Magánküldetés: Egy kis kiruccanás

Álmos szemmel löktem be a céhház ajtaját, szemem sarkát dörzsölgetve, és azon gondolkodtam, érdemesebb lenne visszaköltözni a régi bérlakásomba, mert, bár kényelmetlenebb volt, de legalább felébredtem, míg átértem a céhházba. Így ez a része a dolognak kiesik, úgyhogy rászoktam a fekete drogra, amit Sebastian már kérés nélkül kidobott a pultra egy csinos kis csészében már akkor, mikor meglátott félkómásan.
Szó nélkül odaténferegtem, fel sem fogva, hogy mi történik a nagyteremben, azt sem, hogy ki van ott, és ki nincs, akár egy kisebb világvége is lehetett a sarokban elbújva, akkor sem vettem volna észre egészen addig, míg kocsmapult-támasztékot megszégyenítő mozdulattal le nem küldtem a gyomromba az égetően forró csésze kávét. Ahogy leért, szemem kidülledt, először ki akartam köpni, egy kósza próbát ejtettem is, de már lent volt, úgyhogy jobb híján csak köhögtem és krákogtam, de ahhoz, hogy felébredjek pont elég volt. Ügyetlenül kapálóztam Sebastian után, hiába, hiszen ő háttal állt nekem a konyhában, és a következő pillanatban egy széles ívű vízsugár röppent a levegőbe, ami pontosan a csészémben landolt. Mielőtt meglepődhettem volna azon, hogy egy csöpp sem löttyent ki négy körömhegynyi jégkocka követte, én pedig rögvest a kávé után küldtem a csésze tartalmát.
Szinte gőzt lehelve csaptam le a csészét a pultra, hogy az majdnem megadta magát.
- Legközelebb, ha fel akarsz ébredni elég, ha szólsz, szívesen részesítelek jeges zuhanyban… - húzta széles vigyorra mellettem Noah a száját, miközben megveregette a hátam. – Mellesleg, Kaensho már felvett egy küldetést a nevedre, az állomáson vár.
Ha az előbbi közjáték nem történt volna meg, kávé és hideg víz nélkül is úgy ébresztett volna fel ez a mondat, mintha áramot vezettek volna a talpamba álmomban. Mormoltam egy „köszönömöt”, rácsaptam a pultra, jelezve, hogy elmentem, felkaptam egy pár szendvicset, és futásnak eredtem a pályaudvar felé. Az ajtóban majdnem felborítottam az éppen befelé tartó Prue-t, de a számban lévő falat miatt csak a céhház udvarának végéről kértem bocsánatot kiabálva.
- Hogy francba gondoltad ezt, Kaensho?! Azt hittem megegyeztünk, hogy küldetésre együtt megyünk, együtt választjuk ki, hogy melyiket, és együtt indulunk el... – torkoltam le, mielőtt bármit is mondhatott volna a peronon ülő farkas. Nem tűnt úgy, hogy akart-e mondani valamit, és nem is hallhatta, hiszen éppen befutott a vonat, és a zúgástól a saját szavaim is csak hosszas körutat megtéve értek el a dobhártyámig.
A pályaudvar eddig tömve volt, és az emberfolyam megindult a beérkezett vonat felé, mint egy frissen indult patak a kövek között, minden rést megtalálva. Kaensho szó nélkül felállt, és méltóságteljesen sétálni kezdett a vonat felé. Utána indultam, majd felszállva miközben elkezdtük keresni a fülkét az egyik vagon legutolsójába lépett be Kaensho. A fülke üres volt, és amint bentebb kerültem rajta már fel is ismertem, és tudtam is, hogy miért. Ezzel a vagonnal már utaztam Cloverbe, és ugyanebben a fülkében ültünk. Az ablak ugyanúgy volt eltörve, bukóra lehetett nyitni csak, és nem volt meg a szerkezet, ami kitartotta, tehát a folyamatos zötykölődés alatt ki-be csapongott, olyan zajt verve az amúgy sem csendes vonatzúgás mellé, hogy nem hallottam a saját gondolataimat. Elmosolyodtam, és egy tőrt húztam elő a dimenzió hasadékból, hogy azzal kiékeljem az ablakot.
Közben Kaensho felkucorodott az egyik oldalra, három ülést elfoglalva, fejét az ajtó felé fektetve.
- Majd szólok, ha jön a kalauz, jegyünk nincs. – szólt, és a vonat zötykölődni kezdett.
- Nagyszerű. – tettem le magam az ülésre, és egy újabb szendvicset vettem elő a dimenzióhasadékból, beleharaptam, és miután lenyeltem a falatot folytattam – Csomagolás nélküli kaját beletenni ebbe az izébe egyenlő a megmérgezéssel. Olyan ízetlen lett, hogy az merénylet. Mellesleg, milyen küldetésre megyünk
- Rennel polgármestere valami igen vodkaízű nevű akárki bérelt fel minket, hogy a faluja körüli ritkuló állatállományt védjük meg. Gondolom lesz még ember, aki jelentkezik a küldetésre, és remélem, pihenhetek eleget.
- Mert micsoda kimerítő dolgokat csinálsz, tényleg. Bele se merek gondolni, hogy milyen lustálkodást levágsz majd, ha te hordasz a hátadon.
- Csak győzd kivárni… Jön a kalauz.
Elcsendesedtünk, a kalauznál kiváltottam a jegyet, aztán ahogy tovább állt én tovább majszoltam ízetlen szendvicsemet, aztán két megállóval odébb, amikor újra húzni kezdett a szerelvény egy ismerős hang ütötte meg a fülem az ajtó felől, pontosabban egy tompa puffanás után:
- Whoaa, de gyönyörű farkas! – Kaori volt az, valósággal a fülke ajtajának üvegére tapadva.
- Kaori? - fordítottam oda a fejemet, Sho pedig felemelte a fejét maga előtt keresztbe fektetett melső lábairól. - Szia, mi járatban?
- Szia Gab – nyitotta ki a fülkeajtót széles mosollyal az arcán. – Éppen egy küldetésre megyek egy… Röné… Rölé… Renn… - kereste a szavakat.
- Rennel? – szólt feltűnően jó kedvűen Kaensho, miközben az ajtóban álló lila hajú lányt mérte végig.
- Igen! – mondta kerekre nyílt szemekkel a farkasra nézve. – Te tudsz beszélni? Ez elképesztő! – látványosan gondolkodóba esett.
- Az az elképesztő, amikor elhallgat. – mosolyodtam el, és arrébb húzódva hellyel kínáltam Kaorit. – Leülsz? Mi is azt a küldetést vállaltuk el.
