Rouuro Kao

Tárgy: Re: Rouuro Kao Szer. Ápr. 04, 2012 10:25 am

Kezdjük a rossz hírrel: minden igyekezeted ellenére, ezt a kalandot áprilisinak tudom csak számolni, mivel márciusban már megvolt a két kalandod. És akkor a jó hír:

Nagyon tetszik a történet, örülök, hogy beléptél a mágustanácsba, az az érzésem, mintha a hírszerzési egységet pontosan Kao karakterének találták volna ki. Remekül játszod ki a parancsnokot is, nekem kifejezetten szimpatikus a fickó, és könnyedén elboldogulsz a csatlós és a familiáris jelentette plusz karakterek vezetésével is.

Továbbra is várom a folytatást, Shasunak pedig üdv a Tanácsban!

Jutalmak:
Kaonak 450 VE,
Shasunak 50 VE,
Kuudonak pedig 100 VE.

Tárgy: Eltűnés feltűnés nélkül Csüt. Ápr. 05, 2012 3:03 pm

Kao az éjjeli plafonra meredt, amin a kinti lámpások reszketeg fénye festett narancsos árnyfestmények táncoltak lomhán. Az este fényeiben mindig is otthon volt, és mindig is jobban szerette az éjjeli látképet, a csendet, az utcák gyenge hold, vagy lámpás fényétől megvilágított árnyait és derengő fényeit, az éjjeli élet képeit és hangjait. Szerette végignézni a felvonulást; a néhai részeget, vagy éppen az árnyékokban elsurranó alakot, a macskákat, majd végül a szürkülő ég alatt járó álmosan pislogó dolgozókat, akiknek mindenki más a reggeli kenyeret, tejet, újságot, de gyakorlatilag minden egyebet is köszönhetett.
Felkelt hát, és újra csatlakozott az éjjeli élethez, csak csendesen, az ablaka magányában. Felült a bérelt szoba ablaka előtti asztalra, és tömni kezdett egy késő esti pipát. Éppen nem volt mit nézni az utcán így gyorsan haladt, a dohány kellemesen préselődött a helyére, és a tűz is hamar fellobbant fölötte. A tűz fényénél láthatta a maga arcát az ablak tükröződésében, de az utca is megmozdult. Az egyik házak közötti bejáró árnyékokban feketéllő sziluettje visszább húzódott, és több teret engedett a bejáró nyílásának. Egy ház pedig ilyesmit sosem csinál. Kao folytatta az éppen csak megkezdett pipát, gondosan ügyelve arra, hogy a parázs rendszeresen felizzon, majd mozogjon egy kicsit, mintha ő maga csupán az éjszakai utcában gyönyörködve pipázna. Igaz, történni se történt másképp, de a békés - békében hagyott - pipázás és egy lehetséges követő utáni figyelem közben elszívott dohány között sok különbség volt. És még a tető is megnyikordult. Szerencsére a cserépen motoszkáló hang ismerős volt, így Kao egy újabb pöffentés után gyorsan visszavonult, és felmozgatta magát, hogy egy kis lyukat kristályosítson Kuudonak.
Az, hogy a bagoly így akart bejönni jelezte Kaonak, hogy a vadászatból visszaérő madár is észlelte az idegent, természetesen, gondolta, hisz Kuudo érzékei a többszörösei az övének. Talán még a légzését is hallhatta, ha egy kicsit izgatott is volt az illető. Kuudo is ugyanígy gondolkodott amikor meglátta gyorsan visszatelepedni Kaot az asztalra, hogy beleszippanthasson a pipába. Szó nélkül telepedett meg a férfi vállán, majd pár csöndes perc után, amiben nem érkezett semmilyen jel arról, hogy az emberük a helyén van-e még vagy sem, végre megszólaltak.
- Mennyit láttál belőle?
- Nem sokat. Egy teljes alakos fekete csuklyás köpeny volt rajta.
- Akkor azért volt olyan egyenes a sziluett.
- Meglep, hogy ki tudtad szúrni.
- Az ő hibája - vonta meg a vállát mikroszkopikus mértékben. - Megmozdult, amikor gyújtottam. - Kao persze mindezen gondolatok mellett nem tudott betelni az ismét csak visszatérő szerencséjével. Mennyi esélye lehetett, hogy a félévente egyszer meggyújtott pipa pont elég ijesztette meg a pont akkor őt követő árnyat? Az illető legalább annyira volt professzionális, hogy megpróbáljon beleolvadni az árnyékokba, és hogy a formáját is elrejtse, illetve jól választott rejteket. Ha már egy ideje követte, akkor pedig még azt is hozzáadhatta, hogy az illető nappali elvegyülése is tökéletes. Kao Kuudora pillantott, akinek a szemei nagy gombokként csillantak meg amikor viszonozta a tekintetet.
- Most láttam először. - A madár már szinte olvasott Kaoból. Ezt megnyugtató volt tudni.
- A mai nap, korábban nem volt senki, akit megnéztél vagy észrevettél?
A kis madár elgondolkodott. Ez már azért is furcsa volt, mert erre általában nem volt szüksége rá, ha valamire felfigyelt azt bármikor fel tudta hozni később, már ha nem pont akkor tette meg amikor észrevette a történteket.
- Talán.
- Talán?
- Volt egyszer egy olyan érzésem, hogy figyelnek, de te mondtad, hogy ne törődjek vele.
- A központból való távozás után? - Kao számára a kérdés nyitva maradt. Vajon ez azt jelentette, hogy kapott egy árnyékot a parancsnoktól? Esetleg valaki valahogyan mégis felfedezte a kilétét? Ez utóbbihoz viszont több időre lett volna szüksége, vagy belső segítségre.
Bármi is volt az eset, Kao keze meg volt kötve. Nem tehetett semmit. Ha hozzáért az illetőhöz, jó eséllyel vághatta el a saját jövőjét és Shasu életét, viszont ha nem tett semmit, az illető akár mindvégig a nyomában maradhatott volna... Pár percig csak tervezett, majd előhúzta a láncot a táskájából, hogy új rúnázást készítsen rá...

***
A didergetően hideg éjszakában kialvatlanul állni soha sem volt kellemes feladat, még akkor sem, ha a szél csak alig alig mozdította meg a levegőt. A szerencsére vastag ruhák alatt és mozdulatlanul álló férfi nem fázott annyira, a ruhák alatt megrekedt levegőt a saját hője tartotta melegen, így könnyen tartotta a koncentrációját az ablakon. Az üveg tükrében az utca sárgás-piszkos falai voltak láthatók, de ha egy óvatos megfigyelő elég hosszan kutatta a szemeivel az ablakot, előbb-utóbb észrevette, kivehette a pár percenként felizzó parázst, és az arc egy csöppnyi részletét, ami túlvilágított a visszavert utca sápatag narancsos képén.
A férfit kirázta a hideg a helyzettől. A megfigyeltjét a forrás egy nyomok nélkül ténykedő profi alvilági jelenségnek írta le. Jelenség, ismételte a szót magában, és kezdett rájönni, hogy honnan is jött az a kétes érzés. Miért nem szimplán egy férfi, egy zsoldos vagy bérgyilkos esetleg tolvaj? Mi az amit el lehet és el kell törölni, hogy valakiből egy élő fantom legyen?
A válasz túl egyértelmű volt ahhoz, hogy a férfi kényelmesen érezze magát. Egyáltalán, hogy ne érezze magát úgy, mintha a halálába nézne. Egy ablak választotta el Sorono Tavarától, és az ablak túloldalán a titokzatos férfi is felé nézett. A titok egyre mélyebbre nőtt. A megfigyelő nem bírta levakarni magáról a képzelete alkotta képeket arról, hogy milyen lehet az, aki után minden élet eltűnik, csak mert megtudtak róla valamit.
Egy szellő keltette ki a rémképekből, majd megrázta kissé a fejét a csuklya alatt. Nem értette, hogy miért képzelgett egyáltalán. Mi értelme volt egy élettelen, vagy sötét vonásokkal rendelkező, sugárzóan gonosz jelenséget elképzelnie? Akárki is legyen, Sorono Tavara is csak egy ember volt, valószínűleg kitűnő érzékkel a rejtőzéshez és intelligenciával a tervezéshez. Illetve egy kellemes vonzódással a pipa felé, amikor ablak mögül nézhetett a hűvös éjjelre. Ebben nem lehetett semmi rossz...
- Maga mit keres itt? - A kérdés vérfagyasztóan hatott. A hang gazdája csupán méterekre lehetett, ami viszont lehetetlennek tűnt. A reflexeknek engedve védőállásba ugró és forduló megfigyelő egy sapkát-kabátot viselő férfivel találta szemben magát, akinél két gőzölgő pohár volt. Az érkező meglepetten emelte feljebb a kezét az italokkal, és meglepetten pislogott. - Jól van, jól van! Nem akartam megijeszteni, ember! Nem kell fegyvert rántani! - A meglepett fickó a beszéde alapján szokott volt az efféle helyzetekben, de az öltözéke is arra utalt, hogy valamiféle munkából érkezett vagy éppen oda tartott. A két forró ital a kezében csak erősítette a benyomást, hogy egy nyomdába, vagy esetleg pékségbe igyekezhetett.
- Nincs hová mennem - a megfigyelő felegyenesedett, és a tőr visszacsúszott a rejtekébe a köpeny alatt. A keze persze rajta maradt. - Hogy tudott így megközelíteni? - A kérdésére a férfi értetlenül nézett.
- Hát gyalog, hogy máshogy?
- Hogyhogy nem hallottam?
- Ezt ugyan ne tőlem kérdezze, nem mintha zokniban lennék. Maga azonban furcsa dolgokat kérdez. - A férfi is tartotta a távolságát. Azt, hogy nem igazán akart továbbmenni, az átjáró szűkössége is magyarázhatta. A megfigyelő is egyetértett volna a helyzetével, ő sem nézhetett ki jobban teljes feketében, mint egy rabló.
- Sajnálom, csak... Kissé kimerült vagyok.
- Hát ha nincs hová mennie nem is csodálom. A fogadóból rakták ki? - Mindketten az épület felé néztek, majd a megfigyelő bólintott. A munkás erre csak megrázta a fejét, és odanyújtotta a másik italt.
- Ne hűljön azért meg. Mi a története? - Miután a pohár gazdát cserélt, az éjszakai ember csendesen lekuporodott és nekivetette a hátát a falnak, úgy kezdett neki a saját italának. Végül a megfigyelő is követte a példáját és pár percig csak csendben iszogattak egymás mellett.
- Nem vagyok idevalósi, nem tudnék hová menni - szólalt meg végül a fekete csukja alól a férfi, még majdnem fiú, amint az kiderült, amikor kissé hátrébb húzta a csuklyát.
- Miért van itt egyáltalán? Nem úgy néz ki, mint aki munkára jön. Ilyen kabátot nem sokan hordanak.
- Ez az első megbízásom a céhemnél. Bizonyítanom kell...
- Egy fiatal mesterember? Ritka manapság az ilyen, mondhatom. Itt a városban nem elterjedtek a céhek. Sok hely csak úgy üzemel valaki keze alatt. Úgy hívják őket, privát cégek... - A fiatalabbik férfi a csuklya alól figyelte az idősebbet, amint az elmondta a maga monológját. Nem volt idős ő sem, de valahogy látszott és érzett, hogy gondolkodó típus volt. A tekintete pedig álmodozó. Az arc, amit egy végtelenül tisztességes, romantikus lélekre képzel az átlag.
- Maga mivel foglalkozik?
- Anyagbeszerző vagyok.
- És az mit csinál?
- Hát beszerzi a cég működéséhez kellő anyagokat. Ami hiányzik, azt a lehető leggyorsabban és legköltségkímélőbben szerzem meg.
- Nagy cégnek hangzik ahol dolgozik. Ahol ilyen munkára van szükség gondolom igen nagy a gyártás.
- Az bizony. Nincs megállás.
- Akkor azért kell dolgoznia most is...
- Nem dolgoztam éppenséggel.
- Pedig azt hittem. Úgy tűnt... - A fiú elhallgatott. A férfi feltartotta a mutatóujját amíg ivott, majd egyből rá is kezdett.
- A legtöbb tévedést az általányok okozzák. Nem arra tanítják egy céhben az ember fiát, hogy ne higyjenek annak, amit az átlag mond?
- Ezt így még nem igazán hallottam.
- Pedig ha éppen az első küldetéseden vagy, fel kellett volna, hogy készülj. Bármit is mondjanak bárkiről vagy bármiről, amíg nem vizsgáltad meg te magad, nem szabad, hogy ítélj fölötte mert átverheted saját magad a tévképzeteiddel.
- Ezt honnan vette?
- Tapasztalat. Milyen lenne, ha nem járnék utána az árumnak, ha nem szereznék információt mielőtt lépek? Na mindegy- vonta meg a vállát a férfi, majd az üres poharát felfordította. Egy csöpp távozott belőle magányosan. - Akkor én megyek is. További jó ácsorgást... Ööö... - A fiú is felpattant nyugtából, és a várakozó pillantásra felelt is.
- Jan.
- Remélem sikerrel jársz a feladatoddal, Jan. És gondolkodj el azon amit mondtam.
- Úgy lesz, uram, köszönöm! - A fiatal majdnem haptákba is vágta magát. Nem az első lett volna testbeszédéből, ami a képzésére utalt.
Kao még egy utolsó lépésnyire megállt. Nem tudta mit tegyen. Kuudo szerint is, aki mindvégig a mellényében lapult, a fiú nem hazudott, de ezt a tényt Kao maga is érezte. Talán az első alkalom volt, amikor rájött, hogy a fiataloknak mekkora hátrányai is vannak már vele szemben is. Mekkora lehet egy öreg előnye? Mekkora lehet például a parancsnok előnye vele szemben?

A srác folytatta volna az őrködést, azonban prózaian és menthetetlenül belealudt. A kávéjában volt egy kis mákony ami eléggé elbódította, hogy ne is vegye észre magát, így csak a délelőtti forgalom megindulásakor nyílt ki a szeme, és pánikjában még azt is elfelejtette, hogy az azelőtti este kapott egy italt egy idegentől, nem, hogy a mellette fekvő poharat megnézte volna magának. Zavarában egyenest a fogadóban kezdte el keresni a kilences szoba lakóját, majd mire kiderült, hogy a szoba kulcsait már régen leadták, már a fejében sem volt a tegnap esti idegen. A szemei előtt csak a kudarca következményei jártak, a csalódottsága pedig jottányit sem segített a helyzetén.
Kao pedig, nos ő csak kuncogott egy utolsót a vonaton, és elengedte az egész nüanszot egy derűs emléknek...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Pént. Ápr. 13, 2012 12:54 pm

Újabb szép írás, kritizálni nem is tudok benne semmit, és nem is akarok. Nagyon szeretem, ha egy bizonyos szituációt több szemszögből is megfigyelhetek, ezt azonban frpg-n ritkán tehetem meg, éppen ezért örülök, hogy E/3-ra váltottál, mert a te munkád tényleg olyan, mintha könyvet olvasnék (lassan talán a terjedelem is meglesz Very Happy

), nem egyszereplős történet, hanem minden felbukkanó karakterről kapok egy képet, nem csak önmagukról, hanem Kaoról is... ráadásul egyre jobban írsz. Smile

Ismét köszönöm az élményt, jutalmad:

Kao: 500 VE + 100 VE bónusz
Kuudo: 120 VE

Tárgy: Crocus I. Hétf. Május 14, 2012 10:27 pm

Crocus I

- Hova megyünk? - Kuudo a vonat ablakában állt, és kifelé nézett. Kaoval még soha nem használták a főbb vasútvonalakat, most viszont, ahogy Crocus és Era között voltak a négy sínpár és a láthatárig megművelt földek látványa felkeltette Kuudo kíváncsiságát - mondhatni, hogy túl régen figyelt meg újdonságot, hiszen Erán és a belőle kivezető rejtekutakon kívül nem sok mindent láthatott hónapokon át. Kao nem válaszolt, csak nézte a kis baglyot, amint az mozdulatlanul állt az ablakban. Azok a nagy, sokat mondó szemek a tájon voltak, és úgy villogtak ide-oda, ahogy a vonat mellett elszáguldott egy-egy oszlop, vagy fa. A hajnal szürke fényében, az üresen zörgő kocsiban, a mozdony távoli zakatolásával a háttérben, Kao ezt a képet túl jól ismerte. Ponyva; a szó ami az eszébe jutott akkor, amikor arra gondolt, hogy ő is éppen menekül. Mondhatta, hogy nem menekül, hogy ő ott és akkor a célja felé zakatol, és a célja követeli meg a jól kiszámított lépéseit, azonban ugyanúgy ahogy az okok, a fogalmak sem mindig voltak egyértelműek. Mindig voltak egyenesebb utak, sőt, belegondolva Kao útjainál szinte minden egyenesebb volt; ahogy mindig is mondta, nem ő hajlik a világ szabályai szerint, hanem a világot hajtja az útja köré. Pont ugyanígy volt most is. Nem menekült a múltja elől, azonban miközben ment előre minden elől el kellett tűnnie, ami a múltja volt. Akár a régi, akár az új.
- Crocusba... - Kuudo Kaora villantotta a tekintetét, és szépen lassan elfordította a fejét.
- Ha nem lettem volna veled a születésem óta, azt hinném, hogy szomorú vagy.
- Szomorú?
- Ugyan olyan vagy, mint a szomorú emberek. A légzésed, a tartásod.
- És akkor miért mondod, hogy nem vagyok az mégsem.
- Te nem vagy szomorú, Kao. - Kuuudo úgy pislogott, mint a zavarodott diák, aki a tanárát kell, hogy javítsa.
- Nem? - Valahol mélyen Kao is meglepődött. Nem várta, hogy a pici bármikor is kielemzi őt, ami persze a nevelése végett és, hogy őmellette nőtt fel, ostobaság volt.
- Rajtad kívül nem látok sok embert, de eddig még senkit sem láttam volna, aki ennyi mindent megtett volna a céljaiért.
- És Shasu? - Kao a kérdéssel utalt a többször is előkerült vitájukra Kuudoval Shasuról. Shasu, akinek a faja korlátait is áttörte az elhatározása valahol egy példakép volt Kao számára, aki mindig is tudta, hogy ő maga még csak a megszokása korlátai mögül sem lépett ki.
- Shasu nem ember. - Kao majdnem elnevette magát. Kuudo, a kis szikla, aki alig korábban még képtelen volt megérteni, hogy Shasu nem fogadta el a saját hovatartozását, és ezzel csak az emberekről alkotott zavaros képét koronázta meg egy jókora csiszolatlan kővel, most ugyanő jelentette ki, hogy Shasu végül is tényleg nem ember, csupán mert nem azt vallotta magáról?
Valami történt. Tudta, hogy valami történt, de nem akart rákérdezni. Talán nem is lett volna értelme, se haszna. Mind a kettejük olyan gyorsan változott amióta egymás életében voltak... És mégsem egészen. Nem csak kettejük. Nem sokkal Kuudo kikelése után Kao új életet adott Shasunak is. Azóta, öt hónapja hármójuk úgy változott, mintha három pillér lennének amik egymás köré fonódnak, és ugyanazt tartják. Kao fejébe a nap narancsos fényével tört be a világosság.
- Nem akarsz szabad lenni?
- Az vagyok. - Kuudo Kaora sem nézett, újra csak a mezőket követte a tekintetével. Kao sem mondott semmit. Erről még csak szavuk sem volt soha. Az egyetlen beszélgetésük, amikor ilyesmiről akár csak szó is esett az volt, hogy Kao megértette Kuudoval, ha ő meghal, a madárnak mennie kell, és tudatnia azt Shasuval, aztán élnie a saját életét, miután végleg eltemette az Arcanumot.
Nem kérdezett tovább. Nem is lett volna értelme. Kuudo azt válaszolta volna, hogy ő akar Kao útján vele tartani. Ő nevelte fel, tudta, hogy milyen meséken és tanításokon nőtt fel, és tudta, hogy a kis madár sokkal statikusabb is lett mint ő maga. Most is, ott a fülkében Kao volt aki hülye kérdéseket tett fel, meginogva a gondolataiból, befolyásolva a világ romantikájától és a társadalmi beidegződésektől. Ő ember volt, így tele volt hibákkal, mg Kuudo az a rideg tömb volt, ami egy bérgyilkos, egy Déli Farkas mindig is lenni akart. Igen, Kuudo akkorra már az akadémia büszkesége lett volna, vagy éppen a legnagyobb ellensége, mivel valaki biztos megijedt volna attól, amilyen szilárdan Kuudo képes kezelni az élet és halál, logika és megfigyelés dogmáit. Bizonyos szempontokból már Kuudo is magasabb szinteken volt mint Kao, ezt mégis megnyugtató volt érezni.

- Megérkeztünk - szólalt meg Kuudo, talán egy órányi csend után. Kao felült az ülésén, és lehúzta az ablakot, csak, hogy Kuudo kirepülhessen, aztán lezárta a fülke ajtaját, és lehúzta a rolót az ajtón. Kuudonak nem kellett egy perc és újra feltűnt a láthatáron egy hatalmas raktárépület fölött, majd hirtelen lefékezett, jelezvén, hogy megtalálta a megfelelő helyet, Kao pedig teleportált. Ez is egy volt azok közül a dolgok közül, amit Kao csakis Kuudoval tehetett meg, nélküle pedig újfent csak a szerencséjére bízta volna magát, ahogy korábban is annyiszor.
A teleportja alig egy méterrel az épület teteje felé repítette. Az épület a legmagasabb volt a környéken, a falai pedig derékmagasságban körbevették a tetőt így tökéletes búvóhelyet alkotva a külvárosi telepen. Kao landolt, majd elterült a földön. Nem érezte, hogy mennie kéne, így hanyatt feküdt és elnyúlt. Kuudo pár pillanatig csak nézett rá a levegőből; bizonyára túlzottan megszokta már a gyors iramú helyváltozást ahhoz, hogy megértse a jelen helyzetet. Nem is ember, gondolta Kao, talán meg sem értené.
Végül Kuudo nem is mutatott semmi megértést, de kíváncsiságot sem, szimplán elrepült, Kao pedig egyedül maradt az egyre kékülő ég alatt. Nem tudott felkelni, vagy valahol mélyen nem is akart. Egy gondolat ragadt az elméjében, mint egy zseniálisan megírt dal, aminek minden üteme újra meg újra lüktet az ember fejében, ha a csend elviselhetetlenné válik. A szavak úgy törtek elő Kao szájából, mintha a lelke legmélyéről jöttek volna.

Hová mész
Mit fogsz tenni
Ha tudod
Hova mész sem lesz más
Csak egy állomás
Egy újabb
Mielőtt tovább és újra
Szöksz majd újra
Egy újabb állomásra
Úgy, hogy nem tudod hol a vége
Mikor lesz már végre
Vége
A folytonos váltásnak
A lakhatatlan szobáknak
Éjjeli magányban
Könnyektől ázott rongyos párnáknak
Hiánynak a testben
Égetően
Lélekben
Félve bizonytalantól
Minden egyes holnaptól
Kizsigerelve minden egyes hónapból
Egy újabb év telik
Ránccal, aggodalommal teli
Munkával, végeláthatatlanul
Kilátástalanul
Várva, mégis váratlanul
Amikor már jönni jösz kívánatlanul
Már nem várnak
De te jössz
Megállíthatatlanul
És jön veled egy lavina
Egy újabb csalódás
Egy újabb évnyi kallódás
Pár újabb vers
Újabb sorok egy fióknak
Pár szó és pár elveszett ablak
Jövőkre, melyek már nem nyílnak
A tükörben ezt is látni
Az írás megint segít lépni
Át, valami másba
Amit eddig nem is sejthettünk, soha
Az segít akinek szüksége volt rá
Aki erős volt pedig összeomlott már
Még egyszer
Újra
Fel kel állni
Kezdeni
Újra járni és építeni
Tervezni újra, és védeni
Mindent
Aminek aláálltunk
Mert ezt az árkot mi is
Ugyanúgy eddig ástuk
A hátunkon a súly
És mi már vártunk
Most nem futottunk
Most már álljuk
Hiszen ez már valahol a mi álmunk
Hogy két lábon állunk
És lépésről lépésre mászunk
Előre
A jövőnk felé
A reményteli dűlőre
Ahol a súly már büszkeség
És a lábnyom
Ha elmosódik is
Csakis a mi mesénk

Kuudo nem tért vissza később sem, azonban amikor Kao végre felállt, egy távoli ponton villantak fel a szárnyai, és ő is a levegőbe emelkedett. Kao mosolyogva teleportált tovább. Pár perc múlva meg is érkeztek Kao nem tudta hová, de tudta, hogy Kuudo már igen. A kis madár csakis úgy irányította, ahogyan ő azt neki tanította annak idején, és mivel ő jobban is érzékelt mindent maga körül, az éjszakában is, Kaonak már idejekorán rá kellett jönnie, Kuudo nélkül sokkal kevesebbet ér.
Egy szobában kötöttek ki, egy padláson, ahová a város fölött forgolódó szelek és az őket meglovagoló galambok szabadon jártak be. Kuudo röviden nézte a megérkezett Kaot, majd csak annyit mondott, félig kérdő hangsúllyal, - ma akkor nem megyünk tovább - mire Kao a kis madárra mosolygott, és az ölébe vette. Úgy aludtak el, az ódivatú holmik és kacatok között, mint két gyerek, akik feltévedtek a padlásra, és belefáradtak a sok érdekes és titkos kincsbe, amit ott forgattak fel.
Álmában Kao újra bejárta a régi folyosókat, a katakombákat a kaszárnya alatt. Ismerte a folyosókat, ismert minden bejárót, de egyik sem érdekelte. Tudta mit talál a mélyükön. Csak botorkált, amíg észre nem vette, léptei egyre mélyebbre viszik és egyre hosszabbak. Megfigyelővé vált a saját álmában, és ezúttal tudta is, hogy mit figyel meg. Észlelte az elmosódott álomképet, amiből szinte kivilágított az öreg mágus képe. A férfi nem volt idős; nem tűnt annak, se gyengének. Az ereje lüktetett Kao fejében, és a szemei megtalálták Kao gondolatait, és egyenesen átszúrták a megfigyelőt.
"Miért vagy itt, Kao?" És Kao nem válaszolt. A gondolatai a kiutat keresték, de az öre ismét megszólalt.
"Ha fel akarsz ébredni, fel fogsz. Valamiért mégis itt vagy." Kao lenyugodott. Gondolkodni kezdett. A nap eseményei jutottak eszébe, a feltüremlett gondolatok, és az aggodalmak.
"Oh, hát kikelt? És milyen erős... És társad is van. Ismeri a titkodat? Tudja mivel nézel szembe?" Kaonak az volt az érzése, hogy a mágus olvas belőle, mint egy könyvből. Menekülni akart, de az öreg szavai mg utolérték.
"A te titkod a tiéd marad, úgy, ahogy a felelősség is a tied lesz. Kérdés, hogy a társaiddal megosztod-e őket majd..."
A képe elhomályosult, és Kao szemei felpattantak. Az emlékeiben minden tisztán élt, azonban az élmény kérdése elhalványult afelett, amit az öreg jelenléte visszahozott emlékekként a fejébe. A tojás, amit csakis a mágiánál magasabb erő nyithatott meg, és a gondolatai, amikből egyből kiolvashatóak voltak a társai és a célja...
Végre rájött. Ő már inkább csak a cél volt, ami mindent megmozgattott maga körül. Talán nem volt is érdemes rá és egymaga már koránt sem volt elég hozzá. Talán rég nem volt, talán sose volt elég akarata hozzá: tudta, Shasunak van. És talán... Nem, inkább biztosan nem volt elég szilárd és egyenes már az út, amin ment: Kuudo az aki emlékeztette arra, milyen egyenes is volt az régen, és aki mindig is egyenessé tette azt számára.
Kao gyengének érezte magát, életében először. És élvezte az érzést...

Ez egy kicsit nehéz szülés volt, de időleges, leírandó a változásokat. Ajánlom Canának.

Tárgy: Re: Rouuro Kao Kedd Május 15, 2012 4:24 pm

Nem sok minden történt ebben a kalandban, sőt szinte semmi, mégis egy szuszra olvastam végig, mert igaz, eseménytelen volt, mégis a Kaoban lezajló gondolatok és érzelmek dömpingje úgy töltötte ki ezt a rövidke kis fejezetet, mint ha háborgó tengervizet töltenénk egy egyszerű vizes pohárba. Különösen értékelem a kis Kuudoba fektetett energiát, érdekes személyiség, és azt hiszem tényleg tökéletes kiegészítése Kaonak.

Várom a folytatást! Smile

Jutalmad 500 VE, Kuudo pedig 100 VE-t tehet zsebr...khmm szárnyra? oO Very Happy

Tárgy: Crocus II. Csüt. Május 31, 2012 11:23 pm

Crocus II

- Most mi a terv? - Kuudo Kao válláról kérdezett, miközben a páros a padlás ablakán guggolva nézett rá Crocus belvárosának távolban magasodó és sűrűsödő tömbjeinek alakjára.
- Be kell vezetnünk magunkat a háttérbe - mondta Kao álmosan ásítva, és egy félpillantást vetett a bagolyra. A kis állatnak még nem tanított az alvilágból sokat, csupán a legalapvetőbb törvényszerűségeket, amik szerint bárhol meg lehetett élni. Csupán az volt a kérdés, hogy a kis madár vajon mennyiben lett volna képes maga is befolyásolni és alakítani, kézben tartani a folyamatot.
- Nem lassú az, ha a háttérbe akarsz bekerülni?
- Nem is siethetek, mert az feltűnést kelthet, és agressziót válthat ki...
- És mi van, ha olyan területet veszel át, ahol nincs konkurencia? - Kao Kuudot fürkészte. Ilyesmire tényleg nem gondolt, de ahogy nekilátott gondolkodni is, egyből jött a válasz.
- Crocus. A legnagyobb népességű város, és a kereskedelem központja. Az alvilág is itt sűrűsödik, főleg, hogy Erában a talaj túl forró és minden terület túlérzékeny... Ami itt nincs, az máshol sincs. Nem valószínű, hogy ki tudunk találni újat. - Kérdő tekintet fogadta az elgondolkodott madarat amint felnézett újra, de a bagoly tekintete tiszta és egyenes volt. Máris volt ötlete.
- Mi a helyzet a fegyverekkel?
- A fegyverekkel? Hát fegyverkereskedő holtbiztos van, nem is egy...
- És mi a helyzet a lekövethetetlen fegyverekkel? - Kao, ha valaha nézett is furcsán, akkor ott az ablakban valami újat produkált.
- Nos, ha csak nem fogják el az illetőt a helyszínen, vagy a fegyver nem marad a sebben, így is úgy is lekövethetetlen. Már persze ha pengéről beszélünk. Egy jó nyomozó azonnal kiszúrja a fegyvert, és a sérülésből képes a fegyvert is beazonosítani, ez tény, de fegyver alapján kutatni... - Kao oldalpillantására Kuudo újra elgondolkodott. Kao szerint a madár valahol itt lőtt túl azon a szinten, amit az emberek képesek voltak elérni a maguk módszereivel és intelligenciáival. Egy ember, egy nyomozó, aki a sokadik áldozatát látja, nem is remélheti, hogy bármikor képes lesz is megtalálni egy fegyvert a tengernyi közül egy olyan nagyvárosban, mint Crocus, illetve a fegyver maga vajmi keveset nyoma a latban. Ahol sérült illetve halott van, ott a sérülés maga, és az áldozat, illetve egyéb szemtanúk vallomása elég. Minden épeszű bűnöző megszabadul a fegyverétől, ha túl mélyre mártotta már a bajba...
- És... Mi van, ha a fegyver nagyon speciális, rejthetetlen, vagy szimplán csak esélytelen, hogy a célpont közelébe jusson? Ha egyértelmű nyomot hagy, viszont a gyilkosság után tökéletesen eltűnik. Lekövethetetlen, mert konkrétan nem is létezik.
- Látom hová mész, azonban ebben sem látom az igazi lehetőséget, ha csak nincs benne több vonatkozó tényező...
- Mi van, ha az első pár célpont olyan személyek, akiknek a halálát bizonyosan szigorúan lenyomozzák, és a fegyver, a halál módja olyan jelképes, hogy az egyből felismerhetővé válik?
- Ezzel csak az a baj, hogy hamar elhíresülne. Pontosan az, amit el akarunk kerülni...
Kuudo ezúttal hosszabb gondolkodási időt kért, majd amikor visszatért Kaohoz, már mindketten ugyanazon a húron pendültek az agyak. Az első pár szó után szinte együtt mondták fel a megoldást.
- Miért ne választanánk ki egy csoportot vagy vállalatot? - Minél nagyobb a vállalat, annál egyértelműbb, hogy vannak ellenségei, és minél zárkózottabb, esetleg állami a szféra, annál biztosabb, hogy a befolyásolásáért is harc folyik. Az alvilágban pedig egy olyan támadássorozat, ami egy ilyen hatalom felé tör nagyon hamar le fogja kötni azok figyelmét, akik addig csendesebben dolgoztak érte. - A találkozás onnantól már csak idő kérdése - fejezte be Kuudo. Kao az állát fogva gondolkodott, és fel-alá járkált.
- Megteremtünk egy támadhatatlan és lekövethetetlen, de egyértelmű védjegyet majd felajánljuk valakinek, aki nevet és célt is ad mögé... - A levegő megváltozott. Kao körül a napban fürdő reggeli város buzgó érzése vibrált, Kuudo pedig, mintha csak pont ezt érezné, megrázta a tollait.
- Akkor, hogyan tovább? - Kao csak annyit gondolkodott, amennyit éppen kellett. A fejében pörögtek a gondolatok, ő pedig azonnal kimondta, ami legördült a malomról:
- Ipari kémkedés... Csak felgyorsítva. A te dolgod lesz - mutatta Kao, és az ujjai egy képzeletbeli kicsinységet mértek a levegőben. Kuudo volt az a kis semmiség; ő volt az is aki képes lehetett olyan helyekre is bejutni, ahol egyből eljutnak az eredményhez, és átugorhatják a beolvadás és a kutatás heteit...

***

- Jó estét Rengus.
- Kellemes hétvégét, igazgató úr!
- Szerencsére az lesz. A családdal megyünk a tengerpartra, halászni. Kár, hogy maga éppen most van beosztva, pedig jó lenne egy másik nagy akasztó a deszkán...
- Így a szerencsém, igazgató úr, de majd legközelebb!
- Bizony. Majd szólok Ernestnek, hogy a következő hosszú hétvégén maga is szabad legyen.
- Köszönöm uram!
A kis jelenet végén az öltönyös fazon végül kilépett az ajtón, az őr pedig bezárkolta a kapukat. Kaonak és Kuudonak tizenkét órája volt, hogy felforgassák az irodát, de legalábbis tizenkét órájuk volt, amíg a másik őr meg nem érkezett. Mivel véletlenül sem becsülhették volna alá a vállalat központjának hatalmas méreteit, természetesen meg volt a tervük arra is, hogy mi lesz kifutnak az időből...
Türelmesen vártak, majd egy órát, mire mozgásba lendültek újra a beszélgetés elhalásától kezdve. Az őr nekik háttal ült a bejárati hall végében és a Heti Halászt olvasta.
- Te jössz. Halk legyél, és a fickó meg se tudjon mozdulni - mondta Kao, mire Kuudo egy bólintással röppent el a válláról. Talán az volt a legelső alkalom, amikor Kao végre láthatta a kis baglyot lopakodva suhanni, de biztos volt benne, hogy azt a precizitást nem felejti majd el egyhamar. Kuudo pár apró felemelő szárnycsapás után irányba is állt, majd minden néma csendbe halt. Kuudo szárnyainak tollai bolyhosan meredtek ki a kecsesnek megszokott formájuk helyett, és az álló levegőjű teremben is láthatóan borzolódtak, amint a kis madár siklását fékezték.
Kuudo lábai alig három méterrel az őr mögött előre nyúltak, és köztük egy tökéletes kis tövis formálódott meg pillanatok alatt, majd pendült meg, amint kitorpedózott a karmok közül, és eltűnt a férfi nyakszirtjében.
Az idősödő őr teste egy pillanatra ugrott meg csak, de aztán rángva engedett fel hosszú másodpercek alatt, hogy végül leejtse a magazint. Kao a következő percben lépett végül oda a testhez, amikor Kuudo már újra felemelte a magazint, és a férfi testére dobta.
- Nem is kár érte - mondta. Kao szemöldöke felszaladt. Kuudotól ilyen mondatot még soha nem hallott, de nem is várt. Tekintetére a pici bagoly egy kaparászással válaszolt, mire Kao végre odafordította a fejét a magazin címlapjára. Az álomfogás: Óriás Folyami Macskahal! hirdette a főcím, alatta egy kísértetiesen ismerős, emberméretű, de jóval súlyosabb mázsás hal képével.
- Oh... - Kao elkezdte a kristályosítást, de közben már mondta is a továbbiakat. - Minden emeletet átfésülünk. Elsőként az irodák tárolóival és falaival kezdjük...

Pár óra telt el, alig három csupán, amikor végül eljutottak az eredményhez. A legmagasabb emeletről kezdve kutatták át az épület irodáinak asztalait, irattartóit és raktárait, majd ellenőrizték a falakat rejtett tárolók után, így nem is kellett messzire menniük: eggyel a tetőtér alatt az igazgatósági irodában találtak rá a nyilvántartásra, majd a falban több széfre, ahol az királyi és állami vállalati kapcsolatok és szerződések rejtőztek. Az információk jókora tömböt tettek ki, és Kao nem is kételte, olyan mértékű erőt képviselhettek az azokat kihasználni vágyók köreiben, hogy azok az egész épületet vagy az egész tömböt letarolták volna érte, ha tudják, hogy megúszhatják élve és gyanún kívül.
Kao tudta, hogy ők meg fogják, de azt is csak addig, amíg nincsen semmiféle kapcsolatuk az ügyhöz, amíg nem tudnak semmit arról, hogy mi van a papírokban, és amíg nem csatlakoznak sehová. Úgy kellett kezelniük mindent, mintha törékeny kristályüveg lenne, amihez csak biztonsági borításokon és dobozokon át nyúlhatnak.
Kuudoval még órákig tárgyaltak arról, hogy mi legyen, és végül megegyeztek abban, hogy a nyomok és a zsákmány kiszállítása előtt még felállítanak egy csapdát, hogy elkerüljenek bármilyen feltűnést a hétvége alatt.
A csapdákat a bejáratoknál helyezték el: mindegyik egy Crystallic Enchantment volt amit körbevette a kapukat. Aki a területükre lépett, azokban hirtelen felébredt a gondolat, egy "emlék," hogy egy hirtelen időzített ellenőrzés miatt az épületbe bejárási tilalom lett elrendelve még aznap, erről pedig a mágikus üzenetben értesült, ami kiment a fejéből. Egyébként is mivel ez a lehetőség támadt, a régen halogatott hobbik és időtöltések illetve nyaralások az üres hétvégén megejthetőek lennének.
Miután a csapdákkal is végeztek, nekikezdtek a kiszállításnak: az őr kristályba zárt testét illetve a jókora blokkba pakolt dokumentumrengeteget egy még nagyobb kristályfoglalatba zárták, majd Kuudo egy kőréteget teremtett köré, hogy a fények se verődjenek vissza róla, majd megvárták a napnyugtát, hogy a sötétség leple alatt cselekedhessenek.
A váltás pont akkor érkezett, amikor az este végleg elsötétítette az eget, és a lámpások fényénél figyelhették meg, ahogy a fütyörészve ajtóhoz trappoló férfi az utolsó méteren megáll, és a kezét a fejéhez csapva vár pár másodpercet, majd megindul visszafelé.
A kiút innentől kezdve egyszerűbb alig lehetett volna, inkább az időigényességével volt kisebb probléma. Kuudo felderítette a szomszédos tetőket, jelzett, Kao átteleportált, majd maga után lebegtette a csomagot. Már hajnalodott, amikor végre újra kiértek az ipari negyedbe az öreg gyárépülethez, hogy újra igénybe vegyék a porosodó padlás szolgáltatásait...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Hétf. Jún. 18, 2012 5:47 pm

Nos őszinte leszek, a kaland szépen igényesen van megírva, választékos a szóhasználat, jól fogalmazol, a színezés is tetszik és nekem különösen tetszettek a kis bagoly részei. Egy bajom van vele hogy nem értem mit történik. Hogy is mondjam tudom hogy miről szólt a kaland de hogy miért meg hogyan meg mit kell csinálni, és miért mentél a gyárba vagy éppen mi kell pontosan onnan hogy valakit aki nem tudom megtalálj vagy szarokba szoríts.... ááá már most bele zavarodtam. A párbeszédet többször is elolvastam de nem igazán értem azt sem, borzalmasan ködös. Természetesen megértem ha ez a karakter stílusa de azért kérlek finomítsunk ezen, hogy azért én is értsem kicsit.
Most átugrok ezen a ködös dolgon, és arra kérlek többször ilyen ne forduljon el.

