Den Starkiller

/Előzmény, a "Szövetség a múltból" című kalandtrilógiához./

Az est leszálltával, az emberek szíve nem oktalanul telik meg félelemmel. Napunk fénye elhal, s helyét a Hold és távoli csillagok ezüstös palástja veszi át, mely rávilágít a bennünk rejlő, elfojtott hajlamokra… és ekkor jönnek el közénk a démonok.
Ám, a közhiedelemmel ellentétben, az igazi démonok, nem a pokol mély bugyraiból másznak elő, hogy félelembe taszítsák az éjszakát… pont ellenkezőleg: az igazi démonok, a sötét égboltról szállnak alá. Talán pont ezért is van, hogy hajnalok hajnalán, nem alszom, hanem léghajónk deszkás fedélzetét koptatva, a főcsarnokunk irányába tartok, ahol a nekünk szánt felkérések fala is található. Ugyanakkor, a hatalmas helységbe beérve, nem nehéz kiszúrnom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor akar küldetést vállalni. Igaz, hogy a nappali nyüzsgéshez képest, nagyon is csendes a csarnok, ám nem nehéz kiszúrni a felkérések előtt álldogáló lányt, kinek rózsaszín tincsein, szolidan tükröződik a Hold ezüstös fénye.
- Álmatlanság? – Kérdezek rá, miközben a fal elé sétálok.
- Túl sok felkérésünk marad elvégezetlenül mostanság. – Tépkedi le a lapokat. – Épp ezért beszámozom, majd végrehajtom őket. Ez lesz a 16...
- Mindet? – Szakítom félbe.
- Ez a küldetésem. De, ha akarsz egyet, tessék, válassz. – Nyom a kezembe egy kupacnyi plakátot. – Ezek mind 10-es, vagy kisebb számot kaptam amúgy is.
- Rendben...
A megannyi papirost lapozgatva nem igazán tetszik meg egyiknek se a tartalma, mindaddig, amíg egy bizonyos akció tervezetéhez nem érek... mondjuk, nem arról van szó, hogy ez az egy nagyon megtetszett volna, sokkal inkább ledöbbentett.
- Ezt elviszem. – Nyomom vissza Meldy kezébe az összes többi felkérést.
- Rendben...

Mikor már az éjfekete égboltot szelem Pegasus hátán, kicsit elgondolkozok a terveimen. Az bizonyos, hogy ez a küldetés, amit a kabátzsebembe gyűrtem, igencsak nagy veszélybe sodorhatja a Blue Pegasus-t... annak a lánynak a céhét...
Valamiért, még azóta is sokan gondolkozok azon az éjszakán... olyan dolgokat elevenített fel, melyekről már azt hittem, hogy rég kivesztek belőlem. És nem akarom, hogy annak a lánynak baja essen...
Igaz, így valamelyest megszegem a céhem, egyébként nem is létező szabályait... de a Blue Pegasus amúgy se jelent ránk veszélyt. Még a Tanácsnak sincs meg az ereje, hogy szembeszálljon velünk, ahogy egy máguscéhnek sincs. Így nem jelent különösebb bonyodalmat, ha figyelmeztetem őt a közelgő veszélyről... hisz a mi falunkon már nincs meg a felkérés, de a megannyi kisebb sötét céh valamelyike még mindig elvállalhatja.
Már jócskán élénksárgára festik Napunk sugarai a tájképet, mikor szárnyas csillagszellememmel földet érek.
- Látod, mondtam, hogy nincs semmi veszélyes az éjszakai repülésben. – Vigyorgok rá, miközben tenyeremet végigsimítom arcán.
- Ezúttal szerencsénk volt... de a baj bármikor bekövetkezhet. – Sóhajt egyet, majd a szokásos fényjátékok kíséretében visszatér saját világába.
Kicsit még sétálgatok a fokozatosan felelevenedő városi utcákon, majd, amikor reggel kilencet üt egy közeli templomóra, elindulok a célállomásom felé.
A Blue Pegasus céhháza pont olyan, mint amilyenre számítottam. Csicsás, figyelemfelkeltő, és... rózsaszín téglákból áll...
Az előkészületeimmel nem lehet gond, még a kedvenc ujjatlan felsőmről is lemondtam, helyette egy inget vettem fel kabátom alá, hogyha azt, valamilyen oknál fogva lerángatná rólam valaki, ne legyen látható céhem szimbóluma.
Nagy levegőt veszek, majd eltökélten belépek a díszes épület előcsarnokába.
- Atsui Orestes-t keresem! – Zengem be a helységet.
Vörös szemeimmel pásztázni kezdem az aulát, hisz nem úgy tűnik, mintha bárki is segíteni akarna keresésemben. Ugyanakkor, Atsui alakja helyett, mindösszesen döbbent arckifejezéseket találok… ~ Valamit nem jól csináltam?
- Den? – Cseng füleimben az ismerős hang.
Tekintetemet azonnal felé fordítom, s ki is szúrom a keresett leányzót. Egy ideig csak nézzük egymást, majd amikor magához tér ámulatból, Atsui nagy hévvel megindul az irányomba. ~ Most már biztos, valamit nem jól csináltam...
- Megvesztél? Csak úgy berontasz egy legális céh központjába, és a nevemet kiabálod? –Vonszol ki az utcára. – Mit keresel itt?
- Nos... izé... sajnálom, de mutatnom kell valamit... – Fordítom el tekintetem.
Mély levegőt veszek, hisz nyílván nem fog neki örülni, de ismételten szólítanom kell röpképes csillagszellemem.
- Pegasus kapuja, nyílj meg!
Az enyhe reggeli fuvallat hirtelen feltámad, s láthatatlan hullámai közt, égkék színű fényszemcséket sodor magával, melyek végül kiformálják paripám kecses testét.
- Den, ugye tudod, hogy nem szeretem az emberek világát? Miért idézel meg ugyanazon nap, már másodjára? Ez így egyáltalán nem lesz jó... – Kezd el panaszkodni.
- Bocsi, de szükségem van rád. – Nézek rá, majd visszafordulok Atsui-hoz. – Tudom, hogy nem örülsz annak, hogy itt vagyok... tudom, hogy azt ígértük, elfelejtjük egymást... és azt is tudom, hogy őrültség ilyet kérnem tőled... de... kérlek higgy bennem. Mutatnom kell neked valamit, mely az egész céhed jövőjét meghatározhatja... szóval, kérlek... bízz bennem... – Nyújtom ki neki karomat.
- Hova megyünk? - Ragadja meg tenyeremet Atsui.
- Nem megyünk messzire. - Segítem fel Pegasusszra.
Lévén, hogy mindketten elhelyezkedtünk hátán, magasztos csillagszellemem gyors vágtatásba kezd, s így lendületet véve testén, egy erőteljes szárnycsapással felszökken a levegőbe.
Az ámulatba ejtett járókelők alakja egyre kisebbnek tűnik víziónkban, s hamarosan a színes városi látképet is felváltja, a település mellett elterülő, harmonikus zöld mező tája.
Körülbelül 10 pernyi, légvonalban megtett utazás után, el is érjük célunkat, s intek Pegasussznak, hogy tegyen le minket, az egyik tárna előtt kiálló, élesen ívelődő sziklára.
Röpképes paripám, hatalmas szárnyait fesztávolságra kitárva vesz alá lendületéből, s hamarosan földet is ér.
Patkókat sose látott patáival idegesen kopogtatja a sziklaszirt érdes felszínét, miközben én lesegítem Atsui-t hátáról. Szemeink elé, végtelennek tűnő, a ködtől elhomályosított hegycsúcsok sorozata tárul, miközben bőrünkön megérezzük az itteni éghajlat jellegzetes csapadékát, a hófehér, ámde rideg havat.
- Elmondod végre miért jöttünk ide? - Néz rám Atsui.
- Nos-
- Den, ugye nem akarsz engem itt kint hagyni, amíg ti feltárjátok ezt a baljós járatot? - Szakít félbe Pegasus.
- Nos, hogy őszinte legyek, valami hasonlót terveztem.... - Fordulok felé, arcomon zavarodott mosollyal. - Tudod, ma már kétszer is megidéztelek, ha harmadjára is meg kellene tennem, teljesen kimerülnének a tartalékaim, szóval....
- Határozottan tiltakozom! - Emeli fel hangját. - Egyedül maradnék idekint a hidegben, és különben is, ki tudja miféle rémségek mászkálnak itt a magashegyekben?!
- Ööö... hegyi kecskék?
- Ez nem vicces! Vissza akarok menni!
- Jó, jó... - Sóhajtok fel lemondóan.
Pegasussznak se kell több, válaszomat halva, eggyé válik a hópelyheket szállító hegyi széllel, s alakja eltűnik szemeink elől.
- Nézzük a dolog jó oldalát, így meg tudom idézni az idegenvezetőnket. - Csatolom le vigyorogva másik ezüstkulcsom az övemről. - Egyszarvú kapuja, nyílj meg!
Lábaim előtt apró, ugyanakkor élénken ragyogó fényszemcsék kezdenek játékos mozgásba, mígnem egy gömbbé összeállva, megteremtik azt a formát, melyet kipukkantva, Monoceros átlépi a két világ közti átjárót.
- A csillagszellemek különösen érzékenyek a világok közti átjárókra, hisz maguk se ebből a létsíkból származnak. - Guggolok le a kis egyszarvú mellé, majd tenyeremet végigsimítom a hóba kaméleonként beleolvadó szőrzetén. - Mond csak Atsui, te mit tudsz a párhuzamos világokról? - Nézek a lányra.
- Nos.. én nem sokat. – Válaszol bizonytalankodva. – Olvastam már a csillagkulcsok mágiájáról, amiket te is használsz, de nem igen mélyültem el benne. Illetve ismerek fegyvermágust is. De hogy őszinte legyek nem sokat tudok a párhuzamos világokról. Miért kérdezed? És miért nem válaszolsz a kérdésemre? Den, kérlek mondd el mi folyik itt!
- Ne aggódj, részletesen elmondok mindent, pont ezért is hoztalak ide. - Tápászkodok fel Monoceros mellől. - Abban igazad van, hogy a csillagszellemek lakhelye is egy, a megannyi velünk párhuzamos világ közül, ám azon kívül még számtalan létsík létezik. Mivel már elég rég óta vagyok a céhben, és valamelyest a mágiám is kapcsolódik hozzájuk, a mesterem beszélt nekem ezekről a világokról. Vannak, melyekben béke és harmónia virágzik; vannak, melyekben a fény és sötétség egyensúlya a meghatározó, de olyanok is akadnak, hol a gonosz uralma teljes és tökéletes. Egész világok, melyekben a Nap sose hoz fényt az örök éjszakába, hol az igazi démonok honolnak, kiknek egyetlen céljuk... a pusztítás. - Nézek be a közeli tárna sötét járatába. - Természetesen, ezekbe a világokba is nyithatóak átjárók, mint ahogy mi, csillagmágusok is kapukat vájunk szellemeink lakhelyére, kulcsaink segítségével. Bár, egy ilyen átjáró megnyitása jóval bonyolultabb... viszont, ez a barlang egy sötét titkot rejt magában...
Mondandómban egy kis szünetet tartok, majd egy közeli, korhadt facsemete törzséről letépkedem ágacskáit, s azzal együtt sétálok vissza Atsui mellé.
- Van nálad gyufa?
A lány zavarodottan bólint egyet, majd táskájából elővarázsol egy doboznyit az említett alkalmatosságból.
- Köszönöm. - Veszem el tőle a gyufákat. - Tessék, cserébe megkapod ezt. - Nyújtom át neki mosolyogva a kabátom.
Mindezek után, ingemről letépkedem két szárát, majd azt a korábban letört fatörzsre rátekerve, egy fáklyaszerűséget kreálok. Az Atsui-tól kapott gyufákkal hamar lángba is borítom a tárgyat, mely így fényforrásként szolgálhat majd a sötét barlangban.
- Persze, nyilván felmerült benned a kérdés, hogy miképp kapcsolódik ez az egész átjárós téma a céhedhez? - Nézek ismét a lányra. - Tudod, a céhem falán találtam egy megbízást, melytől minden világos lesz majd a számodra. De, mielőtt még kivennéd kabátom belsőzsebéből a szórólapot, válaszolj még egy kérdésemre, kérlek. Szerinted mire van szükség, egy dimenziók közti átjáró megnyitásához?
- Nos.. gondolom sok varázserőre. Különleges mágiára, ilyesmi. - Feleli, miközben kérdően rám pillant.
- Bingó, varázserőre. És ennek a hegynek a közelében, a legnagyobb varázserőforrás... a céhed. - Mutatok rá az alkarján ékeskedő Pegasus szimbólumra.
Atsui, feleletemet halva, kapkodva, szinte remegve hatja szét a megbízást, melyet valószínűleg minden egyes sötét céhhez eljuttattak. Bár, őszintén szólva, fogalmam sincs, miképp fog reagálni az ott leírtakra, melyek a következőek:


- Tudod, ez egy tipikus körözési plakát... - Magyarázom a lánynak. - Mivel a megbízás szerint, az említett férfi ezt a hegységet kutatja, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az itteni kapu feltárásához van szüksége varázserőre...
- De miféle kapu? A megbízásban nem említ semmilyen kaput, vagy másik dimenziót. - Veti fel a kérdést, majd egy kisebb szünetet követően, ismét beszélni kezd. – Akkor ez most azt jelenti, hogy a céhtársaimra vadászni fognak? Ezt nem hagyhatom. – Közelíti meg a barlangot. – Ha elintézem a fickót, akkor a megbízás érvényét veszti, és a többiek biztonságban lesznek. Ha kell, meg is ölöm, nem érdekel mi a végső célja. Segítesz nekem? – Néz vissza rám. – Nyugodtan mondhatsz nemet, akkor egyedül intézem el.
- Ha már idáig elkísértelek, nem foglak cserben hagyni. - Mosolygok rá. - Viszont, azt nem tudom garantálni, hogy a megbízást feladó kutató is itt tartózkodik. - Sóhajtok fel. - Tudod, a cetli szerint, alvilági figurákon keresztül lehet felvenni vele a kapcsolatot... azaz, bárhol lehet. Viszont, két oka is van, amiért be kell mennünk a barlangba. - Mutatok fel két ujjamat. - Az egyik, mint arra te is rájöttél, abból ered, hogy vadászni fognak a társaidra. Ha valamelyikőjük eltűnne, tudni fogod, merre keressétek őt. - Hajtok le egy ujjam. - A másik, hogy megérthesd az átjáró és a megbízás közti összefüggést. Mint már mondtam, ez az elfeledett, sötét barlang, egy, még a járatainál is jóval sötétebb titkot hordoz magában. - Sétálok Atsui mellé a bejárathoz.
- Az idő miatt nem kell aggódnod, az egyelőre nekünk dolgozik. Mivel a mi céhünk falára felakasztott megbízás jelenleg nálad van, így azt tőlünk már senki sem fogja elvállalni. A Balam Szövetség másik két tagját pedig nem úgy ismerem, mint akik foglalkoznának az ilyesféle megbízásokkal... magyarán, a sötét céhek ikonjai nem fognak nekimenni a klánotoknak. Persze, kisebb sötét céhből annyi van, mint a szemét, de nekik időbe telik megszervezniük egy ilyen akciót. És, ha meg is teszik, akkor se frontális támadásokkal fognak próbálkozni... egyenként próbálnak majd elkapni titeket, különösen olyankor, amikor arra a legkevésbé számítanátok... ők már csak ilyenek. - Nézek Atsui-ra. - Szóval, nem kell aggódnod, van időnk, hogy kifejtsem mi is ez az egész. És ugyan, a barlang lehet ijesztő lesz, de egyet se félj, nálam nincs félelmetesebb dolog a sötétben. - Vigyorodok el, hogy hülyeségemmel is kissé nyugtathassam a lányt. - Szóval, bemegyünk?
- Menjünk. – Feleli halkan, s azzal be is lépünk a sötét tárnába.
Monoceros lelkesen elénk szalad, mi pedig, az ő tempóját felvéve kezdjük meg túránkat. A fáklya mindenképp jó ötletnek bizonyult, hisz, bár lángja nem túlzottan erős, mégis kellemes érzéssel tölt el minket, mikor a falakat megvilágítva, rég nem látott fényt gyújt az elhagyatott járatokban.
Kis termetű csillagszellemem pontosan tudja merre kell mennünk, mibenlétéből adódóan érzékeny az olyan helyekre, hol gyengék a világok közti demarkációs erők.
Apró testével gyorsan veszi a kanyarokat, miközben lábaink nyomán egyre jelentősebb részt hagyunk magunk mögött, a labirintus útvesztőiből.
- Tudod hova megyünk? - Kérdez rá útközben Atsui.
- Nos, elméletileg igen, bár, hogy őszinte legyek, még sosem jártam itt ezelőtt. - Fordulok felé, miközben szemem sarkából Monoceros mozgását figyelem. - Viszont, azt pontosan tudom, hogy mi történt itt sok-sok éve, melynek tényét megpróbálták eltörölni a történelemből... persze, ez csak részben sikerült nekik... De a lényeg, hogy tudni fogom, mikor érkeztünk meg a kívánt helyre.
Túránk során Atsui sűrűn belevés egy-egy karcolást a járatok peremébe, így jelölvén utunkat... ami végül is nem rossz elgondolás, hisz jobb félni, mint megijedni. Minél mélyebbre és mélyebbre érünk a hegy gyomrában, annál inkább átjárja testem a helynek a sötétsége. Még valamelyest én is beleborzadok, amikor belegondolok, hogy minek a szem és fültanúja volt ez az ősi képződmény, ittjártunk előtt évszázadokkal... vagyis, nem is borzongás ez... Sokkal inkább izgalom... megszállottság. Lassan egy éve vagyok tagja céhemnek, mely az alvilág egyik leghatalmasabbikja... ez alatt az idő alatt szívem nagy része megtelt sötétséggel, és eltorzult hajlamokkal. A barlang sötét energiái pedig egyfajta fekete parázsként világítanak rá személyiségem ezen részére, várva, hogy a parázsból felgyúlhasson a fekete tűz, s igazi valóm eluralkodjon rajtam...
Gondterhelten járom tovább ösvényünk, majd körülbelül fél órányi gyaloglás után, megpillantom célunkat. Járatunk végén sejtelmes fények gyúlnak fel, s halványodnak el újra, így megvilágítva az ott elterülő, hatalmas helységet, melynek közepén egy mélybarlangi tó vize tükrözi vissza, a mennyezeten pompázó, megannyi színben tündöklő mágikus kristályok fényét.
Monoceros, megérezvén a terem energiáit, vágtatásba kezd puha patáival, s úgy ügetne be a helységbe, ám amikor már majdnem beérne, apró teste visszapattan, s a járat végén ősi, fekete rúnaírás izzik fel, mely minden bizonnyal az illetéktelen behatolókat hivatott távol tartani.
- Hihetetlen, megannyi év után még mindig aktív... bár, nem is vártam kevesebbet. - Simítom végig tenyerem az eredendően gonosz varázslat, sík megtestesülésén. - Ne aggódj pajti, már így is eleget segítettél. - Paskolom meg vigyorogva, kis unikornisom elszontyolodott kobakját. - Azt hiszem, csak egy módon juthatunk be... - Sóhajtok fel, miközben lecsatolom egyetlen zodiákus kulcsom az övemről.
Monoceros szándékaimat felismerve, rögvest visszatér saját világába, miközben én, minden maradék erőmet összegyűjtve, megidézem a számomra legkedvesebb csillagszellemem.
- Szűz kapuja, nyílj meg!
Aranyozott kulcsom sugarában felragyog a sokágú, s bonyolult mágikus pecsét, melynek ereje rögvest megjeleníti legelszántabb segítőm. Bár, reggel volt alkalmam pihenni, miután Pegasus távozott ebből a létsíkból, testemben mégis érzem, hogy ez az idézés már teljesen a határaim peremére sodort.
- Csodálatos előadást nyújtottál, mint mindig, Starkiller kapitány. - Hajol meg üdvözlésképp. ~ Bár, fogalmam sincs, mire céloz...
- Tudnál segíteni, Virgo?
- Ha nem haladja meg kérésed képességeimet, mi sem természetesebb.
- Az a mágia... fúrj alá egy járatot, hogy átjuthassunk rajta.
- Értettem. - Feleli szokásos hangnemén, s azzal bele is veti magát a talajba.
Az érdes, megkeményedett barlangi kőzet sem okozhat komolyabb kihívást Virgo-nak, ki könnyedén kivájja a kívánt járatot.
- Akkor hát... induljunk. - Fordulok vissza Atsui-hoz.
Újdonsült alagutunkon átsétálva végül is bejutunk a kívánt terembe, amit már Virgo időközben szemmérték alá vett.
- Ez a hely... csak úgy áramlik itt a varázsenergia. - Jelenti ki, mikor felérünk mellé.
- Nem is szabadna másképp lennie... - Nézek rá, majd Virgo, gyengeségemet megérezve úgy dönt, hogy nem táplálkozik tovább testem varázserejéből, mely ilyen téren, már így is csontszáraz...
- Elnézésedet kérem. - Hajol meg, majd aranyló buborékokra szétválva elhagyja köreinket.
Távozásával egyidőben testemen égető érzés fut keresztül, s összeszorított fogsorom résein át, egy adagnyi vér csapódik ki a koszos talajra. Ugyanakkor, sikerül erőt vennem magamon, és a kristályos fényű tó mellé állva, Atsui-ra tekintek.
- Megérkeztünk...
- Igen. – Feleli, majd egy levegővétel után folytatja. – Jól vagy? Nem kéne pihenned?
- Ugyan, semmiség. - Felelem vigyorogva.
- Mire szolgálnak ezek a kristályok? És egyáltalán mi dolgunk van itt?
- A kristályok egyfajta zárként szolgálnak. Ezeknek a képződményeknek a varázsereje zárja el az itteni átjárót. - Tárom ki karjaimat, miközben vigyorom mit sem halványul, s úgy folytatom előadásom. - Mond csak Atsui, hallottál már Zerefről? A férfiról, ki 400 éve a fekete mágia mesterévé vált, s olyan sötétségbe taszította a világot, amilyet az még sose tapasztalhatott előtte.
A lány egy bizonytalan bólintással jelzi, hogy nagyjából sejti, kiről beszélek.
- 4 évszázaddal ezelőtt, számtalan démon járta világunkat, melyeket Lord Zeref teremtett. Legtöbbjük ugyan vakon követte teremtőjük akaratát, de olyanok is akadtak, kiknek megvoltak saját ambícióik. Történetünk főszereplője is egy ilyen démon, név szerint Mefisto, az árulás ördöge. Mefisto, hogy hatalmat szerezhessen magának, emberi formában járta a kontinenst, s híveket toborzott maga köré. Mivel az emberiség akkoriban a kétségbeesés peremén állt, mindenbe belekapaszkodott, ami reménnyel kecsegtetett számára. A démon pedig ezt kihasználta, és sok fajtársát megölve, elhitette az emberekkel, hogy az ő oldalukon áll. Fanatikus híveit, kik mit sem tudtak mesterük igazi kilétéről, Mefisto erre a helyre hívatta... itt pedig egy szertartás keretében mindet feláldozta, hogy saját erejét megtöbbszörözhesse. Persze, Lord Zeref nem nézte jól szemmel, hogy egy démona ilyen nagy hatalomra tett szert... épp ezért, legyőzte saját teremtményét, és eme barlang falai közt, egy másik dimenzióba űzte, majd ezekkel a kristályokkal zárta el a világok közti kaput. - Itt egy kis szünetet tartok, majd ismét Atsui-ra nézek. - Épp ezért, mivel ezen hegység kutatója adta fel a megbízást, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a céhed mágusainak erejét kiszipolyozva akarja ismét megnyitni a dimenziókaput. És, ha egyszer Mefisto kiszabadul, az jóval veszélyesebb lesz rátok nézve, mint az, hogy kis sötét céhek vadásznak a társaidra... - Ezen a ponton tenyeremet az arcomra csapom, oly módon, hogy az alól csak jobb szemem látszódhasson ki, melynek vörös fénye, minden eddiginél élénkebben ragyog. - Érzed ezt Atsui... Most is itt van... ebben a teremben... és minket figyel...
Valamiért úgy érzem, ennek a helynek az energiája teljesen magával ragad. Fáradt testem vére szinte égni kezd, s újult pezsgéssel itatja át azt. Szemeim lángokba gyúlnak, vigyoromat pedig olyan szélesre húzom, amennyire csak arcom izmai engedik. Mámoros állapotomból Atsui hangja zökkent ki.
- Den? - Guggol le a tavacska elé.
- Hmm?
- Nézd mi van itt!
- Micsoda? - Kérdezek rá kíváncsian, hisz érdekel, mit vehetett észre a vízben, majd leereszkedek mellé. - Hol?
- Itt! - Feleli, majd érzem, ahogy a forrás jéghideg vize szétcsapódik felforrósodott arcomon, nem sokkal rá pedig Atsui tenyerének csapásával is megismerkedhetek. Meg kell mondjam, nem esett túl jól, azok után, hogy milyen túlvilági érzés ragadott magával.
- Ezt meg miért csináltad? - Vonom kérdőre, mint valami kisgyerek, akitől elvették vadonatúj játékát.
- Azért, hogy magadhoz térj. Teljesen elborult az agyad ettől a helytől. Jobb lesz, ha nem időzünk itt túl sokáig. - Feleli, majd felsegít a talajról.
Mély levegőt veszek, és rá kell jönnöm, valamelyest igaza van Atsui-nak. Testem lehűlésével azonosan a fejem is kezd kitisztulni, és hamar rájövök, hogy az itt mozgó energiák, már jóval rosszabb hatást gyakorolnak rám, mint amikor még csak a járatokban sétáltunk.
- Tehát? Most mit csinálunk?
- Azt hiszem igazad van, jobb lesz, ha most már elmegyünk innen. Az utat megjelölted idáig, így, ha szükséges bármikor idetalálhattok, és azt is tudod, mi áll a dolgok hátterében.
Azzal meg is indulnék a járat felé, melyet még Virgo vájt korábban, de lépteimnek hamar megálljt parancsol egy különös hangzavar, mely tökéletesen visszhangzik a jó akusztikájú teremben. Olyan ez, mintha valaki tapsolna...
Azonnal a hang forrásának irányába csapom fejem, s ki is szúrom hangulatfelelősünket, amint egy kiálló sziklalapon üldögélve ránk vigyorog.
- Gratulálok. Szépen összeraktad... bár, egy-két részleted hiányos, de nem rossz. - Zengi be kacagásával a lány a helységet, majd leugrik lesállásából.
- Nocsak, kit köszönhetünk köreinkben. Azt hittük meghaltál. - Vigyorgok rá.
- Sokkal inkább újjászülettem. - Közelít meg minket.
- Te ismered őt? - Kérdez rá Atsui.
- Ja... a neve Fabia. Fabia Arnser. Egykori céhtársam... de miután elvállalt egy megbízást, nyoma veszett, és hónapokig nem hallottunk felőle. Mindenki halottnak hitte. De ezek szerint él... és valami undormányra cserélte gyönyörű, és méltán rettegett szimbólumunk. - Mutatok a karján éktelenkedő skorpió jelre.
- Hát feltűnt? Tudod, elegem lett a Grimore Heart légköréből. Épp ezért is hagytam ott az egész hóbelevancot. Jelenleg egy vagyok, a Scorpion Venom két S-osztályú mágusa közül. Ezt a megbízást pedig mi már elvállaltuk... szóval hiába töröd magad.
- S-osztályú? Csak magadat teszed ezzel nevetségessé. Mégcsak a céhed nevét se hallottam ezelőtt sose... lefogadom, hogy a Grimore-ban még a mesteretek se ütné meg a középszintet. És te egy ilyen hulladékért ott hagytál minket... most pedig azon munkálkodsz, hogy kiszabadítsd azt a démont, amit maga Lord Zeref zárt el... szánalmas vagy.
- Cöh... pont ezért is hagytam ott a Grimore-t. Mindig csak "Lord Zeref, Lord Zeref"... az egész céhetek arra tette fel létét, hogy kiszabadítsatok egy őskövületet, ahelyett, hogy a jövőbe tekintenétek.
- Téves. Azért mentél el, mert nem tudtad elviselni, hogy egy ilyen elit céhben, te senki se vagy... beáltál a söpredék közé... gratulálok, sztár lettél a bolondok közt.
- Azt majd meglátjuk... - Rajzolódik ki szájára eszelős vigyora.
Hallom, ahogy Atsui felveszi mögöttem támadóállását, hogy lecsaphasson a lányra... mindazonáltal, bármennyire is fáradt vagyok, ezt nekem kell megoldanom.
- Majd én elintézem. - Tárom ki jobb karomat társam felé. - Atsui, adj valami fegyvert!
- Felőlem.. Ha ki akarod nyiratni magad, csak nyugodtan. – Vonja meg vállát. - Crystal Magic. – Tenyerében hamarosan alakot is ölt egy kristálykard, melynek színe leginkább a lány hajára emlékeztet. - Tessék. – Nyújtja át nekem a pengét.
Kissé kilihegem magam, ugyanakkor, vigyoromat megőrzöm, s testemmel valamelyest előredőlve rohamozom meg ellenfelem, miközben mindkét kezemmel rámarkolok pengémre.
- Ex-Quip: Magic Scythe! - Zeng füleimben a varázslat neve.
A következő dolog, amit homályos víziómmal felfogok, az kardomnak szilánkosra törése, valamint égető fájdalom, mely az egész felsőtestemen végighasít. Négykézlábra rogyva találom magam a talajon, miközben torkomból ismételten felszökik egy adag vér. Megpróbálok feltápászkodni, de ismerős kacagás csendül fel füleimben, majd újabb nyomást érzek a gyomromban... ezúttal talán egy rúgás lehetett. Pár métert arrébb csúszva, oldalamra érkezve állítja meg a testem egy, a talajból kiálló szikla, amikor is, fegyverek csattogása tölti meg a helységet... talán Atsui szállhatott harcba a lánnyal... nem tudom... még úgy-ahogy eszméletemnél vagyok, de képtelen vagyok felállni...


Az éjszaka egyszerre volt sötét és világos... én pedig egyszerre voltam boldog, és magányos.
Szülővárosom utcáit sejtelmes árnyak vonták leplük alá, miközben a Hold ezüstös kupolája, halovány fénybe borította a szunnyadó épületeket. Egy fiút leszámítva, már mindenki más nyugovóra tért. Ő azonban nem nyughatott, hisz a sors úgy rendelte, hogy aznap este tapasztalja meg élete első csodáját.
Izgatottan rótta a csendes utakat, mígnem elérkezett a település főterére, hol a márványból faragott szökőkút vize gyönyörűen szikrázott az ezernyi csillag fényétől, melyek apró gyémántokként díszelegtek az éjfekete égbolton.
A fiú, kissé még óvatlanul, ugyanakkor határozottan alkalmazta életében először azt a tárgyat, mely akkoriban legnagyobb értékének számított... egy, a szemnek gyönyörű, ezüstös ötvözetű csillagkulcsot. Szemkápráztató fényjáték vette kezdetét; ciánkék, ibolya és sárgás árnyalatok keveredésének színháza, melyek olyan képet alkottak a fiú elméjében, ami élete végéig beleitta magát emlékezetébe.
Ámulatát csak még inkább fokozta a fénykavalkád sűrűjéből előlépő, túlvilági teremtmény, melynek szépsége egy földi állatéhoz sem fogható. Létezése olyan ősi, akárcsak az univerzumé, külleme pedig olyan szemkápráztató, mint a csillagoké. A magasztos lény, tejfehér szőrzete büszkén oszlatta el maga körül az árnyakat, derekából kiálló szárnyai pedig azt az érzést keltették a fiúban, mintha csak egy mennybéli teremtmény szált le volna elé. Akkoriban még nem igazán tudta, hogy mi miért is történik, de egyvalamit biztosan tudott... ha a többi csillagszellem is ilyen gyönyörű, olyan mágussá akar majd válni, aki rengeteg ilyen barátra tehet szert.
Óvatosan a paripa sörényéhez emelte karját, amikor is furcsa érzés szaladt keresztül testén. Valaki a vállára helyezte kézfejét... a fiú szinte pánikszerűen fordult meg, hogy szemügyre vehesse, ki az, ki éjnek évadján így meglepi. Ám, a látványtól, mely elé tárult, még a vér is megfagyott ereiben... egy fekete kámzsa állt előtte, melynek csuklyája alól nem látszott más, csak a feneketlen sötétség. Riadtan hátralépett, miközben csillagszelleme, megijedve a történektől, elhagyta világát... a csodának vége szakadt, s nem maradt más a sötét téren csak ő... és maga a halál...

Tenyeremet rémülten az arcomra csapom, miközben hirtelen felülök fekvőhelyzetemből. Meg kell hagyni, furcsa egy álmot láttam... ennek a helynek az energiái még az emlékeimet is módosították látomásomban. Fogalmam sincs mennyi ideig nem voltam magamnál, de úgy tűnik Atsui - kinek lábai nyújtottak nyugvóhelyet a fejemnek- elaludlt közben. Kabátomat a nyakához terítem, majd kissé körbenézek a teremben. Olybá tűnik, hogy Fabia megszökött, hisz a holtteste nincs itt, mi pedig még élünk... ezek szerint Atsui legyőzte. Mindazonáltal, jobb lenne most már elmenni innen. Szerencsére, varázserőm egy része visszatért, legalábbis annyi mindenképp, hogy Pegasus-t megidézhessem.
Finoman megmozgatom a lány vállait, aki lassan fel is nyitja kék szempárját.
- Ideje lenne mennünk... - Közlöm vele halkan.
Atsui lassacskán feltápászkodik, majd mikor végleg kiszáll szemeiből az álom, elmagyarázza nekem, hogy mi is történt.
- A lány elfutott, bár nem mondhatnám, hogy ezen meglepődtem. – Veszi fel ismét kabátom. – Na jó kicsit többre számítottam azért egy volt Grimoire Heart tagtól. Talán mégse ti vagytok a legerősebb céh… – Kacsint rám, mire az én szívverésem azonnal extrém medrekbe sodródik.
Sose szerettem, ha céhünkre méltatlan emberek miatt vonják kétségbe erőnket. Ahogy Zancrow is mondogatni szokta, "a Grimore Heart-nek nincs szüksége hulladékokra".
- Amint te is láthattad, a lány vállán nem volt ott ez a jel... – Bökök rá céhes szimbólumomra. - Valamikor még ott volt, de hulladékká válva eldobta magától. Nem méltó a céhünk nevére. – Ezen a ponton felnézek, olyan büszkeséggel szemeimben, mintha csak dicső anyahajónk lebegne felettünk. - Mi vagyunk a legerősebbek. – Majd visszafordulok a lányhoz, és vigyorogva hozzáteszem. - Hogy ezt bebizonyítsam neked, halomra fogom ölni a céhét.
- Na persze.. – Nevet fel. - Nekem öléssel nem tudsz semmit bizonyítani, úgyhogy azt felejtsd el. ~ Pedig én komolyan gondoltam... hmph.
Bár, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogyan bizonyíthatnék akkor Atsui-nak. Nálam az erő fogalma abban merül ki, hogy eltiprom azokat, akik az utamba állnak. Akárcsak a céhem is... épp ezért is tartozunk a mágiavilág legmeghatározóbb hatalmai közé.
~ Ha öléssel, mások legyőzésével nem bizonyíthatok, akkor hogyan? Furcsák ezek a legális céhek...
Mindazonáltal, gondolataimat félreteszem egy időre, hogy elhagyhassuk végre ezt a barlangot. Út közben Atsui még fényt is szolgáltat számunkra, mely különleges kardjából árad.
- Sajnálom a ruhád, de korábban nem jutott eszembe ez a megoldás.. - Kér tőlem elnézést.
- Ne aggódj, az ilyesmi nálam amúgy is fogyóeszköz. Virgo pedig bármikor hozhat nekem újakat... - Oszlatom el aggályait.
Bár, gondolom az ő céhükbe elég komoly véteknek számít, ha valaki kárt tesz a saját ruhájában.
Végül is, elérjük a tárna kijáratát, hol szemeink elé vakító fehérség tárul. A hegységet heves hóvihar fogja rideg, csapadékos fuvallatainak sodrásába, ami nem túl jó előjel a közelgő légitúránkra nézve.
Tüdőmet megtöltöm a jéghideg, ugyanakkor kellemesen friss levegővel, majd Pegasus kulcsa után nyúlok. Mindazonáltal, Atsui gyengéden visszafogja a karom, jelezvén, nem tart jó ötletnek egy újabb idézést.
- Nem lehet, hogy ez még egy kicsit korai?
- Ne aggódj, nem lesz baj. - Jelentem ki mosolyogva. - Pegasus kapuja, nyílj meg!
Kulcsom vonalában halvány fénnyaláb izzik fel, majd a sebes hópelyhek áramlásában, újféle szélmozgást kialakítva, szemeink elé tárul szárnyas paripám alakja.
- Itt hideg van... - Néz rám, menten hogy összeáll teste. - És különben is, ma már harmadszorra hívsz ebbe a világba. Fárasztó ez így...
- Háromszor? Ezek szerint nem aludhattunk túl sokat... - Motyogom alíg halhatóan.
- Bárhogy is, ilyen hóviharban felszállni... - Tekint a távolba Pegasus. - Ez túl veszélyes volna...
- Hidd el, még veszélyesebb, ha itt maradunk. Már hallom is a hegyi kecskék patáinak dobogását, ahogy felénk tartanak... - Vigyorgok rá sejtelmesen.
- Jó jó jó... - Kezd el pánikolni. - Szálljatok fel. - Fordítja meg testét.
Nekünk se kell több, hamar helyet foglalunk Pegasus hátán, aki egy eréjes szárnycsapás után elrugaszkodik a talajtól, és a hóvihar sűrűjébe veti magát.
Bár, eleinte igencsak kellemetlenül érint, hogy egy szakadt ingben kell átvészelnem a rideg áramlatokat, gondolataimba temetkezve hamar megfeledkezek a környezetről. Nem hagy nyugodni az álom, melyet nemrég láttam. ~ Vajon a jó utat járom, hogy elérhessem gyerekkori álmom? Hisz legkedvesebb csillagszellemem is azért lehet most az enyém, mert megöltem előző tulajdonosát, ki méltatlan volt hozzá. Ha ezen az ösvényen járok tovább, vajon még több ahhoz hasonló esetben lesz részem, vagy... ennek az útnak a végén csak a halál vár rám... ?
Gondolataimból Pegasus patáinak kopogása zökkent ki, miképp a közeli város, kikövezett járdáihoz érnek. Atsui-val egyetemben leszállunk csillagszellemem hátáról, majd visszaküldöm a már így is megviselt paripámat saját világába.
- Nos, mivel nehéz lenne megmagyarázni, honnan jutottam ilyen információk birtokába, így, ha már itt vagy, te fogsz nekem segíteni elintézni, hogy senki ne zaklathassa a társaimat. – Mosolyog rám a lány. – Ellenvetés?
- Semmi olyan, amiről tudnék. – Felelem neki vigyorogva.

