. A mozgás egyre gyorsabban halt el, és amint az utolsó korai utazók is eltisztultak a környékről, mindenre természetellenes csönd borult. Még madarak sem szóltak sehol. Kao felnézett. Az pületek párkányain sehol sem látott egyetlen galambot vagy varjút. Pár példány volt csupán a fák lombkoronájában, de ők is csendesen ültek meg. Egy újabb körbepillantás után vette észre végül a mozgást. A tetők egyikén egy apró pont megmozdult. Amit Kao addig egy cserépkiszögellésnek vélt volna, most irányt változtatott, és a sötétlő nyílása Kao felé fordult. Egy lépés, majd egy másik, és végül egy pár újabb után Kao sikeresen állt vissza a lassú séta ütemébe, miközben a szemüvegét levette az arcáról, és magasra tartva törölte meg, mint aki az ég világosságában vizsgálja meg az üveg folttalanságát. Kao pillantása azonban a karjai fölött és alatt végigszánkáztak a tetőkön, majd elidőztek az állomás épületén. Három másik őrszemet szúrt még ki.
Hogy miért voltak ott? Kao agya minden további szükségtelen kérdőjel nélkül kattant át a lehetséges megfejtések kutatására. A véletlenség elvethető. A parancsnok maga adta ki a megbízást, ami a fontosságára utalhat... Az utolsó szavai között fontos információk lapultak... "Nagy hatalmú személy... Nem hivatalos kapcsolat... Semmi nyomozás... Innentől magam vagyok..."
Szóval ennyire fontos az a titok - mondta magában, miközben besétált az állomás épületébe, és elmosolyodott. Az agya megint tovább rángatta egy pár gondolattal és emlék felidézésével. A parancsnok tudott a jelleméről, és a találkozásaik óta bizonyára arra is képes volt, hogy feltérképezze valamennyire a gondolkodását. Elnevette magát akkor, amikor megtudta, hogy a Southern Wolvesra Kao cselekedete hozta a válságos helyzetet. De mennyire lehetett ez válságos - vagy éppen mennyire lehetett ez egy kellemes indok a személyes kihallgatásokra, a kaszárnyák végigkutatására? Mennyire örülne vajon a parancsnok, ha egy varjú belevájná a csőrét a piszkos titokba? A parancsnoknak talán már az is elég lenne, ha a titokzatos személy és a tanácsbeli kapcsolata leleplezné magát?
Kao azon kapta magát, hogy izzadt. Tudta, hogy ha még jobban beletenyerel a gondolatai egyre mélyebbre spirálozó sűrűjébe, talán meg is tette volna élete következő, és talán legnagyobb hülyeségét. Inkább tovább lépett, és egy futó pillantást vetett a villódzó információra. Az érkező és induló vonatok sorai között egy kis sor villogott.

szerelvény 232 - rakodóvágány

Kao megvonta a vállát, átsétált az állomáson és a túlsó oldalon levő széles kapuk egyikén kilépett a szinte néptelen nyílt vágányok és rakodóterek sorai elé. Pár munkás éppen dolgozott, és egy-egy kelletlen pillantás után nem is törődtek többet Kaoval, aki a szemeivel hosszan pásztázta a környéket. A szerelvényeket nézte, de egyiken sem találta meg a 232-es jelzést, akárhogy pásztázta végig a sorokat. Végül, amint elkezdett a sínek fémes bordái között sétálni, pillantotta meg amit keresett. Az egyik távoli váltóház fölött lógó táblán feszített a keresett szám, a két kettes már-már lemállva a barna rozsdaette vastábláról, a hármas pedig még megtartva egy kis fehéret az egykor talán rikító festék színéből. Kao a töltés kövein ropogva közelített a kis váltóházhoz.

-Álljon csak meg, uram - tette Kao vállára a kezét valaki, akit egészen addig a pillanatig Kao képtelen volt bármilyen módon érzékelni. A reflex túl gyors, és olyannyira automatikus, hogy mire észrevette magát Kao már a földön fekvő alak fölött állt, és kezében volt az egyik tőre.
-Hé-hé, nem beszélhetjük ezt meg inkább, ember - a munkás, merthogy az egyik kezeslábasban tevékenykedő alak volt az áldozat, maga elé rakta a kezeit a földön, mintha csak feltette volna őket. Kao körülnézett. Senki sem figyelte láthatóan, a többi munkás pedig, a vagon túloldalán, még mindig járt, és a nyikorgó rakodókocsijaik még mindig nyikorogtak - pedig ők is tdták, hogy Kao ott van, de soha nem adták a jelét, hogy érdekelte volna őket. Még ha az újonnan érkezett munkás egy felügyelő lett volna is, miért nem figyeltek fel rá, hogy Kao után jön? Miért nem kérdeztek? Miért nem beszéltek egyáltalán? Kaoban gyanú kavargott, ami ugyanaz volt, ami már az állomás megközelítésekor is árnyékot vetett a gondolataira. Minden lépte figyelve volt - érezte - és azzal is tisztában volt, hogy az előtte fekvő alak sem csak egy munkás.
-Nem. Megkapom amiért jöttem, és az útjaink elválnak - mondta, a tőrt a férfi hátának nyomva.
-Honnan tudnám miért v... - nem folytatta a mondandóját, mert Kao tőre erőszakosan átszúródott a ruhákon. Kao ügyelt rá, hogy a kés egyenlőre ne mélyre szaladjon, így csak a férfi bőre bánta, és a lassan vörösödő ruhák.
-Akkor nincs is okom életben hagyni - a beszélgetést Kao lezárta. Ha komolyan gondolja a fickó ha nem, ha ő az akivel találkoznia kell ha nem, ha nem történt volna változás, Kao gyorsan lezárta volna a témát. De ahogyan a feltételes hangnem is sugallja, nem így történt.
-Oké, oké. Értem én. De ha nem kell a balhé, akkor engem se tegyél el láb alól, mert komoly bajba kerülsz.
-Veled ellentétben, ez a rész engem nem érdekel - mondta Kao, és a penge egy moccanatnyit beljebb szántott a férfi hátába. - Ha a kis veszélyed zavarna, akkor nem lennék itt. Tanuld meg olvasni a szituációt amibe rángatnak.
-Nem tudod miről beszélsz... -kezdett bele a férfi, de Kao arca lehajolt mellé, és Kao tekintete láttán belefagyott a szó.
-Óóó, tényleg? Akkor miért fekszel a földön? - A fickó végre felfogta Kao üzenetét. Nyelt egyet, majd darálni kezdte az információt, ami nem is bizonyult akkora súlyúnak, amekkora jelentőséggel is bírhatott volna. Kao végigmérte a fickó beszédstílusát, és azt, hogyan megváltozott a viselkedése Kao viselkedésével szemben...
Az illető, akárki is volt, képzett volt de tapasztalatnak híján lehetett; az, hogy képes volt Kao mögé kerülni, de aztán az élő helyzetet nem tudta kezelni, majd hagyta magát teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülni mind erről tanúskodtak. Hogy aztán a fickó a kiszolgáltatott helyzetéből sem akarta kivágni magát, sőt felemlegette a helyzet általa ismert komolyságát, azt jelentik, hogy biztonságban érezte magát, tehát valamekkora fontosságot tulajdonít magának, illetve ismeri a helyzet mélységét. Lehet, hogy ezt akarta kihasználni a saját tekintélyének növeléséhez? Kao az akkorra reménytelenül kiszolgáltatott fickóra nézett, majd a feladata tudatában lépett tovább.

Miért Clover? Természetesen már tudta a választ, amikor elindult. Clover a vasút egyik utolsó végpontja, és nagyrészt körbe van véve Web Valley labirintusszerű rengetegével, tehát csak egy út létezik kifelé, ha tartani akarja a gyorsaságát. A vasút teljesen ellenőrizhető, és onnan is az útja lekövethető. Hány város is van az északi partokon? A folyók torkolatánál biztosan vannak kikötővárosok, de az egész terület igen kihalt és a nagy része vadon - újra csak nehézségek a utazás terén, tehát az útja is ellenőrizhető. Ha pedig eltűnik, bizonyára riasztó jelnek veszik majd.
Kao a lehetőségeket fontolgatta. Ha segít egy kis felfordulást okozni, akkor vajon mennyire nehezíti meg a saját dolgát? A válasz egyszerűnek tűnt; logikus gondolatokkal körülírva is minden oka megvolt rá, hogy megtegye, ami tőle telik. Eltűnhetett, ezzel zavart okozva a mély titoktartásban, talán elérve, hogy a kilétét féltő megbízó extra intézkedéseket tegyen, és felhívja magára a figyelmet, legalábbis azokét, akik arra árgus szemekkel vártak. A parancsnok pedig ismerte Kao helyzetét is, neki nem kerülhetett sokba informálni a kapcsolatát, hogy alvilági szervezetek üldözésétől tartott, és ezért tűnt el a kutató-ellenőrző szemek elől. Ami viszont ezzel az opcióval járt, az a küldetés sikerére vonatkozott. Ha a zavart, és az esetleges utána bekövetkező zűrzavarokat védetten akarta túlélni, akkor a feladatot gyorsan és hibátlanul kellett teljesítenie, hogy minden lehetséges vád és gyanú felől érintetlen maradjon...

A vonaton, hogy ne is keltsen feltűnést, és ne is lásson semmit, szó szerint, jószerével behunyt szemmel járt, néhol ténylegesen is, hogy senki pillantásaiba se kelljen belefutnia. Az út során senki sem szólt hozzá, senki sem közelítette meg, és senkivel nem kellett bajlódnia - a tudatlanság, mondta magának mosolyogva, tényleg egy kisebb fajta áldás.
Az első adandó alkalommal leszállt a vonatról, majd az állomáshoz legközelebbi istállóban bérelt egy lovat. Sajnálta az állatot, de meg voltak a maga okai, tudta, hogy egy betanított jószág valószínűleg nem fog elkóborolni, és előbb utóbb visszakerül majd valahogyan egy gazda kezére, így minden további nélkül robogott ki a városból, majd, ahogy kiért a látótávból, északnak fordította az irányt, és bevágtatott az erdőket kettészelő jókora mezőségre. A délutánja érte újra válaszút előtt Kaot: vagy egyenesen ment tovább északra mászva a hegyek lejtőit az erdőben, vagy elfordult nyugat felé, hogy kövesse a mezőségeket a hegység mentén. Addig tanakodott, amíg a kései ebéd porciója el nem fogyott az öléből, majd még pár percig bámulta a mélyen zöldellő hegyek széles lábait, és a kékbe változó, láthatárba halványuló tetőket az égen.
A lovát végül két fa között egyenesen bevezette az erdőbe és ott indultak meg, gyalogtempóban, az enyhe lejtő ellen. A ló nagy segítség volt. Minden talajváltozást jelzett, és a háta mozgása kitűnő jelzés volt Kaonak, így pár alkalommal az esteledés előtt sikerült elkerülnie, hogy lesétáljanak a hegyek lábairól amikor a ló járása és tartása az éppen taposott gerincet elérve ereszkedő tempót vett fel. Végül, a nap lenyugvásával állt meg a menet. A jelentősen lassult, már csak poroszkáló ló jó szívvel vette a stopot, és Kaohoz hajolt egy simogatásért, amikor a férfi leszállt, majd elkezdte a maga kis köreit csendesen füvet majszolva.
Kao pedig elkezdte a maga terveit, amiket a ló hátán gondolt ki. Még nem volt külön mágiája rá - megígérte magának, hogy a következő adandó lehetőséggel megteremti azt - így újra csak a bőrén kezdett el kristályt teremteni. A folyamat lassú volt, ha egyenletes réteget, a ruhái épségben tartásával akart készíteni, de így legalább továbbra is pihent. Tudta, hogy nehéz éjszaka várt rá.
Amikor végül elkészült a karjain és a lábszárain, illetve a törzsén is ült egy-egy formátlan kristályréteg: Kao készen állt a repülésre, és az éjszaka is készen állt rá, mire Kao a feladatot befejezte, már tinta-kék sötétségbe váltott az ég, és az egyetlen dolog, ami mozgott az a magasban elszálló madár volt, akin még látszott az égben jelen levő nap utolsó fénye. Kao felállt, és a lóra nézett, ami a mozgásra felhajtotta a fejét. Kao odament a jószághoz, megpaskolta az oldalát majd elsétált, és jóval messzebb kiröppent a fák közül az ég felé.

AZ éjszakai utazás végül nem tartott olyan sokáig, amilyen soknak tűnt, egyrészt mert a lóval Kao, tudtán kívül olyan mélyen hatolt be a hegyek közé, hogy nem kellett több húsz percnél, mire végül kiért a csúcsaik között a szabad kilátással rendelkező éjszakai égbe, és lenézhetett a mérföldekkel arrább elterülő partok hosszas vonalára.
Hirtelen fogta vissza magát, és csupán annyira koncentrált a kristályaiból kiáramló energiára, hogy a teste tartsa az iramot a hegyek esésével. A tépő szél kiürült a füléből, és a világ csendesebbé vált, egy apró kivételtl eltekintve. Szárnyak csaptak egyetlen ütemet Kao mögött, magasan, jókora távolságban, majd minden zaj újra elhalt. Kao nem nézett hátra, sejtette, hogy a madár nemrég érhetett ki a hegyek elvágta látótérbe, és azért van olyan közel hozzá, mert ő lassított erőteljesen az ütemén. Nem nézhetett fel, nem tudta, hogy a madarak hogyan látnak, és azt sem tudta, hogy ő látná-e egyáltalán a madarat az éjjel feketéllő egén. Végül a zajt sem hallotta többé, és az éjjeli repülés is korai véget ért, amikor az erdők elfogytak Kao szemei alól, és a hegyek lejtése is csupán látszatnyi domboldalakká tompult. Az -Megyünk már,erőltetett menet újra megkezdődött, és a partok újra gyorsulva közeledtek.

Kao még mindig kimerülten, de legalább nem egész testében sajogva ébredt. A partokhoz közeli kis bozótosban volt egy szirt fölött és a köpenyébe burkolózva aludt el az előző este megpróbáltatásai után. A partok szokásos reggele köszöntött rá. Sirályok kiabálták tele a környéket, és a tenger morajlása verte a sziklás partot, Kao pedig, egy nyugodt percre az utolsó ilyen emlékére ugrott vissza, amikor még Dawoon mellett volt kölyökként.
Akkoriban az ilyen alvásokat élvezte, még kimerülten ébredni is jó volt, mert valami mindig megfogta a sziklák között csapkodó tenger levegőjében és hangjaiban. Persze akkor, amikor ezeket a partokat utoljára látta, akkor Dawoon meséi éjhosszat fenntartották. A vagabond rengeteget mesélt neki a tengeren túlról jött legendákról és mítoszokról, de még a tengerről, a tenger mélyéről szóló legendák is csodának csodái voltak. Kao még túl fiatal volt akkor, és minden lenyűgözte, minden titoknak utána akart menni.
A tojás megmoccant. Talán érezte a nap sugarait, amint azok átcsaptak a hegyek oldalain, vagy talán Kao egyre ébredező gondolatai zavarták fel - merthogy Kao szíve egy pillanatra hevesen dobbant. A tengerre készült, egy olyan hajót megtámadni, ahol egy a tengeri lények titkait ismerő mágust kellett hatástalanítania. Nem tudta miért, de a feladata így szólt. A sors érdeked fintora volt, hogy a történetek, amiket sok sok évvel azelőtt istenített, Dawoonnal együtt, és mostanra elfelejtett, maguk kínálták újra fel a lehetőségeiket. A pici tojás megemelkedett, és Kao homlokának koppant.
-Megyünk már... - Mosolygós napkezdés volt. Megint beszélt egy tojáshoz, és megint hagyta, hogy szentimentumok vezessék. Vannak dolgok, amik tényleg változnak...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Hétf. Nov. 07, 2011 4:14 pm

Meg is jöttem, már át is olvastam ezeket a kalandokat. Az elsőt sajnos rögtön vissza kell dobnom, mert annak a helye a "Kilépési pályázatok" között van. A másodikra viszont már megkapod a magad 300 VE-jét. Kár, hogy annak a közvetlen előzményét nem csoportosítottad át ide, de ez már csak az én véleményem.

Tárgy: A kristályhajó... Hétf. Nov. 14, 2011 4:14 am

Kao a sipításra ébredt. A pici bagoly igen instabilan és gyengén, de a saját lábain állva toporgott a mellkasán, és a maga rekedten is cérnavékony hangján tátotta a csőrét. Kao hatalmas ásítással kelt fel, és a csibét a kezébe vette, hogy aztán az ölébe rakhassa amikor felült. A táskából előkerült egy újabb szelet szárított hús, és Kao ujjai között újabb morzsányi darabok szakadtak le róla, hogy az apróság lefoglalja magát és Kaot is egy újabb fél órára. Kao közben elfogyasztotta a hús többségét, majd ivott, és végiggondolta a napi teendőit. Elő is vett egy újabb adag élelmet, majd megakadt a szeme a zsákján. A viaszos ételtartóban nem volt elég élelem, több mint három napra legalábbis biztosan nem. Mindenképpen találnia kellett egy falut.
Miután a kis bagoly befejezte a reggelijét, ügyetlenül, és látható gömbbel a hasában eldőlt, hogy aludjon. Kao érdekes arckifejezéséből ítélve más talán azt mondhatta volna, csak arra vár, hogy a madár megdagadjon, és süthető legyen, de a fejében csupán az fordult meg, hogy valakinek milyen egyszerű az élete. Egyelőre legalábbis. Kao sem akart mozdulni, így hátradőlt és kezeivel a feje alatt nézte a rikító, tiszta kék eget. A békés pár perc amíg rá nem szánta magát az útra viszont belül nem volt olyan békés. Ritka alkalom volt, de nem tudta hol van, nem emlékezett arra, hogy merre lehet a legközelebbi falu, így csak tippelni tudta, hogy félúton lehet a két jókora kereskedelmi kikötőváros között, amik a folyók torkolatánál fekszenek. Hogy ezek között viszont mennyi faluban volt annak idején, már nem tudta megmondani. Éppen ezen gondolkodott, és annak az esélyét latolgatta, hogy éppen elhalaszt-e egy közeli falut ha a rossz irányba fordul, amikor az égen újra megjelent a madár, és szinte ugyanúgy ahogyan az azelőtti napon a hegység túloldalán, majd az éjjel is, egyenesen félbeszakította a látképet, majd egy félkört leírva visszaszárnyalt dél felé. Kao olyan gyorsan szedte össze magát és állt fel, hogy az egyébként kikapcsolt gép módjára alvó madárka is pánikszerű sipítással ébredt amikor megérezte a mozgást.
- Bocs... - kezdte volna Kao, de rájött, hogy még nem is volt neve a kicsinek. Nem adott neki az előző napon sem, pedig akkor pont gondolt rá, hogy kellene. A végeredmény csupán az volt, hogy a helyzet abszurd volt ahhoz, amihez szokott, és hirtelen elhagyták az ötletei; ő nem az volt, aki elkezd egy életet, hanem az, aki befejezi másokét. Zavarában körülnézett, hogy elfelejtse a gondolatait, és legalább kitalálja, hogy merre kell indulnia. Elmosolyodott. Végre megjött az emlék, amire várt.
"Arra, látod azt a szirtet? Fiore legészakabbi pontja. Az a legenda járja róla, hogy annak idején a megmászhatatlan szirtet madarak tömege lakta, majd amikor a mágusok megjöttek, a madarak végül elköltöztek észak felé, és csak egy maradt ott. Egyetlen bagoly, egy hatalmas és öreg példány, aki beszélni is tudott.
Voltam fenn a szirt tetején.
Hogy mit láttam? A tengert, ahogy még soha, és egy embermagas sziklát. A képe olyan volt, mintha faragták volna, ezer évvel ezelőtt, töredezett és kopott, a csőre nagyrésze letört, de a formája tényleg felismerhető volt..."
- A Kuudo-fok. Dawoon azért adta neki azt a nevet mert a bagoly, amint kiderült, nem volt más csak egy szobor, kő és föld - a kis bagolyra nézett, aki csendben nézett föl rá. - Kuudo - mondta ismét, amire a bagoly újra hiiiiizett egyet. Kao elmosolyodott, és megbökte a pici madarat.

