Leanna Darkness

Használt név: Leanna Darkness
Eredeti név: Lizana Whitness
Álnév eredete:
Nem: nő
Életkor: 17 év
Mágia: Csillaglelkű Mágus
Klán: Grimoire Heart
Szimbólum: jobb váll

Kinézet: Aránylag hosszú, lapockáig érő fekete hajam van, és szürkéskék, mindig kifejező szemeim. A jó emberismerők a nélkül is tudják, mit gondolok, hogy megszólalnék – olvasni lehet a tekintetemből. Első látásra szinte lehetetlen megállapítani rólam, hogy fekete mágus vagyok – állítólag túl ártatlan hozzá az arcom. Ez tényleg így van, de azért nem mindig rossz, előnyt tudok kovácsolni belőle. Mindig a hangulatomtól függ, hogy mit veszek fel, de általában egy fekete szoknyát és szürke-vörös csíkos pólót hordok, fekete magas szárú csizmával. De ez csak a céhben viselt öltözékem – ha küldetésre megyünk, a jobb álca érdekében rózsaszín ruhákat is tartok a szekrényem mélyén; bár utálom ezt a színt.

Jellem: Két személyiségre lehet osztani engem: van egy valódi, mosolygós, cserfes és eleven, aki imád keresztbe tenni másoknak, s nem képes elfogadni, ha nem neki van igaza, valamint egy harcban felvett félelmetes, komoly és minden esetben kíméletlen. Legalábbis szeretnék mindig az lenni. Egyetlen komolyabb gyenge pontom, hogy mivel volt kishúgom egy időben, ezért a nálam fiatalabbakra nehezen emelek kezet. Koromhoz képest aránylag érett a gondolkodásom, kreatív vagyok, ami sok helyzetből segített már ki. Általában nem férek meg túl jól senkivel a céhben, ez talán abból adódik, hogy szeretek visszaszólni, így legjobb barátot sem találtam magamnak. Az egyetlenek, akiket tényleg szeretek és el is ismerem, azok a csillagszellemeim. Gyakran vezetnek az érzelmeim az eszem helyett, ami miatt sokszor kerülök bajba.

Felszerelés: minden ruhám elmaradhatatlan kelléke egy kereszt alakú ezüst nyaklánc, ami a húgommal volt a barátságláncunk, egy katana, amit a vállamon hordok, valamint a kulcsaim:
• Ezüst kulcs: Vulpecula, Leo Minor (ezt szeretném levonni majd a pénzemből)
• Arany kulcs: Scorpio
~ Hétfőn, Kedden és Csütörtökön


Előtörténet:
Utcakölyökként éltem, mióta csak az eszemet tudom. A szüleimre nem nagyon emlékszem, ahogy arra sem, hogy miért kötöttem ki a poros sikátorokban. De egy dolgot a mai napig nem felejtek: azt, hogy milyen bánásmódban részesítettek. Élő bokszzsákként kezeltek engem; ütöttek, rúgtak, sőt, még kövekkel és más egyébbel is megdobáltak. Hihetetlenül gyűlöltem őket, mind egy szálig – főleg, hogy korombeliek voltak.
Éppen az egyik verés után gubbasztottam az egyik sikátorban, amikor találkoztam egy kislánnyal. Fiatalabb volt nálam – én akkor hét éves voltam -, és úgy sétált, mint aki az ájulás szélén áll. Vállig érő, fehér haja volt és frufruja. Arca sápadt volt, poros, a szemei pedig olyan szürkéskékek, mint az enyémek, de semmi életerő nem tükröződött belőlük.
Elém ért és összecsuklott, a lábam mellé zuhanva. Egy ideig néztem, majd elfordítottam róla a szemem és hidegen megszólaltam.
- Mi van, csak nem kidobtak, mint egy mocskos kutyát?
- Szomjas… vagyok… - suttogta alig hallhatóan.
- Lehetsz is – válaszoltam kegyetlenül morogva.
- Kérlek… van egy kis… vized?
- Van, de nem adok – jelentettem ki.
Erre oldalra fordította a fejét, hogy rám nézzen. Annyira kérlelően bámult a szemeimbe, hogy el kell ismernem, megsajnáltam. Dühömben és zavaromban elvörösödve oldalra kaptam a fejemet, és sziszegve az orra alá nyomtam egy palack vizet, amiben mellesleg már elég kevés volt.
- Nesze… Örüljél…