/Tabu "Az evolució folytatódik - Tango betanítása!" című kalandja, a saját perspektívámból./

- Ne már, mesteeeeer… - Nyávogok, mint egy kiélt, fürdős örömlány, Hades cetlijére. – Miért pont én? Az ilyesfajta munka sokkal jobban menne egy újonchoz.. küldje mondjuk Lizy-t, másra ő úgyse jó. Az a csaj még egy tojást se tud felütni használati utasítás nélkül…
Nos igen… alapvetően nem épp az elmés megnyilvánulások közé sorolandó ellentmondani céhünk alapítójának. Ugyanakkor, én talán már élhetek ennyivel… itt vagyok egy jó ideje, és minden eddigi megbízásom hiba nélkül teljesítettem. ~ Na és tényleg semmi kedvem ehhez a rablósdihoz… gyilkológép vagyok, nem holmi zsebmetsző. És különben is, ma a tetőn akartam csövülni…
Persze az aggot ezúttal sem érdeklik a mellébeszélések, lelkemet fürkésző tekintetével minden másnál jobban kifejezi, miszerint igenis el kell vennem tőle azt a papirost. Lemondó sóhajtással lépek a trónus elé, majd mélabúsan, életkedvemtől megfosztva tanulmányozni kezdem a mesterem ujjai közt árválkodó cetli tartalmát.
- Értem… szóval szerezzem meg ennek a nőnek a nyakláncát, és hozzam ide… - Dadogom, mint valami óvodás a „jól betanult” verset, miközben tekintetem elfordítom. – De van egy bökkenő, mester. Nekem közel sem elég vastag a pénztárcám a hosenkai árakhoz…
- Amiatt ne fájjon a fejed. – Akaszt elő egy kisebb szütyőt, súlyos öltözékének mélyéből. – Ez a költőpénzed, belátásod szerint rendelkezhetsz vele. – Adja át nekem a gyémántokat.
- Tényleg? – Kerekednek ki szemeim. – Miért nem ezzel kezdte? – Húzzák széles vigyorra ajkaimat az örömhullámok.
Magam is meglepődök azon, milyen gyorsan a tetőn találom magam, talán még kisebb porfelhőt is keltettem cipőimnek nyomán.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom röpképes bajtársam.
Csillagszellemem épphogy átlépi világunk határát, máris a hátára ugrom, s őrülten vihorászva előre mutatok.
- Ma nincs időm a lámaságodra! Lazulni fogok, te pedig gyorsan oda viszel, ahol mindezt meg is tehetem!
- Den, ne-
- Indulj, és egy hét szabit kapsz utána! Csak siess már, fürdőket akarok, masszázst, jó kajákat, szerencsejátékokat, és lenge öltözetű nőket!
Paripám igencsak kecsegtetőnek találhatta ajánlatom, hisz mire feleszmélek, mágikus léghajónk már nem tűnik többnek egy apró porszemnél, mely magatehetetlenül tovasodródik az égbolt királyságán.
Hosenkába érve a látvány teljesen magával ragad, pont olyan, mint amilyennek odafent hallottam. Külföldi, s belföldi egyaránt fellelheti itt képzelete játszóterének valamennyi vívmányát. Anyaföldünk mélyéről érkező termálvizekkel büszkélkedő fürdők; vásárlókat szirénekként csalogató kirakatok, és szalonok; valamint megannyi, különleges ételkölteménnyel ripacskodó étterem fogadja az ide érkezőket, mindezt szépen ívelt, keleties stílusú lakóházak ölelésében.
Bár a megbízásom részletező cetlim szerint, a nyaklánc tulajdonosa egy adott helyen dolgozik, én a biztonság kedvéért benézek az első utamba eső, impozáns épületbe is, hisz sose lehet tudni, talán számít az érkezésemre, és ott akar menedékre lelni előlem… amit én nem hagyhatok!
Könnyed léptekkel be is lépek a fürdő területére, mely, mint kiderül, nem csak a külcsínre ad. Márványlapokkal kirakott padló fogadja a vendégeket, minden egyes helységbe stílusosan kifaragott tölgyajtó enged belépést, míg a falak egyhangúságát, különböző festmények próbálják meg ellensúlyozni. Mindezek mellett a felszereltség sem utolsó, több szabásmintájú köpeny, kimonó, de még külön italos pult is igyekszik kielégíteni a kuncsaftok igényeit.
Jómagam részéről egy sötétkék köntöst öltök magamra, mely tökéletesen elfedi céhem címerét, valamint mellső zsebe kiváló tárolási lehetőséget biztosít kulcsaim számára.
Életvidáman meg is indulok az egyik melegvizű forrás felé, ám az első fordulónál hirtelen nyomást érzek a mellkasomon, majd hamarosan már a földön találom magam.
Dühtől vezérelve tekintek fel merénylőmre, kinek alakja hamar ki is rajzolódik előttem… bár ne tenné…
Egy ideig csak nézzük egymást, vörös szemeink éltető lángjai tépdesni kezdik a velük szinte teljesen azonos, skarlátos íriszeket.
- Már megint te... – Szólalunk meg végül, miközben én még kihasználom utolsó alkalmam, hogy betekintsek a lány törölközőjének leple alá… ennyi igazán kijár már nekem is, legalább egy jó emlékem legyen vele kapcsolatban. - Mit keresel te itt? – Szürcsöl bele zafíros árnyalatú italába.
- Mi az, hogy mit keresek itt? – Tápászkodok fel idegesen. – Először is, valami olyasmit kéne mondanod, hogy „Bocsánat, amiért fellöktelek, nem volt szándékos, csak hát béna vagyok, na meg vak, mint a hadirokkant vakond, nézd el nekem, kérlek…” – Sóhajtok fel. – De jó, ha már az illemet nem vágod, akkor had kérdezzem meg, nekem nem szabad itt lennem, vagy mi? Heeee?! – Hajolok bele kiötlött nyelvvel a képébe. – Sehol se láttam „Dennek belépni tilos!” feliratot. És igen, én is ki szeretnék kapcsolódni néha, tudod, nehéz az élet, ha a hozzád hasonló őrültek vadásznak a magamfajta szelíd lelkekre. Szóval felejtsd el Kukamumus, nem fogok veled szórakozni, jobb dolgom is van. – Pöccintem homlokon a lányt.
Mit sem törődve a sóbálvánnyá dermedt sárkányölővel, tovább folytatom utam, mígnem elérkezek egy ajtóhoz, mely mögött kellemes hő bújik meg.
Bár valami kissé nyugtalanít… lapján a „Fetish Fürdő” felirat található. ~ Az vajon mit jelent? Mindegy, tuti jó lesz… elvégre ez egy drága fürdő, mi baj történhetne? – Nyitok be nagy vidáman… bár ne tettem volna…
Az első dolog, amin megbotránkozok, az a… „zene”… legalábbis, a ricsaj, amit annak gúnyolnak, s idegméregként bénítja meg végtagjaimat… de akkor a látványról még nem is beszéltünk. A hőforrás körül egymást nyalják-falják a feszülős latexba öltözött vendégek, karjaikban bilincsekkel és korbácsokkal operálva… ez egy tipikus „Virgo paradicsom”, de… a középen éneklő alak mindent visz. Emberi szavakkal lehetetlen kifejezni, miféle beteg pszichopata is ő… talán ez a legális céhek legújabb fejlesztése, még nálunk is őrültebb egyénekkel akarnak kiirtani minket… elvégre, ahogy a mondás is tartja, „Tűz ellen, tűzzel”.
De ennek az egésznek az összhatása… a zene, a forró gőz, a pajzánkodó elmeroggyantak… érzem, ahogy a fejembe szál a vér, majd… kékes villanások veszik át vízióm helyét, arcom pedig a csempén landol.

Valamivel később, egy eleinte még élesen szikrázó szobában ébredek, puha környezetben, homlokomon kellemetlenül hideg, ámde hasznos borogatással.
Lassan ülőhelyzetbe kecmergem, majd tekintetem az ujjaim közé temetve, beszélni kezdek.
- Képzeld Virgo, tök fura álmom volt. A mester adott nekem egy rakás pénzt, amit szabadon elverhettem volna Hosenkában… De aztán egy fura helyen kötöttem ki, ahol azt énekelte egy csávó, hogy „Ohh you touch my tralala, My ding ding dong” – Próbálom utánozni az elhangzottakat. – Szörnyű volt… ja, és a legrosszabb, hogy már megint belefutottam abba az idegesítő – Fordulok a nyugvóhelyem mellett üldögélő irányába, ám annak kiléte, enyhén szólva is lesokkol. – Heeeeeeeeee?!
Olybá tűnik, valamivel igencsak felhúzhattam a lányt, hisz értetlen tekintetem, haragtól szikrázó szemekkel fogadja. ~ Franc, honnan kellett volna tudnom, hogy ő ül itt mellettem?
- Ideg...esítő? – Húzza száját különös vigyorra, miközben arca, vérvörös íriszeit leszámítva homályba vész, s átadja magát a bosszúvágynak. - Azt mondod, idegesítő vagyok?! – Rezzen meg szemöldöke, majd érzem, ahogy ökle lesújt rám.
Testem fájdalmasan süpped bele a matracba, ám az hamar kivet magából, hála gumis szerkezetének. ~ Játszhatjuk ezt így is… - Ragadom meg Tabu kezét, majd határozottan magamra rántom.
Gondolkodás nélkül egymásnak feszülünk, karjainkkal kitámasztva a másik vállát. Kissé különös, hiányos ruházatban végbemenő birkózás veszi kezdetét, hisz míg a lány testén csak egy szál törölköző van, engem egy köntös fed. Egy ideig kiegyenlített a küzdelem, ám ellenfelem, lábait kihasználva a magasba emel, amikor is különös „zenebona”… vagyis, sokkal inkább zaj csapja meg a füleimet… ~ Kétségtelen… csak ő képes ilyesmit hallgatni... hát már sose leszek biztonságban tőle? – Kezdek magamban pánikolni.
Félelmem hamarosan be is igazolódik, hisz a kulcsra zárt ajtót a már jól ismert, úszószemüveges alak tépi ki helyéről, miközben arcára önelégült vigyor telepszik.
- Hol van az a cukcsi kis fehérke, be akartam invitálni a pártinkbááá! – Néz körbe a szobában. - Már, nem minthá zavarni akarnék! – Szúr ki végül. - Fehérkee!
Testem, szinte magától mozogva szakad ki Tabu lábainak fogságából, s meg se áll, egy „jól védhető” pontig. Gondolkodás nélkül magam után rántom a lányt is, majd térdelőállásba, megfelelő pozícióba igazgatom, így homályba burkolva kilétem.
- Védj meg, védj meg, védj meg! – Suttogom neki, mire ő csak pislog párat.
- Á..át futott oda. – Mutat rá bizonytalanul a szomszédos szobára, ennek köszönhetően pedig a vendégünk távozik is, a bejárati ajtót visszaigazgatva a helyére. - Mi volt ez?
- Szerinted? Úgy tűnik, ez az őrült rámkattant... én meg csak nem nyírhatom ki egy nyilvános helyen, szóval valami mást kellett lépnem... – Dőlök hátra, egy nagy sóhaj kíséretében.
- Úgy, hogy engem használsz pajzsnak? Gyáva. – Kezd heccelni.
- Gyáva? Ó, bocsi, akkor legközelebb majd szénné sütöm inkább, ha meglátom, az biztos impozánsabb lesz a számodra... Mi a? – Rántom el a tekintetem, hisz, mint kiderül, egy macska próbálja áldozatul ejteni köntösöm megroncsolódott szálait. - Mit csinál ez a dög? Ó, hogy a bőr hűjjön a nyakadra! Jetblack Fi- - Gyújtanám ki, ám Tabu gyorsan kapcsol, s még időben rám veti magát.
- Hé! Ne bántsd Tango-t! Még pici, nem tud semmit az életről, hosszú tanulás vár rá, hosszú élet... – Szorít le a földre.
Ahogy a vállaimra nehezedő nyomást fokozatosan csökkenti, átgondolom az elhangzottakat. ~ Ezek szerint itt van velem szemben egy teljesen üres, személytelen tartály, amit kedvemre formálhatok. Végre lesz valaki, aki tovább viheti hihetetlenül menő életstílusom… és nem kell mást tennem, csak megtanítanom rá, hogy legyen olyan, mint ÉN… - Mosolyodok el, miközben a macskára nézek.
- Tanulás? Szóval még mit sem tud az élet nagy dolgairól, mi? Há... keresve se találhatna jobb tanárt, NÁLAM! – Vigyorgok magabiztosan a gyomromon trónoló lányra, mire ő felnevet.
- Hát a latex cuccos éneklős hapi is életképesebb nálad ilyen téren, szerintem.. – Mondja, hangját nem kevés gúnnyal átitatva.
- Ó, igen? Szerintem te meg igazán felvehetnél már végre valamit, mert mindent látok… - Mutatok vigyorogva a kebleire.
Tervem siker koronázza, hisz Tabu arcán, a szemeit idéző pír lesz úrrá, s azonnal eliszkol keresni pár ruhát.
- Csak te, és én… - Lépdelek vigyorogva a macska elé. – Na figyelj Tango, első szabály! – Guggolok le, szemeinek vonalába. – Mindig, minden körülmények közt menőnek kell lenned, érted? A szemeidnek lenézést, ridegséget, és önbizalmat kell sugározniuk… így mindenki erősnek fog vélni téged. Járj kimérten, ne úgy, mint akit hajtanak, de ne is úgy, mint akit bealtatóztak… a lépteidnek is magabiztosságot kell árasztaniuk. Gondolom sejted miért, nemde? Igaz is… tud már járni egyáltalán? – Ordítok végül a szekrény irányába.
Hála kiabálásomnak, Tabu hamarosan elő is lép a fürdőszobából, immáron hétköznapi, egy törölközőnél jóval többet elfedő öltözékben. Lábaihoz acélkék farmer simul, ezt pedig lengébb felsőjével kiegészítve, sikerül egy igencsak csinos összhatást elérnie… ~ Na nem mintha ezt akárcsak eszem ágában is volna elárulni neki.
- Megtisztelő, hogy felnézel rám. – Tekint le vigyorogva, miután elém lép. - Amúgy nem, nem tud járni. Még pici, és éretlen... a beszéd se megy neki. Akárhogy is próbálkozom, egyedül mindig kudarcba fullad a próbálkozás. Kaensho segítségével eljutottam már odáig, hogy tud pár szót - ami nem csak a vérengzésről, utálkozásról szól... S néha tud bukdácsolni. Ennyi. Meg lehet tanítani egyáltalán egy macskát járni, és beszélni? – Guggol le mellénk.
- Hát persze. - Felelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd két lábra állítom a kandúrt. - Járjál!
Nagy reményeket sugárzó szemeket meresztek a macskára, még a nyelvem is kiszökik rendeltetésszerű helyéről, majd hagyom, had tegye meg első lépéseit a kisállat... Ám várakozásaim ellenére, mellső mancsainak elengedése után, Tango pár szempillantás alatt a földre kerül.
- Aha... – Tesz szemrehányást Tabu. - S most?
- Ez különös… - Tekintek le az összeesett kandúrra, miközben arcomra kiülnek az értetlenség nyomai. - Talán motiválnunk kéne a járásra. Elé rakunk valamit, amit kedvel, és meghagyjuk, hogy csak két lábon mehet érte, vagy... addig égetem, amíg meg nem tanul járni. - Kerekedik ki jobb szemem, így kontrasztot képezve élesen maradt, bal társával.
Ám nagyon olybá fest, a macsek gazdájának nem igazán nyerte el a tetszését felvetésem, hisz hamarosan, kellemetlenül nagy forróság lesz úrrá az orromon, miközben a parketta közeli látképe veszi át vízióm egészét.
- Remélem eltört az orrod, vagy vérzik, és nem a parketta reccsent. Így kell bánni a tahó, szadista arcokkal, mint Den. – Ossza meg a lány, bölcsességeit a macskájával, majd a nyakamnál fogva felhúz. - Látod, szerinte is hülyén nézel ki. – Jegyzi meg, hisz az a kis dög kikuncogott.
- Áúú... az orrom. - Törlök bele könyökömmel, véráztatta arcomba. - Kikérem magamnak, nem is nézek ki hülyén... a vér tök jól passzol a szemeimhez, ha nem tudnád. - Adok hangot sértődöttségemnek. - De legyen, ha nem díjazod az ötleteimet, akkor mond el te, szerinted mégis mi venné rá arra, hogy két lábra álljon végre? - Kérdésem egy ideig Tabuba rekeszti a szót.
- Hát... őő... – Szólal meg végül. - mondjuk, meg lehetne fogni a kezét, és járatni őt. Úgy megfogni, mint ahogy te tetted pár perce. – Veti fel.
- Vár, várj, várj! Most ugye nem azt akarod eljátszani, hogy te megfogod az egyik, én meg a másik mancsát, és sétálni kezdtük vele, mint valami fogyatékossal? - Emelem fel a hangom, így kifejezve az ötlettel járó, kínos pillanatoktól való félelmeimet.
- Nem, dehogyis, akkor túlságosan törődőnek tűnnél, te viszont inkább vagy nem törődöm. – Reagálja le közömbösen, majd szabályosan ledobja magát a közeli ágyra. - Szóval, ha már itt tartunk, én álmos vagyok, te meg kialudtad magad, amíg ápoltalak. – Utolsó szava megnyomásával, tisztán felidézi bennem a közelmúlt ezen eseményét. - Szóval nehéz szívvel, de rád bízom Tango-t. Jó éjt. – Nem kis meglepődésemre, mondatára alig fél perccel, már álomba is zuhan…
- Ez most vicc, ugye? – Kérdezek rá frusztráltan, majd az ágy mellé sétálok. – Te hülye vagy?! Drága, ha nem esett volna eddig le, én egy sötét céh, illegális, körözött mágusa vagyok! Mindent összevetve már körülbelül száz embert nyírtam ki, erre te képes vagy csak így elaludni tőlem pár méterre, rám hagyva ezt a dögöt? Magadnál vagy te?! Honnan tudod, hogy nem szúrlak le álmodban, miután felgyújtom a kis bolhazsákot?! – Hadarom ingerülten, de a lány mit sem reagál…
Mindeközben Tango csak értetlen szemeket mereszt rám, gazdájához híven, ő se veszi túl komolyan a helyzetét.
- Rendben… - Vigyorgok a macskára, miközben alkarjaim körül lángra lobbantom az oxigént. – Ti akartátok… most megmutatom, milyen rossz vagyok…

Fél perccel később

- Francba már… jobban ki kell húznod magad. – Mormogom, s megpróbálom magasabbra emelni a kisállat mellső végtagjait, majd nekivágunk egy újabb körnek a szobán belül.
És ez így megy órákon keresztül… de nem számít, meddig gyakoroljuk, Tango képtelen két lábon maradni. Pedig biztos vagyok benne, hogy már csak az akarat hiányzik belőle. Már jól tudja, hogyan tehetné meg az első, önálló lépteit, egyszerűen csak nem fűlik hozzá a foga.
- Te nem is igazán akarsz két lábra állni, mi? – Pillantok rá. – Gyere, beszélnünk kell…
Bár Tabu szekrénye borzalmasabbnál borzalmasabb ruhákat rejt ajtajai közt, végül is sikerül egy fekete kimonónál megállapodnom, melyben, Tangóval a vállamon, már elhagyhatom a fürdőt.
Odakint az utcai lámpák halovány fényei teszik sejtelmesebbé a sötétséget, még maga a főtér is nagy szerepet enged a csillagok ezüstös palástjának.
- Na figyelj Tango… - Teszem le magam elé a kandúrt. – Tudom, hogy most azt gondolod „Minek álljak két lábra, mikor négy mancson sokkal kényelmesebb az élet”. – Guggolok le, tekintetének vonalába. – De a válasz egyértelmű, és végig ott lebegett az orrod előtt… azért kell megtanulnod járni, mert ő számít rád. Te talán nem érzed át a fontosságát, hisz a születésed pillanatától melletted volt, de… ha valaki hisz benned, számít rád, és várja, hogy visszatérj hozzá… az egy csodálatos dolog. Épp ezért nem hagyhatod cserben ezt az illetőt, sőt… ezért cserébe, neked kell majd megvédened őt. A jó céhekben azt tanítják, hogy minden rászorulót meg kell védeni… de ez hülyeség. Te csak azzal törődj, hogy a számodra legfontosabb személynek sose essen bántódása… a többiekkel meg majd foglalkozik valaki más. Nem tudod megváltani a világot, és nem is szabad ilyen baromságokon törni a fejed. Hisz, legyünk őszinték… ha meghal, egy ártatlan, akit sose ismertél, az nem okozhat különösebb fájdalmat… de, ha ő elhagy téged, az minden másnál jobban fog fájni a számodra.
Mondandómra Tango eleinte csak értetlenül pislog, majd apró mancsával rám mutat.
- Hogy én? Nem, macsek, rossz lóra tettél… - Vigyorodok el. – Rám senki se számít, és számomra nincs is olyan ember, akit különösebben meg szeretnék védeni. Tudod, én már elveszítettem azokat, akik hittek bennem… és soha többé nem szeretném átélni azt a fájdalmat, ami akkor mardosta a lelkemet. Épp ezért, nem engedek senkit se közel magamhoz. Hisz a szeretet az az érzés, amiből a legtöbb fájdalom születik… ha egy számodra kedves személyhez valaki más közeledik, az féltékenységet vonhat maga után… ha ezt a személyt valaki bántja, az mélyről jövő bosszúvágyat lobbanthat lángra… ha pedig ez a személy elárul… akkor fogod megérezni azt a színtiszta gyűlöletet, ami futótűzként fogja felemészteni minden más érzelmed. – Kissé elhallgatok, majd hirtelen beletúrok a kisállat bundájába. – Persze, ez csak az én felfogásom. Attól mert én senkihez se akarok közel kerülni, te még kialakíthatsz ilyesfajta kapcsolatokat… sőt, egy ilyet már magad mögött is tudhatsz. Most pedig gyere, ne hagyd cserben a gazdid. – Tárom ki a tenyereimet.
A kandúr egy ideig hezitál, de aztán két lábra állva, megteszi első, bizonytalan, de immár teljesen önállónak minősülő lépteit.
- Remek. – Emelem vigyorogva a vállamra. – Most pedig jutalomként kapsz tőlem pár ruhát.
Egy közeli kirakat üvegét berúgva igencsak nagy lármát csapok a riasztórendszerrel, ám azt egy csettintésnyi lángcsóva is sikeresen kiégeti.
- Most mi van? A lopással semmi baj sincs… a kereskedők is ugyanúgy meg akarnak lopni minket, ezekkel a röhejes árakkal. Ha valami megtetszik, hát vedd el… erről szól a szabadság. – Magyarázom a nyakamnál nyávogó macseknak.

A Nap sugarai már jócskán narancsos árnyalatba öltöztetik Hosenka utcáit, mikor Tabu szobaajtaját berúgva, felriasztom a lányt.
Homályos víziójából gyors félreugorva elérem, hogy csakis Tangora figyeljen, aki két lábon állva várja őt a bejáratnál… persze, nem akárhogy. Kis testéhez lakozott bőrkabát feszül, míg arcát hasonló színű napszemüveg díszíti… én pedig, a hatás kedvéért bekapcsolok mágikus zenelejátszómon egy ide illő számot, miközben lángra lobbantom a kisállat mögötti teret, így detonációhoz emlékeztető hatást keltve.
- Bemutatom az új macskád… - Lépdelek végül a kandúr mögé, arcomon széles vigyorral.
Tabu eleinte csak nagy szemeket meresztve méreget minket, majd a látottak hatására, eszméletétől megfosztva visszaborul matracára.
Mélyről jövő sóhajtással adok hangot az elkövetkezendőekhez fűzött ellenszenvemnek, de végül is az ágya mellé sétálva, megnézem, mi lehet a baja… amikor is hirtelen kőkemény csattanás rázza meg a homlokom. ~ Franc, tudtam, hogy ez rossz ötlet…
- Új szintre fejlesztetted a hülyeségedet, gratulálok. – Nyögi, miután sikeresen lefejelt, majd kikecmereg nyugvóhelye kényelméből.
Egykedvűen szemléli a macskája öltözetét, ám amikor az, a szeme láttára elkezdi gyakorolni bizonytalan lépteit, egy villámcsapásra megváltozik a hozzáállása.
- Azta! Szuper vagy! – Ugrik a nyakamba, hevesen ölelgetve. - Hogy csináltad?
- Ugyan, kérlek, semmiség volt. – Vigyorodok el, miután magamhoz térek meglepettségemből. - Meglátta, hogy én milyen menő vagyok, miközben sétálok, és ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy utánozzon.
- Hát persze, más nem is jöhetett szóba... – Mosolyodik el. - De tudod mi jön most? – Ragyognak fel íriszei.
- Hát... ööö... – Merülök el gondolataimban. - Császárrá koronáztok?
- Nem, annál is jobb! Beszéd. Pontosabban, hogy ő beszéljen...