A menet erőltetett volt. Kao nem akart túl sok energiát elhasználni, így inkább nem repült. A délelőttje ráment, hogy átszelje a partvidéket, és a távolban kéklő, apró Kuudo-fokot megközelítse annyira, hogy a szirtek sötét kékje zöldbe váltson, és ki lehessen venni rajta a szirt magaslatát. Ekkor érte el a falut is, ami nagyjából félúton lehetett a két nagy kikötőváros között, és csupán a partvidéki halászatból, illetve némi csempészkereskedelemből, élt. A város nyugalmát az eltelt évek sem törték meg. A szinte néma, egyetlen embert sem felvonultató csend fogható volt, egészen amíg Kao meg nem érkezett a főtérnek is nevezhető kövezett területre, aminek a mentén feküdt a fogadó -lényegében kétemeletes korcsma- és a városháza -lényegében kereskedelmi céh- amik a legnagyobb épületek voltak messze és távol a vadon környéken.
Amikor Kao belépett a kocsmába, egy pillanatnyi csend támadt. Körülbelül olyan - gondolta Kao - amilyet azok az emberek tartanak maguk körül, akik mind tudják, hogy ha egy idegen keresgélni kezd a környéken, biztosan talál egy-két raktárat kétes eredetű árukkal, és mind kapcsolatba hozható velük. Kao negédes mosollyal ment oda a pultoshoz, és félhangon érdeklődött, hogy talál-e valakit, asztalost, téglakészítőt, vagy kovácsot, akit egy gyors munkára felkérhetne. Amikor ez elhangzott, két ember is, egy szívdobbanás elmulasztása nélkül állt fel a terem két oldalán.
-Én... / Jómagam... -szóltak egyszerre, majd gyilkos pillantással nézték egymást. - Asztalos! / Hajóács! -szólaltak fel, megpróbálva túlszólni a másikat, de Kao feltette a kezét, amire a két delikvens éppenséggel nem is figyelt annyira, és folytatták a valószínűleg nem is most kezdett torzsát. - Te büdös bunkó, már megint... / Te rohadt pudva, hogy merészelsz... - CSATT! Kao keze lecsapott a pultra, mire a már egymás gallérját fogó mesterek végre felfigyeltek.
- Asztalos úr, ha nem lenne probléma, egy hajóács számomra most megfelelőbb, de hogy ne legyen rossz a szájízünk, igyon egyet az én kontómra - azzal le is rakott egy bankót a pultra. A két ember elengedte egymást, és még az asztalos sem volt haragos, legalábbis Kaot egy bátorító korsóemeléssel köszöntötte, amikor a két férfi távozni készült.

- Nos, uram, mit szeretne tőlem? Azt mondta, hogy valami gyors munkáról lenne szó - mondta az ács, de fújva egyet a pipájából elgondolkodott. Láthatóan valami olyasmin gondolkodott, hogy nehogy kapjon egy ostoba kérést, és az egész sétája a műhelyhez fölöslegesnek bizonyuljon.
- Hajót szeretnék készíteni - mondta Kao, mire az ember pontosan úgy reagált, ahogy várható volt. Lemondóan sóhajtott, szívott egyet a pipájából.
- Akkor zárom is a boltot. Hajót nem lehet gyorsan készíteni, se tanulni, se összerakatni - és el is indult, hogy kitessékelje Kaot a műhelyből, de Kao elindult az előző irányba. - Hé ember, nem hallotta...
- Ez pont jó lesz - mondta, és megkoppintotta egy jókora hajó felfordított testét. Az talán négy méter hosszú, és másfél méter széles volt.
- De az még nincs kész. Ahhh...
- Nem is ez kell - mondta Kao, mire a mester kifejezése a tökéletes értetlenséget tükrözte. - Ez jó lesz öntőformának.
- He?

Rouuro Kao Boat+building+school+Heidi+Skiff

Kaonak kicsit hosszúnak tűnt, mire a mester felfogta mit akar, de amikor végre felfogta, hogy miről van szó, és háromszor látta Kao mágiáját, készségesen nekiállt segíteni az egyszerű summája reményében. Pár órába telt csupán, eltakarítani a műhelyben a hajó környékéről mindent, majd a mester a segédjével, és a műhely emelőjével átforgatta a hajót, és egy állványra helyezte. Amikor készen voltak, a két laikus izgatottan várta, hogy lássák Kaot mágiázni. A mágia itt nem volt sűrű látvány - a mágusok túl okos népség voltak, és ha egy túl sokáig maradt, bizonyára kitalálta volna az állandó jólét titkát.
Kao mágiája ezúttal egyszerű volt, csupán teremtenie kellett a kristályt megállás nélkül, egészen addig, amíg az teljesen ki nem töltötte a teret. Így járta körbe a hajót, és végül kapott egy mély borostyán színű ovális alapú tömböt, aminek a tetején úgy festett a hajó, mintha csak valaki megörökítette volna süllyedés közben az esőverte állóvízben. A két mesterember nem volt túlzottan lenyűgözve, valószínűleg arra gondolva, hogy hogy a fenében fognak pár mázsányi kristályt kicipelni a műhelyből amikor a furcsa mágusfazon végzett, de végül egyikük sem mert ilyen témát felhozni.
- Uram, hogyan is tervez ebből hajót csinálni - kérdezett a segéd.
- Azt mondta, hogy önti - szólalt meg a mester - így gondolom ez a tömb a forma. A hajót ki kell vennünk, és kiönti a kristályával, nemde? Csak azt nem értem, hogy miért nem teremtett a kezdettől fogva inkább egy hajót?
- A hajók előnye a vízben, hogy a formájuk hasonlít a halakéra, és könnyen siklanak a vízen, nemde, mester úr - kérdezett Kao, mire a szólított, kissé felbátorodva az elismerésen, bólintott.
- Nos én kristályt teremtek, amint láthatták - bökött a tömbre Kao, és végighúzta a felületén a kezét - és a felülete, ami ha jól sejtem nem lenne éppen megfelelő a könnyed siklásra.
- Valóban - a mester közel lépett, és megnézte az anyag szögletes kristályosodásait. - Nagyban lelassította volna a vízben a fodrozódás amit okoznának ezek a durva kiszögellések - magyarázott, majd fújt egyet a pipájából.
- Ezért használtam ki azt a passzív előnyt, hogy amíg csupán kitöltöm a teret, addig a kristály lépes felvenni a hajó formáját. Sem időm, sem forrásom nincs elég jelenleg, hogy a hajóformálást kitanuljam, így ez a módszer egyelőre megteszi. De ha haladhatnánk - szólalt meg Kao, mire a mester várakozva nézett fel, a segéd pedig ellökte magát a faltól. - A hajóra nincs többé szükségem, illetve az öntőformát ki kellene festeni.
- Hogy ne vesszen bele az öntés a formába - mondta a mester, Kao pedig bólintott. A műhely izgatottan váltott munkás tempóba megint. A kiemelés után a két ács leszenvedte valahogy a magasból a hajót, majd egy kisebb szünet után - amiben a mester felesége ebédet hozott, Kao pedig megkérhette az asszonyt, hogy a kis Kuudonak szaggasson apró falatokat a friss húsból. Az asszony élvezte a ritka feladatát, a férfiak pedig visszaálltak a munka oldalára. Amíg a segéd felkapaszkodott a tömb tetejére a lakkal és ecsettel, Kao letárgyalta a mesterrel a fizetséget. A végösszeg olcsóbb is lett, mint amit Kao várt az illegális üzletekhez szokott falutól, így nem is fogyott el a megbízásra szánt pénz, de ennek inkább az volt az oka, hogy a mester és az inas is élvezte az újdonságot, illetve még az asszonynak is jutott egy kis móka. Ahogy a mester odasúgta Kaonak egy kacsintással, a falusi élet igen unalmas tud lenni főleg ha nem kell mindenért megdolgozni.
- A festés viszont csak holnapra szárad meg - mondta a mester. - Aludjon nálunk, van vendégszoba is, holnap pedig felavathatjuk a hajóját, ahogy azt kell.
- Köszönöm, szükség is lesz rá. Igen nagy erő kell majd kimozgatni innen a tömböt.

A másnap csendesen indult, azaz csak addig, amíg Kuudo újra nem kezdett sipákolni, amire nem Kao reagált elsőként, hanem a szobába benyitó negédesen mosolygó asszonyság, aki már elő is készítette a reggelit, a kis bagolynak is külön. Kao mosolyogva nézte, ahogy Kuudo eszik, egészen amíg meg nem jelent az ajtóban a mester. Az ember már a saját munkásruhájában volt, és izgatottan intett Kaonak.
A következő percben már mindhárom férfi a hatalmas tömböt nézte, majd a két laikus Kaot, hogy annak mi a terve a tömb megmozdítására. Kao mosolyogva intette hátrébb őket, majd a karjait széttárva kezdett koncentrálni a Crystal Movingra. Ahogy sejtette, a mágia már az első pillanattól kezdve érezhetően ette az erejét. Fel is adta, hogy a tömböt magasba fogja emelni, inkább félig-meddig végig csúsztatta a talajon azt, egy kis energiát spórolva magának. A két férfi mögötte sétált, és aggódva nézték a hatalmas kristályt, de végül, szerencsére az sikeresen eljutott a műhely végébe, ahol a szerelődokk üresen várta a következő páciensét. Kao ekkor vett csak igazán erőt magán, és felemelte a tömböt, majd a dokk vize fölé csúsztatta, és leengedte.
- A víz túl mély lesz. Több, mint három méter, ez a tömb pedig alig ha van másfél - mondta a segéd. Kao beleugrott a vízbe a tömb mellett, és a kristályérintést használva elkezdte kristályosítani a vizet. Amikor a felszín elért egy ökölnyi vastagságot Kao ráengedte a tömböt: ahogy sejtette, a tömb a gyors süllyedés helyett lassan süllyedt a kristálytábla ellenállása miatt, így Kaonak, megszabadulva a mozgatás koncentrációjától maradt bőven ideje és energiája, hogy teremteni kezdjen egy újabb kristálytömböt a süllyedők alá. Amikor az öntőtömb végül megállt a kristály tetejét nyaldosták a víz nyelvei.
- Nos, akkor újra kellene a csónak - mondta Kao a tömbön állva, mire a két ács megint csak értetlen pillantással válaszolt...
Szerencsére ezúttal azonban már elkezdték tenni amit Kao kért, és közben őrölték a megérteni valót a fejükben, ami nem is bonyolult túl érthetetlennek. A forma fölé kellett lógatni a hajót, annyira, hogy Kao az öntőforma és a hajó közti teret kitöltve meg is kapja a saját hajója testének alapját. A munka csupán tíz percig tartott az aprólékos igazításokkal befejezőleg, majd amint végeztek, Kao elkezdte feltölteni a két test közti területet vízzel, és egészen addig töltötte, amíg meg nem közelítette az öntőformát egy ujjnyira. A vizet csupán pár pillanat volt elkristályosítania, az eredmény viszont magáért beszélt.
- Nos, akkor ezt újra - mondta mosolyogva Kao. A hajóácsok látszólag már megint nem értették, hogy miért a két hajótest, de feladták az értetlenkedést, és felemelték a hajót, majd amint Kao kilebegtette a hajója testét, újra leeresztették az eredetit, újrakalibrálták, és újra feltöltötték vízzel, Kao pedig végül újra megteremtette a testet. Amikor felemelték a hajót, és Kao végül kiemelte a második testet jött meg a felvilágosodás.
- Óóóóó! A második darab a tetejére megy - kiáltott fel a segéd, mire a mester is eltátotta a száját. - Ezzel lehet majd víz alá is menni! És azzal a mozgató mágiával nagyon gyorsan tud majd mozogni a víz alatt, mert nagyon könnyű lesz - Kao szája majdnem ördögi mosolyra nyúlt a két férfi ábrázata láttán. A mester végül sarkon fordult, és besietett a házába vezető ajtón. Pár perc telt el, és a mester, korához nem illő gyorsasággal, lobogó papírokkal tért vissza a csodálkozó pároshoz.
- Régi tervek - magyarázta, amikor lerakta őket az asztalra. - Sosem sikerült megvalósítani őket. A fa nem túl jó alapanyag, a fémek pedig túl nehezek voltak hozzájuk - a tervek koncepciókat és tanulmányokat tartalmaztak, különféle hajókhoz, némelyikükön pedig látszott, hogy a tervezőjük gondolt már a víz alá merülésről is. - A víz alatti utazásnak egy hatalmas problémája van: a levegő. Próbálkoztam rengeteg formatervvel, de egyik sem tartott volna sokáig, és a mélység sem lett volna lényeges. Ha jól sejtem önnek viszont nem is az a lényeg, hogy mélyre utazzon, hanem az, hogy a súly minél jobban lecsökkenjen, és a sebesség minél nagyobb lehessen - a mester Kao szemeibe nézett, aki hezitálni látszott. Kaonak megvoltak a maga ötletei is, de egy tapasztalt mestert soha nem halasztott volna el. most is csak az idő miatt hezitált.
- Mennyi időt kér? - A mester nem gondolkodott sokat, viszont láthatólag végigment az összetevőkön amiket tervezett, majd Kaora nézett gondolkodva.
- Legalább egy hét lenne, ha minden részletet nekünk kellene elkészíteni, de a mágiája igencsak hasznos a részletek elsimítására, és feltöltésre. Lássuk csak... Három nap!
- Kezdjünk neki!
- Juhéééé - kiáltotta a segéd, aki előbb a tervrajzokat falta a szemeivel, majd a beszélgetést is minden izmát megfeszítve hallgatta végig.

Megfeszített három nap következett, a három férfi pedig megszállottan dolgozott; fűrészelés, fúrás, faragás, csiszolás, illesztés, ragasztás, kátrányozás, utak a kovácshoz és végül, újra csak sok-sok mágia és próbálkozás után Kao leereszkedett a vízbe az új hajóval. Az izgatottsága a harmadik napon nem hagyta nyugodni, és végül az érzés amikor siklott a víz felszínén, egyre gyorsulva pedig épp-csak a felszín alatt, csodásan kielégítő élmény volt. Az alkotás mozzanatai a számolgatásoktól kezdve a terveken át, a kezei és a szerszámok munkáján át, a befogadott új tudással együtt mind ott lüktettek a fejében és az eredményt érezni egyszerűen euforikus volt. A mester és a segédje is tudni-érezni akarták milyen a hajó, így Kao természetesen velük is vízre szállt, és habár hármójuk súlya túlzottan lehúzta volna azt a gyors utazáshoz, a próbaút így is örömkiáltásokkal telt. A mester úgy festett, mint akinek gyerekkori álomjátéka tűnt volna fel annyi év után, a segéd pedig olyan volt mint a gyerek aki megkapta a legújabb játékát. Kao meg tudta érteni őket. Nem siettette az utazásuk végét.
Végül persze partra szálltak, majd az estét egy kisebb ünnepléssel zárták, ahol ígéretek és tervek zengtek fel, és végül egy barátias zárásba torkollott az éjszaka. Kao és a páros megbeszélték, hogy az egész tettük titok marad, olyan titok ami később akár vagyonokat is érhet, és megér még jó pár új találkozást, amikor nem szorongat senkit az idő.
Az éjjel Kao még a mester házában aludt. Másnap az asszony piacolt és körbejárt, hogy előkészítsen Kaonak egy hónapnyi száraz élelmet, a mester pedig adott Kaonak két tökéletes iránytűt, majd eljött a búcsú ideje. Kao végül elindult, ígéretekkel a háta mögött.

[Az elméleti részleteket magam is leterveztem, azok nemsokára jönnek.]

Tárgy: ... És a szellemhajó Szomb. Dec. 03, 2011 3:33 am

Hosszú út állt Kao előtt, de nem bánta. Tudta, hogy mennyi ideje van keresni a hajót, és szerencséjére a mágiája tökéletes is volt a feladathoz. Megkeresni egy hajót az északi tengeren, ahogy ezt végiggondolta, érezte, hogy a racionalitása kimondta az agyában: tűt a szénakazalban. Ahogy ehhez még azt is hozzátette, mindezt egy merülőhajóval ami csupán prototípus és még hozzá a saját mágikus energiáján is működik, lassan elnevette magát.
- Mindazok után, ami történik velem manapság úgy tűnik meg is őrülök, és te erre kelsz ki - mondta a kis Kuudonak, aki éppen az egyik elülső ülésen állt és nézett kifelé a kristályon keresztül. Kao mondatára felnézett a mágusra, és a fejét oldalra fordította, majdhogynem abszurd szögben, mintha csak értené amit Kao mondott. Kaonak az az érzése támadt, hogy a tojás kikeltével még bőven nem oldott fel minden titkot Kuudo körül, de inkább csak elmosolyodott, és felvette a kicsit, hogy hadd fészkeljen az ölébe, és aludjon el újra. Kao arra gondolt, az utazás jó alkalom lehetett Kuudo tanítására, lévén annyi ideje volt, mint a tenger és minden idejét azzal kellett eltöltenie, hogy beossza az erejét. Nem volt mellékes tény az sem, hogy ez a megfeszített menet jót tehetett a mágikus staminájának; a folyamatos mágikus kiáramlás megtartásával, kalibrálásával, fenntartásával és koncentrálásával olyan gyakorlatra tehetett szert, amire az addigi élete során nem sokszor volt lehetősége. Amióta csak az eszét tudta titkolta a kilétét és ehhez a mágiája mibenléte is hozzátartozott, így több feladatán még csak alapvető gyakorlatok végzése nélkül is jutott túl...