- Pontosabban én. - helyesbített Kaensho
- Dejó. Örülök, hogy egy ismerőssel együtt mehetek küldetésre. – mosolyodott el, és leült mellém, csak ekkor vettem észre, hogy méretes hátizsák húzza a vállát. – És egy kedves, selymes bundájú farkas, téged hogyan szólíthatlak? Én Shiina Kaori vagyok.
- Kaensho. – ugrott fel az ülésen, kinyújtózkodott, és ásított egyet. – De neked csak Sho. Te milyen mágus vagy? És honnan ismered ezt a szerencsétlent?
- Szerencsétlent? – hökkent meg a lány. – Egy küldetésen ismerkedtünk meg Gabbal… És hozzá hasonlóan én is fegyvermágus vagyok. – mosolyodott el.
Lehet, nem lenne szerencsés említeni neki, hogy az Ilumban tett látogatásom óta szellemeket látok, és kommunikálok is velük. Higgyék csak azt mindketten, hogy fegyvermágus vagyok, aztán lehet, csak én bolondultam meg, vagy átmeneti a dolog… hátha elmúlik.
- Igen, ennyire szeretjük egymást. – fontam össze magam előtt a karjaimat. – Ő szerencsétlennek hív engem, én meg bolhásnak őt.
- Bolhák? Hol? – kezdett el forogni magán körbe, én pedig felkacagtam. –A szemed essen a bablevesbe, Gabriel, ez nem poén!
- Csak az nem nevet rajta, akiről szó van. – legyintettem.
- Ugyan már Gab - fordult hozzám Kaori. – Nézz rá, hisz gyönyörű a szőre.. Tiszta és egészséges… biztos nem vagy bolhás, Sho, ne is higgy neki!
- Tudom, nem is lehet ő bolhás, csak folyton elfelejti. Mutasd meg neki, úgyis szeretsz vele villogni!
Kaensho felborzolta a szőrét, és a szőrén lévő ujjnyi vastag vörös csíkokból arasznyi lángok csaptak föl, megrázta magát, és pár centis lángot köpött az ajtó felé.
- Whoa! – kiáltott fel Kaori bemutató láttán, és megszorította a táskáját.
- De ez akkor is rossz vicc. – mondta Kaensho, majd mutatványa után eloltotta a lángokat, és lefeküdt a helyére.
- Egyébként is, bírom én a fejét, és ő is csak azért csesztet folyton, mert fél felvállalni mások előtt, hogy ő is így van vele. – mondtam, és az ablak felé fordultam. – Messze van még?
- Igazán jó barátok lehettek… - fordította fejét ő is az ablak felé. – Szerintem már egész közel járunk, talán fél, vagy egy óra van hátra.
Ezek után Kaori eltette magát későbbre, mondván, hajnalig a könyvtárban olvasgatott a klánjában, és bár igazándiból nem hittem el neki – ránézésre nem volt az a fajta lány, de ki tudja? – inkább békén hagytam, és kitakarítottam a dimenzióhasadékot a morzsáktól. Rövidesen megérkeztünk Rennelbe, úgyhogy felpiszkáltam a lányokat, és leszállve a peronra egy tagbaszakadt fickót vettünk észre, egy táblát tartva a kezében, amin a „Mágusok” felirat díszelgett.
Odasétálva hozzá egy másik fickót pillantottam meg, akit ismertem már korábbról, s ha úgy vesszük, elég sok közös dolgunk volt már. Ő is a táblához tartott, én pedig csak szemmel jeleztem neki, hogy láttam, felismertem, de nem akartam megszólítani. Nem mintha nem örültem volna neki, de Kao-ra jellemző volt a titokzatoskodás, és nem tudtam mi a terve, így hát tettem a fejem, hogy nem ismerem. Mindössze egy üdvözlő jobbot nyújtottam felé:
- Gabriel van Chantai.
A formaságokon túlesve fickó megszólított minket.
- ’Napot, Ogar vagyok. – biccentett, és köpött egyet, aminek az útjából Sho éppen csak ki tudott kerülni. – Én leszek az idegenvezetőtök, amíg itt tartózkodtok. Kövessetek. A polgármester már vár.
~Idegenvezető, eh? Szerencséje, különben Kaensho már megsütötte volna elevenen.
Elindultunk hát a fickó után a vonalzó mentén épült faházakat, amiket beborított a népies díszítés, és mintázat. Az emberek megbámultak minket, kiríttunk az itteniek közül, főleg ruházatunkkal. Nem volt túl gazdag vidék, legalábbis kereskedők számára biztos, hogy nem, kicsit sem emlékeztetett Nindrára. Már messziről kiszúrtam egy magas fehér építményt, gondoltam, hogy oda visz minket, elvégre egy polgármester háza biztos, hogy ki fog tűnni a többi közül. Közelebb érve láttuk, hogy ez a ház is bővelkedik a népies díszítési mintákban, sőt, még arany is csillog rajta. Azt hiszem visszavonhatom azt, hogy nem gazdag vidék. Idegenvezetőnket hátrahagyva még egy mondatot engedtem meg felé:
- Hé, öreg, ha az őskorban lennénk, veled ütném agyon a mamutot. Tudod mi vagy te? – amaz csak horkantott egyet, majd megfordult, és elindult. – Bunkó.
Bentebb húzódva a házba egy fehérre meszelt irodát találtunk, ahol a falak tele voltak aggatva festményekkel, és egy csillivilli kis padot is készítettek a várakozóknak, amit őszintén szólva nem akartam használni.
- Jó napot. – szólított meg minket a paddal szemben lévő íróasztal mögül egy feltűnően csinos titkárnő. – Önök nyilván a mágusok. Én Mae West vagyok, Moszkvics úr titkárnője. – mondja, miközben hellyel kínál minket az ellenszenves padon. – Sajnálatos módon a polgármester úr épp tárgyal, így kérem, addig várakozzanak idekint. – közölte kedvesen, eloszlatva azt a feltételezésem, hogy itt mindenki ilyen bunkó lesz, és belevetette magát a munkájába.
Hátat fordítottam neki, és a többiekhez szóltam:
- Hát, azt hiszem ezt nincs mit firtatni, meg kell várnunk. – azzal ledobtam magam a pad szélére, Kaensho pedig mellém ült, és szoborként függesztette a szemét a titkárnőre.

- KAO-CHAAAN! – hallottam Pandaman ordítását a fülemben. – Olyan szép az idő, te meg itt kushadsz már reggel a könyvtárban? Ez meg…
Miután megdörzsöltem szemeim és végre nagy nehezen feltakarítottam kabátom ujjával az asztalra lecsöpögött nyálamat, azzal kellett szembesülnöm, hogy Panda épp csíkos kis tojáskámat vizslatja és tapogatja pofátlanul.