Mit ne mondjak, később csak még inkább megbántam, hogy segítettem annak az idegen lánynak. Hogy miért? Nos, szimplán azért, mert le se akadt rólam, bármerre mentem, tartva a négy lépés távolságot koslatott utánam. Végül megelégeltem, és dühösen hátrafordultam.
- Akadj már le rólam te loncsos puli! – förmedtem rá.
- De szeretném meghálálni a segítséged – mosolygott bátortalanul.
- Oké. Kopj le és megháláltad – válaszoltam mogorván.
- De segíteni szeretnék neked!
- Ne szeress! Egyszerűen hagyj békén, nincs szükségem társaságra! – kiáltottam rá, majd elindultam előre dühös léptekkel.
- Én is… ugyanolyan vagyok, mint te. Éppen ezért tudom, hogy bár ezt mondod… a szíved mélyén azért te se szeretnéd egyedül tölteni minden napod, nem igaz? - motyogta, mire döbbenetemben földbe gyökerezett a lábam.
- Csinálj, amit akarsz – válaszoltam végül morogva, amint hátranéztem a vállam fölött, mire vidáman elmosolyodott, és mellém rohant.
- Serra vagyok, örülök a találkozásnak – mutatkozott be.
- Lizana – válaszoltam kelletlenül. – Én nem örülök.
- Mondd csak, hány éves vagy?
- Hét.
- Én öt.
- Törpe – vágtam hozzá.
- Kegyetlen – drámázott morogva. – Te sem vagy sokkal idősebb. Tényleg! Leszel a nővérem? – kérdezte hirtelen csillogó szemekkel, szikrázó mosollyal.
Úgy meredtem rá, mint aki legalábbis a világ legnagyobb hülyéjét látja maga előtt.
Nagyjából két percig csak bámultam vissza, és mikor meggyőződtem róla, hogy komolyan gondolja, megszólaltam.
- Hát persze, hogy nem.
- Na, ne csináld már! Hiszen a szemünk is hasonlít! – mutatott vidáman magáról rám. – Olyanok vagyunk, mint a testvérek!
- Ha nem hipózott lenne a hajad, hanem fekete, akkor talán lehetnénk azok – rántottam meg a vállam.– De így nem.
- Olcsó kifogás – válaszolta csípőre tett kézzel.
- Nem érdekel, minek gondolod.
- Oké, akkor fogadjunk! – ugrott be hirtelen elém levakarhatatlan vigyorával az arcán.
- Mi bajod? - vontam fel a szemöldököm flegmán.
- Fogadjunk benne, hogy egy éven belül el fogsz ismerni engem testvérednek! – biccentette vidáman.
- Ez kizárt.
- Azért egy próbát megér! Ha én nyerek, akkor megkapod a nyakláncom barátságláncnak – bökött a nyakában csüngő keresztre. – De ha vesztek, akkor békén hagylak.
- Áll az alku – fogtam vele kezet. – Ez úgysem fog soha megtörténni!