- Beszéd? Nem lenne az még kissé korai? Úgy értem, épp csak most tanult meg járni. Szerintem először a lépteit kellene stabilizálnunk… - Vetem fel, kissé bizonytalanul.
- Jól van.. őő.. stabilizálhatjuk, valami egyszerű és szórakoztató dologgal.. például? – Pislog nagyokat.
- Ez egyszerű… - Rajzolódik ki az a vigyorom, melyről sok ember elmondhatja már az alvilágban, hogy ezt látta életében utoljára. – Megtanítom táncolni…
- Táncolni..? – Huppan vissza ágyára. - Jó neked, hogy ilyen művelt vagy. Az én tehetségem kihal a keringőnél.
- Nos, akkor te máris műveltebb vagy. Én még sose táncoltam senkivel se. De ez nem gátolhat meg abban, hogy ezt a macsekot megtanítsam rá. - Lépdelek Tango mellé.
Tabu a kijelentésemre felnevet, majd a jobb rálátás érdekében, nekitámaszkodik a nyughelye mellett húzódó falnak.
- Hogy tervezed, mondd? - Mosolygok ránk. - Csak, valami értelmes zenére tanítsd, kérlek.
- Improvizálni fogok. És ne aggódj, ez a szám tökéletesen illeni fog ehhez az alkalomhoz... - Kezdek válogatni a zenék közt.
- Okés, akkor hajrá. – Adja ki a végszót.
- Rendben, Tango. – Guggolok a kandúr mögé, s megragadom mancsait. – Érezd a ritmust… - Indítom el a kiválasztott számot.
Eleinte megpróbálom az ütemre mozgatni a cicust, de az idő múltával egyre inkább kievezünk annak medréből, majd mikor már teljesen magával ragad a zene hangulata, egyfajta karaoke tánccá fajul a helyzet.
- She’ll make you take your clothes off and go dancing in the rain! She’ll make you live her crazy life, but she’ll take away your pain! Like a bullet to your brain! Livin la vida loca… - Éneklem átszellemülten.
Lelkesedésem egészen a szám lejártáig tart, ám annak végeszakadtával kénytelen vagyok lehiggadni, miközben Tango, kissé fáradtan a földre huppan.
- Oké, akkor most én jövök zene ügyileg. – Kapja el Tabu a lejátszóm.
Az általa kiválasztott szám se hazudtolja meg önmagát, ritmusával hamar a hatalmába kerít… de nem csak engem. Rövid időn belül a lány is átadja magát az ütemek csábításának, majd hárman, a külvilágot kizárva, felszabadult táncba kezdünk.
- I say disco, you say party, disco disco, party party... – Ordítjuk a szöveget, hangunkkal bezengve a fürdőt.
Persze, bódulatunk nem tarthat örökké, hisz nem mi vagyunk az egyetlen vendégek ezen a helyen.
Rövidesen dörömbölés rázza meg szobánk ajtaját, majd miután az egy fájdalmas reccsenéssel kiszakad helyéről, a már jól ismert… „férfi” csatlakozik köreinkhez, ujjai közt egy különös szerszámot szorongatva.
- Jájj drágáim, hállom párty-t csáptátok. Na de nem szeretnék én se kimárádni, ha nem problémá. El is hoztám a barátom is, hogy még jobb legyen a buli… úgy hívom, anál intruder 2000. – Villantja fel a holmit.
Szavai szinte a lelkembe vésik magukat… ez beteg… futnunk kell!
- Jetblack Fire Ball! – Hajítom irányába egy lángtöltetem, ám ő félreugrik.
- Ná de drágám, nem tudtám, hogy ennyire tüzes vágy… - Reagálja le.
- Franc! Menekülnünk kell! – Ragadom meg Tabu karját, aki mindeközben vállára emelte Tangot.
Fejvesztve rohanok ki a szobából, majd a folyosóra kiérve, szabad kezemmel félrelököm az utunkba állókat. Őrült módjára rúgom ki a főbejáratot, s miután megbizonyosodok biztonságunkról, lihegve elengedem a lány kezét.
- Azt hiszem leráztuk… - Jelentem ki zihálva, ám ugyanakkor elhamarkodottan…
- Kicsi, s pajkos még őkelme: bele is ült az ölembe. Onnan nézte, mit csinálok: eszem, iszom, majd felállok. A fürdőbe besétálok, s a szappannak… - Szűrődik ki a dalocska.
Gondolkodás nélkül továbbrohanunk, a mostanra már napsütötte utcák oltalmába, hol minden oldalról emberek tömegei segítik rejtőzködésünk. Mindazonáltal Tabut egy idő után sikerül szem elől tévesztenem, hisz gyorsabb futó is nálam, továbbá, én a kelletténél többször tekintettem hátra…
Kissé elveszetten forgatom a fejem a nemtörődöm emberáradatban, de már sehol se látom a lányt, kinek a vállán egy macska pihen.
~ Franc… totál lemaradtam… de talán jobb is így. Ideje volna a küldetésemmel is törődnöm. – Hallatok egy lemondó sóhajtást, majd a tömegből kikecmeregve, újfent nekivágok Hosenka utcáinak.
Zsebre tett karokkal cammogok előre, miközben unottan, szinte már ingerülten rúgom félre az utamba kerülő kavicsokat, és elhajigált üdítős dobozokat. Mi sem világosabb annál, hogy nem örülök, amiért ezt történt… bár fogalmam sincs, miért van ez így. ~ Hisz inkább örülnöm kellene… mikor először összefutottunk, egyikünk se repesett a másiknak, érthető okokból. Inkább felszabadultnak kéne lennem, amiért végre megszabadultam tőle, meg attól a hülye macskától… de az nem egy hülye macska… neve is van… Tango… ááááh! – Túrok bele a hajamba. ~ Franc, totál összezavar. Ezért gyűlölöm ezt az egészet… magam se tudom, mit akarok már.
Gondolataimból a vállamon végigszaladó nyomás szakít ki, majd mire feleszmélek, már egy emberektől nyüzsgő, elsötétített bárban találom magam; az engem berántó személy pedig nem más, mint…
- Tabu? – Nézek rá meglepetten.
- Miért, kit hittél? Tudnád, mit össze nem kerestelek téged! – Ajánlja elégedetten az égnek karjait, ám hirtelen kontraszthoz nyúlva, közömbösen folytatja. - Na nem, mintha érdekelt volna, hová keveredtél. Ne hitegesd magad ilyen hiú dolgokkal...
- Cöh, és szerinted engem hol érdekelt, keresel-e, vagy sem... – Fordítom el érdektelen tekintetem. - Egyébként, mi ez a hely?
- Eeez.. egy karaoke bar. Miközben erre jártam, jutottam be ide. Pár "jóakaró" segítségével.. – Vonja meg vállát. - Amúgy meg, mi volt ez a gondolkozó arc, amit kinn vágtál? Rossz nézni, hogy olyan dolgot csinálsz, mint amit nem szoktál... gondolkodni... – Kezdi szokásos csipkelődését. ~ Na nem mintha szándékomban állna elárulni neki az igazat… az kéne még.
- Pedig igenis szoktam gondolkodni... de mindegy is, higgy, amit akarsz... – Térek ki a válasz elől. - Mit is csinálnak az emberek ezen a helyen? Nem vagyok túl jártas errefelé...
- Nem válaszoltál a kérdésemre, de mindegy is... – Sóhajt fel, beletörődése zálogául. - De komolyan nem tudod, mit szoktak csinálni egy karaoke bárban? – Csodálkozik, mire én zavartan megrázom a fejem… ténylegesen idegenek számomra az ehhez hasonló kikapcsolódási formák. - Azta! Nem baj, még én se voltam ilyen helyen, igazából. Sose volt elég pénzem, meg utazótársam... de most, megmutatom, mi is az a karaoke. Mint látod, emberek énekelnek, egy általuk kiválasztott dalt, általában versenyszerűen. Gondolom, így benne vagy. – Magyarázza vigyorogva.
- Nos, igen... azt hiszem, benne vagyok. Bár még sose énekeltem ennyi ember előtt. - Nézek végig a tömegen. - Mikor jövünk mi?
- Hogy mikor jövünk... – Kezd bele, ám folytatása színteréül már a tettek mezejét választja.
Csuklómat megragadva maga után vonszol, majd miután elérkezünk egy fura külsejű géphez, tekintetével elhessegeti az ott mélázó vendégeket.
- Most. Válassz! – Mutat önelégülten a számlistára.
- Látom, nem húzod az időt... - Nézek végig bizonytalanul a választékon. - Valami duett kellene... ötlet?
- Óó őő.. úú... – Merül bele a lehetőségek tengerébe, hevesen koncentrálva. - Hát.. játsszuk először a legelsőt. Oké? – Tekint rám kérdően.
- Rendben… bár ne várj túl sokat tőlem… - Bökök rá a kiszemelt számra, egy ráhangoló levegővétel után. - Im at war with the world and they... Try to pull me into the dark... I struggle to find my faith... As Im slippin from your arms… - Kezdek bele a saját részembe.
- Its getting harder to stay awake. And my strength is fading fast. You breathe into me at last… - Kapcsolódik be Tabu.
Végül is, majd 4 percnyi éneklés után kijelenthető, miszerint nem is vagyunk olyan rosszak… még a nézelődők sem adtak hangot esetleges nemtetszésüknek.
- Ez egész jó volt… - Adok hangot elégedettségemnek-
- Akkor toljunk még egyet! – Kapna vehemensen a géphez a lány, ám egy megközelítőleg két és fél méteres hústorony nem ossza lelkesedését.
- Lejárt a körötök, most én jövök. – Akadékoskodik vizenyős hangján, miközben rámarkol Tabu csuklójára.
Már épp unottan a lángjaimhoz folyamodnék, amikor a lány szabad keze, szabályosan belefúrja magát a férfi gyomrába. Arca menten eltorzul a fájdalomtól, s miután a szájába felgyülemlett nyálát útjára engedi, a teste ágyúgolyóként szeli végig az épületet, annak falába beleépülve. ~ Nos igen… tőle mit is vár az ember…
- Mint mondtam, jöhet a következő. – Fordul meg, mintha mi sem történt volna.
- Ezek után hülyeség lenne ellenkezni… - Indítom el a soron jövő duettet. - I'm just a step away. I'm just a breath away. Losing my faith today... – Nyitom meg a számot.
- Falling off the edge today… - Lép be partnerem.
Az előző előadásunk mércéjéhez mérten, ez a darab is jól megy hozzánk… persze, néha kiesünk az ütemből, és eltévesztünk egy-két hangot, de összeségében jól visszaadjuk a dalt… legalábbis szerintem.
- Ez tényleg jó móka. – Vigyorodok el. – Bár eléggé kiszáradtam…
- Hát.. igen, az én számban is megszűnt létezni a nedvesség, ne félj. – Vonja meg vállát, egyetértése jeléül. - De legalább kiénekeltük magunkat, egy ideig legalábbis. S ha jól láttam, Tango is egész jól szórakozott.. – Pillantana macskájára, akinek azonban nyoma veszett… - Látod valahol ezt a macskát, vagy rá is rátört az eltűnök roham...? – Kezd el pánikolni, s arcára egyre inkább kiülnek a kétségbeesés jelei…
- Eltűnt Tango? – Kapkodom lázasan a fejem, de én se látom őt sehol sem. - Nem lehet, hogy az ütésednél leszállt rólad véletlen?
A helyzet tényleg nem túl rózsás… egy ilyen zsúfolt helyen bárhol lehet, bárki magával vihette, amíg mi a ritmusba feledkeztünk.
- Nem tudom.. nagyon el voltam merülve az éneklésben, mindenben, ki tudja mikor és mi történt vele... – Kerül a sírógörcs határára. - Valaki.. fekete ruhás.. viszi, azt hiszem.. – Próbálná magyarázni, de valamennyi szavát visszanyeli, hála a kétségbeesésnek, mely egyre inkább eluralkodik rajta.
Nos igen… ez tipikusan egy olyan helyzet, amiben még szinte sose volt részem, és fogalmam sincs, mit is kéne tennem… nem vagyok hozzászokva a lányok megnyugtatásához… bár, talán biztonságérzetet kellene nyújtanom a számára, ha jól sejtem…
- Ööö... izééé... ne aggódj, megtaláljuk. – Keresem a szavakat, miközben bizonytalanul megpaskolom a kobakját… - Tangónak is van varázsereje, így ő majd könnyen rátalál. – Csatolom le egy ezüstkulcsom. - Egyszarvú kapuja, nyílj meg! – Tárom fel a túlvilági kaput.
- Oké.. hiszek benned, meg a csillagszellemeidben. – Veti belénk bizalmát.
Nem is kell sokat várnunk, míg az apró teremtés előszökdécsel a megidézésével járó fényjátékból, s elszántam felém bólint.
- Bízol bennem...? Ilyennel se vádolnak túl sűrűn... – Mosolyodok el halványan. - Rendben, Monoceros, egy narancssárga macskát keresünk, aki varázserővel bír. Megtalálod, ugye? – Térdelek le mellé, miközben végigsimítom a buksiját.
- Uhm.. és akkor most ő.. meg fogja találni, igaz? – Néz végig rajtam, majd a csillagszellememen.
- Persze. - Vigyorodik el, így lelket öntve belé. - A csillagszellemek nagyon érzékenyek a mágikus erőre. Felfoghatod őt egy apró kis radarként, aki kiszűr mindenféle energiát a közelben.
- Oké, akkor.. mehetnénk utána. – Veti fel az ötletet, mire én rábólintok.
Meg is kezdjük hát a hajtóvadászatot, s Monoceros lépteit követve, egy igencsak gyorsan váltakozó útvonalon akadunk nyomra. Persze, menet közben néhol fel kell lobbantanom egy-két lángot, a gyorsabb haladás érdekében, de hát áldozat nélkül, nincs győzelem.
Végül is, odakint, a már ismételten beszürkült város leple alatt megpillantjuk Tangot, egy sötét alak szorításában. Természetesen, a macskarabló kilétére is hamar fény derül…
- Óóó, édeskéim! Hát láttam, hogy párty volt! És nem hívtátok! – Vájja belém magát sarki jégként a hangja.
Érzem, ahogy elhagy az erőm, s öntudatlanul, életkedvemet vesztve térdre rogyok… nyakam előre dől, vízióm pedig apró kis villanások roncsolják szét.
- Nem hiszem, hogy most kéne ezt csinálni.. – Hallom Tabu hangját, de mindhiába… a forróság, mely méregként bénít meg, teljesen a hatalmába kerít, szabályosan kiver a víz… a külvilág megszűnik létezni számomra.
A következő dolog, amit érzékelek, az a szél kellemes süvítése… mintha valaki húzna maga után… mire teljesen kitisztul közérzetem, ismét egy szobában találom magam, oldalamon a szőke lánnyal, s macskájával.
- Hallod... néha közreműködhetnél, vagy lehetnél aktívabb, ha valaki rád pályázik, és ez neked nem tetszik. – Tesz szemrehányást, ám mire felelhetnék neki, Tango két lábra állva felküszködi magát az ágy támlájára, s magára vonja mindkettőnk figyelmét.
- Ti hülyék vagytok. – Jelenti ki, kerekre duzzasztva mind Tabu, mind saját szemeimet.
- Miért is? – Térek magamhoz a meglepettségből.
- Nem, te nem csak hülye vagy, várjál. Béna is..
- Franc... ennek a macskának nem túl hízelgő a szókincse. Bővítenünk kéne... – Vetem fel, látva a kandúr stílusát.
- Aha.. bővíthetjük. – Fűzi hozzá a lány, nem túl sok érzelmet tükröző hangjával.
- Rendben. Akkor mutassuk meg ennek a macskának, hogyan beszélnek az igazán laza arcok... utána persze egy kis műveltségre is nevelhetjük, pár szerepjátékkal.
- Nos.. benne vagyok!
- Akkor menjünk… verjünk be pár arcot… csak előtte átöltözök. – Hasít végig rajtam a felismerés, miszerint egy szál kimonóban nem volna túl szerencsés az éjszakai utcákat járni.
Pár percnyi keresgélés után sikerül is olyan ruhákat találnom, melyekben már nekivághatok egy efféle útnak. Acélkék farmerom egy éjfekete pulcsival egészítettem ki, amiken a vörös szegélyek szép összhatást váltanak ki.
Így már mi sem tántoríthat el minket attól, hogy bevezessük Tangót az utca kegyetlen valóságába. Egymás mellett haladva, vigyorogva lépünk be az egyik sikátorba, ahol pontosan az fogad minket, amire számítottunk.
Néhány átszellemült srác félkörben üldögél egy magnó körül, melynek zenéje igazi éltető áriaként hat egész létükre.
- Azt ugye kerázzátok, hogy ez itt magánterület? – Pattan fel az egyik kishuszár.
- Nem akarom megkérdőjelezni nevelési szokásaidat, de biztos ez a helyes módja Tango tanításának? – Ropogtatom meg vigyorogva az ujjperceimet.
- Tökéletes nevelési módszer. Hiába, az én "fiam"...
- Ahogy akarod. – Rántok rá a gyerek fejére, s egyenesen a térdembe húzom azt.
Társai menten nekünk ugranak, ám van egy olyan érzésem, miszerint még az az egy járt a legjobban, akit én kaptam el…
Valamiféle harci pózt vehetett fel, vagy nem is tudom… mindenesetre én csak vállat vonva belekapaszkodtam a koponyájába, s belesodortam azt a falba.
- Hú… látom benned aztán elég sok elfojtott agresszió lapul meg. – Vigyorgok Tabura, aki kiütötte a maradék három srácot. – De jót is tesz ez néha… - Nyújtózkodik ki elégedetten.

- Ja. De hallod... ebben a nagy "megerőltetésben" nagyon megéheztem. Meg a karaoke óta nem is ittunk... ez így nem mehet tovább! – Nyújtóztatja ki karjait a lány.
- Éhes vagy? – Fordulok felé. - Rendben, elnézhetünk egy közeli étterembe.
- Éhes hát. – Adja tudtomra vállat vonva.
Tabu és a kandúr tüstént maguk mögött is hagyják a sikátort, s annak sejtelmes sötétségét, míg én zsebekbe rejtett karokkal, gondolataimba temetkezve követem őket. ~ Ez a helyzet egyre különösebb. Hades mester mindig azt mondta, csak erőre van szükségem… barátokra nem. De mégis, olyan kellemes érzés tölt el… azt hiszem, tényleg jól érzem magam. Olyan ritka felszabadultság ez, mint ami oly sokaknak, nap, mint nap megadatik… de vajon szabadna így éreznem? Nem tudom…
- Én is éhes vagyok. – Szakít ki elmélkedésemből Tango. - Siessünk.
A szürkés árnyak birodalmából kiérve, az éjjeli lámpák világába vezet utunk, melynek utcáit a fénylakrimák, s az égbolt gyémántjainak együttes ragyogása világítja be, megannyi árnyalatba öltöztetve azt. Az ablaküvegeken apró szikrák lejtenek lassú keringőt, míg a közeli szökőkúton aláhulló vízfüggönyt ezernyi csillag szilánkja vonja ezüstös palást alá. A macskaköves utakat mostanra már vajmi kevés ember lábbelije bírja koppanásra, csak néhány fiatal párocska járja még ilyenkor is a fürdők városát.
Kisvártatva a mi csapatunk is megérkezik kívánt állomására, egy elegánsnak tetsző étterem, szemnek imponáló bejáratához.
Az épület falai közt asztalok szépen rendezett armadája bontakozik ki szemeink vonalában, ízléses terítőiken gyertyák szolgáltatják a hangulatos világítást, míg a plafonon, egy arról lelógó, sokágú kristálycsillár hivatott hasonló szerepet ellátni.
Miután sikerül egy üres asztalnál megállapodnunk, társam késlekedés nélkül górcső alá is veszi az étlapot, mely nem kis kínálatot vonultat fel számára. Míg ezt teszi, egy jól öltözött pincér is eltalál hozzánk, ujjai közt szorongatott golyóstollával készen arra, hogy felvegye a lány rendelését.
- Akkor legyen... homár, sültcsirke... na jó, minden hús a lapról, illetve körítésnek jöhet saláta, paradicsom, sajt, ilyenek. Tudja ön a dolgát, biztosan. – Húzza mosolyra ajkait Tabu, nem kis meglepettséget keltve bennem… hihetetlen étvágya lehet… - Te mit kérsz? – Fordul felém.
- Egy adag rizst kérnék szépen, sült bordával. Meg.. valami desszertet. – Adom bizonytalanul a jól fésült férfi tudtára, az étlap különösebb tanulmányozása nélkül.
Rendelésem hallatán a lány igencsak különös szemeket mereszt rám, mintha furcsállná, amiért én képtelen vagyok egy egész családi vacsorának megfelelő étket elfogyasztani. ~ Bele se merek gondolni, miképp fogja elpusztítani a kajáját…
Félelmeim azonban beigazolódnak, hisz a különböző fogások megérkeztével, Tabu sarokba szorított fenevad módjára veti rá magát a kínálatra. Az ízeket nem is igazán érezheti, úgy eszik, mintha valakivel versenyeznie kellene minden egyes falatért.
Bár eleinte megpróbálom figyelmen kívül hagyni a viselkedését, vacsorámnak alig vagyok képes a negyedét elfogyasztani, mielőtt étvágyam vesztve, társam elé tolnám a saját tányérjaimat is. Ő persze motyog valamit, s bár szavait képtelen vagyok kivenni, nem zavartatom magam különösebben. ~ Talán megköszönte, de az is lehet, hogy lehurrogott, amiért még ennyit se vagyok képes megenni.
- Mondtam már párszor, hogy ne beszélj teli szájjal. – Sóhajtok az irányába, majd italom kortyolgatva végignézem, miként nyom nélkül bekebelezi több emberre való adagját.
Persze, mindezek után a pincér is visszatér asztalunkhoz, mikor is Tabu felém pislogó szemei tökéletesen tudtomra adják, miszerint ő tőlem várja el a vacsora finanszírozását. Más lehetőség híján, ismét a mesteremtől kapott erszényhez nyúlok, melynek tartalmából ki is fizetem számlánkat.
- Ez nagyon jól esett. – Nyújtózik ki elégedetten a lány, arcára széles mosolyt öltve. – És most merre menjünk?
- Nem is tudom… - Merengek el kissé. – Talán megmutathatnám Tangónak még a csillagképeket is, hisz most tökéletes rálátás nyílik mindnyájukra, a városon kívülről. Na meg, a történeteikből még tanulhatna is valamicskét. – Vetem fel ötletem. – Ha pedig odafele menet belebotlunk még egy-két utcai bandába… nos, annyi baj legyen. – Vigyorodok el végül.
- Ám legyen, ez nem is rossz ötlet. – Venné szárnyai oltalma alá a kis macskát, ám ő ezzel ellentétes szándékát kifejezvén, önállóan veszi célba a kijáratot. - Nos, akkor.. menjünk utána. – Veti fel Tabu, mire mindketten a kandúr nyomába eredünk, s lépteinek vonalán ki is jutunk a közeli térre, melyet az utcai lámpák félhomálya dominál.
Bár sejtésem szerint Tango sem ismeri túl áthatóan ezt a várost, mégis magabiztosan, ellenvetést nem tűrően halad előttünk, így behatárolva utunkat. ~ Pont, ahogy tanítottam neki. – Húzódnak ajkaim halvány vigyorra, hisz valamelyest büszkeséggel töltenek el, önbizalmat árasztó léptei.
A kikövezett utak halkan kopogó refrénnel fognyak lábaink nyomán, s az épületek zsúfolta utcák is ritkábbá válnak, miként egyre közelebb érünk a település határához. Az est csendes, mindösszesen egy tücsökzenekar, s néhány kóbor eb együttes, természetesnek ható előadása szolgáltatja a kései áriát, mely átjárja a már nyugovóra tért várost.
Nyugalmunk azonban rövid életűnek bizonyul, hiszen egy dorbézoló, fiatalokból álló banda ér be a látókörünkbe, megtörve ezzel az éjszakai idillt.
- Den, gyere! – Ránt meg Tabu. - Tán akartok valamit?
- Igen! Az a kis dög nagyon jól mutatna nálunk.. – Röhög fel az egyik, Tangóra mutatva. - KITÖMVE! – Szavait általános elégedettség, és nyerítések sorozata követi, így tudtunkra adva, miszerint az egész társaság hasonlóképp vélekedik.
Bár Tabu erre tüstént támad, fejese elakad a hozzá legközelebb álló fickó terebélyes hasfalában, s hamarosan a közeli falnak csapódva végzi. ~ Ilyen erősek lennének? Talán mágusok…? – Lepődök meg kissé.
Reflexszerűen a védtelenül maradt Tango elé vetem magam, s az őt elkapni készülő férfi karján átpördülve, hátba könyökölöm az illetőt. Ennek hatására hamar közcélponttá növöm ki magam, ám az engem célzó legelső támadást elkerülve, gyomron térdelem annak feladóját. Következő ellenfelem már késsel próbálkozik, de csuklóját elrántva magam mellé húzom őt, majd alkarommal lendületét megfékezve, porba is taszítom.
Ekkora már csak a negyedik alak van talpon, ugyanaz, aki Tabut is kiütötte. Mivel vele kissé elővigyázatosabb vagyok, sebességem teljével rohanok elé, majd a földtől elrugaszkodva, lábammal elsöpröm arcát… mire ő, meglepő módon, azonnal elveszíti eszméletét… ~ Vagy talán, nem is olyan meglepő ez… - Pillantok éledező társamra. ~ Tudom milyen nagy a tűrőképessége, hiszen már háromszor is megütköztem vele… kizárt, hogy egy sima pofon így földhöz vágná… De miért játszottad meg a gyenge kislányt? Az éttermes eset után így akartad megmutatni, hogy neked is van egy cukibb oldalad? – Fordítom el vigyorogva a tekintetem.
- Jól.. vagyok.. – Hallom hátulról a lány hangját. - Akkor mehetünk, picúr?
- Menjünk! – Lelkesedik fel a kandúr.
- Na és merre van a városhatár? – Érdeklődik Tabu.
- Még pár perc.. – Adom tudtára, s mosolyogva el is indulok, így átvéve a vezető szerepét.
Hamarosan magunk mögött is tudhatjuk a fürdők városát, s szemeink előtt egy tág, ezüstösen ragyogó fűtenger ölt alakot, melynek szálait lágy táncra bírja azt esti szél. Az égbolt tiszta, felhők is csak pár ponton tarkítják tükörsima felszínét, s más se piszkítja be ragyogó gyémántjainak, a csillagjainak ragyogását.
- Nézzétek csak! Ő ott Pegasus. – Mutatom végig nagy lelkesen a könnyen felismerhető, trapéz alakú csillagképet felépítő égitesteket. – Ő volt az első csillagszellemem… alig voltam tíz éves, amikor megszereztem a kulcsát. – Huppanok le a rétre, majd háttal eldőlve folytatom. – Az ő története, nos… érdekes. Mielőtt Pegasus csillagképpé vált volna, egy nagy, és nemes harcos partnereként harcolt, még az ősi világban. Már akkor is egy gyönyörű, ám meglepően magasztos, s gőgös teremtés volt, ki még a gazdája szavára se hallgat sokszor. Teste olyan, akárcsak egy lóé, ám szépsége mégse hasonlítható egy evilági állatéhoz sem. Hatalmas, tollakkal fedett szárnyai képessé teszik őt, hogy akarata szerint járhassa az egek végtelen királyságát… ám ez lett félelmének alapja is. – Sóhajtok fel, majd kissé szomorúbb hangszínen folytatom. – Mint mondtam, a partnere hatalmas harcos volt, akinek híre eljutott a korai világ minden szegletébe. Egyszer még egy olyan fenevad életét is kioltotta Pegasus hátán, amely egy egész országot tartott rettegésben… ám végül a saját önhittsége lett a veszte. Azt hitte, hogy tetteivel már az istenek szintjére emelkedett, és a szárnyas paripa hátán ismét nekivágott az egeknek, a mennyekre áhítozva. Ám kudarcot vallott… egy villámcsapás letaszította őt társáról, majd a porba zuhanva lehelte ki lelkét… Pegasust pedig visszavitték oda, ahol született… a mennyek királyságába. - Hallatok egy újabb sóhajtást. - Talán ezért vált ilyen elővigyázatossá, és tartózkodóvá… Óvakodik a veszélyes helyzetektől, hisz fél, hogy talán a mostani társa is hasonló sorsa juthat… - Merengek el gondolataimban.
- Pedig téged pont nem kéne félteni, ugye? – Szegezi nekem költői kérdését a lány. – Persze, megértem az aggodalmát… Nem jó valaki olyat elveszíteni, aki fontos neked, ezt még én is tudom. Becsüld meg, hogy ennyire félt. – Fejti ki véleményét, visszaűzve vele a gondolataim világába. ~ Nos igen… talán ez a fő oka, amiért ennyire ragaszkodom a csillagszellemeimhez. Hisz nekik számítok a leginkább. Bár, nehéz beismerni, de minden emberi lénynek szüksége van a kapcsolatokra, arra a tudatra, hogy vannak, akik törődnek vele. Persze, ha valaki kikérdezne erről a témáról, ellenkezőképp vallanék… de belül, mégiscsak örülök annak, hogy legalább nekik számítok. Pont ezért, ők alkotják az én egyetlen családom.
- Na mi az, ennyi lett volna? Mesélj még, ne mond, hogy csak ezért jöttünk ide! - Szakítja meg elmélkedésem a sértődött hang. – Amúgy… nem tudsz esetleg a sárkány képről mondani valamit? – Fordulok a zavarodott mosoly irányába. – Sajnos, valamiért… amit Metalicana mondott, sehogy sem rémlik… az lenne a csillagkép, ugye? – Mutat rá az apró pontok fényében úszó égbolt egy tartományára.
- Igen, az. – Nézek végig ujjainak vonalán. – Szóval róla szeretnétek hallani? Legyen hát. – Vigyorodom el, mindentudó bölcs módjára. – A Draco csillagkép is egy igazán érdekes történettel bír. A legenda szerint a sárkány, amely most az éjszakai égboltot díszíti, egykoron egy hatalmas, százfejű óriásgyík volt, aki az örök élet gyümölcsét őrizte. Ezt a feladatot az ősi világ egy istennője rótta ki rá, aki meghagyta a lénynek, hogy az emberek számára tiltott kertjében óvhatja az almát, szolgálataiért cserébe. A sárkány hűen el is látta kötelességét, ám a végzet őt is utolérte, egy hőspalánta képében. Bár a gyümölcsöt nem sikerült megőriznie, az istennő mégse maradt hálátlan vele szemben, és testét a csillagok közé emelte. – Ülök fel én is az ezüstös félhomály leple alatt. – Ugyanakkor, hiába volt ez a sárkány hatalmas, és erős, repülni sose tanult meg. Talán ez lett a veszte is… ki tudja… - Vetem fel, mire Tango, hatalmas lendülettel felszökken, majd a csillagok felé kiált.
- Én nem leszek olyan, mint ő! Én meghódítom a csillagok királyságát. – Azzal, törzsén apró kis fényszilánkok kelnek játékos fogócskára, s végül eggyé válva, két kis szárny alakját veszik fel, egyfajta angyalként beállítva a kandúrt.
Ugyanakkor, elszántságát egyelőre még képtelen komolyabb varázserővel, s gyakorlattal biztosítani, így teste hamar visszahullik Tabu oltalmazó karjaiba.
- Ez volna a mágiája? – Fordulok a meglepett lány felé.
- Mágia... én ... eddig nem tudtam, hogy a macskák ilyet is tudnak... főleg Tango... – Hadarja megilletődötten.
- Márpedig tudnak... ezek szerint...
- Eddig csak azért néztem hülyén a kóbor macskákra, mert meg voltak tépve. De ha az egyik még repdesni is kezd előttem, én hülyét kapok.
- Ne dumáljatok így rólam! Egyértelmű, hogy különleges vagyok, ember! Tojásból keltettél ki, beszélek, és járok. Na meg repülök. Erre egy kóbor macskával hasonlítasz össze?! – Vág közbe Tango.
- Senki se vitatja, hogy különleges vagy. - Huppanok vissza a fűbe, ajkaimat széles vigyorra húzva. – Elvégre tőlem tanultál, nem is lehetnél más...
- Ceh, te csak azzal a beszédeddel befoghatod. – Néz rám a kandúr, sokatmondó szemekkel, s alantas grimasszal.
- Beszéd? He? Miről beszél ez? Megrontottad? – Kapkodja a fejét Tabu.
- Semmiről... - Viszonzom a kisállat pillantását. - Nem fontos, ugye, macsek?
- Aham, persze. – Lépdel közelebb hozzám, majd suttogva folytatja. - A hallgatásomért valamit azért kérek majd.
- Örülj, hogy motiváltalak, tömpszli. – Pöckölöm arrébb, unott mimikával.
- Mami.. izé... Tabuu~, tudod, Den, beszélt rólad, és nem biztos, hogy jót... – Játssza az ártatlant, gazdája felé.
- Ja, szidtam, mint mindig. Mi rossz van abban? – Nevetek fel zavarodottságomban, hisz kezd egyre kellemetlenebbé válni a kialakuló helyzet.
- Ne hallgass a barmára, ott depizett nekem. – Legyint felém Tango.
- Hem? – Értetlenkedik Tabu, hisz ő az egyetlen, aki mit sem tud a részletekről…
- Nem is! – Ugrok fel hirtelen. - Ezt különben se azért mondtam, hogy kiadd... – Mormogom, majd hátat fordítok a kíváncsi szempároknak. - Nekem amúgy is mennem kellene lassan... nem érek rá a képzelgéseidre...
- Ne menjél el, mesélj csak! – Ragadja meg a lány karja a kapucnimat.
- Nem! – Rántom ki magam pánikszerűen a szorításából. - Ez... csak ránk tartozik...
- Okéé... - Húzza vissza a kezét. - Aztán ne panaszkodj, ha egy nap tőle hallom vissza minden panaszod. – Sóhajt fel.
- Nos, megpróbálok együtt élni ezzel a fenyegetéssel... – Fekszek vissza megkönnyebbülten a fűtenger közepére. - Ha jobban belegondolok... én inkább itt éjszakázom. Már rég aludtam idekint.
- Eeh, fel ne fázz. – Von vállat Tabu. - Akkor viszont mi megyünk vissza a szállóba, csak reméld, hogy nem keres rajtam keresztül téged a "haverod", mert a végén még kiadlak neki. – Veti fel, mire én vigyorogva a csillagok felé mutatok.
- Amíg ők itt vannak, nem eshet bajom.
- Akkor pedig további jó éjszakát. – Köszön el kuncogva, majd Tangot az ölébe kapva vissza is fordulnak az utcai lámpák keltette, távoli fények irányába.
- Jó éjszakát… vigyázzatok magatokra… - Mondom oda, szinte csak magamnak, alig hallhatóan. ~ Ha belegondolok, nem is volt olyan rossz az elmúlt pár nap. Rég éreztem ilyen felhőtlenül magam… legutoljára talán még Akanénél, Atsui társaságában… aminek már jó pár hónapja. Persze, akkor se húztam soká a búcsút, akárcsak most se… felesleges volna, mindkettejüktől egy világ választ el. Én az alvilág legnagyobb sötét céhét szolgálom, míg ők a legális klánjaikban, törvények szerint élnek… Ha a sors úgy hozza ki, már Tabut se látom soha többé… bár, azt azért kétlem. – Mosolyodom el. ~ Pont a sors az, amelynek a fintora mindig keresztezi az útjainkat. Bár, a munkám kicsit késni fog ezúttal, pont emiatt, de nem számít… lesz legközelebb… - Hunyom le szemeimet, a csillagok végtelennek ható gyémánterdeje alatt.