- Pandaman, kérlek add vissza… - nyúltam álmosan a tojásért, majd átvettem a férfitól.
- Ha jól tudom, - kezdett bele Pandaman – ez egy Szellemtigris tojása… Azt hittem, már csak a legendákban élnek.
- A szülőfalumtól nem messze találtam… Az anyját megölték, nem volt más választásom. Azt hiszem küldetésre kell mennem… Megígértem Richardnak, hogy amint hazajövök, elmegyek egy René… Relé… mindegy, oda, ahol egy régi ismerőse lakik…
- Rennel, Kaori… Rennel… - mondta Panda, miközben megsimogatta a fejem és egy vonatjegyet nyújtott át. Nem voltam még teljesen magamnál, a reggeli fáradtság nagy átok volt néha. – Ezért is jöttem. Richard kért, hogy adjam oda a papírt a megbízásról. Indulnod kell kicsi lány, mert a vonatod negyed óra múlva megy…
- Hogymii? – pattantam fel meglepetten. – Szia, Panda… majd jövök!
Eszeveszetten rohantam fel emeleti szállásomra, ahol előkotortam egy régi, nagy hátizsákot, jól kipárnáztam, és beletuszakoltam a tojást. Nem volt szívem itt hagyni, egyszerűen nem tehettem meg, hogy magára hagyom a párát. Mi van, ha kikel, és én nem vagyok mellette? Annyira izgatott voltam a tojás miatt, hogy megfeledkeztem az időről. Már csak 9 percem maradt, hogy elérjem a Rennel felé tartó vonatot – három perc, míg kiérek a kastélyból, és nyolc perc, ha rohanva megyek ki az állomásra. Azonban… Ha megtalálom Jim-et, akkor hamarabb odaérek. A sötét folyosókon keresztülrohanva leértem az ebédlőbe, ahol szerencsére megláttam klántársamat, aki nemrég vásárolt egy fantasztikusan gyors mágikus motort.
- Jim! – kiáltottam oda neki, mire az egész lent tébláboló lusta társaság felém fordult. – Vigyél el az állomásra, kérlek! Jövök neked eggyel…
- Oké, Kaori… Már tudom is, mit fogsz érte csinálni… - mondta kaján vigyorral az arcán, és együtt kirohantunk az épület elé, ahol egy hatalmas, kétszemélyes motor várakozott. Jim felpattant a nyeregbe én pedig mögé ültem, szorosan átkarolva őt. Mintha valami kaján kuncogást hallatott volna, de inkább elengedtem a fülem mellett. A kis tojás a hátamon volt hátizsákomban, a lehető legnagyobb biztonságban. Pár perc alatt ott voltunk az állomáson. Jim ugyanazzal a vigyorral az arcán integetett nekem, én pedig csak futottam, hogy elérjem a Rennelbe tartó vonatot. Épp bemondták a járat beállását a hatos vágányra, így néhány embert kissé meglökve ugyan de odaértem, és felkapaszkodtam a már sípoló járműre. A kalauz gyorsan érvényesítette a jegyemet, majd továbbindult az ellenőrzés végett. Fülkés vonat volt – igencsak modern, korszerű ülésekkel, de a kabinok többsége tele volt. Az egyik utolsó ilyenhez érve egy gyönyörű, különleges küllemű nőstényfarkast pillantottam meg, aki kényelmesen feküdt odabent. Nem bírtam türtőztetni magam – az állatokat egyszerűen imádom, így könnyedén kicsúszott a számon a csodálkozás kaoris megnyilvánulása.
- Whoaa, de gyönyörű farkas! – mondtam az üvegajtónak tapadva. Ismerős arc fordult felém; a farkas gazdája, aki nem más volt, mint az egyik előző küldetésemről megismert fegyvermágus, Gab.
- Kaori? – kérdezte kissé meglepetten, majd folytatta - Szia, mi járatban?
- Szia Gab – nyitottam ki a fülkeajtót, mikor a farkas is mozgolódni kezdett. – Éppen egy küldetésre megyek egy… Röné… Rölé… Renn… - egyszerűen nem jutott eszembe a hely neve, biztos azért, mert talán három órát aludtam egész éjszaka.
- Rennel? – kérdezett vissza a farkas felvidulva.
- Igen! – válaszoltam boldogan, majd kissé ledöbbentem. A farkas volt az, aki válaszolt, méghozzá női hangon. – Te tudsz beszélni? Ez elképesztő!
Egy pillanatra elgondolkodtam. Mintha Roushi anyja is beszélt volna, csak ő telepatikusan szólt hozzám. Lehetséges lenne, hogy a hatalmas tojásból, ami a hátizsákomban lapul, egy beszélő tigris fog kikelni?
- Az az elképesztő, amikor elhallgat. – mosolygott Gab, majd hellyel kínált. – Leülsz? Mi is azt a küldetést vállaltuk el.
- Pontosabban én. - helyesbített a nőstényfarkas.
- Dejó. Örülök, hogy egy ismerőssel együtt mehetek küldetésre. – mosolyogtam, miközben vállamról lecsúsztatva táskámat lehuppantam Gab mellé. – És te kedves, selymes bundájú farkas, téged hogyan szólíthatlak? Én Shiina Kaori vagyok.
- Kaensho. – ugrott fel a farkas nőstény, és ásítva nyújtózkodott egyet – De neked csak Sho. Te milyen mágus vagy? És honnan ismered ezt a szerencsétlent?
- Szerencsétlent? – döbbentem le egy pillanatra, majd rájöttem, hogy valószínűleg Kaensho így mutatja ki szeretetét társa iránt – Egy küldetésen ismerkedtünk meg Gabbal… És hozzá hasonlóan én is fegyvermágus vagyok.
- Igen, ennyire szeretjük egymást. – mondta Gab összefont kezekkel – Ő szerencsétlennek hív engem, én meg bolhásnak őt.
- Bolhák? Hol? – kezdett forgolódni a farkas miközben Gab hangosan röhögött rajta –A szemed essen a bablevesbe, Gabriel, ez nem poén!
- Csak az nem nevet rajta, akiről szó van. – vágott neki vissza a férfi. Én nem értettem, hogy pontosan miről van szó, de annyit még én is láttam, hogy az ápolt szőrű farkasnőstény nem lehet bolhás.
- Ugyan már Gab – néztem rá kissé megrovóan – Nézz rá, hisz gyönyörű a szőre... Tiszta és egészséges… biztos nem vagy bolhás, Sho, ne is higgy neki!