Eltelt egy év… és fenébe, utálom beismerni, de ez idő alatt tényleg megkedveltem Serrat. Hiába volt idegesítő néha és soha nem állt be a szája, kezdett rávezetni engem arra az útra, amiről már olyan rég letértem. Végre éreztem mást is gyűlöleten kívül, ez pedig nagy szó volt.
Mióta ő velem volt, a verések is kissé abbamaradtak, talán mert látták, hogy ketten vagyunk. Nem tudom pontosan. Lassan kénytelen voltam elfogadni a vereségemet – de nem sok kedvem volt beismerni. De ha nem teszem meg, akkor viszont Serra, az egyetlen barátom le fog lépni. Fenébe…
Egyik este hatalmas vihar volt, amit egy rozoga kunyhóban vészeltünk át. Annyira fáradt voltam, hogy az időjárás ellenére is elaludtam. Mikor viszont reggel felébredtem, Serrát nem találtam sehol. Egy ideig azt hittem, hogy csupán a szokásos reggeli kóborlása, de miután egy óra alatt se tért vissza, kicsit kezdtem aggódni érte.
Kimásztam a kunyhóból, és elindult felkutatni azt a szerencsétlent. Nagyjából tíz perc alatt találtam meg, az egyik folyó mellett, de úgy éreztem, szíven csapott a látvány.
Serra a földön feküdt, bőrig átázva, és nem mozdult.
- Serra! – kiáltottam rémülten, ahogy mellé rohantam, és megérintettem a vállát.
Szinte teljesen át volt fagyva.
- Liz? – kérdezte köhögve egyet.
- Mégis mit csinálsz itt, te szerencsétlen?
- Sajnálom… én csak… szerettem volna keresni neked egy mágiatanárt. Annyira szeretted nézegetni… a mágikus könyveket a kirakatban, gondoltam…
- Ne beszélj! A francba, te teljesen átfagytál!
- Hagyd… nem lényeges… - mosolygott bágyadtan.
- Dehogynem az! – kiáltottam remegve, majd gyorsan a vállamra vettem, és elindultam vele visszafelé.

Serra nagyon csúnyán megfázott, és az állapota egyre csak rosszabbodott. Olyat éreztem, amit még korábban soha: bűntudatot, amiért nem voltam képes segíteni rajta. Egy hét múlva már alig volt magánál, és a láza is mind jobban emelkedett. Tudtam, hogy mi lesz a vége, de nem akartam elfogadni…
- Hogy érezd magad? – kérdeztem, ahogy egy vizes rongyot terítettem a fejére.
- Megvagyok… semmi baj…
Még most is mosolygott, pedig nagyon szenvedhetett. Igyekeztem felhozni valami kellemes témát, de nem jutott normális az eszembe.
- Ma… sokkal jobb idő, van mint tegnap – nyögtem ki más híján.
- Ma van a napja, amikor lejár az egy év – tért el a felhozott témától. – Na… ki nyert? – kérdezte, ahogy könnyek gyűltek a szemébe. – Kérlek, mondd el… tudni szeretném…
- Ugye nem…? – kérdeztem rettegve, mire bólintott. – Ne! Nem… teheted ezt velem!
- Kérlek, mond meg… könyörgöm… - A könnyei legördültek az arcán, én pedig elhajtottam a fejem.
- Te… te nyertél, Hugi – emeltem el a fejemet, és most először teljes szívemből rámosolyogtam, bár ezt tönkretették a könnyeim.
- Ennek örülök… - válaszolta derűs hangon, majd remegő kezekkel felém nyújtotta a nyakláncát. – Legyél mindig vidám, rendben? Szeretném, ha sokat mosolyognál… Tessék, kérlek, fogadd el. Legyen ez a barátságláncunk… jó?
- Igen… köszönöm…