Vereség… egy szó, melyet minden másnál jobban gyűlölök. A vele járó megalázottság, szánalom, gyengeség… utálom mind. S bár egyre erősebbé válok, mégis… nem hagy nyugodni egy érzés, szinte démonként mardos… ez még nem elég! Közel sem az! Senkiben sem bízhatok, csak magamban, és az erőmben… a kulcsaimat is az táplálja. Egyszerűen nem állhatok meg, muszáj tovább lépnem… talán nem is csak magamért… hanem érte is…
Heves léptekkel, magabiztos tartással róvom végig léghajónk folyosóit, éles koppanásokat keltve annak deszkás padlózatán.
Mikor mesterünk nagyterme elé érek, magamba fojtom idegességem, s két kézzel kilököm annak duplarészes bejáratát.
- Tanítson nekem is Elveszett Mágiát! – Viharzok be a félhomály dominálta helységbe.
Hades mester szemeiben eggyé váló folyóként csapódnak össze az értetlenség, s meglepettség hullámai, ám mégis beszédre nyitja ajkait...
- Elveszett Mágiát? És miből gondoltad, hogy azt csak úgy megtanítanám neked? – Támasztja ki arcát a támfa segítségével.
- Mindenképpen erősebbé kell válnom! Nem érdekel miféle kiképzést kell végigszenvednem, megcsinálom!
- Elismerem, megvan benned az elszántság, és a küldetéseid sikerességét nézve, potenciálban sem szenvedsz hiányt. Ugyanakkor, még mindig nem állsz kész egy efféle megpróbáltatásra… viszont, más módon is erősebbé tehetlek.
- Hogyan? – Kapom fel a fejem.
- Ne olyan sietősen. Előbb hadd meséljek el egy történetet… - Simítja végig ősz szakállát… baljós előjel… - Körülbelül egy éve történhetett… Egy újonc, hatalmas önbizalmával és éretlen viselkedésével, hamar kivívta magának rengeteg tagunk ellenszenvét…
- Kihagyta, hogy még az egyik legmagasabb rangú nőre is rámásztam… - Vágok a mester szavába, mire jutalmul egy, a lelkemig hatoló pillantást kapok… - Izé… akarom mondani, folytassa csak… - Teszem hozzá gyorsan, arcomra idióta vigyort erőszakolva.
- Szóval, mint mondtam, ez az újonc igencsak problémás volt. Épp ezért, egy számára megoldhatatlannak tűnő feladatnak állítottam elé, tűzkeresztség gyanánt. Akkoriban Hargeont olyan súlyos kalózveszély sújtotta, amellyel se a hadsereg, se a törvényes céhek nem tudtak mit kezdeni. Ez persze a feketekereskedelemből befolyó bevételeinket is jelentősen megcsapolta. Így hát, ennyit mondtam a fiúnak: „Öld meg őket az utolsó szálig!” Ugyanakkor, vajmi kevés esélye volt a sikerre, olyannyira, hogy távozása után, el is kezdtem szervezni egy olyan csapatot, amely ténylegesen megoldhatja majd a problémát. Két hét elteltével, már épp útjára indítottam volna a különítményt, amikor is az újonc, kötésekkel borított testével, ám annál tüzesebb szemeivel visszatért, majd a következőket mondta: „Megöltem őket az utolsó szálig.” – Rajzolódik ki az agg vigyora. – Ezzel a mondatoddal örömteli táncra szítottad ennek a vénembernek a szívét. Mindezt átgondolva, neked talán sikerülhet…
- Micsoda?
- Túlélni egy bizonyos varázslatot. Ha átvészeled, garantáltan erősebbé válsz.
- Miféle mágiáról volna szó?
- A mágikus világ egy ősi, és veszélyes darabjáról. A saját elmédbe száműzve kiragadja a léted ebből a világból, s egy teljesen új környezetbe kényszeríti azt. Bár a tested itt marad, az pusztán egy megüresedett hordozóvá válik, amely a lelke visszatérését várja. Felfogható ez egy amolyan illúzióként is, ám annál jóval több. Minden kaland, veszély, tapasztalat rögzül az elmédben, így, ha visszatérsz, jóval erősebb leszel, mint az „utazás” kezdete előtt voltál.
- Ha visszatérek?
- Nos, igen… ez a mágia közel sem veszélytelen. Már sok, hozzád hasonlóan tehetséges tagot vetettem alá, de elenyésző azok száma, akiknek sikerült megőrizniük az életüket a kaland folyamán. Hisz, ha a képzeletedben kreált világban meghalsz, a valóságban is beáll az agyhalál. A sérülésekkel más a helyzet, azokat a valódi tested nem szenvedi el. Persze, magától értetődően, az ott szerzet tárgyaid, tulajdonaid elvésznek, ha megszakad a varázslat.* Viszont, mind a fizikai, mind mágikus fejlődésed, amelyet a képzeletedben érsz el, kiterjed a valóságra is. Ez ennek a tiltott mágiának a legnagyobb csodája.
- Egy valamit nem értek, mester. Ez az egész úgy hangzik, mint egy edzőtúra egy álomvilágban. De akkor nem tökmindegy, ha már inkább a valóságban megyek el hasonlóra?
- Félreérted. Ez a mágia olyan helyzeteket, harcokat, és lehetőségeket teremt a számodra, amelyek túlszárnyalnak bármiféle edzőtúrát. Persze, csakis akkor, ha késznek érzed magad a kihívásra.
- Késznek hát! – Vágom rá.
- Remek. Akkor, ha szeretnéd, kezdhetjük is. – Áll fel trónusáról céhünk alapítója.
- Csak pár kérdés. A valódi testemmel mi lesz, amíg én odavagyok?
- Amiatt ne aggódj. Egyfajta mozdulatlan állapotba kerül, ebben a teremben fogom őrizni.
- Értem… és ez a mágia… mégis mikor fog megszakadni?
- Ki tudja… ez nem egy befolyásolható tényező. Az ősi leírások alapján a varázslat akkor törik meg, ha „rálelsz arra, amire vágytál.” – Helyezi homlokomra kesztyűbe burkolt tenyerét.
- Amire vá… – Kezdenék bele, ám ekkor megszakad vízióm.
A külvilág megszűnik létezni, helyét megannyi színben ragyogó fénynyaláb, s szikra őrült báljátéka veszi át, melynek végül egy szemvakító villanás parancsol megálljt.
Kissé émelyegve, nehézkesen tápászkodom fel a homokos talajról, majd miután egy közeli ház falában sikerül biztos támaszra lelnem, felmérem a környezetem. Különös, vajszínű vakolattal lekent, általában félköríves, de néha sík alakzatban végződő épületek közt találom magam, melyek szinte természetesen olvadnak bele a Nap fényébe. A lakóházak élettől pezsgő sorai közt helyenként egy-egy kisebb bolt, fűszeres, netán térképárus bújik meg, számomra szokatlan, ám pont emiatt érdekes kínálatukkal elnyerve a vásárlók kegyeit. Ugyanakkor, nem nézelődhetek sokáig az egzotikus termékek közt, hisz figyelmem egy hatalmas, kupolákkal díszített palota kelti fel, mely magasztos császárként néz le a település más épületeire, kik az alattvalók szerepét hivatottak betölteni. ~ Fogalmam sincs, mit is kellene csinálnom pontosan, de azt hiszem, kezdésnek nem árt, ha elnézek oda. Hisz ez az egész csak az én képzeletemben játszódik le, szóval meglehet, hogy császárként fognak köszönteni… drága kényeztetés, jövök már… - Gondolataim egy önelégült mosoly kíséretében tudatosulnak bennem, majd meg is indulok a monumentális építmény irányába.
Zsebre tett kezekkel járom végig az utcákat, hol a macskaköves utakat, hol a homokkal feltöltött rövidítéseket használva. Sétám során rongyokba bugyolált férfiakat, s arcuk egy részét fátyol mögé rejtő nőket látok mindenhol, kik valamilyen oknál fogva megszeppenve, ódzkodva húzódnak félre, ha meglátják, hogy közeledem feléjük. Az asszonyok még a kíváncsi gyermekeiket is visszarántják lépteim vonalából… ~ De hát, mi sem természetesebb ennél, rettegje csak a pornép az uralkodót.
Végül is sikerül elérnem a palota, oszlopokkal szegélyezett lépcsőihez, melyeket végigróva egy hatalmas, márványlapokkal kirakott padlózatú aula bejáratánál találom magam. A fényben úszó csarnok előtt két, fémmel szegélyezett bőrpáncélt viselő őr áll szolgálatot, kik alabárdjaikkal meggátolják továbbhaladásom.
- Ki vagy, és mit akarsz? – Hangzik el egyikük szájából a katonás kérdés.
- Nos, a nevem Den Starkiller… és hát, látogatóba jöttem csak… izé… meg tudnák mondani, ki itt az uralkodó? – Pislogok rájuk, mire ők értetlenül összenéznek.
- Téged meg honnan szalajtottak? Bárhogy is, ha gondolod, beszélhetsz a birodalmi herceggel, fogadja a köznépet. De előtte azt a kaszát le kell adnod nálunk. – Szólal meg végül a beszédesebb, s a hátamon díszelgő fegyverre bök.
- Sajnálom, de a Starsplint egy ajándék, nem áll szándékomban átadni. – Vonok vállat.
- Márpedig azzal nem engedhetünk be. – Emeli fel hangját.
- Márpedig én ezzel fogok bemenni. – Vigyorodom el, majd hirtelen megfejelem az előttem álló gárdistát, mire az vérző orral a padlóra zúg.
Társa menten felém sújt szálfegyverével, ám ilyen közelségből könnyedén megfékezem annak lendületét, s szabad könyökömmel ki is ütöm forgatóját.
Fütyörészve, könnyed léptekkel suhanok be a fényben úszó előcsarnokba, ám az idilli képet hamar elcsúfítják a megannyi irányból érkező, fülsüketítő ordítások. Rövidesen már egy egész osztagnyi katona gyűrűjében találom magam, kik lándzsájukat felém szegezve tanakodnak kivégzésem módjáról.
- Hagyjátok, barmok! – Visszhangzik egy kiáltás az aula falai közt. – Ő nem a ti súlycsoportotok, csak szórakozna veletek. Majd én levágom! – Minderre fel is oszlik az alakzat, s a gárdisták szinte szétrohanva, hatalmas teret engednek a hang forrásának.
A közeli emeletről egy vészjóslóan vigyorgó, éles szemű férfi ugrik le, kinek jobb karján hamar megcsillan a fáslival ráerősített penge. Ruházata, a lakozott, különböző címerekkel ellátott fekete bőrkabát minden mástól elüt, amit erre láttam, ám mégis természetesnek hat, ahogy hosszú szára táncra kell majd combjáig érő, fehér hajával.
- Szóval te vagy itt a helyi kemény srác? – Vigyorgok az idegenre.
- A nevem Ren Ryhart, Evernight lángjainak az őrzője. Fel foglak szelni! – Emeli tekintetem vonalába fegyverét. ~ Evernight? Talán így hívják ezt a várost…
- A nevem Den Starkiller, a Grimoire Heart egójának az őrzője. Ki foglak belezni! – Csatolom le a hátamra fűzött kaszámat.
Egyszerre, szinte egyként rugaszkodunk el a talajtól, s pengéinket összecsapva, egy nagy erejű lökéshullámmal avatjuk fel összecsapásunkat. Látom, ahogy keze ismét támadásra mozdul, ám képes vagyok elugrani előle… bár gyors, és csiszolt a technikája, ezt a fajta harci stílust már nagyon is jól ismerem. Ahogy a kézfejére erősített kardéllel harcol, teljes egészében Tabu mozgását idézi bennem, aki szintúgy a karját használja pengeként.
Miután földet érek, tüstént átmegyek ellentámadásba, s egy gyors csapássorozattal megpróbálom feltörni ellenfelem védelmét, ám ő tökéletesen hárítja minden próbálkozásom. Az aula fémes csattanások hangtermévé válik, hol a szikrázó fegyverek keltette fényjáték szolgáltatja a ráadást.
- Nem is rossz, kölyök. – Terem mögöttem Ren. – De most vége. – Azzal ismét felém lendíti fegyverét, egy minden eddiginél gyorsabb mozdulattal.
- Ó, még semmit se láttál. – Szúrom le hirtelen a márványba kaszámat, így keresztezve a kardél útját. – A java még csak most jön. – Vezetem bele mágiám a Starsplintbe, mire az ezüstös palástba vonja magát.
Habozás nélkül visszarántom egyenesbe a szálfegyvert, majd ismét ellenfelemre támadok vele. Ő ezúttal is jól zárja a szögét, ám amikor pengéink összeérnek, tágra nyílt szemekkel veszi tudomásul, hogy varázserőm lendülete egyenesen a falba sodorja testét, repeszként szétzilálva annak szerkezetét.
A férfi köhögve, vérző szájjal kecmereg ki a törmelék alól, majd rám szegezi haragtól izzó tekintetét.
- Eddig finomkodtam, rohadék! Felaprítalak! – Szökken ki helyzetéből, miközben fegyverén vöröses tűz izzik fel. ~ Ilyet is tud?
Bár próbálom szemmel követni futását, képtelen vagyok nem érzékelni a mögöttem keletkezett hőt, s szinte akaratomon kívül, de fél szemmel hátrapillantok… és milyen jól teszem… A lángok erdejében Ren alakjára leszek figyelmes, aki épp hátbadöfni készül… ~ Ezek szerint ismét mögém szökkent, csak ezúttal megpróbálta fedezni is a próbálkozását… de most már mindegy… - Szegezem magam mellé a Starsplint kardélben végződő aljzatát, s várom, hogy ellenfelem belerohanjon…
Ám a következő pillanatban egy rideg érzés villámcsapásként hasít végig a gyomromon… előre nézek, és Ren tekintetével találom szembe magam, ki tövig belém mélyítette pengéjét… ~ De legalább már nem ég a fegyvere…
Mögöttem kialszik a lángtenger, a rideg acélon felgyülemlett vérem pedig esőcseppek formájában hullik alá a fehér márványpadlóra, foltonként vörösre festve azt.
- De mégis… hogyan… mögöttem voltál… vagy csak illúzió… - Erőltetem ki magamból a halk szavakat.
- Nem illúzió volt. – Vigyorodik el a férfi. – A tűz csak puszta elterelésként szolgált. Tudtam, hogy mindenképp a hátad mögé nézel majd, ha hőt érzel onnan, épp ezért, egy pillanatra a saját lángjaim közé szökkentem. És amikor már biztosra vetted, hogy onnan fogok támadni, visszaugrottam eléd, majd leszúrtalak. – Rántja ki belőlem a kardélt, mire én menten két térdre rogyok. – Ennyi volt. Fulladj csak bele a saját véredbe. – Fordul sarkon.
- Érdekes trükk. – Állok ismét két lábra, miközben tenyeremmel elszorítom vérzésem. – Ezzel a nyerési esélyeid nulla százalékról elmozdultak… nulla százalékra. – Gyújtom lángra kézfejem, így összehúzva sérülésem.
Persze, a művelettel járó fájdalom minden porcikám átjárja, mégis vigyorogva tűröm ellenfelem vizslató tekintetét.
- Ó, szóval te is konyítasz valamicskét a lángmanipuláláshoz. – Fordul vissza a férfi. – Legyen hát… ha ennyire meg akarsz halni, most majd a kegyelemdöfést is megkapod.
Szavait nyomatékosítva, ezúttal teljesen körbefon a mágiájával, s egy tűzgyűrű közepébe zár. Hallom a lángok ropogását, érzem azok hőjét… de mégis… fogalmam sincs, merről fog támadni…
Ám ekkor, hirtelen megvillan fegyvere az ősi elem palástjában, mire én habozás nélkül kitárom jobb karomat.
- Jetblack Fire Magic! – Csettintek össze két ujjam, egy újabb, éjfekete lánggyűrűt kreálva az eredeti vonalába, így bármerről is támad Ren, porrá ég, mielőtt elérhetne hozzám.
Ám mégis… ugyanaz a fájdalmasan rideg, mégis őrjítően forró érzés hasít belém, csak ezúttal a hátamon keresztül...
- Nem is volt rossz a terved. – Csendül fel füleimben ellenfelem gúnyos hangja. – Ha a saját lángjaimból támadtam volna, bizony csúnyán megsülök a tieidtől… de tudod, ezúttal a tűzzel csak a plafonról akartam elterelni a figyelmed. A közeli csillárról ugrottam le mögéd, miközben te a mágiáddal voltál elfoglalva. Most rí a szád, mi?
- Tudod… az igazság az, hogy egy cseppet sem érdekelt, ezúttal melyik irányból fogsz támadni… - Engedek utat az ajkaim közül feltörő vérnek.
- Ne játszd a laza gyereket. Csak dögölj meg szépen! – Rántaná vissza pengéjét, ám én hirtelen rászorítok annak testemből kiálló élére.
- Csakis az volt a célom, hogy egy kis ideig mozdulatlanná tegyelek… - Csapom rá szabad tenyerem az arcára.
- Te meg mégis honnan-
- A pokolból! – Gyújtom lángra testét, mire Ren egy vérfagyasztó ordítás hallatva hamuvá enyészik, s megszűnik létezni…
Elgyengülten, homályos vízióval, ám mégis vigyorogva rogyok fél térdre, s hallom, miként a korábban szétszaladt osztag ismét körbeáll engem, szálfegyvereikkel megbéklyózva szabad mozgásom.
Bár próbálok erőt venni magamon, túl sok vért vesztettem… már csak a sérülésem beforrasztására sincs elég erőm, és még a tenyerem is felvágtam… egyre hidegebbnek, tompábbnak érzem a testem… ~ De örülök, hogy legalább a kulcsaimat nem kellett használnom. Nem lett volna túl jó, ha már az elején felfedem a valódi mágiám...
- A törvény értelmében… legyőzte… majd a herceg… - Jut el hozzám egy beszélgetés néhány foszlánya... talán egy fiatal lány szájából hangozhatnak el ezek a szavak… vagy egy kisgyermekéből… képtelen vagyok tisztán kivenni.
Megsebzett, sarokba szorított vadként zihálok a fenyegetés irányába, ám szemeim újbóli felnyitásán kívül képtelen vagyok bármit is elérni… víziómban pedig mindösszesen egy, az arcomhoz nyúló tenyér alakja rajzolódik ki…
- Most már pihenhetsz, Den-chan. – Azzal rabul is ejt az álmatlan sötétség.

Vége

/*Ennek értelmében, a kalandsorozatban szerzett tárgyakat csak annak részeiben fogom használni, játéktechnikailag máshol nem léteznek, szóval remélem nem gond, ha nem adom be őket pályázatba./

Tábortűz ropogása visz új ritmust a farkasszerenádba, s szorítja vissza az esti homályt. Körülöttünk sötét tölgyek gyűrűznek, árnyaikkal lepel alá vonva az éjszaka négylábú vadászait, s bujkáló teremtményeit. Veszélyes, kiismerhetetlen erdő ez, de én mégis ide keveredtem…
Egy törzsnek háttal ülve figyelem, miként tompa fényt vetnek Perseus mellvértjére a lángok…
- Még mindig nem akarod elárulni, miért is nem térsz vissza a saját világodba? – Piszkálom meg a gajra nyársalt lazacom, mely egyre porhanyósabb lesz, hála a tábortűz melegének.
- Kellemetlenül hamar rájöttél, hogy nem vagyok ott… - Vigyorog rám sokat sejtetően.
- Sajnos elég kínos tud lenni, ha az idézésnél nem jelenik meg a csillagszellemem…
- Sajnálom… de mindenképp itt kell maradnom még egy ideig. Ugyanakkor, a varázserőd miatt nem kell aggódnod, hisz saját erőmből nyitottam meg a kaput, még két napja. Azaz, nem te tartasz itt engem.
- Ezt jól tudom. De minél tovább vagy itt, annál inkább elgyengülsz. Ha elárulnád, miért csinálod ezt, talán még segíthetnék is…
- Furcsamód érdeklődő vagy… - Fintorodik el. – Hogyan bukkantál egyáltalán rám? Hisz nem lehetett könnyű megtalálnod, bármiféle nyom nélkül…
- Nos, Pegasusszal addig repkedtünk az ország felett, amíg meg nem érezte a varázserőd. Elég makacs tud lenni, ha egy barátjáról van szó…
- Ám legyen. – Sóhajt fel végül. – Tudod, nem szórakozásból jöttem ide. Segítenem kell valakin…
- Egy nőn…? – Játszom el a meglepettet.
- De nem akármilyenen. Ő is egy csillagszellem, akárcsak én. De velem ellentétben több csillagmágussal is szerződése van… az még nem is lenne nagy gond, ha emiatt kevesebb szabadideje lenne. De a legújabb tulajdonosa szörnyen bánik vele…
- És te ezen akarsz változtatni? Hogyan?
- Természetesen meg fogom ölni a tulajdonosát, így szabaddá téve őt. – Feleli, mintha ez volna a természetes válasz… bár, köztünk talán az is…
- Ez az én csillagszellemem. – Húzom vigyorra ajkaimat. – De ezt igazán megoszthattad volna velem, szívesen segítek.
- Főnök… ugye tudod, milyen esetekben szakad meg egy szerződés mágus és csillagszelleme közt?
- Természetesen. – Vágom rá. – Ezt még a legnagyobb zöldfülűek is tudják. Ha a tulajdonos elhalálozik, megfosztják szabadságától, vagy önszántából mond le a kulcsáról.
- Pontosan. Nos, a mi alanyunk önszántából semmiképp sem fog letenni róla. Börtönbe nem csukathatjuk, hisz a cselekedetei nem ütköznek törvénybe. Így csak egy mód marad… ami nem is lenne nagy baj, de a te esetedben van egy buktató. Az illető egy nő… - Szavai valamelyest meglepnek, bár már hozzászoktam, hogy akik a mágia ezen ágát tanulják ki, általában a gyengébbik nemet képviselik.
- Értem. – Halvány mosoly kúszik arcomra. – És mondd csak, hogy hívják ezt a bizonyos csillagmágust?
- Megara Cyrin. Egy közeli villában él, nemesi vér folyik az ereiben. Pirkadatkor terveztem lecsapni rá.
- És az ő neve…?
- Andromeda…
- Rendben, számíthatsz rám. Térj vissza nyugodtan a világodba, én majd megoldom az ügyet.
- Biztos megleszel?
- Ha egy csillagszellemem kér tőlem valamit, mindenképp teljesíteni fogom. Szavamat adom, hogy semmis lesz a szerződésük.
- Köszönöm. – Azzal Perseus teste szertefoszlik, a felettünk ragyogó, megannyi csillag ragyogását igézve.
Vacsorám elfogyasztása után, oldalamra dőlve próbálok álomba merülni. Bár sok vadállat keresi prédáját a közelben, bízom benne, hogy mágikus kisugárzásom távol tartja őket az egyre lankadó parázstól. ~ Végtére is, holnap kemény napom lesz. De mindenképp megtartom a szavam… értetek bármit megteszek…

Másnap reggel a Nap vöröses fényei törik meg álmom, miként egyre feljebb kúsznak testemen, saját árnyalataikba öltöztetve azt. A korai sugarak az erdő számára is új színt kölcsönöznek, teljesen száműzik baljósló, éjszakai hangulatát. A kisállatok előbújnak odvaikból, s fürge léptekkel verik fel a párás avart. Az apró énekesmadarak lelkes ütemfaragásba fognak, miközben szárnyaikat megfürdőztetik az ásítozó fényekben. Idilli képet mutat ez a környezet, ám már nem sokáig… halálsikolyok fogják eltorzítani a természet szimfóniáját, ha rajtam múlik.
Kaszámat a hátamra csatolva indulok el a fák közt megbúvó ösvényen, a közeli hegyoldal felé tartva. Pegasusszal még tegnap láttunk arrafelé egy villát, ezt Perseus információival összeillesztve, nincs kétségem a helyes útirány felől.
Egy viszonylag hosszabb sétát követően ki is rajzolódnak előttem a hegy lábánál magasló épület körvonalai. Az építmény magasztos őrzőként emelkedik az erdő fái fölé, büszke díszszemlét tartva rajtuk. Drága, messziről hozatott kövek alkotják falait, míg főbejáratát helyi tölgyesekből faragták.
Mivel kívülről nem őrzik a villát, nyugodtan róvom végig a meredek, talajba vájt lépcsősort, majd szembenézek a mintákkal díszített faajtóval.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Legyintek ezüstkulcsommal a levegőbe.
Az égkék mágikus kör hamar átvágja a két világ közti határvonalat, utat engedve harci láztól égő csillagszememnek.
- Az elmúlt pár órában visszanyertem az elvesztegetett energiámat. Készen állok! – Néz rám vörös szemeivel.
- Afelől sose voltak kétségeim. – Vigyorodom el. - De nem lenne túl jó ötlet, ha mindketten szemből támadnánk. Hány mágus van odabent egyáltalán?
- Csak egy személy mágikus auráját érzékelem a villán belülről.
- Az valószínűleg Cyrin-é lesz. Hozzám képest mekkora erőket birtokol?
- Meglepően nagyokat… ilyen távolságból nem tudnám pontosan megmondani, de ne vedd őt félvállról.
- Ugyan, pont így szeretem. Viszont akkor te se támadd meg nélkülem. Én a főbejáraton át megyek, tiéd az az ablak. – Mutatok a második emeletre. – Tisztítsd meg a felső szinteket az esetleges őröktől. Odabent találkozunk.
- Úgy lesz. – Azzal, kardjait a sima felszínű falakba hajítva, tökéletes elrugaszkodási pontokat alkot lábainak, majd hamarosan bent is tudhatja magát az építményben.
Magam részéről, csengetés helyett rátapasztom tenyereimet az ajtó két szárnyára, majd kilököm őket helyükről. Egy komornyik meglepett pillantása fogad a tág, márványkövekkel tarkított aulában, ki a hátamon fénylő kaszát megpillantva, menten a biztonságiak után ordít.
Szemem a közeli lépcsőkre téved, hol két, öltönyös, mágikus pisztolyokat szorongató alak rohan le az irányomba. Egy könnyed mozdulattal csatolom le fegyverem a helyéről, majd egyre gyorsuló léptekkel megindulok a testőrök felé. Idegesen szegezik rám pisztolyaikat, ám határozatlanságukért nagy árat fizetnek.
Közéjük szökkenve, habozás nélkül felnyársalom az elől álló férfi mellkasát, majd társába belerúgva, átlököm testét a lépcső korlátján.
Az emeltre felérve összekaszabolt, vérbe fulladt biztonságiak fogadnak az apró szobrokkal szegélyezett folyosón. A személyzet pánikszerűen próbál fedezékre lelni az egyre inkább eluralkodó káoszban.
Én ugyanakkor nyugodt léptekkel haladok a festményekkel telitűzdelt falak közt, mígnem egy faragásokkal díszített ajtó előtt Perseus alakjára leszek figyelmes.
Kardjairól lusta esőcseppeket igézve hullik alá a vér, míg tekintetében nyughatatlan harag lángol. Mégis, mikor feltűnik neki érkezésem, ráerőlteti arcára szokványos vigyorát.
- Ebben az irodában lesz. – Jelenti ki.
- Sejtettem… nos, ne várassuk tovább a hölgyet.
Kaszámat elegánsan megforgatom egyszer a tengelye körül, majd srégen keresztülvágom a bejáratot. A kettéhulló ajtó fájdalmas nyikorgással szakad ki helyéről, feltárva a mögötte megbúvó, tágas helységet.
Két íróasztal áll egymással szemben, a nagyobbikat sötét tölgyből faragták, fennhéjázó külsőt kölcsönözve neki. A falat könyvespolcok szegélyezik, melyek szabályosan roskadoznak a pergamentekercsek, számadások, és bőrborítású kötetek súlya alatt. A fény két duplaablakon keresztül szökik be a helységbe, sugaraival felfedve előttünk a faragott lambéria legapróbb részletet is. Mindent egybevéve, egy elegáns dolgozószoba érzését kelti bennem ez a terem.
Egy nő épp az erkélyre vezető, áttetsző üvegből készített kijáraton keresztül csodálja a közeli tájat, oly könnyedséggel, mintha még mindig egyedül volna a szobában. Már pont ráordítanék, amikor lassan, magabiztosságtól sugárzó arccal felénk fordul.
Feketével és arannyal szegett, drága selyemruhája élesen rácáfol világosszőke hajára, ám mégis szép kontrasztot képez vele. Testének finom vonalai szemnek tetszetősen fürdőznek az ablakon beszűrődő fényekben, smaragdzöld szemei pedig csak még tovább fokozzák nőies bájait. Egyértelművé válik számomra, hogy ő az, akit keresünk… és bármennyire is gyönyörű, megtartom a csillagszellememnek tett ígéretem.
- Nem szép dolog csak így rátörni egy hölgyre. Persze, egy ilyen kisfiútól azt hiszem nem is várhatnék el többet… - Szólal fel lágy, mégis gúnytól mérgezett hangján.
- Mit mondhatnék, lázadó korszakom élem. – Kínálom meg vigyorommal, miközben Perseusszal az oldalamon beljebb sétálunk.
- Ideje megbűnhődnetek, amiért rám törtetek. – Csatol le két ezüstkulcsot egy, a combjára erősített szíjról. – Kisróka kapuja, tárulj! Héraklész kapuja, tárulj!
Kisebb meglepetésemre, nem egy, hanem két csillagszellem ölt alakot a sokszínű fényjátékban. Egyikük az a kis négylábú, amelyet Lizy is előszeretettel használ… míg a másik egy szikár, még Perseusnál is magasabb férfi, kinek bőrruháját izmai szegélyezik.
- Ezek volnának az ellenfeleink, Cyrin? Nem igazán méltóak szépségemre… - Csapja fel göndör haját a tükrének vonalában.
- Ne panaszkodj. Intézzétek el őket! – Emeli fel hangját a nő.
- Legyen hát… - Csap tenyerébe Herkules.
Nem vesztegeti sokat az idejét, a padlótól elrugaszkodva felém szökken, majd lesújt öklével. Bár sikerül időben kitérnem, a csapás nagy ívben felszakítja a padlót, kisebb lökéshullámot is keltve… egyértelmű, hogy hatalmas fizikai erővel bír.
A Starsplint nyelét magam elé tartva készülök a következő támadásra, amely hamarosan kezdetét is veszi… az önimádó férfi ismét rám szegezi öklét, s ütni készül… izmaimat megfeszítve készülök fel a hárításra, ám mégse érzek semmit…
Perseus, elém beugorva, kardjai keresztezésével hárítja a támadást. A két csillagszellem közelében kiszakadnak a parketta szilánkjai, s nyugtalan táncba kezdenek, melyet a felszabaduló energiák ütemeznek.
- Nem is rossz, kisfiú. Egy csillagszellem erejét mindig a tulajdonosa határozza meg… az, hogy a lelked így állja a sarat Herkules ellen, egyértelművé teszi, miszerint erős vagy. Talán át kellene formálnom a véleményem veled kapcsolatban… - Húzza alattomos mosolyra ajkait.
- Ugyan, még csak most kezdek belemelegedni… - Próbálnék még több energiát áramoltatni Perseusba, ám egy vörös lángcsóva hamar megtöri koncentrációm.
Felsőtestem hátra rántva térek ki a támadás útjából, bár a kabátom még így is megég pár ponton… tekintetem a tűzről pattant kis rókára szegezem. Egyértelműen intenzívebbek a lángjai, mint Lizy esetében… persze, egy ilyen mágus kezei alatt ez nem csoda.
- Sajnálom… nem szeretek csillagszellemeket bántani, szóval ne vedd személyesnek. – Tárom ki a Starsplintet, majd hagyom, had igya át varázserőmet.
A négyrészes penge magára ölti a csillagokat imitáló, fényes palástot, amelyet az apró csillagszellem fenyegetésnek könyvel el… és nem oktalanul teszi…
Torkából széles tűzorkán szakad fel, ám már túl késő… energiáimtól izzó fegyveremmel könnyűszerrel átszelem a lánghullámot, majd habozás nélkül keresztbevágom az apró teremtményt. Az állatka teste szertefoszlik, s visszatér világába…
Mindeközben Perseus és Herkules kiegyenlített párbajt vívnak egymással, csapásaik nyomán több ponton is behorpasztva a falakat, szétzúzva a polcokat, s összetörve a berendezést… ám egyik se képes felülkerekedni a másikon.
- Jetblack Fire Ball! – Az éjfekete tűzgömbbel Herkules hátát veszem célba.
Mivel figyelmét teljes mértékben leköti a csillagszellemem ellen vívott párviadala, kellemetlen meglepetésként éri mágiám, mely nagy erővel csapódik a gerincébe… és ez a pillanatnyi kilengés több mint elég is Perseusnak. Kardjai menten átfúrják ellenfele mellkasát… Herkules vére bíborszín virágként bomlik ki bőrszín ruháján, s hamarosan vissza is kényszerül saját világába.
- Remélem most már van időd egy kis baráti csevegésre. – Szegezem kaszámat Cyrin-re.
- Felesleges volna… nagyon is jól tudom, miért vagytok itt. A csillagszellemed kiléte mindent elárult… De ne hidd, hogy célegyenesben vagy. – Ránt elő egy újabb ezüstkulcsot. – Androméda kapuja, tárulj!
És igen… itt van ő. Az indigó mágikus kör Perseus szerelmét rajzolja ki szemeink előtt. Szomorúan pillant ránk rózsaszín szemeivel.
- Érdekesen alakul a helyzet, nem igaz? Bár azt hiszem, kissé gonosz dolog ezt tennem… - Kacag fel.
- Ugyan-ugyan… fogalmad sincs róla, hogy én milyen gonosz is vagyok valójában.
Testem körül fekete lángnyelvek kezdenek szellemeket igéző mozgásba, tekintetem elsötétül, akaratom pedig megacélosodik. Perseus jól tudja, mit is jelent mindez… de remélem, belátja, hogy jelen helyzeten nem tehetek mást. Nem fogom hagyni, hogy egymás ellen uszítsák őket…
- Várj... - Társam halk, fojtott hangja fagyos szélként süvít át rajtam. - Tudom mire gondolsz, de bármiféle kapcsolat is legyen köztünk, nekünk csillagszellemeknek a mesterünkkel kötött szerződés a legfontosabb. Bízd rám...
- Sose gondoltam volna, hogy egyszer erre is sor kerül... - Androméda hangja lágyan, s bánatosan cseng. - De legyen. Már csak az önbecsülésem miatt sem engedhetem meg, hogy meghátráljak egy összecsapás elől. - Emeli meg láncait, melyek fémes csörgéssel tesznek eleget gazdájuk akaratának.
Kisvártatva, a két csillagszellem egymásnak is feszül. Perseus ikerkardjai táncos könnyedséggel hárítják a fémkígyókat, ám képtelen közel kerülni a távolságot kitűnően tartó ellenfeléhez... vagy talán nem is akar...
Mozdulataik, s tekintetük egyaránt gyengeséget sugároznak... mintha csak mindketten visszafognák magukat.
- Mégis mit csinálsz? Ha tovább folytatod ezt a bohóckodást, a disznók közé vetem a kulcsod! Végez vele! - Csattan fel Cyrin.
Bár szívesen véget vetnék mindennek, a harcos felek túl nagy teret foglalnak el összecsapásukkal... képtelen vagyok a nő közelébe kerülni. Ugyanakkor, Androméda nem hagyhatja figyelmen kívül mestere utasításait... kettőzött erővel, s jóval nagyobb elszántságról tanúbizonyságot téve folytatja a párviadalt. Saját csillagszellemem jó pár találatot elszenved, bőrén és vértezetén kegyetlenül csattannak a láncszemek... de hozzáállása mit sem változik... Egy ideig még védekezik, majd vigyorogva felém fordul... jól tudom, mit jelent mindez...
- Most... - Sziszegi, s testével ráveti magát Andromédára.
Több se kell nekem, a nyitottá váló területen átrohanva, Cyrin elé vetem magam. Megdöbbent arckifejezéssel mered rám, de én nem habozok... tenyeremmel rászorítok koponyájára, s teljes lendületemből belecsapom fejét az íróasztalba. A nő eszméletlenül terül el a parkettán, melyet hamarosan vörösre fest szájából csordogáló vére...
Erőtlenné lett ujjai közül könnyűszerrel kiveszem Androméda kulcsát...
- A harcnak vége! - Mutatom fel zsákmányom, de már csak Perseus elismerő tekintete fogad.
Ellenfele már mestere eszméletével karöltve távozott világunkból, hisz nem maradt, aki itt tarthatná...
- Mi győztünk. - Vigyorodom el, az ezüstösen fénylő kulcsot lóbálva.
- És most, hogyan tovább? Nincs kedved szerződést kötni vele is?
- Az kizárt. - Rázom meg nyomban a fejem. - Elszabadulna a pokol, ha mindkettőtök az én birtokomban volna.
- Akkor mihez kezdesz a kulccsal?
- Nos, ha nekem nem is kell... ismerek valakit, akinél jó kezekben lesz. Idióta, és szánalmas egy lány, ha engem kérdezel, de a szellemeivel jól bánik...
- Rendben, bízom a döntésedben.... Én akkor távozom is... De tartozom neked eggyel... - Azzal, Perseus teste megannyi kis fénylő csillaggá válva el is hagyja létsíkunk.
Jómagam büszkeséggel nézek végig a rommá lett helységen, majd az ajándéknak szánt kulcsot zsebre rakva, magam mögött hagyom a villát...

Vége

Egy különös mezőn járok. A fűszállakat tengeri hullámokként mossa a hűvös, őszi szél, miközben ruhámat, s hajamat is vad táncra imitálja. Mimóza és azélea szirmok ékesítik a zöldes látképet, melyben hamarosan egy háziszőttesbe bugyolált, alacsony termetű anyóka alakjára leszek figyelmes. Vesszőből font kosarába a közeli erdőből gyűjtött bogyókat, s különböző gyümölcsöket cipel, talán télre gyűjtögeti őket, befőtt s lekvár gyanánt.
Bár vajmi kevés kedvem van szóba elegyednem vele, hála a szabadnapos Pegasusnak, kénytelen vagyok útbaigazítást kérni valakitől. Persze, utazhatnék vonattal is, de gyűlölöm azokat a gépeket… csak egyszer szálltam fel rá, és akkor is pénzt kértek volna, csak azért, hogy elvigyenek valahova… szégyen…
- Elnézést. – Szólítom meg az asszonyt, a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel. – Meg tudná mondani, merre találom Hargeont?
Az idős nő rám mereszti tompa fényű tekintetét, majd halvány mosolyra biggyeszti ajkait.
- Tudom én jól, hol találod meg Hargeont, kedveském. De biztos vagy te benne, hogy jelenleg oda vágysz? – Rekedtes hangja ködös kérdéseket formál az elmémben.
- Ezt meg hogy érti? – Szökik fel szempillám.
- Sehogy-sehogy… - Kuncog fel, majd nyugatra mutat. – Arra találod, amit keresel… - Ekkor, ráncos ujjain kívül másra is figyelmes leszek.
Aszott nyakán egy vérvörös medál csillan fel a napfényben, mely úgy kiválik olcsó öltözékének szürkeségéből, mint egy magasztos csillag az egyhangú éjszakából. Ugyanakkor, az ékszernek csak a felét vélem felfedezni fűzőjén…
Bár kissé furcsálom mindezt, nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget… talán még régebben szerzete valahol, vagy csak találta az oly sok kincset megőrző avarban…
- Értem. További szép napot. – Indulok meg az említett útirányba.
Eleinte még határozottan haladok a monoton tájon, ám lépteim egyre nehézkesebbé válnak a táv múltával… vízióm is sűrű felhők lengik körbe, mintha csak… elálmosodnék. Bár próbálok küzdeni ellene, képtelen vagyok ellenállni szemhéjaim nyomásának… erőtlenül, egy tompa puffanás kíséretében hullok a fűtenger ölelésébe.