- Tudom, nem is lehet ő bolhás, csak folyton elfelejti. Mutasd meg neki, úgyis szeretsz vele villogni!
Kaensho felborzolt szőréből vékony, rövidke lángok csaptak elő, majd magát megrázva néhány lángocskát indított útnak az ajtó felé. Elámulva szorítottam meg táskámat arra gondolva, hogy esetleg az én kis Roushim is majd képes lesz ilyesmire egyszer.
- De ez akkor is rossz vicc. – duzzogott Kaensho és lángjait eloltva visszafeküdt.
- Egyébként is, bírom én a fejét, és ő is csak azért csesztet folyton, mert fél felvállalni mások előtt, hogy ő is így van vele. – mondta Gab, miközben kinézett az ablakon a messzeséget fürklszve – Messze van még?
- Igazán jó barátok lehettek… - mondtam elmélázva és én is kinéztem az ablakon. – Szerintem már egész közel járunk, talán fél, vagy egy óra van hátra.
Még pár szót váltottam Gabbel majd úgy döntöttem, a hátralévő időben alszok egy jót, ha már az éjszaka nem nagyon sikerült. Úgy tűnt, mintha csak pár percre hunytam volna le a szemem, és társam már fel is ébresztett, hogy megérkeztünk. A vonatról leszállva egy nagydarab, csúf fickót szúrtunk ki, aki egy táblát tartott a kezében „Mágusok” felirattal - nyilván ő volt a fogadóbizottság. Más is tartott felé, de nem láttam tisztán az arcát, azért inkább megvártam, míg közelebb értünk. Gab épp kezet nyújtott a férfinak, aki Sorono Tavara néven mutatkozott be.
- Kao… - csúszott ki a számon, mikor megpillantottam harmadik társunkat. Ruuro Kao volt az, akivel egyik előző küldetésemen sajnálatos módon szétváltunk, és igen meglepett, hogy életben van még. Azonban valami azt súgta, hogy nem véletlenül mutatkozott be álnéven, ezért gyorsan javítottam szavaimon. – Kaori vagyok. Shiina Kaori.
Kezet nem nyújtottam, csak morcosan néztem a férfira, hogy éreztessem vele, nem örülök annak, ahogy legutóbb magára vállalva minden veszélyt elpaterolt az útból engem és akkori csapattársunkat, Redet. Magamban elhatároztam, hogy amint kettesben lehetek Kaoval, kifaggatom, hogy mi történt akkor, abban a kisvárosban.
- ’Napot, Ogar vagyok. – köszöntött minket a fogadóbizottság és egy hatalmasat köpött a földre – Én leszek az idegenvezetőtök, amíg itt tartózkodtok. Kövessetek. A polgármester már vár.
Nem elég, hogy a férfi megjelenése nem volt épp bizalomgerjesztő, de hogy még ekkora bunkó is legyen, az már sérti az önbecsülésemet. A fickó hosszú, egyenes úton vezetett minket végig; átlagos, nem túl gazdag falunak tűnt a település, azonban a polgármesteri hivatal hatalmas márványépülete már messziről kirítt a többi közül. A helyiek ugyan megbámultak minket, de nem nagyon törődtek velünk, így hát viszonylag kellemes sétát tettünk a városon át, leszámítva, hogy idegenvezetőnk pont annyira volt kedves és vendégszerető, mint egy taplógomba. Mikor közelebb értünk a márványpalotához, rögtön éreztem, hogy valami nincs rendjén a helyi gazdasággal. Az aranyozott stukkó-díszítéses épület minden bizonnyal azért készülhetett el, mert a polgármester olyan adókat rótt a város lakóira, hogy azokat szegénységbe taszította, míg ő fényűző életet élt minden luxussal ellátva. Ogar kinyitotta előttünk a kétszárnyú ajtót, majd átvezetett minket a bársonyszőnyeg borítású, pompázatos előcsarnokon, melyet két oldalról szobrok szegélyeztek. Végül egy irodában kötöttünk ki, ahol egy már-már giccses pad szolgált a polgármesterre várakozók kényelméért. Idegenvezetőnk végre távozott, de előtte Gab még néhány keresetlen szóval kifejezte a szolgáltatás minőségével kapcsolatos aggályait, melyekkel én mélyen egyet kellet hogy értsek.
- Jó napot. – köszöntött minket egy titkárnő kedélyesen. – Önök nyilván a mágusok. Én Mae West vagyok, Moszkvics úr titkárnője. Sajnálatos módon a polgármester úr épp tárgyal, így kérem, addig várakozzanak idekint. – és ezzel a kissé visszataszító padra mutatott.
- Hát, azt hiszem ezen nincs mit firtatni, meg kell várnunk. – mondta Gab elhelyezkedve a padon.
Mivel a fáradtság még mindig gyötört, én is leültem Gab mellé és magamhoz öleltem féltve őrzött táskámat, benne a tojáskával.

Mire kitárult az ajtó, amit oly nagy hévvel bűvöltünk szemmel, remélve, hogy nem sokára kinyílik egy bő óráig csukva maradt, és közben egészen megbarátkoztam a paddal, amit első körben nem értékeltem oly sokra. Legalábbis, nem annyira, hogy ennyi időt eltöltsek rajta.
Szóval az ajtó kitárult, és két őstermelő kinézetű fickó őgyelgett ki rajta, akiken az említett ruhadarab nem éppen úgy nézett ki mint amit most akasztottak le a vállfáról.
- Ez a nyomorult. ő tehet az egészről... mégis ki fogja megtéríteni a kárunkat? Komolyan mondom... - kezdte el köpködni a szavakat az egyik, és különösebben nem is lehetett rajtuk felfedezni akármilyen ismertetőjegyet, amiről száz másik gazda közül is fel lehet ismerni. Na jó, talán szikárabb volt mint társa.
- Hogy száradna ki a bele annak a vén szivarnak... - toldja meg amaz az előtte szóló mondanivalóját, és ekkorra már mindkettő minket fixírozott. Legalábbis, úgy éreztem, hogy minket, aztán, hogy csak Kaorin akadt-e meg a szemük azt már nem tudom, bár nem lenne csoda, hiszen mellben igen erős a lány, legelső közös útunkon amikor Sharpersville-be szállítottuk a régészeket, nos akkor is ez az ismertetőjegye ragadt meg legjobban róla.
- Idegenek... - kezdte a nagyobb darab - Nagyon remélem, hogy azért jöttetek, hogy megoldjátok a problémánkat. - dobta oda nekünk dühösen, de mielőtt belejött volna társa megragadta a karját.