Serra halálát sok idő volt kihevernem; majdnem három év. De ez idő alatt végleg eldöntöttem, milyen mágiát fogok tanulni. Serra imádta a csillagokat figyelni az égen, így az ő emlékére eldöntöttem, hogy Csillaglelkű mágus leszek. El is kezdtem keresni magamnak egy mestert, de sokáig nem jártam sikerrel. Éppen feladtam volna a reményt, amikor találkoztam egy férfivel az erdőben, az egyik patak partján. Nagyjából húsz év körüli lehetett, magas, erős kiállású, szőkés hajú. Ahogy lebegett mögötte a palástja, láttam, hogy kulcsok vannak egy ezüstkarikára fűzve az övén.
Abban a pillanatban megrohamoztam, és elkaptam a ruháját.
- Várjon!
- Hm? – fordult hátra hozzám. – Hé, téged meg honnan teremtettek elő, tündérke? – mosolyodott el.
- Most ne szórakozzon ezzel, fontos kérdésem lenne – néztem a rá kérlelően.
- Ilyen gyönyörű tekintettel semmire nem lehet nemet mondani. Mi kéne, Tündérem?
- Kérem, tanítson engem mágiára!
- Hogyan?
- Szépen kérem! Ígéretet tettem… a halott barátnőmnek arra, hogy csillagmágussá válok! Tud nekem segíteni, ugye?
- Nos… talán – mosolyodott el. – Mondd csak, hogy hívnak?
- Lizan... akarom mondani Leanna – válaszoltam, és innentől ragadt rám az álnevem is.
- Vezetékneved?
- Az nincs – tagadtam le. – Nem emlékszem a szüleimre sem.
- Hát… a ruhádból mondjuk látszik, hogy utcakölyök vagy. Pedig milyen gyönyörű szemeid vannak… Áh, meg is van! Befogadlak tanítványomnak, de cserébe nem járhatsz többet ilyen szedett-vetett göncökben. Valamint felveszed a nevemet is jó? Mától legyél Leanna Darkness. Én Tony Darkness vagyok, örülök a találkozásnak, Tündérke - mutatkozott be hatalmas mosollyal.
Meglepett, hogy ennyire közvetlen volt egy idegennel… és valamiért eléggé furcsa érzést keltett bennem: rosszat sejtettem. Mindenesetre próbáltam legyűrni a negatív érzéseimet az alakkal kapcsolatban.
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm szépen.
- Nincs mit, Tündérke – válaszolta. – Nos, mennyit tudsz a kulcsokról?
- Öm… nem sokat. Azt tudom, hogy vannak ezüst-és aranykulcsok. Utóbbiak a 12 zodiákus kaput nyitják, ezek a legerősebbek és csak egy-egy van belőlük. Ellenben az ezüstkulcsokat boltban is lehet venni.
- Kezdésnek nem is rossz – mosolyodott el. – Nekem ezek a kulcsaim vannak – akasztotta le a karikát az övéről. – Eddig négy ezüst, és egy aranykulcs. Az ezüstök; Phoenix, Reticulum, Hydra és Felis. Az aranykulcsom pedig Scorpio.
- Hűha, az nagyon sok.
- Annyira azért nem. Van még bőven – válaszolta mosolyogva. – Gyerünk, először is megmutatom a szállást. Utána majd rátérünk az edzésre.
- Jó – bólintottam, de valahogy nem tudtam elűzni magamból azt a furcsa érzést, hogy nem járok jól ezzel az alakkal…

Összesen öt évet tanultam Tony mellett. A mágia alapjait nagyon sok időbe telt megtanulnom, az vett igénybe majdnem két évet. Utána a többi inkább ezek gyakorlásával telt, igazi kulcsot viszont soha nem kaptam. Mikor útonállók támadtak ránk, akkor gyakran volt időm megfigyelni, hogyan használja mesterem a kulcsokat. Végig arra tanított engem, hogy a kulcs egy sima eszköz… valahogy mégsem tudtam tökéletesen egyet érteni ezzel. Hiába töltöttem mellette ennyi évet, az az érzésem, hogy valami rosszban sántikál aranyos mosolya és megkapó jelleme ellenére nem múlt el. Fogalmam sem volt mi oka ennek, de nem tudtam tökéletesen megbízni benne.
Aznap éjjel esett az eső, és éppen az egyik fogadó szobájában pihentem az ágyon. Úgy tettem, mint aki alszik. Tony az ablakban állt, és támasztotta a falat. Félig kinyitottam a szemem, és úgy néztem rá, hogy ne vegyen észre. ~ Mi a fene van velem? – sóhajtottam magamban. – Tony mindig mindent megad nekem, és úgy viselkedik, mintha a bátyám lenne… akkor miért vagyok ennyire bizalmatlan vele?
Hirtelen kopogtak kettőt az ajtón, nagyon halkan, mire gyorsan becsuktam a szemem. Tony elrugaszkodott és kisétált, majd behajtotta maga után a bejáratot. Beszélgetésre lettem figyelmes.
- Mégis meddig akarod még magad mellett tartani azt a kis csitrit? – füleltem meg egy ismeretlen hangot.
- Már nem kell sok – hallottam meg Tony hangját. – Holnap végzek vele, ne aggódj ennyit.
Döbbenetemben kikerekedtek a szemeim.
- De nekem most kell! Megegyeztünk, hogy az első utadba kerülő csinos lány fejét elhozod nekem! Mit keres nálad még mindig, öt év után is?!
~ Hogy a fejemet…? Mi van?!
- Csöndesebben, még felébreszted! – sziszegte Tony. – Több időbe telt, mint hittem. Valahogy el kellett érnem, hogy megbízzon bennem... bár így sem érzem még, hogy tökéletesen sikerült volna az ügy. De meglesz a hasznod belőle.
- Persze… azt remélem is. Vagy talán már túlzottan a szívedhez nőzz a kicsike?
- Francokat – morogta. – Közös érdekünk eltenni láb alól. Nem szeretném, hogy bárki is tovább vigye a mágiámat, vagy elvegye a kulcsaimat. Semmit nem érzek iránta. Holnap délután megkapod a fejét, ne aggódj.
- Remélem is… de ha nem, akkor a te fejedet fogom leszedni.
- Vettem… csak húzz már el.
Azzal az ajtó kinyílt. Ha fel is kavarta a hallottak, úgy tettem, mintha aludnék. Valójában végig fel volt készülve erre a lelkem legmélyén. Legalább tudom, miért voltam képtelen megbízni benne… biztos a tudatalattim vagy mim volt. De ez most cseppet sem fontos.