Jutalmad: 500 VE

~~~Level up!~~~
Gratulálok a hatos szint meglépéshez

Tárgy: Crocus III. Vas. Júl. 01, 2012 4:42 am

Crocus III

Egy padlás. A lágy hold fényével borított sáv plafont és a gerendákat világította meg, az orrba fészkelt szag pedig a por és a szú ette fa és szőnyeg sajátja volt, ami minden emberben a padlások elhagyatottságát jelképezte. Egy elhagyott padlás, folytatódott a felismerés, majd a hiányzó deszkákra nézve meg is volt állapítható, hogy miért volt mégis szélmozgás.
A férfi fel akart ülni, de nem tudott. A feje mozgott csak, minden más súlyos bilincsekben volt, amiket még csak beazonosítani sem tudott, mert úgy borították, hogy egy apró mozdulata sem lehetett bennük. Mozgás nem lévén a gondolataiba süppedt, és egy pillanat alatt újraélte a homály előtti pillanatokat: ott volt a férfi előtt akit éppen lelőtt a gerendáról, miközben az le akart mászni. Az idegen lezuhant és elterült a földön, majd az esést követően már meg sem mozdult többé. Tudni vélte, hogy ezért jutalom járt volna, és azt is, hogy nem akarta, hogy bárki más rátaláljon, hogy ellopják előle a zsákmányt.
Akkor történt, hogy a halottnak hitt férfi hirtelen kinyúlt felé. Csak a keze mozdult, de az mintha kilőtt volna felé, és a következő pillanatban minden elsötétült, a hasában és a fejében éles fájdalommal. Erre az emlékre újra mozdulni akart, felemelte a fejét és fel akart ülni, de csupán annyi változott, hogy az izmok használatára a teste fájdalommal válaszolt. A hasában feléledt a fájdalom, és a látása ismét megremegett. Inkább visszafeküdt, amíg minden újra rendbe került. Legalábbis annyira rendbe, hogy ne legyen rosszabb, mint azelőtt volt.
- Ez a nap se lehetne már rosszabb - sóhajtott, majd kényelembe helyezte magát.
- Bízzon bennem, lehet - szólalt meg egy idegen hang a sötétből. Az idegen ki is lépett az árnyak közül. A férfi erre csupán megvonta a vállát... Azaz csupán megvonta volna, így viszont pár másodpercig semmi nem történt, aztán:
- Vészjósló megjelenés, és sejtető szavak. Kitalálhatom? Ha nem segítek, megölsz?
- Ez is egy lehetőség, de ha tisztában vagy a helyzettel, akkor akár fel is vázolhatnánk a többit, hátha lehet szó egyébről is.
- Ezzel csak az a baj, hogy bármi más is lesz a vége, megölhetsz, mert tudom ki vagy.
- Úgy látom ismered a fámát...
- Hát sokszor kapom ezt az arcomba.
- Azonban még mindig élsz. Ezt azt mutatja, hogy szokásod a jó döntéseket hozni.
- Többnyire csak megmentem a saját életemet...
- Ez általában elég. Sokan becsülik alá az életet, főleg ha az nem a sajátjuk.
- A mi szakmánkban az élet nem ér túl sokat, nem gondolod?
- Mi ér sokat, mi érhet egyáltalán többet akkor?
- A kellő test, vagy testrész, a céltárgy, információ. Mikor miért fizetnek.
- Tehát végeredményben a pénz is többet ér nálad?
- Hát - a férfin látszott, hogy még őt is meglepte valahol az egyenes logika, pedig ő maga volt aki kimondta a hozzá kellő szavakat. - Végül is igen.
- Ha megmarad az életed az nem jelenti azt, hogy mindig lesz információd?
- De lesz másról is, például a megbízómról.
- A parancsnok alkalmatlansága bénítja meg a sereget, nem a gyalogosé. - A férfi tekintete és kifejezése összezavarodni látszott.
- Ezzel mire célzol?
- Arra, hogy ha valaki nem akarja, hogy tudják a kilétét, akkor neki kell róla tennie, nem annak, akit megbíz pont azzal, ami veszéllyel lehet rá és a nevére.
- Hát... Ezt így még soha sem tapasztaltam - nézett az árnyék felé a férfi, és láthatóan érzékelte, hogy az idegen aki hozzá szólt véletlenül sem fedte fel neki magát, és a hangja is suttogó volt. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy ki lehetett.
- Akkor eddig nem találkoztál egy életképes megbízóval. És azt is magyarázza, hogy miért kötöttél ki gyakran ott, ahol.
- Köszönöm a tanácsot - szólalt meg újra a férfi, már mosolyogva. - De hogy visszatérjünk az alaphelyzethez; most mi lesz velem?
- Mit tudsz adni az életedért?
- Információt - mondta gondolkodás nélkül, de annál vadabbul mosolyogva...

***

Egy hónap telt el a beszélgetés óta. Ted, merthogy az ismeretlen megbízó így nevezte annak idején, amikor a Korani cég feje után nyomozott neki az első feladataként, már Crocus kedélyes lakójának számított. Egy hentesnél dolgozott, beszállítóként, és vidáman múlatta idejét a környező kocsmákban, és nem mellékesen szerette az örömházakat is.
Az emberek azt hitték, a férfi csupán egy az éjjeli munkások közül, senkit nem lepett meg, hogy nappal nem látták, és senkit sem zavart, hogy folyton borostásan, kialvatlan szemekkel járt körbe. Végülis, gondolták róla, éjszaka szállítani és pakolni az egyik legnagyobb hentes hűtőházába nem lehet könnyű meló - éppen ezért nem is kérdőjelezték meg, hogy mindig volt is pénze. Miért is ne lett volna: amíg az emberek vitték a húsokat, addig neki újabb és újabb szállítmányai voltak, amiből több és több pénze lehetett. Márpedig neki köszönhetően a hentesüzlet sok új húsáruval bővült, amik a versenyáraknak rendszeresen mutattak fityiszt. Habár az ízük nem volt olyan jó, de sok szegényebb család is csatlakozott a bolt fogyasztóihoz, mert megengedhették maguknak az olcsóbbik húst.
Persze az emberek nem gondolták, hogy mi folyik a háttérben. Senki nem sejtette, hogy egyáltalán volt valami a háttérben, és ez jó is volt így. Éppenséggel Ted sem tudott sokat, csak éppen annyit, hogy Sorono Tavara majd egyszer felbukkan.
Még ő maga sem tudta, mit várt igazán Tavarától, csak remélt. Munkát, igazi, régi stílusú munkát várt, ahol nem tudja mit miért tesz, és hogy kinek, és csupán a pénzére kell várnia a feladata végeztével, nem a bosszúkra és nyomozókra,vagy mágusokra, amik keresztbe cseszték az elmúlt öt évét, és a képességeit sutba dobva lényegében zsoldos munkára kényszerítették, hogy ne kelljen újra meg újra ostoba hibákba futnia a megbízói titkolózása, hülyesége, vagy éppen ellenségei miatt...
Ted valóban egyszerű ember volt. Csak tudatlanságra vágyott, és végre volt valaki, elég hatalommal a szavai mögött, és ésszel a cselekedetei mögött, hogy számítani lehessen a felbukkanására. Pár hete volt csupán, hogy elszökött a Korani cég alkalmazásából, a központ pedig még aznap felrobbant, felbolydulást keltve még Crocusban is, ahol pedig a vidék apró városkáinak nevét még csak hírből sem sokan ismerik. Tedet mostanában kifejezetten mosolyogtatta a tudat, a megbízója pont az a terrorista, és őrültnek titulált sötét mágus, aki habár valóban a tett mögött állt, de Ted mindennek el tudta képzelni, csak nem terroristának, és főleg nem őrültnek.
Tavara Ted szemében egy veszélyes elem volt, ahogy az az ember lehet veszélyes, aki egy fontos pozícióban ülve egyetlen szavával öl embereket, csakhogy Tavara nem ült meg a lánc végén, Tavara az az ember volt, aki nem bízott a hatalom alapú felépítésben, ehelyett mindent maga csinált a saját csapatával, úgy, hogy meg is volt a hatalma ahhoz, hogy megtegye mindazt, amihez mások a hatalmuk machinériáit használják. Tavara gyors volt, és döntésképes, nem voltak kifaggatható szájai, sem felfedhető kapcsolatai, sőt Ted még azt is megkockáztatta, hogy maga az ember talán valami sokkal hatalmasabb védelme alatt áll. Másként nem látta értelmét annak, hogy Tavara egymaga üzent hadat válaszul az őt üldöző cég egészének, azon lehetőségeket figyelmen kívül hagyva, hogy egy olyan cég, mint a Korani, bizonyosan rendelkezik kapcsolatokkal és kimenekített erőkkel-hatalommal a városon kívül is és, hogy a tettét igen magas tanácsbeli reakció fogja követni.

- Látom te is elmélkedő típus vagy, Ted - szólalt meg az árnyék. Ted megfagyott léptében, és egy pillanatnyi megingás után inkább mégsem nézett fel. Az egyenletes hangszínű suttogás biztosan Tavara volt. Egy újabb lépést egy másik követett, majd Ted visszanyerve a lendületét, csak félig-meddig megemelve a kezét intett Kao felé. Miután a tempója elvitte a helyszínről, a sarkon még visszanézett Tavara hűlt helyére, majd folytatta az útját a hűtőház felé.
A hentes hatalmas hűtőkamrája, és a hozzá csatlakozó kis, mindig hideg raktár és irattár manapság mind Ted szolgálatára álltak, ami tényt mi sem mutatott jobban, hogy az íróasztal latt volt egy láda, amiben jó pár pokróc és hálózsák is volt a néhány szükségéjszakára, amikor Ted nem akart vagy mert mozogni az éjszakában. Igazság szerint most már ez az éjszaka is ilyen volt, mindössze biztos volt benne, ha be is zárta a hűtőház ajtaját, Kao akkor is rá fog köszönni valahonnan, amikor már úgy érzi, egyedül van végre...
- Nem szeretnék addig várni, amíg hajnalodik - kezdte Tavara hangja újra, Ted pedig újra megfagyott a mozdulatiban. A visszhangzó teremben már megtalálni se volt könnyű a hang gazdáját, akit végül a körbeszáguldó tekintete az irodának levágott helység tetején pillantott meg.
- Tavara - szólt a várakozó hangsúly Ted részéről. Már szó szerint kirázta a hideg a megbízójától, még akkor is ha tudta, hogy ez a megjelenés biztosította a sérthetetlenségét is.
- Történt egy rablás a napokban, a zsákmány pedig nagy. Mondhatni hatalmas.
- Nem tudok ilyenről.
- Ez hamar változni fog. A zsákmány csak közvetetten értékes, és úgy is csak azoknak, akik tudják használni, éppen ezért a felvevőpiaca fogja keresni. Mindössze meg kell találni a csomagot...
- Crocusban megtalálni egy csomagot?
- Még szerencse, hogy neked nem kell - szólt az utalóan megnyomott súgás, majd egy papírcetli bökte meg Ted kezét. Amint a férfi kinyújtotta a tenyerét, a kis fecni élettelenül hullott rá, majd amikor Ted a szeméhez emelte azt, Tavara hangja újra felszisszent.
- Erről még senki sem tud, úgy ahogy azt sem tudja senki, hogy van mit keresni. Ettől függetlenül Crocus sem alszik soha. Valaki mindig figyel. - Az ajtó megkoppant, mire Ted a háta mögé kapta a tekintetét, majd vissza. Tavara már sehol se volt.
Az ajtó újat koppant, mire Ted zavartan a zsebébe tömte a cetlit, és a szokásos rövid kardért nyúlva a mellénye alatt résnyire megnyitotta a zárat. Az arca rögvest bosszúsba váltott, visszacsúsztatta a helyére a pengét, majd nyitott. Az ajtó túloldalán a szokásos árnyas tekintetű utcakölyök állt, és most is egy kocsi volt mögötte, egy koszos sötét anyaggal letakarva. Ted gyorsan beintette a kölyköt, aki nyögve húzta be a nagy darab csomagját a hűtőház bejáratán.
Nem késlekedtek, a lepelt azonnal lehúzták a holttestről, és a fiú már mondta is a magáét.
- Ez az egyik királyi hivatalban dolgozott. Nem olyan mint a szokásosak...
- Látom, van rajta hús.
- Nem az - szólt közbe a srác, és széthúzta a férfi ingét. A széles mellkasba egy rövid mondat volt vésve, a tapasztalt szemnek pedig látható volt az is, hogy a húsba már jóval a halál után vésték a szöveget: "ÉN VOLTAM"
- Hol is dolgozott?

***

A másnap hajnala viharos gyorsasággal csapott le Crocusra. A sereg kiszállt a város kellős közepére, ahol a legnagyobb élet zajlott volna, ehelyett az egyik központi hivatal hatalmas épületét körbevevő csapatok a felállítható legfurcsább helyzetet próbálták feltérképezni maguknak, amivel eddig találkoztak, miközben egyre újabb és újabb seregbeli, tisztviselői, majd tanácsbeli erők is érkeztek.
A hivatal dolgozói mind, egytől-egyig a helyszínre érkezésig virágos kedvükben voltak, és sejteni sem sejtették, hogy mi történt, azonban amint a jelen levő egységek kérdezni kezdték őket mindenki egy olyan ellenőrzésre hivatkozott, amiben egyetlen - a résztvevő összes - szerv sem vett részt, és amiről senki sem tudott rajtuk kívül. Egy szóval az egész hivatali dolgozógárda az igazgatóságtól az utolsó takarítókig ugyanolyan bűnösnek és félrevezetettnek tűnt, miközben egyértelmű volt, hogy a rablást szinte senki nem végezhette el, mivel senki, még a legutolsó utcagyerek vagy árus sem látott soha több iratszekrénnyi dokumentumot távozni az épületből.
Egyetlen nyom volt csupán, de az is csak a déli órákban került elő: az épület egyik hű őre, aki már tizenöt éve volt szolgálatban eltűnt, nyomtalanul és hátrahagyott jelek nélkül, ami arra engedett következtetni, hogy ő volt az egyetlen, aki tudhatott is valamit a rablásról, és hogy a rablás maga már három napja megtörtént, amikor végül minden kiderült - ezen túl viszont mindenki tanácstalan volt. Az emberek csak annyit mondogattak egymás között, hogy mágusok voltak a tettesek, de ennél többet már senki sem tudott biztosítani, sem bizonyítani.
Kivéve egy embert. Az egyik utolsó helyszínre érkező gárda két parancsnoka ugyanarra a következtetésre jutott: ha a hivatalt megszállják, és a vele kapcsolatban álló vállalatokat járják végig, talán kideríthetik, hogy ki használja majd fel az eltűnt adatokat a maga céljaiért, azonban ha ezt teszik, akkor szinte minden erejüket felemészti majd a kutatás, amíg minden más lehetséges célpont teljesen ki van téve egy hasonló rablásnak. A rablót egy százalék esélyük lehet elkapni, míg a korrupcióra kész vállalatokat harminc, vagy több. A szisztéma lényege tökéletesen átlátható volt...

Mindeközben Kao a raktárépület tetején ácsorgott egyedül és várt. Kuudo szokatlanul sokáig volt el, de ennek bizonyára oka volt az is, hogy úgy kellett megtalálja Rohandart, hogy a nyomát két napja hagyták el, miután a szerelme testét elrejtették a hegyekben. Kuudo csak annyi tudhatott, hogy a férfi nem juthatott túl messze, és hogy honnan indult. Kaonak egy ilyen alkalom tökéletes volt Kuudo képességeinek felmérésére is, illetve a saját képességeinek fejlesztésére is. Egyedül mindig sokkal szabadabban gondolkodott a mágiájáról, és ezt ott a tetőn ki is használta a hajnali óráktól fogva.
A gondolatmenet végül is egyszerű volt. Egy mindig is fontos mozzanatot ragadt meg benne Kao: azt, hogy már szinte mindig, válogatás nélkül szüksége volt a repülésre, a gyors mozgásra amit a kristályaival elért, illetve a testét is egyre többször tette ki veszélynek. Egyre többször ment bele közelharcokba, és olyan meglepetés-taktikákba, amik közvetlen közelséget alkalmaztak. Akár akarva, akár akaratlanul, de Kao jelenlegi mágiái, a kristály, a teleportáció, de még a rúnák is ezt optimalizálták....

Tárgy: Crocus IV. Kedd Júl. 31, 2012 9:49 am

Crocus IV

Kao frissen nézett fel a gondolataiból, amikor meghallotta az ismerős apró szárnyak csapásait maga előtt. Kuudo sietősen szállt le a vállaira majd megrázta magát. Álmos volt, de ez nem az az idő volt, amikor megengedhette magának a pihenést. talán amíg utaztak, gondolta Kao, addig belefér egy kis szendergés, de utána mindannyiuk figyelme szükséges volt.
- Shasu?
- Úton van. Van egy folyó ahová megyünk.
- Akkor most kapaszkodj.
- Kristályrepülés? Az nem fársztó?
- Kidolgoztam egy új módszert, azaz többet is. Most pihenhetsz - szólt Kao, majd behunyta a szemét, hogy újra magába vésse a régi rajzok emlékét, amiket az alkotáshoz használt. A lehunyt szemek előtt közben érdekes folyamat ment végbe. Kuudo elröppent Kao válláról, és érdeklődve nézte, ahogy a furcsán ismerősnek tűnő vért alakot ölt. A kis bagoly a saját ítélete alapján megfelelőnek találta azt - persze egy ember számára - mivel minden nagyobb tagot védett, de lehetett benne mozogni is, és ha Kaora gondolt, akkor úgy sejtette a vértezet kristály tagjai még sok másra is használhatóak lesznek majd. De ettől még a repülés nem lesz könnyebb, gondolta Kuudo már amikor újra Kao vállán ülve emelkedtek fel a levegőbe. Nem szólt: ha Kao azt mondta kitalált valamit, bizonyára még nem mutatott meg mindent...
Nem is emelkedtek sokat, csupán annyit, hogy kirepülhessenek az épület falai felett az ipari telep végeláthatatlan széles, jelenleg elhagyatott platója felé. A szárnyak ekkor kristályosodtak ki a vértre. Kuudo mögött a nap reggeli fényében újabb kristálymágia csillant meg, ami a vért törzselemének hátából kinőve jókora egyenes szárnyakat formált. Szárnyakat, amik hatalmas madarakhoz tartoztak, ezt Kuudo szinte az ösztöneivel ismerte fel, és egyben látta is a képzeletében azokat a madarakat, akik a szárnyaikat hosszan kinyújtva vitorláznak a magas szeleken.
Kao ugyanezt tette. Kuudo érezte, ahogy a vért mágikus aktivitása hirtelen alábbhagy, és megszűnik a feszültség, amit Kao repülésekor folytonosan érzett. A mágia, habár még mindig ott susogott a szélben körülöttük, hirtelen mintha végleg eltűnt volna.
Zuhanni azonban mégsem kezdtek el. Esett egy kicsit a magasság, főleg a kiáramló energia lecsökkentésekor, de aztán végül Kuudo is érezte, ahogy a test amibe kapaszkodik már a szélen jár. Érezte a lábaiban a szél nyomását és a lökéseket, amiket csak azok észlelnek és tanulnak meg kezelni, akik erre születtek. Kao igen ügyetlenül, mondhatni emberesen ment fejjel ezeknek a szeleknek, és rendszeresen meg is dobódott általuk, azonban a változás így is megtörtént. A sebességük nem csökkent, sőt Kuudo sejtette, hogy Kao jóval kevesebb energiából még jobb gyorsaságot is képes lett volna elérni, mint eddig bármikor, és a levegőben a szárnyakkal még a mozgása is sokkalta könnyedebb lehetett, mint eddig bármikor.
Mire véget ért az elemzés Kuudo azon vette észre magát, hogy már egyáltalán nem is volt álmos. Talán a magaslati levegő tehette, talán az élmények, és az újdonságok, talán a fejlődés, amit első szárnyon tapasztalt, de nem volt kedve aludni többet, inkább Kao nyakához húzódott, és lekémlelt a földekre maguk alatt.
- Nemsoká ott leszünk ilyen tempóval...

Nem is olyan sokkal később egy erdei patak cserfes csobogását meg sem zavarva a láthatólag semmiből előlépdelő hagyományos göncökben mégis szinte a természetbe olvadó férfi képe bontotta meg az érintetlen táj képét. A csend szinte fogható volt, és azoknak, akik rendelkeztek szociális érzékekkel, fojtogató. Azon lények, akiknek csak az ösztöneik adatottak meg, ezt veszélynek érzékelték, éppen ezért már régen elmenekültek a tisztás környékéről is, ahová most a csöndet tisztelő férfi is nézett. Némán fordult meg, amikor a bizsergés megcsapta a homlokát, és pislogott is párat, amikor meglátta a társait, különösképpen a férfit, aki narancsvörös kristályidomokba burkolva, emberhossznyi merev szárnyakkal vitorlázott a föld felé.
A szárnyak, ahogy az összes kristály is, azonban egy szempillantás alatt illantak el egy aranyló csillanásban, majd a férfi is eltűnt szem elől, csak hogy a néma szemlélő mellett apparáljon, mintha mi sem történt volna.
- Itt vagyunk?
- Az embered a rét másik oldalában van - és valóban, ahogy Shasu is mondta, egy kis szemtornéztatással már lehetett is látni a félig a földben eltűnt rohandar mindig fekete alakját, amint egy ásóval tempózik - a látvány különösen kelletlen és esetlen volt.
- És most - kérdezte Kuudo, aki még mindig nem volt biztos abban, hogy szükségük volt arra, amire készültek.
- Te is tudod. Egy gyászolót közelíts meg őszintén, és mutasd ki a tiszteletedet - sorolta Kao, mintha csak egy tanítást mondana, nem pedig egy érzékeny témáról beszélne. Shasu szótlanul húzott elő a ruhája ujjából egy kisebb növényfonatot. A dísz érezhetően nem Fiorei volt jellegében, de kifejezetten szép és külleme alapján a hullámokat idézte, bizonyára vízi növényekből fonta, és szánt bőven időt rá.
Kuudo, látva, hogy Shasu is komolyan vette a készülődést, végül előhalászott egy kicsiny valamit a nyakából, ami végül egy apró szobor alakját öltötte magára. Kao a szobrot elnézve akaratlanul is felismerni vélte emlékeiből a Kuudo fok málladozó szobrát, azonban ez az alak egy bagoly feje alatt emberi testet hordott. A szobrocska egy tollhoz volt erősítve, Kuudo végül ezt fogta a csőrébe, amikor elindultak.
- Neked csak ennyi? - Kuudo kifejezetten furcsán nézett Kao alkotására, egy kristályból formált virágra, amikor az megjelent Kao ujjai között.
- Ez egy fekete rózsa másolata. Hargeon temetőnegyedében vettem egy öreg asszonytól, aki csak ilyeneket árult - mesélt kedélyesen Kao, amire Kuudo még furcsálkodóbb arcot vágott.
- Oh - Shasu csak ennyit reagált, azonban mivel egyáltalán a reakció is ritka volt tőle csak felkeltette vele Kuudo kiváncsiságát, aki szinte már bántóan nézett a férfira, mire az belekezdett.
- Az az öregasszony már sok-sok éve abból él. A rózsái tökéletesek, és az egyetlen feketerózsafaj. Egy szál...
- Fontos ez pont most? - Kao egy pillantása tökéletes csendet hozott újra, majd ahogy megtette az első lépését, a többiek is megindultak vele, és felzárkóztak hozzá.

Rohandar mindeközben csak egyre mélyebbre ásott a sírban, és alig vette észre a közeledőket. Végül, amikor a hármas már a rét közepén járt, a férfi felegyenesedett és feszült pillantást vetett a érkezőkre. Kao, Shasu és Kuudo pár méterre közelítette meg a sírt, majd megálltak, és csendben vártak. Rohandarnak kellett egy pár másodperc, mire újra meg akart szólalni, de még akkor sem a társasághoz szólt.
- Előjöhetsz Froozer - mondta a farkasának, mire az elő is bandukolt a bozótosból, és leült Roha mögött. - Minek köszönhetem a látogatást?
- Tisztelettétel - válaszolt Kao. - Az előző alkalommal is megbíztál bennem, holott semmi okod nem volt rá, és nem is először - tekintett itt Froozerre is - így viszonzom a bizalmadat.
- Ez itt Shasu - mutat a férfira, aki röviiden meghajol - Kuudot pedig már ismered. De nem szeretném feltartani, bármilyen ceremóniát követsz is. Ha szeretnl egyedül maradni, akkor pedig egyedül hagyunk.
- Tegyetek, ahogy gondoljátok, nekem mindegy - felelte Rohandar, majd újra visszalépett agödörbe, hogy befejezze az ásást. Kuudo tekintete egyre jobban kinyílt, főleg amikor Rohandar hátat is fordított a társaságnak, és egy majd maga mély árokban munkálkodott úgy, hogy ők ott voltak. Kaoval pár pillanatig összenéztek; a kis madár talán ekkor jött rá igazán mennyi mindent nem volt képes még mindig felfogni az emberekről...
Rohandar pedig mindezek közben, a kis csapat szeme előtt befejezte a temetést. Amikor Ann testét megidézte a gödörbe a hármas elé járult, és az ajándékokat elhelyezték a testen, majd Rohandar újra beföldelte a gödröt. Nem sietett és nem is munkálkodott. Minden lapátnyomnak megvolt a maga dobbanása és szünete.
A sír végül, az összes földdel a helyén kapott egy csontdárdát fejfának, majd egy fémes borítást, majd egy kerítést, hogy az emlék még sokáig ott maradjon a fa tövében. Rohanda a kész műnek is adózott egy kicsit a türelméből, majd egyszer csak megfordult, és el is indult volna, ha Kao nem lépet volna ki ugyanúgy a nyugalmából.
- Rohandar. Beszélnünk kell.
- Hallgatlak - szólt a megszólított, de egy tagját sem mozdította Kao felé.
- Azt hiszem, hogy jobb időben nem is beszélhetnénk, és már akkor is szövetségesei vagyunk egymásnak, ha nem is akarjuk.
- Csak hogy tudd, a legutóbb nem voltam önmagam. Bár alapvetően nincs bajom veled, sőt... Mégse hidd, hogy ha bármi történne nem állnék ki ellened újra. A céhtársaimmal is végeznék, ha az utamba állnának. Csak gondoltam, jobb, ha ezt tudod.
- Már megint milyen mogorva vagy - motyogta korholóan Froozer.
- Melyik szövetség szólt arról a történelmünkben, hogy a felek egymás keblére borultak? Nem, szerintem te is tudod, nem arról beszélek, hogy mostantól úgy bízhatunk egymásban mint testvérek, de te akárhhányszor találkozunk, folyamatosan, akarva-akaratlanul mented meg vagy építed tovább az én utamat, míg én folyamatosan mentem meg az életedet - itt Kao szünetet tartott, majd újra, lassabban kezdett neki. Figyelt a hangnemére és a beszéde tartására. Leengedte magát és halkabb volt.
- Az, hogy most itt vagyok, inkább azt jelenti, szerintem mindennek vége. Szerintem már azokban a napokban járunk ahol nem az én luxusom meghagyni az életedet, és te nem csupán egy csak vagy előttem. Egyenrangúak vagyunk akik ismerik egymást, jobban mint anya a gyermekét. Küzdöttünk egymással, és láttuk egymást akkor is, amikor senki, többször is.
- Hm, mire akarsz kilyukadni? - Rohandar megfordult. Kao, ha nem lett volna az a mestere a kifejezéseinek, aki, már vadul mosolygott volna.
- Arra, hogy szükségem van a segítségedre, és ezt szeretném viszonozni is, olyan információkkal és szövetséggel, amelyek minden bizonnyal kincset érnek majd a jövőben.
- Megfontolandó ajánlat - mondta Rohandar halkan, és akaratlan körülpillantott. - De gyertek, ezt inkább beszéljük meg máshol, mindjárt sötét lesz. Tudok egy házat nem messze innen, ott meghúzhatjuk magunkat éjszakára. Bár... Nincs a legjobb állapotban, de jobb, mint a szabad ég alatt. - Azzal Rohandar újra megfordult, és átvezette őket a tisztás egy másik szegletébe, ahol egy elhagyatott kis házikó állt. A ház előtt pár másodpercig mindenki tétlenül állt, de aztán szépen egyesével beszivárogtak az ajtón. A ház romjai között Kao már nem várt, és egyből a tárgyra tért.
- A segítségedet kérem. Elmondom miben, és ha nem látod akadályát előbb tálalom is amit adhatok cserébe.
- Nos, amennyiben nekem nem szármaizk belőle hátrányom, benne vagyok. Halljuk hát, hogy milyen üzletet ajánlasz.
- Tudni szeretnék mindent a Grimoire Heartról, és ha tetszik amit megtudok, a segítségedet kérném, hogy bekerüljek. Kell egy hely, aminek a támogatását élvezem, amikor szembeszállok a célommal. Külnböző módokon má megtámogattam magamat, de szövetségesem nincs. Azaz azt hiszem eddig nem volt. Most itt az ideje valahová beállnom, hogy a nagy céljaimig eljuthassak, és persze egy olyan hely, ahol már van egy biztos szövetséges, akit ismerek és akiről tudom, hogy lépes a hátam mögött állni, nos akkor azt választom.
- Nos, a bejutás nem az én tisztem, viszont annyit megígérhetek, hogy elviszleg téged a léghajónkra. Viszont ha a mester nem fogad be, nem tudom garantálni, hogy élve megúszod. Bár... Ilyen nem sűrűn szokott előfordulni, pláne a te szinteden levő mágusokkal.
- Nos, akkor itt az én kártyám: A Blackened Tears. Be akarok jutni a céhbe. A célom az egyik mágusuk. Az egyik vezetőjüknek mágikus szemei vannak, amiről az járja, hogy minden egyes létező mágiát lemásolt már. Meg akarom szerezni.
- Te aztán nem aprózod el a dolgot - mosolyodott el Rohandar. Kuudo a mocorgása révén láthatóan nem értette hogy tud egy gyászoló férfi perverz mosolyt erőltetni magára a temetés után közvetlenül, ha a gyász olyan erős. - Viszont ez engem miért is érint?
- Szükségem lesz egy háttércéhre, hogy biztosan beolvadjak a Blackened Tearsbe, és hogy az igazat megmondjam, nem bízom benne, hogy amit keresek, végül megtalálom majd azokban a szemekben, így szükségem lehet arra a céhre, amiben esélyem van a mágia eredetéig jutni. - A mágia eredetét Kao jól kihangsúlyozta, csak hogy benyomást is keltsen Rohandarban. Nem akarta túlzottan lefektetni előtte az önmagáról alkotott képet.
- Valóban. Nem véletlenül keressük, jobban mondva keresik Zerefet. De ha ennyire jól informált vagy, akkor nekem miért is kell még mesélnem neked? Plusz, még mindig nem látom, hogy nekem ez miért lesz jó.
- Először is: annak a mágusnak két szeme van. Ha pedig megtanultam ami nekem kell, már ha egyáltalán benne van, nekem többé nem kell majd. Nem mondom, hogy nem tartanám meg, de feláldozható, főleg ha nem érek közelebb vele a célomhoz. - Kao szenvtelen arcot vágott. A Blackened Tears nem volt valós célpont, és a sugallott tag sem volt az, aki ellen bármikor is egyedül, de akár társakkal is felsorakozott volna. Nem, egy olyan mágus, aki ismeretlen mágiák százaival is előhozakodhatott egyáltalán nem az volt aki előtt Kao akár a legalapvetőbb mágiáját is megvillantotta volna. - A második indok talán nem ilyen fajsúlyú, de nem is ígéret, hanem tény.
- Mégpedig?
- Van egy beépített emberem a Mágikus Tanács legelérhetetlenebb szekciójában. Shasu, itt, a hírszerző egység tagja. -Rohandar szeme olyat csillant, amit csak azok ismernek, akik már láttak betörőt megszervezni a munkáját a kincs reményében és túlélték. Kao jól ismerte ezt as tekintetet...
- Nocsak. Azt hiszem, hogy a lehető legjobb dolgokat ajánlottad fel nekem. Talán a fejembe látsz? Erő kell, hogy eltapossak néhány személyt, és befolyás, hogy utána elsímitsák az ügyemet, én pedig nyugton élhessek tovább. Te pedig tálcán kínálod mindkettőt. - Rohandarnak idő kellett, hogy végiggondolja a tényeket, Kao pedig már látta a formálódó döntést. Ebben a műveletben ő volt a mester. Rohandar csak egy bábu volt. Lehet, hogy király, de attól még bábu...
- Rendben van, elfogadom az üzletet. Halljam hát, mit szeretnél, hogy meséljek?
- Nos, ha elfogadod, akkor mindent. - Kao mosolya itt villant először elő, de ahelyett, hogyeladtavolna magát, Rohandar hasonlóval, és még bátrabbal válaszolt.
- Elfogadom.
- Kivételek és titkok nélkül. Úgy akarok közel, majd bekerülni, hogy ne vesztegessem az időmet. Ha Hadessel akarok elsőnek beszélni akkor ismerni akarom őt mielőtt látnám. A léghajót is ismerni akarom, és a fontosabb, erősebb tagokat. A feladatok jellegét általában, és hogy mennyire vannak beavatva az emberek, hogy mit tudtok arról, hogyan áll a kutatás...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Csüt. Aug. 16, 2012 12:48 pm

No hat azt hiszem a space gombod hosi halalt halt, de ez nem problema, az mar talan inkabb, hogy az elso kaland elejen elofordultak olyan mondatok, amiknek elveszett azertelme, mire a vegere ertel. Tan nem olvastad vissza a kesz muvet? Na de mindegy is, ez nem akkora hiba, hogy fennakadjak rajta, csak toled szokatlan, ezert gondoltam, megemlitem. Elolvastam az Erza altal alnokul leellenorzott kalandot is, csak hogy teljesen kepben legyek, de Kao celjai meg most sem egyertelmuek szamomra, ami jo, mert igy fenn tudod tartani az erdeklodesem, sot orulok, hogy tovabb tudod fokozni a kivancsisagom.

A kis bagoly meg mindig cuki, Kao meg lassan nindzsava avanzsal lopakodo kepessegeinek hatasvadasz kihasznalasa reven, de csak annyira, hogy meg ne zavarjon.
Egy szo, mint szaz, varom a folytatast, a jutalmak pedig:

Kao: 1200 VE
Kuudo: 240 VE
Shasu jutalmarol nem rendelkeztel, bar szinte epp csak felbukkant, igy nem is gondolom, hogy szamolni kene vele.

A biralat termeszetesen juliusra vonatkozik!

Tárgy: Crocus VI. Pént. Aug. 31, 2012 7:32 pm

[A színváltás direkt, jelezendő a sok rétegű váltást Kao történetében, viselkedésében, és legfőképpen elhivatottságában. Nem tudtam írjam-e ki, de mivel ez a történetrész és a cselekményei már szinte értelmezhetetlenek az előzményei nélkül az értékelést Canának ajánlom, egyéb esetben visszaolvasást igényel a Crocus sorozat elejétől, és szükséges hozzáolvasni Lance Throum csatlóspályázatát is.]

Crocus VI

Az út vissza Crocusba hosszú volt, és eseménytelen, de ami még rosszabb, majdhogynem teljesen néma is. Shasu természetesen már a tisztás legszélén elvált tőlük, halként ment tovább, amiért Kao sosem vonta kérdőre, nem mintha meg tudta volna bármiért is kérdőjelezni Shasu motiváltságát az ügyben. Ő sem kérdőjelezte meg Kao módszereit, sem azt, ahogyan új életet adott neki, sem azt, hogy lénegében Kao még mindig ugyan az az alvilági figura aki volt, csak most már volt ami kifogást emelt a tettei mellé. Mindössze csak kedveznie kellett a szervezet céljainak is, miközben a maga módján tette amit akart.
Jelenleg egyetlen problémája volt. Lance Throum, az újonnan jött szövetséges, már ha lehetett szövetségnek nevezni a jelenlétét, és már ha lehetett tőle bármit is várni az elkövetkezőkben, kakukktojás volt nem csak Kuudo, de Kao szemében is. A fiú szeretett beszélni, és habár a mondandója nem volt cél nélküli, de zavaró mindenképp. Kao, igaz teljesen más formában mint Rohandar esetén, nem tudta, Lance szimplán csak a szavak egyszerű embere, vagy nagyon is okosan hiteti el magáról ezt, éppen ezért vigyázott, és miközben hallgatta a fiú monológjait, a fejében újra elővette a sakktáblát, hogy kisilabizálja, Lance vajon milyen bábu lehet...

A sakktábla, aminek a túlsó vége mindig csak sötét homály volt már igen népes volt - az induláshoz képest legalábbis. Régen, amikor elkezdte az útját, csupán egyetlen bábut ismert, a bábut, ami megbízható és állandó, akkor is, ha messze van a védelemtől. Dawoon volt az egyik futó a pályán, egyelőre a tábla szélén, ahonnan akár a frontra, akár a védelembe is egyetlen lépés volt visszajutnia.
Kuudo volt a királynő, aki bármikor és bárhogyan mozoghatott, akinek nem jelentett nehézséget a veszélybe, és a veszélyből érintetlenül ki-, jutni. Kuudo megjelenhetett bárhol, akár az ellenség legutolsó vonala mögött is, szimplán, mert meg volt rá a lehetősége, hogy láthatatlan maradjon, és a legártatlanabb képben jusson el oda, ahová más képtelen lett volna.
Shasu a bástya volt, aki elég volt ott, mozdulatlanul, ahol volt. Aki a mozdulatlan állandóságával átvehette a helyét, aki feláldozhatta volna magát, akár helyek cseréjével a védelemben, akár egy nyílegyenes támadással az első adandó alkalommal ha rés nyílik az ellenség frontján.
Rohandar... Rohandar még mindig egy kérdőjel volt, még úgy is, hogy megszületett végre a szövetségük. Rohandar olyan volt, mint egy erős szabad bábu, ami úgy mozgott, ahogy maga akart, ám ebben a játszmában ő semmiképp sem lehetett a legértékesebb darab. Lovag volt, vagy bástya, ami már mozdult, így kiszámítható és veszélyes mindkét irányba is.
És persze ott volt a másik távoli darab... A régen látott Gabriel, aki tartozott neki, és aki bizonyságát adta, ő egy lovag, annak minden erejével, és tartja is magát ahhoz ami. A lovag, ami még a király felőli oldalon várt...

Kao a gondolataiból a hajnal hasadására tekintett ki újra, majd a szemei a horizontról a mellette sétáló Lance alakjára tévedtek, megint. Lance vajon milyen bábu lehetett? Idézőként egyértelmű, hogy ő volt az az erő a táblán, ami gyalogokat adhat neki, már csak az volt a kérdés, hogy a fiatal mágusban volt-e több, mint gyalognak lenni.
Erről azonban még nem lehetett dönteni. Az egyetlen fájdalom ebben a döntésképtelenségben csak az volt, hogy Kao és a társai már elkezdték a játszmát. A bábuk mozgásban voltak a homályba vesző túloldalon is, és neki pont ilyenkor kell még majd kitalálnia, hogy hová tegye ezt az új darabot.
- Lance - szólt ki a némaságból, amikor a sosem alvó város éjszakai fényeit megpillantották. A fiú kíváncsian pillantott fel, ezek voltak az első szavak a hosszú éjjeli túra után, amibe elsőként ő fáradt bele, és a némaságán érezni lehetett, hogy csüggedés is erőt vett rajta a kedvetlenség mellett. Most minden kihívás lehetett, és egy hiperaktív személyiségnek a kihívások olyanok, mint kutyának a csont. - Meg kell keresned valakit, akit nem ismersz, egy olyan hatalmas városban, mint Crocus. Mit teszel?
A válasz cselekvés volt. Lance elővette az egyik kulcsát, és megidézett egy szellemet. A szellem egy gyönyörű, kecses és magas nő alakjában jelent meg, akinek a fülei keskenyek és csúcsosak voltak, haja és szemöldöke pedig olyan benyomást keltett a hajnali szürkeségben, mintha selymes, hosszú moha lenne szőr helyett.
- Kapitány - szólt a jövevény, és fejet hajtott, röviden és feszülten, nyíltan megbámulva Kaot és Kuudot is.
- Szükségem van az elf érzékeidre... Valami baj van?
- Ki ez az ember, Kapitány? - Az elfnek nevezett nő egy félszeg pillantást vetett még Kaora, majd kérdően-könyörgően nézett vissza Lance felé.
- Sorono Tavara, az új mentorom. - A válasz erejét látni lehetett az elfen, aki ahelyett, hogy ellenkezni kezdett volna, semlegessé vált és meghajolt Kao felé.
- Üdvözlöm, Sorono-dono - de azonnal vissza is fordult Lance felé, aki már mondta is neki a feladatát.
- Meg kell, hogy találj nekem egy idegent.
- Ki lenne az, kapitány?
- Egy férfi, aki egy húsüzem szállítója...

Miután Kao elmondott az elfnek mindent amit csak akart, az nem is gondolkodott, elindult a város felé. Kao és Lance hosszan néztek a távozó nő után, aki légies mozdulatokkal libben ágról ágra, majd fel az első tetőkre, hogy hamar eltűnjön a hajnal fényes széthasadásával együtt.
- Te is láttad, hogy hogyan reagált a jelenlétemre. Miért nem szóltál egy szót sem? - Kao a semmiből lőtte fel a kérdést kettejük közé, miután egy biccentéssel elküldte Kuudot, hogy kövesse a szellemet.
- Sagitta számára lehet, hogy az élet mindennél többet jelent, de ő egy csillagszellem. Mindennél jobban érti már, hogy mit is jelent az, hogy nem mindig tehetjük azt, amit szeretnénk...
- Szóval a tisztelet motivál.
- A tisztelet nagyon sok mindenre jó, még életet is menthet...
- Ha tiszteled az ellenfeledet alá sem fogod becsülni?
- És ha tisztelettel indulsz csatába, nem lehet könnyen lerombolni a felkészültségedet és elhatározásodat sem.
- Legalább filozófiát nem kell tanítanom neked. Ez egy plusz pont. - Kao leheveredett, mire Lance csak kérdő tekintettel nézett rá. Kao számára ez elég volt. Ha Lance számára a tisztelet valóban mérvadó érték volt, akkor nem kellett aggódnia a lojalitása miatt, még véresebb körülmények között sem, és azt is tudta, hogy mit kellett elkerülnie, hogy a lojalitás ne is inogjon meg.
- És most? - Lance tele volt várakozással, Kao viszont pont azt a magatartást gyakorolta rajta, amit Lance Sagittán az előzőekben:
- Várunk az elfedre. - Lance egy kis idő múlva huppant le a földre, de nyugton nem maradt. Bizonyára a kihívás reménye már úgy hajtotta, mint akit a meleg nap keltett fel egy szabad napon amikor a kocsma az egyetlen kötelező, ehelyett viszont ott várhatott a borzongató hűvös hajnalban egy szűk szavú fickóval, aki nagyon is tudta mit akart tenni, de neki nem mondott el semmit...

Kuudo érkezése zavarta fel a társaságot. Lance is a fűben hevert, Kao pedig leszegett fejjel járta az erdőszéli rétet ahol voltak: amikor leheveredett korábban, sikerült észrevennie a kis harangszirmokat, amikből bőven volt a feje körül is, így amikor Lance végre leheveredett, Kao körbejárta a kis területet pár szép tőnyi virágért amíg Kuudo vissza nem jött.
A kis madár egy üzenetet hozott a csőrében, és minden késlekedés nélkül szállt le Kao vállára. Amikor a kis papirost Kao kivette a csőréből, egyből rá is kezdett a mondandójára.
- Megtaláltuk Tedet. Az előző akciónk sikerrel járt, azonban sokkal nagyobb felfordulást kavart, mint azt remélted.
- Mifélét?
- Ted nem mondott semmit, csak azt, hogy itt - bökött a papírra a lábával - majd megtudjuk. Azt üzente, hogy most semmit sem fog tenni, mert valakit meg kellett ölnie, hogy ne derüljön ki, hogy köze van az elkövetőhöz.
- Gondolom azt a fiút, aki megtalálta a testet, de ez már lényegtelen is. Tedet egy időre pihentetjük, és megnézzük, hogy mi lesz itt - azzal a papírra nézett, csak hogy egy időpontot és egy címet találhasson rajta.
Lance a társalgást kíváncsian nézte végig, és habár nem kérdezett Kao tudta, hogy szívesen tudná meg miféle akcióról lehetett szó. Talán a fiú annyira kalandvágyó volt, mint amennyire a nyugtalansága láttatta róla? Egy próbát a kérdés bizony megért...
- Lance - kezdte Kao a papírra meredve még mindig, mintha azon egy halálos fenyegetés lenne. Az érintett szinte haptákba vágta magát, és figyelve várakozott a folytatásra. - Nem látok rajtad fegyvert. Hogy harcolsz egyedül?
- Mindig úgy, ahogy az alkalom megkívánja. A fegyvereimet a szellemeimtől kapom.
- Tehát ha azt mondom, hogy most szükségem lesz egy igen komoly testőr kinézetű emberre... - Kao félbehagyott sugallatára Lance nem is válaszolt, inkább a zsebébe nyúlt. A következő pillanatban megjelent mellette egy másik szellem. Az új jövevény egy igen csak alul-öltözött figura volt, akin minden egyes bőr és fém ruhadarab automatikusan 'vért' utótagot is kaphatott volna.
- Kapitány - vágta magát haptákba a harcos, merthogy a szellem ezt a címet megkérdőjelezhetetlenül birtokolhatta bárki jelenlétében.
- Fegyverekre lesz szükségem, és most szívesen vennék egy szalagmellényt is. - Lance kijelentésére a katona még erősebb haptákot vágott, és egy puffanással el is tűnt, majd egy pislantást megszégyenítő gyorsasággal apparált újra a páros előtt. A kezeiben egy vaskos, fémveretes bőrszíjakból álló mellény, és egy pár kard volt a maguk gyűrűs hüvelyében.
Pár perc múlva, már úton befelé a városba már mind a ketten másképpen festettek. Kaoról eltűnt minden kifejezetten taktikus-praktikus ruházata, csak az inge és a mellénye maradt a fekete köpeny alatt, amit hosszú idő után most bontott ki először. Még a sapkáját is a táskájába rejtette, így a középhosszú haját szabadon borzolhatta egy kicsit a reggeli szél.
Lance meg is jegyezte, hogy kifejezetten városias formája lett az átalakulás végén, miközben ő viszont kifejezetten ijesztő látványt nyújtott, főleg azoknak az embereknek, akik a dolguk végzésére már a hajnali órákban fel kellett, hogy keljenek. A kopottas bőrkabát alatt egy pár robusztus szíjazat szelte át a férfi mellkasát, és egy hasonló, széles öv fogta át a derekát is, amin két kard lógott meztelenül.
Az emberek a páros látványára mindenütt eltisztultak az útjukból, majd csak eltűnésük után merészkedtek újra elő. Az ilyen és hasonló jelenetek hozzátartoztak egy város életéhez, és ha valaki egy olyan metropoliszban nőtt fel, mint Crocus, akkor azt is tudta, hogy a városőrséghez rohanni ilyenkor nem is kifizetődő, és csak veszélyes lehet. Ugyan mit mondana az ember a város folyton túlhajszolt őreinek? látott két felfegyverkezett férfit? Mit tettek, amiért azonnal elfoghatnák őket? Hol vannak azok a férfiak? Nem, egyszerűen nem érte meg se a fáradtságot, se a kockázatát egy ilyen futás annak, hogy véletlenül kiderüljön egy véletlenül tényleg alvilági figura számára, hogy az ember hétköznapi fia elment jelenteni őt az őrsre.