- Gyere már bill! Hagyd a fenébe! Fizetem az első kört a kocsmában. - Legalább mostmár van olyan, amiről meg tudom különböztetni a másiktól.
- Ne ráncigálj már, te félkegyelmű! - szólt vissza amaz, de hiába járt a szája, a teste máshogy reagált, elindultak hát kifelé, az ajtó pedig nyitva maradt.
- Vajon ezek is úgy mutatják ki azt, hogy bírják egymást, mint én, Gabriel? - szólt élesen Kaensho, miközben utánuk nézett. Én csak elmosolyodtam, és megvakartam a farkas füle tövét.
- Elnézést a viselkedésükért. Tudják, amióta fogyatkozik az állatállomány, egyre nő a városban a feszültség. Kérem, ne is törődjenek velük! - kényszerít ki végül egy mosolyt az arcára a szabadkozás közepette, majd az ajtó felé int - Be is fáradhatnak.
- Hagyja csak, nem kell magyarázkodni. Nem ez az első alkalom, hogy ilyen morcos emberek fogadnak ott, ahova segíteni érkezünk, de azért még mindig nem szoktunk hozzá. Legalább itt van magácska, és tudom, hogy vannak itt kedves emberek is. – legyintek, majd felállok a padról, és míg a titkárnő pirulva mosolygott Kaensho megcsípte fogaival a lábam szárát.
- Beárullak Atsuinál. –sziszegte alig hallhatóan.
- Nem viszlek magammal. – piszkáltam vissza, s közben az ajtó mellett szobrozva megvártam, amíg kis csapatunk női tagja bemegy az ajtón, és követve megpillantottam a polgármestert. A férfit elnézve nem áll hadilábon az ételekkel, főleg nem a zsírosakkal, hiszen elég nagydarab, és nem a hús miatt. Az irodát tekintve pontosan olyan, amilyenre számítottam. Pár könyvespolc, szobor, és festmény vesz minket körül, előttünk egy asztal, amivel szemben három szék áll, látszik, hogy vártak minket, csak egyetlen kérdésem lenne, hogy honnan tudják, hogy hárman jövünk, hiszen mi se tudtuk előre. Mielőtt komolyabban körülnéznék már beszédre is nyitja a száját:
- Örülök, hogy épségben ideértek. Sajnálom, hogy meg kellett várakoztatnom önöket, de tudják mostanában túl sok probléma szakadt a nyakamba. Nem elég, hogy az állatállomány fokozatosan csökken, még a vágóhidak, gyapjúgyárak, és a tejtermelő szövetség is zaklat. – mintha megütközne valamin, olyan arcot vág, és ő is szabadkozni kezd - Oh elnézést. önöket nyilván nem nagyon érdeklik az üzleti problémáim. Elnézést, az udvariatlan fogadtatásért. Gregorij Moszkvics vagyok, örvendek. – nyújtja baráti zsíros jobbját, amit gyorsan kézről kézre adva bemutatkozunk, és miután ő hellyel kínál minket letesszük magunkat a székekbe.
- Tudják, kicsiny falunk a természeti adottságok kihasználása végett állattenyésztéssel, és tartással foglalkozik. Szarvasmarhák, juhok, kecskék szaladgálnak a völgy gazdag legelőin. Gyapjút, tejet, sajtot importálunk Fiore déli részének, és ez igencsak jövedelmező vállalkozás. A helyiek nem nagyon adnak a luxusra, amint ezt önök is láthatták. Ezek egyszerű emberek. Náluk a vagyont az állataik számában mérik. Na de elég ennyi a faluról, térjünk a tárgyra. Az egész három éve kezdődött. A völgyben megjelent egy ismeretlen állatfaj, amit Walmornak hívnak a falusiak. Eddig békés állatoknak tartottuk őket, és egész hasznosnak bizonyultak, hiszen távol tartották a ragadozókat az állatállománytól. Az utóbbi két-három hétben viszont teljesen megőrültek. Elkezdték pusztítani az állatokat, ezzel téve tönkre az emberek megélhetését. Múlt héten nyoma veszett két tenyésztőnek, akik megelégelték már a csordájuk esztelen gyilkolását, és maguk akarták elintézni a dolgot. Erős a gyanú, hogy a walmorok végeztek velük. Irtsák ki őket, egytől egyig, mielőtt még, még több ember esne áldozatul.
- Megkérdezhetem, hogy próbálták-e őket elüldözni? Esetleg zsoldosokat, katonákat felbérelni, vagy a királyi seregnek üzenni?
- Ezek nem egyszerű lények. Gyorsak, és erősek. Próbálkoztunk már zsoldosokkal is, de mindhiába. Egyet sem tudtak likvidálni. Ezek nagyon okos lények, és azt feltételezzük, hogy valamilyen szinten közük van a mágiához, így egyértelmű, hogy az ilyen feladatot képzett mágusokra bízzuk. Hamarosan sötétedik, így azt javaslom, keressék fel a szállásukat, és pihenjék ki a hosszú út fáradalmait, hogy holnap frissen és üdén tudják ellátni a feladatukat. Ogar majd vezeti önöket, és beszerez bármit amire szükségük lehet.
Megvárom, míg társaim felteszik esetleges kérdéseiket, és azokból minél több mindent leszűrni magamnak, ami később talán hasznos lesz, majd a beszélgetés vége szakadtával felálltam, és elköszöntem a polgármestertől, amit Kaensho letudott egy szimpla ugatásszerű hanggal, majd ugyanabban a sorrendben, ahogy besoroltunk ki is mentünk, odakint megpillantva az idegenvezetőnket inkább visszafogtam magam, és hasonló modorral tűrtem, míg elvezetett minket a szállásunkra.
Az nem olyan volt, amilyenre számítottam, tekintve, hogy az egyetlen luxusépületnek a polgármester házát néztem, ezzel szemben a szobánk semmilyen kényelmet nem nélkülözött, legalábbis nekünk férfiaknak nem hiszem, viszont egyetlen három ágyas szobába tettek be minket Kaorival, aki nem biztos, hogy osztotta ugyanezt a dolgot. Így hát támadt egy ötletem, és ahogy benyitottunk a szobába meg is osztottam a többiekkel:
- Ha nem gond, én lefoglalnám az ajtó felőli ágyat, és le is lépnék. Éjfélre visszaérek, sétálok egyet. – mosolyodtam el, inkább magamban, addigra biztosan végeznek az étkezéssel is, meg Kaorit se zavarjuk az esetleges öltözködésben. Vagyis én, hiszen Kaensho szintén nő, no meg nem hiszem, hogy pont egy állat előtt szégyenlősködne.