Aznap este nem aludtam el. Végig éberen hallgattam Tony minden mozdulatát, és fel voltam készülve akármire. Jól is tettem. Nem sokkal az után, hogy Tony felébredt, szöszmötölést hallottam. Megállt az ágy végében. Csak az ösztöneim vezettek, mikor oldalra gördülve lezúgtam az ágyról. A helyemen egy kés volt, mélyen az ágyba fúródva. Sokkoltan bámultam a tanítómra.
- Ó, hát fent voltál? – kérdezte semleges arckifejezéssel. – Kár. Megkímélhetted volna magadat a szenvedéstől.
- Mégis mit jelentsen ez? – kérdeztem. – Mihez kell az én fejem?
- Ejnye, Tündérke, nem szép hallgatózni – húzta ki a kést. – Most már mindenképpen el kell földelni téged.
Az ablakhoz hátráltam, és lenéztem. Nem kis távolság, repülni fogok egyet a másodikról, de hátha… több esélyem van a túlélésére, mint ha itt maradok. Fordultam egyet gyorsan, és nagy lendülettel kiugrottam a párkányról. Majdnem kitörtem a lábam, de szerencsére egy kövér nőn landoltam - ő nem érezte ennyire jónak a helyzetet, de hát ez van. Valami olyasmit ordított utánam, hogy "Az anyád kínját te kis suttyó!", de jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondom. Felugrottam a fél-disznóról, és rohanvást az erdő felé vette az irányt.
Tudtam, hogy Tony követ engem – erre abból is következtettem, hogy a korábbi nyanya elképesztően nagyot sikított -, ezért szóba sem jöhetett, hogy egy pillanatra is lefékezzek. Nagyjából két perc alatt elértem a dzsumbuj széléhez – ekkor is botlottam meg egy kiálló gyökérben. Hatalmas lendülettel előre szánkáztam és lebucskáztam a domboldalon, bele az egyik kis folyóba.
- Szerencsétlen vagy – hallottam meg magam fölött Tony kísértetiesen rideg hangját. – Scorpio kapuja, nyílj meg! – rántotta elő az aranykulcsát.
- Mi vagyunk! – jelent meg a csillagszellem azonnal.
- Nyírd ki – bökött rám. – De vigyázz, hogy a feje megmaradjon.
- Tessék? – kérdezte meglepetten a szellem.
- Azt mondtam, öld meg.
- De hát… ő nem a tanítványod?
- Már nem. Tedd meg végre – mutatott rám.
Reményvesztetten pillantottam vissza Scorpio szemeibe, aki láthatóan nem tudta, mit is csináljon. Sokat beszélgettem vele, Tony gyakran megidézte, mikor gyakoroltunk. Gondolom ezért hezitált.
- Scorpio... - suttogtam.
- Süket vagy? Azt mondtam, tedd el láb alól! – förmedt rá türelmét vesztve Tony, ahogy felém hajította a kését.
Időben kitértem előle, így az beleállt mellettem a sekély vízbe. Gyorsan kellett cselekednem. Nagy levegőt vettem, összeszorítottam a szemeimet, aztán megragadtam a kést, kirántottam, és felrugaszkodva rohanvást elindultam Tony felé. Minden egy pillanat alatt történt. Meg akartam menekülni, élni akartam. Ez volt az, ami felülkerekedett a Tonytól való félelmemen. A következő másodpercben felé szúrtam a kést, és eltaláltam vele a mellkasát. Ameddig csak lehetett, beledöftem a pengét a testébe. Akkora volt bennem a lendület, hogy őt is eldöntöttem, amitől hátrazuhant a földön. Én rá, és a kést szorongatva a hasára estem. Rémülten pattantam fel ülésbe, és kirántottam a kést. Rettegve emeltem véres kezeimet szintén a kifröccsenő létől vörös arcom elé, ahogy a fegyver mellettem puffant. Scorpio ezzel egy időben tűnt el.
- É-én… - hebegtem.
- Szépen megcsináltad, Tündérke – mosolyodott el véres szájjal Tony, amint kezét a sebére szorította. – Kiütöttél, te kis vakarcs…
- Én… mit…
- Ne félj attól, hogy megölsz engem – mosolygott fájdalmasan. – Megérdemlem… nem igaz? Fenébe is… igaza van Rex-nek. – Megértettem, hogy arra a férfira céloz, akivel beszélt az ajtó előtt. - Tényleg megkedveltelek. De hát… hogy nem lehet egy ilyen aranyos arcot szeretni? – sóhajtotta, ahogy elemelte az ujjait, és az arcomra tette azokat. – Egy Démoni Tündér vagy… Neked adom… Scorpiot – suttogta. – De kérlek… az ezüstkulcsaimat hagyd magukra jó? Hátha találnak egy jobb gazembert nálam.
- Oké – válaszolta megkeményített hangon. - Nem fogsz hiányozni. Csak ki akartál nyírni... nincs szükségem egy ilyen tanárra. Rohadj el...
Igaza van. Nem fogok sírni egy ilyen alak miatt, aki éveken keresztül csak kihasznált engem. Dögöljön csak meg ott, ahol van.
- Ezt a tekintetet szeretem – hunyta le a szemét. – Csatlakozz egy sötét céhhez jó? Nagy mágus lesz belőled…
Csak komoran bólintottam egyet, mire a keze lehullott a teste mellé. Felálltam róla, és nagyot sóhajtottam. Szóval megtettem…