Kao és Lance útja így zavartalan volt, egészen a megjelölt találkozóhelyig, ahol is a csöndes bár fáradt és különösen ingerült kidobói az útjukat állták azzal, hogy a találkozó, ahová be akartak menni, zártkörű. Kao elmosolyodott, és mivel úgy is szívesen látta volna mit is tud Lance, csak félreállt, és a fiúra nézve kért tiszta utat a találkozóig.

***

A kis éjszakai klub igen forgalmas helynek számított, habár az elhelyezkedése nem volt túl központi, és az árai sem oltak igazán jók. A varázs talán pont abban rejlett, hogy ide nem jártak túl sokan a túl átlagos polgárok közül, így azok, akikben sűrűn előfordult az inger és az érzés, hogy különbnek számítanak az átlagos népektől igen gyakran találták ezen a helyen magukat, akármennyit kellett utazni a város akármelyik végéről vagy kertvárosából is.
Ez a tendencia segített a bárt elitté, majd később kultikus klubbá tenni, ahová az utóbbi időkben már igen-igen megválogatták kiket engedtek be. Ha már tendenciákról beszélünk, azok akiket leginkább csak a bár iránti hűségük miatt engedtek be szépen lassan, de biztosan jutottak nagy érdekeltségek közelébe, és az üzleteik illetve a képességeik előbb utóbb utakat találtak a legnagyobb vállalatok és hivatalok rangos társaságaiig. Egy szóval a hely egy bizonyos szinten összetartotta a város elitjét, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy itt minden a legmagasabb színvonalon ment. Egy királyi vagy mágiatanácsbeli hivatalnok bizonyára nem egy kivetnivalót, érdekfeszítő tárgyat, vagy egyenesen illegálisat talált volna itt, nem is beszélve a mágikus és nem-mágikus örömszerzés és élvezeti cikkek ijesztően nagy tárházát, azonban bárki aki ide jött nem véletlenül jött, és vagy boldogan, vagy sehogy sem távozott, és természetesen senki soha nem talált semmi kivetnivalót a bárban végül.
Pont ezért lehetett ez a kis bár, a maga jelentéktelen bejárata mögött a legutóbbi éjszaka történéseinek színhelye. Miután a várost nappal felrázta a hír, hogy valaki betört a vasútvállalat székházába, és állítások szerint annak szerződéseitől, tulajdonosi és érdekeltségi papírjaiig mindent, gyakorlatilag mázsányi papírmunkát eltávolítottak onnan, szinte sebészi pontossággal beletalálva Fiore egyik hatalmi gócpontjába, éjszakára ez a kis bár telt meg információra éhes fontos emberekkel, akik így vagy úgy de kötődtek ehhez a gócponthoz vagy egymáshoz, ami a zárt körű társaságok esetén lényegében ugyan az.
Az este feszült izgatottságát csak tovább és tovább borzolta a hír, hogy a vállalat vezetéséről mindenki azt rebesgette, hogy ezúttal a hivatali és mágiatanácsbeli nyomozást megkerülve is alvilági bejelentést is készül tenni az ügyről, sőt mi több, ezt itt a sötét falak között tervezi megtenni.
Az éjszaka erre erős tanúbizonyságot is adott, a bár teljesen megtelt, és a szokványos vendégek a különtermekbe tömörülve nézték a rejtekablakokon, ahogy a város kevésbé és egyáltalán nem ismert, de elég hatalommal rendelkező alvilági arcai feltöltik az ő szokványos helyeiket, és türelmetlenül várják a bejelentést, egészen hajnalig, amikor is néhányan dúlva-fúlva hagyták el a termet, megint néhányan a személyzettel, illetve a bár tulajával kezdtek veszekedni.
Ezeket a pillanatokat zavarta meg a várva várt vendég, aki a staff-bejárón át rontott be a nagyterembe, a tulaj nagy megkönnyebbülésére. A férfi egy jól ismert igazgatósági tag volt a vasúti vállalattól, aki akkorra már azzal sem törődött, hogy eltakarja magát. A feldúlt és álmos kinézetű férfinek megjelenni is elég volt, és az egész hely elcsendesült, várva arra, hogy mit tudhatnak meg a rablásról végül, de sokkal inkább, hogy milyen jutalmakat lobogtat meg majd előttük.

A feszült csendet azonban valami nem várt törte meg: egy férfi rúgta be a bejárati ajtón az ájultra vert biztonsági őrt és lépett be úgy, hogy mindenki biztos lehetett benne, a másik három sem lehetett különböző állapotban odakinn. A belépő férfi öltözete városidegen, de kifejezetten egyértelmű volt. A teljes testet takaró fekete ruhák fölött lényegében csak a kabátja és a fegyverzete látszott, így senki sem tévesztette el az érkezése célját, úgy ahogy a mögötte érkező úriemberét sem. Az utóbbi belépő fekete köpenye alól kivillanó ing azt sejtette, hogy az elsőként érkező testőr után megérkezett az úr.
Hogy mitől lett úr, vagy miféle hatalma lehetett, azt már senki sem kérdőjelezte meg, a többséget nem is érdekelte, mivel a magukat erővel beinvitáló társaság is láthatóan pont azért jött, amiért mindenki más. Mindenki az igazgató szavaira várt, aki így végre elkezdhette a beszédét.
- Mindannyiuk tudja, hogy---
- Tudjuk. Nem azért vagyunk itt, hogy megint elmondja, amit mindenki tud már.
- Nekünk csak két információ kell, drágalátos igazgató uram! Minden, amit a rablóról lehet tudni, és az, hogy mennyiért indul a verseny. - A közbevágók mondatai után síri csend honolt a termen. A gyöngyöző homlokú igazgató csak körülnézett, és mérlegelt. Ő is tudta, hogy mindegyik tapasztalt figura lényegében csak az ajánlatra várt. Nem volt mese, ha menteni akarta a bőrét, és mindenki előtt akarta visszakaparintani az iratokat, akkor olyan árat kellett mondania, amiért a szobában levők egyike sem akart elgondolkozni sem azon, hogy esetleg másnak adja el azt.
A szobában mindenki tudta már, hogy az igazgató jelenléte, a megbízás amit kapnak azt is jelenti, vaj van a vezetőségi fejeken. Az alvilág megbízása egyenlő volt a beismeréssel: az igazgatóság tudja, ha a papírokat más hivatal találja meg elsőként, és vizsgálódó szemeket vetnek rájuk, nekik végük. A hatalmuknak, a vagyonuknak, a prosperáló családjaiknak és a szövetségeiknek, amik csak addig élnek majd, amíg ők maguk képesek fenntartani a pozícióikat.
Ez volt az a kép, amit mindenki, az elittől a szemétig mindenki, ugyanabból a szemszögből látta: a pénz és az információ egyenlő a hatalommal, azonban csak az információnak volt elég ereje ahhoz, hogy megdöntse a másik hatalmi tényezőt, mert akármennyi pénze lehetett is, a bukott királyt is meglincselhették bárhol és bármikor, ha túl mocskos volt az igazság, ami megdöntötte a hatalmát támasztó falakat.
Ez a törvényszerűség, ami az igazgató homlokán is csillogva gyöngyözött lefelé pedig most minden egyes szemétnek egyet jelentett: itt az ideje, hogy a patkányok lerágják a disznóról az összes húst...

- Száz millió gyémánt - az információ olyan erővel söpört végig a termen, amivel mágiát lehetett volna törni. Minden egyes lelket halott, síri csöndbe parancsolt a varázsszó: pénz - és az igazgató, illetve az elit vendégek eltunyult, zsírral fedett szemei előtt végre kipukkant a buborék. Mindenki rájött, hogy az igazgatóra figyelő alvilágnak egy hatalmas fegyverténye van velük szemben. Nekik nem számít az igazság, ők nem veszíthetik el a hatalmukat ha kiderül, bűnözők. Őket csak és kizárólag a pénz motiválja, és őket nem lehet meghatni se tényekkel, se beszéddel, se ígéretekkel, se szövetségekkel. A pénz mindent helyettesít, és annak csak egy iránya van: felőlük a söpredék felé.
- Mit lehet tudni a rablóról - kérdezett közbe hátulról valaki, akit a pénz nagysága koránt sem hatott meg annyira, mint a tömeg többi részét.
- Nos... Egy mágus. A páncélszekrények és a falak mindenestül lettek eltüntetve vagy elszállítva, rombolás nélkül - a férfi kezéből képek kerültek ki, amik villámgyorsan bejárták a termet.
- Azt akarja mondani, hogy a több mázsás páncélszekrényeket a tartalmukkal együtt valaki csak úgy kivágott a falból, mintha az vajból lenne?
- Lószar! Ennek lehetetlen a végére járni...
- Hogy képzeli, hogy egy nyomtalan rabló végére járhatunk?
- Ilyennel még soha senkinek nem volt dolga...
- De, volt - a legutóbb érkező idegennél is volt egy kép, ő pedig azt hidegen méregette. - Ezt a módszert ismerem, és a használóját is. Azért vagyok itt, mert sejtettem, hogy ő állhatott a rablás mögött. A neve Sorono Tavara...

[Fűgyűjtés: 5 Harangszirom]

Tárgy: Crocus VII. Pént. Aug. 31, 2012 9:06 pm

[És végül, a várva várt összefoglaló darab, ami végül csak az előző részben alakult ki teljesen.]

Crocus VII

- Kezdődjék a vadászat! Minél hamarabb találják meg az elrabolt dokumentumokat, annál nagyobb mértékben növeljük a jutalmat. - Az emelvényen álló öltönyös szavai nem voltak agresszívak, de még csak nem is kiáltott, azonban a terem végeiig is tökéletesen visszhangzott minden egyes hang, a legkülönbözőbb alakokból álló közönség pedig egyetlen kósza pisszenés vagy súgás nélkül fogadta a bejelentést, ahogy az előtte felhangzott szavakat. Az öltönyös fickó nem viccelt, és ezt már mindenki tökéletesen tudta.
A leggyorsabbak az utolsó szavak alatt már rég tempós léptekkel törtettek az ajtó felé, az okosabbak pedig már rég kommunikáltak az embereikkel. Lacrymák villantak fel, és duruzsló társalgások tucatjai indítottak hangrobbanást az útjára a teremben. Mindenhonnan ugyanazok a szavak hangzottak fel:
... A neve Sorono Tavara...
- Nem érdekel mennyibe kerül, ha kell Fiore végéről szeded elő az infót!
- Mindent tudni akarok róla...
- Nem kezdő, és mágus is! Találnunk kell valamit!
- Küldd szét a többi városba is, hátha...
- SIESS!
A név, mint egyetlen nyom, úgy vonzotta a figyelmet, hogy bizonyos volt, nem lesz tolvaj, besurranó, bérgyilkos, informátor, vagy akár csöves a talpán Fioréban aki napokon belül ne hallaná valahol valamilyen formában a kérdést "mit tudsz Sorono Tavaráról?"
Crocus felbolydult. Kocsik és lovak százai indultak meg a szokásos reggeli forgalomhoz egy kis paprikás hangulatot adva, majd mintha semmi sem történt volna, egy órán belül minden zavar némán és nyomtalanul halt el, és minden visszakerült a maga kerékvágásába, kivéve a két utazót, aki gyalogosan poroszkált kifelé a városból, elhagyva számos olcsóbb és költségesebb bérkocsit és mágikus bérjárgányt is.

- Nem vagyok egy nagyon tapasztalt ember, de ez még nekem is átlátszó volt - szólalt meg elsőként Lance, amikor végre megálltak. - Lehet, hogy csak azért, mert én tudom mi a neved, de nem gondolod, hogy a sok ember közül legalább páran kíváncsiak lesznek rá honnan tudtad a titokzatos rabló nevét? Még ha nem is következtetik ki, hogy saját magadról beszélsz, honnan tudod, hogy nem fognak utánad jönni? Ha bevették az alakításunkat, akkor te lehetsz most a legnagyobb veszélyforrás ami közéjük és a százmilliójuk közé áll, hiszen te te már régóta "keresed Sorono Tavarát." - Kao szó nélkül, és reakció nélkül hallgatta végig Lance okfejtését, de magában csak dícsérni tudta a fiú képességeit. Ha buzgó kalandor volt is, a magához való esze mindenképpen meg volt, és használta is. Ez két jó hír volt az egy szükséges rossz ellen. Már jól indult a reggel.
- Az, hogy lesznek üldözőink biztos, nem is lenne kérdés, de elegen vagyunk, hogy gond nélkül hárítsuk őket - nézett sokat mondóan Lance felé Kao. - És az is igaz, hogy én vagyok a legnagyobb akadály köztük és a pénz között. Ennek szellemében most cselekednem is kell.
- Hová mész - kérdezett Lance felpattanva, amikor Kao a mondandója végén lesétált az útról a közeli fák felé.
- Biztosítok magamnak egy százmilliós adóst - válaszolt ő vissza sem nézve, mire Lance arcán szinte fültől fülig nyúlt a mosoly.
- Akkor tehát én maradok a testőr...

Ügyes fiú, gondolta Kao, de Lance felől gyorsan a következő lépésekre fordult a gondolata. Kuudo is előmászott a mellényéből, és kérdő tekintettel nézett az elkalandozott tekintetre. Szerencsére a tapasztalt társnak volt annyi türelme, míg Kao lábai elérték a kellő távolságot és meg nem állt végre egy magaslaton, egy szélmalom talpánál.
- Eddig úgy hittem, hogy mindent értek - szólalt meg a kis bagoly, miközben Kao a malom tetejére röpítette kettejüket. Váratlanul megközelíthetetlen, és megfigyelésre alkalmas hely már elég biztonságos volt, hogy beszélhessenek.
- Ne haragudj, Kuudo, de eddig én sem voltam biztos benne, hogy mi fog történni. Nem akartam addig kiadni az eredeti célom részleteit, amíg nem vált tisztává, hogy mivel kell terveznünk. Túl sok volt a bizonytalan pont.
- A beolvadásod az alvilágba nem sikerült, helyette azonban az inkognitódat szétszórtad az alvilágban. Valami célod volt vele, hiszen eddig inkább rejtetted még a Tavara nevedet is.
- Ez így nem egészen igaz - válaszolt Kao. Kuudo szemei kíváncsian csillantak meg.
- Azzal, hogy következetesen használtam ezt a nevet az elmúlt tizenkét évben, mindenhol hagytam nyomot magam után. A régebbi nyomok bizonyára feledhetőbbek, de biztos lesznek olyanok, akik emlékeznek majd, minden környezetből. Az alvilág szervezetlen, de akinek kára van valakin az nehezen felejt - fejtette ki Kao. Kuudon nem látszott meglepetés, de a kis bagoly is tudta, hogy Kao esetében hosszú lépcsőfokok sora is lehetett logikusan egymásra építve, mire eljutott végül ahhoz a hatáshoz, amit ki akart váltani, így csak várt. - A sereg és a tanács viszont más helyzet. Nekik maradandó feljegyzéseik vannak, amik sosem vesznek el. Elévülni lehet fognak, de egy raktárból mindig elő lehet majd őket keresni.
- És most, hogy az alvilágot a saját aliasodra ugrasztottad, előbb utóbb valaki eljut egy kapcsolatig, és előkerülnek az akták, tele a Sorono Tavarához köthető bűnökkel. - Kuudo, mint mindig, most is veszélyes gyorsasággal kapta el a fonalat. A logikát a madár innen maga is bármikor befejezhette. - Viszont ez a figyelem mindenkinek felhívja majd a figyelmét rád, azaz Sorono Tavarára. Ha sokszor hallják a nevet az összekötők, és az alvilág akár csak napokig is a te nyomaidat hajszolja, akkor a sereg és a tanács sem marad majd tétlen.
- Viszont a tanácsban valaki már nagyon jól ismeri ezt a nevet.
- A parancsnok ráugrik majd erre az ügyre. Szerinted ennyire elkeseredetten keresi az alkalmat, hogy elkapjon?
- Nem. Ezen ő át fog látni. Tudni fogja, hogy én raboltam ki a vállalatot.
- A hírszerzéshez viszont a csomag és a jutalom híre is eljut majd. Lehetetlen lenne, hogy akkora hírveréssel, mint ami abban a bárban volt, ne lenne egy informátor az ügynökség felé. - Kao figyelte Kuudo gondolkodását. A kicsi nem teketóriázott, és minden ismeretét és hallott-látott információt építődarabként használt a dedukciója során. - A parancsnoknak nem lesz más választása, mint hogy levadássza a csomagot. A neved felbukkanása neki biztosan egy jel lesz arra, hogy felfigyeljen az ügyre. Eddig értem, de ennek mi köze a küldetéshez? Nem hinném, hogy a parancsnok bármikor is hagyná a figyelmét elvonni rólad, ha tényleg le akarja követni a mozdulataidat.
Kao egy pár percre lehűtötte magát. Nagyokat lélegzett, és hagyta, hogy a felgyülemlett információk újra rendeződjenek és beálljanak a helyükre a sakktáblán.
- Sorono Tavara neve most egyik napról a másikra feltűnik, majd ha minden jól megy, megállíthatatlanul kitudódik, hogy Tavara szinte mindenütt dolgozott már Fioréban. Ez egy visszafordíthatatlan folyamat, ami viszont nem csak a parancsnoknak fog feltűnni. Az alvilág szereplői számára a Sorono Tavara név egy új fenyegetés lesz, pont azért, mert senki sem tud róla semmit, viszont tényszerű, hogy Tavara már több mint tíz éve az ő piacaikon, területeiken, városaikban és munkáikban is jelen volt úgy, hogy senki sem figyelt fel rá. Sorono Tavara egy olyan jelenség lesz, aki róluk és a működésükről sokat, ha nem mindent tudhat, miközben róla senki sem tud semmit. A régi tevékenységeim mind idegenkezű megbízások voltak a Southern Wolves közvetítésében, így még csak személyiségrajzot sem készíthetnek rólam: tolvajlástól gyilkosságon át az ipari kémkedésig mindenhez közöm volt, így még csak specialistának sem könyvelhetnek el, gyenge pontot sem látnak majd meg. Az sem segíthet senkinek, hogy ha megtudják, a Southern Wolves tagja voltam, mivel a farkasok egy éve képtelenek lekövetni, és tőlük is úgy váltam ki, mint fenyegetés.
- Kívülállóként akár arra a következtetésre is juthatnak, hogy az utóbbi egy évben kezdtél el a saját céljaidért dolgozni a rájuk való felkészülés után. - Kuudo meglátása veszélyesen közel volt a valósághoz, miközben ez nem is volt akkora probléma. Ki tudta volna megfejteni, hogy ez a cél mi lehetett? Kaonak erre egy kelletlen válasza mégis volt: a parancsnok.
Annak idején a férfi említette, hogy tud Kao mágikus kutatásáról, ez viszont csak annyit jelentett biztosan, hogy az ősöreg mágus volt a parancsnok összeköttetése a Southern Wolves céhével, mert az öreg volt az egyetlen, aki kihámozhatta Kao gyerekkori cselekedeteiből, hogy egy mágiát kutat. Ennél többet azonban az öreg sem tudhatott, viszont ez a tudat elég lehetett, hogy a parancsnok eljusson a következtetésig, hogy Kao a mágikus kutatásához akarja felhasználni a Grimoire Heartba való beszivárgását. A parancsnok végül tehát mindvégig egy nagyon fontos bábu maradt a tábla túloldalán. Kao már csak azt akarta minél hamarabb megfejteni, hogy a parancsnok felé irányuló folyamatos nyomozását és kutatását hogyan használhatja fel végül, akár pont ellene is...
- Igen, ez logikus magyarázat lehet, viszont mivel senki sem ismeri Tavara motivációját, ez ismét csak egy fenyegetés. Csak annyit fognak tudni, hogy valaki mozgásba helyezett egy tervet.
- És nincs olyan értelmes ember az alvilági körökben, aki egy ismeretlen erő mellett biztonságban érzi magát. Kivéve... - Kao felkapta a tekintetét. Kuudo megfejtette volna a terv többszintűségét? - Kivéve, ha az a valaki úgy hiszi, hogy ismeri a motivációdat. A Grimoire Heart a neved felbukkanásával együtt Rohandartól megkapja a terveidet. A céh ajándéknak, kiváltságnak veheti a csatlakozásodat.
- Tökéletes következtetés, de azért én ezeket a szavakat nem használnám.
- Miért nem? Sorono Tavara feltűnő neve nem azt sugallja majd, hogy a gazdája nagyon felkészült, széles ismeretű és tapasztalatú mágus? Melyik az a céh, amelyiknek ilyen erőt nem lenne kiváltság elnyerni?
- A logikád hibátlan, de vedd figyelembe a céh tekintélyelvűségét amiről Rohandar beszélt. Valószínűleg le leszek kezelve Hades és a Hét által is, az alattuk levők pedig vetélytársnak fognak tekinteni. - Kuudo csak megcsóválta a fejét, lemondóan nyikkant egyet az emberi ostobaságot megvetőleg, majd visszatért az okfejtéshez.
- Az már egyértelmű, hogy az újonnan jött hírneved hogyan járulhat hozzá a sötét céhekbe való kerülésedhez, de ezen túl csak nyűg lehet. Már tényleg nem leszel látótávolságon kívül, folyamatosan figyelni fogják Tavara cselekedeteit, és ellenségekkel leszel körülvéve, akiknek oka lesz utánad vadászni.
- Ez az egyik leghasznosabb oldala, szerintem. A folyamatos figyelem azt is jelenti, hogy azok, akik kívül akarnak maradni a figyelem középpontjából nem maradhatnak a közelemben.
- A parancsnok emberei?
- Például. Egy ilyen nyílt helyzetben ellehetetlenedne a parancsnok esélye arra, hogy hírszerzőket tartson hozzám közel. Ha ő maga nem enged, akkor a tanács húzza majd meg a határvonalat előtte. Az egész csak idő kérdése. - Kuudo az egyik lábáról a másikra állt, és gondolkodott. Nem szólalt meg pár percig, de érzett, hogy ő is tisztában akart lenni minden utolsó aprósággal is, és csak idő kérdése volt, hogy mikor kérdez megint.
- Tehát Tavara felbukkan az alvilágban, mint egy ismeretlen, de potenciális veszélyforrás. A Grimoire Heart az egyetlen, aki a kitudódó információk mellett tudni fog rólad fontos dolgokat: ismerni fogja a célodat, hogy mágiák után kutass, ismerni fogja, hogy van kötöttséged a hírszerzés felé, mindezt a számukra legkedvezőbb formában, megspékelve azzal a terveddel, hogy beolvadj a Blackened Tearsbe, ami meg is magyarázhatja számukra, hogy miért is akarsz végül belépni egy céhbe; hogy felvehesd a harcot egy másikkal. - Kao türelmesen bólogatott Kuudo összefoglalóján, majd a terv többi részére is rákérdezett.
- Mindeközben a Hírszerző Osztag abban a tudatban van, hogy te egy többéves küldetésen vagy, hogy beolvadj a Grimoire Heartba, és abból folyamatosan információt szivárogtathass feléjük. Az utolsó hírszerzési tipp szerint a Blackened Tears lenne a megfelelő motiváció a Grimoire Heart megkörnyékezésére, így ha a feladat szerint mind a két céhből információt szivárogtatsz feléjük, egy olyan fegyvertényed lesz még akár a parancsnokkal szemben is, ami minden hivatalos cselekedetét ellened ellehetetleníti. - A férfi már nem is reagált tovább. A kis bagoly magának fejtegette és egészítette ki a kört, amiből már csak egy utolsó adag hiányzott igazán.
- Mindezen történések háttere a maguk módján megkérdőjelezhetetlenek, mivel a valóságalapjuk teljes. A beolvasásod a sötét céhekbe önös érdek is vezérli, így még csak nem is érhetnek hazugságon, míg a hírszerzői küldetés teljesítése, és a céhek meggyengítése is saját érdeked a jövődre nézve. - Kao és Kuudo összenéztek a befejezés erejéig és a két elme is találkozott:
- És végül mindezen rétegek alatt ott a valós érdeked, hogy megtaláld az Arcanumot. A legközelebbi esélyed valóban a Grimoire Heartban leledzik, és ha csak létezik a metamágia, akkor van esélyed a legbiztosabban megkaparintani, ha rendelkezel azzal a mágikus szemmel a Blackened Tears vezetőségéből, ha pedig végül tényleg eléred a célod, a céhekről felépített tudásoddal és a Mágikus Tanács szövetségével lehet esélyed megmenekülni előlük, vagy akár összezúzni őket...
A nap már magasra hágott, amikor Kuudo végül kirepült. Nem volt nála más, csak egy apró papiros, amin egy cím volt; a vállalat dokumentumainak rejtekhelye. Kuudonak meg kellett keresnie a papírral Shasut, akinek úgyszintén csak egyetlen dolga volt: eljuttatni azt a hírszerzés épületébe, hogy a kör végül lezáruljon, és a bábuk végre tényleg lépésre lendüljenek.
Kao egészen addig várt, amíg Kuudo eltűnt a láthatáron, majd levetette magát az épület tetejéről, hogy visszakerítse Lancet az oldalára, de megtorpant. A jókora épület alatt a napsütötte lejtőn apró villanásokkal csillantak meg ezüstlevelek tucatjai, aminek Kao ezúttal igen megörült. Az út felé pillantott, és mivel nem látott senkit belátható távolságban, gyorsan le is hajolt, hogy sebtében felszedje a keze ügyébe kerülő töveket, mielőtt továbbsietett...

***

Jóval lejjebb, az út mentén egy árny mozdult a fák között. Az úton leterített lovak és lovasaik, testükből kiálló vesszőkkel, illetve néhány szerencsétlen, akik talpon jutottak el odáig, testükön ordátlan vágásokkal feküdtek szétszórva. Az árny pár másodperc alatt felkúszott egy fa törzsén, majd annak lombjában feljebb kúszva kémlelte az eget.
- A madár felrepült. Akkor elkezdődött - szólt, látszólag magához, majd leugrott a lombkoronából a földre.
- Vége a küldetésnek, kapitány? - A kérdező egy kecses elf volt, tartásán mégis emberi fáradtság érződött. A fekete alak csak bólintott, mire a lény egy csillanással semmivé foszlott, hogy egyedül hagyja a férfit, akinek az összes gondja akkor és ott mindössze a vértől összefröcskölt kabátja volt. Leguggolt a földre, hogy felmérje a kárt, amikor is a füle újra jelzett. A keze tüstént megkereste a ruhája rejtekén a kulcsot, majd a fiú hangja kimondta amire vágyott
- Orion, shield me! - Az igét csak ő maga hallotta, és a megszólított, egy másik dimenzióban, de ez elég volt ahhoz, hogy a fiú fölött megjelenjen a robusztus, izmoktól dagadó harcos, akinek pajzsán egy nyílpuska vesszője vert szikrázva-csendülve gellert.
A támadó, egy férfi, aki az erdő szélein megbújva lopózott fel egészen a feketébe burkolt fiú közelébe, azonnal el is vesztette a támadó kedvét. A nyílpisztolyát elhajítva látott rohanásnak, amit a harcos, Orion egyáltalán nem vett szívesen. Kirobbant álltóhelyéből, és pár lendületes lépést követően elhajította a dárdáját, ami hátborzongató reccsenéssel nyársalta át még a levegőben a menekülő számszeríjász orgyilkos alakját. Orion kiköpött, morogva az orra alatt valamit a gyáva lövész népségről, azonban amint gazdája és védence felállt a haragját el is felejtve vetette haptákba magát.
A páros egy hosszú csendes pillanat után biccentett némán egymásra, majd Orion tovatűnt, a fiú, Lance, pedig kabátját felkapva eltűnt az útról az erdő fái közé.

A két férfi az erdőben találkozott. Hangtalanul értek egymás mellé, majd Kao fordulatát követve a páros egy ideig szótlanul trappolt tovább el a város felől. Lance, akit furdalt a kíváncsiság a fejlemények felől, alig tudta visszafogni a kérdését. Normális esetekben egyébként se fogta volna őket vissza, viszont annyira ostoba sem volt, hogy ne fogja fel, az újdonsült mentora egy olyan figura, aki már koránt sem szarral gurigázik. Nem is kérdezett volna, de egy dolog miatt végül csak meggondolta magát: már ő is nyakig benne volt. Legyen bármi is az amit az előtte trappoló Sorono Tavara elkezdett, már az első napján hogy vele tart vért ontott egy olyan ügyért, amiről semmit sem tudott.
- Mi ez a történet? - A kérdés nem jött hirtelen, de nem is úgy jött elő, mint egy félszeg kérdés a segédtől aki szeretne belelátni a mestere gondolataiba. Nem, Lance most is önmaga volt, és tudni akarta mibe tenyerelt bele, már csak a kihívás kedvéért is. Az más kérdés volt, hogy az adott helyzetben megelégedett volna egy elégséges információs csomaggal is a szokásos teljes pakk helyett, Soronon pedig az látszott, hogy ő is ezen a gondolatmeneten járt valahol Lance kérdése után, valószínűleg már előrébb is járt. Például ott, hogy mennyi is legyen az elégséges.
- Nem is volna értelme eltitkolnom bármit is, főleg ha tartod magad és bizonyítasz, mert akkor igen sokáig mellettem maradhatsz még, a Grimoire Hearton belül is. Rohandar, akiért elküldtek téged is, a barátom, ezért is döntöttem úgy, hogy a Grimoire Heart lesz a céh, ahol megtelepszem, amikor megpróbálok beolvadni a Blackened Tearsbe. Meg akarom szerezni az egyik prominens tag mágikus szemeit. - Az őszinteség végül is áldás, gondolta Kao. Egy szava sem volt hazugság, de koránt sem volt teljes az információ amit kiadott. Arra gondolt, hogy a tanítványok és mestereik közti történetekben rengeteg a halál hazugságok miatt, és ha így ezt is elkerülhette, akkor még úgy is megérte bíznia Lance-ben, hogy egyáltalán nem ismerte. Sőt, akár használhatta volna is Lance informáltságát a későbbiekben. Akár csapdát is állíthatott volna Lancen keresztül a rá vadászóknak...
- Akkor nem is vagy tagja a céhnek?
- Ez számodra probléma?
- Nem tudom Hades mennyire komálja az ötletet, hogy a céhe tagja egy idegennek dolgozik...
- Most már nem engedhetlek csak úgy el, gondolom megérted, a mai nap után.
- Viccelsz? Hónapok óta most történik először valami velem, semmi kedvem pont most itthagyni az egészet, amikor látom, hogy mennyire rizikós a buli. Ha meg Hades problémázik, bármikor mondhatom, hogy kényszerítettél. Erősebb vagy nálam, ennyit már én is képes vagyok felfogni. - Kao nem szeretett hinni a fülének, de Lance nevetéstől duzzadó szavai csak-csak nem apadtak el. Egy biztos volt, tervezni nem tervezhetett sokáig egy olyan emberrel, aki képes a kalandért harcba szállni. Nem mintha nem bizonyosodott volna meg Lance gyors eszéről és földhözragadt gondolkodásmódjáról, de akármilyen képes is valaki, ha keresi a halált, akkor az előbb utóbb törvényszerűen bekopoghatott az ajtón.
- És most, mi történik?
- Eltűnünk, pénzt szerzünk, és felvesszük a kapcsolatot a Blackened Tearssel...
- Hogyan?
- Van egy nyelv, amit mindenki ismer. - Kaonak nem kellett átlátnia ruhákon, de még hátrafordulnia sem, hogy tudja, Lance vadul vigyorgott a maszkja alatt...

[Fűgyűjtés: 5 Ezüstlevél.]

Tárgy: Kuudo-fok I. Szomb. Szept. 29, 2012 11:52 am

Spoiler:

Kuudo-fok I

- Hogy halad a helyszínelés? - A kérdező maga a Parancsnok volt. Ez már önmagában elég nagy kuriózum volt a terepen, de ami még inkább érdekessé tette a párbeszédet, az a másik részvevő volt, Hoyt Scorville, a kutatási részleg parancsnoka. Azt, hogy két parancsnok is egyszerre vegyen részt egy teljesen egyedülálló eset nyomozásának terepén majdhogynem példa nélkül volt való idáig, az pedig kifejezetten elbátortalanító egy helyzet volt, hogy az ő jelenlétük sem mozdított előre a kutatást, ami már a második napja tartott.
- Sajnos ki kellett, hogy zárjunk szinte minden helyet azonosítás szempontjából. Túl hosszú idő telt el a bűntett óta, hogy begyűjthessünk egyértelműen specifikus mágikus aurát.
- Miért szinte minden helyet?
- A két bejáratnál jelentős mágikus energia volt jelen, viszont azt sem tudtuk megállapítani, hogy milyen régiek lehettek a nyomok, és milyen potens energiát tartalmaztak, mivel a mi érkezésünk teljesen megváltoztatta az atmoszférát.
- Az egyetlen hely, ami elárulhatta volna az, ahol mindenki más meg fog jelenni, és át fog haladni. Tökéletesen hézagmentes a védelmi logika. És ha jól sejtem azt se lehet megállapítani, hogy a falból kivágott részlet milyen mágia lehetett...
- Mivel már nem volt energiamaradvány, csak az fizikai nyomok által lehet következtetni, azok alapján lehetséges az anyagilag kompetens elemek mágiája: föld, kristály, fém, de nem zárható ki víz, szél és tűz sem, ha feltételezzük az utómunkálatokat a nyomok eltüntetéséhez. Gealdor módszerek közül kifejezetten lehetséges a térmágia, figyelembe véve a hiányzó dokumentumhalmaz tökéletes és nyom nélküli eltűnését. A rúnamágiának is nagy százalékot tulajdonítanék, főleg, hogy a vallomások alapján egyértelműen kikövetkeztethető a kreatív szabályalkotó mágia által hagyott tökéletlen azonosság. A hétvégén érezők emlékei kreált tudatképződmények, nem mutatnak hipnotikus, sem illuzív jeleket, és nem is alaposak eléggé. Csupán felszínes képződmények, és személyenként eltérőek, mivel az elme a szabály hatására maga kreálja a szabályban diktált emléket.
- A rablás többi részletéhez képest ez a pont túl gyengének tűnik.
- A két legvalószínűbb lehetőség: egyszer, hogy a betörő szándékosan hagyta hátra ezt az utolsó mágiát megtévesztő szándékkal, hogy megpróbáljunk az ez által biztosan meghagyott nyomokból következtetni, és tévútra jussunk, vagy hogy ellehetetlenítse az egyéb tevékenységei beazonosítását. Másodszor pedig, hogy a mágia alkalmazása szimplán csak az időhúzást segítette elő, és az alkalmazója csupán ennek köszönheti az ellehetetlenedésünket is. - A Parancsnok már talán közbe is szólt volna, de ugyanakkor talán nem is, mert amikor eszébe jutott a tökéletesen logikus gondolat, amit a professzor nem említett lehetőségként, akkorra már azt is tudta, hogy a professzor is gondolt arra a logikusnak tűnő lehetőségre amire ő, és mindjárt elmondja miért nem is olyan logikus vagy éppen lehetséges. - Az a lehetőség, hogy az elkövető gondolt minden egyes nyoma elrejtésére, miközben állított volna nekünk egy nyomcsapdát, avagy paradoxont, és emellett tökéletesen időzítette volna a támadást és a legvédtelenebb helyzetet kihasználva indított volna támadást egy közszférás hivatal ellen az extrém módon elképzelhetetlen. Ezen összesített követeztetésekből egy teljesen irreális jellemrajz és intelligencia-szint születne, illetve a motiváció igen torz lenne.
- Lássuk csak jól értem-e. Ha valakinek az anyagi nyerészkedés lett volna a célja rablással, akkor bizonyára a mágus bérelt munkát végzett volna. A teljes felismerhetetlenségig menő óvatosság és a mágiaügyi nyomozás eltervezett hátráltatására felkészített stratégia nem jellemző a bérléses szférára. Egyrészt a kliens védelmében is, másrészt az alvilági hírszórás kedvéért is maradnia kellett volna hátra nyomoknak... - Hoyt bólintott. Bizonyára tudott volna hozzátenni is, vagy elhadarni a folytatást, de amikor a Parancsnok meg akart érteni valamit, akkor nem volt ajánlatos átugrani egyetlen részletet és magyarázatot sem.
- Ha a cél viszont teljesen más, például nyomozás, zsarolás, a hivatal vezetőségének megkaparintása, vagy egyéb irányú korrupció, esetleg szabotázs, akkor akár bérelt akár nem, a mágus magatartása rengeteg sallangot tartalmazna az optimális magatartáshoz képest. Mivel a rablás eredménye kész tények és helyzet elé állítja a hivatalt és a hatóságokat is, semmi értelme nem volna elrejteni semmilyen nyomot: az elérni kívánt célért már cselekedett volna a rablásért felelős oldal, és előremozdította volna a helyzetet... De mivel fejlemény sincs az ügyben, és a vállalat igazgatósága is motiválja az alvilágot a hiányzó dokumentációk előkerítésére, egyértelműnek tűnik, hogy a rablás célja nem anyagi illetve hatalmi.
- A következtetés nyilvánvaló, azonban további bizonyítékok vagy fejlemények nélkül csupán spekulálni vagyunk képesek arról, hogy mi lehetett a cél mégis.
- Minden esetre, mi a te következtetésed?
- Van több is...
- Amelyik mindegyik következtetésben megjelenik, mert stabilan kilogikázható. - A Parancsnok alkalmazkodása az őt ismerőket is meglepte néha. Most, ahogy a férfi a vele szemben álló géniusszal beszélt, mindenki észlelte, ahogy egyre finomabban kezelte a professzor modorosságát, és milyen precízen adott egyértelmű utasításokat, amiket Hoyt maradéktalanul teljesített is, holott a kettejük azonos rangján ez nem volt elvárható.
- Nos, ha valamin mindenképpen el lehet indulni az két tény: a rablás nyomai arról árulkodnak, hogy a rabló cselekedetei kiemelkedően körültekintőek és részletesek és leginkább a saját védelmének tulajdoníthatóak, illetve hogy az elrabolt dokumentációnak nincs se nyoma, se hatása: az ügynökeid azt jelentették, hogy nincsen szokatlan aktivitás sehol, márpedig az ilyen dokumentumok vizsgálatához és értékesítéséhez hálózati jellegű aktivitás kell, és speciális intézkedések.
- Nincsen semmilyen fejlemény, és a rabló a saját személyazonosságát védi? Saját célja volna dokumentumokkal?
- Ez lett volna az egyik általános következtetés.
- Az egyik?
- Lehet hogy a sajátos célok magával a rablással voltak. A dokumentumok hiánya tökéletes hangsúlyt ad a tettnek, és figyelmet az elkövetőnek.
- Lehet, hogy túl rég vagyok már a terepen, de nem látom miért lenne jó valakinek, hogy felhívja magára a figyelmet az alvilágban. A valódi hatalom és státusz soha sem az ismert helyeken központosul, és soha sem az alvilágban, hanem a két világ között, de mindenképpen sérthetetlenül...
A két férfi némán nézett farkasszemet egymással, de akárhogy is szuggerálták egymást, információ hiányában egyszerűen nem lehetett továbbjutniuk a nyomozásban. Nem volt mire támaszkodni, sem mire alapozni újabb következtetéseket.
A legrosszabb az egészben a tehetetlenség volt. A Parancsnok fejében az járt, hogy az az idő, amit hivatal épületében vesztegettek el, az elkövetőnek egyre több előnyt és lehetőséget adott szabadon előre haladni a saját, egyelőre ismeretlen célja felé.

A két parancsnok csendes párosát végül egy a helyszínre érkező ügynök zavarta meg. A férfi szokatlan ruházata megmagyarázta önmagát: az alvilágból hozott híreket, mivel a bűnszövetkezetek minden szintjén riadólánc-szerűen beindult az aktivitás. A Parancsnok nem is várt mást: a vállalat vezetősége által kitűzött százmilliós díj az elrabolt dokumentációra azt a nyílt következtetést vonta maga után, hogy a hirtelen kikerült dokumentációk káros információt tartalmaznak a vezetésre nézve, méghozzá olyat, ami megérte az alvilág használatának kockázatát, és értékrendileg jóval magasabb a százmilliónál. Sikkasztás, korrupció, monopólium, szabály és törvénysértések, visszaélések, csalás, és még számtalan lehetőség volt kéznél. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy ez csak a side-show, vagy maga a motiváció.
- Parancsnok - az ügynök szalutált röviden, majd várta, hogy a felettese visszajelezzen neki. A Parancsnok bólintott egyet. - Egy név tűnt fel a rablással kapcsolatban, állítólag valaki felismerte a rabló módszerét és elmondta a nevét a találkozón.
- Tudják, hogy hol van ez az ember?
- Északkeletre indult el a hírek szerint. Üldözik.
- Akkor utána. Minimum személyleírást hozzanak! - Az ügynök újra tisztelgett, majd teleportált, a Parancsnok pedig fel-s-alá járkált.
- Nem kérdezte meg a nevét, Parancsnok.
- Valóban, de azt már tudják az embereim és most a gyorsaság fontosabb, hogy lehetségesen még több információra tehessünk szert.
- Nem fogunk - válaszolt röviden és tényszerűen professzor Hoyt. Parancsnok zavart tekintettel, és zilált kifejezéssel nézett a mindig irritálóan okos profra.
- Mert az emberünk vagy csak egy bábu, vagy már felkészült arra, hogy üldözni fogják és eltűnik, és vagy megöli vagy eltéríti az üldözőit.
- Miért olyan biztos ez?
- Nem tűnik fel magának, kedves parancsnok? Valaki máris felismeri az elkövetőt? Valaki máris tudja a nevét? Vagy egy olyan zsenivel állunk szemben, aki képes minket is túltenni nyomozói és mágikus képességekben, vagy valaki olyannal, aki be van avatva a rablónk titkába. A helyszínt személyesen átkutatva viszont kijelenthetem, hogy ha valaki olyan közel van az elkövetőhöz, hogy felismerje, akkor az nem az ellensége, véve az egyszerű tényt, hogy még mindig életben van. A titkos informátor kilencven kilenc százalékban maga a rabló vagy az embere, a célja pedig... - A Parancsnok szinte felrepült álltóhelyéből, majd teleportált, az arcán a kín végtelenített kifejezésével, ami beleégett a körülöttük levők retinájába. Mindenki tudta, hogy ami azok után következhetett, bikaként fogja hajtani a Parancsnokot. Hoyt rezignált arckifejezéssel fejezte be a mondatot. - A célja pedig, hogy befolyást szerezzen. Mit gondolnak, mennyi idő, míg egy százmilliót érő információért Fiore népesebb városaiban végigterjed az a név? - Fordult az ügynökökhöz Hoyt. Akármilyen jól sejtette maga is az eredményt, az ügynökök tapasztalatát kár lett volna nem meghallgatni a kérdésben.
- Egy hét körül mondanám - válaszolt az egyik unatkozó-őrködő ügynök.
- Viszont talán két nap alatt már minden jelentős városba eljut.
- És körülbelül ennyi idő alatt fog feltűnni a hatóságoknak is. Az alvilág kapcsolatai által bizonyosan lesznek információk lekérve a sereg, a hatóságok, és a mágikus tanács adattáraiból is. Holnapra a név már akkor is előttünk lesz, ha a Parancsnok el is felejti megkérdezni az üldözés hevében...
Ugyanekkor, tizenkét mérfölddel észak-északkeletre, az egyik kivezető úton végre megjelent a Parancsnok is. Két embere már vizsgálta a terepet, de erősen csóválták a fejüket. A lemészárolt fegyveresek hulláin különbözőbbnél különbözőbb sebesülések voltak szúrástól és vágástól a legdurvább csonkolásokig is.
- Egyáltalán nem egyezik a profil, de még a mágia sem. Van energiahátralék a környéken, de lehetetlen, hogy ez ugyanaz, amit az épületben érzékeltünk. Az erőszintje is más.
- A dokinak igaza volt. Csak egy báb volt. Értelme sincs utána menni. Kezdjétek el a tisztítást, küldök erősítést - azzal a Parancsnok már fordult is vissza délnyugat felé, hogy teleportáljon. Valami az eszébe villant. - Mi volt a név amit elterjesztettek?
- Sorono Tavara.

A Parancsnok mágiája majdhogynem felrobbant a nyomozás alatt álló épületben, amikor teleportálva beérkezett az épület nagytermébe, ahol a csapat állomásozott akkor jelenleg. Senki sem kérdezett tőle semmit, és a legtöbben igyekeztek kicsinek és érdektelennek tűnni, miközben azt latolgatták, hogy mi lehetett ami hosszú idő után ismét képes volt kilibbenteni a szilárdságából. Végül ő maga lépett oda Hoythoz és sorolni kezdte az újdonságokat.
- Tényleg egy báb volt. Más módszerek, fizikális alkat, valószínűleg ex-quip mágia. A rablás célja pedig tényleg nem a dokumentáció használata volt, hanem a tekintély, hogy beolvadhasson az alvilágba. Vagy inkább vissza. - Az utolsó szavaknál a hallgatóság két részre bomlott. Hoyt arcára a felismerés egyértelmű, és tőle jövően még mindig irritáló kifejezése ült ki, míg a többiek nem értették, hogy a Parancsnok láthatólag gyorsabban kikövetkeztette a megoldást, mint a professzor. Egészen amíg ki nem mondta a nevet.
- Sorono Tavara. Sorono kibaszott Tavara! - Nyílt titok volt, mondhatni tény, hogy a Parancsnok legutóbbi nagy égése, az önmagát marcangolni hajlamos ember legutóbbi tragédiája, Rouuro Kao elengedése volt. 'Nem mintha bármit is tehetett volna ellene' mondta ezt mindenki, de ettől még a Parancsnoknak ez nem volt elég vigasz. Úgy ahogy szinte senki más, a Parancsnok sem, sőt főleg ő nem tudott kibékülni Rouuro Kao jelenlétével a hírszerzésben. Rouuro Kaot a múltja révén nem lehetett megfogni. Nem volt családja, sem hovatartozása, sem kihasználható lojalitása, és legfőképpen nem voltak ismert céljai. Nem lehetett kiismerni a motivációját, és pont ezért nem is lehetett kiszámítani a terveit. Mindössze azért volt az ügynökség tagja, hogy ne kívülről szarjon befelé, és hogy rövid eresztékre lehessen fogni a pórázát, amit Kao úgy tűrt, mintha nem lett volna semmi ellenvetése sem, és pont ez volt, ami mindenkiből kirázta még a hideget is...
- Azt tudod, hogy bármi is a célja a neve elterjesztésével, az neked egy üzenet is egyben? - Mindenki tudta. A professzor utalása telibe is talált, és mindenki leolvashatta a Parancsnok arcáról a reakciót.
- Nem mehetsz utána. - Hoyt hangsúlyában volt valami tanáros, valami nyomasztóan erőteljes és egyszerre kioktató, de könnyedebbre is vette a hozzáállását, és megvonta a vállát. - Az sem lepne meg, ha nemsoká a tenyerünkbe kapnánk az elrabolt dokumentációkat is.