Kilépve az ajtón megnéztem a számát a szobána, és a 24-et a fejembe vésve elindultam az szürkületbe sétálva róni az utakat, pontosabban azt az egyet. A kovács éppen ekkor zárta az üzletét, és sikerült leinteni még, hogy megvegyek tőle két fenőkövet, ami a későbbiekben még jól jöhet. Örömmel konstatáltam, hogy a fickó szintén kenyérre kenhető, és nem olyan fadarab, mint a két őstermelő meg az idegenvezetőnk. Kicsivel később a fogadóba beülve pontosan olyan fogadtatást kaptam, amilyenre számítottam. Bár kiszolgáltak, és a sör se volt rossz, nem igazán akart velem szóba állni senki sem, úgyhogy minél előbb búcsút vettem az italtól, fizettem egy kis adag sült csirkét krumplival, amiből az egyik combot Kaenshonak adtam, és ott is hagytam az egész hóbelevancot. Teveim ellenére csak negyed tizenkettőre nyitottam be a szobaajtót, remélve, hogy az elkerülni való eseményt el is kerültem.

Egy óra várakozás után végre kitárult a polgármesteri iroda ajtaja és két munkásember rontott ki rajta hőbörögve. Beszélgetésükből annyit mindenképp sikerült leszűrni, hogy nem kifejezetten kedvelik a polgármestert, és hogy igen nagy lehet a baj az állatállománnyal. A titkárnő persze azonnal szabadkozni kezdett, majd beinvitált minket a szobába. Elsőként léptem be a pompázatos helységbe, melyet szobrok és értékes festmények díszítettek.
- Örülök, hogy épségben ideértek. Sajnálom, hogy meg kellett várakoztatnom önöket, de tudják mostanában túl sok probléma szakadt a nyakamba. Nem elég, hogy az állatállomány fokozatosan csökken, még a vágóhidak, gyapjúgyárak, és a tejtermelő szövetség is zaklat. – üdvözölt minket a kövérkés, kopasz polgármester, minden baját ránk zúdítva - Oh elnézést. önöket nyilván nem nagyon érdeklik az üzleti problémáim. Elnézést, az udvariatlan fogadtatásért. Gregorij Moszkvics vagyok, örvendek – folytatta, majd mindegyikünkkel egyenként kezet rázva hellyel kínált minket. Mindannyian leültünk a kényelmes székekbe és érdeklődve figyeltük a férfi mondanivalóját.
- Tudják, kicsiny falunk a természeti adottságok kihasználása végett állattenyésztéssel, és tartással foglalkozik. Szarvasmarhák, juhok, kecskék szaladgálnak a völgy gazdag legelőin. Gyapjút, tejet, sajtot importálunk Fiore déli részének, és ez igencsak jövedelmező vállalkozás. A helyiek nem nagyon adnak a luxusra, amint ezt önök is láthatták. Ezek egyszerű emberek. Náluk a vagyont az állataik számában mérik. Na de elég ennyi a faluról, térjünk a tárgyra. Az egész három éve kezdődött. A völgyben megjelent egy ismeretlen állatfaj, amit Walmornak hívnak a falusiak. Eddig békés állatoknak tartottuk őket, és egész hasznosnak bizonyultak, hiszen távol tartották a ragadozókat az állatállománytól. Az utóbbi két-három hétben viszont teljesen megőrültek. Elkezdték pusztítani az állatokat, ezzel téve tönkre az emberek megélhetését. Múlt héten nyoma veszett két tenyésztőnek, akik megelégelték már a csordájuk esztelen gyilkolását, és maguk akarták elintézni a dolgot. Erős a gyanú, hogy a walmorok végeztek velük. Irtsák ki őket, egytől egyig, mielőtt még, még több ember esne áldozatul.
- Megkérdezhetem, hogy próbálták-e őket elüldözni? Esetleg zsoldosokat, katonákat felbérelni, vagy a királyi seregnek üzenni? – kérdezte Gab, miután a polgármester befejezte mondandóját.
- Ezek nem egyszerű lények. Gyorsak, és erősek. Próbálkoztunk már zsoldosokkal is, de mindhiába. Egyet sem tudtak likvidálni. Ezek nagyon okos lények, és azt feltételezzük, hogy valamilyen szinten közük van a mágiához, így egyértelmű, hogy az ilyen feladatot képzett mágusokra bízzuk. Hamarosan sötétedik, így azt javaslom, keressék fel a szállásukat, és pihenjék ki a hosszú út fáradalmait, hogy holnap frissen és üdén tudják ellátni a feladatukat. Ogar majd vezeti önöket, és beszerez bármit, amire szükségük lehet.
Ogar, persze majd pont az a kőbunkó paraszt lesz oly kedves kisegíteni minket… Miután se én se Gab nem kérdeztünk semmit, Kao-n volt a sor. A beszélgetést gyorsan lerendeztük, majd szépen kivonultunk az irodából, ahol kedves idegenvezetőnk már várt reánk. Egy közeli fogadóhoz vezetett utunk, ahol ugyan nem volt akkora a fényűzés, mint Moszkvics palotájában, ám jól felszerelt és kényelmes szobát kaptunk. Kissé idegesített a tény, hogy egy szobában kell aludnom a fiúkkal, de végül is, voltam már hasonló helyzetben, így végül annyira nem volt zavaró.
- Ha nem gond, én lefoglalnám az ajtó felőli ágyat, és le is lépnék. Éjfélre visszaérek, sétálok egyet. – mondta Gab. Legalább számon kérhetem Kao-t, hogy miért nem adott magáról életjelet az elmúlt időszakban. A fürdőszobához közel eső ágyat foglaltam be, szépen elhelyeztem rajta a táskámat, amiben ott lapult a tojásom, és ágyam szélére ülve vártam, hogy a fürdőszobába betérő Kao mikor jön végre ki. Amíg a polgármesterre vártunk, számtalanszor lefolytattam ezt a számonkérést a fejemben, de most úgy tűnt, mindent elfelejtettem. Valami oka biztos volt arra a férfinak, hogy miért nem jelentkezett, és ha ez olyasvalami, ami csak rá tartozik, hát nem akarom beleütni az orrom. Végül is, nem fűzött hozzá olyan nagy barátság, alig ismertem, sőt, szinte nem tudtam róla semmit, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy számadással tartozik nekem. Nyílt a fürdőszoba ajtaja és Kao lépett ki rajta.
- Kao... – éreztem, ahogy szemeim könnybe lábadnak. A megkönnyebbülés, hogy végre nyíltan beszélhetek vele, és az öröm, hogy épségben láthatom egy régi bajtársamat, elgyengítette lelkemet - azt hittük meghaltál...