Mikor később visszafelé indultam, a folyó mentén sétálva, kezemben Scorpio kulcsával, gondolataimból felrázott valami csillogó a vízben. Az ezüstös színt meglátva rögtön tudtam, mivel van dolgom. Nem totojáztam; azonnal beugrottam a folyóba, és az apró tárgy után úsztam. Megragadtam, majd kisebb erőfeszítések árán kievickéltem a partra. Szemügyre vettem a szerzeményem: egy ezüst kulcs, méghozzá Vulpecula. Ezen egy kissé megdöbbentem.
Scorpiot a zsebembe nyomtam, aztán megint a kulcsra néztem, és megszólaltam.
- Vulpecula kapuja, nyílj meg! – szólítottam, és most először hívtam elő egy kulcsot élőben.
Egy kis mágikus kör villanása után egy aranyos kis róka jelent meg előttem. Kérdőn nézett rám.
- Izé… öm… - hebegtem, mire csak nyüszített kettőt. – Igen, én idéztelek meg, Lizana Whitness vagyok. Legalábbis voltam, mert most már Leanna Darkness-re lettem keresztelve – válaszoltam, és inkább nem is döbbentem meg rajta, hogy értem, mit mondd.
Megint nyüszített néhányat, és közelebb jött, én pedig megsimogattam a fejét.
- Nincs mit – válaszoltam arra, hogy megköszönte a segítségem. – Mondd csak, szeretnél a társam lenni? – Egy vakkantás-szerűség volt a válasz, és az, hogy a kezemnek dörgölőzött. – Remek! Akkor kössünk szerződést, oké? – biccentettem mosolyogva.