- Szerinted volna mersze...
- Mersze? Remélem tudod, ha ezt megteszi, akkor neked még csak morálisan is akadályt állít az utadba. Száz milliós nagyságrendű bűncselekményt adhat a kezedbe teljesen ingyen, habár nem bérmentve. Ha jól ismertem ki ezt is úgy tenné meg, hogy az átadás nyomtalan maradhatna, így még időnk is lenne átvizsgálni a dokumentumokat, mielőtt razziát és letartóztatást tartunk a vállalatnál. Nem is beszélve a felmutatandó eredményről, amit közvetve a nevéhez lehetne csatolni ebben az esetben. A tanács szemében egy ilyen tettel bebetonozhatja magát bármelyik osztagba, és tárt karokkal várják majd vissza, akármit is csinál a mostani küldetésén. Van egy olyan érzésem, hogy Rouuro Kao mindezek mellé pontosan az az ember, aki nem is fog olyat tenni, ami szigorúan ellent mond bárminek amiért a mágiatanács dolgozik.
- Már hallgatsz a megérzéseidre?
- Nem, csupán az emberi benyomás alapján beszéltem, ami sosem olyan biztos, mint a mérhető tények. Rouuro Kaot olyannak ismertem meg, aki nagyon távol van az ostoba cselekedetektől, de még az önzéstől is. Lehet, hogy önösnek tűnően cselekszik, de bizonyos, hogy van egy vagy több erősen gyökerező célja amikért dolgozik. Nem közveszélyes és nem megbízhatatlan, csupán kiismerhetetlen, éppen ezért a te reakciód is...
- Azt akarod mondani-
- Azt. - A ritka pillanatok egyike, amikor a szocializálódással nem éppen törődő professzor felállt valaki ellen vagy jobban belegondolva valakiért, úgy múlt el ahogy jött. A Parancsnok szavának megakasztásával, és a vele való szembehelyezkedéssel mindenkit és mindent elnémított a teremben, de aztán, mint egy múló szeszélyt, úgy hessegette el az egész atmoszférát, amikor elköszönt. - Már nincs itt rám szükség. Megkezdem a kellő előkészületeket a parancsnokságomon - azzal teleportált is, és maga mögött hagyta a megrekedt levegőjű teret a mozdulatlan ügynökökkel és parancsnokukkal. A feszültséget csákánnyal is lehetett volna törni, csak nehéz szavakkal, és elég tekintéllyel lehetett volna bármit is mondani, amit ott és akkor egyik operatív sem érzett meg, főleg a Parancsnokkal szemben. Az emberek kiszivárogtak, és egyre-másra teleportáltak, ki-ki a maga által helyesnek tartott módon beleszállni a kutatásba, a nyomok eltüntetésébe, illetve az elhagyott megfigyelési pontjaik vagy éppen másik életük színtereire.

A Parancsnok órákig ült egy helyben, miközben jelentések érkeztek az emberei lábán, illetve telepatikus úton, egyenesen a fejébe. Gépiesen reagált, mondhatni az évtizedes reflexei beszéltek belőle és adták ki az újabb és újabb utasításokat, miközben ő máshol járt, és a saját döntésképtelenségét átkozta azzal, hogy nem tette meg korábban, amit most már nem tehetne meg; amire most már nem találhatott volna kifogást...
A figyelmét végül csak sikerült felkapnia valakinek. Az egyik embere érkezett meg a központból, mögötte Uetto Shasuval. A Parancsnok lehunyta a szemeit, és magában már hallotta is, szinte rikácsolóan, Hoyt szavavait. "Az sem lepne meg, ha nemsoká a tenyerünkbe kapnánk az elrabolt dokumentációkat is." Hát persze.
- Hol van? - A Parancsnok Shasura sem nézve, szárazon követelt.
- Azt az információt kaptam, hogy Kao biztonságba helyezett valamit, amire nagy szükség lehet - mondta a maga tempójában és semmivel sem színesebben, mint a Parancsnok. A kezében egy apró boríték volt.
- Mind a ketten jól tudjuk, hogy Kao volt az, nem kell, hogy játszd a hülyét - kapta ki Shasu kezéből a fecnit, majd azonnal oda is hajította az emberének, aki már teleportált is tovább.
- Nem tudom miről beszél.
- Nem ér semmit a színjátékotok, se neked, se Kaonak. Nagyon jól tudom, hogy nem vagytok és nem is lesztek lojálisak valóban a tanácshoz-
- Tudja, egyetlen egy igazi különbséget látok maga és Kao között. - A félbeszakított Parancsnok egy pillanatig csak döntésképtelenül nézett a nyugodt alakra, majd cinikusan rákérdezett.
- Na és miben különb nálam Kao?
- Van célja. - Shasu kijelentésére a Parancsnok semmivel sem válaszolt. A fejében viharos sebességgel futott végig tagadás, cáfolatok, és kételyek sora, de rá kellett jönnie, bármit mondott volna is, se haszna, se vége nem lett volna tőle a konfliktusának önmagával, és közelebb se lett volna tőle Kaohoz.
Shasu a reakció hiányában megfordult és távozni készült, azonban a Parancsnok végül megállította.
- Mi Kao célja?
- Nem tudom.
- Ha valóban nem tudod, akkor miért követed?
- Mert van célja. - A Parancsnok a fejét fogta. Hogy lehetett, hogy ennyi év után is ilyen elcseszett őrültekkel volt körülvéve, és hogy nem csukta le őket az első pillantásra ahelyett, hogy hatalmat adott a kezükbe...
- De ha nem is tudod mi a célja...
- Nem is lényeges. Az egész olyan egyszerű, mint ahogy a patak folyik. A tenger a célja és az értelme, és addig hajlandó megkerülni minden akadályt, és hajlandó másokkal egy úton folyni, alkalmazkodni mindenhez és elszállítani mindenkit aki beleszáll, amíg el nem ér a partig. Pontosan ezért is ér el majd a partig végül. - A csend sokáig tartott. Shasu még nem mozdult, de amikor már a Parancsnok percekig nem szólalt meg megunta a várakozást, és kilépett az ajtón. A Parancsnokban ekkorra gyűlt fel az eddig elrejtett feszültség, a dühös tehetetlenség, és a kétely, amit Kao jelenléte szült újra tökéletesen a pár óra alatt.
- El foglak kapni titeket. Meg fogom tudni mit terveztek, és ha nem ölhetlek meg, az életetek végéig a személyes felelősségem mellett lesztek elzárva a világtól. - Shasu nem is reagált, csak ugyanúgy nézet vissza a Parancsnok alakjára, mint addig. Úgy érezte, hogy a várakozás teljesen felesleges volt. Ez nem ért meg még egy elvesztegetett percet sem tovább.
- Ez nem cél, Parancsnok. Ez csak egy farkas üvöltése a hold felé. - Az ajtó becsapódott, a Parancsnok pedig magára maradt az üresen visszhangzó teremben...

***

- Szerinted most mi fog történni? - Kuudo felkapta a fejét, és le is tette a lábában tartott bogár maradványát. Pislogott még párat, amit leginkább csak a szemein tükröződő hold megremegésében lehetett észrevenni, majd ahogy megrágta a gondolatait is, végre válaszolt.
- Shasu elment a hírszerzéshez. Ahogy néztem még pont időben kaptuk el, mert volt nála egy oldaltáska. - Egy külső hallgató talán nem értette volna ezt a gondolatpárosítást, mert ki is értette volna, hogy egy embernek nagy utazásokhoz, vagy egyáltalán az élethez semmi holmi sem kell; Lance, hogy egy példát vegyünk, zavart tekintettel bámult a sötétbe a mondat hallatán.
- Gondolom itt az ő ideje, visszamegy a tengerre.
- Szerinted miként tér vissza.
- Fogalmam sincs - mondta Kao, egy majdhogynem elégedett vigyorral az arcán.
A következő hang Lance torkából tört fel. Először csupán egy torokköszörülés volt, de legalább a beszélgetés nem haladt újra. A két rangidős pislogva nézett a fiú felé.
- Um... Ki ez a Shasu? Úgy emlegetitek, mintha ő lenne a világ harmadik értelmes faja.
- Harmadik?
- Hát az emberek, meg az olyanok mint te. - Lance válasza kicsit sem volt félszeg, ami megmosolyogtatta Kaot, Kuudot viszont csak megzavarta.
- Nem ismerek több olyan baglyot mint én, de sok mást igen. Sokan vannak még a fajomon kívül, akik értelmesek. Shasu meg...
- Shasut meg majd megismered - zárta rövidre a témát Kao, de még hozzá tett valamit. Nem akart se szigorú lenni, se idegen, de Shasuról véleményt mondani nehéz lett volna. Az ember jobb volt, ha magának ismerte meg. - Shasu is a társunk, egy alakváltó.
- Alakváltó? Szóval ő a kém? - A kérdésre Kao és Kuudo összenéztek. Nem tudtak mit kezdeni vele, mert habár Shasuban tényleg lett volna potenciál az alakváltással a beolvadó feladatok ellátására, soha senki nem kérte rá, hogy tegyen meg ilyesmit. Mindenki számára természetes volt, hogy ilyesmire csak Kao lett volna igazán megfelelő; az a Kao, ami a régi Southern Wolves időkből megmaradt...
- Nem használja az erejét ilyen funkcióban.
- Pazarlás.
- Ne dönts, amíg nem láttad mire képes.
- De még mi sem láttuk - szólt Kuudo félhangosan. Lance majdnem kiköpte a saját ételét a szájából, miközben elnevette magát, de Kao közbeszólása mindkettejüket elnémította.
- Éppen ezért nem is ítéltem még meg, és éppen ezért várom miként tér vissza. De Kuudo, térjünk vissza az eredeti témára. - Kuudo bólintott, és egy pillanatra újra átgondolta az előző perceket.
- A tanács nem fog utánad jönni. Ha rá is jönnek, hogy az egész rablás a te műved is nem tudják merre keressenek. Shasu sem tudja, így még ha tőle is akarják megtudni sem fog kiderülni semmi.
- Szerinted rájönnek? - Kao első olyan pillanata volt ez, amikor nem volt biztos a magában. A hírszerzés neki jobbára egy sötét folt volt, amiből a Parancsnokot ismerte csak jobban, mint a legnagyobbnak tartott veszélyt az egész osztagból.
- Igen. - Kuudo pár másodpercig mereven bámult Kao szemébe, majd újra evéshez látott. Kao értette a célzást, és ő is folytatta az evést. Az egyedüli, aki nem elégedett meg ezzel, az még mindig Lance volt.
- Úgy hangzik, mintha azt akartad volna, hogy felismerjenek.
- Az volt a cél, hogy a Sorono Tavara név elterjedjen, és minél nagyobb visszhangot verjen. - Kao úgy mesélt, mintha az egészet félvállról venné. Miközben ő maga már teljesen csak Kuudo szavára bízta az eredményt, figyelnie kellett arra is, hogy ne keltsen bizonytalan aurát, se túl titokzatosat vagy gyanút keltőt, és főleg, hogy Lance éleslátásán se bukjon el. Amíg nem lehetett teljesen biztos benne, hogy Lance ugyanúgy az életével is megbízható lehetett, mint a többiek, még úgy bánt vele, mint egy porcelánnal, amit a zsebében kellett tartania...
- Van ennek köze a Grimoire Hearthoz?
- Ahhoz is, de nem árt majd a Blackened Tears ajtaja előtt sem.
- Tudod, úgy hangzol, mint aki egy eget rengető összeesküvésre készül - Kao csak álmosan vállat vont, miközben egy szívdobbanásnyi pillanatra Kuudora tekintett. A kis madár a saját karmai közé kapta az esetet.
- Csak nem félsz, hogy a két céh között leőrlődsz?
- Inkább kíváncsi vagyok. Ha sikerül beolvadni a Tearsbe, miközben a Heart védelmét élvezitek, az már elég nevet adna, hogy a Sorono névből dinasztia lehessen, de ha még valahol a háttérben volna egy árnyék, ami mindvégig mindenkit megvezet... - Lance remegett. Kuudo rápislogott Kaora, aki feszülten figyelt. Lance libabőrét a hold fénye festette feltűnővé, és a pillantását, amikor végre felnézett, Kao is felismerte. Ezer közül megismerte volna.

-Hé, Öreg, ide nem hozhatsz be csak úgy egy kölyköt - kiáltottak a páros után a bárban, de miután a vénség minden további nélkül át is vezette a gyereket a báron, majd kiment a hátsó személyzeti ajtón a viccelődés és a nevetés is alább hagyott. Akik tudták mi folyt hátul tudták azt is, hogy a kölyök mit keresett ott.
A zaj a folyosón erősödött. Jóformán csak a zajból lehetett érezni az utat, mert amikor beléptek a folyosóra az ajtó becsapódott mögöttük, és a vak sötétségben nem volt segítségük. Az Öreg csak lépkedett előre, a fiú pedig követte. A léptek hangja alapján a saját lépéseit is tudta tempózni, a kezében pedig már eléggé meggyökerezett addigra a mágia, hogy bármi történjék is azonnal védekezhessen. Nem lepte volna meg, ha az egész újabb út is csak egy álcázott rajtaütés lett volna, a sötét pedig egy különös csapda...
Végül a sötétség csupán a kellék részének bizonyult, ugyanis a nagy sokára megnyílt átjáró túlsó végén egy terem, ami az állapotából illetve a vöröstől feketéig minden árnyalatban feltűnő "festékből" ítélhetően teljesen illegális ring volt, fa falakkal, amik fölé magasodott a lelátó. A ring akkor éppen nem volt használatban, amikor a páros belépett, azonban valaki ott állt a közepén. Egyedül a műsorszámnak számító férfi nem lopott egy gyors pillantást az ajóra miután az kinyílt, de mindenki fellélegzett, hogy csak az öreg és a fiú érkezett.
- A ring bajnoka már megdöntötte a rekordok rekordját, és új kihívókra vár - szólt a távolból egy felerősített hang, mire a tömeg is válaszolt egy sor kiabálással, azonban néhányan fel is nevettek. Az újonnan érkezők között senki sem látott potenciális kihívót.
- Akkor azért van több piros, mint szokott - szólalt meg végre az öreg. A fiú fintorgott az öreg szavai nyomán; nem a vérrel, hanem az öreg megjátszott vén modorosságával volt baja. A vért már ő is észrevette. - Menj csak.
A kijelentést tűzvészként beálló csönd fogadta, néhol zavartan feltörő nevetéssel, amik úgy haltak el, ahogyan gazdáik arcáról lefagyott a mosoly, amikor körbenéztek.
- És akad egy jelentkező - mondta is lelkesen be a házigazda hangja, azonban az öreg megköszörülte a torkát.
- Mágus. - Minden szem a fiúra szegeződött, aki elsétált a perem széléig, majd leugrott az épített árokba, hogy szembe álljon a férfival. Nem számított sokra, de még csak arra sem, hogy a "bajnok" a helyén marad, miután meghallotta, hogy mágussal áll szemben.
A férfi viszont nem mozdult. Nem szólt, de nem is mozdult, csupán ránézett a fiúra aki elé állt. Az egész talán csak pár szívdobbanásig tartott, azonban a fiú nem tudott mozdulni sem. A gödörharcos pillantásában volt valami, ami a földhöz ragasztotta és ólmosan lassúvá tette a testét, amiből már csak akkor eszmélt fel, amikor a levegőben volt. Látta a saját vérét, és látta, ahogyan az egész világ megfordult körülötte, hogy minden a feje tetejére álljon, és mire mindezt felfogta, addigra az érzékei újra felgyorsultak, hogy követhessék a jelent.
A falnak csapódott, és felkenődött a ragacsos foltok egyikére, majd hozzáköpött egy újabb rikító piros pacát a többihez, azonban ideje sem volt többre, mert egy árnyék robbant köré. Csak összehúzni tudta magát, hogy elkerülje az öklöt, ami így a fába csapódott, majd rúgni, hogy a férfi eltántorodjon a közvetlen közeléből.
Egy újabb pillantást váltottak: a férfi szemei belevillantak a fiú tekintetébe, aki ezúttal már tudta, vagyis inkább érezte mi mindent látott bennük. Vágyakat amik el akartak szabadulni, ordítást ami csupán az íriszeken át tört ki, és ambíciót ami előtt az ő ereje úgy eltörpült, mint egy hangya a templom első köve előtt. A tekintet beleolvadt a fiú agyába, mint a kép, amit a csecsemő felé lógatnak az ágyában minden egyes napra; úgy érezte, még évek múlva is, hogy soha sem érheti fel azt a temérdek vágyat és azt a hegynyi akaratot amivel a lehetetlent is le lehet kergetni az égről.
Az a tekintet egy életen át képes volt kísérteni, csak arra várva, hogy valamikor újra, ideget és lelket borzongatóan csapjon bele újra a fiú agyába akkor, amikor már azt hitte, hogy mindent látott a világból. Akár alantas, akár ember feletti vonatkozásban is...

- ... akkor én is szeretnék ott lenni. Ha ettől függ, akkor felveszem én is a Sorono nevet, csak hogy részem lehessen benne. Én lehetnék a második aki ezt a nevet használja akkor, amikor egész Fiore ezt visszhangozza. - Kao szótlanságát Kuudo tűrte kekvésbé, az elkalandozott gazdája elé röppent, hogy kirángasson belőle valami reakciót.
- A harmadik - szólalt meg Kao végül. - De nem is rossz ötlet. Ha nemsokára a fél világ keresni fog, akkor legalább egy újabb akadályt állítsak az útjába. De hogy őszinte legyek, nem is vagyok benne biztos, hogy mások nem használták ezt a nevet a gyerekkorom óta.
- Az csak még jobb. Lekövethetetlenné tenne, ha más is, aki tőled teljesen független is, ezen a néven dolgozik. Mivel nincsen köztetek semmilyen kapcsolat, nehezebbé válik kikövetkeztetni te miért dolgozol.
- Viszont ha Lance használná a nevet, előbb téged és Shasut is meg kell, hogy kérdezzelek erről. - Kao Kuudora nézett, aki csak egy pár pillanatot gondolkodott.
- Nem. Ha én használnám bárhol is úgy, hogy esetleg kiderülne mások számára, akkor az, hogy a név csak egy alias veszélyesen hamar nyilvánosságra kerülne... Shasu pedig nem hinném, hogy vevő lenne az ötletre. Ugyanezen indokból. Mi nem vagyunk hétköznapiak, sem emberek. - Kao vállat vont, és Lance felé fordult újra, de Kuudo még nem fejezte be. - Viszont ha Lance csak a harmadik, akkor ki a második?
- Még azelőtt használta a Sorono nevet, hogy találkoztam volna veletek. Jó ideje már. Találkoztatok is vele, a polgárháborúban... - Kuudo elgondolkodott, de nem is kellett sokat keresgélnie az emlékei között, hamar felrémlett benne Gabriel képe, akit Kao ismerősként és bizalmasként kezelt. Emlékezett is rá, hogy ő volt az első ember, akit Kao egyáltalán így kezelt a kikelése után...
- Ha jól emlékszem Danavar volt. Sorono Danavar, igen. - Azzal újra Lance felé nézett.
- Kyousha.
- Sorono Kyousha? - Kuudo már kérdezett volna, de Kao csak elnevette magát.
- A shogi egyik neves darabja. Nagyon is találó...
A beszélgetés nem tartott tovább. Késő volt, és az aznapi menetelés mindenkit kifárasztott, így még ha nem is tökéletesen mindenki, de aludni tértek a fák különböző menedékeibe. Kuudo aki egész nap Kao vállán lovagolt és pihent eltűnt vadászni, de nem ment messzire. Kao hallotta, ahogy a madár szárnyai néha felcsapkodnak, ahogy újabb területeket fésült át. Amíg nem aludt el, Kao sem volt rest, a fája tövében fészkelődve próbált meg minél egyenletesebb alvóhelyet találni, hogy lehetőleg ne kezdjék ki a hátát a lépten-nyomon felbukkanó gyökerek. Amint pont erre gondolt, egy zavart tekintettel kapta fel magát a földről és az előző ülőhelyét kémlelte a hold fényében. Volt egy olyan sejtése, hogy találhatott a fa gyökerei között pár lélekgyökeret is. Pár percig kellett keresnie, hogy tényleg találjon, de végül el is tudott tenni pár egyben kiszabadított növényt a kis dobozkájába, mielőtt újra rászánta magát az alvóhelye megvetésének.
Lance sem volt nyugton, bár Kao ezt nem is csodálta. Meglibbentette a fiú előtt a mézes madzagot, amiben az volt a legszebb, hogy nem is annyira volt mézes, mint amennyire ő maga valóban tervezte a végkifejletet. Lance számára a felfelé törés, úgy tűnt egy létszükséglet, ami elnyomta mind a racionális életképet, mind a veszélyre való normális reagálás ösztönét. Kao fejében ez igen mély nyomot hagyott és most már azt is tudta, hogy tud tervezni Lance bábujával is. Lance lehetett a másik futó a táblán, nem védekező és tábla szélén váró bábu, hanem az, amelyik közvetlenül a király mellett állt készen arra, hogy előre vethesse magát...

A másnap gyorsan indult. Kaot Kuudo keltette fel, Lance helye pedig már rég kihűlt. Kuudo szerint, aki egy nagyobb lombnyi temetőmohával tért vissza az esti vadászata után, a fiú a közelben volt és csupán vadászni akart az egyik szellemével, így Kao nem is törődött a problémával többet. Gyorsan megreggelizett, amíg Kuudo elröppent, majd el is pakolt. Amint Kuudo visszaérkezett hozzá, már útnak is indultak.
- Merre megyünk?
- Északra, az Kuudo-fokhoz. - Az említett név nagyban hatott Kuudo egész napos kedvére és izgalmára is, méghozzá annyira, hogy el is felejtette megkérdezni, hogy miért is mennek arrafelé, Lancet viszont már nem zavarta, hogy kérdeznie kell.
- Kuudo-fok? - Lance futva érkezett be a menetbe, de ár kérdezett is.
- Egy név, amit az egyik régi ismerősöm adott neki. Nem tudom mennyire lehet elterjedt, de soha sem hallottam még mástól.
- És én is róla kaptam a nevemet - Kuudot nem zavarta, hogy a kijelentése egy csöppet sem lepett meg senkit, történetesen Kuudot ekkor már semmi sem zavarta, olyannyira, hogy ki is repült egy időre, csak a repülés öröméért.
- Mi van ott? Melyik város?
- Egyik sem. Csak egy kis falu.
- És ott tervezünk pénzt szerezni? - Lance hangjában a kétely apró villanását lehetett felfedezni, de Kaot ez még nem zavarta, lévén a fiú csak pár napja tartott vele...
- A dokumentumok. Találtam köztük egy érdekes aktányit, a szállítólevelek között - azzal a táskájából ki is vett egy sárgult irattartót, rajta egy ismeretlen névvel, amiből rendetlenül lógtak ki itt ott a papírok. - Mivel a terep nekem már ismerős, viszont kifejezetten félreeső terület, könnyen lehet, hogy még a legalaposabb szemeket is el tudjuk itt kerülni.
- És mennyire számítasz?
- Egyelőre még nem tudom pontosan. Minden attól függ, hogy milyen állapotban találjuk a helyet, amikor odaérünk. Lehet, hogy a hírek már elérték a falut is, és már elkezdték kiüríteni a helyet, vagy éppenséggel elszöktek a felelősök.
- Ha így van, akkor?
- Akkor sincs probléma, mivel ez volt az egyetlen olyan szállítási akta ami ide szólt, a szerződések között pedig nem szerepeltek itteni partnerek. Ha mást nem is, de egy kis időnk van itt, hogy felkészülhessünk az útra...
Mire Kuudo visszaért a repülésből már újra csend honolt a két férfi között, így a madár nem is zavartatta magát a kijelentéssel:
- Már nincs messze a part.
- Akkor menj már előre és nézz szét, hogy van-e ilyen névtábla, vagy cégér a faluban! Ha megtalálod, akkor figyeld meg látni-e valamilyen különleges mozgást. - Kuudo a kérésre fel is repült, és egy vékony huhogással útnak indult. Kao visszacsúsztatta a táskájába az aktát, majd az ismét kérdező Lance felé fordult.
- Túl boldognak látszik. Nem túl szeleburdi most, hogy dolgozzon? - Kaonak gondolkodnia sem kellett a válaszon. Még akkor is, ha Kuudo kivételesen kimutatta az örömét, sem hitt volna abban az esélyben soha, hogy a madár emiatt elmulaszt valamit, vagy elfelejti azt ahogy felnőtt. Bizonyára erről a hangszíne is árulkodott, mert Lance sem folytatta a válasza után
- Kuudo? Nem.

[Fűgyűjtés: 2 Lélekgyökér és 1 Temetőmoha]

Tárgy: Kuudo-fok II. Vas. Szept. 30, 2012 11:31 pm

Kuudo-fok II

Egy órájukba telt, amíg elérték a falut, jobbára csendben, mivel az előző nap óta nem aludt egyikük sem igazán nyugodtan vagy hosszan. Még szokniuk kellett egymás társaságát, és azokat az újdonságokat, amik azzal jártak, és habár ezzel mindkettejük tisztában volt. (Kuudo itt annyiban képzett kivételt, hogy ő nappal, amikor Kao biztosan ébren volt és tette a dolgát el tudott bújni aludni a ruhájában, így éjjel gond nélkül élte a faja életét és tartotta nyitva a szemét Lance irányában is.)
A faluban nem volt különösebb mozgás, és abból ítélve, hogy Kuudo csak akkor csatlakozott újra hozzájuk, amikor beértek a faluba, Kao már sejtette, hogy a kis bagoly bizonyára talált valamit, amit megérte kifigyelni, kihallgatni, vagy éppen feltartóztatni.
- Mit találtál?
- Először semmit, de kértem segítséget.
- Segítséget?
- Dorma nénitől - Kuudo röviden összefoglalta, ahogy a város eseménytelen átkutatása után jött meg az az ötlete, hogy elmenjen a hajóácsékhoz, akik annak idején segítettek nekik megépíteni a kristályhajót a tengeri útjukhoz.
A hajóács és a felesége, illetve a segédje jó csapat voltak, már persze amennyire csak mágiamentes civilek lehettek. A szerencsés körülmény az volt, hogy a családban bőven megvolt mindenkinek a magához való esze, és lévén a falu valójában a csempészetből élt, nem állt tőlük távol a tilosban való élet sem; ahogy a faluban senki másnak sem.
Tehát Kuudo, miután képtelen volt felfedezni, hogy hol volt az Öbölpart Behajózási Vállalat - ami valószínűleg csak papíron létezhetett és csupán valamelyik nagyobb dokktulajdonosé lehetett - segítséget kért a hajóács feleségétől. Még korai reggel révén csak ő volt fenn a házban, amikor Kuudo berepült, és kedvesen fogadták egymást, elvégre is az asszony a rövid tartózkodásuk alatt gyermekként bánt az éppen előtte kikelt bagollyal, aki erre már képes volt visszaemlékezni.

Az asszony nem sokkal Kuudo érkezése után indult útnak a szokásos reggeli piaclátásnak és csevegésnek, hogy kiderítse a kis védencének, hogy kié lehetett az a bizonyos vállalat. Az asszony persze nem kérdezett rá egyenest, annál furfangosabb és tapasztaltabb volt, mintsem, hogy elárult volna magát egy túl lényegre törő dologgal. Míg Kuudo ott lapult a kötényében az asszony perceken át csupán kedélyesen cseverészett, miközben válogatott a piacon, majd amikor az asszonyok többsége már dolga végeztével állt és beszélgetett a szokásos semmitmondó pletykáikról, mások feleségéről és az apró hírekről és híresztelésekről végül felhozta a témát egy másik asszony barátinak tűnő kérdésére.
Kuudo mindabből a beszélgetésből csak annyit fogott fel, hogy az emberek világának legveszélyesebb és legtaktikusabb hátbaszúrói az asszonyok, és közülük is főleg az idősek, akiket hagynak egymás társaságában rendszeresen beszélgetni. Ahogy ő a saját taktikai tudásával saccolta, ha a hírszerzőnek lenének állandó családjaik akikhez hazamennének, akkor nem kellene két hónap, hogy a saját családok asszonyai ilyen mód összeomlasszák az egész testületet, de lehet, hogy az egész tanácsot is sikerülne romokba dönteniük...
Amikor viszont végre felhangzott a kérdés, és arra Dorma néni válasza, Kuudo egyből kirázta magából a hallottak nyomán képződött rémületet, és fülelt: Dorma asszony mesterien adta elő, hogy a férje egy barátjától a nagyvárosból kapott valami levelet az előző este, és most aggódik a műhelye miatt, valami papírmunka ügyén. Ahogy Kuudo viszont várta, senki sem reagált kifejezetten a dologra; csupán lemondó fejingatásokat, a kormányt illető erősebb-gyengébb negatív hozzászólásokat szült az általános együttes hangulat, amit Kuudo, az iménti tapasztalatai alapján sehogy sem bírt elhinni. Látta ugyanezeket az asszonyokat az otthonaikban, amint kárörvendően szítják saját férjeiket, hogy még aznap döntsék meg a hajóács műhelyét, "neki már úgy is vége, mert lebukott."
De Dorma néninek más véleménye volt, és amint köszönt a társaságnak, és mindenki kezdett szedelőzködni, már mutatta is azt az épen nősülőkorú lányt az egyik másik idős asszony mellett, akit ő kiszúrt.
- Látod, kicsim, ott az a lyány, Fridette, aki a lila köpenyes nagynénnye, Freila mellett megyen. Ő igen ijedt arcot vágott.
- Ő nem csak sajnálkozott?
- Láss át azon a hajon, fiam, azért piszkálta a fejét, mert zavarta amit hallott, hiszel-e nekem? Lefogadom, hogy arra a semmirekellő férjére gondolt, aztat sajnálja, mert neki lehet baja ugyanúgy. Lehet ő is kapott valami hírt! Mennyél csak, nézzed meg őket otthon!
Kuudo persze követte a párost az otthonukig, ami valóban a dokkok melletti igen nagy építésű raktáras házak közül volt az egyik. A két nő a kamrán át ment be az épületbe, ahol Kuudo a tetőgerendák mellett be is tudott osonni mögöttük a házba. Az öregasszonyra maradt a pakolás, és az említett menyecske pedig tovább is ment a házba, a vénasszony kárálását elhagyva. Pár szobán át kellett követni a nőt, ami szerencsére nem volt bonyolult, a legtöbb helyen már nem volt zárt ajtó, illetve a gerendák fölött közvetlenül nem volt nehéz egy apró rést törni az acélkő stílussal.
Kuudo pont a lényegre érkezett meg. A feleség a férje mellett állt, aki az íróasztalánál papírokat bújt, és láthatóan lázasan keresett valamit.
- ... azt is mondta, hogy a férje is bújja a papírjait, nehogy bajban legyen.
- Akkor a hír tényleg igaz. Hagyj most, és senki se zavarjon, még ma el kell intéznem mindent, nehogy a végén valaki itt találjon és ellenőrizhessen amíg nincs megcsinálva minden...

- Tehát akkor pont időben érkezünk? - Lance vigyorogva kérdezett, miközben tovább sétáltak a falu központja felé vezető úton. Kao körbenézett, és gyorsan válaszolt is.
- Még nem vagyunk a faluban, itt különválunk. Lance, te túl feltűnő lennél egy ilyen látogatáshoz, menj és a kocsmában várj ránk, mi elintézzük a többit. - Lancet a kérés kissé láthatólag meglepte, de végül csak megvonta a vállát, és mutatott a központ felé, és amikor Kao biccentett, akkor elindult egyedül tovább.
Kao és Kuudo szinte azonnal arrébb szöktek, be két ház között egy lejáró kis földútra, ahol újra át is öltöztek. Kao újra levette zubbonyát és a sapkáját, és magára öltötte a mellényét és a fekete köpenyt, aztán pedig teleportálva indult útnak, és követte Kuudot a tengerparti házhoz.
Pár perc múlva már csupán ketten, de Kuudo is csupán Kao mellényének a zsebében megbújva, közelítették meg a fával borított feljárón a nagy ház ajtaját. Már kopogniuk sem kellett, mire felértek az ajtó elé a lépteket kísérő koppanások felzavarták a folyamatosan sértett arckifejezésű öregasszony nyugalmát.
- Maga meg ki? - Kérdezte az aszony változatlan képpel, Kao pedig a lehető legnyájasabb modorában válaszolt, az ujjait összekulcsolva maga előtt, mire a vénség azonnal kétkedő kifejezésre váltott. Az ember, főleg ha olyan helyen élt, ahol mindenki csempészésből élt, nagyon jól ismerte már a nyájas emberek megjelenésének jelentéstartalmát: pénzért jönnek. Lehetnek hivatalnokok, vagy bűnözők, a lényeg ugyanaz volt: ha megjelentek, fizetni kellett, és ritkán volt kiút.
- Üdvözlöm madam, az Iparellenőrzési Hivataltól jöttem. - A szavakat néma csend követte, majd a nyanya, már szinte készségesen, nyitott ajtót.
Kaonak innentől fogva előre nyaltak az ajtók, bemutatkozására és új ideiglenes álnevére mindenki kíváncsi volt, és mindenki kezet akart vele fogni, érthetően persze; idő kellett, amíg a családfő elrakta a papírokat és normális kinézetet erőltetett magára, mintha nem is tudná miről is lehetett volna szó...

- Drágám, itt van Mr Elmann az Iparellenőrzési Hivataltól. - Az asszonyka keze már csak majdnem remegett, amikor bekopogott az ajtón. Kao türelmesen nem vett róla tudomást, hogy a fiatal nő már szinte patakokban csorgatta le magáról az izzadtságot, ami rendszerint gyűlt kis folyócskába és folyt le az egyébként igen kellemes mellei közé.
- Igen? Engedd be az urat - szólt a férj a túloldalról, majd nyílt is az ajtó. A férfi ingujjban volt, és egy szivart rágcsált. Ő sokkal nyugodtabb és profibb olt az izgalma elrejtésében. Kao sejtése szerint a szivar füstja az izzadtság és a tinta szagát lehetett hivatott elrejteni.
- Üdvözlöm, Mr Elmann, az én nevem Drogue Filliph.
- Örvendek, Mr Filliph, szeretnék a tárgyra térni sok a dolgom.
- Oh, persze, drágám - szólt a férfi, mire az asszonyka esetlenül kihátrált, majd bekattintotta az ajtót. Kao nem is teketóriázott, egyből odament az ajtóhoz, amiben szerencsére ott volt a kulcs, és halkan rá is fordította a zárat, és habár ezt csak ő tudta, de a kulcslyukat is megtöltötte a kristályával, hogy hallgatózni illetve babrálni se lehessen vele amíg el nem intézte amit akart. Mr Filliph ezt, meglepő módon szótlanul tűrte. Vagy meglepett volt, vagy már volt része hasonlóban, de minden esetre érezte, hogy nem áll jól a szénája, mert ledermedt a művelet láttán.
- Nos, tényleg szeretnék a tárgyra térni, Mr Filliph. Az üzenet amit kapott az elmúlt időszakban történetesen bizonyára teljes mértékben igaz, habár nem ismerhetem az összekötőjét. A helyzet az, hogy az összes dokumentum, amik között az önt is megemlítő és kompromittáló rendelési és szállítási papírok is vannak, már a mágikus tanács birtokába kerültek, így szeretném önt felszólítani előzetes önvizsgálatra és az ehhez kapcsolódó büntetések végrehajtására. Amennyiben ez megtörténik, a hatóság hajlamos lesz eltekinteni az önnel szembeni eljárás indításától. Kérem értse meg, mielőtt reagál, az esetben érintettek száma miatt adunk lehetőséget erre önnek is, ahogy az összes kisebb arányú részesnek, így erősen ajánlom a kérésemmel való együttműködését. - Filliph a hallottakat jól megrágta, előbb leült, vagy inkább leroskadt a székére, majd amikor végre sikerült feldolgoznia az egész elmondott szöveg információtartalmát szinte imára hajló tekintettel nézett fel Kao arcára.
- Tehát ha megtartom a revíziót akkor büntetést szab ki, és lezárja az ügyet? - Kao bólintott. Látta, hogy a férfi arcáról sok-sok gond ömlött le, körülbelül úgy, ahogyan addig izzadtság. A férfi azonban nem érte be ennyivel, ott, hogy látta, hogy van lehetősége menekülni, egyből be is dobta a csalitörölközőt.
- És honnan tudjam, hogy maga nem csaló, nem csak valaki aki a zavarosban halászik? - Kao nem hazudott magának, egyenesen csodálta a szorított helyzetben is küzdeni képes férfi erejét a nyomással szemben, és a ravaszságot, amit évek csalásával és machinálásával szedhet össze csak halandó.
- Kérem, amennyiben kételkedik, azonnal hívhatom a kolegáimat is akikkel már kötelező jelleggel elindítjuk majd az ellenőrzést. Mindazonáltal ezen esetben már nem hagyhatom el az épületet, különösképpen az iratait tartalmazó teret, amíg meg nem érkeznek. De amennyiben közvetlen bizonyítékkal is megelékszik... - Kao előhúzta a maga ászát, a mappát, amiben a szerződések feküdtek, és kivett belőle egyet, és lefektette a férfi elé az asztalra. - Ha jól sejtem megismeri, ez a szerződés az egyik az önt említő dokumentumok közül, amelyek a vizsgálat folyamán nálam és másolatukban a mágikus tanácsnál vannak elhelyezve. Megemlíthetem, hogy az önvizsgálat esetén ezeket is visszakaphatja, és a büntetés kifizetésével az elévült bizonyítékokat is eltávolítjuk majd a tanács irattárából.
Filliph nem tudott mit mondani, Kao azonban tisztán látta a fejében formálódó döntést. Egy csecsemő is képes lett volna látni a fejében formálódó döntést, ami végül csak elhagyta a férfi száját.
- Legyen. Akkor lássunk neki az önellenőrzésnek? - Kao közelebb húzott egy széket, és leült, maga elé terítve az újravizsgálandó tételeket tartalmazó szerződéseket...

Az önvizsgálat szerencsére nem telt sok időbe, amit a szerződések alacsony száma is sejtetni engedett. Filliph a vizsgálat előrehaladtával oldódni látszott, azonban attól még tökéletes csendet is tartott. Kaonak sem kellett sok, hogy kitalálja miért: a férfi minden bizonnyal a büntetése nagyságát számolta szüntelenül, ami láthatóan minden szerződéssel csak nagyobbra nőtt. Ettől függetlenül a férfi is elégedetten sóhajtott, amikor a papírmunka végére értek, és már nyugodtan gyűjtötte össze a vizsgálat leírt jegyzőkönyvét. A papírmunka innentől kezdve gyorsan működött, a férfi iktatta a saját munkáját, majd minden példányt aláírtak, Kao pedig csak nyugodtan kellett, hogy figyelje amint a férfi elvégzi a teendőket. Kao, már a jegyzőkönyvvel a kezében ült csöndben, amikor Filliph végre lehuppant a székébe, és feszülten újra rá vetette a tekintetét. Tudta, hogy minden a következő számokon múlt. Az értékkülönbség tisztán a jelentésben volt, ami alá nem mehetett a büntetés összegével: el nem adhatta magát, és gyanút se kelthetett, viszont túl magas különbözetet sem állapíthatott meg a büntetés összegeként, hogy a férfi végül szerencsésnek érezze magát.
Végül Kao, óvatos számolgatás után tolta előre a papírt, rajta a büntetés összegével, amit a kalkuláció közben random papírok elővételével, és a nála levő Lacrymát üresen forgatva - mintha csak számolna vele - tett hivatalos látszatúvá.
- Nos, Mr Filliph, ki tudja elégíteni a büntetés összegét, vagy fel kell, hogy terjesszem a fizetési kötelezettségét a hivatalhoz? - A kérdés egyértelmű volt. Filliph szemein látszott, hogy mögötte mozogtak a kerekek, és végül kijellentette:
- Nem szükséges, Mr Elmann, a házipénztár, illetve a helyi takarékfiók ki fogja tudni elégíteni ezt az igényt.
- Biztos, hogy szeretné igénybe venni a házipénztárt, uram? A fizetésképessége...
- Szerencsére előre szokásom rendezni a szállítmányozási megállapodásaimat, így a következő szállítmányaimmal bevételhez jutok.
- Oh, remekül hangzik. Akkor nem is tartom fel - állt fel Kao, és az ajtóhoz lépett, hogy eltüntesse a kristályát és kinyissa az ajtót. - Amíg elő nem készül az összeg itt várok.

Kao és Kuudo csak egy újabb órával később, már a sötétség leszállta után léptek ki végül az ajtón. Kao még elköszönt az őt kiengedő asszonykától, majd amint az ajtó becsukódott Kuudot előszedte.
- Valaki? - Kuudo körbekémlelt, vagy tizenöt másodpercig, majd megrázta a fejét. Kao azzal a lendülettel dobta fel a kis baglyot, és teleportált is. Nem mentek messzire: Kaot pár teleportáció után érte be Kuudo, aki valószínűleg először rossz irányba indult el, a következtetései alapján.
- Akkor most Derma néniékhez megyünk?
- Igen. A család egyelőre megbízható, és most be is biztosíthatjuk, hogy ez így is maradjon.
- A megszerzett pénzzel?
- Igen. Nem mintha csak úgy átadnám nekik.
- Mit kérsz cserébe?
- Segíteni fognak felépíteni a búvóhelyünket.
- Búvóhelyet? Milyen helyre gondoltál?
- A Kuudo-fokra. - Kuudo pár extra gyors kört cikázott Kao feje körül, mire újra megszólalt.
- Miért pont ide? Nem lenne árulkodó a név?
- Ez a név csak a környéken elterjedt. De nem is tervezem, hogy egy látható építményről legyen szó. - A Kuudo-foknál végig kihalt, sziklás ormok magasodtak élettelenül a tenger fölé. Mérföldeken át csupán az észak felé kicsúcsosodó sziklás félsziget szürkeségét lehetett látni, jobbára semmi egyebet. Elhagyatottság terén tökéletes hely volt, de nem csak ez tette vonzóvá. A bejárat elrejtésére is megvolt a legegyértelműbb választás. Kuudo csak bólogatni tudott, amikor Kao elmesélte neki a megálmodott tulajdonságokat.

A kopogásra Derma asszony már számított, így nem is tellett egy újabb dörömbölésre abból az időből, amikor Kaoék előtt kinyílt az ajtó. Az idősödő asszonyság csak mosolygott az érkezőkre, Kuudo pedig rögtön az kezébe is röppent.
- Remus, tényleg megjöttek - az asszony már engedte a párost befelé, de azért még hátrakiabált a műhely felé, ahonnan szinte azonnal kilesett egy fiatal fiú arca. - Robb, inkább szóljál...
- Nem kell, Derma, itt vagyok már én is - szólt az öreg is, amikor kihajtotta a Robb által éppen csak kinyitott ajtót. - Üdvözlöm a vendégeket! Tavara mester, és Kuudo. Ez a madár nem kellett volna, hogy nőjék?
- Úgy tűnik, hogy ő természetesen ekkora, de úgy hiszem, hogy ez jobb is így...
- Mágiákat is ismerek ám! - Szólt közbe Kuudo, aki Robbal állt le játszani. A fiatal segéd gyerekesen próbálta elkapni a körülötte cikázó kismadarat. Kao ki is használta a családias együttlétnek induló találkozást arra,hogy még jobban megpecsételje a pozitív hangulatot.
- Most zártam le egy nagy üzletet, és szükségem volna valakire, aki képes számomra egy nagyon nagy mértékű segítséget felajánlani. Természetesen a segítség üzleti jellegű, azonban nagyon bizalmas is, így nem bízhatom akárkire. - Remus mestere nem is gondolkodott, miközben beljebb invitálta a csapatot a konyha felé, biztosította Kaot afelől, hogy rájuk számíthat. - Mint a múltkor, nemde? Megoldjuk, megoldjuk.
- Akkor is, ha nem saját szakma? - Kao kérdésére Remus mester felnézett, de mindenek előtt még leültette a társaságot az asztal köré. Derma asszony tevékenykedni kezdett.
- Még mielőtt nekilátnánk, Tavara mester, elmondom azért, hogy nem sokat számít, milyen a kérése, mert ez a falu egy rohadó darab unalom. Minknek itt nincs nagy sok teendőnk, se sok megrendelésünk, jobbára úgy is csak ácsolunk azoknál, akikkel az a szemét bútoros nincsen jóban, tehát második és harmadik szakmának így is elmondhassuk, hogy épületasztalosok és bútorosok is vagyunk, sőt amióta itt járt, még a fémekkel is elkezdtem foglalkozni, újra, és építettünk kádakat és vezetékeket is már.
- Jól hangzik, talán mindre szükség is lesz...
- Ne zargassuk hát a bokrot, mondja, mire lesz szükség!
- Egy föld alatti építményre, fenn a Kuudo-fok alatt. - Az öreg Remus nem látszott meglepettnek, de igen komolyan elgondolkodott. Tedd helyette is ámuldozott eleget a kijelentésen.
- Nos... Egy építkezést mi is ki tudunk vitelezni, ez nem lenne probléma... A föld alatti fúrás-ásás a problémás.
- Nem az - szólt közbe Kuudo. - Azt a részét majd én vállalom. - A család meglepett pillantásaira Kuudo teremtett egy kőtüskét, ami ott lebegett felette, amíg Tedd le nem kapta onnan.
- Azt a... Ez nagyon kemény. Mintha nem is csak kő lenne.
- Acélkőnek hívom - büszkélkedett Kuudo...

A megbeszélés még órákig tartott, konkrétan addig, amíg be nem sötétedett. Remus és Tedd segítségével lépésről lépésre ki is gondolták, hogy miként zajlana az építkezés. Kaonak leginkább csak az volt a problémája, hogy végül az egész építkezés Kuudo mágiájára alapozott.
- És miért baj az? - Értetlenkedett Kuudo.
- Tudod mekkora energiádba fog kerülni?
- Mert, sietnünk kell? - Kaonak el kellett gondolkodnia: tudta, hogy a menekülésük után a legjobb, ha csendesen megülnek, és teljesen észrevétlenek maradnak, hogy senki se érhesse nyomukat, így végül is akár heteket is szánhattak volna az építkezésnek.
Mindazon által azt is tudta, hogy ha sokáig voltak egy helyben, megnőtt volna az esélye, hogy kiszúrják a jelenlétüket. Az építkezés miatt a műhelynek és a konyhának is megnőtt volna a fogyasztása, és ki-be járó forgalom is nagyon feltűnő lehetett volna, Kaonak pedig egyáltalán nem lett volna ínyére, hogy bárki megneszelje, hogy ő is a faluban volt.
Végül megegyeztek a feltételekről, és amíg Todd elszaladt Lancért a kocsmába, Kao átadta az öregnek az aznap szerzett összeget, hogy biztosítsa a költségeket, majd letisztázta a családdal a biztonsági feltételeket:
Valakinek mindig otthon kellett maradnia, hogy ne lehessen üresen találni a műhelyt soha. A mozgásokat mindig csak éjjel lehetett megejteni, minden esetben Kuudo és legalább Lance jelenlétében. Senki más nem tudhatott az építkezésről, és senki falubélitől nem lehetett rendelni a munkálatokhoz, a szállítmányokat pedig se a faluba, se az építkezés környékére nem lehetett elvitetni...
Mire Kao elégedett volt az óvintézkedésekkel, már éjszaka volt, és mindenki újra az asztal körül ült. Lancet nem nagon érintette meg az új társaság, a családias étel viszont annál inkább, így Kao már miatta sem aggódott többet. Láthatólag fiú hamar oldódott, és könnyen indított kapcsolatot mások felé.