Mikor magamhoz térek, egy különös világ tárul elém. Halvány, ám egyre élesebbé váló víziómban, a szivárvány színeiben pompázó fák, csillagként ragyogó folyók, s rózsaszín állatkák öltenek alakot. A felhőktől tiszta égboltról messzire elérnek a mosolygós Nap fényei, ki engem kiszúrva, még rám is integet jobb kezével. ~ Na jó…tudtommal még életemben nem szívtam semmit se… de bármiféle pollen is terjeng azon a mezőn, nagyon ütős anyag.
- Den! Deeeeeeeen! – Csendül fel egy magas, már-már lányos hang füleimben.
Értetlen tekintetem az ordítás irányába fordítom, s kisvártatva fel is tűnik annak tulajdonosa… Monoceros képében. A számomra nagyon is ismerős, apró unikornis szemeiben ádáz viadalt vívnak egymással az aggodalom, s az újfent felélénkülő remény lángjai… ám van, ami jele helyzetben még fontosabb…
- Te tudsz beszélni?! – Kerekednek ki szemeim.
- Deeeeeen! – Ugrik rá patáival a mellkasomra, így visszasüppesztve a talajba. – Tudod, ez itt a csillagszellemek világának egy külön része, név szerint Unikornis-földe. Itt bármi lehetséges… épp ezért van az, hogy még te is hallhatod a hangom. Örülök, hogy végre itt vagy. Nagy szükségünk van rád. – Adja tudtomra érzelmeit.
- Várjunk csak… ha ez itt a csillagszellemek világa, hogyan létezhetek egyáltalán? Itt az emberi szervezet képtelen fenntartani a működését… - Merülök el egyre inkább zavarodottságom mély tengerében.
- Nos, mondjuk úgy, hogy nem az igazi tested van jelen köztünk… inkább csak a gondolataid kivetülése… bár ez nem túl pontos meghatározás… de mindegy is. – Szökken le felsőtestemről. – Most nincs időnk a részletekre… csak egy valamit jegyez meg ezzel a hellyel kapcsolatban… Semmi sem igaz, de bármi lehetséges. És most gyere, sietnünk kell! – Rohan be a közeli erdőbe.
- Remekül indul ez a nap is… - Lököm el magam a földtől, majd a kis egyszarvú nyomába eredek.
A számomra ismeretlen fajtájú, megannyi színben tündöklő fák törzseinél vidám gombák cseverésznek egymással, beszélik ki a másik kalapját, vagy épp pókerezgetnek társaikkal. A korántsem szokványos jelenségek listáját csak még tovább duzzasztja az erdőn túl magasló, megannyi toronnyal ékesített palota, amelynek architektúrailag még csak állnia sem szabadna…
- Megérkeztünk. – Bök rá Monoceros a díszesen faragott, kétszárnyas kapura. – Menjünk be, már várnak minket. – Kérésére egy néma bólintással felelek.
Bár fogalmam sincs, mi folyik itt, megteszem, amit kér… egyelőre amúgy se tudnék mást csinálni ezen a helyen.
Már elég közel érünk a bejárathoz, amikor is szárnyai, hatalmas lendülettel csapódnak ki előttünk, bepillantást engedve a mögötte megbúvó, koránt sem vidám póni arcába. A Monocerosszal azonos méretű, sárgás kis négylábú mély levegőt vesz, majd torka szakadádtából felordít.
- TE-SZERETNI-FOGSZ-ENGEM!
Szemeimmel tüstént csillagszellemem kezdem méregetni, ki mindeközben a lábaim mögé bújva talált magának menedéket.
- Ez ugye neked szólt…?
- Izé… sajnálom, hogy tegnap nem voltam ott… de tudod, Den után kutattam, és most sietnünk kellene… majd legközelebb… - Nyögdécseli nagy nehezen, egész testével remegve.
- Ó, mindjárt más. – Vált hirtelen hangulatot a rózsaszín sörényű. – Kövessetek.
Kissé értetlenkedve, de eleget teszek a kérésnek, s Monocerosszal egyetemben egy tág, oszlopokkal, s egyéb faragványokkal díszített csarnokban találjuk magunkat, hol mindent a fény dominál. Az aula legmagasabb pontján egy nemesfémekből kovácsolt, impozáns trónszék díszeleg, amelyről egy világosabb bundájú, az átlagnál valamicskével nagyobb unikornis néz le ránk.
Rajta kívül még rengeteg póni rohangál fel-alá a teremben, sörényeik formájában, s színeik összetételében mind egyediséget képviselve. Sugdolódzások, s pletykák kelnek szárnyra a falak közt, mígnem a trónoló paci egy patalegyintéssel elcsendesíti őket, majd megszólít.
- Üdvözöllek Unikornis-földén, Starkiller-sama. – Bár hangja neki is lágy, mégis érezhető rajta egyfajta bölcsesség, s feljebbvalóság. – Monoceros már sokat mesélt rólad. Nagy örömömre szolgál, hogy magunk mellett tudhatunk ezen a sötét órán.
- Mesélt rólam? Hát ide is eljutott menőségem híre? – Rajzolódik ki magabiztos vigyorom.
- Nos, nem igazán… olyanokat mondott, hogy csajozás terén egy szégyen van, egy hegyi remetének is több barátja van, mint neked, és…
- Miiiii?! – Ordítok rá csillagszellememre, ki félénken a társai közé rohan.
- Ugyan-ugyan… nem kell ezt olyan komolyan venni. – Kacag fel a fehérke. – Mindenesetre, engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Hókifli, én vagyok Unikornis-földe királynője.
- Hókifli?
- Én pedig Szivárványkalács vagyok, az udvarmester. – Lép ki a tömegből egy sokszínű apróság.
- Az én nevem Sajtoskenyér, és… - Kezdene bele Monoceros önjelölt szerelme, ám én közbevágok.
- Miféle nevek ezek?! Hol vagyunk, valamiféle pékségben? Örülök, hogy legalább neked értelmes neved van… - Pillantok megkönnyebbülten a velem szerződést kötött egyszarvúra.
- Nos, igazából… a Monoceros csak a „munkában” használatos megszólításom… valójában úgy hívnak, hogy… - Emeli fel hangját. – Kelesztő Kapitány! – Különös mód, mintha egy pillanatra felvillanna mögötte a háttér…
- Na jó… ez kezd egy kicsit sok lenni…
- Úgy érted, hogy neked nincs szuperhős neved? – Szörnyülködik a királynő, ezzel hitetlenkedések, s megdöbbenések egész láncolatát indítva el.
- De van neki! – Ordítja közbe Monoceros. – Ő nem más, mint Starkiller kapitány!
- Váóóóóóó… – Kap lángra a valamennyi oldalról érkező csodálat.
- Így már semmi kétség felőle… te vagy a mi emberünk. Kövess, Starkiller kapitány! – A mindeddig trónoló… Hókifli… heves vágtába fog, s a félhomályba burkolódzó alaksorba vezet minket.
Csak egy maroknyi négylábú tart velünk, köztük természetesen Monoceros is. A királynő végül egy korhadt faajtó előtt áll meg, melyen jól kivehető az idő vasfogainak munkája.
- Itt rejlik az ősi páncél, melynek segítségével megvédhetsz minket. – Tárja ki patájával a bejáratot.
A terembe felülről beszűrődő fény tökéletesen rávilágít a lusta orkánként kavargó porra, s a szélesen kiterjedt pókhálókra. Ám mégis… a helység közepén kirajzolódó vértezet minden elvárásomat felülmúlja. A hófehér lemezekből összeillesztett, mennyei angyalokra illő páncélzat már az első pillanattól kezdve elnyerni tetszésemet.
- Nem is rossz… - Simítom végig az éles szegélyeket. – De pontosan mitől is kellene megvédenem titeket?
- A fogatlan trolltól. – Veszi át a szót csillagszellemem. – Ő akarja elpusztítani ezt a csodás vidéket. És mi képtelenek vagyunk felvenni a versenyt vele, és hatalmas pribékjeivel.
- Értem… és mikor számítsak az érkezésükre?
- Körülbelül… négy perc, tizenhat másodperc múlva.
- Mi vaaan?! Akkor kapkodhatom magam… - Vetem le felsőtestemről kabátom, s elkezdem felillesztgetni a vértezet darabjait.
- Várj! Még erre is szükséged lesz! – Ront be a szivárványsörényes, szájában egy aranyozott, szárnyas keresztmarkolatú karddal. – Ez a híres Griff Penge, hagyományaink szerint ezzel jutalmazzuk védelmezőinket.
Miután az utolsó csuklóvédő is helyére kerül egy fémes csattanással, kezembe veszem a fegyvert, majd párszor meglendítem tengelye körül. Remek az egyensúlya, kitűnő fémből kovácsolták… bár még ki kell ismernem.
- Jó kis kard, megy a páncélomhoz. Pontosan mit is tud?
- Felszakítja a mennyeket, és lángba borítja a földet.
- Tényleg? – Ámulok el.
- Nem… de olyan menőn hangzott. – Általános csend ülepszik a teremre. – Szerintetek nem? Én… olyhaan szánhalmas vagyhooook… - Fakad sírva, csak még inkább elmélyítve arcainkon az értetlen grimaszokat.
- Itt vannak! – Rohan be egy újabb jövevény, kinek fején apró sisak fénylik. – Hamarosan megnyílik az átjáró! Sietnünk kell!
- Számítunk rád, Den! Ne aggódj, nem leszel egyedül, a seregeink támogatását élvezed! – Ereszt utamra Monoceros, ám a közeli mezőn nem fogad más, csak élesen süvítő szél.
Lemondó sóhajtással húzom fejemre a szárnyakkal szegélyezett sisakot… egyedül vagyok. De nincs mit tenni…
Az éterben vérvörös, baljósló átjáró jelenik meg, papírként felszakítva a teret. Csontig hatoló ordítások járják át a levegőt, s hamarosan meg is jelennek a rettegett trollok… szám szerint három… Tagbaszakadt testük, agyarakká nőtt szemfogaik, s haragtól izzó tekintetük nem sok jóról árulkodik… de mégsem érzem veszélyesnek őket…
Fájdalmasan lassan rontanak rám handzsárjaikkal hadonászva… könnyedén lépek ki az első vágás útjából, majd alkaromat meglendítve, átmetszem az első fenevad mellkasát. Társa se jár jobban, fegyverét félrecsapva, egy laza mozdulattal elválasztom fejét a nyakától…
Az utolsó, legkisebb szörnyeteg sírva rogy két térdre…
- Mhi… mhi csak… barátok akartunk lenni a pónikkal… - Törnek elő vízesésként könnyei. – Dhe… dhe ők mindig megijednek tőlünk…
- Na jó… ez már mindennek a teteje… halj meg inkább szépen… - Emelem fölé a pengémet, ám ekkor…
- Den, várj! – Rohan mellém Monoceros. – Igaz ez, Fogatlan Troll? Így félreértettünk volna?
- Azh… azh utholsó szóig…
A befutó apróságok közül a királynő is odajön hozzánk, majd együttérzően végignéz a legyőzött bestián.
- Sajnálom, hogy minderre csak most jöttünk rá. De ne aggódj! Mától kezdve a trollok és pónik együtt fognak játszani ezen a csodás helyen! – A háttérből éljenzés törik fel.
- Dhe… dhe a testvhéreim…
- Ne aggódj! A szivárványcsillagcsillámpóniporral visszahozzuk őket az életbe!
- Na jó… nekem ebből itt lett elegem. Haza akarok menni!
- Várj még, Starkiller kapitány… - Mosolyog rám a királynő. – Mielőtt visszaengednénk a saját világodba, vidd magaddal ezt. – Szájával kiakasztja a nyakában ékeskedő medált, majd a tenyerembe ejti. – Ezt a nyakláncot még jó néhány évtizede kaptam egy kislánytól, barátságunk zálogaként. De most úgy érzem, itt az ideje továbbadnom…
- Nekem aztán nem kell ez a… - Kezdenék bele, ám hirtelen elhomályosodik minden.
- Köszönjük, Den! – Zendül fel csillagszellemem hangja a fejemben… de ezután végképp megtörik a vízióm.

Ismét a mezőn találom magam. Különös mód fáradt vagyok, ahhoz képest, hogy nem is olyan rég még aludtam… vagy mégsem?
Tenyeremben egy vörös medált szorongatok… jobban megnézve, ismerősnek tűnik. Annak az anyókának is ilyen volt a nyakában… ~ Ez lenne a másik fele? Akkor… ő az a kislány, aki sok-sok éve már járt előttem Unikornis-földén? – Gondolataimból az emlegetett asszony léptei szakítanak ki.
Mosolyogva felém hajol, majd gyengéden elveszi tőlem a nyaklánca hiányzó darabját. Csodálkozva rápillantok, ám ezalatt… már el is tűnik. Kisvártatva halk, kislányos kacarászás kel életre a virágos mezőn… nem igazán értem, mi folyik itt, de… talán tényleg úgy van, ahogy Monoceros mondta. Semmi sem igaz, de bármi lehetséges…

Vége

/ Elnézést kérek az agymenésemért, de én se küzdhetek minden kalandomban a túlnépesedés ellen... /

Egy csillaggyilkos krónikája

Prológus - Vissza a gyökerekhez

Egy lomha, ám biztos járású, hasas kereskedőhajó ragyog fel a horizonton. Főárbócán díszes selyemlobogó viaskodik a szelekkel, míg deszkái a vitorlákat bevonó, s kötelekkel bajlódó tengerészek lábai alatt kopognak. A fedélzetmester épp a vesszőfonattal védett, vaskos cserépedényekben tárolt rakományon futtatja végig kapzsi tekintetét, miközben a bárka horgonyt vet a közeli mólónál.
Egy száradt sótól kérges kövekből kirakott épület árnyéka vet rám sötét leplet, miként vörös szempárommal a hajóról lelépő informátorom, s az őt körülvevő, egykedvűen bámészkodó fegyvereseket pásztázom. A vézna, sápkórós férfi arcán sunyi mosoly terül el, mely tökéletesen körvonalazza zsebmetszői életvitelét. Kísérői sebhelyes, marcona kardforgatók, kik kellőképp izmosnak, és ostobának tűnnek feladatukhoz.
Meglepő mód, a sápadt alak hamar rámismer a halszagtól bűzlő, szegényebb kikötőnegyedben. Pedig, egy ideje már nem vagyok önmagam… mióta elvesztettem őt, az éjszakák megszűntek létezni számomra. Összefonódtak a gyötrelem sugaraitól tűző nappalokkal. Kapcsolatok egész láncolatát próbáltam összefűzni, kirakni a mozaikot az apró, hamusötét darabkákból… rá akarok találni, és ezért bármire képes vagyok. De már fáradt vagyok… nagyon fáradt.
Portól szürkéllő, rendezetlen tincseim bánatosan nyúlnak tompa ragyogású, kékes véraláfutásoktól szegélyezett szemeim után.
- Hát eljött, Roth. – Adom meg a beszélgetés kezdőhangját, mikor kellő közelségbe ér hozzám az informátor. – Mit tudott meg a szigeten banyától? Hol van?
Roth Kyre egyike azon árnyakban megbújó báboknak, melyeket céhünk mozgat. Bár testfelépítése betegesnek mutatja, köszörülőként forgó észjárása, s hízelgő, gyorsan alkalmazkodó modora a legkitűnőbb kémeink közé emelik őt. Persze, nehéz volt rávennem Hades mestert, hogy egy ideig nélkülözze az Erában betöltött szerepeitől… de ő is jól tudja, amíg nem lehet ismét az enyém, képtelen leszek másra koncentrálni. Márpedig, eredményeimen végignézve, ez viszonylag komoly erővel bíró kezeket vágna le céhünk monumentális testéről.
- Sajnálom uram, de viszonylag keveset. – Folytja el tenyerével a torkából felszökő köhögést. – A látnoknak marasztalt asszonyra egy régies kunyhóban bukkantunk rá. Helyzetét elnézve, megpróbáltam pénzzel hatni rá, de nem volt hajlandó felfedni a rébuszai jelentését. – Legyintésemmel jelzem, miszerint azok is hozhatnak némi reményteljes fényt a kilátástalanságtól megbéklyózott elmém számára. – Azt mondta, „Ha a fiú a jövőjét keresi, múltjának legfeketébb árnyaival kell lepaktálnia, s megtalálja majd egy új ajándékban a régit… ha képes lesz választani a kettő között.”
Pördül, pördül, fordul. Pördül, pördül, megáll… Ilyen pályán cikázik Pegasus ezüstfényes kulcsa ujjaim közt. Vannak, kik ezt késekkel játsszák… én velük… ha ideges vagyok.
- Nem mondott esetleg… valami mást is?
- Csak egy nevet. „Elzath.” Bár arról fogalmam sincs, kit, vagy mit takarhat…
~ Hát persze. – Nyílnak tágra megfáradt szemeim, hetek óta először.
A Hold sápadt fényében fürdőző, szűk utcák porként foszlanak szerte lelki szemeim előtt… már nincs jelentőségük… semminek sincs…


Elzath városkája egy apró, ám büszkén fénylő foltként terül el Fiore északi, vadregényes táján. A hegyláncokkal körülfont település tágas utcái közt alig havonta fogan új élet, s még ennél is ritkábban lobban ki egy réginek a lángja. Legtöbb épületét a közeli erdőből hozott fenyvesekből faragták össze, ám a tehetősebbek a környékbéli bányákból kivájt gránitból, s nemes márványkövekből emelték lakóházaikat.
A főteret kisebb-nagyobb boltok, füvész batárok, s mesteremberek műhelyei fogják gyűrűbe. Bár a Nap még csak most gravírozza az égre, korai, rőtbarna, s kármin sugarait, egy fiatal lány már elérte ezen tér macskaköves útjait.
Mivel az öreg Amandának dolgozik mellékállásban, ki a városka legismertebb füvesasszonya s gyógyítója, már hajnalhasadtával el kell indulnia a szomszédos, dértől felhős vadonba, hogy begyűjthesse a kellő növényeket, gombákat, s bogyókat.
Élénk gesztenyebarna szemei adják arcának fő jellemvonásait, melyet hasonló színű, félhosszú tincsei kereteznek. Könnyed léptekkel halad előre, ám hirtelen egy kézpár ragadja meg. Látása a sötétségbe vész, hála a ráfonódó tenyérnek, míg a másik rosszándékú végtag a derekát kapja el. Nyomban visítás tör elő a lányból, mire a támadója csak könnyed kacagással felel.
- Megijedtél, Serah? – Engedik szabadon fogva tartója karjai. – Kell neked ilyenkor császkálni…
- Aesir…? – Az „áldozat” hangja lágyan cseng a megkönnyebbültségtől, ám hamarosan féktelen harag lesz úrrá rajta. – Mégis mit képzelsz?! Be akarsz kerülni te is a „Tahók Lovagrendjébe”?! – Rivall rá a kisfiúra, kinek bíborszín szemeiben a siker lángjai csillognak.
- Ugyan, csak tréfa volt… - Von vállat. – Nem kéne idegeskednek, csak még idősebbnek látszol tőle.
- Csak tizenhét vagyok, te kis pisis! Különben sem „császkálok”… te is tudod, hogy az erdőbe kell mennem. – Túr bele tincseibe. – Amit viszont én nem tudok, hogy te mit keresel itt? Nem azt mondogattad, „Elég nekem hétköznap iskolába mennem, nemhogy még hétvégén mást is csináljak mellette”?
- Így is volt… De úgy döntöttem, egy ideig beállok az öreg Blinthez inasnak, épp hozzá készülök…
- A nyílkészítőhöz? Minek?
- Nos… - Néz félre a fiú, mintha szégyellné magát a válasza miatt. – Hamarosan születésnapja lesz… Tudom, hogy valószínűleg nem jön haza… de, ha igen… szeretnék neki…
- Alendeen-nek? Aesir, te is tudod, hogy… talán már nem is… - Serah gyengéd szavai elhalnak.
- Arról tudnék! – A kisfiú ajkai megrendíthetetlennek láttatják véleményét. – Még életben van… ez biztos… Most viszont megyek, az öreg nem szereti a késést. Majd délután találkozunk! – Azzal, arcára széles vigyort öltve beleveszik a közeli utca takarásába.
A lány kissé kedveszegetten ugyan, de rálép a fenyvesek ösvényére…
Ugyanakkor, nem csak a két fiatal rója már ilyenkor Elzath hol földes, hol macskaköves útjait. Egy gerendás törzsű fogadó falainak leplében három alak sötétlik. Egy kámzsás öregember, kinek csuklyája csak gondozatlan szakállát engedi láttatni arcából, egy hosszú, fakószőke hajú férfi, aljasságtól fénylő, ibolyakék szemekkel, s egy mögötte álló, kisebb egyén, körvonalaival teljes mértékben az árnyakba veszve.
- Mit akarsz, Gilbert? Ritkán esik meg, hogy felkeress. – Recsegi a csuklyát viselő agg.
- Tudod te azt jól, vén bolond. Hamarosan elkezdődik… és akkor kiderül, hogy bölcsen döntöttél-e. – Feleli görbe mosollyal a hosszúhajú.
- Ahogy mondtad, tudom jól… hamarosan visszatér. Ám az már inkább meglep, hogy még mindig ezen rágódsz…
- Az a Grimoire… - Kezd bele sziszegve, érezhető fájdalommal Gilbert. – Bárkinek odaadhattad volna Fiorében. És pont te… akitől többet várhatnánk… ahelyett, hogy egy generációkra visszanyúló csillagmágusi család örökösének, vagy valamelyik varázsakadémia legígéretesebb kadétjának kezeibe helyezted volna… egy nyomorult kis patkányra fecsérelted, akinek egy mágus sincs a felmenői közt! Egy kis senki, egyszerű emberek leszármazottja, az is csoda, hogy varázserővel született! - Hadarja gyűlölködve, ám az idős férfi megálljt int neki.
- Pont ezért volt ő a tökéletes választás. Nem volt senkije, és semmije, ami segíthette volna. Ahogy te is mondtad, nem mágusok leszármazottja. Rajta kívül senki sem bír varázserővel a családjában… de mégis képes lesz megfejteni a könyv titkait. Mindezen tényekből kifolyólag… az a fiú büszkébb, s jobban bízik magában, mint bárki más…
- Sose lesz képes kiaknázni… még csak a felszínét kapargatja.
- Majd meglátjuk, mit hoz a jövő… de remélem, nem tervezel semmi meggondolatlant.
- Te is tudod, hogy meg vannak kötve a kezeim, vén flótás. – Legyint a férfi. – De én tudok várni… ők viszont nem. Hamarosan itt lesznek. Én a helyedben gyorsan elhúznék… - Az eszmecserét lezártnak tekintve, Gilbert, és alacsonyabb követője eltűnnek a megviselt szemek víziójából…
A kámzsás öregember gondolatainak ostromát enyhítve az égre tekint, majd lassú léptekkel a közeli, vad hegyek felé indul. ~ Csak remélni tudom, hogy helyesen döntöttem… ne okozz nekem csalódást, beképzelt kisbarátom…


Viharos szél szaggatja a sötét égbolton a gőgős felhőgályák szegett vitorláit. A délután beálltával korán eltűnt a Nap, sűrű esőfüggöny homályosítja el egy zord, vidéki kastély fekete kőfalait.
Több ujjnyi vastag, zömök fabejáratát két megtermett alabárdos vigyázza, kiknek láncvértjeiken monoton taktust vernek az ég konokul hulló könnyei. Bár ilyen ítéletidőben szokatlanul hathat, mégis vendég érkezik az ódon erődítménybe. Ám a strázsások már számítottak rá. Kissé unottan, a fásulat jegyeivel mérik végig az alacsony, hófehér csuklyát viselő alakot.
- A mesterhez jöttem. Küldetés elvégezve. – Lágy, fiatalos szólam csendül a mélyen zúgó esőben.
- A fegyvereidet. – Nyújtja ki karját az egyik őr.
Tenyerében egy dobótőrökkel teli, bőr fegyvertáska, áfiumok, robbanó lakrimák, s két, csuklóra erősíthető penge landol.
- Nem értem mi szükség erre… - Mosolyodik el a kisfiú. – Ha meg akarok ölni valakit, az úgyis meghal, ha nálam vannak a fegyvereim, ha nincsenek…
- Mit szólnál, ha felnyomnám ezt az alabárdot abba a csinos kis…
- A társam úgy érti... – Szól közbe a jól láthatóan több ésszel megáldott zsoldos. – hogy ez nem több puszta formalitásnál. Te úgy teszel, mint aki nem akar ártani senkinek, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy a fegyvereid nélkül ártalmatlan vagy. Olyan, mint amikor megkérdezed valakitől, „Hogy vagy?” Nem is igazán érdekel a válasza, de attól függetlenül felteszed a kérdést…
- Én nem szoktam ilyesmit kérdezgetni, Link.
- Én Blint vagyok, a társam neve Link.
- Tökmindegy…
- Mindenesetre, most már bemehetsz.
A világos csuklyás fiatal már csak egy légies vigyorral válaszol, majd belép az épület homályába.
Hamarosan egy sötétségbe vesző, árnyakat bújtató csarnokban találja magát. A mennyezet magassága végett, nem is lehet fellátni odáig, míg bazaltos padlóján egy hatalmas sárkány barázdái futnak végig. Az egész helység olyan, mintha csak félelmet akarna kelteni az ide betérőben. A kiszolgáltatottság, s gyengeség érzésével fojtogatja látogatóit. Ám az árnyléptű vendégen nem fognak az ilyen csekélységek. Nem is szabadna fogniuk… akkor nem állna most itt, a félkör alakban trónoló, kámzsás alakok, s mestere előtt.
Szerény mosollyal szabadul meg csuklyájától, szem elé tárva homlokfűzője alatt elterülő, kárminvörös íriszeit, s tépett, hószőke tincseit. Az alig tizenöt éves fiúcska színpadias meghajlással köszönti az arctalan egybegyűlteket, kiknek legtöbbje valamely kisebb sötét céh vezetője.
- Magyarázatot követelek, Spellbreaker! – Zengi be az aulát a szélen ülő Zoth.
Ő az egyetlen férfi, akinek ki lehet venni a vonásait, hisz nem palástolja el azokat. Viszonylag fiatalon, huszonhat évesen került a Vampire Blood törvényen kívüli mágusainak élére. Mélykék szemeit, olajozott, koromfekete haja emeli ki a kormos félhomályban.
- Mégis mire, Zoth uram? – Szegeződik rá az ártatlannak tűnő, ám megannyi érzelmet titkoló tekintet.
- Tudod te azt jól! A feladat arról szólt, hogy mindenkit meg kell ölnöd, nem csak a bárót! Itt most a jövőmről van szó!
~ Az úgyse lesz hosszú... – Szélesednek ki a fiú ajkai eme röpke gondolattól.
Groteszk, fekete humor ez, ám tökéletesen ráillik gazdájára.
- Nem láttam értelmét mészárlást rendezni. Orvgyilkos vagyok, nem hentes.
- Hát így volna? – Fröcsögi egyre ingerültebben Zoth. – Nem inkább csak elfelejtetted, hogyan kell ölni?
Kimért léptek üteme kopogja végig a padlót. A könnyűnyelvű céhmester elé hamarosan a fiatal orvgyilkos teste magaslik… bár, még így se sokkal nagyobb nála, hiába helyezkedik ültében.
A tekintetek összeérnek, s az aulában megfagy a levegő… ismét rideg, ám törékeny csend áll be.
- Mi ez? – Sziszegi Zoth, ám válasz nem érkezik.
Több se kell… a férfi elveszíti türelmét. Lába rúgásra lendül, de félúton megakad. Egy vékonyhegyű tű fékezte meg lendületét…
Az apró fegyver keresztüldöfte lábbelijét, s lábujjikrái közé szúródott. Fájdalmas szisszenés hagyja el száját, mire felcsendül a vészharang. A kapun túlról a két alabárdos alak robban be a csarnokba.
Link őrült elánnal rohamozza meg az ifjút, aki nyitott tenyérrel várja a támadást. A strázsás hatalmas erővel sújt le, mágiája az odakint tomboló szeleket idézi becsapódáskor… ám fegyvere mégis megakad két ujj szorításában. Ezután minden egy szempillantás alatt megy végbe… az acél éles csattanással szilánkosra törik, az őr pedig olyan ütést kap orrnyergére, hogy egészen a bejáratig csúszik vissza… már eszméletlenül.
Blint ledermed, mintha csak Hakobe egy vérfagyasztó hóviharának kellős közepén találná magát… ez ellen nem veheti fel a harcot. Kissé bizonytalanul, de inkább vérző társához siet.
- Mi ez? – Kérdezi újfent Zoth.
- Azt mondta, talán már nem is tudok ölni… - A fiú egy áttetsző üvegcsét húz elő kabátjából, benne égszín folyadékkal. – Ha a tű mérgezett volt, ez az ellenszer megmenti az életét. Ha nem volt mérgezett, akkor megöli. – Mondja, mindezt oly gyerekes mosollyal, mintha csak az anyjának adna ajándékot.
A sötéthajú férfin rettegés lesz úrrá… félti az életét. Ambíciók s tervek egész világa vár rá, nem érhet így véget… remegő kézzel vacillál sorsa felől.
- Lucia! – Mennydörög egy hang a sötétben! – Tedd azt el! Mindketten jól tudjuk, hogy az csak egy egyszerű varrótű volt...
Az orvgyilkos, kelletlen ugyan, de engedelmeskedik… gyűlöli, ha elrontják a szórakozását… azt pedig méginkább, ha ezen a nevén szólítják… de mestere ellen meg van kötve a keze.
- Sokkal jobb lennél, ha nem tudnád, hogy te vagy a legjobb… Most pedig takarodj! Tisztában vagy vele, mi a következő lépés…
Azzal, csuklyáját az orráig húzva, felszerelését magához véve, a fiú újfent beleveszik az árnyakba. Ők az egyetlenek, akik képesek befogadni…


Bár az ég alját még nem színezi a hajnal pírja, már így is rengeteg időt veszítettem. Pegasus szerint túl veszélyes lett volna holtfáradtan átszelni fél Fiorét… és bármennyire is akartam, ebből nem engedett. Ám három óránál képtelen voltam többet aludni… véremet tűzként perzseli az az apró reménysugár, melyről tegnap éjjel szereztem tudomást. És most itt vagyok…
Az északi hegyekben, melynek táját völgyek teszik lakhatóvá, barlangok mondatják titokzatossá, s vízesések festik gyönyörűvé. Ám az est beálltával a szépség fehér sugara könnyen vérbűzös veszéllyé alakulhat… Talán ezért is volt olyan nehéz rávenni csillagszellemem, hogy mielőtt én is odamennék, a felhők fátylában megbújva pásztázza végig Elzath-ot. Nem találkozhatom senkivel. Tudnom kell, nyugovóra tértek-e a lakosai… Mindezek után, ismét hazatérhetek…

Egy csillaggyilkos krónikája

Prológus - Kard a sötétben

A hegyek zegzugos útvesztői veszélyesek ilyentájt. A nappal gyönyörű, élettől túlcsorduló erdőségek most nem többek homály leplébe takaródzó, sötét rémkerteknél, hol vörös szempárok izzanak a szurokfekete fátyolban. A csilingelően daloló énekesmadarak szerenádjait farkasok vonyítása feledteti, kik nyáltól fénylő fogakkal várakoznak kétségbeesett áldozataikra. A ragadozók, s túlélők fertálya ez, ahol nincs helye se gyengeségnek, se könnyűszívűségnek.
Bár jómagam csak mozdulatlanul ülök egy komor sziklaszirt tövében, nem áll szándékomban kivételként sötétleni a vér bíbor fényében… Ugyanakkor, amíg nem ér támadás az est négylábú vadászainak részéről, ráérek kémlelni a csillagkristályos égboltot.
Paripám után kutatva szemeimmel, hamarosan gyöngyházas ragyogásra leszek figyelmes. A hófehér csillagszellem magasztos szárnycsapásokkal szeli át az éjszakát, mígnem lassú ügetéssel földet ér a közelemben. Bár zafíros szemeitől nem idegen a félelem fátyla, ezúttal az átlagosnál is baljóslóbban néz végig arcomon… szinte beleborzongok…
- Mit találtál, Pegasus? – Szólalok meg végül. – Alszanak már a lakosok? Merről juthatnék be a legkevesebb feltűnéssel?
- Megölték… - Nyeli vissza fojtott hangját.
- Micsoda? – Szavaimon meghökkenés lesz úrrá. – Kit öltek meg?
- Den… mindenkit megöltek…


Harmincnyolc, harminckilenc, koppan. Könnyen kiismerhető taktust ver alabárdjával a félhomályos kertben strázsáló gárdista. Ez pedig nagy hasznára válik az alacsony kőkerítésen guggoló, sötétségbe vesző fiúnak, ki nesztelenül oson az árnyak ölelésében. Harmincnyolc, harminckilenc, koppan… és ezzel egy időben, a fiatal orvgyilkos talpai elérik a zöldellő pázsitot. A tompa puffanást teljesen elfojtotta a szálfegyver keltette zaj.
Mire az őr ismét megfordul, már nem is lát semmit. A betörő szélsebesen eléri az első emeleten ásítozó ablakot, mely mögött éjjeli lámpa sápadt fénye pislákol.
Vajszín selyemfüggöny mögé rejti alakját, hogy feltűnés nélkül végigmérhesse a megfáradt hálószobát. A kétszemélyes ágyon egy idősödő asszony ül, a kijárathoz közelebb fekvő oldalon. Ez érdekes dolgokat sejtet… a nemességbe beházasodott nők általában csak kötelességüknek tesznek eleget, nem szerelem fellángolásából kötelezik el magukat. Ám az épp olvasgató személy mégis férje oldalán várja, hogy ura nyugovóra térjen… ez tiszta szeretetről árulkodik. ~ Ritka az ilyesmi… - Fut végig a mosolygó fiatalon a gondolat.
Érdes, ködszerű por itatja át a helység levegőjét. A fehér kámzsás fiú altatógázzal teli fiolácska tartalmát árasztotta a szobára, miután száját fekete selyemkendővel elkötötte.
Halkan, árnyként tárja ki zsanérján a bejáratot, majd magára hagyja az álomba szenderült asszonyt.
A kis villát viszonylag jól őrzik, éles szemű láncingesek sétálnak a semmibe vesző folyosókon, s kanyargós csigalépcsőkön. Ám a Spellbreaker néven ismert mágus számára nem okoz gondot az árnyakban lépkedni. A sötét homály könnyedén befogadja… hisz tudja, rajta kívül más nem teszi…
A fiút egy tágas, ürességtől kongó csarnokba vezetik érzékei. Az aula kihaltnak tűnik ugyan, mégis beszélgetés baritonja jár-kél falai közt. Többen is jelen vannak… többen, kik ugyanúgy az árnyaktól remélnek menedéket. Az ifjú orvgyilkos pedig jól tudja, hogy bárkik is váltanak szót a sötétben, jobb rálátással bírnak a teremre, mint ő. Épp ezért, a fenyegető márványpadló helyett, a hamuszín mennyezett alatt kígyózó léceket választja talpai számára.
Halkan felmászva, kecsesen egyensúlyozik a néhol korhadt deszkákon, egyre közelebb kerülve feltételezett célpontjához. Egy ideig könnyen halad, ám hamarosan egy elágazás szab neki gátat, mely előtt a plafonba fúródik saját léce. A legközelebbi deszka pedig másfél méterre húzódik tőle… egy ekkora ugrás gyerekjáték volna számára, ám most nesztelennek kell maradnia…
A fiú ajkait felemás mosolyra húzza az akadály, majd fél karjával megtartva magát, leereszkedik a falécről. Kissé lóbálja testét, mielőtt lendületet venne az ugráshoz… s előredobja súlyát… Két ujjal ugyan, de sikerül megkapaszkodnia a legközelebbi deszkában. Bár nem okoz számára nehézséget, mégis lassan húzza fel magát… így jóval csendesebb. Mikor ismét szilárd közeget tudhat lábai alatt, egy pillanatra megáll, s hallgatózni kezd… a beszélgetés még nem halt el… nem vették észre.
Halkan átitatja tüdejét a rideg, benti levegővel, majd tovább indul. Kisvártatva a két férfi felé ér, kik a csarnok falához simulva, fojtott szavakkal ostromolják egymást. Spellbreaker egy fekete selyemkötelet húz elő kabátjából… ez tűnik ki legkevésbé a sötét lepelből, mely az aulát dominálja. A két alak észre sem veszi, miként leereszti a fonatot, nem sokkal mellettük…
- Nem értelek, Gilbert. – Sziszegi egy ősz hajú, zömök ember, kinek testéhez különös címerrel ékesített, lakkozott uniformis simul. – Hisz te se értettél egyet az öreg döntésével.
- De ez semmit sem oldott meg, és ezt te is tudod! – Vágja rá a hosszú szőkehajú férfi. – Ártatlanok ezreit öltétek meg, mindhiába... ő már rég nincs köztük! Vagy ennyire idióták lennének a hírszerzőitek?
- Nem is azért tettük, mert abban a tévhitben éltünk, hogy ő köztük lesz. De így sok időt nyerhetünk magunknak. Most már nem kell megkeresnünk… önként fog ránk vadászni, és dalolva belesétál a kelepcénkbe.
- Mindezt ezrek életének árán?! – Erősödik fel Gilbert hangja. – Ennél jobb embernek ismertelek, Smith. Úgy tűnik, igencsak megváltoztatott ez a kis társaság, aminek a tagja lettél.
- Mindennek ára van, drága barátom. Akár milliókat is feláldoznánk azért a könyvért, ezt te is tudod. – Sóhajt fel az ősz egyenruhás. – Vagy talán az bánt téged, hogy ti így kimaradtok a zsákmányból? Hisz mindig is neki akartad… - Mélyedne bele, ám beszélgetőpartnere megálljt int.
Haragtól eltorzult grimasszal kiviharzik, majd az ajtónál még visszafordul egy mondat erejéig.
- Menj a pokolba, Smith!
~ Ahogy kívánod… - Vigyorodik el a hallgatózó orvgyilkos… egy újabb virágszál, groteszk humorából.
A leteremtett aggastyán higgadtan átgondolja az elhangzottakat, mielőtt ő is távozóra fogná. Kimért léptekkel indulna vissza feleségéhez, ám koppanás zaja szegezi hátra tekintetét. Egy kisfiú körvonalai bontakoznak ki a sötétben… szándékosan verte fel a csendet, figyelemfelhívás gyanánt.
- Ki vagy te? – A meglepetés fagyos szélviharként söpör végig Smith tudatán.
- Üdvözlöm. – Hajol meg a csuklyás. – Ha jól sejtem, a nevemet nem találná fontosnak. Egy penge vagyok a sötétben… semmi több. – Közli, szokásos mosolyával felvérezve arcát.
- Orvgyilkos vagy? Bárki is bérelt fel, a dupláját fizetem neked, ha életben hagysz!
- Ugyan… higgye el, ha tehetném, magának akár kedvezményes áron is megölném a megbízómat. – Kacagja el magát. – De hát, nem az számít, hogy mi mit akartunk… - Azzal, fémes csilingelés dallama szűrődik a homály szőtte nyugtalanságba… az orvgyilkos előhívta rejtett pengéjét.
Az idős férfi az őrökért kiáltana, ám nincs rá ideje… szájából, szavak helyett csakis forró vére szökik fel. Hörögve, fuldokolva ernyed rá a rideg márványpadlóra, hol nem vár rá más, csakis a halál…


Hullócsillagként szállunk le Elzath romjai közé. Az egykori városka helyén most fáklyaként égnek a romba dőlt házak, s lepusztult üzletek. Megcsonkított, kárminpiros vérben úszó hullák hevernek a porban, a halál szaga terjeng a levegőben. Minden elpusztult… gyerekkorom kedvenc helyei, a házunk, az ismerőseim, és… ők is…
Mintha hurkot kötöttek volna a torkomra… képtelen vagyok szabadulni tőle. Ez az egész… olyan hihetetlennek hat… alig tudom felfogni…
Halk, fuldoklásba torkolló lélegzésem ritmusába egy távoli, mégis tisztán kivehető zokogás üteme keveredik…
- Egy túlélő? – Kérdezi halkan Pegasus.
- Talán… nem tudom… - Nehézkesen ugyan, de sikerül válaszolnom.
Paripám nyakára ráfogva, ketten indulunk el a különös nesz irányába. Kisvártatva egy térdre hulló lányt pillantunk meg, kinek alakját könnyen kivehetővé teszik az éjszakát vörösre festő, diadalittasan lobogó lángnyelvek. Nedves arcát a tenyereibe temetve próbálja meg leküzdeni könnyeit.
Mikor elég közel érünk hozzá, nem szólunk semmit… némaságba feledkezve várjuk, hogy észrevegyen minket. Pár perc elteltével, a lány lassan megemeli tekintetét… üveges, gesztenyeszín szemek merednek ránk…
Bánatán mégis úrrá lesz valami… valami, ami tisztább, mint a gyász, ám egyszerűbb, mint az öröm…
- Pegasus? – Kerekednek el pupillái. – De ez…
- Den, furcsa, de má… - Kezdené el csillagszellemem, ám mondata második felét már nem hallom.
Hatalmas nyomás éri fáradt testemet, miként a lány rám veti magát, majd magához szorít. Milyen különös… olyan régen járt át ehhez hasonló érzés. Ha valaki felém közelített, mindig támadó szándékkal tette azt… már el is felejtettem, hogy egy embernek a karjai lehetnek ilyen… melegek is. Szinte megnyugtató…
- Alendeen… - Cseng füleimben a lágy szavacska. – Azt hittük, hogy… már sose térsz vissza…
Néma csend veti ki ránk fátylát. Csak állok, és ezernyi gondolatommal viaskodok… túl hirtelen történik mindez…
- Már nem így hívnak… - Préselem ki nagy nehezen a szavakat… szinte már fájnak. – Alendeen Azoth meghalt… a nevem Den. – Ismét elhallgatunk… a történtek vajmi kevés mondatnak öltenek formát. – Te… Serah vagy, ugye? Megnőttél…
- Igen… - Távolodik el tőlem egykori barátom, kinek arcán különös kontrasztot képeznek a keserves könnyek, szelíd mosolyával. – De… miért mondod ezt? És hová mentél? Hol voltál ennyi ideig? – Indítja meg kérdéseiből szőtt ostromát.
- Ez most nem fontos… - Rázom meg fejem. – Majd később elmesélem… de most, ami fontosabb, hogy mégis mi történt itt? Megtámadtak titeket? Hol van anya, és Aesir?
- Nem tudom… - Olvad el mosolya. – Az erdőben voltam… mikor hazaértem, már csak… ez fogadott… pedig mi… nem tettünk semmi rosszat… - Szemeiből ismét gyöngyözni kezdenek könnycseppjei, s újfent megérezhetem karjainak melegét, miként hozzám bújik…
- Ne aggódj… most már itt vagyok… minden rendben lesz… - Próbálnám nyugtatni, de… fáradt vagyok.
Alig aludtam az utóbbi hetekben… elveszítettem az egyik legkedvesebb csillagszellemem. Még ha próbáltam is, vérgőzös lidércnyomások tépázták szét nyugodtnak szánt pihenésem. És most… egy ködös jóslat miatt idejöttem… de az elhagyott otthon helyén nem találok mást, csakis hullákat, és démonként kacagó lángokat. Anya… Aesir… sajnálom, hogy nem voltam itt. De most… mégse vagyok képes egy könnycseppet sem hullajtani… mindezek után… ilyen szívtelen volnék? Vagy csak nem jutott el mindez a tudatomig? Fogalmam sincs… az egyetlen, amit érzek, az a minden porcikám átjáró fáradság… érzem, ahogy lassan, de megállíthatatlan erővel lecsukódnak szempilláim… Serah ölelésében talál rám a meghitt, álmatlan sötétség.