Ezek után sokáig jártam a városokat, általában meló vagy szállás után kutatva. Voltam pincérnő kemény egy hónapig, aztán elegem lett a perverz főnökömből - nos, mivel úgyis sötét tagnak készültem, nem fájt a szívem, mikor nagy véletlenül hátba találtam egy konyhakéssel. Megesik az ilyesmi...
Ez után voltam szobalány - kemény két hétig, a főnök hasonlóan végezte, mint az előző -, egy napig futár, és akkor bespájzoltam némi kajával, végül pedig három hónapig megállapodtam egy bolti eladó szerepében. Így sikerült némi pénz gyűjtenem, ezt kihasználva pedig meglátogattam az első utamba kerülő mágiaboltot.
- Jó napot - nyitottam be.
- Á... örvend-
Itt elakadt a szava. ~ Hopsz, elfelejtettem felvenni a kapucnim ~ jutott eszembe, miután felismertem, hogy ez az alak korábban abban az étteremben dolgozott, ahol én. Garantáltan felismert.
- Segítség! - ordított fel, majd elkezdett mindenfélét hozzám vagdosni.
- Anyám... - sóhajtottam fel, aztán hirtelen egy ezüstös valami csapódott az arcomba.
Csak annyi tudatosul bennem, hogy ez valami fontos, majd meg is ragadtam és kirohantam az ajtón.
Legalább fizetni nem kellett érte.
Úgy öt perc múlva lefékeztem az egyik szűk utcában. Lehuppantam a fal mellé, és megszemléltem a kulcsom.
- Wáó, Leo Minor! - mosolyodtam el.
Legalább ahhoz van elég varázserő, hogy őt megidézzem. Sajnos Scorpio jelenleg függőben van.
- Leo Minor kapuja, nyílj meg! - utasítottam.
Pár másodperc múlva meg is jelent előttem egy kis oroszlán, és nyávogásszerű hangot adott ki. Ekkor jöttem rá, hogy mégis van szívem. Hogy miért?
- Istenem, de édes! - kiáltottam fel, ahogy megragadtam, és magamhoz öleltem, majd' agyonnyomva.
Kiadott egy kissé döbbent, kétségbeesett nyávogó hangot, majd azonnal a közepébe is vágtam.
- Leanna Darkness vagyok - mosolyogtam. - Kössünk szerződést, oké? Már most imádlak!
Egy kis ideig pislogott, aztán vidáman biccentett a fejével, és nekem dörgölőzött Ezt egy beleegyezésnek vettem.
- Remek! Hétfő?
- Mmrr - bólintott.
- Kedd?
- Mr-mr.
Végül megállapodtunk benne, hogy Kedd és Péntek kivételével minden nap hívhatom. Ennek pedig nagyon örültem.
Új társammal a kulcsaim között pedig elindultam, hátha találok valami céhet...