[Lance számára az eddigiekből 250 varázserőt szánok.
Fűgyűjtést itt külön eszközölnék: Derma néni cserepeiből pár már elöregedő harangszirom virágát levenném, és elkezdeném megszárítani őket, a kellemes délutánon, csak nem volt megfelelő dramaturgiai pillanat az írásban erre. Ha ezt engedélyezed, akkor 5 harangszirmot itt gyűjtenék.]

Tárgy: Re: Rouuro Kao Kedd Okt. 30, 2012 10:21 pm

Kuudo-fok III

Pár nap telt el az építkezés első lépései óta, a kis csapat pedig állandó mozgásban volt. Kao és Kuudo csupán gyakorlatból maguk bejárták a terepet, hogy több biztos utat is találjanak a ház és az építkezés között, illetve hogy a külső helyszínekről érkező alapanyagoknak is megfelelő lerakópontot találjanak.
Minden rendben ment, még azt is beleszámolva az ütemezésbe, hogy Kao és Kuudo nem csak maguk voltak, és nem csak a maguk tempójával, illetve precíziójával dolgoztak. A műhelyben, amit szerszámostul ki kellett hordani a helyszínre, bizony több probléma is akadt. Pár alkatrészből megfelelőbbet kellett beszerezni, pár holmi pedig a bepakoláskor kimaradt, így extra túrákat is be kellett iktatni értük, és még csak az első hét sem telt el.
Kao minderre emberi türelemmel tekintett, míg Kuudot a "fegyelmezetlenség" dühítette. Nem mintha bármikor márkit is megfedett volna érte, de Kao mellett sosem szokott efféle munkavégzéshez. Neki mindig pontosnak és precíznek kellett lennie, és mindig tökéletesen feküdnie kellett a megbízókkal, vagy a feladat jellegével, amit Kaotól kapott, de ő maga sem tette volna ezt másként. Ehhez képest ott volt az az embercsalád, akinek az élén, vezető szerepet töltött be a mesternek nevezett hajóács, aki mindenféle volt, csak nem mesteri, legalábbis Kuudo szemében. Az öreg férfi lényegében minden volt, csak Kao nem, ez pedig Kuudo szemében fintorgásra adott indokot, főleg, amikor a férfi munkához való hozzáállását, azaz a munka mellé állását kellett néznie.
Éppen ezért már majdnem felüdülés volt felderíteni mennie, amikor újra útra keltek,és öröm volt látni, hogy ezúttal van valaki, aki meg akarta környékezni őket. Egy farkas volt, ezt a hold fényénél Kuudo nagyon hamar kiszúrta az ezüstösen megcsillanó hátából, és a lompos farkából, de hamar azt is kiszúrta, hogy a farkas nem volt vad.
Ezt a megfigyelést csakis saját magának, és az analitikus hozzállásának köszönhette, amivel már önmagát is számtalanszor végigvizsgálta, és rá kellett jöjjön, állatként, de emberi, vagy afeletti intelligenciával, már egyáltalán nem állati a viselkedése, és ezt a legkönnyebb kiszúrni, csak egy kicsit figyelni kell, ahogy Kao is tanította. Csupán a megfigyelés célpontja felé kell nézni, nem kell részleteket kutatni, csak úgy nézelődni kell, és hagyni, hogy a tudat alatti járja végig az illetőt a pillantást irányítva, hogy a szem öntudatlanul ismerje fel, hogy valahol hibádzik a részlet.
Ez a farkas bizony nem volt vad. Az is mutatta, ahogy a fák között egyenletesen haladt, nem keresett árnyékot, nem kutatott szagokat, és legfőképpen, hogy amikor meglátta a száz méternyire haladó csoportot, egyenesen feléjük tartott, nem került,eléjük, nem tartotta magát fák mögött, és nem is fedezte fel magán, hogy nyílegyenes vonalban halad, amire állat ösztönösen nem vetemedne...
Kuudo gyorsan visszaszárnyalt a csapathoz, majd Kao fülébe súgta, hogy megérkezett Froozer, ezt nem volt nehéz kilogikázni, nem sok más farkas familiáris futkorászott a világban, aki könnyedén Kao nyomára bukkant volna ott, az északi tenger partjainál. Végül, miután egy lágy íven megkerülte a farkast újra, a háta mögül ereszkedett le, bagoly faji adományát, a néma siklását kihasználva, és egészen addig észrevétlen maradt, amíg meg nem kapaszkodott Froozer marjában.
- Itt várj, amíg elmennek! – mondta azonnal, mire Froozer egy rándulással mordult fel.
- Szállj le a hátamról, ha nem akarsz sült csirke lenni!
- Nem is tudtam, hogy van még a baglyokon kívül faj, ami képes teljesen visszafordítani a fejét. Az rendben van, hogy tanítottalak, de még közel sem tudod, hogy én mire vagyok képes. Ez a protokoll, ha megközelítesz valakit az éjjel közepén, egy titkos ügyben. Ha ezt nem vagy képes felfogni, nem vagy hasznára a gazdádnak! – Kuudonak hirtelen borult ki a bili. Már Froozer is ajtóstul borítaná rájuk a házat, amikor elvileg szövetségesek?
- Nem az a probléma, hogy itt várjak, hanem az, hogy a hátamon vagy! - morogta vissza. - Senki, ismétlem senki, nem ülhet a hátamra. Az erőddel pedig ne menőzz, mert te sem ismered az enyémet. - mondta mosolygáshoz hasonló arckifejezéssel, hiszen, bár a föld elemű mágiáját a bagolytól tanulta, a villám technikái még mindig aduászként voltak jelen a repertoárjában.
- Pont olyan vagy, mint a gazdád. - szólt válaszul Kuudo, és felröppent a megérkező Kao vállára. Egyáltalán nem volt boldog a fejleményektől...
- Örvendek a találkozásnak Tavara! Fontos ügyekről szeretnék veled beszélni. Nem vonulhatnánk valahova félre? – kérdezte, és kivételesen látszott is rajta, hogy kedvelné, ha tényleg diszkrét és csendes lenne a diskurzus. Ez, ismerve Rohandart, meglepő tulajdonság volt.
- Jó ez a hely. Itt bárkit meglátok és hallok száz méterekről. – szólalt fel Kuudo, Kao pedig beleegyezően bólintott, majd újra várakozva tekintett Froozerre, aki ez a gyors lepattintás úgy tűnt érzékeny ponton kapott.
- Sikerült a céh könyvtárából adatokat gyűjteni, de sajnos nem eleget. Szükségünk lenne arra, hogy utána nézhessünk a Tanács feljegyzései közt is ennek-annak.
- Minek akartok utána nézni? Először azt kell eldönteni, hogy eljuthatok-e az adott információkig egyáltalán...
- Eléggé régi feljegyzéseket találtunk egy bizonyos Lorelei nevezetű lényről, vagy erőről, nem tudni mi is pontosan, valamint egy eljárásról, amellyel meg lehet szerezni. Már többször is megpróbálták előhívni, de mindig kudarcot vallottak vele valamilyen okból.
- Ennyi? – kérdezett vissza kíváncsiskodva Kao, és szemöldökráncolva gondolkodott a dolgon.
- Nagyon tömören igen. Ja, még annyi, hogy találtunk egy ábrát is, ami jó eséllyel annak a mágikus pecsétnek a jele, amivel elérhető a testhez kapcsolás. És azt is kiderítettük már, hogy számos emberáldozat kell ahhoz, hogy meg lehessen idézni, méghozzá a Menyország Tornyának maradványinál, vagy legalábbis ahhoz közel. Ehhez kellenének még további infók. – ismételte el még egyszer a már elhangzottakat, és végül még több, de már csak pontosításnak elég részlettel bővítette ki a mondandóját. Kao és Kuudo is a földre rajzolt szimbólumot nézték, majd végül összetekintettek. Kao csupán pár apró ajakmozdulatot tett, a szája körberajzolta Shasu nevét, mire Kuudo nagyot bólintva, és némileg vidáman, hogy ott hagyhatja egy kicsit a csapatnyi szerencsétlent, szárnyra kelt a déli országrész felé. Kao pár pillanatig nézte a kis árnyat és remélte, a kis tollpamacs még emlékszik, hogy megkérte arra is, hogy ha legközelebb dél felé megy, mindenképpen látogassa meg a hegyi fenyveseket, egy kis Sorbusért. A helyi gyér partmenti erdőkben esélyük sem volt a sűrű lombkoronák alatti árnyékot kedvelő fekete virágból találni. Azonban miután Kuudo alakja teljesen eltűnt, visszafordult Froozerhez.
- Nos, ha a kapcsolatom még elérhető, akkor bizonyára nem lesz hosszú idő. Pár nap kérdése lehet. Addig mit teszel?
- Nem tudom. Rohának most egyéb elfoglaltságai vannak, így én is ráérek. Majd kitalálok magamnak valamit.
- Ha tanulni akarsz, bármit, itt vagyok. Most, hogy Kuudo távol lesz, nekem sincs mit tennem. Ha pihennél, használhatod a mester házát, ahol én is megszálltam, ha viszont nem akarsz közel maradni, akkor soha sem jöhetsz közel hozzám, amíg Kuudo nem jön vissza.
- Hmm, hallottam már egyet s mást a kristálytudományodról, no meg persze láttam is már. Ha már ilyen kedvesen kérdezted, örömmel tanulnék róla ezt-azt. – Kao azon gondolkodott, a választ hallva, hogy vajon a familiáristartás előnye-e az, hogy tisztán érzékelni vélte, az ordas válaszából, annak szinte vidáman ravasz élét.
- Legalább azt is tudni fogod, hogy mire számíthatsz tőlem a jövőben. Az együttműködésünkhöz fontos lehet... – Kao körbenézett, mint aki csak megunta a lassú beszélgetést, de a farkast mindig a látóterében hagyta. Froozer pár másodpercig csak egyenesen meredt rá a mondat hallatán, amivel ráerősített Kao érzésére, hogy a fején találta a szöget. Froozer kifejezetten taktikusan gondolkodott, és nem volt túl büszke ahhoz, hogy beismerje, amit a gazdája például soha sem tenne. Ettől függetlenül viszont Kao is majdnem eldobta a nyugodt színjátékot az arcáról, amikor Froozer kimondta a következő mondatát.
- Na igen. Bár ezt nem mondta Rohandar, de úgy hiszem, hogy az elközelgő harcban is szükségünk lesz rád. – Pedig olyan jól indult, gondolta Kao, erre a farkas elkövet egy ordenáré hibát. Rohandar csatára készül? Szüksége lehet Kaora? Segítségre? Lehetséges, hogy Rohandar most is körbejár, és toboroz tagokat valami Black League Troop jellegű szellemtelen bandába, ami valamiféle leszámolásra hivatott...
- Olyan súlyos ellenfélre számítotok? - Tért ki a félő arckifejezése elől, és egy bátorító mosolyt sportolt elő hirtelen, hogy a farkast átverje.
- Azt meghiszem. Ráadásul valószínű, hogy nem lesz egyedül ő sem. Szóval toborzásba fogunk majd kezdeni. Viszont lassan jobb lesz visszafogni a nyelvem, különben még a végén dühös lesz rám a gazdám. - Froozer csevegett. Annak rendje és módja szerint csevegett, és még adta is mellé a kényelmeset, mint aki ezt úgy ahogy volt komolyan sem vette...
Kao nem bírta tovább, és leguggolt, hogy egy szinten legyen Froozerrel, és hogy jól megértesse vele magát.
- A bizalom fontos, főleg a mi életünkben. Azt mutatja, hogy számítasz valakire. Tudod, hogy ez miért is lényeges?
- Nem, de te biztos megmagyarázod. – viccelődött, de a következők hallatán szépen lassan komolyodott meg újra.
- Amennyiben érdekel. Akik olyan fontossággal bírnak, mint te és Rohandar, azoknak bármikor van elég tanítani valóm. De mivel ismerem Rohandart, nem vagyok benne biztos, hogy vevők vagytok tanításra. – Froozeren látszott, hogy nagyon is jól értette a célzást, és csöndben is maradt egy pillanatra. nem mentegetőzni akart, de mégis megszólalt.
- Ó, efelől nem kell aggódnod. Ugyan nem mondtam, de Roha most éppen igen komoly tanokat gyakorolhat... nem irigylem. – merengett el, miközben Kao újra zavargott legbelül. Akárhogy is mondta, a farkas megint elárult valamit Rohandarról, és még akkor is, ha Kao tudta, lehetséges, hogy Rohandar a nagy edzés közepette megelőzi őt valós erőszintben, mégis csak arra gondolt, hogy egyszer a legtriviálisabb hibái, mint a hozzáállása, és a tartás hiánya fogják kikezdeni az életét. Ez pedig akkor lett volna kirívóan fájó, ha mindez abban az időszaklban történt volna, amikor Kao éppen a háta mögött tudja őt és a csapatát.
- Akkor figyelj, mert ettől még vissza fogom fogni a magyarázást, mindkettőnk érdekében. Az, hogy számítasz valakire, azért fontos tény, mert azt mutatja, hogy a jövőbe nézel, hogy van ötleted. Ha pedig van ötleted arról, hogy kellek, akkor terveid vannak, amiket végiggondoltál. Ha pedig végiggondolva a terveidet is használni akarsz, akkor fel vagy készülve arra, hogy cserébe téged is használjanak. - Kao itt felállt és széttárta a kezét, majd folytatta. - Ez az alvilág gondolkodásmódja. Mindennek van jelentősége, tehát minden tetteddel és szavaddal elárulsz magadról valamit. Vigyázz tehát mindennel, amit teszel és mondasz, mert rajtad is múlik a mestered terve... Most viszont… - Teremtett a kezébe egy nagydarab kristályt. Megfigyelte Froozert, és kifújta magát. Lazán kellett küzdenie a farkas ellen, de edzésnek ez is jó volt. Legalább megismerhette milyen egy négylábúval élesben küzdeni, és azt is, milyen egy emberi intelligenciájú fenevad mozgása. - Csapjunk össze. Használd a földedet! – mondta, majd egyből Froozerre is vetette magát, hogy ne hagyjon az állatnak időt gondolkodni, hogy lássa milyenek az ösztönös mozdulatai...

Mindeközben Kuudo máris szabadabban szárnyalt. Felüdülés volt számára a kimozdulás a lanyha tempó és a mindig vidám, de alig tevékeny csapatból, ahol Kao is be tudott illeszkedni, végül is mindegy módon, ami Kuudot irritálta, és csak azért nézte el, mert tudta, hogy Kaoról van szó, aki hosszú éveket töltött egyedüllétben és munkában.
Az emberek bizony nagyon is társas lények, gondolta Kuudo mindig is, amikor ez a problémája elő jött, de azt is sikerült hozzátennie magában, hogy bizonyára ez a fő oka annak is, hogy olyan lusták és rendezetlenek, figyelmetlenek, és puhák. Kao valahol ennek a felső határán volt Kuudo mércéje szerint, ahol ő már kényelmesen el tudott vele lenni, de mindenki más már nagyon más patkányfajta volt; olyan, amibe Kuudo nem mártotta volna szívesen a csőrét sem, nem hogy valaki hasonlóval éljen napok, mi több évek hosszán át.
Tudni vélte azt is, hogy a baglyok egyedül élő állatok voltak. Utánaolvasott, igaz, de anélkül is tudta. Egyszerűen a zsigereiben volt az érzés, hogy nem lett volna szüksége senkire, és nem kellett volna együtt élnie senkivel. Az egyetlen dolog, ami miatt ez elborult a természet rendjétől, az a saját maga átlag fölötti léte volt. Familiáris-fajta volt, olyan, akit valamiféle mágikus hatás bírhatott természet fölötti létre, így főként intelligenciára, és mágikus aktivitásra is. Nem tudta vajon meddig élhet majd, hogy vajon mekkora mágikus kapacitása lesz majd, de azt sem, hogy mi lesz, ha esetleg elválnak az útjai Kaotól és a többiektől.
Nem ringatta magát álmokba afelől, hogy a trió... A négyes élete és sikerei végtelenek lesznek, tudta, hogy az árnyékokban végignyúlni egy életen át nem hozhat se békés, se igazán szép halált az öregkor végén. Csak arra volt kíváncsi, hogy ezen dolgok vajon mikor következnek be, és hogy akkor mi történik, illetve miért történik majd. Kilogikázni ezt a részt sosem tudta. Valamiért az esze itt csődöt mondott, és képtelen volt megmondani, hogy mi lenne, ha kao nem lenne tovább. Persze Kao megígértette vele, hogy ő éli a saját életét, és megy tovább ahogy tud, de tulajdonképpen mi volt a saját élete? Volt neki egyáltalán olyan? Hiszen az életét annak teljességében Kao tette ki.
Kao volt az apja, a barátja, a szerelme, és valamilyen furcsa módon még a nemzési ösztöneinek a tárgya is. (Ezeket persze mind titkolta is, részben mert senki nem is kérdezte, illetve hibának is tartotta ezeket önmagában.) Kao volt minden, ami Kuudoval történt, és Kao volt az is, aki miatt Kuudoval történt bármi. Kao miatt lettek ismerősei az emberek között, és ugyan csak Kao miatt lettek olyan kevesen (amiért hálás is volt) és Kao volt az is, aki célt adott az életének, és elfoglaltságot a mindennapjainak, és az érzékeinek.
Mi lett volna Kuudoval mindezen dolgok nélkül? Semmi. Valahogy úgy, ahogy egy elaggott farkassal sem történik semmi, miután el kell, hhogy hagyja a falkát, egészen addig, amíg meg nem hal, amikor már vadászni sem tud...

***

Kuudo hiányában, Kao és Froozer kivettették magukat a munkából, ami a maga lomhább ütemén is képesebb volt így vissza venni. Irányítás, és mágikus építészeti erő nem lévén lényegében minden megrekedt a készülődés szintjén, így Kaoék kiélvezhették az edzés fárasztó, és kiégető napjait. Azokat a napokat, amikor nem kellett semmire figyelni, és a küzdelemben minden más elfelejtődött, amikor nem volt külvilág, amikor nem volt veszély, csak játék, és csak annyi, amennyit a felek kívántak.
Kao persze ebbe is belevitte a saját filozófiáját. A filozófiát, amit mágiának hívott. Nem tudta mikor kezdődött, de ha volt magasabb elmélet, és magasabb tudomány, Kaoban minden ilyen a mágia köré csoportosult. A mágia testesítette meg a tudományt, az ismeretet, a lelket, és a tudatot, és ezt egy mindezeket átvogó, és végül az életét is irányító filozófiában teljesítette be, amin üres óráiban, az álommentes órákban a sötétségben bármikor, bármilyen hosszan el tudott elmélkedni.
A mágia mindig mindenre meghozta a maga válaszát, a viselkedéstől a logikáig, a kutatástól az egyszerű szeszélyekig valahogy mindig volt magyarázat végül, és ez a magyarázat mindig úgy kristályosodott ki Kaoban, ahogy ő maga a saját kristályát kristályosította ki a bőrén. Az embereket és a viselkedésüket, úgy érezte, könnyedén le volt képes redukálni egyszerű elemekké, amiknek a tulajdonságait alkalmazhatta rájuk. A történésekben is mindig volt valami, ami végül dekódolta őket egy egyszerű mágiára, amit annak ismeretével végül meg lehetett érteni. Még egy könyvet is bele lehetett volna kódolni egyetlen mágiába, egyetlen apró kristályba, csak figyelni kellett eléggé, hogy a kristály hogyan rezeg, mennyi energiát tárol, milyen kemény, és mivel kompatibilis.
Kao ezt verte bele Froozerbe, bár visszanézve ezekre a napokra, bizonyára a négylábú ebből mit sem érzékelt. Amit Kao tényleg kimondott az talán megmaradt benne, talán később eljuthatott annak megértéséig, de akkor sem volt benne biztos, hogy a farkastól bármikor számolhatna olyan meglepetésre, amilyen mélységben ő már merült a mágiájába és ismerte azt.
Ami biztos volt, hogy Kao csupán másodjára mondta el valakinek a mágiaelméletét, pontosabban az elemek elméletének azon részét, ami ott és akkor rájuk vonatkozott. A föld és kristály elemek összefüggéseiről beszélt Kao, és ami szerinte törvényszerű, azt mutatta be minden egyes gyakorlatán a farkasnak is: a kristály a föld elemének a rokona, a paraeleme, ami a föld gyökeres és saját tulajdonságának a tökéletes formája, de minden más gyengébb tulajdonságot elveszít. A kristály maga a mozdulatlanság, a stabilitás, az állandóság megtestesülése - kikristályosodása - csakis önmagához fogható és önmagával magyarázható, fogalom. Míg a föld magában hordja az őselemek jegyeit, a víz mélységét és életerejét, a tűz nyomát, és a szelek repedéseit, addig a kristály minden hibájától mentes, és ezen tökéletessége zárja be a kompatibilitását. Egyszerűen semmi mással nem alkalmazható, csupán időlegesen, és részlegesen változtatható meg.
Froozer mindezekkel együtt azonban gyors tanuló volt, csak úgy, ahogyan Kuudo is. Kaonak ez az információ is adott valamit: bizonyára minden mágikus faj potensebb volt az embernél, és a növekedésük, ahogy az intelligenciájuk is eredendően sokkal jobbnak tűnt az emberekénél. Kaot csak az érdekelte igazán, hogy ilyen mértékű kiváltságokkal hogy-hogy nem váltak ismertté a mágikus fajok, és mi tartja vissza őket az emberek elhagyásától. A harmadik napra a páros már igazán össze is szokott, és képesek voltak szavakból, vagy éppen anyiból sem érteni, mikor mi következik.
- Most! - Kiáltott Kao, és a kristályával a kezében fordult Froozer felé. A farkas erre már a saját kristályával válaszolt, és neki is ugrott volna Kaonak, hacsak nem lép be a magányosan és üresen hagyott műhelybe Robb. A segédfiúnak, mivel a műhelyben nem akadt dolog, és az építkezés helyszínén még nem volt mit tenni, folyton a faluba, és a szomszédos városokba kellett járnia, beszerezni a kellő szerszámokat, és teljesen alapvető vásárlásokat végzett. A fiú fáradt és nyomasztó kifejezést viselt magán, ami rá sosem volt jellemző, főleg, ha láthatta a mágusokat csatározni, ahogyan azelőtt is szívesen szorított a szélekről amikor Froozerrel gyakoroltak.
- Mi történt, Robb? – Kao nem volt igazán érdeklődő, Robb viszont feltűnőt változott, ami a jelenlegi rejtőzködésük szempontjából sokat jelenthetett.
- Hallottam ma egy sztorit... Egy gyilkosról...

Folytatás a Varjú című munkában...

[Fűgyűjtés: 4 Sorbus virág, amit Kuudo hoz a déli fenyvesekből.]

Tárgy: Kuudo-fok IV Szer. Okt. 31, 2012 9:03 pm

Spoiler:

Kuudo-fok IV

- Keljetek fel drágáim - szólt Derma asszony, aki kedélyesen sétált be a vendégszobába, és azonnal megsimogatta a hangra pattanó Kuudot. - Nemsokára kész a menet. Ez már egy kemény nap lesz, nemde? - Kao is felkelt, majd végignézte, ahogy a nem sokkal mellettük fekvő Lance maszkjának szemrései is lágyan pislákolni kezdenek, derengő szellemfényben, majd a fiú felül, és úgy pattan fel, mint aki nem is aludt.
Kao is követte a példáját, majd együtt távoztak a konyha felé, hogy megreggelizzenek, mielőtt útra kelnének a Kuudo-fok felé. Derma asszony az elemózsiájukat készítette elő, míg a férfiak a maradék szerszámokért és anyagokért nézték át a műhelyet már sokadjára.
- Nem baj, azt is hozzad. Mindent hozzál, nehogy megint úgy kössünk ki, hogy haza kelljen lábalni mérföldeket érte! - Az öreg mester közvetlenül ezek után lépett be a konyhába, és nagy hümmögve le is ült az asztalhoz. Ahol az étkezés csendben, és nagy igyekezettel folyt már.
Alkoyodott, és az éjszakai élet mindenkire rátelepedett. A nap hiánya, és a sok egyedül való dolgozás mindenkiből kivette a legjobbat, így Kao és Kuudo kívülállónak érezték magukat. Kuudonak ez természetes volt, míg Kaonak ez már életvitel, ami habár fárasztó volt, de szokatlan semmiképp.
A reggeli, és a csomagok összepakolása után a társaság mindent felrakodott a kézikocsira, majd útnak indultak. A falu széléig csak igen rövid utuk volt, majd onnan a hold fénye alatt meneteltek a parton végigfutó főútig, amire rátérve végignézhették az öböl éjszakai fényeit. A víz felszínén a hullámok ezerfélén verték vissza a csillagok és a hold fényeit, és nyughatatlanul pislogtak az utazókra, akik ösztönösen mind a láthatárra ráülő sötét foltként elterülő sziklák vonulatát nézték. A csupasz sziklatömeg mérföldeken át nyúlt északra, mintha csak egy hatalmas kar lett volna, ami ki akart szakadni Fiore kontinenséről, és míg majdnem mindenütt erdőségek borították az ország területét, ezt a félszigetet semmilyen növény nem lakta be. A sziklák emléket álltak valaminek, ami olyan régen állt már ott, hogy mindenki elfelejtette mi is volt az, sőt egyáltalán, hogy létezett.
Kaonak pont ezért is kellett ez a hely. A Kuudo-fok közelében nem sokan jártak, akik mégis, azok maximum a tenger felől kerülték meg, és árut szállítottak. Olyan árut, aminek legalább egy része nem volt igazán tetszetős máshol, más kikötőőrs, vagy vámőr szemében, éppen ezért nem ácsorogtak, és nem is kerestek semmit. Szépen pattogva lepakolták és átadták az átadni valójukat, és úgy hajóztak tovább, ahogyan csak jöttek.
Az út lassúságában, és gondolatai lusta mélázásában Kao észre sem vette, hogy mikor másztak elő a régi emlékei az útról, és a tengeren töltött hónapról, amikor megismerkedett Shasuval. Azok az idők már fél éve is elmúltak, gndolta és habár Shasut alig látta valójában, Kao tudta, a férfi egy stabil pont az életében, akire ösztönösen számított is.
- Mi volt Shasuval? - Kérdezte a vállán ülő Kuudot, aki ugyanúgy a tenger mélye felé bámult, mint ő.
- Valahol arra lehet - nézett északra a madár, majd pár másodperc múlva folytatta. - Azt hiszem elmegy a Királyért...
- Láttál valamit rajta?
- Halált.
- Halált?
- Úgy, ahogy azokon, akikkel küzdünk, és rájönnek, hogy az életükért küzdenek. - Kao elnémult, és újra a tenger mélyére nézett. Megpróbálta felidézni a szörnyet, amit látott annak idején Shasu testéből előtörni, de soha sem, azóta sem látott hasonlót. Volt egy halvány elképzelése arról, milyenek is voltak a cápák, az alapján, ahogy a Hargeoni piacon néha megpillantott egy egy két-három méteres példányt, de minden efféle arány egyszerűen túl kicsi volt ahhoz képest, amit Shasu meséi a velőikbe ültettek, azokkal az alkalmakkal, amikor együtt táboroztak valahol.
- Nos, akkor bizonyára meglátjuk végre, amiről azok a történetek szóltak...

***

Shasu tüsszentett egyet, és ebben csak az volt a furcsa, hogy eddig egész életében nem tudta, hogy a halak képesek tüsszentésre. Egy pillanatra meg is állt, hogy felmérje, vajon minden rendben van a testével, de mivel a vitorláshal nem érzett se túl hidegnek, se túl melegnek, újra elrajtolt, hogy folytassa az útját. Még nem járt messze a parttól, már amennyiben ezt a vitorláshal utazósebességével nézte.
Második napja volt úton, és már több mint száz mérföldet tett meg, ami habár megterhelő volt, koránt sem annyira viselte meg, mint a pihenőidejében való kapaszkodás és fekvés a sosem nyugvó felszínen. Tudta, hogy ha emberi marad, akkor nem éli túl, és azt is tudta, hogy ha nem képes a saját, túlzottan is emberi gondolatait átlépve megtenni az utat északra, akkor annál többet nem is ért a célja, mint ameddig képes volt eljutni.
Márpedig eljutni a Királyig, aztán pedig vissza, miután meghódította, volt a minimum amit el akart érni, és minden azalatt csak majdnem volt, és a majdnem nem elég. A majdnem a tengeren nem létezett, sem mint fogalom, sem mint teljesítmény, sem mint vigasz. A tengeren nem lehetett majdnem élni, ahogy majdnem túlélni sem, vagy majdnem elfogni a táplálékodat. Ha csak majdnemre vagy képes, akkor meghalsz - ez volt a tenger, Shasu pedig azért kelt útra újra, hogy végre meghódítsa azt. A majdnem már egyáltalán nem volt opció.
Shasu a hold fénye alatt feküdt a vízen, ami szerencsésen nyugodt volt. A viharok ezen az estén végre elkerülték őt és a környékét, így a hullámok csak annyira dobálták, hogy néha már-már nem is akart felfordulni a hullámverésben, és már-már képes volt a vízre feküdve elszenderedni. Nem is tiltakozott a fáradtság ellen, ennek ellenére mégsem tudott elaludni. Visszanézett az éppen feje fölött sötétlő vékony sávra a távolban ami Fiore távoli partja volt, és eszébe jutott Kao és Kuudo, akik elvileg vele egy időben tűntek el és húzták meg magukat titokban, hogy előkészítsék az aktivitásukat a Grimoire Heartban.
Shasu, miután elvált a csapattól, csak utólag, és visszhangjaiban kapott híreket Kao tetteiről, de amit hallott, az mind arra utalt, hogy a férfi is kiszállt végre az árnyékokból, amikben mindig is mozgott. A Parancsnokon Shasu olyan elkeseredettséget és felindulást látott, hogy egyből tudta, amit Kao tett visszafordíthatatlan volt. Kao tehát szintúgy döntött, és meg is tett egy fontos lépést, erre gondolva Shasu pedig már nem is tudott csak úgy pihenni. Némán feküdt tehát a vízen tovább, hogy eleget pihenhessen amíg a víz nyugodt volt, majd hogy a hajnal hasadtával újra alakot váltson, és nekiindulhasson az északi vizek felé.

Az út végül egy hétig húzódott el, de ez az egy hét is olyan volt, mint az aranyásók szerencséje a hegyekben; mindentől és mindenkitől elvágva úgy aludt el ha nyugodt vizet ért, hogy nem tudta mire ébred majd, és nem tudta, hogy mi lesz a másnapjain, és ha minden másnap el is jött, akkor sem tudta, hogy vajon mikor éri el a célját, ha eléri egyáltalán.
Frusztrált nem lett, sokkal inkább csodálkozott önmagán és a képességén arra, hogy pár nap alatt kialakítsa a rutinját a vízen való életben. Míg az első pár éjjelen a reflexei tartották ébren akármikor elaludt volna, előbb utóbb a fáradtsága elérte azt a szintet, hogy már nem riadt fel többé, és képessé vált az álmában is kirántani magát a vízből, és csak akkor ébredt fel, ha az orrát is teljesen ellepte a víz, ami a napok előrehaladásával egyre kevesebbszer fordult elő. Élelmet is a tengertől szedett. Ismerte a jótékony korallokat, és az ehető rajhalakat, illetve halként rendszeresen járt vadászni, mindössze az volt ebben is az új, hogy most már nem volt semmi, ami biztosította volna, hogy bárhol megállhat egy meleg levesért, vagy egy szárazabb menüért...
Shasu figyelme éppen ezért, a vízi élet viszontagságos megszokása közben eltolódott arról, hogy merre, és milyen iramban halad, így az első hét után rá kellett döbbennie, hogy nem tudta merre lehet pontosan, és azt sem tudta, hogy milyen messze, és jó irányban lehetett-e. Ahogy annak a nyílt tengeren lennie kell, nem voltak jelzések semerre, sehnnan nem tudta, hogy jó helyen járt-e, vagy hogy közeledett-e egyáltalán. Abból, amire emlékezett a hajón töltött időkből, azt is kisilabizálta, hogy akár száz mérföldes távolságokat is tévedhetett pontos tájolás és mérések nélkül, mind a célirányt és a távot is tekintve.
Egy dologban volt biztos: abban, hogy ott volt a tenger közepén, nem lehetett hiba. Akár hetekre is elvéthette a célját, akár a Király ot lehetett alatta máris, számára ez sem akadály nem lehetett többé, sem pedig fontos. Nem kellett sietnie, mert nem emberként akarta látni a célját. A tengeren volt, és annak akart a tagja lenni, tehát asszimilálódnia kellett. Az áramlatok bárhová vihették, egy vihar a víz alá kényszeríthette, vagy akár a felhők bújtathatták el előle a napot, hogy ne is tudja melyik égtáj merre van, neki már nem kellett, hogy számítson, és erre rá is ébredt, amikor végre újra szembekerült a Királlyal.
A találkozó pedig a már megszokott módon zajlott. A Nagy Fehér Király úgy vetette Shasura magát, mintha el sem váltak volna soha egymástól, és a ragadozó haragja a prédája felé még mindig, mintha égette volna a vizet kettejük körül. A hatalmas cápa jelenléte persze soha sem lehetett igazán váratlan. Shasu aznap halászni változott át, hogy megszerezze az aznapi, esetleg másnapi betevőt, de nem talált semmit. A vizek kiürültek.
Se hal, se egyéb ösztönlény nem volt képes megmaradni abban a környezetben, amit a Király, a tenger csúcsragadozója ontott magából. A számtalan helyen sebes, embereken, halászokon, edződött, koros cápa már harcolni is megtanult, és állatként a harc legalapvetőbb tudományát mesterien volt képes használni. A gyilkolás vágyát úgy közvetítette maga köré, mint lacryma a mágiát, így Shasu az elnéptelenedett vízben csupán meg kellett, hogy álljon, és már tudta, messziről érezte, hogy közeledik.
A tekintetét vonzotta az üresség egy pontja, és tudta, hogy ha marad, akkor fel lesz falva. Minden érkező rezgés azt ígérte, hogy nem állhat a vérszomj útjába, és hogy nem lesz képes mozdulni sem, amikor végre meglátja majd a hatalmasra tátott szájat, de Shasu tűrt.
Amikor felbukkant végre, a Király egy pillantást sem vetve Shasura, az egész csontokkal teli pofáját kitátva rohamozott. Kétség sem fért hozzá, hogy ismerte a szagot. Shasu érzését, a természetellenes, a nem olajos vérű tengeri lény szagát, ami bizonyára csak ember lehetett; ember, aki ellen az űzött, mégis király küzdött, és a jelenléte bizonyította, addig mindig győzött is.
Shasu is megindult, de ezúttal nem menekült. Tudta már, hogy mi hiányzott. A Nagy Fehér Király nem egy egyszerű állat volt. Volt benne, amit meg kellett érteni, és valahogyan tapasztalni, min mehetett át. Shasunak pedig, egyetlen ötlete volt, hogy hogyan szedhette ki belőle az igazat. A Király nem beszélt, és nem is hagyta volna, hogy megvizsgálják, pláne, hogy hozzáérjenek, így egyetlen lehetőség maradt: az egyetlen olyan helyet kellett megcélozni, ahová a cápa nem ért el, és ahol mégis minden információ meg volt róla és a múltjáról...

A halak nem gondolkodtak, azaz csak nagyon ritka kivételekkel bár, de többségük sosem töprengett az életén, vagy azokon a dolgokon, amik történtek velük. Azok, akik a környéken voltak is aznap, éppen távolodni igyekeztek a vízben érezhető vérszomjtól, nem, hogy kíváncsiak lettek volna, hogy mi történik majd ott. Pedig a látvány igen érdekes volt. A Nagy Fehér Király elemi erővel vetette magát a célpontja felé, és ajtó méretű száját hatalmasra tátva támadott, míg a vele szemben úszó vitorláshal, szinte már csak egy ezüstös villanásként, pontosan abba a minden és mindenki által félt csonttüskéktől övezett katlanba torpedózott bele.
Shasu tudta, ha a Király képes észlelni a tervét, talán össze zárja az állkapcsait, és ő szörnyet hal a tucatnyi tépőfog között, azonban ez volt az egyetlen lehetősége, hogy olyan közel kerüljön a cápához, amilyennél már nincs közelebb, és ez volt az egyetlen olyan lehetőség is, amivel teljesen bezárta maga mögött a kapukat. Shasu tudta, hogy ezzel a lépéssel csupán órákat ad magának, aminek a végén csak a siker és a halál állnak. Ezen túl viszont nem tudta mire számítson, belegondolni sem akart. Nem félt attól, hogy akár emberi tagokkal kellett volna találkoznia, és az emésztett testükben fürdenie. Nem félt; szimplán csak azt nem tudta, mit várhat majd.
A test viszont csodásnak bizonyult: Shasu, miután a szerencséje probléma nélkül zárta a cápa belsejébe, azonnal alakot váltott, és tigrishalként vergődött le a Király gyomráig, amiben, meglepő módon, világosság volt. Shasu odaúszott a világ forrásához, és a látvány a lelkét fájdalomra késztette. Egy csapásra kész volt megérteni a Király gyűlöletét, és egyszerre megérteni, hogy akarva akaratlanul sodródott odáig a helyzet, hogy a hatalmas és fenséges cápa mindent megtámadott, amit látott.
Egy lacryma volt a cápa gyomrában, olyannyira beágyazódva a szétrepedt-szétszakadt gyomorfalba, hogy a gömb szinte már csak a keservesen gyógyulni akaró hámréteg alól pislákolt ki. És a lacryma mag amég mindig égett, ami azt is jelenthette, hogy a cápa maga adja neki az energiát. Márpedig az, minden nem mágikus létformától keserves erőt kívánt, hogy életben tartson egy mágiát. A Király bizonyára éveken át falt vadul, és ragaszkodott az életéhez, attól lehetett olyan, amilyenné vált. Királyként ő lett a tenger ura, miközben lehet, hogy csak az életben maradása ösztöne torzult el annyira, hogy kisegítse magát. Akkorára nőtt, amekkorára csak a folyamatos mágikus "parazitája" engedte, de mivel a teste energiái már nem csak az övék voltak, a folyamatosan aktiválódó mágia bizonyára engedte neki átlépni a saját korlátait, és azért lett akkora, amekkorává vált.
Egy óriás, ami képtelen megállni, és még nyomorékká, szenvedéssé tet élettel is milyen fenséges ragadozó vált belőle! Shasu mindenképpen körülnézett volna, de így kiváltképp kíváncsivá vált. Leúszott a gyomor aljához, és mindent szemügyre vett.
Nem is kellett csalódnia. Volt ott felszaggatott csizma, amiből bizonyára már elemésztődött a láb, ami egykoron hordta. Volt közvetlenül mellette egy medál, szakadt lánccal, de fel is tűnt, hogy a lánc egy pár görcsösen szorító csontujj között ért véget valahol. A kar többi részét egy palánk takarta el, de máris volt újabb lelet: egy kard, ami alig rozsdállva állt ki a pallóból. Tovább úszva, már szinte semmit nem lehetett kivenni a sötét emésztésben, csak egyetlen apróságot. Egy kicsiny bilétát, ami egy kalaphoz tartozott annak idején. A kalap a Saint Marion kapitányához tartozott, Shasu pedig sűrűn nézett fel a kapitányra, és a napban megcsillanó kis bilétára amikor a hajón szolgált.
- Tehát így végezte Taylor Kapitány. A Király gyomrában. Méltó nyughely lenne, de most vége. Most végre eljut a tengerfenékre... - Shasu visszaváltozott emberré, és érezte minden egyes sebét, amelyek a részleges átváltozása óta benne maradtak a bőrében. A hirtelen szűkké váló gyomorban pedig érezte, a Király is észrevette, hogy nem győzött és azonnal száguldani kezdett a mélység felé...

Hogy mi történt ez után? Kuudo nem tudta volna megmondani magának sem. Átalakult és mégsem, elnyelt és mégsem, átélt és mégsem, de legfőképpen meghalt - és aztán mégsem. Emlékezett rá, hogy a mélység összezúzta mindkettetjüket. Több ezer láb mélyen lehettek már, amikor a nyomás elviselhetetlenné vált, Shasu pedig már őrült módjára áramoltatta kifelé magából a varázserejét, és várta, hogy megtörténjen az átváltozás, ami nem jött. Egészen az eszmélete elvesztéséig emlékezett az összezúzott gyomorban maga elé szorult kezére, amint az tehetetlenül vergődött a levegőhiánytól és a szorítástól.
Amikor felébredt már minden más volt. nem látta a kezeit, sem a ruháit, de már szüksége sem volt rájuk. Egyszerűen élvezte a vizet, és a sötétséget, amiben azelőtt soha sem látott. Az Ébredés után már igen. látta a víz áramlását, látta a vízben úszó szagokat, és érezte azt is, hogy merre kell mennie, így csak ment. Ment, mint akit feszített valami húr, hogy elérje a partot, és végre új szemekkel nézhessen saját magára és Kao szemeibe is. Várta a pillanatot, amikor majd el tudja mondani végre, hogy mi változott.
Aztán persze rá is jött, hogy soha sem volt a szavak embere, és arra is rájött, hogy még csak nem is biztos, hogy el tudja majd mondani, mit is érzett. Éppen ott és akkor sem tudta már elmondani, hogy mivel másabb amit érzett, attól, amit korábban is érezhetett. Minden olyannak érzett, mint a lélegzetvétel; egyszerű, és ösztönös volt, amiről az ember nem tudott beszélni, mert mindenki megtette, és mindenki ugyanannyit gondolt rá: semennyit.
És így jött el az elmélkedése vége is. Rá kellett jönnie, ha változott is belül, ha a teste és a mágiája végre adaptálódott is, ő maga ugyan az az ember maradt, aki volt, és ugyan azok a hibái ugyan ott voltak, ahol addig is. A hibák, amik ott voltak, hogy beszélnie kellett, mert egyáltalán tudott beszélni. A legnagyobb hiba, hogy még mindig, és eredendően, egy ember volt...

***

A falu felbolydult, már korán hajnalban, és azóta sem tudott lenyugodni, mindezt pedig azért, mert a legújabb érkező a faluba nem tudott dokkpénzt (se) fizetni. Persze el is kezdődtek a viták, miért kellene dokkpénzt fizetnie annak, akinek nincs is hajója, amire rendszerint az volt a válasz, hogy egy ember egymaga nem úszhatta át a tengert, vagy ha mégis, akkor valószínűleg pont azért kötött ki itt, mert vagy éppen üldözik, vagy csempész ő is, ahogy mindenki más, aki ezekre a partokra jár a halászok kivételével.
Tehát a vita lényegében egy helyben topogott, egészen, amíg az idegen, akit mindenki - kedvesebben, és kevésbé - maradásra bírt, meg nem unta a dolgot. A férfi, aki egyébként szerzetesi nyugalommal tűrte a falusiak vendéglátását egyszer csak felállt az ülőhelyéről, és kisétált a kocsmából. Egyetlen emberen kívül senki sem gátolta meg a tettében, de ők is csak azért, mert végre sikerült felfogniuk, hogy nem ők tartották fogva a titokzatos vendéget, hanem ő nem akart továbbmenni, és kifejezetten türelmes is volt. Az a szerencsétlen, aki a távozását egy kéz-megragadással akarta ellenezni, és ordított is mellé, pár zavaros pillanat alatt váltott át artikulálatlan üvöltésbe, és mint kiderült, két helyen tört el mindkét alkarcsontja, mégpedig csak mert az ismeretlen vendég viszonozta a kézszorítást.
Ezen pillanatok után viszont már mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a fickó ki volt. Pontosabban a 'ki' nem a legmegfelelőbb névmás, mert a személyét senki sem ismerte, de a lényeget mindenki megértette, mire a férfi elhagyta a közösségi helyként szolgáló kocsma ajtaját. A csupa hagyományos, már-már szerzetesi ruhákban feszítő pasas egy olyan ember volt, akinek bármi dolga lehetett, és bármit akarhatott megkapta, mert meg volt hozzá az ereje, hogy senki se kérdőjelezze meg. Egy olyan helyen, mint ez a falu, ahol a sereg, vagy bármelyik királyi hivatal, esetleg a tanács neve egyenlő volt a veszéllyel, egy erővel rendelkező személy mindig olyan volt, mint egy drága porcelán. Mindenki vigyázott, hogy sehol se repedjen meg, mindezt még akár a saját maguk kárán is.
Így történt, hogy hirtelen már senkit sem érdekelt, hogy a reggel felbukkant férfi merre tartott, és ezért nem látta az a kilenc senki sem, hogy a férfi belépett a hajóács házába. Később, a hajóács ősi ellenségeként trónoló asztalos ennek a hírnek a hallatán ünnepséget ült, és igen hangosan remélte, hogy a fickó minél jobban kisajtolja majd a régi haragosát...

[Fűgyűjtés: 4 Tengeri napraforgó, ami Shasu táskájából kerül elő.]

Tárgy: Re: Rouuro Kao Szer. Nov. 07, 2012 10:43 am

Huhhhh... mély, megkönnyebbült és nemkülönben elégedett sóhaj. Végre elolvastam mind a négy kalandot, elnézést, hogy ennyire megvárattalak, remélem most, hogy behoztam a lemaradásom, már könnyebben tudlak követni.

No de lássuk csak mi történt itt. Kao tervei végre napvilágra kerültek, de persze még most is csak körvonalasan, hiszen nincs olyan kalandod, amiben ne történne valami váratlan, mégis tökéletesen logikus. Megtudtam hát, amire annyi hónapot vártam, de a történet igazából csak most kezdődik igazán. Meg kell mondjam, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogja Kao kivitelezni a tervet, egyáltalán sikerül-e neki, hogy alakul a kapcsolata a szövetségeseivel, és úgy egyébként, mi lesz ennek az egésznek a vége... ugyanakkor remélem, hogy mindezen kérdések megválaszolásáig még sok-sok előzményt, előkészületet, és az eddigiekhez hasonló színvonalú, remek párbeszéd hegyeket olvashatok tőled. Smile

Szeretem az intelligenciát, ami átszövi történeteidet, és nagyon szeretem, hogy szereted a karaktered, élvezed vele a játékod, ez nekem, mint olvasónak is rengeteget dob az élményen.

De legyen egy kis kritika is a sok dicséret mellett: A Kuudo-fok 2. részének nagy része nem lett kivágva az első részből, ezt kérlek mindenképpen javítsd, illetve kicsit szúrta a szemem Robb-Tedd-Todd, aki úgy változtatja a nevét, mint egy kaméleon a külsejét. Very Happy

Szerencsére/Sajnos más hibát nem találtam.
Az utolsó kalandod még félkész, azzal nem is foglalkoztam egyelőre, viszont véletlenül kétszer lett bepostolva. Nem tudom, hogy van-e valami különbség a kettő között, így csak akkor törlöm az egyiket, ha egy PÜ-ben rábólintasz.

És akkor jöjjön a várva várt jutalomosztás:

Crocus VI. (augusztus):
Kao 600 VE
Kuudo 120 VE

Crocus VII. (augusztus):
Kao 600 VE + 100 VE bónusz
Kuudo 140 VE