Egy szülinap.... vagy mi

A sápadt, korai napsugarak álmosan kúsznak be szobámba, egyre inkább visszaszorítva a meghitt félhomályt. Az ablakon túlról vöröses fények ásítoznak, ám fátylukba egy apró alak férkőzik be. Kontúrjai a párkányomon sötétlenek, mígnem a külső zárat kinyitva, beröppen szobámba…
Bár jól tudom, kihez van szerencsém, egy kurta pillantásnál nem méltatom többre a narancsszínű kandúrt. ~ Hogy mit akar ez ilyenkor…
- Hé, Den! – Száll le az ágyam végén. – Tudod milyen nap van ma?
- Ha jól rémlik kedd. - Vetem oda lustán.
- Nem úgy értettem, te tudathasadásos! – Élénkül fel egyre inkább. – Ma van Tabu szülinapja!
- Hát ez csodás… - Fűzöm hozzá egy apró hatásszünetet követően.
Hamarosan két lábra kecmergem magam, majd Tangót a nyakánál összecsípve a közeli folyosóra ejtem, s lendületből bevágom mögötte az ajtót.
Ásítozva próbálom visszanyerni nyugalmam, ám különös szél kap bele a hajamba, s bírja szabálytalan mocorgásra csekély berendezésem. Kisvártatva égkék fénynyalábok rendeznek múlandó táncestet falaim közt, majd eggyé fonódva, egy szőke hajú férfi alakját hívják életre.
- Miért nyitottad meg a kapudat? – Dobom vissza magam ágyam kényelmébe.
- Miért ne? - Kérdez vissza könnyelműen Perseus.
- Én kérdeztem előbb…
- Ebben lehet valami. – Ül le mellém. – Csak tudod, hallottam az előbbi kis közjátékot…
- Te miért kémkedsz utánam? Nincs jobb dolgod? Csajozni, vagy ne adjisten gyakorolni… - Mondom, megjátszott csodálkozással.
- Tudod, neki, velem ellentétben több mágussal is szerződése van, így elég elfoglalt mostanság. És különben is, miért baj az, ha a szabadidőmben figyelemmel követem a túloldalról az én szeretett főnököm mindennapjait? – Tárja ki vigyorogva karjait.
Kisebb csend ülepedik a szobára, s mivel csillagszellemem jól látja, hogy nem áll szándékomban megszólalni, tovább folytatja monológját.
- Ő az a lány, akivel a múltkor harcoltam, nem? Nincsenek túl kellemes emlékeim róla… de tudod, az a macska nem ok nélkül jött ide. Ez egy különleges nap a gazdája számára, és fel akarja vidítani. - Áll újfent két lábra. – Hisz te is pontosan tudod, milyen gyűlöletes barát a magány, nem igaz? Nélkülünk már rég kiveszett volna belőled is valamennyi érzelem… ezt gondold át. Viszont én megyek, fél óra múlva találkám van. Bye-bye. - Int búcsút, mielőtt alakja szertefoszlana.
Szívből jövő szavaival egy valamit sikerül elérnie… bosszúsan megfordulok az ágyamon. ~ Ceh… idióta bolhazsák… és idióta csillagszellem. Sejtelmem sincs, miért fárasztanak. Neki is megmondtam, hogy ezen a hajón ne számítson másokra… semmilyen téren se. Tangót sem értem… miért én… tele van talpnyalókkal ez a hely, akik örömmel babazsúroznának, egy-két jó pontért… hogy azt a cukormázas Lizy-t ne is említsük. De mégis, mindezek után, ha én nem megyek… ki fog? Franc belétek… mindnnyájótokba! – Lököm el magam idegesen nyughelyemtől.
Felemás érzelmekkel trappolok végig a folyosókon, mígnem elérem a kívánt ajtót. Hosszú, szabályos ütemet kopogtatok le rajta, majd zavart várakozásba kezdek. ~ Fogalmam sincs, mit fogok mondani… de még azt se tudom, miért jöttem ide egyáltalán…
Tompa fény vetül a faajtóra. Zavartan toporzékolva várom, hogy felcsendüljön nyikorgó hangja, mely azt jelzi, valaki kitolja zsanérján…
Ám ez nem következik be… helyette éles reccsenés csapja meg a fülem, s tekintetemben Tabu ökle körvonalazódik.
- Pusztulj! – Teszi hozzá csukott szemmel.
Megpróbálok kitérni a támadás vonalából, de a lány hirtelen megtorpan… nyögdécselve próbál felkecmeregni, miután hasra esik.
- Ceh. - Adok hangot véleményemnek… mit keresek én itt egyáltalán?
Kissé ötlettelenül hajolok Tabu felé, aki közel sincs megelégedve helyzetével… morcosan, haragtól tépázva ugrik két lábra, majd visszavonul ajtófélfája takarásába.
– Ez… nem történt meg. – Kezd bele hadarva. – Inkább mesélj… miért is vagy itt? – Teszi fel a számomra sem egyértelmű kérdést…
- Nos… - Nézek félre. – Azt hiszem… nem fontos! – Fordulok meg hirtelen. – Felejtsd el, jó? További szép napot… - Azzal, hátrafelé intve egyet távozom is.
Szapora léptekkel próbálok keresztülvágni a folyosón, ám nem jutok messzire. Egy narancsos villanás szökik be víziómba, majd kellemetlen nyomás hasít keresztül arcomon… Tango két lábbal fejberúgott.
- Mit művelsz? – Kiáltok rá, a falnak támaszkodva.
- Te mit művelsz?! Ezért jöttél ide? – Kezd heves toporzékolásba. – Mikor megláttalak az ajtóban, fellángolt bennem a remény apró szikrája… egy múlandó pillanatra, mintha… már kezdtem azt gondolni, „igen, ő tanított engem”. - Adja elő színdarabját fojtott hangon… meg kell hagyni, egész jó színész.
- Jó-jó… - Sóhajtok fel, önmegadásom zálogaként.
Mintha csak éretlen citromot ízleltem volna, oly savanyúan lépdelek vissza az ajtóhoz, ahonnan a lány mindvégig értetlenül figyelte a kis jelenetet.
- Nos, hát… - Próbálnám kinyögni azt a két szót, ám jóval nehezebb, mint gondoltam, de sose volt részem hasonlóban… rettentően zavartnak érzem magam… - Akarom mondani… hogy vagy ma? – Kérdezek rá vigyorogva, mire Tango jól halhatóan mancsába temeti arcát.
– Úgy vagyok ma, hogy jó lenne, ha sürgősen elmondanád, mit akarsz… ma, pont ma, nincs ehhez kedvem. – Vetülnek rám gondterhelt szemei. – Gyere be. Gyere csak be.
Kissé bizonytalanul, ámde eleget teszek kérésének. A szürke falak sivárságán keresem válaszom, mindhiába… a szavak nem jönnek a számra. Tabu eközben egyre inkább elveszíti türelmét, s különböző jelekkel próbál haladásra sarkalni…
– Hallod… ma olyan nap van, amit nem szeretnék várakozással tölteni… – Szólal meg végül.
- Nos… - Bököm ki, ám valamiért súlyosabbnak érzem a levegővételt, mintha csak a mellkasomon taposnának. – Tudod… Tango azt mondta, hogy ma… izé… - Kezdek bele, mire a lány sokat sejtő pillantásokat szór ez érintettre… a bajba esett kandúr pedig csak vigyorogva állja a tüzes szemek ostromát, mintha élvezné is… - Szóval… csak annyit akartam, hogy… Boldog Szülinapot… meg ilyesmi… - Nyögdécselem, a padlót bámulva.
Tabu viselkedését figyelmen kívül hagyva, továbbra is félrenézve várom a csend elültét, mely azonban nem következik be… talán, nem értékeli ezt az egészet, hiszen még ajándékot sem szereztem neki.
- Talán jobb lesz, ha én most… - Indulnék vissza a folyosóra, ám ekkor egy kérdés fékezi meg haladásom.
- Kérhetnék tőled… valamit?
- Mi volna az… ?
– Nos, régóta érlelem magamban a dolgokat… – Elmélkedik, mellyel kezd felcsigázni. – Nem tudom, mennyire számít az, ha én kérek tőled valamit… – Teszi fel, egyértelműen tőlem várva a folytatást.
– Nos, szülinapod van, vagy mi… kérj meg, amire szeretnél… – Nyögöm ki, próbálva nem ránézni.
– Hát akkor… kaphatok egy csókot? – Zeng füleimben ártatlannak, s természetesnek ható kérdése.
Pár pillanatig próbálom fedezni meglepettségem, ám nem megy… a felvetése teljesen kizökkent… érzem, ahogy szívem heves ostromba fog mellkasom fala ellen. ~ Hogy micsoda?! Ez biztos nem igaz. Valami itt nincs rendjén.
– Mi…? – Fordulok felé hirtelen. – Tessék?
– Jól hallottad… azt hiszem. Szeretném, ha megcsókolnál. – Ismétli meg újból. ~ De mégis miért? A barátjának tart, de sosem viselkedett úgy, mint aki igazán kedvel. Még csak olyan mosolyt se kaptam tőle, melyet ne a bűntudat, vagy vérszomj fűtött volna.
Testem mindeközben szinte magától mozog, mígnem hátam, s karjaim a közeli fal, sima, ámde rideg tapintása járja át… nem tudok tovább araszolni.
– De… miért? – Érzem, ahogy hangom megremeg, s forróság lesz úrrá arcomon… nem értem a viselkedését… ez szinte megrémít, mégis megbabonáz.
– Tudod, vonzódom hozzád, és…- Hangja elhal, de hamarosan folytatja. – Persze, ha te nem így vagy ezzel, megértem… – Újabb felvetés, melynek befejezése rám hárul…
– Nos… ha te ezt szeretnéd… hát jó… – Halk vagyok, ám tudom, hogy ezt jóval messzebbről is meghallaná… mindenesetre, szemeimet is lehunyom.
– Hát, ami azt illeti… – Forró lehelete már a bőröm is eléri. – Én… vicceltem! – Szavai tüzes karmokként marnak belém.
Egyszerre meglepően fájdalmas, s lehangoló a kijelentése… nem marad más bennem, csak üresség. ~ Ennyire akartam volna ezt? Ugyan már, csak bemeséltem magamnak… ceh!
– Mi…? – Engedek utat látásomnak. – Mármint, hogy… te… De… hisz… – Hebegésem előkészíti dühkitörésemet, melyhez úgy tűnik, időre van szükségem. – Azt hiszed én komolyan vettem?! Ceh! Hisz én is csak vicceltem! Ne is szólj hozzám! Te dőltél be nekem, te idióta! Hagyjál! Megyek is inkább… – Hadarom jól halhatóan, majd megpróbálok kibújni a lány karjaiból… kevés sikerrel… ~ Gyűlölöm, hogy fizikailag erősebb nálam.
– Ugyan már! – Arcának bőre enyémhez simul, ezzel végképp ellehetetlenítve menekülésem. – Na mi az, csak nem meg akartál csókolni? – Kérdését én is feltehetném magamnak.
Alig értem saját viselkedésem… Reszketek, mintha csak egy fagyos viharral viaskodnék, ám arcom mégis úgy perzsel, mint mágiám lángjai. ~ De hiszen még csak nem is kedvelem őt… vagyis, nem tudom… de ez akkor se volt jó vicc…
– Nem… – Fordítom el újfent tekintetem.
– Valld be, valld csak be! – Szemeink ismét egy vonalba kerülnek, hála tenyerei munkájának. ~ Még mit nem…
– Hagyjál… – Hallatom egyre bizonytalanabb válaszom.
– Minden egyszerűbb lenne, ha bevallanád… A végén még tényleg kapnál egy csókot… – Kacagja… biztos jót szórakozik rajtam…
– Nem kell…
– Ha nem, hát nem. – Ezúttal ő fordul el. – Pedig csak ezt kértem volna születésnapomra… ~ Döntsd már el, mit akarsz.
– Mintha nem azt mondtad volna, hogy vicceltél… – Öltöm szavakba gondolataimat.
– Csak vicc volt, hogy vicceltem. Valójában félek… magamtól megtenni… – Puffan le ágyára.
Érthetetlenül ostoba egy helyzet ez, kár volt idejönnöm…
– Mert hülye vagy… – Szemelem ki magamnak a mennyezetet.
– Miért, te megtennéd?
– Talán…
– Mi tart vissza?
– Hogy hülye vagy…
– Na és aztán… Meg… miért is vagyok hülye?
– Mert össze-vissza beszélsz… így csak összezavarsz másokat.
– Hát az eléggé gyakran megesik… de akkor hagyjuk… Akkor mit kezdesz magaddal…? Nem hiszem, hogy ilyen állapotban kimennél a folyosóra.
Azt én sem hinném… ám legyen… ~ Őszintén szólva, megjött a kedvem ehhez az egészhez… és, bár nem ez az erősségem, ideje cselekednem…
– Mind tudjuk, hogy hülye vagy… – Szavaimat Tango „Nagyooooooooon hüülyeeeeeee!” felkiáltása nyomatékosítja a távolból. – De… ezt kérted, szóval… – Azzal leülök mellé, s gyengéden átkarolom vállait. – Jó… de segíts kicsit…
– Na, és… hogyan tudnék segíteni ebben? – Hajol közelebb.
- Nos… csináld a nagyját… - Szemeimet lehunyva, lassan magamhoz húzom a lányt, miközben sálam derekára fonja magát, s hasonlóképp tesz… a kis kéjenc, úgy látszik, rég vertem már meg…
Látásom időlegesen feladva, csakis más érzékeimre hagyatkozhatok. Tabu lehelete egyre forróbbá válik, bőre is hozzásimul sajátomhoz… hamarosan valami puha érinti meg ajkaimat… az ő ajkai. Még sose vert így a szívem… végtére is, egy léghajón, ahonnan csak életeket elvenni küldenek utamra, nem sok esélyem nyílt hasonlóra.
Kisvártatva nyelvét is a számban érzem… sajátom megmozdításával próbálom viszonozni a lány tettét. ~ Fura… azt hittem, lesz valamiféle vasszerű utóíze, vagy ilyesmi.
Miután végzünk, kissé eltávolodik tőlem, s meglepődve néz végig rajta.
– Na… mi az… lefagytál? – Kérdez rá halkan, tekintetét a mennyezetnek ajánlva.
Azzal mit sem törődik, hogy ily módon felfedi előttem a nyaka teljes egészét… valamiért, ellenállhatatlan kényszer tör rám, hogy…
– Felkínálod a nyakad, te hülye. – Motyogom, feltárva neki „hibáját”.
– Zavar? – Mintha csak ő is akarná… lehet direkt csinálja…
– Nem mondanám… de ne hibáztass, ha ezt teszem… – Azzal, közelebb hajolok a csábító testrészhez, s mivel Tabu nem adja ellenérzéseit tudtomra, hasonló csókokkal kínálom meg, mint amelyet nemrég ajkaimon tapasztaltam.
– Először még a csókhoz sem volt nagyon kedved, most meg…? – Hitetlenkedik, miközben lenéz rám.
– Téged idézve… zavar? – Vágok vissza, egyre magabiztosabban.
– Ceh… Egy szavam sem erről szólt… csupán csodálkozok. – Süllyed kicsit lejjebb, keresztezve íriszeink vonalát.
– De azért te is csinálhatnál valamit… – Hívom fel rá figyelmét.
– Pont te beszélsz! – Vágja rá, mintha csak megsértődne… – Ennyire bejön a dolog, vagy mi?
– Talán…
– Hát jó.
Nem bízza sokáig gondolataim világára, hogy mégis mire készül… arcát ezúttal ő nyomja az én nyakamhoz, melyen hamarosan nyelvét is megérezhetem. Szinte beleremegek… eleinte egyszerűen csak bizsergetően jó… azután már szinte fájdalmas… nem is, inkább fájdalmasan élvezetes!
– Ne élvezkedj, te szégyentelen! –Észlelek fel, mikor a lánynak feltűnik arckifejezésem. – Az ártatlan testem…
Egy tompa puffanás, s kellemetlen nyomás jelzi, miszerint a földön landolok… ~ Ez meg mire volt jó? Hiszen ő torzította el a nyakam.
– Te tényleg képtelen vagy eldönteni, mit akarsz… – Adom tudtára, mint akit elárultak… várjuk csak… hiszen pont ez történt!
– S újra, pont te beszélsz. – Sóhajtozik, pedig neki aztán vajmi kevés oka ere… – Sajnálom. Visszajössz?
– Ha szeretnéd… – Térek vissza mellé. ~ Na nem mintha ennyivel megbocsájtanék… de rossz lenne itt abbahagyni.
– Na, bocsi. – Piszkálja meg oldalam. – Amúgy, nem is tudtam, hogy neked van ilyen oldalad is… –Teszi hozzá, kissé bátortalanul.~ Ez csak annyit tesz, hogy jó munkát végzek az érzelmeim állandó leplezésével. Uheheheee…
– Talán még én sem… de ez most miért számít? – Terelem el gyorsan a témát.
– Azért, mert most vagy ilyen. - Mosolyodik el újfent. – De, ha erről nem beszélnél, akkor hagyjuk… és… öhm… hogyan tovább…? – Tárja elém ismét a nyakát, ám ezúttal már más elképzelés fogan meg bennem.
– Nos… ha nem bánod… – A lassú nyakcsókom ezúttal csak a kezdet… derekát átkarolva, finoman az ágyhoz simítom testét, s hagyom, had sodorjon magával a lendület. – Csapdába estél… azt hiszem… – Zárom közre arcát karjaimmal.
– Ebben az esetben egyáltalán nem. – Pislog hol rám, hol a plafonra…
Ahogy fekszik előttem, vörös szemeiben gyámoltalan lángjaival, s erőtlennek tetsző testével… nem is tudom. olyan ártatlan… szokatlan, ám nagyon imponáló.
- És mi lesz, ha nem engedlek ki innen...? – Vetem fel, kíváncsian várva reakcióját.
- Hát... kiszökni nem fogok, szóval.. kénytelen leszek tűrni. – Érkezik a válasz, mely nem kis melegséggel áraszt el.
- Hát, ritkán látni ilyen védtelennek. – Nyögöm ki véleményem.
- Hát, ritkán látni ilyen kéjencnek.
További szavak helyett, inkább engedek vágyaimnak. Kezeimet Tabu hátán összefűzve, magamhoz húzom a testét, majd hosszan megcsókolom. Mindezek után, ismét a nyakát környékezem meg. Ezúttal már nem csak puszilgatom, nyelvemmel oly módon játszok vele, mintha csak vadul megcsókolnám… újra, s újra, mígnem a lány hevesen zihálásban tör ki.
Ekkor, arckifejezésétől megbabonázva magamhoz ölelem, majd ülőhelyzetbe visszahúzva őt, összekulcsolom ajkainkat… A csók után, Tabu arca ezúttal vállamon köt ki, miként hangos szuszogásba kezd… ~ Nem tudom miért, de olyan aranyos ilyenkor.
Levegőért vívott harcának beszűnésével, helyet cserélek társammal, s ismét visszadőlök az ágyra… de ezúttal én vagyok a lepedőnek háttal.
- Most én estem csapdába… - Vigyorgom sokat sejtetően. ~ Na igen… ne tétovázz… tudom, hogy ott szunnyad benned… tégy velem, amit akarsz, te vadállat!
– Csak meg ne bánd. – Húzza közelebb arcát, sajátomhoz. ~ Ugyan… én aztán nem fogom…
Az elkövetkező pillanatok különös érzelmeken sodornak át… ismeretlenből ismerősbe átcsapó, ám könnyen megszerethető érzelmeken. Fülem, s nyakam is bizsergető forróság, izgalmas kéjvágy hajtja uralma alá, miként a lány, nyelvével azokat kényezteti.
Szuszogásom megtölti a félhomálytól elszürkülő szobát, s hamarosan ismét bőrömön tudhatom Tabu egész testének érintését.
– De… amúgy… hogy-hogy így belelendültél…? – Kérdez rá halkan, rajtam feküdve… pedig, eddig alig tettem bármit is tudtommal.
– Mire gondolsz?
– Eleinte úgy tűnt, ehhez semmi kedved, csak muszájból csinálod. Most, mintha élveznéd. Vagy nem így lenne?
– Nos… eleinte csak nem értettelek. De nincs róla szó, hogy ne volna kedvem ehhez… – Adom tudtára nyilvánvaló véleményem, hisz kezdeti bizonytalansága tényleg összezavaró volt, ám végig fohászkodtam belül, hogy hasonló legyen a végkifejlet.
– Na és… érzel valamit irántam? – Kicsit szokatlan tőle az az egyenes őszinteség, de a legkevesebb amit tehetek, hogy én is felhagyok a kerteléssel… emberi bőrbe bújt démon vagyok, akit a szeretet csak elgyengít… megbéklyóz, s bilincsbe zár. Ám, ez most mégis más…
– Nem tudom, mit kellene éreznem… sose voltam még szerelmes, vagy hasonló… de azt biztosan tudom, hogy most nagyon jól érzem magam… még sose vert így a szívem…- Bújok ki rövid időre pillantásának súlya alól. – És veled mi a helyzet…? – Próbálom terelni a beszélgetés fonalát… na meg, igazából, érdekel is.
– Nem viccnek szántam ám, hogy vonzódom hozzád. – Szavai ismét melegséggel töltenek el… a legtöbben undorodnak, vagy félnek tőlem.
– Ez különös… nem értek hozzá, de sose mutattad ki, hogy így volna… bár, pont én beszélek…
– Majd azért szólj, ha biztosat tudsz mondani… – Ujjaival úgy markol pólómra, mintha csak megszűnne alattunk a hajótest, s ez tartaná a szeszélyes égbolton. – Nem jó kételyekben élni.
– Nos, annyit biztosan tudok, hogy én is vonzódom hozzád… nem tudom, miért, és mikor, de fontos lettél a számomra… – Árulom el neki, amit sose akartam igazán…
– Kíváncsi vagyok, lesz-e ebből netán több is… – Csókol meg újfent. ~ Milyen szívesen mondanám, hogy „Ha rajtam múlik, lesz.”, vagy „Még szép, hisz szeretlek!”… de nem tudom, milyen következményekkel járna… hogyan kell egyáltalán szeretni? Vigyáznom kell rá… de, meddig engedhetném, hogy más férfiak közeledjenek hozzá? Mi az a pont, amikor le kéne vagdosnom egyenként a végtagjaikat, néznem ahogy elvéreznek, majd a megbánástól, s könnyektől fénylő szemeiket kiégetni a… elkalandoztam.
- És amúgy, sikerült kissé feldobnom a szülinapod...? – Vetem fel, ami eszembe jut.
- Hát, ennél jóval eseménymentesebbre számítottam... – Mondja alig halhatóan. - Szóval, mondhatjuk így is. – Nem túl meggyőző, ám ennél rosszabb választ is kaphattam volna…
- Értem... – Jegyzem meg, s gyengéden felhúzom ingjét, majd hasonló módon simogatni kezdem fedetlenné lett derekát.
Gondolataim végeláthatatlan viaskodása közben szemeim egyre sűrűbb pihenőire leszek figyelmes… valamiért fáradok. Olyan kellemes így, ahogy Tabu rajtam fekszik, meleg, s megnyugtató módon hat egész, bizonytalanságban sóvárgó tudatomra.
Nem telik sok időbe, hogy magával ragadjon az álmok hívása.

Mikor felébredek, a kellemes közérzet cseppet sem enyhült testemen… sőt… ~ Olyan jó így aludni. Magával ragad ez az egész… nagyon könnyen meg tudnám szokni, sűrűbben kellene csinálnunk. De várjunk csak, minek nekünk egyáltalán külön szoba? Sokkal jobb lenne, ha…
- Jó reggelt, kicsit elszállt az idő... - Zökkent ki a lány hangja.
- Már reggel van? – Vágom rá, mintha csak kényszerből jönne… miért nem megy, hogy „Neked is.”? Pedig… legalább vele, kedves szeretnék lenni.
- Pontosan te észhuszár, azért nem látsz semmit... – Válaszára akaratlanul is körbejáratom tekintetem, s megállapítom, miszerint igaza van.
- Tudod, léteznek függönyök, meg hasonlóak... – Zavaromban próbálom menteni a szétesett darabkákat.
- Hagyjuk… Legalább jól aludtál?
- Nos, mondhatni... könnyebb vagy, mint hittem, nem nyomtál annyira.... – Most még ez is, szurkálódj csak, jóval könnyebb, mint törődőnek lenni… nem megy ez nekem.
- Ez megnyugtató. – Meglepetésemre, még mosolyog is a piszkálódásomon… neki sikerül.- Na és most... mi legyen?
- Mihez volna kedved...? – Próbálom előzékenységgel eregetni szárnyaimat, miközben ujjaim áttérnek combjának belső részére, hisz így legalább a karom se zsibbad el.
Tabu szemeiben meglepetés csillan, majd egy kisebb hallgatás után, újfent szavakat formál ajkaival.
- Ugye tudod, hogy ezzel mit idézel elő...?
- Mivel is...? – Érdeklődöm.
- Azzal, hogy a combom belső részén simogatsz... – Hangja egyre magasabban cseng, ahogy folytatom kényeztetését… ám én még mindig a homályban tapogatózom.
- Öööhm... jó érzés... gondolom....
- Mondhatjuk így is... de.. konkrétabban... izé...?
- Akkor ne csináljam...? - Bár nem hinném, hogy ezt szeretné, de ezzel talán többet is megtudhatok.
- Csak akkor csináld, ha viseled a következményeit... – Így már sejtem, bár eléggé tapasztalatlan vagyok ilyen téren… a gyilkos lét hátulütői.
- Hát... ha szeretnéd, vállalhatom őket... – Nyögöm ki végül.
- Akkor ideje lesz... – Enged utat, elfojtott hangján… gyerünk Den, menni fog…
A kezeim szinte maguktól mozognak… eleinte olyan könnyen megy. Bár apró a Tabu combjain feszülő miniszoknya, képtelen volnék megállni a lehúzását… hamarosan már a deszkás padlón landol a falatnyi ruhadarab… a lány bőre pedig teljesen szabaddá válik.
Feszes, mégis selymes érintésű domborulatai egyszerűen hívogatnak… ujjaim egyre csak mozognak, markolnak, simogatnak… már szinte észre sem veszem, mit csinálok… ám hirtelen…
Nedves érzés fut végig rajtam… a kézfejem felől. ~ Ezek szerint… várjunk csak… ilyen messzire jutottam? De… mi van, ha elszúrom?! Alig tudok bármit is… kéne egy biosz könyv, vagy Perseus, hogy elmagyarázza!
Ijedt tekintetem, s karom hirtelen elrántása a lány figyelmét sem kerüli el, azonnal rám mered.
- Mi a gond?
- Nos… semmi… vagyis… - Tekintetem egyre kétségbeesettebbé válik… már így is-úgyis elrontok mindent. – Sajnálom… de ezt… el kell halasztanunk… ! – Azzal, szinte viharként csapódok ki a szobából, mindent magam mögött hagyva.
Persze, ez volt az egyik legrosszabb választás, de legközelebb már felkészült leszek… remélem, lesz olyan.