Egy év telt el Tony meggyilkolása óta, de én a két kulcsommal még mindig csak róttam a városokat, s reménykedtem benne, hogy előbb-utóbb találok magamnak egy jó sötét céhet. A törvényesek egy emberölés után alapból ki voltak lőve.
Éppen egy lerobbant, roskadozó faházakból álló faluba tévedtem. Már a fal széléről hallottam az ordibálást, így kíváncsiságtól vezérelve kutatóhadjáratba kezdtem. Egy halálán álló kocsmából érkeztek a hangok – ahonnan nem mellesleg elképesztően erős piaszag áradt. Közelebb akartam menni, de a földre kellett vágódnom egy éppen kifelé repülő, szakadtas ruhás ronda fazon elől, aki nem sokkal mögöttem vágódott a földbe. Őt még három másik követte, egyik beleállt a falba, a másik gurult egy jó sort és lefejelte azt, az utolsó pedig véresen repült tova az egyik háztető felé. Most már aztán igazán érdekelt, hogy mi folyik itt.
A falhoz lapulva közelebb másztam az ajtóhoz, majd benéztem. Szinte azonnal vissza is húztam a fejemet egy rozoga szék elől, de tettem még egy próbálkozást. Odabent egyértelműen hatalmas bunyó volt. Középen egy fehér hajú, vörös szemű srác állt, és éppen a falba vágta az utolsó pasas fejét. Egy ujjatlan felsőt viselt, hátán egy nagy kaszát, és emellett kiszúrtam a vállán egy vörös jelet. Sokat kutakodtam a céhek után, és ezzel a mintával is találkoztam már, Grimoire Heart!
Egy hirtelen ötlettől vezérelve én is berontottam, és a legváratlanabb pillanatban felé sújtottam, előrántva a vállamról a kardot, amit nem rég loptam össze az egyik városban. Még így is, hogy háttal állt nekem, egy másodperc alatt kitért, és lecsatolta a hátáról a kaszáját. Mit ne mondjak, rendesen kiült az arcára a döbbenet, mikor tudatosult benne, hogy egy nővel van dolga.
Nem fecséreltem az időm, azonnal egy szúrást indítottam felé. A legkisebb megerőltetés nélkül elhajolt előle, a következőt pedig szimplán eltolta a pengével.
De ennyitől nem hátráltam meg, újra felé sújtottam, akkor is, ha rég rájöttem, hogy jóval erősebb, mint én. Ismét a kaszával védett, de ezúttal nem csak eltérítette, hanem lendített rajta egyet. Amint láttam, sok lendület nem volt benne, én mégis a falig repültem tőle. Mielőtt megmozdulhattam volna, már a nyakamhoz is nyomta azt a rohadt nagy pengét. Hosszú volt a fegyver, így nem kellett attól tartania, hogy eltalálom az én kis katanámmal. Sikeresen lefegyverezett... francba.
Ahogy felnéztem közömbös tekintetébe, rögtön leesett, hogy nem vacillálna sokat, ha meg akarna ölni. Nem rettentem el ettől a nézéstől, sőt, viszonoztam.
- Mi a franc bajod van? – vont kérdőre végül.
- Küzdj meg velem!
- Utálok nőkkel harcolni – válaszolta.
- De csatlakozni akarok a céhedhez! – vetettem ellen eléggé feszülten.
- Kezdhetted volna ezzel is – sóhajtott fel, ahogy elengedett. – Használsz mágiát?
- Persze. – Ezúttal nem kezdtem újabb támadásba. – Csillaglelkű mágus vagyok.
- Én is. Riaszt az emberölés gondolata?
- A saját tanáromat nyírtam ki, szóval nem – feleltem.
Nagyot sóhajtott, aztán elindult kifelé.
- Rajtam aztán ne múljon a dolog – mondta közben, én pedig gyorsan utána siettem. – Den Starkiller vagyok. Kövess.
- Én Lizana White... akarom mondani Leanna Darkness vagyok. Kösz – válaszoltam halkan, és reméltem, hogy nem hallja meg, mert nem szerettem bármiért is hálálkodni.

Ezek után Den felvitt engem a hajóra Pegazussal. Igazából nem volt kezdetben túl szívderítő köszöntésem, de nem is vártam mást. Hades mester elé vezetett engem, aki már aránylag pozitívan fogadott… értem ezt arra, hogy annyival elintézte a jelentkezésemet, hogy „új tagok mindig jól jönnek, akik nem félnek gyilkolni.”,Aztán megkaptam a pecsétet is, amit a jobb vállamra kértem, sötétvörös színben. Hamar megtaláltam, hogy hol a helyem a ranglistán, s egy hét alatt teljesen belerázódtam ebbe az egész léghajós helyzetbe. Persze az, hogy milyen a rangom, nem mondhatnám, hogy különösebben megakadályozott a visszapofázásban. Mindenesetre az meglepett, hogy mekkora fegyelem uralkodik, különösen, amikor a hét testvér is jelen van. Ha furcsa is kimondanom, Tonynak igaza lett: találtam egy remek sötét céhet…