A feladatokra gondolva viszont egy újabb gondolatfoszlány merült fel Kao fejében: azon beszélgetése során a parancsnokkal, amikor elhagyta a Southern Wolves kaszárnyáit a férfi említette, hogy semmiféle bizonyíték sincs afelől, hogy Kao bármit is elkövetett volna. Mindazon információdarabkák viszont, amiket a parancsnok akkor és azóta is a fülébe csöpögtetett egyszerűen abszurddá tette az állítását. A férfi ismerte - méghozzá állítása szerint jelentésekből - a jellemét, a mágiáját és a céljait, ezeket legalábbis irányvonalaiban, mivel Kao teljesen csupán Dawoonal osztott meg mindent. Hogy ezeket, és bizonyára többet is ismerve, kapcsolatban állva a Southern Wolves klánnal nincsen semmiféle bizonyíték arról, hogy Kao elkövetett bármit, hogy Kao nincsen valamiféle tettéért - ezek pedig sorakoztak bőven - vizsgálat és üldözés alatt... Mindez már túl ment az abszurditás határán, és bizonyosan jelentett valamit. Valamit, ami a Southern Wolves és a tanács között működött, legalábbis a régi tanács között bizonyára. Az új tanács hírhedten radikálisan közelítette meg az elődszervezete munkásságát, és talán az az éjszaka, a támadás a céh ellen is csupán egy jó ürügy volt ezek felgöngyölítésére, talán a parancsnok új küldetése, az ötletek elhintése ismét csak egy jó ürügy lehetett, hogy közelebb kerülhessen a névtelen de erőteljes kapcsolatokhoz. A gondolatok végén, a kicsi szuszogó madarat nézve Kao arra gondolt, talán pont jókor hagyta ott a süllyedni készülő hajót...
Süllyedő hajó - Kao újra felnézett a plafonon át az ég felé, s meglepetésére tökéletesen látta azt, majd amikor körbenézett, és a hajóra koncentrált érezte a tempója lassú mivoltát. Nem koncentrált eléggé és lelassult, a hajó pedig kiemelkedett a vízből. Megigazította magát ültében, majd újra nekilátott, hogy beállítsa a megfelelő energiaáramot és sebességet. A nap végül igen gyorsan telt. A koncentráció fenntartása, ahogy az idő és az energia továbbállt, egyre és egyre nehezebbé vált. Kao az este beálltáig nyúzta magát, és akkor is csak azért adta fel a hajó mozgatását teljesen mert a kis Kuudo az ölében... Aggódó (Aggódik? Ennyi idősen máris?) sipákolással csipkedte a ruháját amíg Kao teljesen rá nem figyelt.
Kao napjai persze igen nehezen teltek, a kezdő lelkesedést hamar csak a kitartás tartotta fenn. Tíz napig utazott észak felé folyamatosan, mindeközben pedig teljesen átment a felszerelésén, átvarrta a ruháin a hibákat, foltozott kicsit, a fegyvereit megcsiszolta és lepolírozta, az élelmiszereket többször is átadagolta aszerint, hogy vészes időben mennyire tudja megnyújtani a tengeren maradási idejét. De ami legfőképpen aggasztotta az az volt, hogy hasonlítani kezdett az öregebb zsoldosokra, akik képesek voltak napokat tölteni az edzőtermek egyikében, ahol páran a gépeken gyakorlatilag mindent meg voltak képesek tenni. Olvastak, beszélgettek, játszottak, unatkoztak, ettek, ittak, és gyakorlatilag bármi ami eszükbe jutott edzés közben elvégezték még a gépen. Olyan apróság senkit sem aggasztott, hogy a reflexeik túlzottan hozzászoktak a kombinált mozdulatok elvégzéséhez és közben nem figyeltek a testükre, ami sokuknak egyértelműen vénségi kórokat okozott idejekorán. Kao viszont nem a testét nyúzta, hanem a mágikus kapacitását. Nem tudta, hogy mi lehet a tette hátulütője, de a harmadik nap után minden nap háromszor állt meg és lépett ki a hajója tetejére, hogy megmozgassa magát és a szelet érezze, majd magasra repüljön és körülkémleljen. A várva vált változás sosem jött, kivéve persze a szél és a tenger vizének folyamatos lehűlését, ahogy a hajó egyre haladt észak felé.
A tíz nap hozott még más változást is. A legérdekesebb változás a madár volt. A madár, amit Kao látott az útja első napjaitól kezdve, ami követte az átkelését a hegyen, majd amit utoljára a tengerparton látott, amikor Kuudo kikelt. A madár, amit Kao szinte azonnal kiszúrt az út során végül ténylegesen bebizonyosodott, hogy tényleg egy őt követő mágus. Hogy miért is követte Kaot a mágus, azt Kao napestig találgathatta volna, ami viszont fontos és tényszerű volt, az a negyedik napon történt - avagy Kao csak ekkor vette észre.
Rosszul aludt azon az éjjelen a viharos tengeren és többször is felébredt a hajót félig meddig megdöntő hullámok közepette, és a harmadik ilyen alkalom után már nem is tudott visszaaludni. Nézte a lassacskán felvöröslő hajnali eget, amikor egy madár leszállt a hajó tetején. Kao csak pislogni tudott, és majdnem el is mosolyodott a jelenségen, megfeledkezve a tengerre szállás előtti madár emlékéről, de a madár nem állt meg a szokásos természetes viselkedésénél. A tenger lenyugodni látszott, így a mágus, aki a madár formájában volt jobbnak látta pihenni, más stabil pont nem lévén pedig csak Kao hajóját választhatta, és azt is csak akkor, amikor Kao nem vehette észre. Kao majdnem megsajnálta a fickót, aki a hajó felső szárnyának dőlve, a köpenye takarásában kuporgott felhúzott térdekkel, láthatóan nem merészelve az elalvást, nehogy lebukjon. Kao tehát megtartotta a kis titkát, viszont a tervét is módosította annak tudatában, hogy a mágus is jelen lesz akkor, amikor a feladatát bevégzi.

***

A hajón minden a maga rendjében ment. Azaz majdnem minden. A kapitány morcos formában volt, mert a három napos vihar lehetetlenné tette a munkát. A méteres hullámok két hálót szakítottak le a hajó oldaláról az első napon, így ha nem is tartott volna három napig a jégverés a hálók megjavításáig rostokoltak volna a vizeken, amikor, mindenki tudta, a kapitány rekord-időt akart futni. A naptárjában vészesen fogytak a napok és ezt a legénységet korbácsoló szeszély jelezte is, erősen.
Amikor az albatrosz ismét landolt a hajó tetőzetén már csak egy 'tshhk' futott ki a száján és idegesen tovább koordinálta a rakodást. A hálók félig ha megteltek, így újabb területre kellett áthajózniuk, és e mellé még az átkozott albatrosszal is el kellett bánniuk valahogyan. Mindenki tudta már a fedélzeten, hogy az albatrosz csupán álca. Shasu súgta meg nekik az egyik alkalommal, amikor az elszárnyalt a fedélzetről; a madár nem viselkedett úgy mint egy madár, a szaga sem egy madáré volt, és azt sem lehetett volna megmagyarázni sehogy, hogy egy valódi példány mit keresett volna a tenger azon részein. Egyszerűen nem volt útirány, ami két szárazföldet kötött volna össze az északi tengeren legalább több száz mérföldes kerülő nélkül. Viszont ha mindez nem lett volna elég, azt már a matrózok is észrevették, hogy a madár nem próbált lopni a halak közül, és valamiért mindig útra kelt, hogy aztán visszatérjen. Az egész legénység várta, hogy eljöjjön az idő és csapdába csalják a madarat - és habár egyikőjük sem vallotta magát gyilkosnak, tudták, hogy ha egy mágus jött ki utánuk a tengerre, és esetleg másokat is a hajóhoz irányíthat, akkor kérdés nélkül el fogják tenni azt láb alól.
A feszült hangulat fokozódott, de a madár már ezzel sem törődött, csak figyelt az árboc tetejéről. A legénység fellélegzett, amikor a madár végül újra felrepült, és egy percre rá már csak egy fehér pont volt a horizonton. A munka folytatódott, az emberek pedig elfelejtettek figyelni. Mindenki menni akart. Habár tudták, hogy a madarat ezzel nem rázzák le, de a gyors hazaút reménye mindenkinek adott még egy két karnyi erőt, legalábbis addig a pár percig, amikor újra kiáltás érkezett az árbockosárból.
Nem a megszokott kiáltás volt, nem a madár, nem is kalóz, de még csak hajó sem volt a láthatáson, viszont mindenkinek az ereibe fagyott a vér. Az elnyújtott kiáltás, ami inkább egy minden érzéket azonnal riasztó formátlan ordítás volt, egy hangos nyekkenésben végződött és a következő másodpercekben a raktér kapui mellett álló matrózokra vörös permet csapódott. Az egykori Joz a mellkasán tátongó lyukkal, a kötélzetre akadva lógott a legények feje fölött, mint egy torz ómen. Annak a jövőnek a jelzője, amit a hajó orrára fellépett idegen képviselt...

***

Kao, a fedélzeten állva már-már köszönetet mondott minden olyan istennek, akinek hallotta a nevét a életében. Nem volt hívő, de a tenger sem volt az ő területe. Olyannyira nem, hogy annak is vadul örülni tudott, hogy egy legénységnyi ellenséggel megrakadott hajót taposhat a folyton rángatózót kristálykoporsója helyett. A kristályhajó, habár minden szempontból jól szerepelt, a három napos viharban játékszerként ficegett a tengren, ami Kaonak hetven órányi zörgést jelentett a természet rázta csörgőben, márpedig csörgőnek lenni egyáltalán nem volt jó. Mielőtt végre véget ért a vihar Kao számtalanszor röptette ki a hajót a vízből, hogy a levegőbeömlőket vízmentesítse, és számtalanszor ébredt fél-negyed órányi alvásnak is nevezhető ájult fáradtságból arra, hogy újra megdobta a hajót egy hullám, vagy újra jeges víz ömlik be a légcsöveken át. Kuudonak az volt a szerencséje, hogy Kicsi mivoltában Kao tudott neki kényelmes és biztonságos menedéket készíteni kristályból, ami melegebben is tartotta, és amibe Kao bele is tudta gyömöszölni a kicsinek való élelmeket. A nehéz napok után pedig nem sok jobb várta. Az elveszettnek hitt követő visszatért, Kao pedig ráeszmélt, hogy a viharban elvesztette a fonalat az élelme beosztásában, így az jóval a fele porció alatt volt. Az, hogy végül a madár fel- és eltűnése vezette rá Kaot, hogy az már megtalálta a hajót, csupán egy csöppnyi öröm volt a tengernyi ürömben, aminek a közepén csücsült.
Így nem is zavartatta magát. A látótérbe kerülése után minden további nélkül kilőtt a hajó felé, és végül az orr felé kerülve, az egyik vakfoltot és a saját hajója merülését kihasználva úszott fel az orrig, majd repült fel rá. Az első áldozat szinte csupán üzenet volt, mégpedig afelől, hogy a legénységnek esélye sincs a menekülésre.
Az élő, kaotikus pokol, illetve a módszeres gyilkolás iskolája megkezdődött - Kaonak az utóbbi, míg a legénységnek, az első pár meddő ellenállás után, az előbbi.
Kao nem a szokásos módszereivel harcolt. Nem fogta vissza magát, mert szüksége sem volt rá, és mert nem akart hazudni, sem magának, sem a vállán ülő Kuudonak. A kis bagoly egy kristályrétegbe ágyazva ült meg Kao vállán, nehogy leessen, vagy baja essen, és hogy tökéletesen láthassa, hogy mi történik. Kao már nagyon jól tudta, hogy a bagoly minden egyes látott és hallott szóból tanult. A viselkedése a hajóút során a kedzetleges agódásból egyre jobban fejlődött, és mire Kao észrevette, a kis bagoly reggelente keltette, kikérte magának a húsát, ő maga mutatta, hogy ki akar menni vécézni, sőt néha figyelmeztette Kaot a megérzéseire. A nagy vihart is rémülten ugrálva előzte meg. Kao tehát nem akart titkolózni, nem akart két vagy több oldalt különválasztani a kis lény előtt. nem engedte meg magának azt a hibát, amit az árulók és az elárultak komédiái és tragédiái, vagy esetleg horrora mutat be Fiore színházaiban, és az élet bármilyen területén egyaránt.
A kis bagoly nyikkanás nélkül fiyelte, ahogy Kao fegyverei végigszántották, a kések szúrták halálra, kristályszilánkok és tömbök zúzták és törték össze minden egyes ember testét, aki Kao látóterébe került. A kezdeti mészárlás hamarosan üldözésbe, majd a túlélők fedélközbeni kiiktatása követte. Kao minden ajtt kinyitott, és ahol egy-két-több mindenre elszánt embert rejtett az ajtó, akik az ajtó nyitásával szánták el magukat a végső támadásra, ott sem volt kegyelem, sem tisztesség. Mindegyik ember egy halom kristályszilánkkal és a köztük rejlő késekkel, kardokkal és szigonyokkal találta szembe magát, amik az ajtó kinyílását követően bezúdulva aprítógéppé változtatták a kabin belsejét.

Nem telt többe húsz percnél, hogy a híres halászóriás vértől tocsogó, bíborvörösbe festett szellemhajóvá váljon. Kao a felső-fedélszinten ült, ahol egyedül a vén kapitány hullája volt a társaság, és csendesen elemezte magában a harcot. A Crystal Moving hatását és lehetőségeit még mindig nm ismerte ki teljesen, ezt üzente neki az agya, hiszen azok után, hogy egy repülő vérttel repülni képessé teheti magát, vagy éppen a tengerben is biztosan utazhat, a fegyvereit egy mozzanat nélkül, tömegével forgathatja, sejtette, a képessége csupán a széleit karcolgatja jelenleg, és az egész mágiafejlődésére kihatással lesz majd.
-Kaohiiiiiiiiiiiiiiiiii - Kao szemei tágra nyíltak, amint a pillantása a kis bagolyra száguldott, aki a szárnyaival csapdosva, Kao háta mögé fordított fejjel pánikolt. Kao azonnal érezte a madár félelmét, és akármennyire is megrengette, hogy Kuudo beszélt (a szemei előtt a világ káprázni látszott), a reflexei még a helyén voltak. Ültéből borult oldalra, és rúgta el magát a lépcsőfoktól, csak hogy egy hatalmas árnyék elvetődjön a hűlt helyén.
Egy tűhegyes fogakkal teli, végtelennek tűnő tátott szájat festett Kao elé a képzelet, majd amint újra alrébb rúgta magát és felpattant rájött, hogy nem a képzelete játszott vele. A támadója egy torz alak volt, a hatalmas cápa szája, ami szinte azonnal elnyelte volna, viszont egy formátlan, göcsörtös alakban végződött, aminek emberi alteste volt. Kao feszülten várt, ez volt az egyik a kevés eset közül, amikor nem tudta, mit tegyen. Pár másodperc rángatózás után az alak változni kezdett, majd egyre emberibb alakot öltött. Az alakváltó, ahogyan a szája is a helyére került, eszeveszett ordításba kezdett. Az agonizálás végül abbamaradt, a szerencsétlen fajzat kiszenvedni látszott, és néhány utolsó gurgulázó nyögéssel elcsendesedett. Kao eltette a fegyvereit, és közelebb lépett, hogy megvizsgálja a testet, azonban Kuudo újra felkapta a tekintetét, így Kao is a háta mögé nézett. A fehér madár, a mindaddig hű követő elszárnyalt az árboc tetejéről. A feladat tehát teljesítve volt. A mágus halott, és a hajó sem tér többé vissza Fiore partjara...

Tárgy: Az információ ára IV. Hétf. Dec. 12, 2011 9:22 am

- Adj enni - mondta Kuudo, és ugrott egyet Kao vállán. Kao oldalra nézett, mire a kis bagoly éles tekintetével találkozott.
- Komolyan ennyit kell enned? Már több húst ettél ma mint a súlyod.
- És folyton fosnom is kell - mondta a madár, mintha az egész ügy nem az ő hibája lenne, és különben is.
- Ugye a mellényemet nem? - Kao kérdésére a madár, ha lehetett így mondani, haragos kifejezést öltött. Kao nem tudta, hogy csak ő érzi ezeket a hangulatváltozásokat és jeleket a madá felől, vagy más is érezné-e - még nem volt túl sok tapasztalata ezen a téren. Az egyedüli, akivel Kuudo beszélhetett volna is csak Shasu volt, az alatt az idő alatt, amikor visszatértek Fioréba, de a mágus nem volt túl bezédes a madárral sem, ahogy mondta a madarakat is csak azért ismerte, mert a tengeri madarak természetes közelsége igen általános volt számára, viszont nem kedvelte őket. Szerinte a madarak túl piszkosak, gyengék, és kifejezetten káros lények voltak, ennek ellenére Kuudoval mégis ugyanolyan hangnemben beszélt, mint Kaoval tette.
- Nem - Kao inkább csöndben maradt. Kuudo jó gyerek volt, csak kissé túl hamar jött a szájára ez a szó, és amikor rájött, akkor mindig lett volna min veszekedni. Már ha Kao a tipikus családapa kategóriát súrolta volna. Ehelyett inkább becsukta a szemét, vagy ment tovább a témával. Tudta, hogy nem éri meg veszekedni egy gyerekkel, és azt is tudta, hogy ennél még rosszabb is lesz. Ha kíváncsi volt valamire az az volt, hogy képes lesz-e Kuudo addig nyüstölni amikor kamasz lesz, amikor már Kao sem bírja. - Egyébként miért vagyunk itt?
- Meg akarok találni valakit.
- Miért?
- Ideje lenne bebiztosítani magamat. Ha Shasu is csatlakozni akar hozzám, és téged is biztonságban akarlak nevelni, akkor túl kockázatos lenne úgy élnem, ahogyan ezelőtt.
- Miért, hogyan éltél ezelőtt?
- Ez egy elég hosszú történet. Majd később.
- Olyan, mint a hajón volt?
- Igen - Kao a kis madárra nézett, de nem tudott leolvasni róla semmit. Kuudo nagy szemei visszapislogtak rá. - Hogy érezted magadat akkor, ott?
- Féltem. Amikor Shasu rád támadott.
- És előtte - kérdezte Kao, mire Kuudo pislogott párat. Látszólag vagy nem értette a kérdés miértjét.
- Nem tudom... - Kao sem tudta, hogy helys volt-e amit tett, de szerencséjére tudott teljesen tárgyilagosan állni a történtekhez. Kuudonak azt tanítja meg amire képes és amit megtesz azt nem rejti el előle, így Kuudo ugyanolyannak nő majd fel mint ő. Csak abban nem volt biztos, hogy Kuudo, mint állat, mennyire veheti természetesnek az emberek halálát, mennyivel másabbként éli át azt, amit Kao a maga módján. Végül nem beszéltek többet a vonaton, Kao hátradőlve pihent, Kuudo pedig nemsokára eltűnt egy újabb kényszerszünetre.
A vonat nem sokkal dél után érkezett meg Erába. Kao hunyorítva lépett le a peronra a virító napsütésben, és minden vidámság és melegség ellenére ami a levegőben, a büszke és vidám városi hangulatban, a kellemes lány és nőválasztékban felvonult sem volt elég ahhoz, hogy ne érezze máris, hogy a napja hosszas és akadékoskodó lesz, sok sok türelmet igénylő fordulóval. A késlekedést elkerülendő le is intett egy kocsit, amivel a tanács épületéhez robogott.
A hatalmas épületkomplexum előtt persze újra emlékezett rá, hogy nem ismeri azt, sőt, nem ismer egyetlen hivatalos szervezeti működést, mivel a céhbeli ügyek sem a saját kezében voltak. A Southern Wolves ügyintézése alkalmas volt lebonyolítaani mindent a saját erre szakosodott emberein keresztül. A céh többsége sosem volt a hivatalok embere, és bizony egy hivatalosan és főleg nem hivatalosan is zsoldoskodó céh tagsága sokszor került olyan helyzetbe, ahol a papírmunkát már egyébként se tudta volna elvégezni magának.
Éppen ezért Kao csak annyit tudott amennyi a sablonos vázlat a hivatalos szervezetek terén, tudta, hogy van ügyfélfogadó szekció, ahonnan az ügyintézők irányítják el a kéréseket a megfelelő személyekig, akik vagy személyesen, vagy a csoportjuk tagjával elvégeztetik a kívánt feladatokat. Még a hivatali épületekről is többet tudott, mint a konkrét ügyintézésről: a kiképzésnek ez is része volt...

- Üdvözlöm a Fiorei Mágustanács épületében, miben segíthetek - darálta az ügyintéző, de még fel sem nézett az előző ügyfél papírjáról, amíg be nem fejezte azt. Kao megvárta amíg a férfi befejezi az írást, majd szembe is nézhetett a kíváncsi tekintettel. A frfit láthatóan meglepte, hogy valaki nem a monoton tempóval, és valószínűleg nem a szokásos ügyintézéssel jött ide, amiből naponta több százat is elintézhetett, a papírhalmazból ítélve, aminek a tetején landolt az előző ügy jelentése.
- Egy embert keresek - mondta végül Kao. Nem akart elárulni semmi használhatót, de azt sem akarta a férfi tudtára adni, hogy nem ismeri a parancsnok személyazonosságát.
- Eltűnt az illető, avagy valamiféle bejelentést akar tenni?
- Nem. Akit keresek, a mágustanács szolgálatában áll - az ügyintéző egy pillanatig zavartan nézett Kaora, de aztán láthatóan elővette a protokollt.
- Amennyiben nem bejelentést vagy panaszt kíván tenni, hanem egyéb ügyben jön az ügyiratát, ügyiratszámát, idézését, igazolványát, vagy egyéb a kérését igazoló dokumentumot kérnék öntől.
- Az ügy bizonyára titkosan van kezelve.
- Tehát nincs papírja és nem tudja igazolni, hogy miért van itt. Kit keres? Amennyiben az illető fogadja, és visszaigazolja a kérését talán tehetek valamit. Kiről van szó?
- Mint mondtam, az ügy titkos.
- Remélem tudja, hogy a kérése felettébb gyanúkeltő. Amennyiben titkos ügyekbe van belelátása nem kellene, hogy itt jelenjen meg, a protokollt súlyosan megszegi efféle cselekedettel. Remélem tudja mivel jár ez - az ügyintéző háta mögött mozgolódás támadt. Kao a szeme sarkából vett észre, hogy nem csak a pultok mögött mozdultak meg a Geronakuk, hanem a pultok mellett is kisorolt pár. Kao visszanézett az ügyfélszolgálatosra, akinek a szemében vegyes érzelmeket fedezett fel. A férfi diadalt ünnepelt legbelül, de félt is Kao tekintetétől. Kao meg kellett, hogy jegyezze, jogosan.
- Van a békák között valaki nagyobb ranggal, mint maga? Talán ő hamarabb felfogja, hogy mit kellene tennie - mondta, a férfi szemeit fixírozva. Az nem válaszolt.