Vége

A sárkányölő, a csillagmágus... és a csillaggyilkos

Az idegeimen táncol ez a muzsika… nem is… annak nem nevezhetném. A kárhozat elátkozott szimfóniája talán ebből a kottából ered. A kétségbeesés húrjai gyászosan csengenek, hiába kívánna pengetőjük vidám dallamokat komponálni… legalábbis én így látom.
Ezen a sötét, halvány lámpafénytől sekélyes fogadóban csakis a rossz érzelmek képesek eluralkodni rajtam. Gyűlölöm a szánalmas koldusokat, kik ismét lábtörlőnek ajánlják büszkeségük egy falat életért. Gyűlölöm a szajhákat, kik vastag sminkjükkel, s festett körmeikkel marnak elvesztegetett fiatalságuk után. S gyűlölöm a kerek arcú, nyájasságot színlelő fogadóst, ki titkon bármit megtenne csak hogy tovább hallhassa a garasok csörgését.
Miért is vagyok én itt?! Egy névtelen kisváros, névtelen fogadójában… már magam sem tudom. A munka, ami miatt idejöttem tárgytalanná vált, hisz kioltottam a megbízó életét. Mindig is gyűlöltem, ha valaki alsóbbrendűnek kezel, csak mert fizetni fog. Én nem holmi legális céh kifutófiúja vagyok, akire bárki ráléphet. Fiore legerősebb céhének vagyok a tagja, ezt ideje fejébe vésnie az összes pénztől szennyes nagyúrnak.
Persze, Hades mester nem fog örülni ennek a végkifejletnek… épp ezért is üldögélek itt, a névtelenek világában. ~ Régebben nem érdekelt volna, mit tesz velem mindezért. Megöl? Na és? Amúgy sem volt okom élni. Száműz a céhből? Istenem, hol találok egy másik sötét céhet, ahol szükség van egy erős mágusra? De mostanra, van okom élni… és ez az ok a céhben van. Hogyan fogadtassam el a kudarcot?
- Megmondtam, hogy hagyd békén. – Egy ordítás zengi be az egész helyet, s vele együtt nyugtalan elmémet.
Majdnem féltucatnyi, jól megtermett, marcona alak fog gyűrűbe egy apró lányt, valamint kísérőjét. A lányka smaragdos szemeiben mégse pusztít a félelem, ahogy az őt védelmező, szálkás, sötéthajú fiút figyeli.
A jelenség természetesen nem csak nekem tűnik fel. A lezüllött bordély valamennyi tekintete megtelik harcra éhes kapzsisággal, s a felfordulás felé szegeződik. Még a pultos is abba hagyja poharai rutinszerű törölgetését.
- Ugyan már, csak eljátszanánk vele. Ritkaság errefelé az ilyen finom husika. – Kacag fel a zsíros szájú férfi. – Te is jól járnál töki. Betörjük neked a kiscsajt, hidd el, sokkal… kellemesebb dolgokra fog vágyni a bajba keveredés helyett. – Vaskos ajkai félreérthetetlen vigyorra húzódnak. ~ Mit lépsz, töki?
Bevallom, kissé kezdem is élvezni az italomhoz járó előadást… jobb, mintha a sötét jövőképeim ostroma kötné le figyelmem.
- Most már nincs visszaút. Sose felejted el ezt a napot, disznó. – A srác hangja hűvössé válik, akárcsak az észak fenyveseinek érintése. – Crytal Dragon’s Hard Fist! – Na ez… érdekes.
Karját úgy növik be a jázminszínű kristályok, mint Tabuét szokták a könyörtelen vaspikkelyek… ez a mágia…
A harc további végkimenetele nem kérdéses. A lovag képében tündöklő sárkányfajzat mozdulatai gyorsak, és erősek. A nagyszájú alak, barátaival együtt már pusztán a törött berendezések látképét gazdagítják eszméletlen testeikkel. Üvegszilánkok, szétzúzott asztalosmunkák, és elismerő ordibálások… ezek jellemzik mostanra a fogadót. Ugyanakkor, gyűlölöm, ha más van a középpontban.
- Hé… korcs! – Székemet fenyegető lassúsággal tolom vissza helyére, majd a győztes fél elé állok, hasonló mozgásképpel.
A srác körülbelül velem egy magas, így semmi sem szabhat gátat a közvetlen szemkontaktusnak. Kékes szemeit fojtogató démonként perzseli vérvörös íriszem.
- Segíthetek…?
- Talán… - Várom, had szője tovább ő a beszélgetés fonalát.
- És mégis… miben? – Szavai eleinte bizonytalanok, ám egyre inkább úrrá lesz rajtuk a fenyegetés érzete.
- Mutasd meg… - Rajzolódik ki alantas vigyorom.
- Micsodát…?
- Az erődet, te korcs! – Kiáltásom egy teljes erejű ütéssel pecsételem meg.
Újdonsült ellenfelem olyan hirtelen érte az arcára kapott támadás, hogy egészen a legközelebbi falig csúszik, melyen aztán megfékezi lendületét.
- Mutasd meg nekem… hadd éljem át újra azt, amit vele! Mire vagy képes, te kis nyomorék?! – Eszelős hanglejtésem csak tovább fokozza hangulatom… ez kell nekem.
- Te rohadék! – Törli le orráról forró vérét. – Eggyel több, vagy kevesebb, mit számít már! Megvédem őt, kerüljön bármibe! Crystal Dragon’s Hard Fist!
- Jetblack Fire Magic!
Míg jobb tenyerem körül lángra gyújtom az oxigént, bal társát zsebembe csúsztatva várom a dühtől fűtött rohamot.
A fiú ütései gyorsan záporoznak, ám mégse érzem bennük a kellő lendületet. Öklei felváltva csattannak mágikus tüzembe, de nekem szükségtelen a másik kezemhez folyamodnom… lassan hátralépdelve, testem folyamatosan mozgatva, könnyűszerrel megóvom magam a csapásoktól.
- Ez minden? – Unott kérdésem gyors tettek követik… hirtelen lehajolva, kisöpröm a srác lábait, majd mielőtt földet érhetne, gyomrába mélyítem talpam, így a padlózatba ágyazva őt. – Miért vagy ilyen gyenge? Hol marad az az izgalom, amit ő szokott nyújtani, ha összecsapunk?
Ujjaimmal közrefogom a srác arcát, hogy még inkább a deszkákba préselhessem azt.
- Legyen hát… talán ez ad majd egy kis erőt a számodra. – Azzal, elengedem őt a szorításomból, s a védence felé fordulok.
Ám különös mód, a lány szemében nem akar kigyúlni a félelem parazsa. A minden eddigit felülmúló veszély tűzvészként közelít felé, de ő magasztos sziklaként állja az ostromát. Nem adja jelét annak, hogy menekülni kívánna, vagy bármiféle módon meghátrálna… milyen naiv.
- Hagyd őt békén! – Érkezik a kétségbeesett kiáltás a hátam mögül.
Kíváncsian megfordulva, egy széles mosoly kíséretében veszem tudomásul, miszerint a gyíkok réme két lábra küzdte magát.
A Starsplintet látványosan ellenfelemre szegezem, míg ő hevesen zihálva felveszi alaphelyzetét.
- Crystal Dragon’s Sword! – Mágiája ezúttal a karját formálja egy durva felületű, tompán fénylő kristálypengévé.
- Támadj! – Több se kell, a fiú menten elrugaszkodik az irányomba.
Varázserőtől átitatott fegyverem, s átalakult jobbja hevesen csengő ritmust komponál az árbúsan figyelő szempárok szórakoztatására. Talpaink mozgása, az apró lépések, a szikrák fényjátéka… mindez befolyásolja összecsapásunk. Ám ez még mindig kevés… bár ezúttal jobban kell koncentrálnom a védekezésre, még mindig úgy érzem, hogy bármikor megtörhetem a fiú elszántságát… és miért ne tennék így?
- Jetblack Fire Magic! – Szabaddá tett kezemmel vékony vonalban kigyújtom áldozatom mögött a padlót, így meggátolva őt újbóli hátralépésében.
A hatás természetesen nem marad el… a srác pillanatnyi zavartságát kihasználva, kaszám nyelével elegánsan félreütöm védelmét, majd üres öklömet a gyomrába mélyítem, újra, s újra. Mindezt addig ismételgetem, mígnem térdre rogyva várja befejezésem, mely egy, a tarkójára mért csapás képében ér célba.
- Hát… ennél többet ebből nem lehet kihozni. Csalódott vagyok… de ilyen ez. Szevasz. – Fegyverem életre szomjasan lendülne eszméletlen ellenfelem testének irányába, ám ekkor…
- Neeeeee! – A magas ordítás csak egyet jelenthet... az a lány… - Rovarfészek kapuja, tárulj! Musca! – Ez…
És igen… hirtelen megpördülve, a feltárulkozó átjáró színeinek kavalkádja fogadja hitetlen szemeimet. A kapu aranysárga fényeiből egy olyan csillagszellem alakja bontakozik ki, melyet még sosem láttam.
Alacsony, rőthajú férfi, kinek vaskos teste körül úgy rajzanak a rovarok, mintha csak éjjeli lámpaként pislákolna. Bozontos szemöldökei alatt élesen merednek rám sötét szemei, melyeket csak még jobban kiemelnek széles vigyorra ívelő ajkai, s tépett, gesztenyeszín bőrkabátja. ~ Ez érdekes lesz… talán nekem is meg kellene idéznem valakit? Nem… szükségtelen volna máris felfedni a valódi mágiám. Ha a vérszívóit fogja rám uszítani, azok ellen amúgy is az én lángjaim lesznek a leghatásosabbak.
- Bogaras szép estét, Caitlyn-chan. – Biccent tulajdonosa felé. – Mit kívánsz, ma kit marjanak halálra az én kis drágáim?
- Őt… - Ujja félreérthetetlenül mozdul irányomba... legyen hát!
- Szóval csillagmágus vagy? Milyen ritka, és különös mágia. – Mosolyom olyan sejtelmes, mintha csak a Hold sápadt sugarai körvonalaznák. – Mutasd mit tudsz, bogaras! Jetblack Fire Ball! – Hajítom felé szurokfekete tűzlabdám.
Legújabb célpontom kissé nehézkesen, de még kellő időben félreveti magát támadásom útjából, majd rám szegezi mutatóujját.
- Marjátok le csontig! – Szavaira, testének, s ruhájának milliónyi szegletéből kezdenek záporozni a böglyök, hogy egy sűrű felhőt alkossanak a fogadó zárt világába.
Mindez persze már közel sem olyan szórakoztató a nézelődő részegeknek, mint a korábban látott, szemnek tetsző fegyverjáték. A vendégek úgy rajlanak ki a bordélyból, mintha tűzvész ütött volna ki… várjunk csak… az is ki fog!
- Jetblack Fire Magic!
Miután kaszámat a deszkák közé szúrom, mindkét tenyerem a rovarok hulláma felé tárom, hogy életet adhassak pusztító lángnyelveimnek.
Mágiám meg is teszi a hatását, széles áradata nyomán porrá ég valamennyi rovar. Mindazonáltal, itt még nem állok meg. Kézfejeim rángatásával megpróbálom úgy irányítani tűznyalábjaimat, hogy azok a csillagszellemet is ártalmatlaníthassák… ám nem járok sikerrel. A férfi meglepően gyorsan félreugrál, ha kell, repülő kis kedvenceinek élete árán is. ~ De várjunk csak… hová is tettem az eszem?! Ugyan, nekem nincs olyanom… Na de, most nem ez a fontos! Az a lány egy csillagmágus. És rajtam kívül, ezen mágiaág minden képviselőjének a gyengéje…
- Jetblack Fire Ball!
Tűzgolyóm ezúttal nem a lelket veszi célba… annak megidézője felé száguld, hatalmas hőtől, s lendülettől fűtve.
- Ááááá! – A riadt felkiáltás nem talál süket fülekre.
Bár pislákol benne az őrület parazsa, a bogaras férfi mégiscsak hű gazdája iránt. Karjait kitárva ugrik be elé, testével megvédve őt támadásomtól. Mindennek persze ára van.
Sebesülését kihasználva, menten kitépem helyéről a Starsplintet, majd a sérülését szorongató csillagszellem elé szökkenek.
Egy gyors vágás az egész. Kicsapódó vér, s aranyló fényjáték jelzi ellenfelem őrzőjének távozását.
- Mi vagy te? – Reszketegen csengő kérdése hallatán szinte azonnal a földbe mélyítem fejét.
- Sötétség…
Ujjaim egyre csak erősebben szorítják a viszonylag apró koponyát, mígnem…
- Ne… - A gyengén rezgő szavacska csak egyvalakitől származhat… nem tudják, mikor kell feladni. – Látni akarod az erőmet? Megmutatom… csak hagyd őt békén.
- Ne kímélj, töki. – A lány teste a porban landol, s újfent a fiú felé fordulok.
A srác zihálva próbálja meg összeszedni maradék erejének morzsáit, majd két tenyerét összecsapva készül fel legújabb támadására. Különös, de állapota ellenére, nagyon is heves energiákat képes életre szítani, melyek aztán szemmel is láthatóvá válnak alakja körül.
- Secret Move: Crystal Dragon’s Explosing Prison! – És elkezdődik.
Bármit is tett, szinte azonnal elveszítem mozgásszabadságom. A világ jázminszínűvé válik előttem… minden olyan hűvös. Képtelen vagyok bármit is tenni.
Ám a fagyot hirtelen jött forróság váltja fel. Mintha csak a saját lángjaimban égnék egy pillanatra… a bőröm, az arcom, a karjaim… mind patakzik a vértől. Az egész épület elpusztult; csak törött deszkák, s faszilánkok siratják az egykori fogadó helyét. Mindezt persze alig tudom kivenni… vízióm komor felhők homályosítják el. De a legrosszabb még mindig a dermesztő hideg, mely egész valóm uralja. Térdre rogyva, kárminpirosra festve vívom csatám a levegőért, miközben úgy érzem, elevenen ledermeszt a környezetem. Fáj… nagyon fáj. ~ Ha belegondolok, hogy ilyesmire is képes… Valószínűleg kristályba börtönözte a testem, majd rám robbantotta. De nem akarok veszíteni. Állj fel!
Ellenfelem előredőlve próbál meg kiegyenesedni, ám próbálkozásait csakis kudarc koronázza. Ez a mágia őt is nagyon kimerítette. De hiába mindez, ha nem tudom két lábra küzdeni magam. ~ De akkor se fogok veszíteni! Egy ilyen korcs ellen soha! Ha én nem tudom megnyerni egyedül, majd ők megteszik helyettem. Hiába sérültem meg így, menni fog!
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Sziszegem, miközben épp csak hozzáérek ezüstkulcsomhoz.
Ám ez is elégnek bizonyul. Az égszínkék fények báljából először csak a rúnákkal díszített ikerpengék, majd az aranyhajú férfi teljes alakja bontakozik ki.
- Jól vagy, főnök?! – Sietne hozzám, de kézfejemmel a félholt fiúra intek.
- Ne foglalkozz velem… végezd ki!
- Meglesz. – Helyeslése olyan határozott, akárcsak léptei, melyekkel megindul áldozata felé.
Egy gyors keresztvágás. Ennyi az egész.
Bíborszín folyadék robban a levegőbe, s a sárkányölő eszméletlenül zuhan a földre. Már nem volt ereje védekezni. A harcnak ezennel vége. És én győztem!
- Végezd ki…
Perseus kardja a magasba emelkedik, hogy fullánkként mélyedhessen a fiú nyakába. Már le is sújtana, mikor egy erőtlen kar ragadja meg a bokáját… ~ Ilyen nincs! Ez már jóval inkább idegesítő, mintsem szórakoztató!
- Hagyd… könyörgöm… - A kis csillagmágus könnyektől ragyogó arccal, s elcsukló hangjával kérleli a harcost, ki minderre rám mereszti értetlen szemeit. – Ő már így is annyit szenvedett. Azután ismertem meg, hogy elszökött a kutatóktól, akik beléültettek egy sárkány lakrimát. Mindketten reményvesztettek voltunk, de aztán okot adtunk a másiknak az életre. Kérlek, ne tegyétek ezt tönkre… NE VÁGJÁTOK EL A KÖTELÉKEINKET! – Ordítása úgy visszhangzik az éjszakában, mintha csak az ég mennydörögne. ~ Kötelékek. Ezek miatt ragaszkodnának annyira a másikhoz? Ezek az érzelmek késztetik arra őket, hogy mindig felálljanak, és megújult erővel harcoljanak a másikért? Vajon én képes lennék hasonlóra, ha… mindegy.
- Végezd ki!
- Soha! Ikrek kapuja tárulj, Gemini! – A lány olyan hirtelen idézi meg csillagszellemét, hogy még Perseus sem képes idejében reagálni. ~ És várjunk csak… egy zodiákus?! Mióta abban az elátkozott börtönben összegyűjtötték őket, alig hallani róluk. Ennek a kis szukának hatalmas szerencséje lehetett, hogy rátalált erre.
Az apró teremtmények ezúttal szavak nélkül is megértik gazdájuk akaratát. Meglepően gyorsan felém szökkennek, s mire újfent megemelem elgyötört tekintetem, már saját képem tükröződik abban.
Ott állok, ahogy az ezüstös Hold kegyetlen fényei káoszba torkolló táncot járnak kaszám pengéjén, s a szelekkel játszadozó, színtelen tincseimen. ~ Hogy a jó életbe nézhetek ki ilyen menőn?! Vagyis, na, most nem ez a fontos… azt hiszem.
- Perseus! – Segélykiáltásom nem marad tettek nélkül.
Én ugyan harcképtelen vagyok, a pengevirtuóz harcos képes felvenni a lépést másolatommal. Acél acélnak csattan, izom izomnak feszül. Bár látásom homályos, valamennyire még képes vagyok kivenni a szélként süvítő felek mozgását. ~ Persze, nekem is lépnem kell valamit. Bár, ha fegyverforgatásról van szó, Perseus képes lenne felülkerekedni rajtam, de ez a másolat többre is képes. Ha túl sok időt hagyunk neki, még megidézi a saját lelkeimet…
Ökleimet a széthasadt padlóhoz tapasztva, megtépett kutyák módjára kezdek mászni Caitlyn felé, arra különösen ügyelve, hogy ne kerüljek a két harcos útjába.
- Hé… én már találkoztam önmagammal. – Küszködöm fel a szavakat, mikor már elég közel érek a lányhoz.
- Mégis… hol? – Pillant rám összezavarodottan.
- A POKOLBAN, TE RIBANC! – Minden akaraterőm latba vetve, ráugrom a csillagmágusra, s kifeszített ujjaimat a gyomrába mélyítem… vége van.
Bár a seb nem halálos, a vele járó vérveszteség elegendő ahhoz, hogy megtörje ellenfelem utolsó idézését is. A győzelem most már biztos.
Segítő kezek ragadnak meg, s emelnek két lábra. Perseus az, ki ellenfele eltűnésével, most már az én támogatásomra fordíthatja minden erejét.
- Ne öljétek meg… kérlek… legalább őt ne. – Nyöszörgi a legyőzött varázslópalánta.
- A kötelékeid, amiket olyan nagyra tartasz, és olyan sok erőt merítesz belőlük, most a visszájára fordulnak. – Lihegem. – Téged mindenképp életben hagylak, hisz nőket nem ölök. De a barátod már más tészta. Őt csak egyféleképp mentheted meg… Mondd fel a szerződésed a zodiákusoddal, és add nekem a kulcsát. – Mondandóm hallva, Caitlyn szemei tüstént kimerednek.
Ám meglepően keveset habozik. Sírva ugyan, de kétségek nélkül húzza magához arany ragyogású csillagkulcsát.
- Én, Caitlyn Rooster, ezennel semmissé nyilvánítom szerződésem a Gemini nevezetű szellemmel, ki a csillaglelkek világának szülötte. Újfent szabad vagy, s akaratod mércéje szerint járhatod utad. Mit szó kötetett, tettek meg ne szakítsák. – A számomra hihetetlen értékkel bíró tárgy azzal a tenyeremben landol. Ilyen egyszerű az egész… ~ Hogy lehet valaki ilyen ostoba?
- Mint csillaglelkű mágus, betartom a szavam. Élhettek tovább. De remélem most már tudod, milyen hátulütői vannak ezeknek a kötelékeknek.
Az aranyhajú kardforgató segítségével el is indulnánk, hogy elláthassuk vérzésemet, de halk suttogás visszhangja még egy ideig maradásra bír minket.
- Remélem tudod, hogy sose fog veled szerződést kötni. Gyűlölni fog téged, mert szörnyű ember vagy.
- Én a helyedben nem fogadnék erre. Ha hiszed, ha nem, minket csillaglelkeket nem csak a személyiség vonzz. Vannak, akik többre becsülik, ha a tulajdonosuk inkább tehetséges, mintsem egy érzelgős kontár. – Magyarázná Perseus, de ez jól láthatóan alig érdekli a lányt.
- Meg fogunk találni. De nem téged… biztos vagyok benne, hogy neked is vannak kötelékeid. Elvágjuk őket. Megtanulod majd, milyen gyenge is vagy valójában.
- Kíváncsian várom. – Intek búcsút, Gemini kulcsát lóbálva. ~ Kötelékek, mi? Milyen végtelenül szánalmasak, és ostobák vagytok. Ha rá is jöttök… sose lesztek képesek ártani neki…

Vége

Árulóm, vagy szerelmem? - I. rész

- És minden csillaghoz tartozik egy kulcs? – A kérdésnek az apró szökőkút csobogása ver különös taktust.
- Nem mondhatnám… Alapvetően csak a csillagképekhez tartozik kulcs, de közülük sem mindhez. Bár nem kell aggódnod, ez még így is rengeteg szellemet jelent.
- Éééértem… - Állok fel a vízforrás kövezett szegélyére, majd karjaimat szárnyakként kitárva, megpróbálok egyensúlyozva lépkedni annak vonalán. – Amúgy se szeretnék túl kapzsi lenni, hiszen nekem már az is elég, hogy te itt vagy velem. – Húzom szélesre vigyorom a Hold sápadt tükrében, miközben a paripa felé fordulok.
- Nos, ha nem szoksz rá az ilyen veszélyes dolgokra, mint a peremen császkálás, akkor ez sokáig így is marad…

Ezen emlékfoszlány körvonalazódik előttem, miközben kulcscsomómat forgatom egy ujjamon. Egy évtized telt el azóta…
Most már Pegasus kulcsa mellé négy másik ezüstkulcs került, hogy gyűjteményem ékességeiről, a két aranykulcsról ne is beszéljünk. Ha belegondolok, egész Fiorében talán én vagyok az egyetlen csillagmágus aki két zodiákussal bír, hála a legutóbbi esetnek. Milyen különleges is vagyok…
- Na Deeeeen, meséld tovább! – Egy magasan csengő kérés rángat vissza szobám falai közé. ~ Igaz is, épp Bluebellnek meséltem.
- Na tehát… - Köszörülöm meg torkom. – Ahogy mondtam, a királyság leghírhedtebb lovagosztagai, s maga a király állta utam a menekülésben.
- Aztaaaa! És aztán mi történt?
- Nos, erőlelépett a király, majd így szólt „Add meg magad blablabla”, franc se emlékszik már. Persze, amikor látta, hogy nem akarok így tenni, elkezdte összegyűjteni varázserejét, mire én vesén csaptam. Ő pedig összeesett… holtan! – Hangsúlyozom ki az utolsó szót.
- Húúúú Den, olyan menőőő vagy! Mesélj méééég!
- Legyen. – Tündöklöm az engedékeny szerepében. – Meséltem már, mikor egyszerre kellett megküzdenem a teljes Oracion Seis-al, és úgy állcsúcson pöcköltem-
- Starkiller! – Szakít félbe a mennydörgő hang, mely az ajtóm mögül szűrődik be a helységbe. – A mester látni akar, ne várasd meg.
- Nincs mit tenni… - Rugaszkodom el ágyam széléről.
Bár a kislány szemeiben csalódottság tükröződik, céhünk alapítója nem ismeri a türelmet. Kedvtelen léptekkel hagyom el szobámat, hogy átadhassam magam a folyosók egyhangú állandóságának, majd a Hades termében domináló sötétségnek, s ködként hullámzó árnyaknak.
Ám nem csak a megszokott légkör fogad az ódon csarnokban. Tabu áll előttem, alakját félhomályba fedve. ~ A múltkori után nem akartam látni egy ideig…
- Szia. – Köszönök rám, továbbra is előre nézve.
- Szia. – Viszonzom a gesztust, kissé erőltetetten.
- Miért… hívatott? – Próbálja meg kifürkészni a lány, mesterünk szándékait.
- Most, hogy mindketten megérkeztetek, talán elétek is tárhatnám a tervemet. – Mér végig minket. - Legális céhek neves képviselői vesznek részt egy Erában megrendezendő bálon, amelyre szeretném, ha ti is elmennétek. Figyeljétek a mestereket, vagy küldötteiket, és hallgassatok ki minél több használható információt. Nem remélek sokat ettől az egésztől, de szeretek biztosra menni… végül is, minden apróság fontos lehet. Ó, és hogy ne tűnjetek ki, szeretném, ha kiöltöznétek, és részt vennétek a táncesten is. Úgy kell kinéznetek, mint egy gyanútlan párocskának. – Engedi szabadjára nevetését. ~ Miért érzem úgy, hogy többet tud, mint kellene…?
Mivel az elhaló kacajt csak a csend követi, szinte azonnal sarkon fordulok, s mérlegelni kezdem az elhangzottakat. Egy estély… felhajtás, erőltetett protokol, kelletlen udvariasság, táncok, fennhéjázó ruhák… mindezek csak egy számomra ismeretlen, gyűlölt világ kellékei.
- Ó, majd elfelejtettem… – Zeng Hades hangja, mire kissé meglepetten visszafordulok. - Értesüléseim szerint, a Dragon Fang egy bizonyos Ba’al-t küld, hogy képviseltesse magát. Neked talán ismerős a név, ifjú sárkányölőm. Kerüld a figyelmét, nem szeretném, ha lebuktatna titeket… elég rosszul járnátok. Távozhattok. – Adja Tabu tudtára. ~ Ez viszont… érdekes. Ha belegondolok, a ma napig nem tudom, miért is van ez a lány a céhünkben. Mi oka volt csatlakozni hozzánk? Sose árulta el. És bár egyszer azt mondtam neki, hogy nem erőltetem a kérdést, titkon nagyon is kíváncsi vagyok a tényekre. Így vagy úgy, remek hasznát veszem majd Gemininek ezen a küldetésen, bármennyire is nincs kedvem hozzá.
A beszéd végeztével mindketten elhagyjuk a nagytermet, s ismét a szürkeségbe vesző folyosók útvesztőin rójuk utunkat. Megannyi kétely őrlődik bennem. ~ Akarom én tudni, hogy miért van itt? Mi van, ha egyáltalán nem fog tetszeni az oka? Akkor mit kellene tennem…?
- Nos… Hades pontosan nem árulta el, hogy mikor lesz az est, de sejthető, hogy ma. – Szólal fel a lány, szó szerint kizökkentve gondolataim fogságából. - Szóval, ki kéne öltöznöd. Bár gondolom, nincs olyan ünneplőruha-féléd…
- Virgónak hála, olyan ruhám van, amilyet csak akarok. Az már más kérdés, hogy nem fogok felvenni ilyesmit… – Válaszolom nehézkesen. ~ Na igen, ez a megbízás másik fekete pontja. Gyűlölöm az ilyesfajta rongyrázást. Semmi kedvem kiöltözni, kezeket rázni, ujjakat csókolgatni, és… táncolni? Talán arra… bár, lehet csak azt is elszúrnám. De attól még nekem is jár egy esély…
- De bizony, hogy felfogsz! – Rivall rám.
- De nem fogok. Ez amúgy is egy hülye küldetés. Nem tudom álcázni magam, hisz a hírnevem miatt mindenki felismer… – Világítok rá a nyilvánvalóra.
- Nem kell a megszokott szmoking, plusz lenyalt haj kombóhoz folyamodni. Sokkal szabadabban meg lehet oldani az ilyet… persze, csak, ha rám mered bízni magadat ilyen téren.
- Legyen… amúgy sem bővelkedem a választási lehetőségekben. – Egyezek bele végül.
- Szuper… – Ragad meg, mielőtt szobája felé húzna.- Remélem, Virgo nekem is tud ruhát hozni. Vagy ilyesmi… nem tudom, nálatok ez hogy működik. Ja, és most nincs szükségem rád a vetkőzéshez. – Vigyorog rám.
Bár valamiért örülök, hogy vidámnak láthatom, a megjegyzése akaratlanul is kicsikar belőlem egy halk morranást.
Saját kis birodalmába érve, menten ránk zárja az ajtót, majd lendületéből mit sem veszítve, arrébb tessékeli az ágyon horpasztó kandúrt.
- A macskát már aludni se hagyják… – Elégedetlenkedik a kisállat, ám valamelyest arrébb húzódik.
- Oké… szerintem idézd meg Virgót. Van egy egészen jó ötletem, talán az a ruha még tetszhet is neked. – Javasolja a lány, miközben ő maga egy kis faasztalon foglal helyet. ~ Bár őszintén szólva, még mindig semmi kedvem ehhez az egészhez, úgy érzem, nagyon fájna, ha letörném a lelkesedését. Jó ilyen élettel teltnek látni, mint azelőtt… Ha ettől vidám marad, belemegyek a játékába.
- Jó-jó. – Fűzöm le kulcsaimat, úgy, hogy Tabu is jó rálátást kaphasson azokra. Csak szúrd ki, hogy milyen menő vagyok a két aranykulccsal… kérlek. – Szűz kapuja, nyílj meg!
Szavaimra heves fényjáték gyúl az apró szobában, s rövidesen alakot is ölt a cselédruhás csillagszellem, ki megingathatatlan hűséggel várja parancsaimat.
- Örülök, hogy megidéztél, Starkiller kapitány. – Hajol meg kissé. – Már épp kezdett felborulni egészséges bioritmusom a büntetésem hiányában.
- Nos, sajnálom a bioizéd, de egy feladat miatt hívattalak…
- Igazán? Miben állhatok szolgálatára? – Kérdezi, ám hangszíne mit sem változik.
- Segíts Tabunak, ez minden. Szüksége van pár ruhára. Hallgasd meg, hogy mit szeretne, majd hozd el neki a világodból.
A lány egy csekélyke hezitálást követően meg is kezdi igényei kifejtését.
- Nem kérek túl bonyolultat. Nekem csak egy egyszerű, épp, hogy comb alá érő fekete estélyi, míg Den esetében elég lehet egy egyszerű fekete farmer, illetve egy ugyanilyen színű selyem ing. Esetleg még valami hasonló cipőt hozhatsz, de ennyi. – Több se kell cselédruhás csillagszellememnek, fénylő pontokká válva újfent átlépi a világok határait.
Pár pillanat műve csupán, hogy visszatérjen közénk, kezében a kívánt ruhákkal.
- Örülök, hogy szolgálatodra lehettem, Starkiller kapitány. – Hajol meg, mielőtt végleg magunkra hagyna minket. ~ Gyors, és megbízható, mint mindig.
- Nos akkor kezdjük. Vetkőzz. – Szól rám Tabu, szinte azonnal. ~ Ezúttal ő akar kezdeményezni, vagy csak a ruhapróba érdekli? Bár, a múltkori után…
- Nem húzod az időt… – Kezdem kicipzárazni ujjatlan felsőm, lévén, az alatt úgy sincs semmi, így készen állok majd az öltözködésre. Bármennyire is hidegen hagy az ilyesmi…
- De… mindent ám. Minden ruhát. – Teszi hozzá.
- Mindent…? – Bizonytalan kérdésemre menten megkapom a választ…
- Mindent!
Önsanyargató szerepköröm tovább játszva, legombolom magamról megszokott, könnyed mozgást biztosító nadrágomat, majd kérdő tekintetemmel felmérem, hogy menjek-e tovább…
- Oké Denci, itt megállhatunk… szóval, akkor nézzük meg, hogy állnak rajtad a ruhák. – Az eligazító szavak mellé egy ing, és egy kényelmetlennek tetsző farmer párosul.
- Okés, bár ezt még úgyis le kell vennem, mielőtt elindulnánk a hajóról… ezeket nem épp légi utazásra szánták. – Próbálok én is beleszőni valami hasznosat a beszélgetés folyamába.
- Persze, de muszáj felpróbálni, mert ha netán túl kövér vagy ezekhez, vagy épp nyeszlett, Virgo kicserélheti neked. – Hát, mégse bizonyult olyan hasznosnak a megszólalásom…
Mivel ilyen téren ténylegesen szegényes a tudásom, inkább megkímélem a lányt további értetlenkedésemtől, s magamra öltöm a ruhadarabokat. Bár az éjfekete, galléros ing egész jó kontrasztot képez a hajammal, a hozzá párosuló nadrág pont olyan szűk, mint amilyennek tűnt. Persze, mindehhez hozzátársul még örökbuzgó sálam, ki ezúttal sötétbordó színt választva foglalja el helyét a nyakam tengelyén.
Miután feladom újdonsült farmerem igazítgatását, Tabura téved tekintetem, ki úgy néz a nagyvilágba, mintha káprázatot hintettek volna szemére.
- Hahó. – Próbálom felrázni mélaságából.
- Csak… azt néztem, hogy a varrás, meg minden pont tökéletes. Rád jó a ruhád. – Hadarja bölcsességeit… nos, ő a szakértő…
- Oh… nos, én nem értek hozzá, de biztos így van… Na és, te felpróbálod, amit kaptál?
- Hát… ugyan, miért is kéne… hiszen… na… – Kezdi dadogni, jól tudtomra adva, hogy valamiért nincs túl sok kedve hozzá. ~ Márpedig ez alól nem bújsz ki.
- Tudnunk kell, hogy nem nagy-e rád, vagy épp túl szűk, mert ha igen, Virgónak idejében hoznia kell másikat. – Ismételem meg a tőle elhangzott mondatot.
Örömteli tekintettel veszem tudomásul, ahogy sorsába beletörődve, ő is elkezdi megszabadítani magát az estélyre alkalmatlan ruhaneműitől. Persze, inkognitóm megőrizve helyet foglalok ágyának szegélyén, s mély, filozofikus háttérről árulkodó arckifejezéssel szemlélem tovább minden egyes mozdulatát. ~ Hadd higgye csak, hogy a ruha érdekel.
Bár színészi képességeim legjavát latba vetve próbálom hozni az ártatlant, amikor végre eljönne a legjobb pillanat, a lány hátrafordul… ~ Miért engem kell szivatni?!
- Nem igazságtalan ez kicsit, hogy én nem fordultam el, te meg igen…? – Vetem fel, megpróbálva minél inkább elfojtani csalódottságom.
- De… de én nő vagyok, jó…? – És a világ ismét megmenekült, hála Egyértelmű Kapitánynak…
- És ez jogot ad arra, hogy igazságtalan legyél?
- Nem vagyok igazságtalan, csak szégyellős.
- Nos, attól én még nem fordultam el, szóval te se tedd. Nem én cumizok…
- Hát én se fogok ám, rajtad az alsógatya… – Motyogja, nem kis értetlenségről tanúbizonyságot téve…
- Valamiért az az érzésem, hogy félreértettük egymást. De attól még nem kellene így makacskodnod. Ha te is megnéztél, ennyit igazán megtehetnél… – Győzködöm tovább, hátha beválnak gyengécske érveim…
- Rendben. – Megadó sóhajtását egy lágy fordulat, s telt kebleket takaró, galád, haramia kezek látványa kíséri. - Csak… ne legyenek piszkos gondolataid… – Suttogja tovább. ~ Győzelem! Köszönöm a szüleimnek, kik a világra segítettek, és Perseusnak, akinek szakavatott tanácsai most aranyat fognak érni…
- Azt hiszem, hagyhatjuk a ruhapróbát. Neked úgy is jól fog állni. – Lököm el magam ültemből, majd sokat sejtető vigyorral Tabu elé lépdelek. - Sajnálom a legutóbbit... de azóta már biztosabb vagyok magamban. – Míg jobb tenyerem ujjait a melleit oltalmazó karjára fonom, bal társaival teste legérzékenyebb pontjára tévedek. ~ Ez itt nem a harctér, hogy ott törjem ketté, ahol a legvastagabb. Megelégszem én a sunyi kis trükkökkel is, nekem csak a végeredmény számít.
- Ha... hallod... mit.. művelsz? – Lihegi egyre gyengébben. ~ Csupa jót.
- Csak kifejezem az érzelmeimet. – Mosolygom le kérdését, miközben ajkaimat közelebb tolom arcához.
- Elég.. furcsán teszed ezt... – Kapaszkodna meg vállamba, így elősegítve próbálkozásom.
Nyelveink összeérnek, s ismét érezhetem lágy, forró leheletét.
- És, szándékodban áll ellenállni? – Kíváncsiskodok, sikeres haladásom látván.
- Lehet, hogy nem kéne... talán én is jobban járok... – Helyes válasz.
- Akkor lazíts, jó? – Emelem karjaimba testét, majd visszasétálok az ágyhoz.
- Menni fog.
Nem is marad más hátra, minthogy Tangót száműzve, kihasználjuk a szoba nyújtotta magányt, s az egyre fogyatkozó ruhadarabok alatt meglapuló örömöket…

Már magasra hágva szemléli Era utcáit a Hold sápadt orcája, mikor megérkezünk annak lakrimáktól ékköves utcáira. Könyökeinket összefonva sétálunk Tabuval a bál helyszínére, zsebeinkben a Hades mester által előkészített jegyekkel.
A gyöngyházfényes kivilágítású épület nem pusztán a jómód, s elegancia ragyogását hívatott hirdetni ezen az éjjelen. A fénylő pompa mögött sötét titkok, s összetett tervek lapulnak, melyek rengetege csak arra vár, hogy lerántsák végre a rájuk porosodott leplet. Ám hiába a rengeteg nemes vendég, s híres céhmester… engem leginkább a mellettem sétáló, gyönyörűnek tetsző lány szándékai érdekelnek. S bár kaszámat nem hozhattam magammal, annak kegyetlen brutalitása helyett ezúttal sokkal nagyobb hasznát láthatom majd annak a két játékos lénynek, kik már a mit sem sejtő meghívottak közt várják parancsaimat…