Az ágyamról felkelve közelebb léptem hozzá, majd óvatosan felé nyúltam. Féltem, hogy el fog tőlem húzódni, de végül nem tette, így szorosan magamhoz öleltem.
- Úgy örülök, hogy életben vagy!- mondtam sírva, miközben szép lassan elengedtem és visszahuppantam az ágyikómra. Kao tekintete komor volt, nem látszott rajta semmi öröm, vagy megkönnyebbülés, így gyorsan letöröltem én is könnyeimet.
- Mondj már valamit... – szóltam rá. Már zavaró volt ez a feszült csend, és nem tetszett Kao némasága.
- Nem tehettem semmit. – mentegetőzött, ám még minding nem tudtam leolvasni semmit a tekintetéről.
- Mi az hogy nem? Segíthettünk volna! – ordítottam rá dühösen emlékezve arra, hogy legutóbb csak úgy elraboltatott minket néhány szárnyas szörnyeteggel ezzel eltávolítva minket a veszélytől - Az ember a társait nem koptathatja le csak ilyen egyszerűen! Egy küldetés, egy csapat! Nincs hősködés... – a végére hangom elhalkult, szinte már suttogtam.
- Tudod, akkor és ott Te meg Red... Mintha egy család lettünk volna. – mondta Kao. Nem mertem hinni a füleimnek, Kao, aki komor és megfontolt, ilyesmit mond? - Nem szabadott volna azt látnotok amit teszek, és jobb is lett volna, ha azt hiszitek, halott vagyok.
- Megőrültél? – szóltam közbe ám Kao folytatta.
- Ne érts félre. Nem akarok tragikus hős lenni. Nem szabadott volna látnotok amit csinálok, és aki vagyok. Nem akarom elmondani, még csak sejtetni sem, mert a vállamon hordok valamit, és ha valaki megsejti mi az, meg kell halnia.
Valami nem stimmelt, és kezdtem kissé megijedni az előttem álló férfitól. Tekintete még mindig oly sötét volt, mint a csillagtalan éjszaka komorsága.
- Mégis... mi történt azután, hogy minket félreraktál a képből? – folytattam a faggatózást makacsul.
- Nem mondom el. Ne erőltesd. – mondta, mire lehajtottam a fejem és szinte már feladtam a reményt, hogy valaha is megtudok bármit róla - A probléma az, hogy nem AKARLAK megölni. Ha van Chantai lenne a helyzetedben már halott lenne.
- Hogy mi? Ismeritek egymást? – kérdeztem meglepetten.
- Még él, nem?
Bólintottam. Újabb zavarodott csend következett, s hosszú pillanatok teltek el, mire végre meg mertem szólalni
- Mindenesetre... örülök, hogy életben vagy... és hogy... újra találkoztunk. – mondtam még mindig kissé megszeppenve, ám a mondat végére már őszinte mosolyt éreztem arcomon.
- Nem kedvelem túlzottan a helyzetemet. Egy egyszerűbb élettel is megelégednék, de nem egy olyanba születtem. Érted ezt?
- Un... – bólintottam igenlésemet kifejezve. Ez már túl sok volt. Bármi legyen is a konkrét dolog, ami rányomja bélyegét Kaora, nem rám tartozik, és mégis… már többet mondott, mint kellett volna.
- Akkor azt is megérted, hogy ha ezt a szobát elhagyjuk, nem ismersz? – kérdezte, mire én felháborodott tekintetett vetettem rá, de azért folytatta - Kao, vagy akárki, akit ismertél meghalt ott a kis faluban, én pedig Sorono Tavara vagyok, egy semmitmondó nevű bérgyilkos, mindenre megvehető, piti, előnytelen és felejthető...
- Azt már nem! Te is ember vagy! Ideje elfogadnod, hogy nem lehetsz örökké magányos farkas! – kiáltottam rá magamból kikelve. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni, ha valaki nincs tisztában a saját fontosságával, és ez Kaonál igen nagy problémának tűnt. - Ha másnak nem is... ha magadnak nem is... nekem fontos az életed!
- Azért vagyok az aki, hogy egy falunyi ember biztonsága olyan maradjon, amilyen volt. Nem ár érte pár év névtelenség.
- A társaidnak nem hazudhatsz! Ők... mi mindig tudni fogjuk, hogy ki vagy! – mondtam. Nem voltam benne biztos, hogy Kao elfogad-e engem társának, vagy csak egy ismerős vagyok, de reménykedtem benne, hogy idővel kialakul köztünk valami bizalom.
- A társaim messze vannak innen. Chantai meg a többiek csupán arcok, akikkel találkozom. – gondoltam hogy ilyesmit fog válaszolni.
- Most mégis egymásra vagyunk utalva! Mind a négyen! Most Gab, Kaensho és én vagyunk a társaid! Bizalom nélkül pedig... nincs esélyünk, ha komolyabb ellenféllel találkoznánk! – folytattam. Mély kapcsolatok nélkül is lehet a harcos társ, ha az ember kiállja a próbákat a vész óráiban.
- Chantainak már híre van, messze földön is. Bízom az erejében. A tiedet pedig már ismerem. Ha azóta fejlődtél is, nincs mitől félni.
- Ez nem erő kérdése, hanem a csapatmunkáé...
- Kompatibilisek vagyunk, és mindkettőnknek meg van a maga rendje, tudjuk mit kell tennünk. Nem tudsz meggyőzni. Most még biztos nem.
Kao sötétsége talán most volt a mélyponton. Csendben várakoztam, hogy mi fog történni, de újra rányomta bélyegét a némaság a szobára. Egyik kezemmel fél arcomat eltakarva gondolkodtam. Bizonyára nem a legszebb emlékeit zargattam fel Kaonak, s ezért csak én voltam a felelős. Úgy éreztem, bocsánatkéréssel tartozok neki – pedig épp azt akartam belőle kihúzni.
- Sajnálom, Kao... – törtem meg a csendet, ám semmi sem történt.
- Köszönöm. – válaszolt egy idő után majd sarkon fordult. Nem, még nem mehet el, annyi kérdésem van még hozzá. Ha most elmegy, lehet, hogy többé nem lesz hajlandó ismerőseként tekinteni rám. Elkaptam kezét, ezzel újra magamra vonva a figyelmet
- Azt mondod... ha kilépsz ezen az ajtón... nem Kao leszel, hanem Sorono Tavara? – kérdeztem tőle egy előző mondatára visszautalva. A keze meleg volt, s kissé el is pirultam, de másképp nem állíthattam volna meg. Figyeltem minden egyes szavára, hátha megérthetem a gondolatait. Nem volt könnyű dolgom vele.