- Uram, kérem fáradjon velünk. Fel kell tennünk önnek pár kérdést lépett hozzá az egyik Geronaku, mögötte két másikkal.
- Helyes, vezessenek - válaszolt vissza Kao a békaember fölényes stílusára, és két percen belül már egy kis szobában volt, ahol az őrei mellett egy újabb felszegett fejű Geroval beszélhetett.
- Ugye tudja, hogy a viselkedése gyanúra ad okot? Szeretnénk tudni, hogy kit és miért keres.
- Nem volt elég egyszer elmondanom? Titkos, éppen ezért nem engedek ki olyan információt, amit a megfelelő személy nem akarna...
- Remélem tisztában van vele, hogy ez a viselkedés nem protokollszerű, éppen ezért veszélyes. Ha valóban titkosított kapcsolata van, akkor csak a megadott utakon keresheti fel.
- Nem volt rá módom, de mivel legalább már nem nyilvános helyen vagyok, adhatok minimális információt.
- Minimális információt? Miről beszél?
- Elegendőt ahhoz, hogy ha az adott illetőhöz eljut, akkor dönthet, hogy mit tesz. Remélem érzékeli végre a helyzetem komolyságát - blöffölni és időzíteni tudni kell, gondolta Kao. Biztos volt benne, ha az üzenetét eljuttatják magasabb körökbe, valaki bizonyosan tudni fogja, hogy miről lesz szó, és az üzenet eljut majd a parancsnokhoz.
- Meglátjuk. Mi lenne az üzenet?
- Egy hónapja a déli pusztákon, innen dél-délkeletre, a Farkas erdőség szélén történt incidens egyik tanúja vagyok - mondta unottan Kao és az asztalra könyökölt, az álla pedig a kezére nehezedett. Az arca elfordult a jobbja felé, mintha csak a piszkosfehér fal monotonságában keresne valami unaloműzőt, miközben az arcára tetovált név tökéletesen a béka orra előtt tetszelgett. Az felállt és kisietett az ajtóhoz, átadta az üzenetét, majd visszatért az asztalhoz, és leült. Látszott rajta, hogy beszélni akart, de Kao érdektelensége, és a látszólag hatásos viselkedés megtette a hatását. A béka elvesztette a magabiztosságát, Kao pedig urallta a helyzetet - mikre nem jó az alvilági nevelés, gondolta Kao mosolyogva, és megsimogatta Kuudo fejét. A madár a vállába kapaszkodott, szokásához híven, és nem beszélt. Valamiért sosem volt beszédes mások előtt.
Fél óra telt el a csöndben, amikor megérkezett a válasz. A béka az ajtóhoz sietett, majd kinyitotta, hogy egy hozzá hasonlóval válthasson szavakat.
- További parancsig a férfit be kell zárnunk a szobába egyedül.
- De ez egy mágus!
- Felsőbb utasítás - a hírhozó Kao felé pillantott, majd lejjebb vette a hangját. Kao csak az első pár szót hallotta, amíg a béka nem halkult el teljesen. - A kapitány majdnem... - A sutyorgás nem sokáig tartott, és amint a küldönc végzett a mondandójával a mádik Geronak is kilépett a szobából, majd kattant a zár.
- Ez mit jelent?
- Még nem tudom.
- A nem jó.
- Nem lehetsz biztos benne.
- De eddig mindig tudtad mi lesz.
- Nem lehet mindent előre látni. Készülni lehet - Kuudo hosszan nézett Kaora, Kao pedig sejtette, valahol a tarkójában, egy biztos bizsergésben, hogy a madárka tanul. Ijesztő gyorsasággal és ésszel...
Kuudo viszont már nem figyelt Kaora. Egy pillanat műve volt, Kaoviszont látta magát a bagoly szemeiben, amik egy pillanatra meglepetéssel pulzáltak, a pupillák pedigmegfeszültek, a kis madár Kao háta mögé fordította a fejét. Kao meg sem várta, hogy hang jöjjön ki Kuudo torkán, a hátából egy hatalmas mázsás tüskés kitörésként szakadt ki egy kristálytömb.
- Csodás reflexek, csodás instant materializálás, csodás madár. Hogy őszinte legyek, nem reméltem ennyi sikert és meglepetést felőled, Rouuro - mondta a parancsnok. Kao, a kezében Kuudoval nézett a férfi alakjára, aki előtte volt. A semmiből, hang és érzet nélkül termett oda, pedig Kao biztos volt benne, hogy a férfi pillanatokkal azelőtt még a háta mögött volt. Kuudo ijedt, reszketeg pillantása a férfin tökéletes bizonyíték volt. Kao a neve hallatán az ajtó felé nézett, a kapitány pedig követte a testbeszédet. - Nem említek nevet, ha az inkább megfelel. Varjú. Az arcod úgyis elárul ennyit, ha mást nem is. A megbízás sikere már eljutott hozzánk, az összeköttetések pedig érdeklődtek felőled.
- Érdeklődtek?
- Nehéz dolog a népszerűség. Sosem tudod, hogy mi akar megölni és ki akar megölelni. De ezt a problémát valószínűleg te is nagyon jól ismered - bökött a parancsnok a Kao háta mögötti kristályra. - Nehéz szakma a miénk.
- A miénk?
- Nem minden tanácstag tiszta mint a hó. A papírjaink azok más kérdés, de a gyakorlati szükség nagy úr mindenhol, és ahol szükség van, ott van szemhunyás is.
- Szemhunyás ilyen egyértelmű küldetések fölött is?
- Ez egy trükkös kérdés. De most még bizony efölött is. De miért ez a téma?
- Akkor van esélyem tartós együttműködésre is?
- Hooooh - a parancsnok szája ördögi vigyorra nyúlt, mire Kuudo összekucorodott Kao tenyerében...

- Nem szeretem azt az embert - szólalt meg Kuudo, amikor Kao már az utcák köveit taposta, keresve a megjelölt helyszínt.
- Miért ijedtél meg tőle annyira?
- Mert meg akart ölni.
- Tényleg? - Kaot nem lepte volna meg egy efféle fordulat sem a parancsnoktól. Sejtette, hogy nem csak a gondokodásuk hasonlított, vagy éppen, ahogy az eszébe villant, talán pont azért hasonlított annyira, mert ő is hasonló tapasztalatokkal rendelkezett? Kaot ez sem lepte volna meg.
- Amikor mögötted megjelent egy kés volt nála - fújta fel magát a bagoly, mintha Kaora ripakodná "te nem láthattad, de én igen!"
- Gondolom bebiztosította magát. Nem lehetett biztos benne, hogy én keresem. Lehetett volna a helyemen valaki más is.
- Ki más lett volna? Nem pont azt az információt adtad meg, amiről csak te tudhatsz?
- Csak én? Amikor kiléptem a céhből az egész vezetőség látta, hogy együtt voltunk. A küldetésről pedig a hajón, ha valaki kiszedte volna belőlem az információt, hogy eljusson hozzá, csakhogy megtudja ki az összekötő a mágustanácsban, vagy hogy megpróbálja megölni... Ő is mondta nem? A mi szakmánk. Márpedig ő tudja, hogy mire tanítottak a Southern Wolves falai között. Egy hozzánk hasonló szakmában pedig mindig észnél és mindig készen kell lenni.
- Mire?
- Bármire - mondta Kao, és befordult a lejáróba, ahová a parancsnok iránymutatása vezette.
- Ez most egy olyan... Közhely. Igaz?
- Az. Közhely, de legalább hasznos közhely. Honnan tudtad - kérdezte Kao, és bekopogott az érintésre szolid és vaskos ajtón.
- Kihallatszik abból ahogyan beszélsz. A közhely az olyaaan - nem tudta elmondani, de helyette felröppent, Ka felé fordult az arca magasságában, majd egy kicsit lejjebb esve aztán feltornázva magát Kao arcába szállt.
- Igen, most hogy belegondolok, a nagy mondások olyanok, mintha az ember arcába tolnák az igazságot - kinyílt az ajtón a beszélőrés, Kao pedig farkasszemet nézhetett két fegyver csövével. Kuudo mocorogni kezdett a válán, mire Kao lenézett a félénk jószágra, és mosolyogva kacsintott.
- Mindenre. Lennének szívesek beengedni, nincs sok időnk?
- Jelszó?
- Milyen jelszó? - Kao kérdésére Kuudo megrezzent. Kao még mindig mosolygott a madár reakcióján.
- Na takarodj ha nem akarsz meghalni - Kuudo is elkezdte alig hallhatóan kihuhogni magából, hogy tényleg jobb lenne menni, de Kao nyugodtan folytatta.
- Inkább bemennék.
- Rendben - az ajtó pedig kinyílt. Kuudo szemeiben a tökéletes meglepettség tükröződött.
- Nem figyeltél a parancsnokra? Hiszen mondta, hogy egyszerűen csak be kell kéredzkednünk és be fogunk jutni. Tanulj és figyelj. Egy ilyen társalgás során minden szó fontos lehet, és legtöbbször nagyon könnyű dekódolni az üzeneteket előzetes egyeztetés nélkül is. Tudom még neked nem könnyű. Lehet, hogy csodás gyorsasággal tanulsz beszélni és élni, talán varázsolni is majd így tudsz, de egy dolog biztos, a kultúrához több idő kell - Kuudo elmélyülten figyelte Kao mondanivalóját, majd befészkelte magát a köpeny ráncai közé. Elbújt a maga módján, ahogy mindig, ha Kao másokkal találkozott.
Kao lesétált a kis szoba végén található folyosó lépcsőjén, majd egy pár fáklyával megvilgított teremben találta magát, ami legalább nyolc kijáratot számlált, és még több gyanúsan össze vissza rakott falat, eltáblázott vagy eltorlaszolt további járatokat is rejtett. Ahogyan addig is pontosan minden a parancsnok elmondása szerint történt, a következő jel is megérkezett. Egy koppanás hallatszott az egyik bedeszkázott járatból, majd Kaot elvakította a fény. A járat feltárult, és egy ember lógott ki rajta, Kaora nézve intett, és újra eltűnt.
A bedeszkázott nyíláson túl semmi nem volt, hogy Kao meg tudta állapítani, csak egy romos állapotú folyosó, aminek a végén egy valószínűleg régi csatorna fedele, és az út ami még mélyebbre vezetett. A vendéglátójuk befejezte a visszatorlaszolást, majd eléjük került, és lement a járaton, sötétségben hagyva Kaot és Kuudot. Kao a férfi után indult, de egy emlék belekúszott a fejébe, és kérdezni akart.
- Tetszik ez a hely?
- Jó. Szeretem. Biztonságos - ilyen válaszra számított a madártól. Azok után amiken átment a megtalálásakor, és amikre a tojáskorú Kuudo rávette annak idején, egyértelmű emlékek voltak.
A férfi lent várta őket, és amint lenn voltak, Kao fejére kötött egy kendőt, majd a karját megfogva tovább vezette. Nem mentek messzire, csak pár-tíz méteres távra, de közben Kao érzett légjárást és a padlózat változását is. A célállomás előtt A talaj csiszolt kőpadlóba váltott.
- Bemennek egy ajtón, és mágikusan átkutatják magukat, majd ha minden rendben leveszik a kötést - a férfi előre nyomta Kaot. Ajtó csapódott, majd csönd telepedett a szobára. Kao csukott szemei előtt mintha világosság támadt volna, érezte, hogy egy mágus van a közelében. Érezte a mágiája hatását, majd hirtelen elvesztette az egyensúlyát, mintha a lábai hirtelen a levegőben lettek volna. Ideje sem volt megmozdulni, az érzésnek vége szakadt, a talaj újra sziládran ott volt a talpa alatt, és kinyílt egy ajtó, Kao szemeiről pedig lekerült a kötés. Egy férfi állt nem messze tőle. A mágus tartása egyenes volt, kezei az oldalán, figyelme Kaon, és nem mozdult. Kuudo megmoccant, mire Kao is felfigyelt, és halk neszt hallott a szomszédos teremből. Kuudo hallása és látása sokszorosa egy emberének, elvégre is bagoly, gondolta Kao, és megeresztett egy mosolyt.
- Máris? Hívja be őket...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Kedd Dec. 13, 2011 1:13 am

Elsőként azt szeretném kérni, hogy bíráljátok el ezt a kalandot; ő kimaradt az értékelésből annak idején, Ezra kifogásolta és megengedte, hogy átjavítsam limiten belül. Akkor átjavítottam viszont mégsem érkezett rá bírálat.
Ezután pedig a három utolsó posztom vár elbírálásra. Kérem mindenhol ítéljetek familiárisnak is valamicske VE-t!

Remélem nem okozok gondot, de ha tovább várok akkor lehet még tovább gyűlik. Előre is köszönöm!

Tárgy: Re: Rouuro Kao Szer. Dec. 28, 2011 11:08 am

Először is elnézést szeretnék kérni, a késéért elolvastam mind a négy kalandot, amiért most meg is kapod a jutalmad! Viszont egy dologra szeretném felhíni a figyelmed, még pedig a mondat végi írásjelekre, amik viszonylag sokszor maradnak el. Erre légyszíves ügyelj és ne legyen többet! Egyébként nagyon szép munkát végeztél, szépen fogalmaztál!
Jutalmad 1200VE és a kis bagolynak pedig 225VE

Egy hang szól a sötétben ~~LEVEL UP~~ Gratulálok![i]

Tárgy: Polgárháború I. Szomb. Jan. 07, 2012 11:54 pm

[Polgárháború I. - A Chantai Saga kései befejezése, Gabbal közösen és egymást kiegészítve írva.]

Kaot a könyvtárban érte a hajnal. Kuudo éppen csak, hogy elaludt az egész éjszakás tanulás után, amikor az egyik első mágus megérkezett, kezében újságok kötegeivel. És egy bögrényi gőzölgő itallal.
- Nem sejtettem, hogy lesz itt ilyenkor valaki - szólalt meg, és közelebb lépett. - Ááh, a Rune Scriptum, remélem jól halad vele. A harmadik napja, nemde? - Kao csak bólintott, majd a tekintete az újságokra tévedt. A kutató hóna alól kilógó köteg egyik fejcíme azonnal elkapta a figyelmét. Chantai...
- Megnézhetem őket? - mutatott az újságok felé, mire a mágus készségesen átnyújtotta őket.
- Csak maradjanak meg mind az archívum számára. Talált valami érdekeset? - A férfi, látva Kao tekintetét végigfutni a fejléceken azonnal kommentárba is kezdett. - Chantai. Egy északi hegyi település, erős feudális múlttal. Évekkel ezelőtt is hírhedt volt az ott kitört polgárháborúja miatt. Akkor a várost irányító nemesi család végül kihalt.
- Dolgozik valaki ott az egységből? - kérdezte Kao felnézés nélkül.
- A nemesi család kihalásával azt hiszem a város teljesen mágiamentessé vált. Bár nem hiszem, hogy azelőtt bármikor is szükség lett volna a tanácsra. A város ügyeit a sereg intézte.
- Köszönöm - hajtotta össze a lapokat Kao, majd fellállt és nyújtózott. - Azt hiszem nem lesz időm elkezdeni sem az elemi kutatást. A lehetőség így is több volt, mint amire bárhogy számíthattam eddig.
- Felkészültnek kell lennünk, ez a dolgunk... Ez a kódex...
- Az enyém, de itt maradhat. Még úgyis visszatérek hozzá később - mondta Kao, és egy intéssel kisétált a teremből a központi kupolába, ahol az élet, habár kicsivel csendesebb volt, ugyanúgy zajlott mint mindig.

-Jó reggelt Kao-kun - ásított a parancsnok egy jókorát, majd az egyik karjáról a másikra dőlve terpeszkedett a székén és az asztalán, mint aki az ágyát akarja helyettesíteni velük. - Azt hittem egy darabig még kihasználod az időt, vagy máris döntöttél volna?
- Csak kérdezni szeretnék pár dolgot. Chantairól - a parancsnok pillantása Kaora szegeződött.
- Miért a kíváncsiság?
- Nem tudhatom, hogy az egység mennyit tud Chantai jelenlegi helyzetéről.
- Nos, röviden vagy hosszan is mondhatom, de Chantai nincs rajta a térképeinken túl sűrűn. Nem foglalkozhatunk minden konfliktussal mi magunk, főleg, ha nincsen mágikus érdekeltsége. Talán kötöttséged van Chantaiban?
- Nem. Nincs.
- Akkor viszont bizonyára tudsz valamit...
- Nos, ami a város jelenlegi helyzetét illeti, igen. Amit az újságok írnak valószínűleg csak kreált tények. Nem volt fél éve, hogy jártam a városban, és gyakorlatilag az első alkalommal sikerült felderítenem az ott székelő alvilági szervezetet.
- Eddig úgy hangzik, mintha ez is lett volna a feladatod, nem pedig a... Szokásos.
- Nem mintha az alvilág nem lenne önmaga ellensége is.
- Tény. Folytasd, kérlek.
- A várost teljesen beszövi a szervezet, és minden irányítást a kezében tart. A városőrség egészét is.
- Ez magyarázza a hamis állításokat - bólogatott a parancsnok.
- Azonban van itt még valami. Az ellenség felderítése nem egyszerűen azért ment könnyen, mert nem volt jól megszervezve a védelmük. Gyakorlatilag olyan sematikus és mindenre kiterjedő rendszer volt, hogy egy kívülálló lehetetlen lett volna, hogy megállapítsa, hogy egyáltalán létezik a szervezet, azok viszont akik tudnak a szervezetről egyből fogadtatásra találnak.
- Ez egy igen bevált védelmi taktika. A mágus tanács titkos szervezetei is így működnek. A tagok és az utánuk kutatók egyből kiszúrhatóak, de csupán belülről, vagy belső tudással. Gondolom ez azt jelenti, hogy neked sikerült belső információra, vagy egyenlő értékre szert tenned.
- Igen. A fogadtatás amivel találkoztam olyan magabiztos volt, hogy egyértelműen erős háttérrel és támogatással rendelkezik a szervezet. Nem is törődtek azzal a lehetőséggel, hogy a vezetést egyetlen bérgyilkos elintézhette volna.
- Nem is feltételezték, hogy bárki ilyet tenne, vagy a "vezetők" voltak feláldozhatóak? De a lényeg nem itt van. Azt nem értem, hogy miért hoztad fel ezt a témát így. Eddig egyszerűen tehetünk egy jelentést akár a rendfenntartó egység felé, akár a sereg felé, de nekünk nincs mit tennünk.
- Hacsak nincs mágikus tevékenység a háttérben, ha jól sejtem...
- Jól. És már látom is a következő mondatodat. Van mágikus tevékenység. Miért kell belőled mindent kikényszeríteni? Esküszöm egyszer még a vallatórészlegbe küldelek jelentést tenni.
- A tökéletes információszerzés és értés az alaposságon múlik.
- A sárkányok szerelmére, ki az?
- Egy Chantai.
- Egy Chantai?! És ezt csak most mondod? Szerinted ő áll a felkelés mögött?
- Nem, ebben biztos vagyok, de ez számára is tökéletes alkalom, és bizonyosan fel fog tűnni a városban...
- Tehát ha nincs ott senki, akkor a következmények kiláthatatlanok. A sereg mobilizál talán már ma, ennyi idő alatt pedig lehetetlen egy egész osztagot kiállítani.
- Én ismerem a terepet és a Chantait is.
- Az elejétől fogva arra vártál, hogy ez legyen a vége...
- Akkor én indulok is - állt fel Kao az asztaltól, de a parancsnok hangja visszafordulásra késztette.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem készülsz olyasmire, amivel magadra fordítanád az erőt aminek most a hasznát veszed, de azt csak remélni merem, hogy azzal is tökéletesen tisztában vagy, hogy mindennek ára van. Minden tett és minden adósság tökéletesen nyilván van tartva, itt nincs helye az okoskodásnak, sem szentimentális céloknak. Ha én most egy egyszerű utat adok neked, akkor te elég információt és lehetőséget adsz nekem.
- Erre már én is gondoltam. Több is, mint elégszer - azzal Kao mosolyogva pillantott egy utolsót a parancsnok majdhogynem játszótéri képére, és visszafordult a könyvtár felé. Kuudo alvó figuráját felmarkolta, elköszönt a mágusoktól, és elviharzott, hogy ne minél előbb úton lehessen.