~~~ LEVEL UP!!! ~~~
Gratulálok a 7-es szint meglépéséhez!

Kuudo-fok I. (szeptember):
Kao 700 VE
Kuudo 140 VE

Kuudo-fok II. (szeptember):
Kao 700 VE + 30 VE bónusz
Kuudo 140 VE

Tehát a négy kalandért összesen (a csatlósnak szánt VE levonásával):
Kao 2480 VE,
Kuudo 540 VE,
Lance 250 VE,
illetve a begyűjtött füvek: 10 Harangszirom, 5 Ezüstlevél, 2 Lélekgyökér és 1 Temetőmoha.

Köszönöm a türelmet, és akkor várom a folytatást! Smile

Tárgy: Kuudo-fok V Kedd Nov. 13, 2012 9:11 pm

Kuudo-fok V

- Hogy őszinte legyek, nem számítottunk rád ilyen hamar - lépett be a kapun Kao. Kuudo a vállán volt, de amint meglátta Shasut, leröppent a szokásos helyéről, hogy körberepülhesse párszor a régen látott férfit.
- Tengerszagod van.
- A tengerről jövök.
- Erről hallottam. Robb szerint arról beszélt a falu, ahogy a partra szálltál, majd elbántál valakivel. - Kao az egész történetet furcsállta magában is, így remélte, hogy Shasu simán elrebesgeti majd a tévképzeteket, amiket Robb szajkózott. Egyetlen olyan alkalmat nem látott, amelyben Shasut kifejezetten kemény, és ártalmas erőnek tarthatta, habár igaz volt, hogy többnyire szimplán nem látta Shasut, még amikor együtt dolgoztak is, amikor pedig látta, szimplán nem volt példa arra, hogy valaki az útjába álljon.
- Azt hiszem eltörtem a karját. Le akart fogni. - Derma asszony sápítozni kezdett, és hirtelen arról kezdet folyni a konyha felőli oldalon a visszhang, ahogy az asszony a rossz visszhangot emlegette a faluban, amit Shasu náluk való elszállásolása jelenthetett. Kao, persze a maga nemében, egyet értett Shasuval. Aki meg akar állítani egy kétes eredetű ismeretlen alakot, készüljön fel bármire...
- Fairül hangzik.
- Szerintem meg nem az - szólt közbe hátulról Lance, aki az addigi szóváltást csendes érdeklődéssel figyelte. - Azt hittem, hogy kíváncsian várjátok, miként tér vissza ez a Shasu, erre egy egyszerű bunyóról megy a csevej?
A kijelentést és kérdést követő csendet a mindenki által fogható feszültség töltötte meg, amiben Shasu és kao voltak a fő pillantásváltók. Shasu szemeiben Kao nem látott kérdést, sem felelősségre vonást, sokkal inkább kutakodást. Kao erre nem válaszolt egyből.
- Lance Throum, a legújabb társunk. Egy csillagmágus - Kao nem számított rá, de Shasu szemeiben azonnali változást látott. Egy válazt, ha úgy tetszik, amit ő mondott ki, Kérdés azonban még el sem hangzott. - És ő Uetto Shasu, akiről már volt szó. Bizonyára majd halljuk tőle, amit el akar mondani.
- Amit el akar mondani? Nem az emberedről van szó, aki téged segít?
- A kettő nem jár feltétlen együtt... - Kao elkezdte volna taglalni, hogy Shasu és Lance körülnményei mennyivel voltak másabbak, de Shasu megelőzte.
- Az én választásom volt, hogy követem. Ebbe nem kell, hogy többet láss.
- És meg vagy elégedve azzal, hogy kövess valaki mást?
- Te éppen nem? - Kao elmosolyodott. Még soha nem látta Shasut cinikusnak, sem éppen védekezni, vagy beszélni valami ügyért, de kifejezetten kedvelte a képet. Lance meg... Nos Lance egy kölyök volt. Egy ambícózus kölyök, akit, habár nem akart letörni, de fegyelemre nevelni mindenképp - és úgy tűnt, hogy ebben Shasuval ösztönösen megegyezett a véleményük.
- Tudom, hogy milyen helyzetben vagyok. Nem vagyok éppen hülye, hogy azt képzeljem, hogy mindenre képes leszek a kezdetektől fogva, de ez még nem azt jelenti, hogy nem is leszek képes rá később.
- Akkor nekünk meg sem éri erről beszélgetnünk. - Shasu megzavarni látszott a fiút, Kao és Kuudo viszont egyre jobban szórakoztak, a szobában pedig, mire körülnéztek, magukon kívül már senki sem volt. Bizonyára Remus mester terelte ki Robbot, amikor megszagolta, hogy a társalgás a csapatra tartozott, amiért Kao külön hálás volt.
- Tudod mi a különbség egy bálna és egy cápa közt? Most nem a gyerekes egyértelműségekre gondolok. Ha tudjuk, hogy lényegében egyenlőek a képességeik, és ha tudjuk, hogy mindkettejük az élelemláncuk tetején van, mégis mi különbözteti meg őket? - Kaot is furdalta a kíváncsiság. Soha sem hallotta még Shasut így beszélni. Csak azt sejthette, hogy a tengeren végre-végül történt valami. Lance szótlan volt, és látszott, hogy gondolkodott. Tényleg nem volt ostoba annyira, hogy rávágjon olyasmit, amiben nem lehetett biztos.
- Ösztön. - Kao érezte magán Kuudo mocorgását, és a madárra nézve megértette, hogy a kicsi már tudta a választ. - A bálna nem fogja megtámadni a cápát. Nem is tudja, de nem is venné rá semmi, hogy megtegye, még ha tehetné is. A cápa viszont megtámadja a bálnát is, akkor is, ha a zsírján sem képes átharapni, és ha a vastag bőrt nem képes megemészteni. Lehet, hogy te egy cápa vagy, és király akarsz lenni. Lehet, hogy a te ambíciód magasabb az enyémnél, és csak azért szolgálsz, mert van aki erősebb nálad.
- Szóval neked jó úgy, ahogy most vagy. Értem - Lancen érzett, hogy nem érti, de ezt mindenki annyiban hagyta. Ez az ő problémája volt, azzal együtt, hogy hogyan fogja megemészteni, és megérteni is. Némán figyelték, ahogy a fiú kilép a szobából.
Kaonak persze az előző mondatokból más is kiderült. Shasu, a bálna, aki nem elfogadja a helyét, hanem pont ott van, ahol lennie kell, amit ő választott, és ahová vezették az ösztönei, ott erősebb is, mint a cápa. Vajon hányszor erősebb a bálna, és hányszor súlyosabb? Összezúzná a cápát, ha az lenne elég mohó, és megtámadná a saját területén? Nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Úgy érezte annyi fejlemény ott és akkor bőven elég volt. Az alig kinyilatkozó Shasu megnyílt, magyarázott, többet is, mint addig talán összesen és mégis, ő volt az aki újra megszólalt, sőt, kezdeményezett.
- Mit terveztél a továbbiakban, Kao?
- Be kell, hogy fejezzük ezt az építkezést, hogy legyen helyünk, ahová visszatérhetünk, és biztonságban is leszünk. Addig minden más várhat.
- Akkor addig cselekedhetek.
- Van terved?
- Nem tudom, hogy tervnek nevezhetem-e. Mindenek előtt információra van szükségem. Vissza fogok menni a központba, hogy meglássam, milyen könnyen szedhetem össze...
- Akkor menj, amint akarsz, és gyere, amikor akarsz. Most még semmi sem sürgős.
- Majd kereslek, ha szükségünk lenne rád - szólt még Kuudo, mielőtt Kao is kilépett volna az ajtón vele a vállán és elindult volna a többiek után az éjszakai építkezés színére.

Shasu csupán hajnalban lépett ki a házból. Habár aludni nem tudott már hullámzás nélkül, az éjszakai pihenő arra jó volt, hogy letisztázza magában a következő napokat. A terv szerint másnap Erába utazott, majd a hírszerzés központjába vetve magát, az alakváltásról kutatott amíg meg nem találta amit keresett, vagy éppen ki nem merítette a könyvtár lehetőségeit. Bármelyik lehetőség állt is fenn, Shasu nem tervezett sok időt adni rá, mert azonnal vissza kívánt menni a tengerre. A saját beszéde volt az, ami elindította benne a gondolatokat. Tudta, hogy meg kellett változnia, és ráébredt arra is, hogy nem volt értelme húznia a változást. A tengeren kellett megélnie azt, ahol nem voltak kapaszkodók; vagy megváltozott, vagy meghalt.
Az útja gyors volt, és minden sallang nélküli. Csak kiment a falu partjára, és beugrott a vízbe, majd alig egy mérföldre kellett keletre úsznia, hogy megtalálja a következő folyót, amit követve Fiore szívéig juthatott, Crocushoz közel pedig felszállt a vonatra.
Erában, talán csak mert tudta hogyan és hol keresse, sikeresen kiszúrta az őt kísérő megfigyelőt, aki annak rendje és módja szerint a gyalogos bejáratig kísérte, majd amikor Shasu besétált az elhagyatott ajtón, és legyalogolt a földalatti bejáróhoz, már mögötte is volt.
- Mi járatban?
- Egy kis információért jövök.
- K---
- Ki se mondd. Nem. Ezúttal a saját fejlődésem miatt. - A válasz láthatóan meglepte a fiút, aki fiatalabbnak tűnt, mint Shasu maga, de már a hírszerzés tagja, és már bizonyos szinten beavatott is lehetett. Egy pillanatra el is hümmögte magát, afféle nevetést helyettesítve. Úgy tűnt, hogy a fiatalokkal már akkor meg kell majd küzdenie, amikor még csak nem is öreg. A falujához képest, ahonnan származott, és ahol az agg korú férfinak is várnia kellett még amíg az előző elöljáró meg nem halt, a Fiorei mágusok büszke és hivalkodó hatalomelvű létrája kifejezetten ijesztő volt, még így az évek mindent megszépítő távlatában hasonlítva is...
A fogadtatás a központban úgyszint a szokásos volt. Igaz az első alkalom óta már jó párszor belépett, és egyre megszokottabb figura volt, de az a pár kifejezetten szúrós pillantás még mindig, levakarhatatlanul zavaró volt. A Parancsnok, a székében ülve, a szokásos jelentéshalmazt arrébb téve fogta a szemei kereszttüzébe Shasut, aki erre semmit sem válaszolt, és egyenesen átvágott a termen, a kutatási részleg felé, de ahogy érezte, nem lehetett vége egy pillantással a konfrontációnak.
- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne, ha engedélyezném számodra a kutatási részleg szabad használatát, Shasu - szólalt meg a mély és baljósló hang.
- Engedélyezi?
- Az a kérdés, megtiltsam-e. - Shasu látta, hova megy ki a játék, de egyáltalán nem vlt érdekelt a hatalom fitogtatásában, így belement a játékba.
- Megtiltja?
- Megtilthatnám...
- Azaz nem. Akkor ha nem haragszik - Shasu lépett egyet, mire a Parancsnok előtte termett.
- Jól legyezd meg. Amíg használni akarjátok a hírszerzést, az árat vissza kell fizetnetek, méghozzá vasban és vérben!
- Adhat feladatot, sosem kértem a kivonásomat ezek alól.
- És Kao?
- Kao már a---
- Nem kell, hogy hazudj. Tudom, hogy még nem járhat közel. Éjjel és nappal figyelik a Grimoire Heartot és a Blackened Tearset is. Az, hogy nem sikerült bejutnia senkinek az nem azt jelenti, hogy hagyjuk szabadon mozogni őket... - Shasuban végre összeállt a teljes kép. Ez volt a Parancsnok saját kis játéka. Azt akarta elérni, hogy ismét követhesse Kaot, ami bizonyára azt jelentette, hogy Kao búvóhelye biztonságos volt.
- Értem, akkor sietnem kell - mondta, és átlépte a Parancsnokot, aki ezúttal végre hagyta , hogy menjen a dolgára. Shasu előtt nehéz napok álltak.

***

Kao előtt nem különben, azonban az ő nehézségei koránt sem voltak olyan megterhelőek, mint a több napos álmatlan mágiakutatás. Neki az elméjét kellett megtornáztatnia, hogy ne hozzon rossz és visszavonhatatlan döntést. Lance, aki a Shasuval való beszélgetés óta néma volt, felrobbant végre.
- És most mit tervezel? - Kérdezte Kuudo Lancet, akit a parton talált meg, miután a fiú eltűnt az építkezésről. Kao egyelőre sehol sem volt, így Kuudo úgy gondolta, hogy ráébreszti a fiút arra, hogy hol van, és mit is ér az a bizalom, amit Kao bele ültetett idáig, de Lance hamarabb szólt.
- Miért én vagyok az egyetlen, aki nem egyenlő itt?
- Mert nem vagy érett hozzá.
- És mi van ha erre ezzel válaszolok? - Lance középső ujja felvillant, mire Kuudo belebombázott a srác kezébe. Nem mágiával. Nem akarta úgy kezelni a fiút, mint bármelyik másik áldozatát azelőtt, de ezt csak azért tette, mert Kaonak még fontos lehetett a szerepvállalása. Már ha kibírta a növendékkort...
Lance szinte észre sem vette Kuudo támadását, és tenni sem tudott semmit, amikor a kézfejének csapódó bagoly kis koponyája reccsenésig hajtotta a kezét. Az ordítása pár másodpercig visszhangzott a tengerparton mielőtt a hullámverés el nem nyelte, Lance viszont azonnal felpattant. Kuudo nem számított ilyen reakcióra, de a fiú minden hezitáció nélkül állt fel, és nézett farkasszemet vele, majd egy szempillantás múlva aktiválódott egy kulcs a ruhája alatt, és egy izmos, tagbaszakadt, bőrvértes alak lépett a fényességből Lance elé.
- Azzal a kézzel nem tudsz kardot fogni, kapitány! Hagyd ezt most rám. - Lance nem szólt, de a szemeiben harag gyűlt, mind a kis bagoly felé, Orion pedig ezt bátorításként vette, és azonnal a saját dühével vetette Kuudo felé magát.

Kaonak rossz előérzete volt. Nem mintha ez meglepő lett volna számára, de a mostani érzés nem a megszokott általános kétség és félelem volt ami kísérte a lépéseit, amióta csak az alvilágot járta. Ez most teljesen más volt. Most először aggódott, hogy visszavonhatatlan dogok történnek. Kuudo eltűnt, egyetlen szó nélkül, méghozzá Lance után.
Kao számtalanszor gondolta már át, hogy azzal, hogy csapattá váltak, a társai egyszerre váltak erősséggé és gyengeséggé egyaránt. Ha Kuudot elrabolnák most, már visszavonhatatlan kára keletkezne, bármelyik oldal kaparintaná meg őt. Hálás volt az előretekintésének, hogy a teleportálásról szóló tekercseket lemásolta annak idején, és így képes volt elsajátítani a társas teleportálást, azonban egy részlet még mindig nem klappolt. Ha meg kellett találnia valakit, akkor így sem volt semmiféle iránymutatója, vagy mágikus jele, hogy ezt azonnal megtehesse.
Pont ezért volt az, hogy csak aggódva állt egy sziklán a szirtek magaslati pontján, amíg végül fel nem hangzott a part felől a kiáltás. Azonnal reagálnia kellett, így a magasba teleportált a partvonal fölé, és szerencséjére meg is látta, ahogy annak egyik pontján felvillan a csillagfényű mágia, majd az abból kilépő alak Lance előtt rohamozni kezd a semmibe - ahol bizonyára az aprócska Kuudo lehetett.
Szinte reflexből, feszülten pattant át a téren Lance felé, akinek valószínűleg ötlete sem lehetett elsőre, hogy hogyan is kerülhetett mögé bárki is. Amikor viszont Kao keze már megfogta a fejét, már megérteni is rég késő lett volna. A fiatal srácot Kao szinte játszi könnyedséggel tolta a sziklás talaj felé, egészen, amíg érezte a fogásán, hogy Lance feje elérte a sziklát és jókorát koppant. Mégsem engedte magát tovább. Az agyában valami ősrégi ösztön megállította. Érezte, ahogy valami azt mondta az agyából, hogy nem szabad megtennie. Akár meg is ölhettem volna, szólt a fejében a cinikus, soha sem hallott gondolat, amire Kao tudata azonnal válaszolt is: erre az előző ezernyi esetben is emlékeztethettél volna.
Minden esetre értette magát. Már nem volt a régi, és Lance feje a kezében kicsinynek érzett. Mintha még mindig inkább egy gyereké lett volna. Egy gyereké, aki most őt szolgálja. Akit ő maga avatott be, ezzel az egész életét a maga tálcájára téve. Tartozott ennek a gyereknek. Nem úgy, mint a kannibál kölyöknek és nem úgy, mint bármelyik zsebesnek, vagy késelőnek akiket korábban tett el láb alól. Aki belemászott az utcai életbe, az aprópénzért adta el az életét, annak már nem volt sajátja. Csak levegőben lógó csökök, amiket bárki előrángathatott a maga, vagy mások boldogulása érdekében, és amik csak akkor értek valamit, ha elég erősek voltak. Kao is csak azért tanulta meg ezt a törvényt, mert ő lett elég erős, hogy ne legyen learatva idő előtt, aztán pedig lett olyan erős, hogy senki ne merje megkockáztatni a saját csökönyös életét egy próbálkozással sem.
Ez viszont nem változtatott azon, hogy ott és akkor, a parton, a morajló vizek fölött nem akarta megölni a fiút. A második ilyen alkalom volt ez már, és az első után Shasu csatlakozott hozzá. Ezért remélte, hogy Lance is belátásra tér, és megérti, hogy ő már eldöntötte, Lance nem fog meghalni, mert nem kell meghalnia. Nem. Biztosan nem halhatott meg csak azért, hogy Kao biztonságban érezze magát.
- Ez mi? - Kérdezte Lance, mint aki várta a halált. Kaot ez dühítette fel igazán. - Már nem is törődsz, a kis baglyoddal? - Csattant ki a gúnyos kérdés Lanceből, mire Orion, aki addig földbe gyökerezett lábbal figyelte a jelenetet, egy elszánt pillantással Kuudo felé fordult újra. Kao csodálta Lance és a szellem közti azonnali kapcsolatot, a Lance belsőjéből eredő magabiztosságot, és a szellem bizalmát a mestere szava felé, de erre nem volt több ideje egy pillanatnál. Kinyújtotta a kezét Orion felé, és egy kristálykardot teremtett a mellkasán át.
Lance felnyögött, Orion pedig egy utolsó pillantással vált újra csillagfénnyé és tűnt el, majd elkezdődött a birkózás. A dühödt Lance kezén a ruha alatt újra felizzott egy jel, Kao pedig azonnal elugrott a fiútól, nem tudva, mire számítson. A megérkező szellem nem cselekedett azonnal, de Kao látta, ahogy a női alak szemei azonnal megtalálták őt és Kuudot is, az íj pedig a kezeiben egyáltalán nem sejtettek semmi jóval.
Kao, még egyszer és utoljára, akcióba lendült. Újra teleportált, de ezúttal már nem tudott lágy lenni. Nem is akart. Lance láthatólag nem értette meg, amit mondani akart neki a tettével, így nem volt több ideje megérteni. Ha kibírta ami rá várt, még kaphatott esélyt.
Kao nem akart kristályt használni, csak a lábára teremtette a vértje lábszárvédőit, amikkel a teleportáció után felgyorsította magát, és a fekvő Lancet a sziklába dörrentette egy rúgással. Kegyetlen volt, de egy üzenete legalább volt, ami nehezebb volt minden addigi kötelékénél Lance felé.
A szirt szinte felrobbant ott, ahol a kalapács végül betalált, és pár pillanatra mindent kő és por borított el, de így is látszott, hogy a szellem egy villanással semmivé foszlott. Az éjszaka viszont egy újabb szívdobbanás múlva elcsendesedett, és a tenger robajlásában, illetve a sötétben fel sem tűnt a potyogó kavicsok és a felszállt por elülése.
Kao Lance mellett állt. A fiú két szikla közé ékelődve lehelte ki az eszméletét a szemei előtt, de még lélegzett. Kao letérdelt mellé, és lehúzta róla a ruhája maszkját, csak hogy az elgyötört arcon meglássa a könnytől mosott vörös csíkokat...

***

Lance egy ágyban ébredt, amit nem ismert, de puha volt és minden kérdését egyből megválaszolta. Ahogy kinyitotta a szemét, és az eszmélete újra az övé volt, a puha és kényelmes ágy minden fájdalmát azonnal átengedte neki. A derekába nyilalló zúzódás lehetett a legrosszabb, és a szúró légzés is azt jelenthette, hogy a bordái is eltörtek. Hallotta, amint sípol a légzése, de legalább tudta, hogy még mindig életben volt, ami, látva Kao utolsó mozdulatát az emlékei között, meglepő és megnyugtató volt.
Érdekles volt, hogy megnyugvást vélt felfedezni benne, de tényleg fellélegzett, hogy így fájt mindene, és bizonyára ágyhoz volt még kötve pár hétig. Legalább életben volt, és még mindig volt esélye, hogy láthassa a csillagokat, és járjon a Holdon. Mindössze azt nem tudta, mint fog tenni, ha megint látja majd Kaot, akinek már ismerte a titkait, legalábbis részben. Nem akart egy olyan ember ellensége lenni, akinek egyszerű játék volt, hogy hetekre kórházba tegye. Sőt mi több; a fejét fogta volna, ha nem fájt volna annyira megmozdulni, amikor arra gondolt, hogy Kao még csak a kristályát sem használta.
- Jó reggelt - szólt Derma asszony a semmiből, és Lance máris egy nagy tálcát látott maga előtt, megrakva minden jóval. Fájdalom ide vagy oda, egyből elindult a nyálelválasztása, és feljebb küzdötte magát, hogy kényelmesen tudjon szemelni az ételből, amíg az asszony körbejárta, ellenőrizte a párnáit, és csacsogni kezdett vele.
- Meddig aludtam, Derma asszony? - Kérdezte Lance hirtelen, komolyra véve a szót.
- Két hetet drágám. Nem is tudtam megmaradsz-e, de a mágusok erősek ám. - Az asszony csevegő hangon folytatta a beszédet, de végül csendben maradt, látva, hogy Lance elmerült a gondolataiban, és komoly képet vágott. - Tudod, attól még, hogy vitázol valakivel, nem lesz vége a világnak. Még ha komoly is, csak van oka annak, hogy a Tavara fiú meghagyott, nem? Még mindig itt vagy, és valami orvos is jött hozzád, habár én nem ismertem. Valami sötét alak volt.
A szavak, amiket az asszony hagyott ott, végül szépen lassan leülepedve megnyugtatták, és rávették, hogy tényleg elkezdje a reggelijét, amit bőven elfogyasztott kétszer is. Érthető volt, két hét után ennyi a minimum...

Derma asszony kilépett az ajtón, és kissé megilletődve pillantotta meg Kaot, aki a falnak támaszkodva figyelt. Mindketten mosolyogtak, és csak az idős asszonynak volt mondanivalója.
- Legközelebb talán lehetnél könnyedebb is, nem gondolod? A fiatalokat nevelni kell.
- Szerintem nem lesz rá szükség.
- És ha mégis? Akkor is széttöröd szerencsétlen fiút?
- Derma asszony, pontosan ez az egyik oka annak, hogy a mágusok és a civilek között átszakíthatatlan a gát. Egy mágus, függetlenül attól, hogy hol áll, előbb utóbb megtanulja megtenni amit meg kell. Bármi is legyen az. Ez egy mágus princípiuma. Ettől lesz igazán erős.
- És ugyan miért kéne ennek a kölyöknek ilyen erő?
- Ne tőlem kérdezze. Lance maga törekszik felfelé. Talán azt sem tudja mit üldöz, de most kapott egy kis ízelítőt. Maga azt látta, hogy meg akart tőle állni? - Derma csak a fejét csóválta mosolygósan, és elindult a konyha felé.
- Ti, mágusok furcsa népek vagytok. A legszebbet és legmagasabbat is képesek vagytok megcselekedni, mégis rendre rossz döntéseket hoztok...
Kao nem vitatkozott. Ki volt ő, hogy a mágusok rossz döntéseiről vitatkozzon? Nem volt se kívülálló, de még csak pártatlan sem. A mágia és a világ sötét oldaláról jött, ahol semmi sem volt szent, és még most is az volt aki régen, és most is csak úgy használta a mágiát ahogy régen. Bármit megkapott amit akart, és bármit is használt, azt a saját céljaiért tette. Még a tanács mágiáit is, amiket direkt a mágikus világ tisztán tartásáért őriztek meg. Derma asszonynak igaza lehetett? Biztosan, de ki mondhatja el, azt, hogy ugyanezt nem lehet meglátni a civilek közt is? Ki volna az, aki a mágusok és a civilek fölött is képes lenne igazságot osztani? Ki lenne az, aki helyre tudná tenni a világot?
Kao megcsóválta a fejét, és elindult a műhely felé. Ha volt-volna is ilyen, akkor mind a két világ összefogva űzte-űzné el, hogy megmaradhasson abban az állapotban, amiben most is van, így bizonyára teljesen értelmetlen is lenne erről gondolkodni - és habár erre a következtetésre jutott, mégis gondolkodott tovább, és miközben ezt tette, visszaindult a rejtekhely felé.

A rejtek, mivel Kuudo segítségével mágikus úton tudták gyorsítani az építkezést, már a végére járt. Nem volt bejárata, csak egy, amit csakis a víz alatt lehetett megközelíteni, több, mint ötven méter mélyről, egytermészetes beszögellésből felnyitva, hogy még a nyílás maga se legyen feltűnő. Ezeken a részleteken csakis Kao és Kuudo dolgoztak, egy kristályborítással maguk körül, amíg Kuudo kipréselte az útjukból a kőzeteket, hogy végre elérjenek a célterületig, ami egy természetes járat volt. Az alig pár méterre kiszélesedő, és csak egy-egy méternyi magas barlang volt a kiindulópont, aminek a végén egy újabb nyílást alkottak, majd innen kiindulva alkották meg a nagy termet, és a belőle nyíló kisebbeket.
A rejtek végül egy tíz méter átmérőjű kör alakú terem lett, amiből három a kör falára fekvő félköríves szoba nőtt ki. A termet támasztó oszlopok és gerendák voltak a mester munkái, illetve az ajtók, a világítás, és a víztárolók beszerelései, amik már majdnem mind készen voltak. Lényegében a hely már készen, de üresen várta, hogy kissé belakottabb legyen, Kao pedig még egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt otthagyta, hogy memorizálhassa a helyet.

Tudta, hogy egy ideig még biztosan nem fog visszatérni, sem pihenni...

Tárgy: Kuudo-fok VI Vas. Nov. 25, 2012 6:43 pm

Kuudo-fok VI

- Mégis mi az, amit követsz? - Egy álmatlan éjszakán a hírszerzés könyvtárában szólalt meg Shasu mögött a hang. A gazdája biztos volt, Shasu inkább hátra sem nézett. Azon gondolkodott, hogy vajon a Parancsnok ezúttal mire számít. Vajon az álmosságából próbál majd kisilabizálni valamit? Vajon megvárta amíg egyedül maradtak, hogy ne kelljen a társai előtt mutatnia az érzéseit? Talán most fogja megkínozni őt az információiért? Egyelőre nem válaszolt. Várta, hogy van-e magyarázat a háta mögött.
- Azt mondtad, hogy Kaonak van célja - habozott kissé - de ha te nem ismered azt, hogyan hihetsz bennük? Mi a biztosítékod arra, hogy a célokat Kao eléri? És mi a biztosítékod, hogy ha elérte őket te nem leszel eldobva?
- Valamit félreért, Parancsnok. Én már réges-rég el lettem dobva. Amikor a Saint Marionra léptem már halott voltam, csak még nem tudtam róla. Amikor újra elhagytam a hajóval Fiorét, az a hajó már az én koporsóm volt, és az egész legénység csak dekoráció volt a temetéshez, amit valaki előre eltervezett, valahonnan a távolból, valamilyen végletesen emberies célból. - Shasu nem láthatta a Parancsnok arcát, de ha látta volna, talán megismerte volna az arcot, amit ő is hordhatott volna. A lemondó fintor, amit a tehetetlen undor szült. Az undor, amit az elérhetetlen és megváltozhatatlan tények szülnek az emberekben.
- Tehát a bosszú téged is meghat? Azt hittem nem vagy ember...
- Nem. Még mindig nem érti...
- Akkor fejtsd ki.
- Kao volt az egyetlen, akit mindez nem érdekelt. Ő volt az, aki elkészítette és feldíszítette a koporsómat, és bele is fektetett. Tényleg meghaltam, legalábbis minden és mindenki felé, és akkor Kao elmondta nekem, hogy miért nem ölt meg, miután a halálom híre már biztosan úton volt Fiore felé. - Shasu érzékelte a feszült figyelmet, és díjazta. Tényleg valós információt mondott el, és talán pont azt, amit a Parancsnok várt, de nem látott semmi kivetni valót a megosztásban, mert amit ott és akkor hallott Kao szájából a hajó fedélzetén, minden ember számára látható lehetett, aki közel került a férfihoz. Előbb vagy utóbb a Parancsnok is rájöhetett volna. Előbb vagy utóbb mindenki rájött volna, aki figyeli Kaot...
- Rouuro Kao, ellentétben az emberek többségével, akik engedik magukat irányítani, és akik folyamatosan fölösleges dolgok tucatjait teszik, pazarolják a maguk és egymás idejét... Kao érti az emberek világát, érti az emberek közösségeit, érdekeit, és mindegyik világ törvényeit, amit emberek alakítottak ki. Olyan, mint egy ösztönlény, akinek minden tettében van valami cél. Ha ő tesz valamit, bármi apróság is legyen az, valahol eredményt hajt, vagy valahová vezet, még abban a kusza katyvaszban is, amit az emberek civilizációnak neveznek. - Shasu hátra nézett. A Parancsnok pillantása azonnal keresztüldöfte az övét, így biztos volt benne, hogy a szavait még véletlenül sem veszi majd félvállról. Érezte, hogy abban a pillanatban, amikor elkezdett beszélni, ő maga is rájött, hogyan is működik a világ - legalább is az, amelynek ő is részese. Tudta, hogy azzal, ahogyan ott és akkor beszélt, Kao számára, és önmaga számára is elvetett egy kockát, és a dobás eredményét csak később láthatta majd meg. A felismerés megrázta a koponyája falait, de egyszerre meg is keményítette az elhatározásában is. Végre volt egy játszma, amit ő is felfogott, és sodródás helyett tényleg részt is vett benne...
- Rouuro Kao el fogja érni a célját, mert olyan, mint egy farkas, ami vadászik. Ismeri az erdőt, az éjszakát, ismeri a vetélytársait, és a prédáit, és a vadászatra van nevelve. Nem. Nem egyszerűen nevelve van rá; abba született és abban nőtt fel.
- A farkas társakkal vadászik, nem egyedül - javított bele a Parancsnok, de ezúttal rajta volt a sor, hogy észre vegye Shasu pillantását, amiből sütött a magabiztosság.
- És ki mondta, hogy nincsenek társai?

***

Kao a kezeivel a zsebeiben várt. Lance éppen összepakolta a holmiját, amit a rövid ottlét alatt halmozott fel a faluból az elkövetkezendő útjukhoz. Érdekes első lépés volt, gondolta, de nem is lépett volna másként. Egy tőlük teljesen független, és egyáltalán nem köthető küldetés az ország másik végén most még jobban összezavarhatta volna az őt követni próbálókat, ha eljutott hozzájuk a hír.
Felpakolva álltak meg végül a műhelyben, és ott búcsúztak el a családtól. Derma asszony aggódva köszönt el tőlük, ami nem is vallott rá, és nem is volt túl kelleme előjel, de egy érdekes kérdés előzménye még így is lehetett.
- Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy nem hittem, hogy érdekelt volna bármikor is amit Derma asszony kért tőled.
- Miért ne érdekelne?
- Úgy értem... Nos, azt hittem, hogy nem vagy érzelmes típus, akit meghatott volna egy ilyen kérés.
- Akkor hamar ítélsz. - A válaszra Lance bizonyára nagy rácsodálkozással reagált, amit Kao hamar el is hessegetett, amint kiosontak a falu határain kívülre.
- Most is, és mindig is a tanács, a hírszerzés, és az alvilág üldözöttei vagyunk, így gondolj rá. Minél több, és minnél összefüggéstelen helyen jelenünk meg, annál nehezebb a nyomunkra jutni.
- Ehhez pedig hozzá tartozna az is, hogy olyan fonalat veszünk fel, ami teljesen független tőlünk? - Kao és Kuudo egyszerre bólintottak.
- De azt se hagyd figyelmen kívül, hogy Derma asszony családja tartozik nekünk, és mi is nekik. A tartozásokat pedig tettek pecsételik meg. Az emberek szavát semmi sem szegi jobban az életükben, mint a tartozás érzése.
- Akkor most lényegében a biztosítékért dolgozol meg? - Kao egy jelentőségteljes pillantást vetett Lance felé, de nem válaszolt egyből. helyette inkább Kuudo szolgált válasszal.
- Ahol szörnyeteg van, ott vérdíj is van. - A tárgyilagos kifejezésre Lance kérdése felelt.
- Nem is fontoltad volna meg a kérést, ha nem lenne vérdíj?
- Mivel abban a világban élünk amiben minden eladható, és semmi sem tökéletes, ilyen kérdéseknek nincs értelme. Miért akarod megkérdőjelezni, kihegyezni egyetlen valamire a gondolkodásodat? Mi értelme, hogy folyton kételkedsz és kérdezel?
- Akkor... Akkor hogyan? - Lance még be se tudta fejezni a kérdést. Érzett, hogy gondolkodnia kellett volna még, érnie hozzá, de Kaot ez sem zavarta. Az ő életében is voltak pontok, amikor várhatott volna még, vagy ahol szüksége lett volna még másokra. Lance legalább hallani fogja valakitől, mielőtt a saját hibáiból rájön, gondolta, neki legalább lesz mire emlékeznie, amikor elköveti a hibákat, amik majd kényszerítik, hogy felnőjön a világhoz, amibe csöppent...
- Ne kérdezz. Miért kérdeznéd, hogy mi lenne ha? Te mondd meg mi lesz. Mi értelme van, hogy azon gondolkodsz, hogy mi miért van? Tégy úgy, hogy az a miért számítson, ami mögötted áll. És végül: ne azért tegyél vagy ne tegyél meg valamit, mert kételkedsz, vagy mert félsz. Azért tegyél meg mindent, hogy ne a kételyed vagy a félelemed irányítson!
- Mondani könnyebb, mint egy csapásra megtenni - szólt azonnal a válasz, de Lance legalább nem hagyta annyiban a dolgot. - Megtanítasz rá?
- Mire?
- Hát hogy az akaratomnak érvényt szerezzek.
- Ahhoz erő kell, azt nem lehet megtanulni...
- De elérni igen - szólt vissza csattanóan Lance, mire Kao újra csak érdeklődve nézett fel. Ezt szerette a srácban, vágott az esze, és nem is tartotta istállóban hanem használta is, ha már volt neki.
- Erőssé válni viszont egyszerű, nemde? - Kuudo is beszállt a társalgásba, de már Kao sem tudta, hogy a beszólás cinizmus, vagy a tömör igazság volt bújtatva. Esetleg mindkettő?
- Ha egyszerű lenne, akkor már mindenki az lenne, és akkor nem az lenne a mérvadó hatalom. - Kao inkább csöndben is maradt, hogy meglássa, hová ment a társalgás: a lehetséges vita vagy a kioktatás Kuudotól mind izgalmas fejleménynek tűnt.
- Senki sem mondta, hogy gyors is. A lassú dolgokhoz pedig kitartás kell, ami nagyon ritka az emberek között.
- Mert az állatok között nem az?
- Az állatok primer ösztönlények, csak testi értelemben van kitartásuk. Ők nem gondolkodnak el azon, hogy mit miért tesznek, sem pedig, hogy meddig fejlődnek, amikor pedig elérik a prímjüket nem gondolkodnak azon sem, hogy meddig mehetnének még...
- Szóval te is le fogsz valahol állni?
- Minden bizonnyal, ha elérem azt a szintet, akkor megállok a képességeim fejlődésében, de még véletlenül se hidd, hogy ennyivel lehagysz majd. Én intelligens is vagyok, tehát van és lesz tapasztalatom is. - És az a tapasztalat többet ér, mint tucatnyi emberé, gondolta Kao, aki első kézből tudta igazolni milyen ijesztő mértékben fogad be egy mágikus faj szülöttének agya mindent.