- Kao mindig is leszek, ha szabad ember leszek, és csak a magam lelkével játszom. De neked már nem lehetek más, mint Kao. Már ismered a nevemet. Csak a titkom ismerői ismernek így... és te. Mindenki másnak viszont bőven elég Sorono Tavara, az eldobható és elfelejthető...
A szavai szívembe markoltak. Mérhetetlen magányt láttam szemeiben, ám valamiért mégis kitüntetve éreztem magam. Én… ismerem a nevét, még ha titkait nem is.
- Köszönöm... – még mindig mosolyogtam. Kao nagyot sóhajtott, és visszaszorította a kézfogásom. Vissza akartam rántani a kezem, de a szorításból egyikőnk sem engedett, s Kao mellettem landolt az ágyon. Vállaink összeértek, s nem mertem felé nézni. A szívem hevesen kalapált – ilyet még nem éreztem azelőtt, talán csak akkor, mikor Noahval találkoztam életem első küldetésén. Most Kao ült itt mellettem, egy felnőtt férfi, nem úgy mint akkor az a fiú… Kerestem a mellettem ülő tekintetét, néha-néha el is kaptam, s közben szabad kezemmel kitűrtem a hajam az arcomból. ~ Te jó ég, mit csinálsz, Kaori? ~ szólalt meg egy belső hang, de valamiért túl halk és jelentéktelen volt ahhoz, hogy érdekeljen. Kao engedett a szorításon, s ettől kicsit megzavarodva én is elengedtem őt, s kezeink az ölembe hullottak. Félig lehunytam szemeim azt várva, hogy mi következik. Teljesen Kaora bíztam magam, bíztam benne, mert az én gondolataim már igencsak kuszák voltak. A férfi feje lassan lesüllyedt, úgy tűnt a gondolatai már nem itt járnak, mikor egy leheletkönnyű, apró csókot éreztem a vállamon. Az arcom már olyan forró volt, hogy azt se tudtam, hogy a szobában van ilyen hőség, vagy én hevültem fel annyira. Lassan Kao felé fordítottam testemet, az ágyról lelógó lábaim pedig kissé felhúztam. Újabb másodpercek teltek el, s mintha az örökkévalóságból ocsúdnék fel, Kao arca megindult az enyém felé. Hevesen vettem a levegőt, ám az orrom már nem volt elég, s ajkaimat résnyire nyitva próbáltam oxigénhez jutni. A férfi arca már csak milliméterekre volt tőlem – elállt a lélegzetem. Megcsókolt s én viszonoztam azt. Elméletben már tudtam, hogy innentől mi fog következni, de most az agyam leblokkolt. Kao végigsimított combomon majd fedetlen hasamra tévedt keze, s én megborzongtam. Soha senki sem volt még velem ilyen gyengéd. Mintha Kao is másképp viselkedett volna, mint eddig, s ezt pozitív jelnek véltem. Óvatosan a férfi nyaka köré fontam karjaim, s közelebb húzódtam hozzá. Mintha minden ösztönből jönne, mert azelőtt nem volt ilyen tapasztalatom. Kao kihúzódott ölelésemből s ajkaink eltávolodtak. Végre megint elég levegőhöz jutottam, s mélyet sóhajtottam. Megint érezni akartam azt a gyengéd, kedves csókot, így visszahúztam magamhoz a férfit, ám ő ellenkezett s inkább a nyakamat vette célba. Harapásai édesek és csiklandósak voltak, majd szívni kezdte a nyakam. Ismeretlen hangok törtek elő belőlem – a férfi minden apró mozzanatát élveztem. Keze közben melleimre vándorolt, majd miközben én tarkóját cirógattam, s hajába túrtam, ő a pólóm alatt újra megvizsgálta a domborulataimat. Nem tudom mennyi idő telt el, de Kao hirtelen megemelt, majd végigfektetett az ágyon. Ekkor, mint derült égből villámcsapás, szemem sarkából láttam, ahogy kincsként óvott táskám elindul az ágy szélének irányába, majd a peremén táncol, s végül lepottyan. Utána nyúltam, de már késő volt, s páni félelem lett úrrá rajtam, mikor a táska épségben emelkedett fel egy kristálytálcán. Kao…
- Ennyire fontos? Mi van itt? – kérdezte a lehető legmegértőbb hangon, amit valaha is tőle hallhattam.
- Egy kicsi élet, ami még nem látott napvilágot... – válaszoltam kissé elpirulva. Kao már nyúlt is a táska tartalmáért. Először meg akartam akadályozni, majd rájöttem, hogy nincs mit rejtegetnem előle. Csíkos tojásomat előkapta és alaposan szemügyre vette.
- Nem olyan gyenge ez, hogy ennyitől baja legyen - mondta, miközben egy nyakláncot halászott elő valahonnan. Azon medálként egy kristályban egy apró tojáska volt, mely hasonló erőket sugárzott magából, mint az én csíkosom. A férfi mágiájával eltűntette a kristályt s a kis tojás a melleim közé pottyant. Nagyon meleg volt, s éreztem az apró szív dobbanásait odabent.
- Nahát... – mosolyodtam el. Végre valami közös bennünk…
- Nem lesz bajuk – mondta kedvesen, miközben saját apró tojását az enyém mellé helyezve, mágiájával egy közeli asztalra transzportálta. Egy újabb hosszú, szenvedélyes csókkal végre megnyugodhattam, s lelkem háborgásától eltekintve, biztonságban éreztem magam a férfi karjai közt.

Egy pillanatra felébredtem, s azt láttam, ahogy Kao épp a táskámat dugja takaróm alá, benne a tojásainkkal. Apró jó éjt csókot lehelt ajkaimra, én pedig a hátizsákomat magamhoz ölelve merültem mély álomba, abban a tudatban, hogy az előző nem csak káprázat volt, hanem maga a megmásíthatatlan valóság.

Túl okat inaktívkodtunk, eleinte teljesen lustaság, az utóbbi időkben részemről viszont telített időrend miatt... A küldetés eléggé elszállt a fejünk fölül szerintem, és nekem is lenne mi mást játszanom, így szerintem haladjunk.

Köszönet
Kao

Én teljes mértékben szeretném folytatni, érdekel a történet, csak hát nem nagyon sikerült megbeszélnünk az eseményeket, de Kaoval szerintem meg tudjuk oldani a jövő hét folyamán a küldetést.

Pux, luw,
Kaori

Az előzőekre reagálva, végül is lehetséges a folyatás, főként, hogy megoldódott a netproblémám is végre.