Árulóm, vagy szerelmem? - II. rész

A valóság drága luxusa az, ami könnyedén visszarángat terveim síkjáról világunkba. A bálnak otthont adó épület, nyüzsgő bejáratát jól öltözött biztonságiak vigyázzák, kik alaposan ellenőriznek minden haladni kívánó vendéget. Ugyanakkor, Hades mester karjai jóval messzebbre nyúlnak, mint azt bárki is gondolná. Meghívóink hitelességét meg sem merik kérdőjelezni a felülvigyázók, hisz még az azokra rótt álnevek a vendégkönyvükben is helyet kaptak.
- Minden rendben van. – Adja vissza díszes papírjainkat az öltönyös alak. – Ugyanakkor, állatokat nem engedhetünk be. Megzavarnák a rendezvényt. – Bök a narancsszínű kandúrra, ki Tabu vállán pihen.
- Ugyan, ő nem holmi közönséges macska. Tango egy valódi exceed, nagy intelligenciával, és meglepően széleskörű műveltséggel. Higgye el, nem fog fennakadást okozni semmiben. – Próbálja meggyőzni a lány.
- Ígérem, jó leszek. – Mosolyogja le helyzetét az érintett.
- Hát jó… - Habozik kissé emberünk. – Ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetnek. Érezzék jól magukat. – Enged utat kis csapatunknak.
- Köszönjük.
A bálterembe belépve az odakintről sugallt pompa az elvártaknak megfelelő mértéket ölt. A mágikus kristálycsillárok fényétől ragyogó helységben az elegancia és a felső osztály etikettje párba kelve járja táncát. Magas rangú meghívottak forognak a pincérnők gyűrűjében, vagy épp pihenőjüket töltik egy-egy pohár társaságában.
Tekintetem nyughatatlanul járkál fel s alá, megannyi céh mesterét felismerve az egybegyűltek között. Ám külön figyelmet érdemel a vöröshajú férfi, ki az egyik pultnál tengeti szabad perceit. ~ Amíg Tabu aludt, utána kérdezősködtem néhány dolognak. Ha jól sejtem, ő lesz Baal…
- Hú, nem adják alá a dolgot. – Szólalok fel hirtelen, elterelve társam figyelmét nézelődésem tárgyáról. - És még ingyen kaja is van. – Mutatok rá vigyorogva az ezüstösen ragyogó kis tálcákra, mik megannyi finomságnak nyújtanak nyughelyet. ~ Erre tuti felfigyel a kis kajás…
- Ingyen kajaaaaaaa. – Lelkesedik fel Tangó is.
- Ingyen kajaaaa! – Ismételi meg, ezúttal a lány. - Hmm... próbáljunk mértékkel enni... á, nem, kit érdekel. – Enged végül vágyainak, s szinte azonnal habzsolni kezd.
Miközben az én ujjaim közt is megfordul egy-két különös falat, melyek ízére kíváncsi vagyok; tovább kezdem szőni magamban a küldetésünkkel kapcsolatos gondolatokat. ~ De vajon mi a fontosabb? Hogy kiderítsek pár tervszerű elképzelést ezektől az idiótáktól, vagy felgöngyölítsem társam titkait?
- Bár kíváncsi vagyok, kik is vannak itt pontosan. Meg, hogy mi lesz a program. Hisz valamikor a kémkedést is el kéne kezdeni. – Vetem fel végül is, egyfajta puhatolózásként, hogy megtudjam, Tabu mit gondol minderről.
- Hangosabban, a szomszéd asztaloknál még nem értették tisztán. – Figyelmeztet cinikusan, ügyesen terelve a témát.
- Ugyan, senki se figyel ránk. Mindenki el van foglalva a maga dolgával.
- Jól van... – Vonja meg vállait, majd visszatér az ételek adta örömökhöz. ~ Rendben, akkor ezt ne erőltessük egy ideig…
Az elkövetkezendő időszak viszonylag nyugodtan telik, céhtársaim az asztalon helyett foglaló különlegességek közül válogatnak, miközben én az egymással társalgó, netán táncot járó meghívottakat figyelem.
A viszonylagos tétlenségnek egy akusztikus célokra kifejlesztett, mágikus lakrima beizzítása vet véget, melyet egy köpcös, ámde jól öltözött, kerek arcú férfi fog használatra.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket. – Zengi be nyájas hangjával a csarnokot. – Engedjék meg, hogy mint a mai est egyik szervezője, bemutatkozzam önöknek. Nevem Jael de Fusche, a Mágustanács egy elkötelezett vállalkozója. Rendezvényünk célja nem más, mint a barátság felevelenítése Fiore nagyra becsült céhei közt, na és természetesen egy olyan est szolgáltatása, mely alatt kiszabadulhatnak az egybegyűlt mesterek, s neves mágusok, munkájuk egyhangú medréből. – Köszörüli meg torkát. – Ugyanakkor, nem is untatnám tovább magukat ilyen hivatalos részletekkel. Inkább fel is komponálnám első programunk, mely egy társas tánc volna a kedves vendégek számára. Aki úgy érzi, részt szeretne venni párjával, vagy akár frissen felkért partnerével eme előadáson, ne habozzon a szabadon hagyott részre fáradni. Kellemes szórakozást kívánok. – Azzal, szervezőnk el is hagyja a porondot, mire mindenki nagy sürgés-forgásba kezd.
- Den, hallotta~d? – Csilingeli Tabu, miközben belecsimpaszkodik karomba. - Gyere táncolni! – Tér rögtön a tárgyra. ~ Ezt sajna nem tehetem… Ha a megkérdezettek pontosak voltak a jelleméről, a vöröske tuti nem fog egy ilyesmin megnyilvánulni. Ez az én esélyem.
- Öhm... rendben... – Felelem zavartan. - De nem nagyon csináltam még ilyet... – Próbálnám kivágni magam.
- Á, az ne zavarjon! Tök jó lesz, meg minden. Csak csináld, amit én, meg a többiek. – Rángat nagy lelkesedésében. ~ Ez így nem lesz jó. Kell valami ürügy…
- Rendben, benne vagyok... – Mosolygom rá szelíden. - De össze kell szednem a bátorságom. Mindjárt visszatérek, de úgy érzem, megfulladok ettől a környezettől... Hamarosan jövök is táncolni. – Közlöm vele, s reakcióját meg sem várva, a közeli mosdó felé veszem az irányt.
Szerencsémre, a szépen kicsempézett helység épp üres, hisz jelenleg senkinek sincs ideje itt ólálkodni.
- Most már előjöhettek… - Szavaimra a két apró csillagszellem alakot is ölt, biztonságban a kinti világ figyelő szemeitől.
- Készen vagyunk. – Fogják meg egymás karját. – Mi a terv?
- Engem fogtok lemásolni. Tudom, hogy csak öt percetek van, de az alatt táncolnotok kell a képemben. A lényeg, hogy Tabu mit sem sejtsen arról, mit is teszek, miközben ő naivan keringőzik. – Vázolom elképzeléseimet.
- És te mit tervezel?
- Beszélnem kell valakivel, a lány tudta nélkül… Számítok rátok. – Guggolok le az ikrek magasságába, majd oda is nyújtom nekik ujjam.
Nem is kell ennél több, egy kékes fényjáték keretében hamarosan szembe is nézhetek tükörképemmel, ki nem csak testem, de valamennyi emlékem, s személyiségem is hordozza.
- Hú… mindig meglepődök, hogy milyen jóképű vagyok. De most menj…
Másolatom el is hagyja köreimet, hogy eleget tehessen kérésemnek. Nekem nincs más dolgom, mint kicsivel a távozását követően, utána eredjek, ám nem a tekintetek kereszttüzében szikrázó táncparkettre, hanem ahhoz a férfihoz, aki talán segíthet kételyeim szétzilálásában… vagy épp azok lángra gyújtásában.
Tagbaszakadt test, vörös haj, s önelégült vigyor. A leírás tökéletesen illik kiszemeltemre. Sőt, a jelleméről hallottak alapján, még az is tovább erősítheti felvetésem, miszerint a férfi egy pultnak támaszkodva szemléli a táncikáló lánykákat, kezében egy pohár itallal, arcán pedig oly kifejezéssel, mely elárulja: „Nem lépek parkettre senkivel, ahhoz túlságosan is feletettek állok. De azért a seggeteket még szívesen megbámulom.”
- Üdv. – Szólítom meg a „Ba'al jelöltet”.
- Mi kéne? – Veti vissza flegmán, kissé ittas hangszínnel. ~ Egyre biztosabb, hogy ő az.
- Semmi különös. – Dőlök neki jókedélyűen a pultnak. – Csak egy kis versenyre vágyom, és maga tökéletes ellenfélnek tűnik. – Vetem fel ötletem.
- Mégis miféle verseny? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?! - Mutat végig a látósugarában lévő nőkön.
- Ugyan, pont ezzel kapcsolatos a kihívásom. – Nyelek egyet, hogy erőt nyerjek a folytatáshoz. – Nekem úgy tűnik, mindketten unatkozunk, hisz miért is pazarolnánk az időnket a tánchoz hasonló baromságokkal? Hisz ugye bámészkodni is lehet, amiben maga elég tapasztaltnak tűnik. Szóval, arra gondoltam, hogy amíg tart ez a hülyeség, összemérhetnénk egy kicsit a tudásunk. – Mutatok végig a táncparketten. ~ Azt hiszem, ez jó kezdet lesz. Hisz mindenki szeret abban versenyezni, amiben jónak hiszi magát.
- Miért is ne, tegyük kicsit izgalmasabbá ezt az estét. – Rajzolódik ki széles vigyora. - Mik a szabályok?
- Egyszerű. Kiszúrjuk, kik a hulladékok az egybegyűltek közül, és kész. Így legalább felmérjük a választékot, és hasznosan elütjük az időt. – Magyarázom mosolyogva.
- Legyen, amúgy sincs jobb dolgom. – Von válat. – Aszongya… - Kezdi el járatni tekintetét az egybegyűltek között. – Túl nagy a segge… túl kicsi a segge… túl nagy a melle… jesszus, ennek hol a melle? Hmm… túl lóarcú… – Mutogat, mintha csak egy piaci kofa áruit értékelné.
Meg kell hagyni, nem szégyenlős a pasas. De nem is kell annak lennie. Bárhogy is, előbb - utóbb Tabura fog esni a sor. Ha pedig valami nincs a rendjén vele, azt tőle úgy is megtudom. Na persze, itt nem a testére gondolok... remélem versenytársam is el tud vonatkoztatni attól, ha egy általa ismert személyről van szó.
- Na, ne csak én beszéljek. Mit gondolsz a felhozatalról? - Adja át nekem a stafétát.
- Mos, nézzük csak... – Szedem össze gondolataimat. - Ő túl dagadt... az pedig, nos... - Veszem egyik nőt a másik után szemügyre, ám alig akad ezen az estélyen olyan, ki ne költött volna vagyonokat a megjelenésére; így pedig nehéz rosszat találni. - Hú, viszont ő... ejha. - Téved a tekintetem Tabura, hátha sikerül felkavarnom az állóvizet. - Bár nem ez a feladat, de muszáj megjegyeznem, hogy az a csaj nagyon kiválik a tömegből. Igazi nehézbombázó.
- Ő? Ugyan már... Mondjuk úgy, ismerem valamelyest. Egy hülye kis kurva, még a teste is satnya. Szerintem rá is inkább pontot kéne kapnod, amiért kiszúrtad selejtként. - Legyint lenézően, miközben hangja csak úgy ontja magából az undort.
- Nem értem magát. - Ezúttal nem kell játszanom érzelmeimet, őszintén meglepődöm. - Bár kissé messze van, de egyértelműen látszik, hogy elsőosztályú a teste. Mind a feneke, a melle, és az arányai is tökéletesek...
- Ugyan, ha ennyire nem értesz ehhez, úgy veszem, hogy ezt a versenyt már meg is nyertem. - Sóhajt lemondóan. - Mint mondtam, az a csaj egy semmitérő kis kurva, harmadosztályú külsővel. Még az olyan alapvető feladatokat is képes elszúrni, mint a kémkedés. De hagyjuk is, mint mondtam, nyertem. - Fordít nekem hátat. - Megyek inkább, sikerült kiszúrnom magamnak egy igazán jó nőt, miközben nézelődtünk. Megszerzem magamnak estére. - Hagy magamra, azzal az egy szóval, mely jéggé dermesztett. ~ Kémkedés... ?
Tabu eközben már megpróbál kikeveredni a tömegből, valószínűleg Gemini keresésére szándékozik indulni… azaz, lejárt az idő. De mindez már mit sem érdekel engem. Ez az elejtett információmorzsa is elegendő a kirakósom összeillesztéséhez.
Mindig is tudtam, hogy oka volt a céhünkbe jönnie… lázadás; így akarja megmutatni a világnak, milyen belevaló; kíváncsiság; a világnézetének megváltozása… vagy én… mekkora hülyeség. Csak egy kém, kikből már annyit kiszűrtünk a hajón… Megtud pár, fontosabb információt rólunk, és eltűnik, mintha ott sem lett volna soha. Vagy visszatér elpusztítani minket…
A gondolatok szétmarják az egész valómat, minden megszűnik körülöttem, az idő megáll létezni. Ridegség, nyomás, fájdalom, kín. Teljességgel szétzilálnak. Miért? Mégis miért?! A lélegzésem is lelassul. Mintha a mellkasomba szúrtak volna egy jégpengével, és lassan megfagyasztanák a szívem.
Riadtan döbbent szempárom ismét a parkettre emelem, ahonnan Tabunak már csak percek kérdése a kijutás. ~ Mit kellene lépnem? Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, majd miután visszatérünk a hajóra, elárulom, amit megtudtam? Akkor megölik… Vagy úgy teszek, mintha nem is hallottam volna ezt? Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez hülyeség? Akkor lehet, tényleg elárul minket, és a pusztulásunkat hozza… Vagy itt és most számon kellene kérnem? Nem tudom… francba már, nem tudom! De egy biztos… mielőtt sort kerítenék bármelyik opcióra is, akad egy elintéznivalóm.

Átírva és összevonva.

Árulóm, vagy szerelmem? - Befejezés

A valóság drága luxusa az, ami könnyedén visszarángat terveim síkjáról világunkba. A bálnak otthont adó épület, nyüzsgő bejáratát jól öltözött biztonságiak vigyázzák, kik alaposan ellenőriznek minden haladni kívánó vendéget. Ugyanakkor, Hades mester karjai jóval messzebbre nyúlnak, mint azt bárki is gondolná. Meghívóink hitelességét meg sem merik kérdőjelezni a felülvigyázók, hisz még az azokra rótt álnevek a vendégkönyvükben is helyet kaptak.
- Minden rendben van. – Adja vissza díszes papírjainkat az öltönyös alak. – Ugyanakkor, állatokat nem engedhetünk be. Megzavarnák a rendezvényt. – Bök a narancsszínű kandúrra, ki Tabu vállán pihen.
- Ugyan, ő nem holmi közönséges macska. Tango egy valódi exceed, nagy intelligenciával, és meglepően széleskörű műveltséggel. Higgye el, nem fog fennakadást okozni semmiben. – Próbálja meggyőzni a lány.
- Ígérem, jó leszek. – Mosolyogja le helyzetét az érintett.
- Hát jó… - Habozik kissé emberünk. – Ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetnek. Érezzék jól magukat. – Enged utat kis csapatunknak.
- Köszönjük.
A bálterembe belépve az odakintről sugallt pompa az elvártaknak megfelelő mértéket ölt. A mágikus kristálycsillárok fényétől ragyogó helységben az elegancia és a felső osztály etikettje párba kelve járja táncát. Magas rangú meghívottak forognak a pincérnők gyűrűjében, vagy épp pihenőjüket töltik egy-egy pohár társaságában.
Tekintetem nyughatatlanul járkál fel s alá, megannyi céh mesterét felismerve az egybegyűltek között. Ám külön figyelmet érdemel a vöröshajú férfi, ki az egyik pultnál tengeti szabad perceit. ~ Amíg Tabu aludt, utána kérdezősködtem néhány dolognak. Ha jól sejtem, ő lesz Baal…
- Hú, nem adják alá a dolgot. – Szólalok fel hirtelen, elterelve társam figyelmét nézelődésem tárgyáról. - És még ingyen kaja is van. – Mutatok rá vigyorogva az ezüstösen ragyogó kis tálcákra, mik megannyi finomságnak nyújtanak nyughelyet. ~ Erre tuti felfigyel a kis kajás…
- Ingyen kajaaaaaaa. – Lelkesedik fel Tangó is.
- Ingyen kajaaaa! – Ismételi meg, ezúttal a lány. - Hmm... próbáljunk mértékkel enni... á, nem, kit érdekel. – Enged végül vágyainak, s szinte azonnal habzsolni kezd.
Miközben az én ujjaim közt is megfordul egy-két különös falat, melyek ízére kíváncsi vagyok; tovább kezdem szőni magamban a küldetésünkkel kapcsolatos gondolatokat. ~ De vajon mi a fontosabb? Hogy kiderítsek pár tervszerű elképzelést ezektől az idiótáktól, vagy felgöngyölítsem társam titkait?
- Bár kíváncsi vagyok, kik is vannak itt pontosan. Meg, hogy mi lesz a program. Hisz valamikor a kémkedést is el kéne kezdeni. – Vetem fel végül is, egyfajta puhatolózásként, hogy megtudjam, Tabu mit gondol minderről.
- Hangosabban, a szomszéd asztaloknál még nem értették tisztán. – Figyelmeztet cinikusan, ügyesen terelve a témát.
- Ugyan, senki se figyel ránk. Mindenki el van foglalva a maga dolgával.
- Jól van... – Vonja meg vállait, majd visszatér az ételek adta örömökhöz. ~ Rendben, akkor ezt ne erőltessük egy ideig…
Az elkövetkezendő időszak viszonylag nyugodtan telik, céhtársaim az asztalon helyett foglaló különlegességek közül válogatnak, miközben én az egymással társalgó, netán táncot járó meghívottakat figyelem.
A viszonylagos tétlenségnek egy akusztikus célokra kifejlesztett, mágikus lakrima beizzítása vet véget, melyet egy köpcös, ámde jól öltözött, kerek arcú férfi fog használatra.
- Üdvözlöm a kedves egybegyűlteket. – Zengi be nyájas hangjával a csarnokot. – Engedjék meg, hogy mint a mai est egyik szervezője, bemutatkozzam önöknek. Nevem Jael de Fusche, a Mágustanács egy elkötelezett vállalkozója. Rendezvényünk célja nem más, mint a barátság felevelenítése Fiore nagyra becsült céhei közt, na és természetesen egy olyan est szolgáltatása, mely alatt kiszabadulhatnak az egybegyűlt mesterek, s neves mágusok, munkájuk egyhangú medréből. – Köszörüli meg torkát. – Ugyanakkor, nem is untatnám tovább magukat ilyen hivatalos részletekkel. Inkább fel is komponálnám első programunk, mely egy társas tánc volna a kedves vendégek számára. Aki úgy érzi, részt szeretne venni párjával, vagy akár frissen felkért partnerével eme előadáson, ne habozzon a szabadon hagyott részre fáradni. Kellemes szórakozást kívánok. – Azzal, szervezőnk el is hagyja a porondot, mire mindenki nagy sürgés-forgásba kezd.
- Den, hallotta~d? – Csilingeli Tabu, miközben belecsimpaszkodik karomba. - Gyere táncolni! – Tér rögtön a tárgyra. ~ Ezt sajna nem tehetem… Ha a megkérdezettek pontosak voltak a jelleméről, a vöröske tuti nem fog egy ilyesmin megnyilvánulni. Ez az én esélyem.
- Öhm... rendben... – Felelem zavartan. - De nem nagyon csináltam még ilyet... – Próbálnám kivágni magam.
- Á, az ne zavarjon! Tök jó lesz, meg minden. Csak csináld, amit én, meg a többiek. – Rángat nagy lelkesedésében. ~ Ez így nem lesz jó. Kell valami ürügy…
- Rendben, benne vagyok... – Mosolygom rá szelíden. - De össze kell szednem a bátorságom. Mindjárt visszatérek, de úgy érzem, megfulladok ettől a környezettől... Hamarosan jövök is táncolni. – Közlöm vele, s reakcióját meg sem várva, a közeli mosdó felé veszem az irányt.
Szerencsémre, a szépen kicsempézett helység épp üres, hisz jelenleg senkinek sincs ideje itt ólálkodni.
- Most már előjöhettek… - Szavaimra a két apró csillagszellem alakot is ölt, biztonságban a kinti világ figyelő szemeitől.
- Készen vagyunk. – Fogják meg egymás karját. – Mi a terv?
- Engem fogtok lemásolni. Tudom, hogy csak öt percetek van, de az alatt táncolnotok kell a képemben. A lényeg, hogy Tabu mit sem sejtsen arról, mit is teszek, miközben ő naivan keringőzik. – Vázolom elképzeléseimet.
- És te mit tervezel?
- Beszélnem kell valakivel, a lány tudta nélkül… Számítok rátok. – Guggolok le az ikrek magasságába, majd oda is nyújtom nekik ujjam.
Nem is kell ennél több, egy kékes fényjáték keretében hamarosan szembe is nézhetek tükörképemmel, ki nem csak testem, de valamennyi emlékem, s személyiségem is hordozza.
- Hú… mindig meglepődök, hogy milyen jóképű vagyok. De most menj…
Másolatom el is hagyja köreimet, hogy eleget tehessen kérésemnek. Nekem nincs más dolgom, mint kicsivel a távozását követően, utána eredjek, ám nem a tekintetek kereszttüzében szikrázó táncparkettre, hanem ahhoz a férfihoz, aki talán segíthet kételyeim szétzilálásában… vagy épp azok lángra gyújtásában.
Tagbaszakadt test, vörös haj, s önelégült vigyor. A leírás tökéletesen illik kiszemeltemre. Sőt, a jelleméről hallottak alapján, még az is tovább erősítheti felvetésem, miszerint a férfi egy pultnak támaszkodva szemléli a táncikáló lánykákat, kezében egy pohár itallal, arcán pedig oly kifejezéssel, mely elárulja: „Nem lépek parkettre senkivel, ahhoz túlságosan is feletettek állok. De azért a seggeteket még szívesen megbámulom.”
- Üdv. – Szólítom meg a „Ba'al jelöltet”.
- Mi kéne? – Veti vissza flegmán, kissé ittas hangszínnel. ~ Egyre biztosabb, hogy ő az.
- Semmi különös. – Dőlök neki jókedélyűen a pultnak. – Csak egy kis versenyre vágyom, és maga tökéletes ellenfélnek tűnik. – Vetem fel ötletem.
- Mégis miféle verseny? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok?! - Mutat végig a látósugarában lévő nőkön.
- Ugyan, pont ezzel kapcsolatos a kihívásom. – Nyelek egyet, hogy erőt nyerjek a folytatáshoz. – Nekem úgy tűnik, mindketten unatkozunk, hisz miért is pazarolnánk az időnket a tánchoz hasonló baromságokkal? Hisz ugye bámészkodni is lehet, amiben maga elég tapasztaltnak tűnik. Szóval, arra gondoltam, hogy amíg tart ez a hülyeség, összemérhetnénk egy kicsit a tudásunk. – Mutatok végig a táncparketten. ~ Azt hiszem, ez jó kezdet lesz. Hisz mindenki szeret abban versenyezni, amiben jónak hiszi magát.
- Miért is ne, tegyük kicsit izgalmasabbá ezt az estét. – Rajzolódik ki széles vigyora. - Mik a szabályok?
- Egyszerű. Kiszúrjuk, kik a hulladékok az egybegyűltek közül, és kész. Így legalább felmérjük a választékot, és hasznosan elütjük az időt. – Magyarázom mosolyogva.
- Legyen, amúgy sincs jobb dolgom. – Von válat. – Aszongya… - Kezdi el járatni tekintetét az egybegyűltek között. – Túl nagy a segge… túl kicsi a segge… túl nagy a melle… jesszus, ennek hol a melle? Hmm… túl lóarcú… – Mutogat, mintha csak egy piaci kofa áruit értékelné.
Meg kell hagyni, nem szégyenlős a pasas. De nem is kell annak lennie. Bárhogy is, előbb - utóbb Tabura fog esni a sor. Ha pedig valami nincs a rendjén vele, azt tőle úgy is megtudom. Na persze, itt nem a testére gondolok... remélem versenytársam is el tud vonatkoztatni attól, ha egy általa ismert személyről van szó.
- Na, ne csak én beszéljek. Mit gondolsz a felhozatalról? - Adja át nekem a stafétát.
- Mos, nézzük csak... – Szedem össze gondolataimat. - Ő túl dagadt... az pedig, nos... - Veszem egyik nőt a másik után szemügyre, ám alig akad ezen az estélyen olyan, ki ne költött volna vagyonokat a megjelenésére; így pedig nehéz rosszat találni. - Hú, viszont ő... ejha. - Téved a tekintetem Tabura, hátha sikerül felkavarnom az állóvizet. - Bár nem ez a feladat, de muszáj megjegyeznem, hogy az a csaj nagyon kiválik a tömegből. Igazi nehézbombázó.
- Ő? Ugyan már... Mondjuk úgy, ismerem valamelyest. Egy hülye kis kurva, még a teste is satnya. Szerintem rá is inkább pontot kéne kapnod, amiért kiszúrtad selejtként. - Legyint lenézően, miközben hangja csak úgy ontja magából az undort.
- Nem értem magát. - Ezúttal nem kell játszanom érzelmeimet, őszintén meglepődöm. - Bár kissé messze van, de egyértelműen látszik, hogy elsőosztályú a teste. Mind a feneke, a melle, és az arányai is tökéletesek...
- Ugyan, ha ennyire nem értesz ehhez, úgy veszem, hogy ezt a versenyt már meg is nyertem. - Sóhajt lemondóan. - Mint mondtam, az a csaj egy semmitérő kis kurva, harmadosztályú külsővel. Még az olyan alapvető feladatokat is képes elszúrni, mint a kémkedés. De hagyjuk is, mint mondtam, nyertem. - Fordít nekem hátat. - Megyek inkább, sikerült kiszúrnom magamnak egy igazán jó nőt, miközben nézelődtünk. Megszerzem magamnak estére. - Hagy magamra, azzal az egy szóval, mely jéggé dermesztett. ~ Kémkedés... ?
Tabu eközben már megpróbál kikeveredni a tömegből, valószínűleg Gemini keresésére szándékozik indulni… azaz, lejárt az idő. De mindez már mit sem érdekel engem. Ez az elejtett információmorzsa is elegendő a kirakósom összeillesztéséhez.
Mindig is tudtam, hogy oka volt a céhünkbe jönnie… lázadás; így akarja megmutatni a világnak, milyen belevaló; kíváncsiság; a világnézetének megváltozása… vagy én… mekkora hülyeség. Csak egy kém, kikből már annyit kiszűrtünk a hajón… Megtud pár, fontosabb információt rólunk, és eltűnik, mintha ott sem lett volna soha. Vagy visszatér elpusztítani minket…
A gondolatok szétmarják az egész valómat, minden megszűnik körülöttem, az idő megáll létezni. Ridegség, nyomás, fájdalom, kín. Teljességgel szétzilálnak. Miért? Mégis miért?! A lélegzésem is lelassul. Mintha a mellkasomba szúrtak volna egy jégpengével, és lassan megfagyasztanák a szívem.
Riadtan döbbent szempárom ismét a parkettre emelem, ahonnan Tabunak már csak percek kérdése a kijutás. ~ Mit kellene lépnem? Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, majd miután visszatérünk a hajóra, elárulom, amit megtudtam? Akkor megölik… Vagy úgy teszek, mintha nem is hallottam volna ezt? Megpróbálom elhitetni magammal, hogy ez hülyeség? Akkor lehet, tényleg elárul minket, és a pusztulásunkat hozza… Vagy itt és most számon kellene kérnem? Nem tudom… francba már, nem tudom! De egy biztos… mielőtt sort kerítenék bármelyik opcióra is, akad egy elintéznivalóm.
A mellkasomban tomboló fájdalom lassan, de biztosan haraggá formálódik. Képtelen vagyok mást érezni a mindent homályba borító dühön kívül. Mérges vagyok mindenkire, aki mozog ebben az átkozott bálteremben…
Szinte vérszemet kapva kezdek loholni a kijárat felé, mindent s mindenkit félrelökve, ki az utamba kerül.
Első akadályom egy pincér képében találom meg, kinek arcát úgy söpröm félre könyökömmel, hogy azt már csak a véressé vált fal állítja meg. Egy tébláboló, vén arisztokratának csonttörő rúgást mérek a fejére, míg a mögötte sipákoló komornyikot az arcánál fogva hajítom a közeli oszlopnak. Ezután már mindenki kétségbeesetten igyekszik utat adni nekem, s mire a rendfenntartók, valamint az erősebb mágusok észhez térnének, képes vagyok eljutni az egyik kristályablakig, mely fájdalmas töréshanggal adja meg magát a testem súlyának.
Ezután nem marad más hátra számomra, csak a futás. Azt hittem, ha először levezetem a feszültséget, valamivel jobban leszek… de nem így van. Az ezúttal tanácstalan csillagok ölelése alatt csak rohanok, s rohanok, amíg már nem bírom tovább lélegzettel.
Hevesen zihálva dőlök neki egy, a város peremén elterülő épület falának, s ekkor jövök rá… még mindig nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem… Semmit sem tudok. Az árulás érzete mindennél jobban fáj. De mit tehetnék ellene?
- Hát itt vagy. – Az ismerős hangra azonnal hátracsapom a fejem.
Nem is kell csalódnom, Ba’al áll mögöttem, arcán olyan mosollyal, mely azt sejteti: tudtam, hogy itt leszel.
- Hát maga… ? – Fordulok felé teljes testemmel, megdöbbent kifejezéssel.
- A kiszemelt nőcinek sajna palija volt, így nem jártam sikerrel nála. Ezért morcos vagyok… – A férfi eddigi komolytalan arckifejezése elszánt grimasszá válik, s egyértelműen fenyegetőnek szánt testhelyzetet vesz fel. - És tudod, mivel az vagyok, valakin le kell vezetnem.
- Nem talált valaki mást, aki hamarabb útba esett?
- Olyat, aki egy illegális céh tagja, nem. – Olyan természetesen tudatja ezt velem, hogy már magam is alig lepődök meg, miszerint nem titok számára a valós kilétem. - Kaptam pár fülest, amik szerint várható volt pár beépített tégla ezen az estélynek szánt hülyeségen. A kis versenyed még nem is keltett túl nagy gyanakvást bennem, de az a kirohanás nem kellett volna. Totál lebuktattad magad. – Csavarja fel jobb ingujját.
- Tudni akarom, hogy melyik céh tagja vagy pontosan. Ha pedig kiderül, miszerint egy nagyobb hal csatlósa vagy… nos, akkor csicseregni fogsz, mégpedig sokat.
- Lebuktattam magam? - Vigyorodom el, mint életem valamennyi összecsapása előtt. - Azt hiszi, érdekel? Csalódást kell okoznom, de már egy cseppet sem. Bár, ami még nagyobb csalódás lesz, hogy tőlem semmit se fog megtudni. Nem különösebben kedvelem a céhemet… de sose fogom kiárulni őket.
Habozás nélkül lehajítom magamról az öltönyöm, majd ingem ujját letépve, jól láthatóvá teszem céhem szimbólumát. Az előttem álló férfi arcán se meglepettség, se öröm nem tükröződik… számára mindez természetesnek hatott.
- Elég egyértelmű volt, hogy ezért érdekelt a kis riherongy… Grimoire Heart.
Kijelentésére mit sem ragállva keresztezem mellkasom előtt valamennyi kulcsom, ily módon megfürdőztetve őket az égitestek ezüstös fényében.
- Ma éjjel, a Hold kegyetlen fénye alatt, megismered az igazi félelmet. – Fenyegetőzöm, mintha komolyan gondolnám. ~ De komolyan, miért is ne maradhatnék hatásvadász a végsőkig?
- Mutasd, mit tudsz.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Bár mindösszesen még csak egy csillagszellemet vagyok képes megidézni egyszerre, jelenleg mindenbe bele kell kapaszkodnom, amim van.
Az ősi világ kardforgatója világoskék fényeket gravíroz az éjszakába, hogy átléphesse az emberek világának határait. Szikár alakja se marad alul átjárója mögött, valódi üstökösként tündököl a szürke utca közepén, szálkás karjaiban rúnákkal ékesített pengéit forgatva.
- Ha jól sejtem, ő az ellenség... – Indulna meg Ba’al felé, ám egy lépést sem sikerül megtennie…
Több száz méterre nyúló lánghullám csapódik fel előttem, a másodperc töredéke alatt visszataszítva hőjével Perseust a saját létsíkjára. Bármennyire is jók a reflexei a harcosomnak, egy ilyen támadást még lereagálni sem volt ideje. Ez egy igazi szörnyeteg…
- Franc! – Lépek hátra idegesen, kulcsaim közt kapkodva. - Cerberos kapuja, nyílj meg! – Bár még alig vagyok képes parancsolni a pokol kutyájának, ő az utolsó esélyem. A többi csillagszellememnek itt esélye sem volna.
A háromfejű fenevad vörös szikrázások keretében töri át kapuját, s nagy szerencsémre, nem engem, hanem ellenfelem látják meg először.
- Halááááááááál! – Ordítja vérfagyasztóan az egyik szélső fő, s menten futásnak is ered az izmoktól duzzadó, majd medve méretű test.
De hiába minden erő, vérszomj, s vadság, az alvilág ragadozója alig bizonyul nagyobb kihívásnak Perseusnál. Fél méter megtétele után felszakad mancsai alatt a beton, s hasfalát érdes földtüskék nyársalják szét. Utolsó lélegzetét neki is Ba'al vöröses lángjai oltják ki.
Egyoldalú vereségem látva az összes kulcsom kihullik erőtlenné lett ujjaim közül, s én magam is térdre rogyva kerülök a porba. ~Nincs tovább. Nem fogom több csillagszellemem lemészároltatni…
- Mi folyik itt? – Az ismerős hangra még csak tekintetem sem fordítom el.
Fogalmam sincs miért, és honnan, de Tabu is előkeveredett. Nos, ő sem változtat már semmin. Ha ellenem fordul, ha kiáll ellenem, a végeredmény ugyanaz marad. Itt nem győzhetek… Ez a fickó még Hades mesternek is képes volna fejfájást okozni egy nyílt harcban.
Ba’al se vesz különösebben tudomást a legújabb befutóról, magabiztos léptekkel megindul az irányomba, hogy learathassa győzelmének gyümölcsét. ~ Bár sajnálom a kulcsaimat, de nem maradt választásom. Fogalmam sincs, miféle módszerekkel fognak majd vallatni, de nem is akarom megtudni. Véget kell vetnem ennek, mielőtt túl késő… talán még maradt annyi erőm, hogy szénné égessem magam…
Épp karjaimba gyűjteném minden maradék erőmet, mikor hirtelen sűrű füst robban a levegőbe, elvágva minden jelenlévő vízióját.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen népszerűtlen vagyok a lányoknál. – Szólal fel egy fiatalos, szomorkásnak ható hang a hirtelen jött fátyolban. - De, ha már az estélyen nem volt szerencsém, úgy gondoltam, megnézem miféle erők mozognak errefelé. És úgy látszik, jól tettem.
Ahogy eloszlik az olajszerű füst, nem marad más, csak egy apró, kapucnis sziluett, mely mégis sziklagátként állja útját a minket elmosni készülő, vörös férfinak.
- Senkinek se lenne jó, ha olyasvalamik derülnének ki a Balam Szövetség egy alappilléréről, amik gyökereinél rengethetnék meg az alvilágot. – Szavainak nyomán, karjaiban egy-egy acélpenge ölt alakot. - Nem vennék rá mérget, hogy képes vagyok lenyomni ezt a fickót… de nem is ez a lényeg. Nyerek nektek egy kis időt, ti pedig elfuttok innen, amilyen messzire csak tudtok.
- Ki vagy te?
- Nincs időnk kérdésekre. Csak fussatok… – Azzal, az apró idegen neki is veti magát hatalmas ellenfelének.
Alig érnek össze, gigantikus varázserejük rongybabaként löki hátra mind Tabut, mind engem. Ezután már nem érzékelek mást, csak a lány ujjainak szorítását tenyeremen, s azt, hogy maga után húzva, futni kezd az éjszakába.
Bár lassan dolgozom fel a történteket, egyelőre inkább csak eleget teszek megmentőnk kérésének, s én is loholni kezdek, ahogy csak megmaradt erőmből telik.

Ki tudja, mennyi idő veszik oda. Talán egy órába is beletelik… de végre megállunk. Társam levegőre szomjasan dől neki egy öreg tölgy törzsének, míg én térdeimre támaszkodva próbálom friss oxigénnel megtölteni a tüdőmet.
Lihegések váltakozó üteme nyomja el a hajnali neszt, míg fejemben vágtató gondolatok emelkednek felül a fáradtságon. ~ Ki lehetett az a kapucnis? Valami törpe,… vagy egy kölyök? Ki tudja… De, ami még fontosabb: itt van Tabu. Mit kellene csinálnom? Mit mondjak neki?
- Amit... Ba'al mondott, tudod... vagyis... nem is tudom, én mit mondjak. – Könnyíti meg dolgom azzal a lány, hogy ő szólal meg először.
- Honnan tudod, hogy mit mondott...? – Egyenesedem ki, tekintetem a sötét égbolt ürességének ajánlva.
- Csak az arckifejezéseden láttam... és sejthető, hogy nem azért, mert kicsúfolt téged, vágtál olyan fejet... – Próbál beszélni, miközben térdeit magához húzva a könnyeivel küszködik.
- Értem... – Veszek egy mély levegőt. - Ki vagy te?
- Ki lennék? Tabu, természetesen... – Kuncog el, kissé zavartan, ám hamar abbamarad erőltetett reakciója.
- Nem a neved érdekel. Ki vagy te? – Kérdezek rá ismét, a hajnali dér ridegségével.
- Eh... öm... hát már az a pöcs elmondta a lényeget, nem? Egy áruló ribanc vagyok. Szólj a mesternek, és nyirass ki. – Bújik el ismét térdeinek takarásában.
- Akkor igaz, amit mondott?
- De semmilyen információt nem adtam ki semmiről és senkiről...
- És, ha megtudtál volna valami fontosat, amivel mindenki életét vásárra viszed a céhen belül... akkor mit lépsz? – Fürkészem a még mindig szótlan csillagokat.
- Nem tudom... nem hinném, hogy annyira érdekelt volna. Csak egy ember köt ahhoz a céhhez... miért tennék bármit is azért a vöröshajú ripacsért? Gyűlölöm. – Feleli duzzogva.
- Nem érdekel, kihez mi köt téged. Már a legkevésbé sem. Mit tettél volna? – Hangsúlyozom ki az utolsó mondatom.
- Csendben maradtam volna. – Nyögi ki végül.
Miért van az, hogy az univerzum fényei olykor milliónyi érzést keltenek valakiben, máskor meg csak sápadt, értéktelen gázgömbökként merednek rá? Miért nem fonhatják ők tovább ennek a beszélgetésnek a fonalát? ~ Vajon hihetek neki? Nem hinném, hogy az életét akarja menteni. Arról talán már ő is lemondott valamilyen szinten. Nos, bárhogy is… jobb lesz, ha nem gyötröm tovább.
Ahogy az éjszakai égboltot a viharfelhők uralmuk alá hajtják, úgy olvad le arcomról dérként a ráfagyott hűvösség.
- Rajtad áll, hogy ezután mihez kezdesz. Én nem foglak elárulni. Viszont olyasvalamit teszek, amiért életem végig üldözni fognak... – Adom lágyan a lány tudtára, az egyre inkább szemerkélő eső mögött megbújó mosolyommal. – Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom hű hátasom, ki maradék varázserőm felhasználva, hamarosan alakot is ölt előttem.
- Nagyon viharra áll az ég, Den. – Aggodalmaskodik tüstént, pedig épphogy patái egyet koppannak a földön. – Biztos repülni akarunk mi ilyen időben?
- Igen Pegasus. Vigyél haza.