A készülődés azonban megölte a gyorsaságát. Mire végre sikerült kijutnia a hírszerzés épületéből már magasra hágott a nap, a vonatok egyre ritkábban jártak, és azt sem tudta, hogy Shasut hogyan keríthette volna elő úgy, hogy ne késsen le egyetlen további vonatot sem.
- Kuudo, emlékszel, hogy hol váltunk el Shasutól?
- Arra a patakra gondolsz?
- Igen. Oda kellene repülnöd, és megmondanod neki, hogy jöjjön északra utánunk. - A kis madár buzgó lelkesedéssel repült el az első önálló feladatára, miközben Kao folytatta a pakolást majd elindult az épület hosszas kilépési procedúráján.
Már a vonatot várta, amikor Kuudo beröppent a stadionba a vonatbejárón át, közvetlenül a vonata hosszas sípszója előtt. Kao összevonta a szemöldökét, és arra gondolt, ha a napja, vagy az események úgy folytatódnak, ahogyan a nap is indult, az időzítés a vonattal csupán egy szerencsés véletlen ahhoz képest, ami rájuk várt, sok-sok feltartó tényező, késés, és éppen, hogy elkapott fonál a történések közepette. Kao nem volt az ómenek embere, de amint a vonatból még kinézett a stadion hatalmas órájára, lemondóan sóhajtott.
10 óra 8 perc volt.

A vonat jókora késéssel érkezett Nindrába, Kao pedig nem is tétovázott szállással. Azonnal felkereste az állomás istállóját, hogy lovat bérelhessen, de elutasították.
- Sajnálom uram, de az összes lovunkat elvitték.
- Tessék?
- Jól hallotta - szólalt meg az éppen unatkozó istállószolga. - Dél után nem sokkal jött egy mágus és elvitte az összes lovat. Nindrában most csak erről hallhat bármerre megy. Egy Chantai feltűnt, és a követőivel felfegyverkezve indultak Chantai városa felé... HÉ! - Kao nem figyelt a férfi duzzogására, kirobogott az épületből, és éppen csak visszafordulva a bejáratok melletti, kis falakkal körülzárt zugban vette körül a tagjait kristállyal, majd egyenesen kilőtt az ég felé. A napnyugta közeledett, ami azt jelentette, hogy a lovasok már nem jártak messze Chantai völgyétől.
Kao az energiáját nem sajnálva száguldott az út fölött, és a szemével a csoportot kereste. A nap már túl járt a hegyek horizontján és a narancsvörös ég alatt minden kezdett egy vöröses sötétülő színben tűnni.
- Látom őket - szólalt meg Kuudo a válláról. - Még talán egy mérföld.
- Mennyire vannak közel a völgy bejáratához?
- A magaslat nem sokkal előrébb van. El fogják érni - mondta a kis madár, mire Kao zuhanórepülésbe kezdett. Sikerült utolérnie a csapatot az újonnan jött lendületben, csak azt nem tudta, hogy kikkel kell majd találkoznia. Ha jól sejtette, annak idején a menekülő csoport tagjai, és mások, akik addig és azóta elszöktek a városból most egyesülve és a lázadásból merítve vágtak neki az útnak. Talán tervek nélkül, talán arról sem tudva, hogy akár egy, akár két nap múlva elfogják vagy lemészárolják őket, hacsak nem szállnak szembe a sereggel. Hacsak nem megfelelően cselekednek a felkelés végére több százan halhatnak meg cél és szükség nélkül, csak mert nem a jó oldalon voltak, vagy éppen a kereszttűzben, ami egy városban a legrosszabb kimeneteleket eredményezhette volna...
- Kuudo, állítsd meg őket!
- Ők nem az ellenségeink, igaz? - Kao bólintott, mire Kuudo összeszűkült szemmel koncentrálni kezdett. Három tűvékony képződmény kezdett el épülni a madár feje körül, majd azok egyre vastagodva és nőve jókora erős sziklatövisekké nőtték ki magukat. Pár másodperc alatt a három tövis jóval túlnyúlt a kis bagoly méretein. A mágia ekkor állt meg a növekedésben és ropogva szilárdult meg, majd kilőtt a lovasok felé.

***

Az út a csoport előtt a végéhez közeledett. A hágó gerince Chantai völgye felé láthatóan rajzolódni kezdett, majd a város első fényei és távoli épületei a völgy túloldalán a lovasok látóterébe kerültek.
- ÁLLJ! VIGYÁZZ! - Don öblös hangja végigzengett a társaságon, és mindenki megfékezte a lovát, éppen csak egy pillanattal azelőtt, hogy talán húsz méterre a csoport előtt az utat három dörgő robbanás szántotta fel. A mágus már emelte is az egyik puskáját, de közben nem hagyta volna ki a kommentárt. - Arról nem szóltál, hogy ilyen mágusokkal is összeakasztjuk a bajszot!
- Várj, Don! - Gabriel meggyőzte magát, hogy a repülő alak felől látható narancsvörös csillanást ismerte valahonnan, és még pár másodpercig megengedett magának egy kis habozást, míg Don ujja a ravaszon volt. A feszültség tapintható volt, azonban Gabriel végül felismerte a figurát. - Tavara!
- Tavara? Az nem te vagy?
- Ő a másik Tavara.
- A bérgyilkos? - Gabnak már csak bólintani volt ideje. Kao megérkezett, és az út szélén landolt, de a lendületéből nem vesztett semmit, és minden további nélkül elsétált a lovasok tömege előtt. Az egyik fiatal izgalmában előhúzta a Dontől kapott fegyverét, mire nem várt esemény történt.
Egy kicsiny kőtüske torpedózott át a tömegen, és a mágikus pisztoly szikrát vetve repült ki az összerezzenő, mozdulatlanná dermedő fiú kezéből.
- Kuudo. Nem kell félned tőlük. Csak izgatottak, mint te is - Kao keze a kis bagoly feje fölött volt óvólag és figyelmeztetőleg. Kuudo nagy szemein látni lehetett a feszültséget, a pupillái lepkékként rebegtek az elhaló nap fényében, és a tollai lassan inkább egy labdacsra emlékeztették, mint madárra. - Gabriel. Beszélnünk kell - Kao tekintete kihívóan meredt a fegyvermágusra, aki teljesen megváltozott az előző találkozásuk óta. A tekintete és a külseje is ízig-vérig egy fantasztikus regény főhősévé tették...

Tárgy: Polgárháború II. Kedd Jan. 17, 2012 12:55 am

[Polgárháború II. - A Gabbal párhuzamos munka és az eddigi együttes kalandjaink fináléja.]

Érdekes jelenet volt. Kao tudta, hogy aludt. Sőt azt is tudta, hogy éppenséggel hogyan feküdt, azonban azt is felfogta, hogy más is történik míg ő alszik. Álmodott, vagy talán hallucinált, víziót látott vagy csak egy délibábot, valahonnan, egy mély mély-mély zugából az agyának.
Egy magaslaton állt, amit ő maga... Nem, valaki más, de lényegében végül ő maga teremtett. A horizont vörös volt, akár csak egy végtelenített pillanat, amelyet a nap utolsó lángjaival festett meg az alkotója. Minden más fény narancs volt, elmosódott és halovány. Csak a közvetlen környezet volt igazi, éles, érzékekkel és érzésekkel teli. A látkép folyton változott. A talaj repedezve emelkedett magasba az emberek körül, és láthatatlanul bár, de mindennél tombolóbb lüktetésként feszültek egymásnak a mágikus energiák. Kaonak pislognia kellett. Tudta, érezte, hogy mindegyik erőt ismeri... Vagyis ismernie kellene, de azt is tudta, hogy ezek egymásnak is, és talán neki is ellenséges erők - mégsem történt semmi. A csata várt magára. Az alakok körvonalai mind egy pont felé fordultak. Mind ugyanazért a célért, mind ugyanazért... Öklök a magasban... Tíz... Ezer... Háború... Mind...

- Kaohi! - Kuudo sipítása végre elérte Kao igazi füleit. A bagoly zavartan pislogott, és Kao mellkasánál hallgatózott.
- Csak egy álom.
- Rémálom volt?
- Nem... Tudom... - Kao még egy darabig nézte az elfehéredett kezét amint visszatért bele az élet, majd az őt fürkésző Gab pillantásán akadt meg a tekintete. A férfi, fáradt, de töretlen szemei meredtek a párosra, mellette a társai, a fiatalok pedig értetlenül nézték, ahogy az új, ismeretlen érkezőt fogadták.
- Mi volt a tervetek? - már nem volt idő udvariaskodásra, nem mintha Kao bármikor is öltönyösnek mutatta volna be magát...
- Bár ez nem volt még közölve a bandával, de alapvetően éjszaka mentünk volna, lovak nélkül, a lehető legnagyobb csendben, a helyőrséget felgyújtani, a banda búvóhelyét viszont nem ismerjük. - Gabriel tekintetetalán zavartabb volt, talán a maga módján máris beismerte a válasszal, hogy tudja hová vezet Kao kérdése.
- Tehát ha valaki ismeri a búvóhelyet, akkor minden máris jobban menne?
- Mindannyiunk száműzött, nem valószínű, hogy észrevétlenül be tudnánk jutni, és belső akciót tudnánk végrehajtani.
- De ha valaki egyből a helyszínre juttathat, és egyből a célotok előtt kezdtek, akkor nincs akadály, igaz? - Kao csak sejtette, hogy mi lenne a megfelelő taktika, nem hírt verni, nem lázadást szítani, de Gabriel látszólag nem vette a lapot.
- Pontosan. És szerintem további támogatókra találnánk, ha tudnák, hogy nem lennének egyedül a harcban.
- Szerintem viszont nektek, és a támogatóitoknak nincsen szüksége a harcba bonyolódni…
- Hogy érted e- - Gab pillantása már teljesen megkavarodott.
- Jobb, ha nem teszitek. - Kao hangsúlyában minden benne volt, de Gabriel ezt már nem érezte. A türelmetlensége erőt vett rajta.
- Tárgyaljunk, beszéljük rá őket, hogy hagyják el a várost?! - csapott rá a széke karfájára, és szinte magában beszélt átkokat. Az emberek Gab háta mögött hasonlóan reagáltak.
- A Fiorei sereg vagy ma, vagy a holnapi napon indul el a szemléjéről a lázadás megfékezésére. Maximum egy teljes napotok van, hogy véget érjen az egész, és bárki, akit a sereg lázadóként lát a nap alatt börtönbe kerül... Jobb esetben. - Gabrielt teljesen meglepte a hír. Az arcán a letaglózottság jele ült, a mondatok jelentése pedig nem volt biztos, hogy lecsapódott benne.
- Ne feledd a sereg számára a helyi őrség a forrás...
- A város viszont nem marad sértetlenül, ez biztos. Nem tudnánk átverni a sereget. Van esély rá, hogy meggyőzzük őket a helyőrség korruptságáról?
- Nincs, ha tényleg kialakul a háborús helyzet.
- Ha megvárjuk őket?
- A sereg nem kommunikál, a sereg közbeavatkozik. - kezdett bele Kao. A sereg gépezetét nem lehetett félreismerni, de ehhez kellett a belső tudás, az ismeret a parancsok működéséről, a gépezetről, amit ha elindítanak, akkor hosszabb idő leállítani, mint egy falut lerombolni és újraépíteni... - Ha ti bevárjátok, őket őrizetbe vesznek, vagy mivel nem vagytok a szemükben lázadók menni hagynak, de a város "lázadóival" mi lesz? - A férfi arcára kiült a gondolkodás, az agyában a kerekeket Kao is láthatta volna mozogni. Gabriel nem tudott tájékozódni úgy mint ő, Gabriel már rég nem volt objektív, és csak annyit tudott, hogy meg kellett tennie valamit.
- Vagy vége a konfliktusnak, és mindenki lelepleződik, vagy a sereggel néztek szembe. - Kao megadta hát a körvonalakat, Gabriel pedig vagy megbízott bennük, benne, vagy pedig ment tovább a maga útján...
- Akkor esély nincs arra, hogy kiiktassuk a söpredéket a városból? Mit javasolsz?
- Titeket senkinek sem szabad látnia, ez tény. A lázadóknak pedig vagy otthon kell maradnia, vagy effektíven segítenie, hogy vége legyen mindennek még az éjjel, vagy ameddig csak a hajszátok eltart... Ha ti viszont most megjelentek, vajon mi történik? Ti most hősök vagytok. Nézz magadra. Egy csapatnyi álarcos előjön a legendákból, mindenki fellelkesül, és az utcákon megfékezhetetlen csatározás kezdődik. Nektek csak a célt kell elérnetek! Kis csapat vagytok, de elegen egy csoportos támadáshoz is, a katakombák pedig nem a széles csatatereikről híresek... Eljuttatlak titeket a bejárathoz, és én majd elintézem, hogy az utcák üresek maradjanak...
- Megköszönnénk. - szólt Gab de a mellette levők pillantásaival, és pár újabb gondolattal később újra megszólalt. - Rendben, tegyük fel, hogy sikerül kiiktatni a banda búvóhelyét belülről, mi garantálja, hogy nem jut el egyetlen tagjuk sem a helyőrséghez, vagy a helyőrség nem neszeli meg, hogy itt vagyunk?
- Én. - A kétely egyszerűen és leplezetlenül esett ki Gabriel szemein és száján. Igaz is, ő nem láthatta Kao fejlődését az elmúló időben. Kao mágiája tökéletes volt tömegek ellen és hatalmas területen is.
- Hogy lesznek üresek az utcák? - vágott közbe a jókora másik mágus.
- A félelem majd segít.
- Félelem? Nem rettegett még eleget a város? Évek óta a nyakunkon élnek! - füstölgött a másik bizalmas, mire Kao sora jött el, hogy megzavarodjon. Azt hitte ezt nem kell kifejtenie.
- És hány hullát láttak fellógatva a lámpaoszlopokra?
- Egyet sem. De akkor ugyanott vagyunk, a helyőrség és a járőrök nem annyira hülyék, hogy ez ne tűnjön fel nekik. - valóban jó közbevetés volt...
- Szerintem jó ötlet. - lépett közelebb az egyik álarcos, Kao pedig már élvezte is Shasu gondolkodásmódját. Tedd amiben jó vagy, akkor amikor szükség van rá. A neutrális Shasu hajlandó volt megtenni amit meg kellett tenni, számára a legfőbb és legegyértelműbb törvény az volt, amit a tenger is használt.
- Bemutatom nektek a partneremet - kezdett volna bele Kao, de Kuudo közbehuhogott- az egyiket. Egy alakváltó... Ki az őrség kapitánya?
- Tökéletes! - csapott bele Gabriel a tenyerébe, és válaszolt Kao pillantására - Miért nem ezzel kezdted?
- Mert azt hittem, van valami fogalmatok arról, hogy mit csináltok. Látom, segítséged most több van, de úgy tűnik háborúzni indultál, nem nyerni.
- Készületlenül ért a hír, Don behozott egy újságot a céhházba, és elindultunk. A mi stratégiánk az lett volna, hogy kisöpörjük őket az utcákról, Lens és Ron meg talán pár ember a csapatból őrök voltak. Ismerik a szokásokat, arra gondoltam, hogy átverhetnénk a sereget, míg az emberekre ráhúzzuk az egyenruhát. De nem tudom garantálni, hogy a sereg érkezése előtt lerendezzük, és eltakarítjuk a halottakat.
- Akkor még szerencse, hogy időben ideértem, a túl sok protokoll… - Kao szava elakadt. majdnem kibökött volna ilyen fontos információkat, mert fellelkesült végre? Koncentrációt erőltetett magára, és folytatta, témát váltva.
- És az is szerencse, hogy a sereg sem kapott hamarabb hírt az eseményekről. Ha jól sejtem az irányításnak akadtak gondjai... Nem lepne meg, ha az őrséget már szétzilálták volna. Ha a lázadás hírét eleinte visszatartották, azzal az indokkal, hogy maguk elintézik, akkor bizonyára a dolgok rosszul sültek el. A várost nem tudták uralni, talán több ember csatlakozott a felkeléshez...
- Az őrség eredeti tagjaiból nem sokan vannak már, akik szolgálnak. Maradtak páran, akiknek nem tetszett tovább a dolog, hogy a saját szomszédait, ismerőseit fenyítsék meg, de nem hagyták őket kiszállni a dologból. - szólt közbe a barát, mire Kao Shasura nézett már meg is volt az ötlete...
- Ők biztosan csatlakoznának hozzánk, ha megtudnák, hogy van esély elzavarni a patkányokat! - Gabriel belelendült volna, de emlékeztette magát Kao intésére is. - De a nyílt utcára akkor sem vonulhatunk, hacsak nem tudjuk garantálni, hogy nem marad nyoma a harcnak, mire a sereg ideér!
- Még valami - nézett végig a csapaton Kao. Biztos akart lenni benne, hogy mindenkit kellőképpen elijeszt a gondolattól, hogy háborúzni akarjon, és elronthassa a terveit. - Nem tudhatjátok mi történt már a városban. Nem tudhatjátok találkoztok-e halottakkal, ismerősökkel, és azt sem tudhatjátok, ki melyik oldalon lesz ha találkoztok... Jobb, ha csak olyanok maradnak az utcákon, akik nem ismernek senkit, és akiknek nem kell szembe nézniük a város lakóival ezután, mert nem ide tartoznak... Elviszlek titeket a bejárathoz, ami a rejtekbe vezet, én pedig rendben tartom a várost!
- Rendben, de... Kaensho és várhatóan a családja az éjszaka folyamán megérkezik segíteni a felkelést... még akkor küldtem el segítségért, amikor elindultunk. Don veled megy. Sem Sho, sem pedig a családja nem ismer titeket, Dont viszont igen, ha veletek megy, tudni fogják, hogy kinek az oldalán álltok. - Kao ismét a nagy darab mágusra nézett. Az erős volt, érezhető és szinte fogható jelenléttel.
- Azt hiszem egy mágiamentes tömegre már így is sokan leszünk, de legalább biztosan tudjuk kezelni a helyzetet... - szólt, aztán felállt, és a hátára vetette a kabátját. Rég volt már, hogy ismét köpenyt és csuklyát vett magára. Egy kis adagnyi borzongást megengedett magának, amikor a régi hasonló időkre gondolt. - Akkor indulunk.
- Rendben. - állt Gabriel is, a többbiek pedig mozgolódni kezdtek. - Hogyan közelítjük meg a fészket? A csatornarendszeren keresztül?
- Jobb ötletem van. - nézett körbe Kao a felbolydult fiatalokon. - SORAKOZÓ! - A fiatalok már-már elfogadták, hogy az ismeretlen a hirtelen belépője után, ismeretség vagy indok nélkül is a vezetőjükkel egyenrangú, így többé-kevésbé követték is az utasítást, a Kaohoz legközelebbi a biztonság kedvéért azonnal széttárta a karját, ahogy Kao mutatta.
- Mit csinál? - kérdezte félig ijedten, félig kíváncsian a srác, amikor Kao a mellkasát megérintve kristályt vont a mellkasa köré.
- Ez mire lesz jó, Kao? - kérdezte Gabriel is, érdeklődve nézve a kristályt, azonban minden kétely egy csapásra eloszlott, amikor Kao egy mozdulatára megemelkedett a kristálygyűrű, és vele a fiatal is.
- Átvágunk a tetőkön. Senkivel nem fogunk találkozni.
- Szó mi szó, tényleg kezdünk hasonlítani a lidércekre. - szólt közbe újra Gab barátja, majd előre is került a sorban, amibe már mindenki beállt...
Nem kellett hozzá sok idő, a csapat fel is készült, és a lovak mellett összegyűlve várta meg az utolsó tagokat, majd újra egyként indult útnak. Kao és Shasu ezúttal elfoglaltak egy lovat, hogy Kao tartalékolhasson amíg tehette; ami rá várt az jóval megterhelőbb volt, mint az egészségesnek tűnt volna a terv beindítása előtt, de ha minden a terv szerint ment, már nem sokat kellett tennie azok után, hogy a csapatot a helyére szállította.
Az út egyszerű volt, csupán kissé hosszas. Kao elsőként repült a tetőkre, majd mindenkit maga után húzott, beérte a tető végén haladókat előrerepült, és az egész kezdődött elölről, egészen, amíg el nem érték végre azt a bizonyos kocsmát.