Minden esetre az útjukat csak addig folytatták, amíg biztonságos távolba nem értek a falutól, és Kuudo körbe nem kémlelt, hogy még csak véletlenül se legyen ember vagy gyanús lény a közelben, amikor teleportálnak, majd amikor a körültekintéssel is végeztek, végre ugrottak. Így is hosszú út állt még előttük, mivel Kao nem ismerte a hegyeket. A régi útjaikon Dawoonnal nem nagyon érintették az északi hegységet, a vándor pedig sosem kedvelte igazán a hideg helyeket, így Kao csupán egymaga látott havas bérceket, de azt is jószerével csak azon alkalommal, amikor majdnem sikerült meghalnia a kolostorba menet, hogy megtalálja az Arcanumot és véletlenségből Kuudo tojását is...
Tehát nem volt sok segítségük, Kaonak egy északabbra levő vonatállomás-faluig kellett teleportálnia a csapatát, hogy ott bérelhessenek egy kocsit a kis hegyi település felé. Szerencséjükre vállalkozó volt is bőven, sőt, már várták az újabb és újabb utazókat, akik, a kocsmában lézengő kocsisok tucatja szerint manapság jó üzletet jelentettek. Néháyuk még tudni is vélt arról, hogy ez mind a kicsi hegyi falu szörny-legendája miatt volt így.
- Legendának hívják.
- Annál valószínűbb, hogy igaz - válaszolt Kao félvállról, amikor ki is pengette a szép summát, ami máshol pofátlannak is számított volna. Így legalább egy saját kocsijuk volt ami egyenesen és gyorsan ment velük a céljukig.
- Ezt bizonyára csak én nem értem.
- A helyi legendák, és a Fiorei legendák között egy nagy különbség van. A Fiorét átutazó hírű legendák azért legendák, mert tényleg nem lehet a végükre járni, bizonyíthatatlanok, de cáfolhatatlanok is maradnak, éppen ezért céhek alapulnak a nevükre, helyet kapnak a folklórban, és mindenki ismerni fogja őket, illetve azt amit megtestesítenek. A helyi legendák azért nem leszne4k nagy legendák, mert magyarázhatóak, viszont nincs kit érdekeljenek, és amíg nem ártanak senkinek, kivéve a néhai szerencsétlen egy-egy szem hullákat, vagy a szülők által megijesztett gyerekeket, addig nem is érdeke senkinek, hogy utánuk járjanak. Egy ilyen legendából akkor lesz világhír, ha a falu elhíresül a réméről, de azt senki oda érező nem képes megállítani soha, és fény se derül a mágusra, aki mindenek mögött áll.
- Honnan tudod, hogy mágus?
- Esetleg mágikus lény.
- Honnan ilyen biztos?
- Bármi alapod van az ellenkezőjét bizonyítani? - Kao szinte látta a Lance fejében kattanó fogaskerekeket, amint azok a saját értelmének menetére álltak át, és kisilabizálták a mondanivalót: az egyetlenek, amik bizonyíthatnák, hogy nem csak mágusok, vagy ismert mágikus lények lehetnek a legendák maguk, azok a legendák, amiket még éppen, hogy senki sem volt képes felfedni, ami persze azt a tényt is maga után vonta, hogy ez arra sem cáfolat, hogy ezek a legendák sem mágusok művei lennének. Bizonyára kitűnően agyafúrt és képzett mágusoké, de mágusoké, akik egy világot megvezettek a tetteikkel.

Az út a kocsin végül teljesen unalmasan telt, amit Kao és Kuudo pihenéssel, Lance pedig semmittevéssel töltött ki. Lance látványosan unta a dolgot, Kao viszont élvezte, hogy a hosszú hetek-hónapok után végre volt egy szabad napja zötykölődni egy lassú kocsin a magányos és elhagyatott hegyvidéken, ahol bizonyára semmi nem fog vele történni, legalább amíg az útja tartott - és ennek örömére igazán nyugodtan is szundított párszor pár órákat, egészen addig, amíg a kocsi hirtelen meg nem akadt, és majdnem be is dőlt egy árokba.
A csapat vészt sejtve szállt ki, de a szerencsétlenségre, katasztrófára, támadásra, de legalább egy pár szerencsétlen banditára számító tekintetek csak egy törött kocsikerékkel találták szembe magukat. A kocsis bizonygatta, hogy nem sokára készen lesz a javítással, és neki is látott pár fadarab előkaparásának a csomagtartójából, majd előkerültek a szerszámok is, így a csapatnak akadt egy órácskányi szabadideje, amit végül, Kao számára váratlanul, de igen épületesen töltöttek el. Azaz Kao bucira verte Lancet, ha előre akarnánk szaladni, de mivel senkit sem kergetett démonok hada aznap, értelme sem lett volna elrontani mindenki szórakozását egy összecsapott magyarázattal.
- Most mit csináljunk? - Lancet láthatóan a megállás csak még jobban aggasztotta. Még egy órányi semmittevése volt a napból, amit nem tudta, hogyan fog eltölteni, és amitől egyáltalán nem lesz gyorsabb a kocsi útja is. Kao nem értette meg ezt a szeleburdiságot, elvégre is ha oda is érnek, egy kis hegyi faluban sem lesz mit tennie, ezt már csak-csak láthatta volna előre magától is.
- Pihenünk. Mi mást csinálnánk?
- Akár gyakorolhatnánk is.
- Mit?
- Küzdeni.
- Nekem azt hiszem nem segít ha gyakorlom veled, és azt hiszem Kuudonak se sokat, bár ő talán élvezné is a tanítást. Neki van hozzá türelme és kedve is. De ha már így alszik nem ébreszteném fel... - És habár ennyivel elintézte volna, normális esetben, Lance csak-csak az ő felelőssége volt, és talán egy napon az életét is rá kellett majd bíznia a fiúra. Felállt, és Kuudot lerakta a kocsiba a ülésükre, majd visszaballagott Lance elé, és intett.
Lance pedig rohamozott, mint aki alig várta, hogy meghalhasson. Kao csak ezt tudta gondolni róla, mert hogy tudta, a fiú is biztosan tudja, képtelen lett volna felvenni a versenyt az ő erejével. De ettől még rohamozott, mint aki sokkal többet akar, mint szimplán edzeni, aki nem elégszik meg azzal, hogy neki csak egy félig komoly elhatározással, és álmos pillantásokkal küzdő Kao jutott.
A harc, már ha lehetett annak nevezni, egyszerű volt. Lance úgy rohamozott előre, mint aki egy karddal akart támadni, ezt Kao egyszerűen megláthatta: a fiú keze az előre dőlő teste alatt, kifelé tartva, a marka pedig kifelé fordulva, ökölbe szorulva feszült. Kao nem ismerte a mágia formáját, de ha volt is olyasmi, hogy láthatatlanná tétel, vagy egyéb trükk következett, sejtette, hogy az Lance karjában történt majd, így csak hátrált.
- Orion! - Kiáltotta Lance, mire valami rálépett Kao hátráló sarkára, holott biztos volt benne, hogy nem volt semmi maga mögött, egészen, amíg az út ellátszott. De az a semmi mégis kilépett a levegőből, és miután a sarkára taposott, a hátul levő karját is átfonta, méghozzá egy izmos karral, amin bőr szíjazások voltak. Kaonak csak egy pillantása volt hátra, hogy meglássa a csillagszellemet, aki már készült erre a mozzanatra is, és le akarta fejelni, ami a sisakjának köszönhetően veszélyes is lehetett volna, ám Kao nem volt még annyira öreg, se lassú, hogy erre ne tudott volna reagálni. Amikor előre tekintett, vissza Lance felé, a fiú keze már nem is volt üres. Egy kard jelent meg benne, egy agresszív szabású, meztelen rövid kard, ami azt is jelentette, hogy a fiú bizony nagyon közel akart jutni...
Egy szívdobbanásba telt csak, és Kao kiszabadult. Magára teremtette, a vértjét, így csak addig érezte meg Orion sisakját, amíg az nekikoppant az övének, és csak annyira érezte Lance kardcsapását is, ameddig az végigkarcolta a mellén a vértjét, majd a lefogott karján, és az elöl levő lábán megjelent egy-egy kristálylöveg, amik ez alkalommal, csak a levegőbe eresztették a mozgási energiájukat, de így is bőven elég hatást fejtettek ki.
A közvetlen közelről eltalált Oriont az oldalán kapta a léglökés, amitől alig egy métert ugyan, de már nem a talpán és nem is a saját akaratából mozgott az ellenkező irányba; Kao mögött balra dőlt el és csapódott le a földre, míg Lancet egyenesen hasba kapta a Kao combján megjelenő ágyúból kilövellő energia, és megakasztotta annyira, hogy aztán Kao egy a vértjét kristálymozgatással felerősített rúgása teljes egészében elkapja a hasát, és pár méter magasra repítse.

Kaonak annyi elég is volt. Nem hitte, hogy Lance számára viszont mindaz ami történt ne lett volna éppen ugyanannyira, vagy még tovább is érő bizonyíték, de a fiú csak felpattant, és amennyire csak tellett, újra támadásba is lendült. Kao azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mert a következő lépése erősebb kellett, hogy legyen, kellően elrettentőleg, és tanítólag is, egyaránt.
Erősebbnek kellett lennie, mint az előző taktikája, hogy Lance ismegtanulja, ha valami nem elég sikere, akkor nem szabad ugyanazt, vagy a pepitáját ismételgetni, akkor fejlődni kell, és elég erős kellett, hogy legyen azért is, hogy az ellenség, vagy a tanítvány is érezze, nem adja fel, nem fárad el, és van még hova fejlődnie a támadásában. Soha, semmilyen ellenségnek nem szabad csak úgy kiadni a legerősebb mozdulatot elsőre, mert ha a csata elején, az ellenfél elemében mutatja be azt, akkor elveszthet mindent.
De Lance nem úgy tűnt, mint aki tanulni akart, persze előtte sem tűnt úgy, hogy ez volna a helyzet. Kao mindössze remélte, hogy nem kell majd mindig a fiúval a háta mögött állnia úgy, hogy közben az folyton a saját létezését akarja bizonyítani majd azzal, hogy képes lesz elérni, aztán pedig képes lenne megsebezni, végül pedig elpusztítani is őt. Az nem lenne biztonságos, de még csak bizalmas kapcsolat sem -ami pedig pontosan az ellenkezője lett volna annak, ami Kaonak kellett.
A küzdelem végül, szerencsére, csak egy újabb rohamból állt, ahol Lance legalább mással próbálkozott. Orion segítségével egy váltott támadással próbálkoztak meg, amit Kao az égbe emelkedéssel, majd egy erőteljes bombázással védett ki. Szerencsére ez is elég volt: Lance egyedül feküdt a füves rét maradványán kimerülve és zihálva, Orion pedig már sehol se volt, amikor a csendesen álldogáló Kao mögött megszólalt a félénk kocsis hangja, hogy újra menetkész a járgány.
Kao erre felnyalábolta Lancet, és a megilletődött kocsissal, aki azt sem tudta, hogy vajon mi történhetett köztük, visszabaktattak az út mentén várakozó négykerekűhöz, majd mindenki elfoglalta végül az őt megillető helyet, és nekikezdtek végre, hogy befejezzék az út maradékát a kis falu magasságáig.

- Miért voltál annyira gyors? - Kérdezet később lance, amikor már egy ideje csendben zötykölődtek a kocsiban.
- Mert így tanultam meg küzdeni? - Kao nem egészen értette a kérdést, de a válaszban ez is megmutatkozott, bizonyára ezt Lance is megértette.
- Nem arra értem... Miért nem voltál... Lassabb, gyengébb, könnyedebb, hogy tanuljak is!
- Kitől szedted azt, hogy tanulhatsz bármit is, ha visszatartják az erejüket ellened? Mire jó az, ho megtanulsz küzdeni valaki ellen, aki nem akar megsebezni, és még nem is magasabb szintű nálad? Mire jó az, ha úgy tanulsz meg küzdeni, hogy az ellenfeled nem próbálkozik túljárni az eszeden, és nem nyújtja a legjavát? - Lance csendben maradt. Szerencsére Kao már tudta, ez azt jelentette, hogy a fiú megérlelte magában a mondottakat, és talán majd később kilökött volna valami kérdést az agya, amivel válaszolt volna, de ez alkalommal Kao folytatta inkább, hogy a fontos lecke ne maradjon csak úgy félbe, vagy éppen elmondatlanul.
- De persze ez nem azt jelenti, hogy nem kell megtanulnod visszafogni magad, viszont ez a visszafogottság nem válhat a szokásoddá, mert előbb utóbb eluralkodik majd rajtad. Ha meg akarod tartani a korntollt, akkor tudd, hogy miért teszed, és adj neki célt. Ha nem akarsz megölni valaki, akkor legyen az a célod, hogy úgy küzdj, hogy ne sebezd meg halálosan, hogy csak elkábítsd, legyen bármi is az oka, de ne azért fogd vissza magad, mert az illető a barátod, csak egy civil, vagy éppen egy bármilyen küldetésen levő mágus. Az, aki támad, már elvetette annak a lehetőségét, hogy tárgyaljon, és az aki tárgyalt veled aztán támad, annak a lehetőségét vetette el, hogy elérd a saját célodat, tehát nem érdemel többet, mint amit ad. Sem kegyelmet, sem visszafogást a saját erődből. Nem szabad, hogy bedőlj azoknak, akik azt harsogják, hogy nem szabad ágyúval nyúlra vadászni. Nem az ágyús az idióta, hanem az, aki az erdőbe megy, farkasok közé, és csak egy kést visz, mert ő csak nyulat akart fogni...

Az út végül úgy végződött, ahogy kezdődött is, csöndben és békésen, és ahogy azt egy apró falutól illik a hegyekben, senki és semmi nem hangoskodott és nem kíváncsiskodott az érkezésükkor, és csak egy ajtó volt nyitva, ami meleg fényt árasztott a kifejezetten fagyossá váló éjszakában. Az ajtón hívogató zene szólt ki, de a hozzá tartozó zsivaj már elmaradt, majd amikor a hármas belépett rajta, minden más teendő is alább hagyott, és minden szem Kaora és Lancere szegeződött, mire Kao elnevette magát. Rohandar bamba képe is a rá bámulók között volt...

[Shasunak összesen az előző kalandokból 900, Lancenak pedig 500 VE-t szeretnék adni amennyiben minden kaland elbírálható. Köszönöm!]

Tárgy: Re: Rouuro Kao Kedd Dec. 25, 2012 2:28 pm

Huhh a lusta disznaja megint behozta a lemaradást, éljen! Very Happy

Lássuk csak. A III. és a IV. epizódban valóban nem történt sok minden, amire Kaonak VE-t tudnék adni, mégsem utasítom vissza, mert a történeted tagadhatatlanul haladt előre, még ha ezúttal a szövetségeseid útjára vethettem is csak pillantást, de a kapocs köztük, és Kao sorsa között annyira szoros, hogy ha csak róluk mesélsz, az is építi Kao sztoriját. Kifejezetten örültem, hogy végre Shasuról is megtudhattam ezt-azt, sőt talán lassan meg is nyílik, és még többet fog mutatni magából az elkövetkezendőkben. A karaktereket még mindig nagyon jól hozod, a konok kis bagoly, minden komolysága ellenére is az egyik kedvenc jellemem, Lance pedig a tipikus idegesítő suhanc, mégis az ő eljövendő fejlődése ragadja meg leginkább a kíváncsiságom.
Az írásodba természetesen nem tudok belekötni, gondolom ezzel te is tisztában vagy, mégis unalmas a folytonos dicsérgetés, az maximum csak az önbizalmat építi. Ezért szeretnék megemlíteni valamit, ami most, Shasu Kaoról szóló, a Parancsnoknak való szónoklatánál szinte mellbe vágott már. Kao nem tökéletes, erre sokszor igyekszel rámutatni akár akarva, akár akaratlanul, ez mégsem elég átütő számomra. Hiányolom a hibái kiélezését, a bonyodalmakat, a félresikerült lépéseket, a rossz következtetéseket, a baklövéseket, vagy hogy egyáltalán valaki túljárjon a messze földön híres eszén. Ezek nélkül az apróságok nélkül, számomra kezdi elveszíteni emberi mivoltát, és sokkal inkább emlékeztet egy mindenki felett álló, örökké tökéletesen működő gépezetre, ami mint tudjuk maximum Baxter Univerzális Konstruktőreiben elevenedhet meg. Smile

Kételyei ugyan szoktak néha lenni Kaonak, jó lenne, ha néha be is igazolódnának, főleg így, hogy 3. személyben írsz, tehát mesélőként könnyedén rámutathatsz a hibáira. Smile

És akkor a jól megérdemelt jutalom:
október:
Kuudo-fok III. - 700 VE Kaonak + 140 VE Kuudonak
Kuudo-fok IV. - 700 VE Kaonak + 140 VE Kuudonak

LEVEL UP!
Gratulálok a 8-as szint meglépéséhez!

November:
Kuudo-fok V. - 800 VE Kaonak + 160 VE Kuudonak
Kuudo-fok VI. - 820 VE Kaonak + 160 VE Kuudonak

Tehát akkor összesen, a csatlósok levonásaival együtt:
Kao: 1620 VE
Shasu: 900 VE és ha nem haragszol meg, az októberi bónuszt, a IV. epizódban történtek miatt, egyedülálló módon, Shasunak adom, így ő 930 VE-vel gazdagodik. Smile

(A bónuszt természetesen nem vonom le Kaotól!)
Lance: 500 VE
Kuudo: 600 VE
illetve a begyűjtött füvek: 4 Tengeri napraforgó és 4 Sorbus virág.

Várom a folytatást!

Tárgy: Re: Rouuro Kao Hétf. Dec. 31, 2012 4:54 pm

Kao nem tudta mi fog történni. Túl volt a feladatain és a kötelességein, és égett benne a kétely, ami folyton azt súgta, hogy elnézett valami vagy valaki felett, de az érzésre akárhogy is felhívta a saját figyelmét, néha ébredéskor, vagy épen egy-egy óvatlan pillanatban, a tükörbe nézve, vagy éppen amikor a borotvája pengéje a torkán járt, az érzés úgy illant el, ahogy jött. A valami ami hiányzott, csak valami maradt, ami veszélyes lehetett - és valami ami veszélyes lehetett volna, előbb-utóbb mindig csak egy kétes potenciállá vált végül, ami elszürkült és eljelentéktelenedett, mert nem is lett semmi belőle, és mert nem is küldött jeleket semerre Kao és Kuudo körül sem.
A kis csapat túl volt három feladaton is, amiket rendre sikerült felgöndöríteni, de persze a csavarok mindenütt meg voltak ezek körül is. Hoarfrostban Kao és Kaori újra találkoztak - de ez inkább egy másik lapra való szennyes - a Tower of Heavenbeli küldetés pedig, akárhogy is hasznos volt, azzal járt, hogy újra esélyt adott a Parancsnoknak arra, hogy követőket dobhasson utána. Hallott Shasutól a Parancsnokkal való beszélgetésükről, így úgy döntött, hogy ideje szétválniuk., és teljesen külön utakat járniuk egy időre.
Lance egyre izgágább lett, ami talán csak Kao szemében tűnt annak, míg másoknak még javában komoly és erős kiállásúnak tűnhetett, főleg a korához mérve. Az átlag ember pedig így mért, ez pedig Kao számára valami olyasmi volt, amit csak a hiba szóval lehetett körülírni.
Shasu mindeközben máris új keresésbe kezdett. Látszott rajta, hogy a tengerről már nehezen tért volna vissza a szárazföldre, amikor újra Fiore partjaihoz értek, majd szinte szó nélkül távozott is. Kaonak ez már fel se tűnt, mindössze megjegyezte, hogy az egyetlen fájdalma ekkor, hogy nem képes utolérni az alakváltót, ha az kellene, és ő sem képes erre.
Tehát, miután végignézték Lance és Kuudo társaságában ahogy a felkelő napot tükröző tenger ragyogásában elveszik Shasu nyomát a hullámok között, kiadta Lance útját is. Egy hónapot kapott a srác is, mialatt bizonyára bőven a fenekére nézhetett a pénznek, amit a küldetésekről söpört be Kao mellett.

- És most mihez kezdünk? - Kérdezett Kuudo, aki a reggeli sós szélben csak alig nyitotta ki a szemeit, amitől kivételesen irritáltnak és morcosnak tűnt.
- Azt hiszem nincs más hátra, vissza kell mennünk a Southern Wolves kaszárnyájába. - A megszólalás meglepte a kis baglyot, aki meglepetésében elfelejtett kapaskodni, és ledőlt Kao válláról. Pár pillanattal később heves szárnycsapkodás után ült vissza újra a helyére, és nagyokat pislogott.
- Nem hittem, hogy ezt értenéd - vakarta meg a fejét Kao. - Igazából én sem értem. Hiányolok valamit és folyton rossz érzések vetődnek fel bennem, amik kérdéseket vetnek fel.
- Nem tudok segíteni? - Kérdezett rá gyorsan Kuudo, mire Kao is kíváncsi-meglepődött pillantásba váltott. - Vegyük a megfigyelésed módszertanát. Kívülről és érintetlenül; az aranyszabály ez. Mondd el hol a hiba, és segítek a meglátásommal. Ha tényleg nem érthetem meg, akkor is legalább azt elmondhatom, mere látom a probléma megoldását. - Kao szimplán meg volt győzve, sőt, majdhogynem letaglózva az egyszerű, és önmaga által is tartott rendtől, amit csak önmagára nem használt, és még csak nem is gondolt rá odáig. Bólintott hát, és nekilátott a mesének.
- Azt hiszem, hogy sokat kell meséljek neked. Eddig nem sokat meséltem a korábi életemről... - kezdett bele, és elindult a közeli út felé. Ezúttal tudta, hogy az a pár óra, amíg beérnek majd Hargeonba, kelleni fog. És bizony, el is akadt a szava. Egyszerűen nem tudta honnan kellene kezdenie, vagy hogy mit kellene kihagynia, így nagy nehezen eljutott a következtetésig, hogy mindent el kellene mondania, ahogy és amennyire csak emlékszik.
- Nos, amíg csak vissza tudok emlékezni, a Southern Wolves céhében éltem és ott is nőttem fel, ezt bizonyára tudod, de arról még nem szóltam, hogy az apám is a céh tagja volt... Azaz minden bizonnyal az volt, vagy hanem az volt, akkor a céhnek felajánlott valamit, hogy később én és a titka ne tudódjon ki a halála után.
A halálával lezárt egy titkot amire vadásztak más mágusok is az ő korában, így nem lenne illogikus bármelyik is a helyzet. Erről többet viszont egyáltalán nem tudok, és régen, kölyökként hamar el is vetettem ennek a kutatását, ahogy a titkot is, amit hátrahagyott. - Kao itt felemelte a kezét, és hátrahúzta róla a kabátját: a karján a már megfakult és a növése közben elnyúlt tetoválás még mindig teljesen jól kivehetően ott volt. Kuudo is újra megnézte, és el is szótagolta magában a versikét, amiket a rúnákból ki lehetett olvasni. Ismerte már, hiszen nap mint nap látta azt születésétől kezdve, és önszorgalomból is, a hírszerzés kutatói között is eltanulta az összes rúnaírást, amikor tehette Kao mellett.
- Ez volt a kulcs a nyomokhoz, amik elvezettek végül az Arcanumhoz. A nyomok nagyon összetettek voltak, és bárki más, aki nem a saját tenyereként ismerte a Southern Wolves kaszárnyáját, valószínűleg soha sem értette volna meg. Nem direkt hagyott ott, és készített elő mindent évekkel azelőtt, hogy a nyomára bukkanhattam volna, viszont hogy ezt miért tette, és hogy a Southern Wolves miért hagyta teljesen a kezein kívül, hogy a mágiát egyedül kutassam, és megtartsam magamnak, az is egy kétely.
- Te ezekre miért nem figyeltél fel korábban?
- Nem tudom. Azt kell, hogy mondjam, talán túl gyerek voltam hozzá. Talán pont akkor jött az életembe változás, és sok új élmény, amikor ez elkezdhetett volna érdekelni.
- Dawoon?
- Igen, ő. Az a két év amit vele töltöttem szinte mindent megváltoztatott. Miután visszatértem a céhbe, emlékszem, csak azért nem voltam túlkorosnak pecsételve, mert erősebb voltam mindenkinél a mágiám potenciálja miatt. Igazi bérgyilkosnak már bukott ügy voltam, mégis megcsinálták a képzésemet, és ez vezetett a hargeoni nő esetéig.
- Ami miatt üldözött a Korani? Tudod, hogy annak még nincsen biztosan vége.
- Nincs, de nem is az az egyetlen hiba ezzel a fordulattal. Hosszú, és lényegtelen évekkel később, még mindig a te születésed előtt, és az én Southern Wolves tagságom végén, újra elmentem a gyilkosság helyére. Megbízás volt a nő gyilkosságának felderítésére. Furcsállnom kellett volna, hogy egy hat éve halott nő gyilkosa után még mindig kutat a férje - mi több, volt pénze is rá, holott egy roncs volt, aki összeomlott lelkileg. Látnom kellett volna, hogy támogatja valaki, és el kellet volna tűnnöm.
- Mégis mást tettél?
- Igen. Megöltem a férfit, és ekkor csattant a csapda. Mindenhol ahová futottam vártak, és csak a közvetlen nyomomat sikerült elfednem. A céhem és a titkom lényegében felfedődött, ami abban tornyosult ki, hogy elhagytam azt, és a távollétemben támadták meg a céhet. Sok halott volt, és sokan eltűntek.
- Bizonyára megkínozták őket és kiszedtek belőlük mindent amit tudhattak rólad. - Kuudo bólintott, ahogy Kao is. Az egyértelmű fejlemény tisztán látható volt, ahogy az is, hogy ennek fényében egyáltalán nem lehetett meglepő az áldozatokat is vállaló támadás Kao ellen a Korani cégtől.
- Igen. Már ott rá kellett volna jönnöm, hogy túl sok volt a véletlen körülöttem. A Parancsnok a céh támadás estéjén fogott el, és minden további nélkül segédkezett, hogy megszabaduljak a céhtől. Anélkül tudta, hogy ki vagyok, és milyen mágiám van, hogy látott volna egyszer is. Még az emberei sem tudták, hogy a Southern Wolvesnek van mágusa, de ő majdnem mindent tudott, amit csak lehet. Majdnem mindent, amit csak nagyon kevesen tudtak a céhből.
- A Parancsnok hívott meg a hírszerzésbe, és ő volt az, aki kapcsolattal rendelkezett a Southern Wolvesba is. Az öreg, akiről beszéltél, ő a kapcsolat, nem? A halhatatlan mágus a Southern Wolves tömlöcében.
- Minden bizonnyal, én is csak erre tudtam kilyukadni. Ő volt az egyetlen, akivel ott voltam, miközben megfejtettem a kulcs titkát is az Arcanumhoz, és habár magát a könyvet, vagy a megfejtést magát nem mondtam el neki, arra nem vennék mérget, hogy kölyökként nem szóltam el magam, vagy hogy nem látott e könnyen az elmémbe.
- Belelátni az elmédbe? Az lehetséges?
- Az álmaimban többször is megjelent, és sosem csak egy emlékkép volt. Túl élő, és túl ismerős ahhoz, hogy csak emlék legyen... - Kao szótlanná vált. Felsejlettek benne az emlékek az álmaiból, és a letörölhetetlen félelem, ami elöntötte akkor, amikor arra gondolt, hogy valaki ott járhatott a fejében, amikor alszik...
- Ha valaki képes rá, akkor az álmok közben olyasmit is kiolvashat belőlünk, amit mi nem is akarunk, vagy amit nem is tudunk elmondani. Még olyat is ,amit ébren nem tudunk. - Kao pislogott párat. Az elejét értette, de azt sehogyan sem, hogy hogyan létezhetnének olyan dolgok, amiket valaki nem képes érezni, hogy tudja, ha tudja. Kuudo szerencsére folytatta a magyarázatot.
- Professzor Hoyt tanította, hogy vannak olyan részei az elmének, amik nem úgy működnek, mint a gondolkodásunk. Ilyenek a reflexek is. Nem tudjuk, hogy mitől, de születésünktől kezdve ott vannak az agyunkban, és nem tudjuk őket kiirtani. Hoyt azt tanította, hogy ilyen reflexkek nem csak a testnek vannak. Vannak az elmének is ilyen részei, amikben minden olyasmi is ott van, amit mi már elfelejtettünk, vagy el akartunk felejteni. - Miközben Kuudo mesélte a teóriát, Kao is emlékezett. Emlékezett egy kurvára, akivel annak idején gyakran találkozott, amikor információkért járt Era felé. Ő volt az a nő, akit addig vert és erőszakolt a férje, amíg el nem felejtette őt. A bordélyban mesélték, a nő rongyosra járt ruhákban vándorolt be hozzájuk, és azt mondta, nem is tudja ki ő, és hogy mi keres náluk. Tudta, hogy mi az a bordély, tudta azt is, hogy Erában van, sőt még azt is, hogy melyik utcán, volt egy egyértelműen válogatós, kényelmes stílusa, és az elrongyosodott ruha is arra utalt, valamelyik villából szökhetett el. Egy kitartott asszonyka lehetett egy nemes mellől, de valami rosszul ment, mondták, mert ott kötött ki. A bordélyban viszont hamar rákapott minden földi jóra; sugározta az úri eleganciát, de őszintén tudta élvezni a szexet a nőkkel, és a fiúkkal. Ha férfiakról volt szó, viszont görcsös sírásba, és idegrohamba csapott a kedve, amíg végül el nem felejtette az élményt.
Kao vélte felfedezni az értelmet abban, amit Kuudo mondott. Az agy megvédené magát az információtól, amit mind tud és ami sértené az öntudatot? Mennyi minden lehetett benne is, amiről ő sem tudott, vagy amiről ő nem akart tudni?
- Viszont ha álmodik az ember, akkor ezek a dolgok nincsenek visszafogva. A professzor mindig azt mondta, ha alszik, az agy jobban dolgozik, mint ébren, és ez veszélyes!
- Most kezdem érteni, hogy mennyire az - szólt Kao, és ráharapott az ajkára. Tudta, hogy tennie kellett valamit, méghozzá nagyon gyorsan, hogy az öreg többé ne férkőzhessen az fejébe.
- Mi történt miután meghívtak a hírszerzésbe?
- Eltelt pár hónap, amit bujdoklásal töltöttem. Apróbb feladatokat vállaltam fel, és félreeső helyeken dolgoztam. Akkor találkoztam Rohandarral, aztán Pedig Kaorival.
- Kaorival párosodtatok is? - Kuudo szinte közbevágott, de a lényegre is tapintott. Kao érezte, hogy melegedik az arca, így inkább lemondóan fújt egyet minden más hirtelen az eszébe tolakodó kifogás helyett.
- Igen.
- Csak hogy tudd, ez érzik, legalábbis nekünk állatoknak. Érzik, hogy változik a szagotok, a légzésetek, a szemetek. Nagyon átlátszóvá váltok ilyenkor. És figyelmetlenné. Figyeltelek Hoafrostban. Sokat hibáztál. - Kao nem tudott megszólalni. Egyszerűen sújtotta a tény, hogy egyre többször és többször fedezte fel, mennyivel csak romlani volt képes a teljesítménye, amint az együtt eltöltött idő nőtt Kuudo mellett. Az pedig főleg aggasztóvá vált, hogy nem is érezte magában, hogy tudna ezen változtatni - legalábbis változtatni tartósan és lényegien.
- Azt hiszem ez egy olyan probléma, amire nem fogok megoldást találni. Keressünk inkább arra, amire van.
- Mi történt még, mielőtt kikeltem?
- Más már nem. Közvetlenül a bujdoklás után kerestem meg a hírszerzést, és amikor úton voltam a hajóra, ahol megöltem Shasut, akkor keltél ki te is.
- A hajótól visszafelé már emlékszem... - Kuudo szemeiben látszott a gondolkodás. Kao már fél csillanásokból, halovány változásokból is értette mi folyik a kis bagoly fejében, hiszen amióta együtt éltek Kuudo mindig vele volt, és amióta egymásra voltak utalva, a kis bagoly mindig megtartotta benne azt az érzést, hogy igazából soha sem változhat már meg. Ennek az igazságát akkor látta meg, amikor rendre tudta, hogy a bagoly reakciója és véleménye bizonyos cselekedetekre mi lett. Látta, hallotta és tudta, hogy Kuudo mikor mire hogy reagált - ez nem is volt nehéz, hiszen Kuudo, a kis szikla, tökéletesen képes volt változatlanul tartani magát ahhoz az életmenethez, amiben bárki bármikor élő-érző lényből tereptárggyá redukálódhat. Kao szerint ebben az állati alapösztön is közrejátszott, ami neki nem volt; neki csak az emberek ragadós szociális csapdája jutott, a fogékonyság filozofiára, ideálokra és reményre, ami rendszeresen meglassította a döntéshozatalt. Kuudo viszont olyan volt, mint egy érme, ami mindig, kérdés nélkül fel volt dobva: Kao tudta, hogy mi a helyes döntés, még akkor is, ha idegenkedett tőle, mert tudta, ha nem ő teszi meg, akkor Kuudo fogja.
Ez volt kettejük között a bizalom legerősebb szeme, ami végül valahol teljesen leegyszerűsödött egyetlen szimpla és rideg tényre: ha nem hallgatnának egymásra, bármikor a halálukat okozhatná. Ha Kao késlekedne túl sokat, vagy tiltaná el Kuudot a cselekvéstől, vagy éppen Kuudo nem tartaná magát az alvilág törvényeihez úgy, mintha az a második ösztöne lenne, akkor már ki tudja mi történhetett volna velük. Kao éppen ezért nem is szólt Kuudonak semmit, nem figyelmeztette semmire, és nem is akarta megakadályozni, hogy gondolkodhasson. Ha a madárka még kérdezett volna is, válaszolt volna, mert azon a szinten és abban a helyzetben ahová eljutottak, már nem lehetett helye se kétségeknek, se megingásnak.
A bizonytalansághoz, a tévelygéshez már régen nem volt idejük és helyük: olyan luxus lett volna, amibe mind a ketten, de talán még többen is körülöttük belehaltak volna - és akármennyire nem is volt szinte senki Kao háta mögött, ez soha sem lett volna elég vigasz ahhoz, hogy bármikor is vakon menjen előre tovább azon az úton, amerre előre vetette magát korában. Éppen ezért ment tovább némán, és várt. Várta a társa ítéletét, egy ténylegesen külső gondolatot egy külső szemlélőtől. A gyomra ettől viszont bukfencezett néhányat. Dawoon óta nem volt olyan, aki akár csak rálátott volna az egész életére és a titkaira egyaránt; senki sem volt, aki elmondja, hol a hiba, hol a hatalmas fal, amit ő esetleg sosem látott meg...
Kuudo felröppent, szótlanul, ami lényegében azt jelentette, hogy gondolkodnia kellett még. Bizonyára kérdésekkel tér majd vissza, gondolta Kao, és tudta, hogy a bagoly meg is fogja lepni olyan részletekre, amiknek említésére ő nem is gondolt, sőt talán már el is felejtette, hogy fontosak lehetnek. Addig csupán egyedül talpalt tovább, és kifújta magát. Nem akart gondolkodni végre, hogy meglássa amit meg kellett látnia, és hogy megléphesse végre a lépést amire tényleg szüksége volt. Már csak az volt a kérdés, hogy mi volt a helyes lépés...

- Vissza kell menned a Southern Wolves kaszárnyába - röppent rá Kuudo Kao vállára. Látszott a tekintetén, hogy megtalálta a megoldást a gondolatai végén, ezért Kao nem is kérdezett, csak bízott a madárka ítéletében. - De várjunk holnapig. Először ki kellene pihennünk magunkat, mert be kell törnünk azokba a titkos járatokba, ahol annak idején megtaláltad az Arcanumra vezető nyomokat.
- Miért oda? Mire lyukadtál ki?
- A kulcs ami elvezetett a megoldáshoz. Azt mondtad, hogy egy rejtett könyvtárban voltak elkódolva a könyvek, amikből kiraktad a megoldást. Ha az apád odarejtette az Arcanium titkát, akkor miért ne rejthetett volna el ott mást is? Közvetlen a kulcsot jelentő könyvek között, vagy éppen a kulcskönyvekben, csak máshol? Egyszerű fedett kódolás lenne, nem? Vajon nem pont azért kerültél a Southern Wolvesba, hogy ilyenekre is gondolj? Mi van, ha további nyomokra, vagy további eszközökre bukkanhatsz a célod eléréséhez? - Kao feje majdnem szétrepedt, legalábbis az agyában robbanó izgatottsággal teli, kétségbeesett és egyszerre tehetetlenséget sugárzó érzés túlságosan soknak tűnt. Nem tudta elhinni, hogy a kis madár kellett ahhoz, és hogy közvetlenül a története elmondása után sem jött rá megint egy ilyen egyszerű részletre, egy ennyire egyértelmű nyomra, ami talán ennyi éven át ott lehetett volna a kezében és talán elvezette volna az apja hagyatékának egy másik darabjához.
Egy pillanatra megtorpantak, és Kao már majdnem teleportált is, azonban a szeme sarkából látta Kuudo tágra nyílt szemeinek merev pillantását, ami azonnal el is tűnt, amikor felé fordította a fejét. A pillanat zavaró volt, de Kaoban azt súgta valami, egy enyhe bizsergéssel a tarkóján, hogy ne siessen sehová, és eszébe jutottak az alig egy perce elhangzott szavak. Kuudo azt mondta neki, hogy ne menjenek, hogy várjanak, amikor azelőtt soha sem tett ilyet. Talán észre vett volna valamit? Talán valaki figyelte, és hallotta is őket? Talán Kuudo nem akart kimondani valami fontosat?
Kao végül úgy döntött, hogy ezeket a kérdéseket akkor tárgyalják majd meg, ha a bagoly kínálja fel rájuk a lehetőséget, addig viszont a lehető legtermészetesebben kellett viselkednie...

Mindeközben Kuudo fejében teljesen más gondolatok kezdtek el kibontakozni. A bagoly végiggondolta, hogy Kao mi mindenre gondolhatott. Azon információkat összetéve amiket sikerült kisilabizálniuk, szépen lassan kizárta, hogy gyanakodna arra a gazdája, hogy ő közben a saját terveit is belekívánta szőni mindabba ami történni fog.
Szükségesnek látta, hogy Kao ne id gondoljon arra, amire ő maga, így megpróbálta teljesen elterelni magáról a férfi figyelmét azzal, hogy néha újra meg újra a feszült figyelem jeleit mutatta. A kis színjátéknak Kao teljesen be is dőlt, így Kuudo maga is újra lépésről lépésre átvette a saját tervének teóriáját:
Másnap Kaoval későn indulhattak csak útnak, egy átpihent-készült nap után, hogy éjjel érkezzenek meg a kaszárnyához, ez már biztos volt. Miután a kaszárnyánál voltak, Kao bizonyára nem teleportált volna be az épületbe, főleg, ha figyelembe vették a tényt, hogy akkor derült ki számára, hogy a Southern Wolves tömlöcében levő mágus képes lehetett olvasni az elméjében, amikor aludt. Kuudo már számított rá, hogy Kao is figyelembe vette ezt az információt, és készülni is akart a behatolásra, amihez viszont neki is idő kellett, így pont jól jöhetett, hogy Hargeon már látótávban volt.
A réveteg lábakon álló rész vszont még csak most kezdődött: Kuudo úgy következtetett, ha az öreg-halhatatlan mágus valóban olvas Kaoban amikor az aludt, akkor két lehetőségük volt: vagy várni fogják őket, és esetleg még a könyveket is átnézik, vagy akár el is pusztítják őket, vagy pedig közel-s-távol sem lesz senki, amikor behatolnak a katakombákba, ahonnan Kao a megoldást várta.
Kuudo azért lyukadt ki erre a következtetésre is, mert nem stimmelt neki valami Kao korábbi elmondásában, mégpedig az, hogy Kao tudását, a kulcsot, és az apja hagyatékát senki sem akarta elvenni tőle soha, illetve ne is indult Kao után vadászat, mégpedig a Kao által is vadászott titok sokkal nagyobb mélységet sejtetett, mint amilyen szintet Kao is megütött jelenleg. Kuudo úgy sejtette, hogy a titkot az Arcaniumról egyedül az öreg mágus ismerte a Southern Wolves tömlöcében, míg a Parancsnoknak csupán homályos információt adhatott át, ami még nem indokolta a Parancsnok számára Kao azonnali, vagy akár későbbi korlátozását - ez a lehetőség pedig azt is jelentette volna, hogy az öreg mágusban Kao egy váratlan szövetségest tudhatott maga mögött anélkül, hogy egyáltalán felismerte volna az öreg fontosságát és hasznosságát.
Ezért volt az, hogy Kuudo nem szólt egy szót sem. Nem akarta Kaot tévképzetekkel megingatni, de azt sem akarta, hogy ezen sejtései Kao tudatába kerüljenek, és hogy így nehogy vissza juthassanak az öreghez, ha az tényleg képes volt Kao tudatát átfürkészni álmában. A kicsi bagoly maga akart megbizonyosodni arról, hogy az öreg mágus vajon ellefél vagy szövetséges volt, és ehhez úgy érezte nem volt szabad nyílt szándékkal megkörnyékeznie az öreget. Úgy akarta tények és kérdések elé állítani az öreget, hogy az ne tudjon tenni, készülni a szándékai és hovatartozása felfedése ellen.
Kao pedig, miközben Kuudo lefolytatta magában a gondolatmenetét, beért Hargeonba, majd jó pár cselvető kört leírva végül betért az egyik középszerű szállóba, ahonnan, a szobájukból, ki sem léptek a másnapi indulásig...