Kao lepihent, a térdein ülve kifújta magát, majd az egyik cserepet elkristályosítva és a kristályt eltüntetve átnyúlt rajta, hogy lenézhessen. A kocsma a szokásos életét élte, habár a hangulat nem volt túl vidám, és a tömött asztaloknál ülők sem a vidámságért és italért voltak jelen. Kao visszanézett a csoportra.
- Meglepni egyszer lehet. Amint a tető eltűnik, mindenkit ledobok. A pult mögött az oldalfal befelé az átjáró, lépcső lefelé, a borpincében pedig a hordók között jobbra fordulva át tudjátok robbantani a falat az egyik terembe... Vagy megöltök mindenkit idelenn, vagy visszanéznés nélkül lementek. - mondta, gyorsan és elnyomott hangon, míg Gabrielék bólogatva figyeltek.
- Neked is könnyebb az életed, ha nem vesznek több levegőt. - húzta az arcára a maszkot, és megmarkolt két tőrt.
- Akkor mindenki készüljön. - szólt Kao. Megfagyott a levegő, mindenki visszafojtotta a lélegzetét is. Minden pillanat lelassult, Kao pedig egyszerre több dologra is koncentrált. Nem érdekelte a fiatalok izgatott láza. Elégszer látta már. A tetőt maga előtt széles ívben kristályosította el, majd szinte azonnal elkezdte lebontani, a kristály pedig apró csillámló szilánkokká omolva engedte le az embereket, Kao pedig tartotta a rajtuk levő kristályokat, hogy biztosan érkezhessenek le.
A hangzavar azonnal kirobbant, de koránt sem volt tisztán érzékelhető, a lentiek a dörrenéseket, a bútorok dobogását, a pengék hangjait másodpercek alatt vészjósló csöndbe sodorták. Don és Shasu Kao mögött álltak a biztosan maradt tető maradványán. Egyelőre senki sem mozdult. Kao a támadók eltűnését várta, azt, hogy a terv beinduljon végre.
- Mi legyen? - kérdezte a nagy darab fegyvermágus, már egy jókora puskával a kezében, amikor az utolsók is eltűntek az ajtóban.
- Egy magas pont kell... - szólt Kao körülkémlelve, mire Don már mutatta is a legmegfelelőbb helyet. A férfi nem hiába volt és érzett erősnek. Tapasztalata és éleslátása volt, hagyta, hogy a dolgok annak az akarata szerint menjenek, akinek már volt terve...
A kis csapat gyorsan átvágott a toronytetős épülethez, majd Kao fölreptette őket a tetőhöz, ahová újabb kristályt teremtett. A tetőt elfedte úgy, hogy Donnak legyen megfelelő helye.
- Innen a környező területeket tisztában tudod tartani? - Don bólintott, és el is kezdett körbekémlelni. Kao talán adhatott volna részletesebb információt, utasítást, de egy Don kaliberű mágus, mi több Gabriel társa nem érdemelt tőle oktatást. A mágus úgy tett ahogy jónak látta, és Kao is jóval kevesebb munkára számíthatott így, mint amire azelőtt. Kao és Shasu gyorsan átszelték a tetőket, visszatérve az egyik ponthoz, ahol a csapattal elhaladtak. A városőrség épületén álltak, amikor Kao és Shasu végül meghúzódhattak, hogy tisztázzák a tervet, amit az újabb és újabb részletek folyamatosan kisodortak az addigi medrükből. Kao ez egyszer megizzadt a cselekmények és a következő lépések kézben tartásával...

***

Az őrsön napok óta nem volt nyugalom. A banda emberei már nyíltan fészkelték be magukat ide, és őrizték a többé kevésbé erődített épületet, már mind belülről, mind kívülről: a régi őrség és az elfogott lázadók tömegével voltak a tömlöcökben, és a helyzet csak romlott.
Ahogy a lázadás kitört, a hír valahogy azonnal lejutott a tömlöcbe, és hamarosan a rablázadás is fronttá alakult az őrs belsejében. Az emberek között azóta úlyos sérültek és hullák voltak, az őrök pedig már nem is mentek le a lejáraton, annak vaskos megerősített pántolt kapuját lakat alatt tartva hagyták éhen veszni a több tucatnyi ellenállót. Gondjuk volt elég: minden nap gyűlt a tömeg, és kint is harcolni kellett az utcák irányításáért, az őrs megtartásáért. Nem engedhették volna meg maguknak az egykori városőrök, kovácsok és munkások legjavának, hogy hozzátegyék az erőiket a lázadáshoz.
A harminc-negyvenre duzzadó állandó őrség így több műszakban váltotta egymást, egyszerre legalább húsz-harminc ember volt talpon, míg az emelet biztonságában aludtak akik éppen sorosak voltak. A betörők szerencséje ez volt; amikor lelestek a tetőn át vájt lyukon csupán tizennéhány álmodó férfit láttak, így megnövelték a nyílást, és elegánsan leszálltak a nyíláson át érkező hideg szellővel.
Az egyik alvó férfi viszont megérezvén a szellőt kinyitotta a szemeit. Álmosan nézett körbe, de mivel nem hitt a szemének inkább megtörölte azt. A látni vélt kép azonban nagyon is valós volt, a két imeretlen, az őket körülvevő lebegő fegyverekkel még mindig ugyan ott voltak, és őt nézték! Csupán egy el sem kezdett kiáltásra futotta. A többi elhalt a férfi tarkójába csapódó pengén, ami egy hátborzongató roppanás után áttörte a gégéje falát. A férfi még érezte, ahogy a forró vér elönti a torkát és a száját, majd minden elhomályosult.
A terem azonban egyszerre életre kelt. A többi leszálló tőrrel együtt az őket irányító idegen hat alvót ölt meg egyszerre, de a halál hangjai, a roppanó csigolyák, a nyálkás hörgések felkeltették a többieket, akik már csupán a késeket irányító bábmester sziluettjét vették ki a sötét szobából. A feltápászkodók kést kaptak a hátukba, az egyik csak ordításra figyelő - bár a sokkos pánik jobban illett az állapotára - férfi pedig a szájába kapott egy pengét.
Azonban így sem volt elég kés. A hat tőr megszállottan száguldott, de a három megmenekültet, akik lerontottak a folyosón már nem érte utol és a három rémült őr kiabálva lerontott az emeletről, egyenesen a társaik elé, akiket már felriasztott a kiabálás zaja.
- Mi történt? - követelte a lentiek vezetője.
- Egy gyilkos...
- Egy mágus!
- A ki&@szott életbe, valaki felbérelt egy mágust?! Mindenki fegyverbe! Őrizzétek a lejáratot! - A főnök magával intette az embereit, de talán ha a felük fel mert menni vele. A többiek zavartan álltak, és többekben megfordult a menekülés ötlete. Érződött, hogy ez nem volt az egyébként is igen veszélyes utóbbi napok tervei között. Az emeletről jövő kiáltás azonban elhessegette az aggodalmukat.
- Pics@ba! A tömlöchöz!!!
Az őrök pár pillanattal az ordítás után már az alagsorban voltak, de amit találtak, az a legrosszabb álmaikat, vagy a rejtélyes horrorisztikus történeteket idézte, amiket a nyugodt tűz körül mesélnek sötét éjszakákon egymásnak a tizenévesek. Így valóságosan még a legedzettebbeknek is legyökerezett a lába amikor meglátták az alagsorban fekvő két holttestet.
- Hárman jöttek le, nem? - kérdezte az egyikük, az arcáról csöpögő verítéktől megszabadulva.
- De. Egy mocskos áruló is volt köztük!
- Áruló? De... De.. Már mindnek a tömlöcben lenne a helye...
Amikor a csapat tucatnyira duzzadt az elsők megindultak végre, és a számaikon felbuzdulva rohanvást közelítették meg a bejáratot. A harmadik éppen az ajtó előtt állt és nem csinált semmit, csak nézte a vaskos kaput, mintha arra várna, hogy az magától kinyíljon. A egyenruhájának csak a kabátja volt a hátára terítve, és a sapkája félig-meddig a fején.
A beérkezők némelyikének még rémlett az öltözék, őket pedig eltorzult arccal érte a felismerés: az előttük álló társ, aki lerontott az emeletről nem a társuk. A félelem pedig mindenkibe belemart, amikor a férfi feléjük fordult. A fáklyák fényében megvilágított valódi arcot sebhelyek és törések nyomai tették torzzá, a félhomályos árnyékok pedig csak még rémesebbé változtatták a képet és a nagyon is közeli jövőt, amit a rezzenéstelen arc sugallt.
A némává dermedt társaságot először csupán jeges félelem töltötte el, amint a tömlöc kapuja körül a kő repedezni kezdett, és a vaskos szerkezet ropogva kidőlt a falból, majd a borzalom kereszüljárta őket - szó szerint - amikor az előttük álló férfi mellkasa felől három láthatatlanul gyors, de annál is halálosabb valami átszelte a folyosót és a fronton álló emberekbe csapódva vérrel és húscafatokkal terítette be a mögöttük állókat. A tucatnyi még élő férfi reszketeg pánikkal rohant vissza kijáratok felé...

***

- Végül minden úgy ment, ahogy eltervezted - szólt Shasu, miután Kao kilépett a tömlöc ajtajának túloldaláról.
- Ha a forrás tökéletes akkor már csak az emberek változtathatnak azon, mi történik. Lens minden esetre kiváló leírást adott a helyszínről, és Don jelenléte is sokkal könnyebbé tette a helyzetet - válaszolta az említett, majd az ajtó felé fordult. - Emberek. Senki ne menjen ki az utcára! Ismétlem, senki, amíg el nem csendesedik a háború! Az utcára bárki téved is megölik a társaink!
- Akkor mit csináljunk? Várjunk ölbe tett kézzel? - a rab szinte kétségbe esve követelt valami esélyt.
- Az épület még nem szabad - válaszolt Shasu, és Kuudo is előbújt a rajta lógó kabát mellényzsebéből.
- És jó pár fegyver van a folyosó végén. Eldobálták őket menekülés közben...
Kao és a társai így pár perc alatt kiforgatták az őrsöt a helyéről, majd a rabokat felvezetve az őrs épületébe egy újabb gyors, de annál hevesebb kis csatajelenet leforgása alatt visszafoglalták azt. A padlón a halottaktól járni sem lehetett normálisan, amikor a csatározásnak hirtelen véget vetett a banda még élő helyi kisfőnöke és a környékén levőkkel otthagyta a még harcoló társait és kirontott az utcára a legényeivel.
A harcos kedvű csoport Kaoék után tódulva azonnal ki is rontott volna a bűnözők után, de egy mennydörgés-szerű csattanás, és az azt követő hátborzongató halál a szemük előtt végül megálljt parancsolt nekik. A menekülők sorából az egyik bandita már fejnek nem nevezhető, a nyakából kiálló-lógó cafatokkal és csontgacsokkal hullott az utca kövére a láthatatlan és kikerülhetetlen orvlövész golyója nyomán. A bátor rabok végül visszahúzódtak és komoran néztek a gyorsan távozó Kao és Shasu párosa után...
Kao és Shasu pedig szedték a lábaikat, egyik tetőről a másikig röppentek, és követték a menekülőket, akik nagyon is tudták merre kell menniük. A főnökük vezette őket egy kocsmához, ami előtt már több másik csoport is várakozott.
Kao az utca fölötti tetőn érte be a gyülekezőket, míg Shasu odalenn észrevétlenül csatlakozott a tömeghez, azonban a játszma már a végéhez közeledett.
Az utca végén négy hatalmas alak jelent meg. Négy farkas. A legnagyobb, fekete, azúrkék lángokkal a hátán, egy kisebb fekete és két fehér, mind vöröslő lángokkal a hátukon.
- Vége van. - dörögte a hatalmas fekete farkas. - Le a fegyverrel vagy szétszaggatom az utolsó szálig az egész bandát! - és, hogy szavának nyomatékot adjon, azúrkék lángokkal vette körbe a kör alakba tömörülő banditákat.

Kao az alant levő épületből kisorozó lidércek felé vette az irányt. Gabriel és társai majdnem mind túlélték, a körbe zárt népség viszont az utolsó volt a városban, mind aki még élt a banda tagjai közül. Kao pillantása megtalálta az egyik vezért, akivel annak idején farkasszemet nézett. Nem volt más hátra, a megveszekedett csapat szinte már csak azokat tartalmazta, akik egyébként sem adták volna fel magukat, akiknek nem volt veszteni valójuk. Kaonak itt nem volt már dolga. Odalépett Gabriel mögé, és a füléhez beszélt.
- Számomra itt vége. Nem maradhatok tovább. - Gabriel csak bólintott, de nem vette le a szemét a csoportról. - A sereg ne találjon itt, ne tudják, hogy mágusok keze is az ügyben van, mert akkor a Mágikus Tanács is belekeveredhet. Azt nem akarhatod! A sereget talán fel tudom tartani órákra, egy éjszakára, ha szerencsétek van. Igyekezzetek.
- Nyomunk sem lesz. - súgta vissza, de a tekintetét még mindig nem mozdította. - Köszönök mindent.
- Még találkozunk. Ha megint rossz hír jön. - szólt Kao, és fellibbent a tetőre, majd futásnak indult. Kuudo felröppent a tömegből, Shasu pedig Kaora bízva magát, felröppent Kao mellé, és csatlakozott a meneküléshez.
- Vége? - mire Kao csak bólintott, Kuudo pedig hátratorpedózott még pár kőtüskét, és a páros után szökkent a levegőben. Már egy tömbbel odébb voltak, amikor a roham és a fémek csengése utolérte őket.
Kao egy utolsó rántással megemelte magukat. Egy perc se telt bele, már a falu szélén voltak, hogy elköthessenek két lovat és elroboghassanak Nindra felé...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Hétf. Feb. 06, 2012 9:54 pm

Igazán szép munka, nagyon tetszett a sztori és a karakterek viselekedése meg ötletei! Jutalmad sem marad hát el, 800 VE és a madárkának 200 VE

Egy magas női hang szól a sötétben ~~~level up~~~ gratulálok

Tárgy: A Kristály-árok I. Csüt. Márc. 01, 2012 1:52 pm

A lovak patái tompán, de még így is szinte visszhangot verve dobogtak az úton. A környék néma csendje érezhető volt, minden állat és ember visszahúzódott a saját rejtekébe, és várta, hogy a háború zajával fertőzött éjszaka végre véget érjen.
Chantai felől már jó ideje nem szállt hang; egyetlen hallható csattanás, dörrenés, vagy roppanás sem. Így vagy úgy, a polgárháborúnak vége volt, és valószínűleg mindenki azonnal munkának látott, hogy eltakarítsák a háború minden nyomát. Chantainak idő kellett, Kaonak pedig egy ötlet...
- Mit fogsz tenni amikor találkozol a sereggel?
- Nem fogok. Túl sok kérdést és túl sok szempárt kellene elkerülnöm.
- Mi a terved? - Kao Shasura nézett. Nem láthatott az álarc alá, de sejtette, hogy ha alá látna is sem tudná olvasni az arcot. Hogy a sebhelyek, vagy a férfi kiismerhetetlenül civilizációtól távoli pszichológiája miatt? Ezt sem tudta, de a férfi megint tökéletesen tudta, hogy nem hagyta volna maga mögött Chantait még legalább egy biztosíték nélkül. Honnan? Hogyan?
- Improvizálok. - Shasu gondolkodóba eshetett, legalábbis nem szólalt meg pár percig, amíg a lovak patája alatt el nem kezdett dübörögve dobolni a híd padlózata. Shasu felkapta a tekintetét, és túlkiáltotta a menetzajt.
- Vannak épületek az út mentén?
- Ha lennének, nem kellene improvizálni - szólt be a társalgásba Kuudo, aki láthatólag a dübögrő utazás miatt mászott ki Kao kabátjából, nagy és lapos pillantásokkal. - Ha ennyit nem néztél ki belőlünk, akkor még mindig friss vagy. - A kis madár megfészkelte magát két ránc között Kao vállán, a két férfi pedig csendes mosollyal onstatálta az őszinte megszólalást.
A két lovas a hegyek gerincéhez érkezett. Kao megfékezte az övét és visszafordult. Valamiért úgy érezte, a sablonos, minden második kalandregényben kellő pillanat, ahol a hős visszafordul egy pillanatra, hogy vessen még egy utolsó pillantást, most elérkezett. Aztán elvigyorodott magán. Kezdett volna felengedni a hősregényekben bízó álmoknak? A romantikus világképnek, amiben minden egészséges lelkű civil bízik? Megcsóválta a fejét, és azzal a gondolattal, hogy vigyáznia kell még magára, újra irányba állította a paripát.

A hajnal a fejük fölött szürkítette az eget, amikor a lovaik robajló patái már a hegyek szirtes árnyékában verték a riadót. Az élet kezdte nyomait küldeni az ég és az utazók felé, majd megszólaltak a távoli kakasok is, Kuudo pedig felkapta a fejét, majd kirepült. Kao aggódó tekintetére válaszul, Shasu egy mutató tekintettel, majd egy pár szóval válaszolt.
- Nemsokára az úttól lejjebb... Ott... Egy forrás van ahol megitathatnánk a lovakat és felfrissülhetünk. - Kao a férfi szemeibe nézett, mire az csak egy bökéssel válaszolt maguk elé az úton. - Ha valamit kezdeni akarunk a közeledőkkel, nekünk is szükségünk van egy kis tanácsot ülni.
- Nem szeretsz improvizálni?
- Szerintem az improvizálás inkább egyike azon fogalmaknak, amiket ti emberek teljesen feleslegesen alkottatok. Minden cselekvés mögött van terv, a különbség csupán a tervezésre szánt idő. - Idő, gondolt bele Kao. Ha siettetik a lovakat, egyre kevesebb jut nekik mielőtt találkoznak a sereggel, ez tény. Az viszont egy másik tény, hogy bármit is tehettek az idejükkel, a békés megoldások száma elenyésző volt...
A két ló végül elfordult az úttól, és egymás után leléptettek a lejtő meredekén szlalomozó lábtaposásnyi ösvényen. Pár perc múlva a két ló békésen és megfontoltan nyelvelte a forrás szinte jegesen hideg vizét, míg Kao és Shasu megmosták az arcukat. Végül ők is kortyoltak párat a frissítően hideg patak vizéből, és figyelték, ahogyan a nap ereje vérge áttör a hegyek koronáján és aranyló zöldbe borítja a vadont, amíg csak szem ellát.
- Rájöttél valamire, nemde? - Kérdezte Kao Shasut. Úgy sejtette, a társa sokkalta előrébb jár és sokkalta gyorsabban alkalmazkodik, mint azt Kuudo feltételezte korábban. A zöld szempár értelmesen csillant, majd Shasu újra a forrás eredete felé nézett.
- A patak. Tudtad, hogy minden folyó először a hegyek gyomrában gyűlik fel?
- A hegyek időjárása sokkal nedvesebb, így a víz itt gyűlik, megtalálja az utat a hegyek kamráiba, lejjebb pedig onnan kifelé... - Shasu tekintetét követve Kao is vizsgálni kezdte a forrás kicsiny nyílását. Az egy alig látható repedés volt, ahonnan folyamatosan zúdult ki a víz, láthatólag vég nélkül. Shasu visszanézett Kaora, aki már pedzette, hová tartott a téma.
- Ha ez a forrás vég nélkül ontja ki így magából a vizet, akkor sok víz gyűlik fel a hegy mélyén.
- A sok víznek pedig nagy tározó kell.
- Az út - mutatott felfelé Shasu...
- Valahol a tározó fölött is el kell, hogy menjen. - Kao talpra ugrott, és azonnal taposni kezdte felfelé az utat. Félúton felfelé állt meg, és vizsgálgatni kezdte a szirteket és falakat. - Már csak Kuudot kell megvárnunk!

Az említett delikvens csak pár perccel később csapódott be, majdnem szó szerint. Kao mellkasának repült, majd minden átmenet nélkül kezdte el sorolni amit látott.
- A sereg! Nem soká ideérnek, szerintem csak egy óra. Sokan vannak, olyan sokan, hogy még ennyi embert nem láttam egyszerre. Vannak lovasok is, és ők vagy százan egy elágazásnál lementek az erdőbe. Arra! - Kuudo szárnyának mozdulatát követve a páros lenézett az alattuk elterülő völgybe, majd a tekintetük egyszerre sötétedett el.
Rövid, de annál fűtöttebb megbeszélés következett, Kao ledarálta a kialakult terv részleteit Kuudonak, Kuudot pedig kikérdezték az erdőn át futó útról, ahol a lovasok haladtak. Ha szerencséjük volt, akkor az elég keskeny és va volt ahhoz, hogy ne haladhassanak gyorsan rajta... Shasu nem is várt tovább, amint megtudta amit kellett, eszeveszett iramú sprintre váltott. A többiek pillantására csaupán hátrakiáltott "Ha a víz fent is keresztei az utat, lent is fogja!" majd a sprint közben felugrott és fejest vetett a bővülő patak vizébe, már macskahalként.
Kao és Kuudo egyedül maradtak, de nekik sem volt idejük, így azonnal munkához is láttak. A forrás fölött indultak el. Kuudo elmozgatta és összesűrítette a földet maguk előtt, így egy kis alagutat kreált, Kao pedig, ahogy haladtak, kristállyal vonta be az alagút alsó felét. A haladás viszont lassú volt. Az alagutat készítő Kuudo minden második méteren megállt, és a földnek lapulva hallgatózott a víz moraja után, hogy mindig közel maradhassanak hozzá, de nehogy véletlenül elárasszák magukat. Így is, a folyamatos vizsgálgatás és figyelem ellenére Kuudo végül elvesztette a víz morajlását, és talán csak egy órája ha ástak, már minden irányérzékük is csődöt mondott.
- Nincs időnk sem, vegyük felfelé az irányt, és legyünk kinn, amilyen gyorsan csak lehet. A sereg bármikor megérkezhet, ha jó volt a becslésed. - Kao érezte, hogy a szemei ragadtak a levegő hiányában és a légzése is nehezedett. Ha az útjukat is elvesztették, már nem is volt értelme tovább küzdeni, már csak a tervezésükben bízhattak, hát annak kellett adniuk az utolsó erőfeszítést.
Kuudo alagútja hirtelen göcsörtös és durva lett, de nem telt bele több, pár perc alatt leomlott a föld az érkezők előtt, és kiléphettek volna a külvilágba. A gond csak az volt, hogy a tér ahová érkeztek nem a külvilág volt. Egy vak sötétségben leledző, áporodott szagú terembe értek, és az egyetlen sejtésük a terem nagyságáról az a visszhang volt, amit a leomlott fal maradványai okoztak. A terem falairól a kövek ütközése, majd a vízbe csobbanása és a víz gazdag, sokáig hajlongó csobaja adott jelet. Kao arca felderült, és megfogta Kuudot.
- Tökéletes! Keresd meg a terem tetejét, és fúrj egy apró lyukat magadnak kifelé, szakíts ki a földből egy jó nagy tömböt és azt dobd a járatunk fölé. Én a forrásnál leszek. - Kuudo egy lelkes huhogással felrepült, Kao pedig kristályt teremtett maga köré, hogy az alagútjukba készített kristályon egyszerűen lecsúszdázhasson, miközben alkalmazza a kristályérintést.
Némán lökte el magát a peremről, majd miközben a járat fenekén csúszott a kezeit maga elé kinyújtva megérintette a járat tetejét. A hátából és a kezeiből kiindulva egyenes vonalban kristályosított el mindent, amit csak a gyorsasága engedett.
Az út, amit egy órán át fúrtak, lefelé csupán két percig tartott, azonban Kao már nem érzékelte ezt az időt. A mágikus energiáit úgy égette, mintha egy kazán lenne, amibe túl sok fát dobáltak, minden pillanatban annyi kőzetet akart elkristályosítani, amennyit csak tudott, így, amikor megérkezett a napfény alá, már ereje sem volt azonnal felállni. Hagyta, hogy a hideg forrás vize lehűtse a hátát, és felborzolja egész testében, mielőtt feltámaszkodott, hogy a lovakhoz tántorogjon.
A lába azonban megcsúszott. A forrás vize hirtelen megugrott, Kao pedig a hátával újra belevágódott a gyorsuló vizű patakba. A vízben fekve érezte meg a hirtelen jövő robajt, a kövek és a föld remegését, majd ijedten kapta fel a fejét, amikor a lovak nyerítve megugrottak és amint a kötél engedett, elrobogtak az erdő felé.

Kuudo ekkor érkezett meg, és a páni, állati ösztönökből eredő félelme úrrá lett rajta a kimerült Kao láttán: Kao pedig nem tudott felkelni, a kimerült testében azonnal érezni kezdte a jegesen hideg víz érintését, és minden izma vad remegésbe kezdett, szabotálva minden próbálkozását a menekülésre. Kuudo végül Kao mellkasán fekve kezdte el építeni maguk köré a földet, Kao utolsó képe pedig a madár aggódó pillantása volt, mielőtt a földburok teljesen elzárta előlük a nap fényét...

***

Az erdő csöndes volt, ahogyan talán még sosem, kivéve azt a napot, sok sok évvel ezelőtt, amikor az emberek városa lángolt. Az erdő népe nem emlékezett volna már, ha a város nem emlékezteti őket újra. A fémek kegyetlen csillogása, az artikulálatlan ordítás, a halál mindenféle zaja, és a szörnyű, félelmetes érzés, amit az a néhány ember árasztott magából újra átjárta az erdőt, újra minden lény tisztában volt azzal, hogy az éjjel a túlélésről szól, nem az élelemről, a alvásról, a békés rendről, amit természetnek nevez az ember, hanem a félelemmel töltött éber órákról, amiben minden egyes közeli zaj a veszély riasztó jele volt.
A patak csobogása volt az egyetlen elviselhető zaj, nyugtató és csilingelő, mint mindig, egészen amíg fel nem tűnt belőle a szennyes, de furcsán ismerős érzésű ember, egy mágus, a mágiája minden riasztó aurájával, amitől az állatok ezen a éjjelen holtra váltan menekültek. Az erdő halálosan csöndes volt.
A csendet paták zaja verte fel, és az erdő hirtelen élővé vált. Minden, ami eddig nem modult, az most tette meg, amikor megérezhette a föld morajlását a száz meg száz pata alatt, és hallhatta a lovak és lovasok testét súrlódni fűhöz, bokorhoz, fához, amint azok sietve végigrobogtak a reggeli tájon.
- ÁLLJ! EMBER A FÖLDÖN!
A kiáltás nyomán madarak rebbentek fel a lombok között, a lovasok pedig kissé feltorlódva fogadták a parancsot. A két vezető lovas párosa már lenn volt a lovairól, és visszasiettek az út mellett heverő alakhoz, aki láthatóan kimerült és szörnyű állapotban volt.
- Mi történt veled, fiú, beszélj?
- El kell jutnom... El kell jutnom...
- Mit mond?
- El kell jutnia valahová?
- Hová, fiú?
- Nindrába...
- Miért, segítségért? Itt vagyunk már, jövünk, megállítjuk a felkelést!
- Nincs felkelés... Nincs... - A fiú szavaira akatonák egyre gyűlő csoportja zavarodottan nézett össze.
- Miről beszélsz, fiú, mi az hogy nincs felkelés?
- Bűnözők voltak. Az őrség... Árulók... - A lovasok között sustorgás és felkiáltások, hitetlenkedő és riasztó beszélgetések indultak meg, de az egyik lovas félbevágta azokat.
- Csend legyen. Igaz ez, fiú? Mi történt?
- Az emberek rájöttek, elüldöztük őket... Nindrába tartanak... El akarnak menekülni... Itt vannak! - A fiú ziháló de könyörgő hangjának egyre többen kezdtek hinni, és az utolsó mondat nyomán többen is a kardjuk hüvelyére kapták a kezüket.
- Kapitány - szólt az egyikük - a környéken néma a csend. Sehol egy hang, vagy jele állatoknak. Lehet, hogy tényleg van itt valaki.
- Kettéválunk. Hat osztag visszamegy Nindrába. Ha a Fiúnak igaza van akkor a városban bűnözők vannak vagy lesznek, a seregből viszont már nincs ott szinte senki. Indulás! - A szavai nyomán az emberek többsége visszafutott a lovaihoz, és a sor hátsó része visszafordította, majd megsarkantyúzta a lovait. - A maradék három osztaggal tovább megyünk, hazavisszük a fiút is.
Az első rengés ekkor érkezett. Először csupán a fák lombjai zörrentek össze, azonban pillanatok múlva már a föld is remegni kezdett. A lovak visítva nyerítettek, és nagy részük azonnal megfordult, hogy az előbb távozottak után menekülhessenek, páran, akik pedig a lovukon voltak még küzdöttek a lovuk hirtelen jött szeszélyeivel. A gyorsabbaknak sikerült nyugalmat parancsolniuk a lovukra, de páran a földre zuhantak a félelmében ágaskodó lovukról. A sérültek száma pár pillanat alatt ötre nőtt.
- Aki megzabolázta a lovát azonnal menjen a lovaink után, a többiek pedig azonnal segítsenek a sérülteken! - A kapitány szemei az utat vizslatták, majd egy utolsó kérdéssel fordult a fiúhoz, akinek hűlt helye sem volt már. A közeli patak vize csobbant egyet, majd a környékre végre újra csend borult.
- A pokolba az ilyen napokkal...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Pént. Márc. 09, 2012 10:20 am

Általában nem szeretem, ha a játékosok E/3-ban írnak, mert nem érzem elég személyesnek, nálad viszont ez egyáltalán nem zavar, az olvasásból semmi sem tud kizökkenteni (maximum a postás, aki persze, hogy a legizgalmasabb résznél hoz utánvétes csomagot -.- ), úgy érzem, mintha egy könyvet olvasnék, és meg kell mondjam, szívesen tartanám a kezemben azt a könyvet. Hibátlan iromány, nem tudok, és nem is akarok belekötni semmibe, egyszerűen csak várom a folytatást, ami remélem lesz, és hamarosan érkezik, mert kíváncsi vagyok sikerült-e a kis baglyocskának kihúznia a pácból. Smile

Jutalmad 400 VE, Shasu része 100 VE, a kis Kuudo pedig szintén 100 VE-t kap!

Tárgy: A Kristály-árok II. Hétf. Márc. 19, 2012 9:43 pm

A patak megerősödött árama csak percekig tartott, amiben a jókora macskahal még így is könnyedén haladt felfelé, nem sajnálva használni az energiáját, hogy minél hamarabb visszaérjen a forráshoz. A patak vize pedig hamar újra megapadt, és a lomha sekény víz lehetővé tette a halnak, hogy fodrokat verve gyorsuljon még tovább, csak hogy észrevétlenül megérkezzen és meglepődve fenekeljen meg a patak sziklákkal megszórt és iszappal elárasztott talaján.
A pusztítás hatalmas volt. A kopár sziklafal, ami egészen az út párkányáig futott fel majdnem függőlegesen félig eltűnt, csak maradványaiban lehetett felfedezni az egykor faragott és épített falat, illetve a leomlott törmelék között lehetett kiolvasni az iszap és föld alól néhány ősi téglatömböt, ami az idők múlásával szinte bele is olvadt a falba annak kopásával.
Az egykori forrás sem volt már sehol. A fal, és az egykori megemelt út helyén keletkezett tucatnyi méteres árok aljában eleven föld és iszap tumult fel, fenyegetőzve az áttöréssel, és egy újabb áradással. A hal átváltozott, és Shasu sáros, megviselt alakja lépett közelebb az egykori falhoz, hogy felfedezze azt, hogy lássa esetleges nyomát a sehol sem érzékelhető párosnak. Percekig nem történt semmi. A halálos csönd nem szűnt, és nyomok sem voltak sehol. A víz és sár elmosott mindent, és csupán a levonuló hordalék mozgott.
Shasu a maga tempóját választotta. A kiláthatatlanul homályos helyzetben amiben volt nem tudott dönteni. Egyik énje azt mondta, ha Kao és Kuudo esetleg nem élték túl, vagy éppen máris másfelé vették az irányt, neki is mennie kell. Ha viszont esetleg bajban voltak, ő volt az utolsó aki belátható időn belül tudott és akart segíteni nekik. Leült hát az egyik nagyobb tömbre, és várt.
Nem gondolkozott. Sosem szeretett. Inkább elmélázva nézte a lassan zajló vörös-barna-fekete tengert és figyelt. Figyelt a hangokra, mert sosem tuhatta, hogy mikor hall kopogást, vagy újabb roppanást a földből, figyelt a mozgásra, mert nem tudhatta mikor indul meg újra a talaj, vagy bukkanhat fel test...
Ekkor kapta fel a fejét. Ütemes dobogás hallatszott a feje fölül. A sereg megérkezett. Kiáltások hangoztak fel, határozott parancsokra megállt a morajló menet, majd halk, de a síri csöndben tisztán hallható szóváltás vette kezdetét.
- Mennyi ennek az esélye, kapitány?
- Az, hogy a talaj elcsuszamlik ha a benne levő föld teljesen átrendeződik a vízmosásban, elkerülhetetlen, azt hiszem. Az, hogy ez pont most történik... Csak mágus képes ilyet tenni parancsnok.
- Azt az információt kaptuk, hogy nincs mágikus aktivitás a környéken.
- A kérdés, hogy ez változott-e.
- Nem, az előbbrevaló kérdés most az, hogy milyn gyorsan jutunk át ezen az akadályon! A legjobb embereit küldje el megkerülni az árkot.
- Alattunk szakadék van, lentről kerülni túl hosszú lenne, és szükségtelen is. A lovas egységeink arról közelednek Chantai felé...
- Akkor a hegyoldal felől. Cselekedjen! - Azzal kiabálás és gyors trappoló rendezkedés vette kezdetét, és a hangokból ítélve a seregtest többi része pihenőt fújt. Shasu a fal maradványának a lábánál lapulva hallgatózott, de érdemes információja már nem volt. A szemei újra végigjárták a sártengert, a szögletes és elmosódó tömböket, és a félkör alakú dombot.
Shasu tekintete megütközött a kerekded alakon, ami a zajló sárban sem mozdult de nem is mosódott el. Szabályos volt és sűrű, mint egy jól csiszolt kő...

***

Kao a patak mellett ébredt. Az orra keltette fel. A frissen sült kolbász illata körbelengte a tábortűz friss és pattogós szagát. A csobogó patak, mintha a föld nem is csuszamlott volna meg, a köveken csilingelt reggelt. Madarak énekeltek, néhol már túl zavaróan boldogan, és túlzottan is bátran telepedtek meg Kao és a többiek környékén. A többiekről beszélve, Kao első tekintete a forrás felé fordult, ahol Shasu alakja feküdt két kövön, látszólag kényelmes nyugágyként hasznosítva őket. Kuudo, furcsa mód bár, de igen ismerősen szuszogott Shasu kabátjába fészkelve magát.
Kolbász? A gondolat már-már ütött. Kolbászt, amióta kölyök volt, nem hordott magánál, és nem is találkozott senkivel, aki hordott volna magánál, és sütött volna kinn a vadonban. A tekintete lassan, az évtizede álló gépezet első mozdulatával indult meg, hogy meglássa a kis kövekkel körbevédett tüzet, és az elnyűtt régi-régi háromlábú önforgató nyársat.
A férfi ott ült nem messze a tűztől. Lábai majdnem a vízben, az egyik keze egy pipát fogva, a másik pedig, kicsit sem elegánsan vagy bölcselkedően, támasztotta az állat.
- Mondhatom, egy dolog biztosan nem változott. Még mindig hosszan alszol. - A hang még mindig a régi volt. Kao nem mozdult elsőre, pár másodperc elteltével ült csak fel és fordult a férfi felé. Még nem szólt. - Azonban már nem beszélsz annyit. Mondhatom, eléggé zavarba ejtő látvány vagy. - Az arc, a tekintet végre Kao felé fordult. Dawoon sasvágású tekintete nézett vissza rá, majd el is nevette magát.
- Nem hittem, hogy viszont látlak. Nem, hogy ennyire hamar.
- Hamar? Tán terveztél számomra egy köszöntő partit pár év múlva? - Kao nem válaszolt. Nem mintha lett volna hogyan. Maga sem tudta miért nem várt, vagy éppen nem számított Dawoon felbukkanására. Igaz is, annak idején pont a vén vagabond mondta, majd látnia kell újra őt, és a tájat. De akkor miért nem számított rá? Mire várt?
- Zavarbaejtő? - Visszatért az előző előtti mondathoz. Ahogy azt régen is szokták, oda és vissza szálingóztak egymás mondandójában amikor beszéltek. Kívülállók rendszeresen összezavarodtak a jelenlétükben, pár perc elég volt, hogy egy idegen elvesszen az ő gondolatmeneteik között. Pedig éppen csak találkoztak. A régi rutin máris kéznél volt.
- Mintha csak magamat nézném. Úgy húsz évvel ezelőtt. Vagy harminc? - Kao végignézett a férfin. Most sem tudta megállapítani a korát, de a férfi nagyot változott. Ez kérdésen kívül volt. A sebhely a homlokán, a tekintet, amit Kao felé vetett valami teljesen más volt.
- És mit látsz?
- Igen. Kíváncsiságot. Hahaha - a nevetés egy kis csilingelés volt, ami csatlakozott a patakhoz, de el is szállt ahogy a víz is ment tovább. - Még mindig sokat figyelsz, ugye? ha jól sejtem most már azonban van célod azzal amit teszel. Találtál valamit végre? Egy jó utat?
- Még mindig a régin vagyok. De már nem csak az van a lábam alatt.
- A nyakadba vetted a világot? Őket is - fújt egyet, és az alvó párosra mutatott - meg gondolom fél Fiorét.
- A te utad pedig?
- Ropognak a lábam alatt a kavicsok, ahogy régen. Inkább te mesélj - hessegette el a témát, és letette a pipát.
- Akkor miért csak a felét?
- A másik felével küzdesz, gondolom.
- És ezt honnan...
- Tipp. - Kopp. A pipa a kőre dobta a hamuját ahogy Dawoon éppen mosolyogva kikocogtatta azt. - El se téveszthetném a vonásaidat. Mérföldekről hírlik hol vagy.
- A földrengés...
- Meg a sereg. Igen. Gondolom megvannak az okaid. Nekem is mindig volt egy. Vagy több. Mikor mennyi. - Azzal egy zavart pillantást vetett a semmibe. - Mikor meg mennyi nem.
- Kolbász. Még mindig? - Azzal elvett egy pálcát, és a gőzölgő zsíros sültbe harapott.
- Jó ideig én sem ettem. Keleten nem általános...
Egy darabig csak a kolbászok roppantak meg rendszeresen, meg néha a tűz, de a csendnél egyikük sem kívánt többet. Kao a régi idők számtalan ehhez hasonló reggelére gondolt, de az emlék emlék maradt. Az idők, amikor Dawoon anektodái, példái és történetei következtek volna, amikor a hírek lenyűgözték volna, és pár számolatlan idő és tanulság által érlelt tanulságban végződött volna, nos azok az idők már nem ezek az idők voltak. Kaonak nem volt mit kérdeznie, volt amit már nem kellett és volt amit egyszerűen nem volt értelme. A többi túl egyértelmű volt. Már csak arra kellett rájönnie, hogy mindez hová vezetett, és hogy mire várt, ami a jelenben nem volt meg, de a jövőben meg lehet, amikor az idő megérhet egy újabb találkozásra. Egy igazira...
Végül azon vette észre magát, hogy a kolbász már lehűlt a szája előtt, Dawoon pedig a saját üres pálcájával a szájában néz felé.
- Már vártam - szólalt meg, amikor Kao keze még talán el sem indult - hogy mikor teszed le. Nem kérdeztél még eleget...
- Letettem róla.
- Pedig szinte neki se kezdtél.
- Nem volt szükséges. - A férfi egy fél pillanatra megindította a szemöldökét felfelé, de már készen is volt a válasszal mire az felszállt volna elég magasra.
- Úgysem válaszolnék?
- Mert csak olyasmit kérdeznék. Így gondoltam, igen.
- Egyébként miért kellett megállítani őket? - Dawoon ujja Nindra felé mutatott, majd átfordult Chantai felé, Kao kezének emelkedésével együtt. - Mi van ott?
- Arra... vezetett az utam.
- Szóval már barátaid is vannak, nem csak szövetségeseid? - Kao tekintete találkozott Dawoonéval, aki megvonta a vállát. - Régen én is csak így hívtam volna őket. Vagy valami menőbb kifejezéssel.
- Régen... Miért mentél el?
- Ritka, hogy válaszolni akarnék egy kérdésre, te is tudod - de nem fejezte be. Kao szája válaszra nyílt, de nem folytatta. Dawoon kifejezése elnémította. Az időtlen portré, amire mindig emlékezett, újra ott volt előtte elevenen. A Dawoon akire nézett annak idején nap mint nap még indig ott volt. - Erre még mindig nem tudok. - A pillanat viszont elmúlt, és a férfi felnézett. A nap fényesen ragyogott alá, és a madarak is egyre fokozták a hangerőt, a hunyorgó Dawoon viszonzott párat az ezernyi füttyszóból. - Kár, hogy eltüntetted ezt a szép helyet. Szerettem itt megállni. Mindig volt idő gondolkodni. Itt a madár se... Na jó, ember fia nem jár... Oké-oké, ha jár is, az a fajta, aki nem zargatja a magamfélét. Persze ha nem a seregről van szó - a befejezést egy sunyin lopott vigyorgó kifejezéssel küldte Kao felé, aki hátradőlt, és elterült. Egy kis nosztalgia? Még neki sem ártott. Soha sem volt még benne része. Több mint tíz éve volt már...
- Úgy látom nem kell aggónom. Ez megnyugtató.
- Ha kellene, itt maradnál? - Kao nem látta, a csukott szemhéján át, de a kellemes melengető napfényben sütkérezve nem is nagyon törődött már vele, hogy Dawoon hova nézett. A férfi tekintete viszont rá rögzült, és mosollyal vette tudomásul azt a titkos kis jelentést, amit minden régi emléknek tudomásul kell venni.
- Inkább aludj, mert nemsokára dolgod lesz - szólt még egyszer, miközben a holmijáért nyúlt.