***

Csak két alak mozgott az éjszakai viharban, ami már órák óta teljes erővel tombolt, vélhetőleg azért, hogy végleg kivásson minden életet az északi hegységből. A hegyek emberei már jó előre számítottak az újabb támadásra, és behúzódtak a biztonságos házaikba, ahol a kandalló előtt ücsörögve, történeteket mesélve, vacsorázva, vagy éppen a meleg dunyhák alatt védték ki az ostromot. Végül, a teljesen élettelen képből a két viharban araszoló alak is eltűnt; az egyik magányosan álló ház ajtajában tűntek el egy tűzszínű fénycsíkot vetve a kinyíló ajtó elé pár másodpercre.
Mi történt vele? - Kérdezte a rimánkodó anya a házába berontó férfiakat, akik egy alul-méretezett gyereket hoztak be az ajtón. Ha egy normális ember szemszögéből néztük volna, minden hatalmas és ormótlan volt, de itt, északon nem a normális emberek voltak a szokványosak. Itt az ember két és fél méternél kezdődött, míg az asszony elég volt kettőnél is. Ehhez mérten minden más is, a házak, a bútorok, az étkek, a ruhák is olyanok voltak, hogy elbírják az északi embereket, méghozzá abban a környezetben, ahol éltek, így minden vaskos, jól szigetelt, szilárd és erős is próbált lenni.
A házak olynok voltak, mintha istállónak készültek volna, de a tervező elmérte az anyagszükségest, és minden gerenda helyére ötöt rakatott volna, majd ezeket összeenyvezte, és a falnak illő lécek helyére is gerendákat halmozott volna, és ha ez nel is lett volna elég, minden ház magas is volt, mert a téli éjszakákra kellett raktár is, amihez nem kellhetett kilépni sem a házból; a padlások tehát meg voltak pakolva minden jóval, a kandalló fölötti gerendákon lógtak és füstölődek a husok, a tető alatt halmozódott a szalma az ágynak, meg a jószágnak, és a hűvösebbik végen ládákban sorakozott a zöldség és gyümölcs, amit el lehetett tenni. Összességében tehát ha a Fiorei ember fia-lánya ide tévedt, úgy érezhette magát, mintha az óriások falvában járna, amit az itt élők termete sem cáfolt meg még második pillantásra sem.
Mindenki nagy volt és vastag; vállasabb, mint egy bányász, délcegebb és magasabb mint egy lovag, és erősebb, mint bárki más ember, mondták az itt élőkre, akik nem keveredtek nagyon a kisebb népekkel, nem mintha bajuk lett volna velük: szimplán mert azok nem tűrték a hegyi időt, ahol ők viszont otthon voltak.
Nem is csoda, Fiorei férfi ritkán jutott oda, hogy lássa az északi nők bájait, hiszen azok legtöbbször vaskos ruhák alatt voltak, szőrmék és bőrök alatt, és legtöbbjük a Fiorei kis nép férfiainál még kemény munka nélkül is erősebb volt. Pedig szépek voltak ezek a nők, és ritka volt, hogy elhíztak, elnyűttek volna az idő fogán. A kemény élet edzette őket, így kerek idomaik megőriződtek a jó korokba is amikor már nem kellett dolgozniuk, és ha akkor fel is szedtek még egy kis zsírt, az is csak növelt az élvezeteken.
Visszakanyarodva a történethez azonban: az anya, aki aggódva kiáltott fel a házába rontó két férfi felé, végül kiengedhette a visszatartott lélegzetét, mert a két óriás kezei között ott volt a fia. A kicsike és fiatal fiú, akire az öregek néha csak fejcsóválva néztek, mondván örülhet ha eléri a kettő felet valaha, ő most éppen szinte kékre fagyva didergett a férfiak kezei között, akik láthatóan nehezen találtak rajta fogást. Egyszerűen túl kicsi volt nekik.
- A szirtfolyosónál találtuk meg! Mi a viharos fehér szakállat keresett ott a fiú, Ailidh!? - Az anya erre a szája elé kapta a kezét, és könnyes szemmel a kicsire nézett, aki már láthatóan kevésbé remegett a rá halmozott takarók alatt.
- Az apja barlangját akarta megkeresni. - A férfiak láthatóan nem tudtak mit szólni, és a kínos pillanatot elkerülendő, még ránéztek a fiúra, az egyikük nyomott a kobakjára egy barackot, és kiléptek a házból. Ailidh, az asszony, pedig követte őket.
- Nem azt mondom, hogy ne mesélj neki, de tanítsd meg, ő sajnos nem a mi csontunk és irhánk, vigyáznia kell.
- Köszönöm Rengar, köszönöm Khorgar, nem felejtem el. - Az asszony kerülte a témát, de Rengar nem hagyta annyiban a dolgot.
- Miért nem hívod már vissza őt - és a hangja megcsuklott kissé, sajátos jelét adva, hogy nehezen volt képes elfogadni Ailidh választását. - Az öreg Darma azt mondja nem hívtad, pedig esküszöl rá, hogy jönne. - Ailidh elfordult, vissza a háza felé, és úgy mondta bele a viharos szélbe a fájó igazságot.
- Neki ez nem a hazája, nekem pedig Fiore nem az. Neki nagy álmai vannak amik nem ide szólnak, nekem pedig Khalaf és az otthonom vannak az álmaimban...

Mindeközben száz mérföldnyivel délebbre egy magányos alak éppen a déli puszták smaragdzölden meg-megcsillanó fűtengere fölött nézte az éjszakai eget, és összébb húzta a köpenyét magán. Felnézett az égre, és a gyors felhőjárást látva a szelet átkozta magában, amiért lehozta északról a fagyos szeleket, majd tüsszentett egyet a kabátja alatt.
- Megfáztál? - Egy kis bagoly bújt ki a melénye zsebéből, és aggódva nézett fel, de a férfi inkább megfordult, és a távoli észak felé nézett. Valami zavarta.
- Nem... Valaki... Emleget?
- Mióta hiszel a babonáknak?
- Nem hiszek babonákban, de te ki mernéd jelenteni, hogy a babonák tényleg csupán babonák? Nincs ebben a világban pont elég olyan dolog, amit a mágia hozott létre? - A kis madarat láthatóan nem hatotta meg az érvelés, de nem szólt. Számára pont elég volt így is, hogy az emberek között kiismerje, hol húzódik a határ a szimpla hülyeség, és a tényleges mítoszok között.
- És most? Miért álltunk meg?
- Nem tudok tovább teleportálni.
- Nem?
- Úgy tűnik, hogy az emlékeim nem elég jók a helyről, vagy talán már nem is létezik. Valamelyik a kettő közül... Minden esetre most felteleportálunk a tető fölé, és onnantól folytatjuk majd. Az épületben már csak veszély esetén teleportálhatok.
- Nem lenne egyszerűbb úgy?
- A Southern Wolvesba tartunk. Az épület lehet tele van mágusvadászokkal, akik talán vártak már ránk. Nem lehet kizárni, hogy tudják, hogy jövünk. - Kuudo szeme megcsillant; Kao pontosan úgy reagált az előző napi fejleményekre, ahogy sejtette, és pontosan arra készült, amire ő is készült volna. Nem volt hiába, gondolta, együtt éltek, együtt gondolkodtak...
- Ezt honnan gondolod?
- Aludtam, amióta megbeszéltük mi a terv. Ha az öreg tényleg képes olvasni az álmaimban, akkor tudja, hogy megyünk, én pedig rajta vagyok a céh fekete listáján.
- És biztos vagy benne, hogy ha tudja is, értesíti a céhet?
- Nem. De az ellenkezőjében sem... - Kao persze nem volt ostoba, de fejjel sem ment a falna. Kuudo nem értette, hogy Kao miért emlegette újabban, hogy romlottak a képességei. Persze, ott volt a találkozás a Kaori nevű nővel, de az magyarázható volt, az emberi párzási ceremónia utóhatása lehetett, ami Kuudo szerint irreálisan túl hosszúra nyúlt. A kis madár azt sem értette meg, hogy ennek a ceremóniának miért kellett külön nevet és időt szentelni. Szerinte az volt a legrosszabb vonás az emberekben, hogy imádták a fölösleges és megfoghatatlan dolgokat kiemelni a valós háttérből, pont úgy, mint ahogy Kao is tette Kaorival a furcsa szagokat eregető, egymással való társalgásaikkor, bár szerencséjére ez az emberek átlagos tendenciájához képest ez jóval visszafogottabbnak és elvágottabbnak tűnt, mint amilyen lehetett volna.
Kao, miután a csend rájuk telepedett, ugrott is. A teleportáció gyors volt, és jól irányzott: a pillanatokkal azelőtt csak távolban sötétlő jókora sziluettje életre kelt, és egy szempillantás után már előttük volt, már nem csak mint egy sötétlő téglalap a távolban, hanem mint a cserepekkel kirakott és árnyakkal festett hullámos éjjeli landolás a talpuk alatt, és körülöttük mindenütt. A tetőn természetesen sötét volt, nem volt miért világítani, lévén tetőablakok sem voltak, csupán a lágyan ejtő szárnyak, amik a jókora épületet laposan fedték.
Pár lépést kellett csak tenniük, és át is értek a gerincen, amivel aztán rá is láttak a kaszárnya udvarára. A látvány Kao számára ismerős volt, legalábbis többnyire;az udvar is jókora volt, salakos, és szélesen terült el, jobbára üresen a többi épület és a főépület között, jelenleg üresen pangott a fáklya-lámpások lágy fényében. Az egyetlen jelentős különbség az a szomszédos épület mellett tornyosuló tartószerkezet volt, aminek a tetején ott koronált egy les, amiből bizonyára most is szemek kémkedtek körbe, idegent-szokatlant-behatolót keresve.
A változás egyértelmű volt. Az alig egy éve történt roham a kaszárnyán, és a veszteségek minden bizonnyal komoly védelem megszervezését kényszerítették ki, és komoly lépéseket követeltek, amik, úgy látszott, hamar megtalálták az útjukat a probléma orvoslására - minden bizonnyal azért, hogy ne vetődhessenek fel kérdések, vagy kételyek a tagok részéről, gondolta Kao. Ugyan ki ne vette volna észre, ha egy olyan komoly támadás után sem tett volna semmit a vezetés a céh védelméért? Ugyan kinek ne fordult volna meg a fejében az, hogy a céh számít valaki más védelmére is? Ugyan kinek ne tűnt volna fel teljesen más színben az is, hogy a tanács csupán órák kérdése alatt kivonult Erától a déli pusztákig a támadás miatt? Kao jól ismerte már a Wolf öregeinek eszközeit és módszereit, amik ijesztően hasonlítottak a Parancsnokéira is. Sőt, már meg se lett volna lepve, ha egyszer ezt hallotta volna valaki szájából, hogy a Parancsnok is hozzájuk tartozott volna egyszer.
Mindezekre gondolva viszont, Kao szinte biztos volt benne, hogy valaki már észrevette a jelenlétét, és ez akárki is volt, az előnyét csak akkor tarthatta meg, ha nem hagyta elveszni a meglepetés erejét, és a lehetséges gyorsaságát abban, amit keresett. Nem is mozgott sokat, csupán egy utolsót teleportált, egy olyan helyre, amit nagyon is jól ismert, és biztos lehetett benne, hogy nem is változott...

***

Csendes éjszaka volt, és meglehetősen korai, ami egy izzadtságszagú estét követett. Az ifjú Keel már majdnem elaludt, miután végre sikerült mindennel végezve az ágyába dobnia magát, de még mielőtt végleg beállt volna a mámoros álom előtti állapot, a plafonra nézve végiggondolta a napját, és elkezdett volna belemerülni a másnapi teendőkbe, de valami furcsa történt a szobában, ami azonnal újra felkeltette. A bizsergető érzés szinte égetett, ezért azonnal kivetette magát az ágyából, ami, tekintve, hogy a Southern Wolves tanítványa volt, egy átlagos ember számára követhetetlen lett volna. Mégis, Keel nem tudhatta mi várt rá akkor, amikor a szinte émelyítően erős aurából egy szívdobbanás töredéke alatt materializálódott egy ember a kicsiny szoba közepén.
Az idegen azonnal körbetekintett, úgy lopva és gyorsan, mintha Keel csak bármelyik céhtársát látta volna, majd amikor észrevette, hogy a férfi kezeiben a hosszú ujjú kabát alatt már ott vannak a kések, a felismerés átvillámlott az agyán. A szobája az volt, amiben a jelenkori Southern Wolves legerősebb nevelése lakott egykor, a mágus, aki az ostrom előtt csupán egy titokzatos folt volt mindannyiuk életében, az után az éjjel után viszont a Feketelista legveszélyesebb elemévé vált...
A felismerést követően viszont más is átfutott a fején. Valami hideg és hátborzongató, amit az arcán lefolyó meleg vér érzése tett mégis békéssé és nyugtatóvá, mielőtt végleg elhunytak a szemei előtt a fények.
Ugyanekkor viszont megszólalt valahol a távolban egy sziréna, vészjóslóan és figyelmeztetően, mire alig pár szívdobbanás alatt mindenfelől motoszkálás és dobogás volt a válasz. A betörő, aki úgy hitte, időt nyert magának, most csalódott arccal nézet oldalra, a vállára ekkor felkapaszkodó kis bagolyra, és megszólalt.
- Nincs választásunk.
- Észre fogják venni, hogy ez az ajtó nem nyílik ki, a szomszédok pedig rájönnének, hogy valami nem stimmel, ha ki is mennél...
- Vajon tudják, hogy én vagyok itt?
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg.
- Az lenne a hely ahol először keresnének.
- Biztos vagy benne? - A kis bagoly felvetésére a betörő egy pillanatra kérdően nézett, de nem volt idejük tovább latolgani: az ajtón máris egy kéz verte az ütemet, és kiabálta "Keel, gyere már!" A furcsa páros a farkasszemező pillanatból végül egy-egy bólintással indultak meg. A férfi ugrólépést tett az ajtó felé, majd megállás nélkül lépett is tovább az ajtóba, ami az érkező lába helyéről úgy omlott le, mintha ott se lett volna...

*

Az ajtó, amin Dredt verte az ütemet, nem adott semmi választ, de még csak mozgást sem lehetett hallani bentről, ezért egy újabb, hangosabb ütemre készült, azonban egy múló érzése támadt, mintha az ajtó túloldalán dobbanást hallott volna, majd az ajtón is végigfutott egy rezzenés, de ami történt, arra már nem volt igazi magyarázat. Az ajtó mintha pillanatok alatt elpárolgott volna, vöröses-sárgás csillanással villant fel, majd a kristályos anyag semmivé foszlott, az ajtó kilincse-zárja és pántjai közül eltüntetve a fatáblát, és felfedve az ismeretlen alakot Dredt előtt. A meglepett fiú még mozdulni is elfelejtett, mire a jutalma a feltartott keze elvesztése volt.
Az ajtón kirepülő férfi egy szinte láthatatlanul elősuhanó pengét villantott fel, ami azonnal átszaladt Dredt karján, akit az ijedtséggel kevert sokk azonnal a földre dobta, és már csak annyira volt képes figyelni, hogy baljával megpróbálja görcsösen átfogni a jobbjából maradt vért ömlesztő csonkot. Az agyába furakodó gondolatok rendezetlenül törtek fel az öntudatában, amik végül mind visszatértek a fekete kardra, ami leszelte a kezét. Az egyszerű és rövid fekete kardra, ami a céh bevett orvgyilkos eszköze volt, és amire példát máshol még nem látott...
Élete utolsó órája viszont itt még nem ért véget: elalélva, egyre gyengülve a vérveszteségben végig kellett néznie, hogy azok, akikkel nap mint nap szenvedett a kiképzésén, társak, akikkel nevetett, evett, edzett, és akikkel ismerték egymás szenvedéseit és titkait, előtte véreznek ki, vagy fulladnak a saját vérükbe...

*

Roger későn ébredt. Nem érezte a veszélyt, ahogy sokan igen, és nem volt képes azonnal kiverni az elméjéből az álmot sem, így jóval a dobogás és a kiáltások ébredése után tudott csak kirontani a saját szobájából, félig felöltözve, még a kabátját magára húzva éppen, aminek az volt a következménye, hogy elbukott a kerek és puha tárgyban, amit valaki , bizonyára valami ostoba heccből rakott ki az ajtaja elé.
- Mi a pi... - kezdte, de belefagyott minden szó és érzés, amikor kidugta a fejét a kabátból, és meglátta a levágott kezet, és a saját vérben festett cipőjét. Minden mintha lelassult volna, és a mellőle érkező sírós hang mintha az egyetlen dolog lett volna amit megértett már.
- Menekülj! - Dredt volt az, aki a fal tövébe roskadva szorongatta a jobb keze helyén levő csonkot, és az ajtón beszűrődő holdfényben már-már szellemi sápadtsággal remegte ki magából a szavakat és a lélegzeteit. - Menj már...
De Rogernek már nem működtek a lábai, ahogy a szája, vagy a gyomra sem. Egyszerűen tátott szájjal nézte végig az előtte elvérző társát, és minden, amitől addig félt a fejébe tolult, és olyan súllyal nehezedett rá, hogy érezte, amint mindene elzsibbad a súly alatt. Az utolsó hang, amit mindennél élesebben, és vészjóslóbban érzékelt, az a szinte csendülő pattanás volt, ami őt a legjobban egy számszeríj kioldására emlékeztette, majd hirtelen megfordult vele a világ, és már csak annyit érzékelt, hogy nincs már mit mozgatnia, és nincs már mit lélegeznie sem, csupán a háta, a tüdeje, és a melle felől érkező nyomasztó fájdalom tolakodott a fejébe, mielőtt egy utolsót rángott a szájába feltoluló vértől fulladva.

*

- Mi történt, az istenek szerelmére! - A dörgő hangú férfi megfogta az első kezébe akadó fiút, aki éppen kirohant a lakóépület kapuján, és magasra emelte azt. Páran, akik már kinn voltak, tétován álltak meg, Wayne Wells láttán, néhányan pedig még a fegyvereiket is elővették, ezzel kiváltva az idősödő kiképző zavart tekintetét.
- Valaki van odabenn - szólt végül az egyik fiatal, akinek megremegett a kezében a tőr, mire Wayne ledobta a megfogott fiút, és levegőt ropogtató hanggal kezdett dörögni a több tucatnyi fiatalra.
- Valaki? EGY VALAKI!? ÉS TI MENEKÜLTÖK!? - Már majdnem elindult volna a keze, hogy megfogja a vele szembe került fiút, azonban mire a kéz elindult, már nem volt rajta kézfej, csupán egy vért spriccelő csonk, ami hevesen feszülni kezdett a férfi alkarja felé. A tiszt azonban nem is mozdult el a fájdalomtól és még csak meg sem nyikkant, csak állt és meredt maga elé. Amint a légzése helyreállt vetett egy utolsó pillantást a kezét is elvitt lövedék útjába került két fiatalról, akik egymásra hullva, átlyukasztott vállal és szeggyel feküdtek mozdulatlanul a földön.
Megfordult, hogy szembe nézzen a támadóval, akitől, már kezdte érteni, hogy miért is féltek az ifjoncok. A fegyvere, bármi is volt az, erősebb volt, mint egy páncéltörő bolt a legerősebb nyílpuskákból. Legalábbis az, hogy két embert is átvitt a töltete, és hogy az útjába kerülő húst lerobbantotta ahelyett, hogy belefúródott volna, minden fizikális tapasztalatot felülmúlt. Wayne kezdte sejteni, az ijedtség nem szimplán félelem volt, hanem az ő torkában és fejében is egyre erősebben lüktető érzés hatása is. A támadójuk egy mágus volt, méghozzá egy olyan, akinek elég ereje volt ahhoz, hogy bármelyik nem mágikus mágusvadásszal elbánhasson - azaz gyakorlatilag bárkivel a kaszárnyában. Wayne körülnézett, és csak átkozni tudta a helyzetét. A fiatalok körülötte még mind túl éretlenek voltak ahhoz is, hogy egy ilyen aurában akár csak megállhassanak, nem, hogy harcra lehessen fogni őket - társak nélkül viszont tudta, hogy ő is csak egy célpont... Eddig jutott a gondolataival, amikor a támadó végül kilépett a kapun, hogy a meglepetés és a lázító düh keverékét küldje szét Wayne agyának minden lehetséges pontjába.
- Vaarjúúú - hörögte az aligha elfojtott dühtől, majd minden korábbi ítéletét elfelejtve rontott neki a fiatal férfinak, aki csak addig maradt a szeme előtt, amíg egyetlen lépést volt képes tenni felé. Reagálni sem volt ideje: az egy szempillantással korábban még több ugrásra levő Rouuro Kao lába villant meg a szemei előtt, és a következő érzése az volt, hogy a saját lendülete, és Kao rúgásának ereje összeadódva törték be az orrát és repítették hátra, mielőtt számosat fordulva gurult a tanítványai lába elé. Kao mindeközben szinte lágyan ért földet, Wayne pedig megláthatta a köpeny alól elővillanó kristályt, ami körülölelte az éppen őt megrúgott lábat.
- Va-Varjú? - Szólalt meg az egyik remegő fiú mögötte.
- Az... Az a Varjú? - Egyre-másra torzultak el az arcok a terrortól és a még jelen levő fiatalok pánikban futottak szerte szét, egyedül hagyva Wayne fájdalomtól sajgó valóját és Rouuro Kaot, a Varjút, a Southern Wolves legerősebb élő nevelését, és legveszélyesebb még élő árulóját...

***

A hangok már rég elhaltak, amikor az öreg újra kinyitotta a szemét. Mindenki elmenekült, kivéve egy valakit. Habár a koszos és dohos, penészszagú katakombákban egyébként sem járt senki, az öregnek nem is volt szüksége rá, hogy bárki lejöjjön hozzá; tudta már, hogy a fiú, Kao visszatért. És még milyen parádés lett a visszatérő, gondolta magában az öreg és nevetett is egy kicsit hozzá ha már kigondolta, majd még egyszer utoljára újra átellenőrizte maga fölött a kaszárnya területét. Becsukta a szemét, és nagy levegőt vett - neki ez volt a ceremóniája a mágiához, másnak más, mégis néha úgy érezte, hogy sokkal jobb lett volna, ha esetleg valami kézmozdulatot, vagy kántálást talált volna ki, hogy sokkal menőbb lehessen, de mostanában, amikor ilyesmikkel megpróbálkozott már mindig rá kellett jönnie, hogy teljesen feleslegesek és felejthetőek is. Ilyenkor csak megvonta a vállát, és beletörődött, hogy az ő koncentrációja olyan unalmas, amilyen.
- Szervusz, Kao. Igen izgalmas lehetett újra látni a régi campust, nemde? - Kérdezte a sötétségbe, éppen mielőtt az említett egy villanással felbukkant a semmiből. Kao közelebb lépett a rácsokhoz, és a két férfi némán nézte egymást, egészen amíg az öreg szemeibe felismerés nem gyűlt, és el nem tátotta a száját.
- Á, el is felejtettem, teleportáláskor még nem hallasz ide. - Azzal megköszörülte a torkát, és újrakezdte: - Szervusz, Kao. Izgalmas lehetett újra látni a régi campust, nemde? - A kijelentéshez még hozzá is tett egy kis nevetgélést, és érdeklődve várta a válaszát.
- Nem értesítette őket, hogy jövök.
- Miért tettem volna?
- Nem azért van itt, hogy összekötő legyen a Southern Wolf és a Tanács között?
- Az összekötők mióta adnak át olyan üzeneteket, amik nem léteznek?
- Tehát nem védi a Southern Wolvest?
- Miért, kéne? Ehehhe - a mágusnak tetszett a helyzet iróniája, de az láthatóan nem, hogy Kao nem értette meg őt.
- Akkor miért van itt?
- Összekötő vagyok. Ezt már mondtad, nem?
- Ki tudna innen szökni, nem? - Kuudo szólt bele a párbeszédbe, és kimászott Kao mellényéből. A mágus szemeiben mohó vágy csillant meg, és hatalmas mosoly.
- Szóval csak megtaláltad a legmagasabb erőt! Hogy lehet egy ilyen képes fiú mint te mégis ilyen ostoba? - Kao értette az utalást a réges-rég történt beszélgetésére az öreggel, aki Kuudot még tojásként látta, azonban egyre jobban csak megkavarodott, látva, hogy Kuudo is teljesen képben látszik lenni valamiről, amit ő képtelen volt kigondolni.
- Szerintem ez a mágus a maga akaratából cselekedik, Kao. Azért van itt még mindig, és azért nem szólt senkinek arról, hogy mit tudsz, és minek lehetsz birtokában. - A mágus elnevette magát, és tapsolni kezdett, Kaot pedig a földbe gyökerezte az élmény, mindazon által a fejében minden kerék megmozdulni látszott, és a meglepetésből született zsibogás energiája meggyorsította a gondolatai útkeresését a sok-sok feltüremkedett információ útvesztőjéből, és hirtelen minden elkezdett kirajzolódni.
Kuudora nézett, és az előző éjszakára gondolt, amikor mindent elmondott a madárnak, aztán arra emlékezett, hogy a kis bagoly azóta lényegében nem is szólalt meg, hogy a meséje után elszárnyalt, majd arra, hogy Kuudo volt az, aki pihenésre intette őt, mielőtt visszajött volna a kaszárnyába is. Kuudo rájött valamire abból amit elmondott, de nem mondta el, hogy ő maga ne ébredjen rá, viszont feltartotta, hogy az öreg viszont tudja, hogy vissza fognak jönni. Kao szemébe könnyek gyűltek a felismeréstől és a rengeteg zúgó ráébredéstől, amik felnyitották a szemét.
- Mire jöttél rá?
- Arra, hogy ha ez a mágus tudja, hogy jövünk, és mégsem szól senkinek, akkor máris kiderült, hogy a legnagyobb szövetségesed, aki csak létezett az életedben. Nem mondta el a Parancsnoknak sem, hogy pontosan mit is keresel, és itt sem tudott róla senki semmit, igaz? - Kuudo ránézett a mágusra, aki tapsolt egyet, és ámulva nézte a madarat.
- Csodálatos! Bámulatos faj! - szólt az öreg, de a következő pillanatban komollyá vált a tekintete, amikor Kuudoval pillantást váltottak, a bagoly pedig kimondta azt a következtetést, ami már Kao fejében is őserővel tombolt.
- Akkor viszont értelme sincs a könyvtárba mennünk, igaz? Ha valaki tud neked információt adni az apádról, és az Arcanumról, az is csak ez az ember lehet...

Tárgy: Re: Rouuro Kao Hétf. Dec. 31, 2012 5:47 pm

Tárgy: Re: Rouuro Kao Hétf. Márc. 11, 2013 12:37 pm

Először is: Legközelebb szóljál, ha javítottad a javítanivalót, és akkor nem foglak így megváratni. Smile

Másodszor: Ejha ez jó hosszú lett!
Harmadszor: Na ezt nevezem én "kalandnak"! Azt hiszem minden kívánságomat teljesítetted, amiért minden elismerésem a tiéd. A történet továbbra is magával ragadó, és ebben az írásban végre olyan lendületet adtál neki, amivel maradandóvá tetted a munkád, az én érdeklődésem pedig tán egészen a csillagokig emelted. Nem számítottam ilyen fordulatokra, és bár két részletben olvastam el az írást, a második felében nem tudtam leemelni a tekintetem a monitorról. Kuudo kivételes teremtmény, nagyon szeretem azt a gondos részletességet, amivel a jellemét, a lelkét építgeted, Kao pedig végre kezd kinyílni, igazi valójában megmutatkozni. Sajnos az Arcanum történetét nem ismerem, remélem az elkövetkezendő kalandokba ugyanilyen okosan, és kellemesen bele tudod majd csempészni azokat a fontos infókat, amiket tudnom kell erről a titokzatos mágiáról(?), amit Kao oly' kitartóan keres.
Emlékszem még Ailidh-ra, az északi asszonyra. Megmondom őszintén, tán a legnagyobb meglepetés a fiú felbukkanása volt, erre aztán tényleg nem számítottam. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz ő Kaora, amikor "rátalál".

Fúú nem is tudom, mit írhatnék még neked. Igazán lenyűgözött ez az epizód, egy darab hibát nem találtam benne, de ha találtam is volna, valószínűleg elkerülte volna a figyelmem. Rendkívül okosan tagoltad az irományt, egy csapásra minden a helyére került, még az is, amiről eddig nem tudtam, nem is beszélve a "bebörtönzött" öregről, akinek most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok a kilétére.

Bár itt most nem volt helyük, remélem Shasu és az ifjú Lance is hamar újra bekerülnek a képbe!

ÓÓ és még valami!!! Igaz, jelenleg egy játékos sincs a Southern Wolves-ban, én azért megkérnélek, hogy röviden írd le, mik történtek a céhben most, illetőleg még Kao kilépésénél, mert ezek fontos információk, ha valaki egyszer belép, teljes képet kell kapjon a céh történetéről. Smile

És akkor a jól megérdemelt jutalmak:
Kao: 800 + 160 VE bónusz
Kuudo: 190 VE

Az értékelés természetesen nem márciusra vonatkozik!

Tárgy: Re: Rouuro Kao Vas. Márc. 31, 2013 10:26 pm

Múltak

- Legyen - szólalt meg az öreg, ezúttal minden trilla és remegés nélkül a hangjában. Egyszerűen felállt, és kilépett a láncokból, amik ki tudja hány éve ott rohadtak a tagjain. Érdekes látvány volt: az öreg úgy hagyta ott a bilincseket, mintha azok csak légies képek lettek volna, holott miután átvetült rajtuk, azok súlyos csörgéssel landoltak a kőpadlón. Az öreg kezein és lábain is ott voltak a nyomok. Az örökké bilincsek alatt rejtett bőr zöldes-szürkés, élettelen árnyalatot öltött, sőt még fogak, és szinte kerek, emberi harapásokra emlékeztető hegek is voltak a bilincs nyomai körül. Kuudo a látványtól meghőkölt, Kao pedig egy mozzanatnyit megtántorodott, mintha el akart volna indulni valamerre, messze attól a katakombától, de főleg az öregtől aki minden egyes lépésével felé közeledett, végül pedig kinyújtotta Kao szemei felé ősöreg, penészfoltos karját...

Kao nem tudta hol van, csak azt sejtette, hogy teleportált, azonban a teleportálása olyan gyors és érezhetetlen volt, hogy ő sem tudta még csak észlelni sem, hogy milyen messzire, illetve hogy mikor is teleportáltak pontosan. Ahogy körülnézett, az első dolog amit észrevett az a napfény, aztán a mellette álló öreg volt, aki hunyorogva nézett egy távoli pont felé. Kao követte a tekintetét és közben felfedezte a helyet is.
Egy faluban voltak, ez egyértelmű volt, látva az alacsony házak nem túl sűrűn elszórt sorait az utcák mentén, és a tornyoktól, nagy komplexumoktól mentes széles eget maguk fölött. Az utaknak csupán a járástól döngölt föld adott bármi egyenes érzetet, az eltéveszthetetlen trágyás lég pedig igazolta is a sejtést, valahol a déli puszták egyik mezőfalvában lehettek, méghozzá egy nagyon is eldugott kis helyen, ahol még a fejlődés gyors szele sem járt, a Mágikus Tanács újabb politikai és gazdasági hatásai ellenére sem. Kao már majdnem kérdezett volna, furcsállotta a hely létét, de a szó is belefagyott, amikor meglátta merre is fókuszált pontosan az öreg.
A feléjük haladó marhacsorda békés kolompolásában nem lett volna semmi szokatlan, azonban ez Kaonak régi-régi emlékeket hozott a felszínre, azokból az időkből, amikor Kao még Dawoon mellett járta a vidéket. Akkor el nem mulasztott volna egyetlen alkalmat sem, hogy bármilyen állatnak meglovagolja a hátát, ezzel sokszor az őrületbe kergetve szegény párákat vagy éppen a tulajaikat, akik folyton hasztalan próbálták meg elkapni, vagy éppen megbotolni a szemtelenségéért. Kao pont egy ilyen jelenetet látott viszont, azonban ez az eset azon ritka alkalmaké volt, amikor a marhákat hajtó emberek ügyet sem vetettek az egyik hatalmas jószág hátán üldögélő fiúra.
A srác kicsi volt, és sovány, a ruhái pedig, nyár lévén nem sokat takartak belőle, így könnyedén fel lehetett fedezni a térdére támasztott csuklóján a jókora tetoválást, ami karkötőként is tetszhetett volna. Nem hagyományosan ülte meg a marhát, hanem oldalasan. Saját köpenyét dobta annak a hátára, és arra ült rá, közvetlenül az állat gerincén túl, a lábait pedig felhúzva, egyensúlyozott az ide-oda billegő hátasán, és közben beszélgetett.
Beszélgetőtársa egy magas alak volt, erőteljes és életvidám ábrázattal, borostás-szakállas arccal és hosszú csapzott hajjal. A férfi a srác marhája mellett lépdelt, és néha-néha felnézett a vele beszélgető fiúra, de többségében vidáman tekintett körbe, néhány helyen még főt is billentett egy-egy idősebb falusi felé, amit azok integetéssel, mosolyogva fogadtak. Az ember azt hitte volna, a páros is ide tartozik - szó se róla, a képük és az öltözetük se segített senkit meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Az te vagy? - Kuudo nagyokat pislogott Kao vállán, de nem mulasztotta el a látványt. Persze, hogy megismerte a tetoválást, gondolta Kao, és csak biccentett.
- Talán ha... Tíz éve lehetett - sandított félre az öregre, aki minderre ügyet sem vetve nézte az érdekes párost tovább.
- A férfi pedig Dawoon?
- Igen. - Kao néma maradt. Dawoont pont úgy láthatta viszont, ahogy mindig is emlékezett rá, és a férfi most sem hazudtolta meg önmagát. A régi Dawoon volt, és a régi módon viselkedett, hajtotta a fejét mások felé, integetett, a mosolya féloldalas volt, és legfőképpen megvolt a mindig soknapos borostája, ami a nyakánál mindig erősen irritálta, és ezt meg is vakarta újra Kao szemei előtt, akinek így már minden kétsége elillant afelől, hogy ahol voltak az csak egy illúzió lehetett. Minden részlet tökéletesen passzolt az emlékeihez, ami akár azt is jelenthette, hogy tényleg visszamentek a múltba - erre a gondolatra Kao letekintett a kabátja ujjára, és megigazította azt, hogy az takarja el a tetoválását a csuklóján. Nem a tíz évvel ezelőtti önmagától félt, hanem Dawoontól, akinek erejét és tapasztalatát annak idején soha sem tudta felmérni.
Kuddo, majd Kao is az öregre pillantottak, aki mosolyogva követte Kao mozdulatait, de így sem szólt. Kao fejében a gondolatok tornádóként pörgették az eseményeket, de lassan ő is a korlátjához ért annak, amit be tudott venni az elméjébe. Ha időutaztak, akkor az öregnek olyan ereje lehetett, amivel ő még csak nem is találkozott soha, de még ha tényleg az időben utaztak is, az öregnek miért volt ilyen pontos tudomása arról, hogy mikor és hol voltak? Ha viszont egy emlékben voltak, akkor az öregnek már ekkor is találkoznia kellett velük. Már tíz éve is követnie kellett, látnia és tapasztalnia Dawoont és az akkori Kaot is. A lényeg mindenképpen változatlan maradt: az öregnek valamiféle motivációja volt, amit úgy el tudott rejteni, ahogy csak akart. Az öreg mellettük csak egy bohóc volt a kártyapakliból, egy kérdőjel, amit soha senki nem próbált meg megválaszolni, sőt még csak meglátni sem.

Az ilyen embert nem jó ellenségként tudni, de ha lehet még rosszabb szövetségesként. Egyáltalán rossz maga a tény, hogy ilyen ember létezik. Ha képtelen vagy pontosan meghatározni a kilétét és a motivációját akkor nem lehetsz benne biztos, hogy mikor lép ellened, vagy szimplán csak egy olyan irányba, amit te addig nem láthattál. Nem lehetsz biztos abban sem, hogy ki tudhat még rólad és az ügyedről, sem abban, hogy milyen biztos lábakon áll az ügyed, ha akár csak egy dolgot is fektettél az ő jelenlétére és tudására. Egyetlen dolgot tehetsz egy ilyen emberrel, hogy biztos légy a saját sikeredben...
Kao keze ösztönösen megmozdult. A visszaemlékezés az egykori mestere szavaira, aki a Southern Wolves számára csak "az Öreg" néven volt ismert, már el is indították volna benne a cselekvést, azonban a fejében még számtalan más gondolat is megszólalt, mind a maga erejével és módján megállítva a könnyed mozdulatot a kések felé.
Mi van, ha tényleg időutazás, szólalt meg az egyik gondolat, minden más elé tülekedve, ha megöljük az öreget itt rekedünk, és tíz évet várnunk kell, mire újra átvehetjük a helyünket. Tíz évet vesztünk és addig végig csak kockáztatunk. Érdekes volt, ahogy ez a gondolat kigyűrűzött, mert azonnal helyet eresztett egy olyannak, amit Kao abban a pillanatban még csak álmodni sem mert volna:
Mi lenne ha azt az időt arra használhatnám, hogy soha ne hagyjam el Kaorit? - Oldalra biccentette a fejét, és kirázta a tudatából a hirtelen felvetést, hogy a többi aggályára visszatérhessen.
Mi van, ha ez csak egy illúzió? Honnan tudhatnám, hol van az öreg? Honnan tudhatnám mi a valóság? Honnan tudhatnám, hogy egyáltalán a késemért nyúlok, és hogy jó helyre célzom e azt? - A kérdések csak sorakoztak, Kao keze pedig újra nyugodt helyzetbe esett. Nem tudott mit tenni, az öreg helyzete jobb volt, mint egy adu ász. Ellene ott és akkor lehetetlen volt cselekedni, csak kivárni lehetett, hogy megmutassa amit meg akart.
Azt pedig, amit mutatni akart, nem volt szabad készpénznek vennie, de még csak emlékeznie sem rá. Tudta, hogy a mellette álló titokzatos vén, több tudása lévén, és egy titkos motivációval, azt mutathatott neki, amit csak akart, és valószínűleg úgy, ahogyan ő akarta. Kaonak újabb mondatok jutottak az eszébe az Öregtől.
A valóság lehet fekete is de fehér is egyszerre, csupán a tükröt kell jól festeni vagy forgatni, amiből nézed. Éppen ezért mindig nézz rá te magad, és még csak látcsövet se használj soha...

*

Kao kinyitotta a szemét, hogy tényleg szétnézzen. Nem azt akarta meglátni, ami egyértelmű volt, hanem valami mást, de a jelenet változott. Kao és Kuudo az Erai tömegre nyitották a szemeiket, ami úgy nyüzsgött körülöttük, ahogy csak nagyon rég, Kao emlékeiben csakis egyetlen egyszer, korábban. Azon a napon Kao, már egyedül, és mint a Southern Wolves ügynöke tevékenykedett. A toronyóra épp megütötte a reggel kilencet, ami azért volt furcsa, mert Kao tudta, hogy kilenckor nem a téren volt, de még csak a közelében sem. Azt a napot az emlékeiben tudta, amióta csak megtörtént, pont azért mert egy hajszálon múlt, hogy megöljön egy magas rangú nemest, aki a királyi udvartartás része volt, azonban valaki megakadályozta benne. Kao soha sem tette túl magát rajta, hogy a férfi, akibe belebotlott az utolsó méteren, nem csak a gyilkosságot akadályozta meg, de ugyanazzal a tettével el is vonta magáról egy a testőrséghez tartozó mágus figyelmét is, aki csak egy pillantásra méltatta Kaot, és a férfi után eredt. A kérdés azóta nyitva volt Kao elméjében; vajon ki lehetett a férfi, akiért egy napra került bérgyilkost is minden további nélkül hagytak futni?
A kérdés, és a rejtelem lehetséges nyitja lebegett Kao előt, amikor elkezdett futni, azonban valaki fellökte. Egy köpenyes alak még nála is gyorsabban futott és törte át magát a tömegen az állomás felé, ahová ő is tartott. Érdekes volt, ahogyan viszont a férfi mozgásán nem is látszott meg az ütközés. A könnyed futásából a férfi egy pillanatra sem mozdult ki, míg Kao mintha falnak ütközött volna, amikor belement az elszáguldó férfiba. Egy pillanatig még mélán a férfi után nézett, azonban kirázta az elméjéből az újabb kérdést, és megindult az állomás felé ő is, hogy végre fényt derítsen a titokra, de akár annak egy részére is.
Futásnak indult, és pár pillanatig még nézte az előre törő férfi hátát a távolban, aztán pár keményebb ütközés után gondolt egyet, és ugrott. A teleportáció itt is működött, így egy szempillantás alatt átszelte a tömeget, és az állomás előterének tetején landolt, nem messze attól a ponttól, ahol fiatalabb korában is betört az épületbe, hogy előkészítse a gyilkosságot. Futólépésben haladt, és számolta az ablakokat, majd a hetediknél megállt, hogy belökhesse azt. A keret, ami eredetileg nyithatatlanul rögzítette volna az ablakot, kérges repedéssel nyílt be, és a korai mágiáira jellemző narancsos ragyogású kristálykéreg még ott volt a repedésekben amikkel elválasztotta a keretet a faltól. Viszont ideje már nem volt. Az, hogy a keret utat engedett azt jelentette, hogy a fiatal Kao már benn volt, és a folyosó egyik oszlopa mögött lapult, várva az időt, hogy a kíséret elhaladjon az erkély alatt, amit éppen használt.
Annak idején azért választotta az emeletet, mert a stadionban ez volt a legkevésbé forgalmas hely. Ott csak azok jártak, akik nagy ritkán ellenőrizni vagy karbantartani akarták az épület szerkezetét, vagy a világítás technikáját. A fiatal Kao itt várt, és készült, még akkor is, amikor Kao betrappolt a folyosó korábbi elhagyatottságába. Egyértelmű volt, hogy nem érzékelte az idősebb énje jelenlétét, ez azonban a legkevésbé sem érdekelte akkor Kaot. A fiatal önmagát nézte, és várta a megfelelő pillanatot, ami csupán másodpercek kérdése lehetett - és valóban, amint ezt kigondolta, a várakozó fiatal énje felállt, és az oszlop árnyékában a korláthoz húzódott, az alant elterülő embertömegben pedig a kíséret közepette éppen az erkély alá ért a célpont; Kao megfeszülve várt, és hogy láthasson mindent, közelebb, az egyik vágányzár tetejére teleportált át, ahonnan a tömeg feje fölül, pár méterről láthatta be az éppen a bejárat felé igyekvő kíséretet.
Kao szeme önmagát is követte, amint a kis alak az árnyékból kivetette magát, és az erkélyről szinte közvetlenül a kíséret mellé ugrott, de azonnal meg is értette, hogy miért nem volt olyan feltűnő a belépője annak idején. Az oszlop árnyékát, és az ahhoz igazított öltözékét jól használta ki, de ahhoz a látványhoz ami közvetlenül az ugrása előtt kezdődött, a kis besurranása nem volt fogható: a jókora, magas kapuban, ahol a tömeg éppen kifelé áramlott, hirtelen feltűnt egy alak, aki úgy ugrotta át a távolságot és a tömeg visszatartó erejét, hogy mindenki feje fölött vetődött neki a kapu oldalfalának, és azon mesteri ügyességgel újra lendületet véve bevetette magát a kíséret kellős közepébe. Az ugrás hatalmas, és látványos volt, amiben az egyébként sem kicsiny férfi zászlóként lobogó köpenye lehetett a legnagyobb ludas.
Kaoban ekkor döbbent a felismerés. A férfi ugyan az volt, akit ő maga, alig egy perce látott futni az állomás felé a tömegben. Az idegen szakállas volt, és jókora, vállas ember, olyan, amiért minden szajha rajongott, és akinek nem kellett kétszer kérnie asztalt senkitől, de ami a legfontosabb és legegyértelműbb volt, az aurája olyan szolid, és annyira stabil volt, hogy Kao szemei szinte kápráztak a férfi láttán. Tudni vélte, hogy a férfi a testébe zárt hatalmas energiákat olyan nyugodt kordában tartja, amilyenben Kao maga még senkiről sem merte volna feltételezni, hogy képes lenne rá, sőt. Kao nyelt egyet, amikor gyakorolni kezdte a férfi felé az észlelését - az ismeretlen felől olyan sűrű impulzus érkezett, amitől Kao még úgy is majdnem elhányta magát, hogy érezte, az egyáltalán nem volt ártó szándékú felé.
A kezével a szája előtt nézte végig a jelenetet végül, és értette meg végre, hogy mi is történt. A fiatal Kaot akkor alig vették észre; mindenki a tömegbe vetődő férfival volt elfoglalva, aki egy pillanatra állt meg csupán - az volt az a pillanat, amikor Kao megtorpant, mert a hatalmas idegen belépett elé - utána viszont egy teljesen más féle párbaj vette kezdetét, mégpedig a kíséret egyik mágusa, és a titokzatos férfi között. Míg a kíséretben szinte senki sem vette észre a fiatal Kao jelenlétét, addig az egyetlen aki mégis, volt az egyetlen, aki fel is ismerte az idegen feltűnésének horderejét is. Így amikor a jókora férfi egy szinte követhetetlen ugrással tíz métert átszelve az egyik vonat felé tört ki, a kíséret mágusa egyetlen pillantást sem pazarolt többet az ifjú Kaora, és üldözni kezdte az idegen mágust. A tette nem is lehetett hibás, mivel a kíséret többi tagja addigra már összezárt a nemes körül, és elkezdték kimenekíteni, a kisebbik Kao pedig ezt észlelve a tömeggel elsodródott az állomás területéről.
Ezek a részletek azonban a legkevésbé sem érdekelték Kaot. Két teleportálás után vette fel a tempót az üldöző testőrrel, aki éppen csak lépést tudott tartani a célpontjával, aki csótányként került minden direkt találkozást, és egyenes vonalban való láthatóságot kettejük között, majd hirtelen, mintha beszívta volna a föld, tökéletesen eltűnt, bármilyen nyomával, vagy érzésével együtt. Kao tudta, hogy a testőr számára ez volt az üldözés vége, de ő még úgy érezte, hogy talán többre képes abban a valóságban amiben van, így újra körültekintett, csak, hogy a szeme, és a tudata legszélén észrevegye, ahogy a terem legvégén, a vonatok kapui fölött az erkélyfolyosó egyik ajtajában eltűnik a jókora alak. Egyetlen szívdobbanás volt, és Kao már ott volt, a keze pedig az ajtót tépte fel, de a szemét csak merő, üres sötétség ütötte meg a szobából.

*

Sötétség, ami egy szemhunyás után egy újabb, teljesen más jelenetet fedett fel...

» Rouuro Kao
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao
» Rouuro Kao