Kao a patak mellett ébredt. Az orra keltette fel. A friss füvek illata körbelengte a tábortűz friss és pattogós szagát. A csobogó patak, mintha a föld nem is csuszamlott volna meg, a köveken csilingelt reggelt. Madarak énekeltek, néhol már túl zavaróan boldogan, és túlzottan is bátran telepedtek meg Kao és a többiek környékén. A többiekről beszélve, Kao első tekintete a forrás felé fordult, ahol Shasu alakja feküdt két kövön, látszólag kényelmes nyugágyként hasznosítva őket, Kuudo pedig ott szuszogott a szokásos módján Kao kabátjába fészkelve magát.
- Mondhatom, hosszan aludtál - szólalt meg Shasu, de nem kelt fel.
- Ez az egy dolog biztosan nem változott... - Kao magához beszélt mosolyogva, mire Shasu felé nézett.
- Eléggé fura, hogy magadban beszélsz. Vagy hogy nem is beszélsz. - Kuudo az arcát fixírozva nézett fel a fészkelésből, Kao azonban nem törődött vele túl sokat, és csak nevetett egy jót.
- Majd te beszélsz helyettem - mondta, és a feje fölé nézett fektében. Dawoon alakja, holmija, vagy nyomai sehol se voltak. Nem tudta, hogy álom lehetett-e vagy valóság, de érezte, ha megkérdezné a többieket, csak zavarodottan néznének vissza rá.
- Mi az?
- Kíváncsi is vagy.
- Nem kéne?
- Nem szükséges. Nem mindig. - Kao mosolyogva simogatta meg Kuudot, és újra elkényelmesedett, csak még egy rövid időre, Kuudo pedig Shasura nézett aki megvonta a vállát.

Tárgy: Re: Rouuro Kao Kedd Márc. 27, 2012 11:22 am

Megint egy szép írás, és még egy csavar is belefért a végére. Nem húzom az időt, inkább csak osztom a jutalmakat:

400 VE neked, + 60 VE bónusz
100 VE Kuudonak
és 100 VE Shasu-nak!

Tárgy: A készülődés kezdete Szomb. Márc. 31, 2012 11:51 pm

Az álarcos alakok úgy suhantak végig az erdő peremén, mintha ott sem lettek volna. Helyi ifjak, egykor volt erdei gyerekek, akiknek ez szinte játszótér volt most egy eszméért küzdöttek, és minden tudásuk és tapasztalatuk is volt, most végre értelme is lett. Azt, hogy ez milyen veszélyes kombináció is, csak kevesen értették meg heves elhatározottságukban.
Kao egy fa ágán állt, mellette Shasuval és a vállán Kuudoval. Tanácstalan volt. Nem tudta merre induljon, azon túl persze, hogy a jelentését záros határidővel le kellett, hogy adja. Vajon mit adhat le, és vajon mivel válthatja ki Gabriel szerepét egy tulajdonképpeni vérfürdőben? Csak egy ötlete volt, de semmit nem tudott arról, hogy ígéretek mennyit számítottak a jelentések lapjain, esetleg azok fölött. Mire Kao észrevette magát, már a fejét fogta azon, hogy hogyan fog jelenteni, és amikor az észrevételezés megtörtént, már azon fogta a fejét, hogy egy jelentéseken aggodalmaskodó hivatalos közeg lett.

A két árnyékként közlekedő fiatal megállt az árok fala előtt. Az egyikük körbe-körbekémlelt, míg a másika földre lapulva nézett ki a perem fölött. Amit látott bizonyára nem tetszett neki, mert pillanatok múlva villámként kúszott vissza a társához, és heves sustorgással egyeztettek. A társa a beszéd közben megfogta a ruháját és egy a nap fényében megcsillanó szemcsét szedett le róla. Kao csendben figyelte, ahogy a páros sokat mondóan összebólint és elindul vissza Chantai felé.

Lovak nem lévén Kao újfent csak a testükön levő kristály mozgatásával ért el gyors iramot, amikor végül eldöntötte, hogy merre indulnak elsőként és ezúttal nem engedte útjára Shasut sem. Nem volt idejük újra találkozni később. Tudta, hogy egy utolsó megbeszélést, mielőtt belekezd a tervébe, meg kell ejteniük. El kellett érnie, hogy a parancsnok elfogadja Kuudo és Shasu szavát is ha a szükség úgy hozza...

***

Az érkezők híre megelőzte őket. A jókora teremben minduntalan tekintetek fordultak a parancsnok asztala felé, aki ennek a legkevésbé sem örült. Tudta mire vár, és nem is az a része aggasztotta, hogy egy szinte virtuálisan ismeretlen varázsló került egyből a központba. Nem, azon már túltette magát. Soha sem habozott ölni ha kell, sem pedig kihasználni az elé tett lehetőségeket...
Nem, a gond itt azzal volt, hogy Kao, az akiről még mindig szinte semmit sem tudott, aki minden feladatot válogatás nélkül fogadott el és kíméletlenül darált le -néhol szinte szó szerint- és aki a tanács, sőt maga a központ tanítása nélkül is helyt állt a legsúlyosabb feltételeket támasztó küldetéseken is, nos ez az ember most az iroda felé tartott és ő maga akart a hátára venni legalább két többéves küldetést. Hogy mi is volt ebben a rossz? Nem volt semmilyen logikus ellenérv, sem indok, sem bizonyíték, hogy nem kellene ezt tennie. A vezetés nem fogadná el a rossz érzést, sem a személyes kételyt, ami minden egyes Kaoval megejtett találkozó után kísértette.
Kísértet. Talán ez volt a legjobb szó a férfi jelenlétére. Egy kísértet volt amikor a falak között tudták. Nem tudták mit csinál, mert látszólag semmit sem csinált, és mégis, minden megbeszélésen és eligazításon újabb és újabb információkról adott számot. Aki vele tárgyalt előbb utóbb rászokott, hogy többször ismételte el magának a mondanivalóját, nehogy olyan szavakat is elejthessen, amikből következtetni lehet valami jelenlétére vagy hiányára. Kao jelenléte így működött és hatott. Az előtte állók nem sokáig tűrték a tekintetét, és nem kedvelték ha hallótávolságban van, ezen pedig cseppet sem segített a ki nem mondott tény, hogy a ruhái mindig változó rejtekéből figyelt a tenyérnyi kis bagoly, akinek a tekintetével összeakadni a legkínosabb pillanatok egyike volt, amióta csak ügynök belépett a központba.
Kín. Ez volt Kao a parancsnok szemében. Egy kín, amit az okozott, hogy nem lehetett belátni a cselekvései pontos célját. Nem lehetett előre látni a lépéseit, az okokat a lépések mögött, de még csak egy igazi megfogható nyomot sem, amin el lehetett volna indulni feltérképezni azt, amit Kao már megtett és amit ezután tenni akart.
A papírokra nézett ismét. Igen, a papírok ott voltak az asztalán, ahogy manapság szinte már mindig. Sorono Tavara, a teremtett alias akinek a megjelenése majdnem az egész évtizedre vissza volt vezethető, szinte minden lehetséges büntethető tettből kivette már a részét, azonban direkt bizonyíték sehol sem maradt a tettére. Elhagyatott hullák, jellemző ismérvek, közvetett szemtanúk a megjelenéséről vagy a megemlített névről igen, de direkt vallomás, direkt, igazolható és védhető bizonyság sehol. Két következtetés volt csupán: Sorono Tavara vagy egy csoport által használt vagy védett alias volt, így ellehetetlenítve, hogy akár megfelelő és egyező személyleírás is születhessen, vagy pedig... Csak becsülni lehetett. Talán kétezer. Bizonyára léteztek olyan tettek is, amelyeket
egyszerűen lehetetlen lett volna összekapcsolni vele, és olyanok is, amelyekről egyszerűen nem esett tudomás. Háromezer? Mennyi embert kell eltüntetni, hogy egy élet láthatatlanul romboljon végig ennyi éven át?

A csend tapintható volt. Két pár lábbeli topogott csak a padló kövén, és a hanghoz pár másodpercnyi változatlanság után kép is társult. Kao, a már megszokott látvány, járt elöl és egyből a parancsnok asztala felé vette az irányt. Mögötte egy hagyományos ruhákba bugyolált alak tartotta az ütemet szemig húzott maszkkal.
- Lépjünk túl a formaságokon, Kao. Ezért a lépésért a társad az életével fizethet.
- A feltételes jelző ha jól sejtem nem véletlen.
- Nem. De ahhoz tökéletes magyarázatot kell adnod a lépésre, e mellé pedig az illetőnek is meg kell győznie arról, hogy miért ne tartsam egy cellában a hátramaradó életében, amit akár meg is rövidíthetek...
- Kezdjük ott, hogy Shasu, Uetto Shasu - a parancsnok mögötti asztaloknál az emberek feszülten kapták Shasura a tekintetüket. Kao felvételekor, amit bizonyára mindannyiuk átkozott erre a napra, az alakváltó nevén túl szinte minden tudható információt megszereztek róla, és azt is mind Kaotól. Egy másk virtuálisan ismeretlen mágus, aki egy legális céh tagjaként, azonban semmilyen más nyilvántartásban sem szerepelve, egy északi tengeri halászhajón vesztette az életét. Nyílt titok volt, hogy Kao rejtegette őt, és az is nyílt titok volt, hogy senki sem tudta tartani vele a lépést, akárhányszor próbáltak a nyomára akadni - halott. A halála igazolható és több forrásból is beszerezhető. Az itt álló személy a kormánynak, a seregnek, de még a tanács többi részének is szimplán egy bejegyzés a halotti nyilatkozatok között. Egy nem létező személy. Alakváltó. És a szolgálatait a tanácsnak ajánlja.
- Feltétlen hű szolgálat?
- Csakis Kaoval együttműködve - szólalt meg Shasu először. A szavait feszült figyelem követte. - Nem bízom meg senkiben, és nincs is okom másként gondolkodni, főleg amíg olyan veszélyek következnek, amikre Kao most is készül.
- Ez nem túl jó kezdet. Kao nincs abban a helyzetben...
- Ez nem érdekel.
- Uetto... Shasu. Vannak protokollok, amit nem léphetünk át.
- Egy halottra milyen protokollok vonatkoznak? - Kao szája megrándult. Shasu esze úgy vágott, ahogy talán tényleg csak egy kívülállóé vágott volna. Szívesen megkérdezte volna erről Kuudot is, de a műsor mindennél jobban érdekelte.
- Maga nem halott!
- Valóban, de akkor ki vagyok?
- Uetto Shasu, a Lamia Sc...
- Uetto Shasu meghalt a Saint Marion legénységével együtt egy viharban négy hónapja.
- Ne szórakozzon velem, ember!
- Én nem vagyok ember. - Shasu kijelentésére néma, átütő csend volt a válasz. A parancsnok a fejét fogta és az ujjai között nézett a vitapartnerére, aki vetkőzni kezdett. Először a maszk majd a fejfedő került le, felfedve a törésekkel és szakadásokkal teli arcot, és a hiányos hajat majd Shasu széthajtotta az öve fölött a testét takaró jinbeit, a mellkasát takaró kötéseket pedig átvágta a késével.
A lehulló szövet alól előbukkanó testre még a sokat próbáltak sem voltak felkészülve teljes számban. A bőr számtalan helyen volt felrepedve és szakadva, azonban a sebek nem látszottak meggyógyulni. Ahol sebeknek kellett volna lennie, ott a bőr szürkés-fénylő rétegbe váltott. Kao, aki elsőként látta így a testet, egy sokat mondó pillantást kapott Shasutól. A félresikerült alakváltás maradványai még mindig ott voltak a testen. Shasunak szüksége lett volna a tengerre, hogy elsajátíthassa azt a formát...
A parancsnok intett Shasunak, hogy öltözzön fel. Nem vitatkozott, csak csöndben gondolkodott, amíg meg nem formálta a következő kérdését.
- Minek vallja magát?
- Sajnos még nem tudok nevet adni neki. Vízi lénynek, mindenek előtt. - A parancsnok arcán az eddig gondterhelt, és indulatos vonalak leplezetlen felismerésbe váltottak. Az embereire nézett, akik úgyszintén olyan képet vágtak, mint akik megtalálták az utolsó darabot a kirakósban.
- Mennyire képes feltérképezni Fiore vizeit?
- Minden tengeri összeköttetésű folyót hal számára úszható mélységig ismerek. Föld alatti folyásokat is, ahol úszhatók voltak. - A parancsnok agyába lehetett látni. Kao is tudta, hogy sehol sem volt még, hogy bizalmat nem épített és nem is talált sehol, de abban is biztos volt, hogy a parancsnok tökéletesen érti az alvilág törvényeit, amelyek az alvilág ellen harcolók számára is ugyanolyan erősek és áttörhetetlenek: jobb, ha a legproblémásabb és legveszélyesebb elemek a szemed előtt vannak és kifelé szarnak, mert ha nem tartod őket magad előtt bármikor szarhatnak befelé és rád is.
- Kao. Mi a terved?
- Nem szabok meg semmit Shasu számára, azonban ő lesz a kapcsolatom a központ felé, amennyiben a küldetésre való jelentkezésemet elfogadják.
- A vezetés megvizsgálta a kérelmedet és végre az aktáid is eléjük jutottak - avagy csak eddig tudtad visszatartani őket, Kao gondolatai a parancsnok észjárása körül forogtak. Az érdekelte, hogy vajon mi lehetett a terve a hátráltatásával, és mit is érhetett el vele pontosan. Ez egy tökéletesen vak folt volt számára, ami, ettől tartott is, valamikor még visszaüthetett. - A megbízásokat a tanács a kezedbe adja. A megbízások kezdetéig te általad választott időszak áll rendelkezésedre. Figyelmeztetlek, ahogy a kapun kilépsz a megbízás életbe lépését követően, már a direkt látótávjába sem kerülhetsz a központ megközelíthetőségeinek.

Kao hangulata síri mélységbe süllyedt. Amíg Shasu a mágikus jelét kapta meg a szakemberektől, addig a nagyterem szélén ült a mindig elhagyatott padokon. Megszerezte amit akart. Ott volt a szabadsága és a folytatódó saját útja nyomán újra, azonban a parancsnok pillantása és az arca minden szemhunyással kísértette. Ezt elmondta Kuudonak is, aki egyáltalán nem értette a reakcióját.
- De meggyőzted. Nem voltak érvei, és nem tudott mit tenni. Rá volt írva a helyzetre, hogy nem is tehetett volna mást.
- Pontosan ez az. Legyőztem. sikerült átvinnem rajta amit el akartam érni.
- És? Mindenki ezt akarja. Nem sikerülhet mindenkinek.
- Csak az a kérdés, hogy ezt képes-e elfogadni?
- Bossszú?
- Rosszabb. A parancsnok tud valamit. Vagy inkább... Érez valamit. Azzal, hogy legyőztem, ez az érzése az egyetlen amire ráharaphat.
- De miért? Nem elég neki, hogy megkaptad a parancsot? Ő az aki folyton a szabályokat emlegeti.
- Aki a szabályokat a legjobban ismeri, az képes őket a legkönnyebben megkerülni, Kuudo. A parancsnok, biztos vagyok benne, hogy a terem közepén is megölhetne minket, és találna kibúvót. Nem. Pontosan az a baj, hogy nem tud kibúvót keresni a mostani helyzet elől. Nem tud fogást találni, ezért olyasmiben fog megkapaszkodni, ami nem fix. A sejtés alakulhat, és irányíthat.
- És aki találni akar az idő kérdése, hogy talál is. - Kuudo gondterhelt pillantással nézett a megüresedett parancsnoki asztal felé, majd az érkező Shasura.

A hármas szétvált. Mindhárman más irányt vettek. Egy hetet adtak maguknak arra, hogy az utolsó megbeszélésük előtt felkészüljenek a következő időkre.
Kao ismét bevetette magát a könyvtárba, hogy elsajátítsa a hírszerzés speciális mágiájának alapjait a jövőbeli szűkösségét megelőzve, és közelebb akart jutni a saját mágiái befejezéséhez, mielőtt belekezdett volna a céhek felkutatásának.
Kuudo a maga mágiáját akarta megalkotni, és hogy elkészülhessen sok gyakorlásra volt szüksége, és az acélos föld stílusának igazi elsajátítására. Olyan helyet keresett, ahol a zord és rideg kő volt az egyetlen társa amíg gyakorolt.
Shasu volt az egyetlen, aki nem készült kimondottan arra ami következett. Ő csupán maga keresett munkát, hogy Kao távollétében majd visszatérhessen a tengerre.

Most csak 50 VE-t szeretnék adni Shasunak. Köszönöm!

» Rouuro Kao
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao