Leanna Darkness

(Készülőben)
Csak egy kis csuklás… és következményei

Estefelé járt az idő, én pedig totálisan kikészültem. Komolyan merő véletlen volt, hogy Kain éppen az én lábamban taknyolt el az ebédlőben tíz tányérral egyensúlyozva a tálcáján, amiket így ráborított Zancrow-ra, aki meg leteperte az éppen újabb monológot költő Rusty-t… aki meg majdnem ráborított egy asztalt Urtear-ra… és még folytathatnám, mert Meldy is majdnem áldozatul esett egy engem célzó nagy tál kajának, mely az én drága hordóutánzat céhtársamtól kelt útra. A másik lány is csupán a reflexeinek köszönheti, hogy nem lett színesebb a képe a kelleténél. Jobb, ha a mai este folyamán a szemük elé sem kerülök, különben letekerik a fejemet az száz százalék. Olyan szép szitkokkal illették a fejemet, hogy még most is cseng tőle a fülem. Alig vagyok itt egy hete, és máris minden a feje tetejére áll miattam. Biztos nagyon boldogok. Bezárkóztam a szobámba, majd hatalmas sóhajjal elvágódtam a jó puha ágyamra. Az ajtómon dörömböltek kettőt, mire dühös grimaszt öltöttem fel.
- Elment külföldre nyugtatóért, húzás innen, mielőtt visszatér! – kiáltottam ki morcosan.
Erre hangos dobbanások közepette tovább lépdelt az alak. A talaj is beleremegett, így nem volt nehéz megállapítanom azt, hogy ez valószínűleg Kain volt. Biztosan a képembe akarta vágni, hogy készítsek neki új vacsorát. A halál, na, az talán engedelmeskedik neki. De hogy én nem, az olyan biztos, mint hogy én vagyok a leggyengébb a céhben… ez utóbbi gondolat pedig nagyon is bosszant.
Mivel felettébb unatkoztam, az álom pedig nem akart a szememre jönni, úgy döntöttem, szükségem van valami kis társaságra. Leraktam a nadrágövemet az ágy mellé, lehalásztam a kis karikáról Vulpecula kulcsát, majd ülésbe helyezkedtem, és kinyújtottam előre a kezem.
- Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula! – hívtam a csillagszellemem.
A halvány vörös mágikus pecsét felizzott, majd kiugrott belőle a vörös kis csillagszellemem. Elmosolyodtam, majd megragadtam, és magamhoz ölelve nekidőltem az ágytámlámnak.
- Jó, hogy itt vagytok velem – jegyeztem meg. – Nagyon magányos lennék nélkületek. Nehéz beilleszkedni egy új helyre… - A csillagszellem nyüszített párat, majd hozzádörgölte az orrát a fejemhez. – Szomjas vagy? Nem is tudtam, hogy isznak a csillagszellemek… Hm… asszem’ van itt valahol egy üveg ásványvizem. A buborékos is jó lesz? – kérdeztem, ahogy a párnám alól előhúztam a nagy üveget.
Egy bólintás volt a válasz, mire lecsavartam a kupak tetejét, majd jobb ötlet híján, az éjjeliszekrényemen heverő tálcára öntöttek ki neki a vizet. Amíg ő lefetyelte, én átöltöztem pizsamába. Egy fekete-zöld rövidnadrágot vettem fel, megy egy zöld ujjatlan pólót, ami majdnem a combom közepéig leért. Szeretem a bő ruhákat, ez van.
Mire visszafordultam, Vul már teljesen kiitta a tálcát. De nem ezzel volt a nagyobb baj… sokkal inkább azzal, hogy eléggé szédelegni kezdett.
- Hé… Minden oké veled? – kérdeztem, ahogy közelebb lépdeltem. Azonban csakhamar sikítva fenékre huppantam; drága rókám ugyanis egy csuklásos támadást izétett felém, ami egy kisebb lángnyelvben nyilvánult meg.
- M-mi van veled? Vul, menj vissza gyorsan! – sikítottam a kezeimmel legyezve, ahogy megint csuklott egyet, és eltalálta a tűzzel a paplanomat, Vul pedig leesett a lendülettől az ágyról.
- Á, a csillagok egének a jó szentségére! – sikítottam, mert a kis csillagszellememen előtt nem volt lelkem, hogy egy olyat sikítsak, hogy a kurva életbe vagy hasonlók. Még nem tud beszélni, nehogy pont ez legyen az első szava.
Láttam, hogy Vulpecula erősen próbálkozik, hogy visszatérjen a világába, de belecsuklott a cselekedetébe, és így egy újabb tűzcsóvát bocsátott útjára, ami a fejemet célozta. Villámgyorsan vágódtam hasra, de így is megpörkölődött egy hajszálam. Akrobata ügyességgel hajítottam a földre a lángoló leplet, majd megragadva ép sarkát csapkodni kezdtem a földre. A lángok kialudtak, a takaróból pedig megmarad egy úgy… hát durván 10 cm-es darab. És most lehet sokat mondtam.
Vulpecula ismét csukláshoz készülődött, de ezúttal megelőztem – egy másodperc alatt az ágy mögé ugrottam, és befogtam a száját, ezzel pedig lenyelte a csuklási rohamot. Nagyot sóhajtottam, majd elindultam kifelé az ajtón. Éjfél is elmúlt, a folyosón pedig már hatalmas csend honolt. Azért a Grimmoire Heart tagja is szoktak szunyálni, és van egy olyan érzésem, hogy nem lenne a legjobb ötlet felkelteni őket. Hiába próbáltam csendben maradni, reflexszerűen jött a sikítás tőlem és Vulpecula-tól egyszerre, mikor Kain nem sokkal később kilépett az étkező ajtaján. Egy fosszínű köntösben virított, aminek cseresznyés-meggyes-körtés-fagyis mintáját elnyomták az ételmaradékok. A pofájáról is folyt a jégkrém… undorító volt. Én is szeretem a csokit, de nem úgy eszem, mint a sertések vele ellenben…
Az én sikításom még a jobbikfajta volt… ugyanis Vul annyira megrémült Kain képétől – nem is tudom miért, komolyan… - hogy második reakció gyanánt egy nagy adag tüzet fújt a képébe.
- T-t-t-t-teeee! – Visította dühösen a tag, majd az arcára nyomta a kezét, és ordítozva táncra perdült a folyosón. Lépései akkorákat kongtak a padlózaton, hogy az csodáltam, nem szakad le alattunk. Ennek tetejében Vul-t ölelgetve úgy ugráltam fel-alá a dobbanások erősségétől, mint valami labda. Más híján az első kezem ügyébe kerülő dologba kapaszkodtam – ami pedig egy ajtó kilincse volt. Kain felüvöltött egy nagyot, majd hordó-üzemmódba váltva gurulni kezdett felém. Megugrottam egy pillanatra, majd nagy lendülettel lenyomtam a kilincset, és beugrottam az ajtón, olyan gyorsan, ahogy az csak telt tőlem. A hústank csak fél pillanattal később gurigázott el a lábaim mellett.
De nem ez volt az egyetlen bajom. A lendületem túl nagy volt, és egyenesen az ágyra repültünk a csillagszellememmel, rá valakire, aki a zaj ellenére is eget rengető horkolással húzta a lóbőrt. Keményen összefejeltem vele, de erre sem reagált egy kisebb rezzenésnél többet. Nagyjából az ütő állt meg bennem, mikor leesett, kinek a hasán is terpeszkedek éppen: Zancrow volt az. Az Isten bassza meg, ha ez felkel, akkor itt helyben véget vet az életemnek…
- Sz-szépen… lalal… lassaaan… - utasítottam magam suttogva, ahogy elkezdtem lemászni róla.
Éppen leért az egyik lábam a földre, mikor Vulpecula hirtelen szipogni kezdett. Nagy levegőket vett, nekem pedig pillanatok alatt leesett, hogy a változatosság kedvéért tüsszentéshez készülődik. Kétségbeesetten kezdtem hadonászni a szabad kezemmel, valami után kutatva, amivel gyorsan megfékezhetem a folyamatot. Végül utolsó reménysugárként Az orrára nyomtam a kezem. Kicsit sem nézhetett ki idiótán, ahogy egyik lábam még mindig Zancrow hasán pihent, a másikkal lábujjhegyen egyensúlyoztam, a kezeimmel pedig a csillagszellemet szorongattam. Eltelt fél pillanat, aztán Vulpecula megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Én is mélyen kifújtam a levegőt, és hálát adtam az égnek, hogy megmenekültem.
Azonban korai volt még az öröm. Alig ért földet a másik lábam is, Vul ezúttal minden előrejelzés nélkül tüsszentett egy gigantikust, valami sebészi pontossággal Zancrow képébe. Komolyan mondom, ez a csillagszellem szándékosan akarja a vesztemet…
Gyilkos szemekkel meredtem le rá, mire neki csak lecsordult egy vízcsepp a fején, és eleresztett egy nyekkenéssel megtoldva egy zavarban lévő vigyort. Céhtársam ezzel egy időben üvöltve felébredt, és akárcsak korábban a hústömb, ő is az arca felé legyezett.
Még nem nyitotta ki a szemét… itt a menekülés esélye… gyorsan, csendesen…
Nem sok kellett volna már, hogy elérjem a kilincset, mikor megragadták a pólóm hátulját, és felemeltek a magasba.
- Tegyél le! Basszus, felcsúszik a pólóm, ne vetkőztess már, az Istenit! Ez zaklatás! – sipákoltam tovább vágva magam alatt a fát, ahogy Vulpecula-t erősen magamhoz nyomva lent tartottam a ruhám elejét.
Erre egy durva mozdulattal maga elé rántott, és a szemembe nézett, olyan gyilkos és kómás fejjel, mint amilyennel még soha.
- Leanna Darkness! – üvöltötte, akkora hangerővel az arcomba, hogy a hajam is hátraszállt, csodáltam, hogy a fejemen maradt. – Mégis ki a f*sznak képzeld magad, hogy az éjszaka közepén berontasz a szobámba, he?!
- É-én csak eltévedtem… új vagyok itt… és különben se káromkodj nem akarom hogy ez elgyen Vul első szava ha esteleg megszólalna... - próbáltam menteni magam reménytelen érvekkel, ahogy szegény rókám a fulladás határán volt. Most meg ezért nem tudott visszamenni a világába, király.
- Aha, persze! Mások pofáját lángra gyűjteni az éjszaka folyamán az én feladatom, vágod Kisanyám?! – folytatta a kiosztásom, továbbra sem engedve le a földre. – Tudod én szarok rá, hogy ki az újonc és ki nem! Itt helyben olyan ropogósra sütlek, hogy…
Mielőtt még befejezhette volna a mondandóját, lazítottam kicsit Vul szorításán. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a visszaszorított csuklás nagy erővel feltörjön belőle. Ezúttal már szándékosan intéztem úgy, hogy Zancrow képébe süvítsen. Ő felordított, majd elengedett engem, és az arcához kapott. Általában megzabálja a lángokat, de ez olyan hirtelen jött, hogy nem volt ideje rá. Kihasználtam az alkalmat, és szélesre tártam az ajtót. Ez a mai napon a sokadik ballépésem volt. Kain teljes testszélességében előttem állt, és egy szétpasszírozó mozdulathoz készülődött felemelt ököllel. Gyors és hajlékony voltam vele ellenben, így nem esett nehezemre átbújni húsos lábai alatt. A nagy agyi kapacitását aktiválva utánam akart ütni – a lábai alól, igen. Ennek csupán az lett a következménye, hogy átbukfencezett a tengelye körül, majd egy puffanást és nyekkenést hallottam. Ezek szerint egy Zancrow-palacsinta rendelt.
- Vul, az Csillagok szerelmére, te ki akarsz nyírni engem? – sóhajtottam rohanás közben, ahogy megint csuklott egyet, ez úttal már kisebb lángot lövellve előre. – Zancrow és Urtear az egyetlenek, akiktől komolyan félek, és az egyiket most rám uszítottad… ez egy hosszú este lesz…
Elértem az ebédlőt, és menedéket keresve bezártam magam mögött az ajtót. Egyelőre nem hallottam, hogy a két srác… ööö… akarom mondani a srác és a vaddisznó felkaparták volna magukat a padlózatról, hogy utánam iramodjanak. Gyorsan vissza kell küldenem Vulpecula-t a világába, mielőtt még több galibát okoz… de ez a szerencsétlen annyit csuklik, hogy nem képes így visszatérni… most mi a frászt csináljak? A varázserőm sem fogy el az elkövetkező kb. fél órában…
Ahogy nekitámasztottam a hátam az ajtónak, a tetőtéri ablakon keresztül besütő holdfényben megpillantottam valakinek a csillogó alakját. Szürke haj, narancssárga, fehér hasú hosszú ujjú, utóbbiban a jobb sarokban egy sötétrózsaszín GH jel… narancs alapú, egy-egy fehér csíkkal megtoldott nadrág… ez tuti Rusty lesz.
- Éjfekete pengénk elől nincs menekvés, szánalmas fényimádó teremtmények, számotokra nincs óvó rés – Igen… ez Rusty, semmi kétség. - Az árnyak rátok várnak, ijedt, kétségbeesett férgek, ó, én így imádlak.
Ahogy így áriázgatott egymagában, az egyik asztal tetején holdfényben álldogálva, megpróbáltam kicsit helyre szedni a hajamat, mert a párnám nem volt éppen minőségi, és ismét az orromra hullott egy tollpihe. Nos, itt a példa, hogy miért utálom a tollpárnákat.
Vul most magától vissza tudta nyelni a csuklását, és ezért ismét megkönnyebbültnek éreztem magam. Most már talán abbamarad.
Csak azzal nem számoltam, hogy az édes pici pihe, amit nem sokkal ezelőtt kotortam le magamról, pont az ő orrán fog landolni. Vett két mély levegőt, aztán…
- A sötétség leple aláhull, miként a démonok szíve megmozdul-
… Akkora lendülettel prüszkölt egyet, hogy még én is hátraléptem tőle kettőt. A lángnyelv útra kélt, és egyenesen Rusty szépen rendezett haja fölött siklott el. Először visszahullott a rémületem, ugyanis csak felette ment el. De ez sem volt hosszú életű – pillanatokkal később Rusty felordított.
- A hajam! A gyönyörűen elrendezett hajam és a monológom immár semmivé lett! – Gyilkolástól lángoló szemekkel fordul felém. – Te… a te hibád… Leanna! – ordított az utolsó szót; ezek szerint egy picit mégis csak megpörkölődött az egyik hajszála.
Kétségbeesetten kapkodtam a szemem, hogy hová bújjak, merre meneküljek előle, mikor láttam, hogy leugrik asz asztalról és az első keze ügyébe kerülő dolgot, történetesen egy széket ragad meg és a magasba lendíti, elhajításra készen állva.
- Éld át a tökéletes sötétség szellemének felülmúlhatatlan haragját!
E szavakkal keltette útjára a széket, egyenesen felénk. Gyorsan lehasaltam a földre, vigyázva, nehogy Vulpecula-nak bármi baja is essék. Kain ismét jókor volt jó helyen: pont abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót, amikor a szék kiszállt rajta. Rusty akkora erőt fektetett a támadásba, hogy a malacka szabályosan átrepült a falon, majd onnan egy szobába, ami így hirtelen nem is tudtam, hogy kié lehet. Sokkal nagyobb gondot okozott az, hogy Zancrow idő közben szintén feléledt démonok listáját bővítette, és hogy viszonozza korábbi kedvességem, nagy lendülettel felém lehelt egy adag fekete tüzet. Úgy kellett kibukfenceznem az ajtón, hogy túléljem, majd felkapartam magam ülésbe és felnéztem a két előttem álló, gyilkos tekintetű tagra.
- Ö… srácok… komolyan, beszéljük meg… - legyeztem az egyik kezemmel, ahogy a vízcseppek sorra folytak le a fejemről.
Hogy a helyzetem még rózsásabb legyen, Vul ismét csuklott egyet. A két fiú ezúttal csupán kilépett oldalra, így minden gond nélkül megúszták a dolgot. Pont most, amikor legszívesebben pirítóssá sülve láttam volna őket, hogy megnyugodjak.
- Ez nem jött össze, Kisanyám… itt a vége, nincs menekvés – röhögött fel ördögiek Zancrow, ahogy megint felvette elembeteg, imbolygó mozgását.
Nem illett a helyzetbe, de akkor is fetrengeni kezdtem a kacagástól, mire meglepetten megállt. Egyszerűen annyira vicces látványt nyújtott narancssárga alapon fekete lángos pólóban, GH jellel a ruhaujjon… és a legfontosabbat, a nadrágja széléről lógó pici maciról meg ne feledkezzek. Az vitte a pálmát. Csak úgy 15 centis lehetett, de mégis, ezzel az összhatással Zancrow inkább volt halálosan röhejes mintsem halálosan félelmetes.
- Most meg mit röhögsz? Nem veszed észre, hogy éppen ki akarunk nyírni, he? – tette fel a logikátlan kérdést, de próbáltam abbahagyni a vihogást.
- Ma… mah…. maci… - nyögtem ki, majd megint kuncogni kezdtem.
- Szóval te voltál... – a kísértetiesen hideg és gyilkos hangra belém fagyott a vidámság, és érdeklődve pillantottam fel a felettem magasodó, sötét arcú, vörösen csillogó szemű fiúra.
Ne már… még Den-t is sikerült felráznom? Hogy az a jó büdös…
- Most megtanulod, hol a helyed. - jelentette ki, mire felugrottam, hogy rohanásnak eredjek, de ő egy kézzel elkapta a ruhámat hátulról.
- Már te is?! Nehem, eressz el! – kapálóztam, de simán megtartott engem minden nagyobb erőfeszítések nélkül is. – Vuplecula, csuklás-támadás! – utasítottam a rókát, ahogy hátra fordítottam.
Az kinyitotta a száját és csuklott egyet – az eddigi lehető legkisebbet. Az apró lángdarabka lehullott a padlóra és kialudt. Den végignézte a lángszem útját, majd ismét rám emelte a tekintetét, és eleresztett egy elmebeteg vigyort, továbbra is gyilkos szándékkal.
- Áruló dög! Bezzeg most nem megy mi? – förmedtem a rókára, aki a mancsaival bűnbánóan lefogta a fülét.
- Mi ez a nagy hangzavar már megint? – lépett ki a szomszédos ajtón egy ismerős hanggal megáldott lány, álmosan dörgölve a szemeit. – Nem tudok aludni tőletek…
- Meldy… segíts… - nyüszítettem vízeséses könnyekkel, ahogy felé kapálóztam, mert Zancrow nagy levegőt vett, arra készülve, hogy leégesse a fejemet.
- Urtear… plüss… - suttogta Den, ahogy kiszúrta, mit szorongat a lány a kezében.
Nem tudom, hogy azért mert ennyire meglepte-e a dolog, vagy valami más miatt, de a szorítása lazult, ezt kihasználva pedig nagyot lendültem előre – Zancrow tüze pedig pont a fejem felett siklott el, ahogy megcsókoltam a padlót.
Meldy szeméből kiment az álmosság, felsikított, és gyorsan becsapta az ajtaját, mielőtt elérték volna őt is a csóvák. Az helyette a folyosó végében lévő ablak függönyét találta el, pillanatok alatt felemésztve.
Felpattantam a földről, majd újra rohanásba kezdtem, immár konkrét céllal. Ők jöttek utánam. A raktár felé tartottam, ugyanis támadt egy ötletem. Ha ezeket nem lassítom le vagy rázom le valamivel, akkor tuti, hogy ez lesz az utolsó éjszakám.
Berontottam a nagy ajtón, majd visszacsuktam, és igen, tényleg ott volt! A nagy tubus pótszappan az egyik ponc tetején, amit a múltkor láttam, hogy cipel befelé pár másik tag. Ez most pont kapóra fog jönni.
Levettem a palackot, majd lecsavartam a kupakját, és szétöntöttem az ajtó előtt. Pont jókor; hallottam, hogy dübörgő léptekkel vágtatnak át a folyosón.
- A raktárban lesz! – hallottam meg Rusty hangját.
Az bejárat kitárult, majd a banda bevágódott rajta. Ordítások és sikítások egymás hegyén-hátán – ez volt ez effekt, mikor észrevették, hogy pontosan mi is került a lábuk alá. Ja, és a nagy durranásokról, puffanásokról és koppanásokról se feledkezzek meg, ami annak volt köszönhető, hogy a drágaságok közelebbről is megismerkedtek a polcok tartalmával. Különösen Kain, akinek a feje beleszorult az egyik szekrénybe.
- Pápá, srácok, legyetek jók! További kellemes fetrengést! – vigyorogtam, pont, amikor Vul csuklott még egyet.
Ezúttal már nagyobb volt, mint az előző, és éppen elért Kain hátsó fetájáig, aki üvöltve felugrott, megfejelte a plafont, majd visszaesett, és ismét tálalva volt a Zancrow-palacsinta. Szegényre ma nagyon rájár a Szalonna. Óh… ott kilóg még egy láb… meg a másik oldalon valami fehér hajszerűség is van. Szóval ez úttal egy dupla palacsinta készült.
- Affranc, mit ácsorgok még itt? – kiáltottam el magam, majd kirohantam az ajtón, és becsaptam magam mögött. – Oké, Vul, most helyrehozhatod az előbbi hibádat. Légy olyan édes, és hegeszd be nekem az ajtót jó? – mosolyogtam le rá, majd felemeltem a kapuzat csücskéhez.
Csillagszellemem először csak csuklott egyet, de aztán nagy levegőt vett, és elkezdte normálisan is kifújni a tüzet, miközben én fokozatosan eresztettem lefelé. Mikor végeztünk a hegesztéssel, megpaskoltam az fejét, és elindultam valami normálisabb menedék felkutatására.
- Ez a ribanc bezárt minket! – halottam meg Zancrow szép beszédét, valamit egy nagy kongást az ajtó felől.
~ Bocsi skacok, szeretném túlélni a mai estét. Tényleg… most, hogy belegondolok… az egy dolog, hogy becsuktam őket, de nem maradhatnak ott örökre. Ha pedig kijönnek… valószínűleg még paprikásabb lesz a hangulatuk, mint korábban. Igen, ez vagyok én, az utó-gondolkodás mestere… jeee…
A folyosón elkanyarodva hirtelen durván bevágtam a fejem valamiben. Hátratántorodtam pár lépést, majd sziszegve felemeltem a fejem. Úgy kibukott belőlem a röhögés, hogy szabályosan nem kaptam levegőt.
Hades állt előttem. Alapból ilyen helyzetben nem nevetnék, de most… még akkor sem bírtam volna megállni, ha egy kardot szegnek a nyakamhoz. Ez… ez olyan látvány volt, ami egy életben egyszer adódik szerintem.
A férfi egy nagy, fehér hálóingben, párnával a kezében, morcos képpel állt előttem. Ez még oké is lett volna. De a bolyhos alvósapka a nyuszi fejes mamusz társaságában már nem éppen. Szabályosan a falat kapartam a röhögéstől. Meg kell hagyni, ilyen jót életemben nem kacagtam még.
- Megint mi ez a felfordulás? – dörmögte a Mester. – Vannak, akik szeretnének aludni. Mit jelentsen ez, Leanna?
- E-e-elnézést, de… előbb levegőhöz kell jutnom… - fuldokoltam.
Ó, és persze mit ad isten… hát nem most jön rá Vulpecula-ra a csuklás? Dehogynem. Mégpedig egyenesen a Mesterem fejét találta el vele.
Néma csend. Nagyon hosszú néma csend, tegyük hozzá. Még a légy is elkussolt a sarokban. A levegő megfagyott. A bolyhos alvósapkának már csak hűlt helye volt.
Abbahagytam a nevetést, és olyan holt sápadt lettem, amit még a hálóinge színe is megirigyelhetett volna. A Mester nem ordított. Először az elszenesedtet maradványokra nézett a lába mellett…. aztán rám. A szemei közömbösek voltak az első pillanatokban, de mikor elkezdte ráncolni a szemöldökét, vetettem egy gyors keresztet.
- Vul… örülök, hogy megismertelek. Király kis csillagszellem voltál… de a kapcsolatunknak itt vége. Én meghalok. Legyél jó, rendben? - hebegtem zavarodott vigyorral, mire a róka csak oldalra billentette a fejét egy nyüszítés keretében.
A céhmester ordításra nyitotta a száját, én pedig összehúztam a nyakam. Vártam az üvöltést, de azt megelőzte a mellettünk lévő ajtó nyikorgása. Először Meldy dugta ki rajta a fejét, majd mögüle lépdelt elő egy álmos, kissé borzos hajú Urtear. Komolyan olyan királyul hülye vagyok, hogy ahhoz születni kell. Először Zancrow, most ő… és még Hades is… remélem, gyors lesz a halálom.
- Az Isten szerelmére, mi ez a felfordulás? Éjfél is elmúlt már… még Meldy sem tud aludni, rólam nem is szólva.
- Kifelé, mielőtt felkelek és kiheréllek te utolsó, éjjeli, zaklató Dög! – hallottam meg egy fülsiketítő üvöltést, majd láttam egy ajtón kifelé szálló Zancrow-ot, aki belecsapódott a falba.
Úh, bmeg, ezek szerint kijutottak…. még ez is?
Urtear nyújtózott egyet egy kisebb ásítás keretében. Csak ekkor tűnt fel, hogy csupán egy combközépig érő fehér póló van rajta, valamint egy fekete alsónemű, ami a mozdulat miatt ki is látszott. Hát ez sem szégyenlős.
- Itt van! – hallottam meg Den hangját, ahogy befékezett a folyosón.
Aztán döbbenten ledermedt, és szemmel láthatóan Urtear-on akadt meg a szeme. Csak nézte, nézte és nézte… majd a lány befejezte a nyújtózást, és visszaengedte a kezeit.
- Ez kell nekem… - jelentette ki, majd hirtelen belé rohant Rusty.
Őt követte egy számomra ismeretlen, de nem valami jó koordinációs képességekről tanúságot adó alak, mögötte Azuma-val, aztán Kain is csatlakozott, és végül dőlt az egész rakás, mint a dominó.
- Mégis mi a francért áltál meg ilyen váratlanul, te hitetlen?
- Legalább fél órája szobroztam, mikor belém jöttetek – válaszolta a srác. – Kain, vidd innen a sonkáid, eltakarod a kilátást! – csapott a nagy alak lábára.
- Kicsi a rakás mindig jó buli – jegyezte meg az ismeretlen alak.
- Ekkora felfordulást… - túrt a hajába Urtear.
- Ur, nem tudsz csinálni valamit?
- Mondtam már, hogy ne hívj Urnak. Urtear vagyok – javította ki kissé morgósan a céh tásam, aztán nagyot sóhajtott. – De rendben, legyen… csak húzzatok már el aludni, én majd rendbe szedem a dolgokat a mágiámmal.
~ Urtear, te egy földre szállt angyal vagy. Egy életmentő…
- Hé, most jut eszembe! – azzal lenéztem a kis rókámra. – Vul, abbamaradt a csuklásod? Ennyire megijedtél volna?
- I…. i…
- Gyerünk, mond ki! Ügyes vagy, menni fog! – pörögetett fel teljesen az a tény, hogy a csillagszellemem lehet megszólal.
- I… Inni! – nyögte ki végül.
Tartottam egy pillanatnyi szünetet. De tényleg csak egy nagyon rövidet. Aztán mély levegőt vettem, és teljes hangerővel ráförmedtem.
- Inni?! Inni?! Még csak az kéne! A francokat fogsz te inni! Soha, de soha többé az életben nem adok neked szénszavas ásványvizet, világos?!
Erre csak rémülten bólogatott egy jó sort, mire én felsóhajtottam.
- Affrancba, megint mennyi galibát okoztál… gyerünk, menj szépen vissza a világodba. – Ismét hangot adott ki, mire elmosolyodtam. – Nem, én nem vagyok mérges. De ezek itt igen. Szóval most mars aludni, oké?
- Hé, mégis mi az, hogy ezek? – akadt ki a megszólításomon Zancrow.
- V-v-v-v-v-v-vn n-n-n-ne-ne-nevünk is!
- Oké, oké, vágom, kuss legyen már! – förmedtem rá.
- Azt mondtam, húzás aludni! – vesztette el a türelmét Urtear. – Ne mondjam még egyszer! Meldy, te is!
- I-igenis… - szeppent meg a lány egy pillanatig, majd gyors léptekkel eltűnt a színről.
Az egész banda rám szegezte gyilkos pillantásait, ahogy Vulpecula apró darabkákra oszlott, és visszatért a helyére.
- Nem kell így nézni, véletlen volt.
- Ezért még nagyon kapni fogsz, te kis… - kezdte volna Zancrow, de úgy tettem, mint aki meg sem hallja, és elballagtam a szobám felé. – Hé, Te! Hozzád beszélek hogy a franc…
- Mondom aludni! – emelte meg ismét a hangját Urtear, ahogy fél szemmel láttam, hogy Hades cuki kis sapkája is újra a helyére kerül.
Erre a srácok végre vágták a dolgot, és még pár szép sót intézve felém ők is nyugovóra tértek.
Az éjszaka annyira mozgalmas volt, hogy még az sem tudott érdekelni, hogy takaró nélkül kellett aludnom. Most az egyszer Urtear és Meldy megmentettek. De ez nem lesz mindig így… Remélem, holnap reggel is meg fogom úszni a verést…

Egy álmatlan éjszaka utáni reggel - avagy hogyan szedjük ki Kain-t az ajtóból?

A tegnap esti ereszd el a hajam után nagyjából ha… hm… lássuk csak… úgy durván öt órát aludtam? Nem, ez egyáltalán nem sok. Lusta vagyok… nekem a megszokott a kilenc-tíz óra. Hogy mi történik, amikor nem alszom ki magam? Nos, rögtön itt egy példa.
Ahogy felkeltem az ágyból, ásítva nyújtóztam egy nagyot, kiropogtatva a csontjaim. Megdörzsöltem a szemem, majd úgy döntöttem, elindulok a fürdőm irányába. Hát… rossz ötlet volt. Elég volt csak előre lendítenem az egyik lábfejem, az összeakadt a másikkal, és egy irdatlanul nagyot borultam előre. ~ Hogy az a jó Isten nem… - nyeltem el a káromkodásfolytatását.
- Na, ez is egy fasza nap lesz, érzem… - sziszegtem, amint talpra küzdöttem magam.
Elkóvályogtam a fürdőig, majd belenéztem a tükörbe. Ha nem tudtam volna, hogy én vagyok az, sikítva futottam volna ki onnan a látvány miatt, ami a tükörben fogadott. Karikás szem, égnek álló haj, kómás pofa… még egy hulla is szexisebb, mint én most, de komolyan. Nagyot sóhajtottam, majd megragadtam a fésűt. Mire kitéptem a hajam felét, sikerült egy aránylag elfogadható külsőt magamra ölteni. Összefogtam a hajam… nálam ez jelentette, ha agresszív hangulatban vagyok. Minél magasabbra fogtam össze, annál idegesebb voltam. Most kb. a fejem közepén helyezkedhetett el.
Felöltöztem, ami szintén okozott kisebb nehézségeket… például a taknyolás, mikor a nadrágom akartam felhúzni, de ráléptem a szárára… fogtam, be is küldtem a sarokba és felvettem helyette egy combközépig érőt. Aztán ott volt a pólóm, amit először kifordítva, aztán fordítva vettem fel… király. A zoknimmal is hasonló volt a helyzet, szóval enyhén szólva a határon egyensúlyoztak az idegszálaim. Az egyetlen, amit normálisan fel tudtam venni, azok a kulcsaimat tartó öv, és a cipőm volt. Kész csoda.
- Lehet még ennél is rosszabb a mai reggel? – sóhajtottam fel elkeseredetten, mikor egy óra után – ami amúgy 10 perc szokott lenni – végre mindennel elkészültem. – Hjaj… kell valaki, aki normális társaság. Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpe…. ó, basszus… vasárnap van – jutott eszembe, majd gyorsan eltettem a kulcsot. – Franc… ma Vulpecula szabadnapos. Vááh, tényleg pocsék a mai napom… Ez esetben: Kis Oroszlán kapuja, szólítalak! Leo Minor!
A kis csillagszellem másodperceken belül meg is jelent előttem, és nekidörgölőzött a lábamnak köszönésképpen. Én erre csak felemeltem, és szorosan magamhoz öleltem.
- Rég láttalak, Lem. Mi újság veled? – kérdeztem, ahogy kitartottam magam elé.
Ő válaszul nyávogott egyet, és felém ütött a mancsával, eltalálva az orromat. Elmosolyodtam.
- Örülök, hogy rendben vagy. Régen volt már ennyire pocsék kezdete egy napomnak… de legalább te itt vagy.
A gyomrom panaszosan felszólalt, jelezvén, hogy ma még nem látogatta meg semmiféle élelem. Kiléptem az ajtón, hogy elinduljak az étkező felé – azonban tüstént szemet szúrt a folyosó másik felén fekvő alak a fehér hajával. Na ne bazz ki velem, hogy Den itt aludt be… ekkora marhát!
-… és a mai nap is gyönyörű fényesség öleli körbe a Grimmoire Heart mindenek felett álló tagjait! – hallottam meg Rusty szavalását, mikor kinyílt az egyik ajtó.
- Öm, Rusty, figyu, vigyáz-
- Árgh! – kiáltotta, ahogy szabályosan hanyatt vágódott Den-ben – akinek még csak a szeme sem rebbent ettől.
Rusty előre csúszott egy kicsit, és sziszegve pillantott a mögötte szunyáló srácra.
Éppen megszólalt volna, amikor ismét kinyílt az ajtó – ezúttal Urtear-é. Kissé még fáradtan végignézett a tömegen, majd kiszúrta a csillagmágust. Kicsit megböködte a lábával, mintha valami életlejre várna, aztán sóhajtott.
- Kaparjátok fel innen ezt mielőtt még elesik benne valaki.
- Velem már megtörtént, de igazán nem kell, hogy ez az apróság zavarjon – jegyezte meg Rusty.
Mintha csak vízzel öntötték volna le, olyan hirtelen pattant fel Den, mikor meghallotta a lány hangját. Kilőtte magát a fekete hajú nő felé, miközben még Rusty fejére és hátára is rátiport egyet-egyet.
- Urtear! – kiáltotta, azzal hátulról rávetve magát szorosan megölelte.
Az válaszul csak egy nagyot sóhajtott, és elindult előre… a fiú pedig szimplán csúszott mögötte, de az Istenért sem engedte volna el.
- Ilyen egy fárasztó estét, mint a tegnapi… muszáj mindig nálad lennie valamilyen szellemnek? – kérdezte Urtear, ahogy Lem-re emelte a tekintetét.
- Ma sajnos Vul szabadnapos… meg különben is, Lem-et régóta láttam.
- Lem?
- Leo Minor.
- Áh… értem. Figyelj, nem vakarnád le ezt itt rólam?
- Öm… szerintem egy totál felesleges kísérlet lenne, szóval inkább hanyagolom – mosolyodtam el.
- Valaki ma túlságosan is csordultig van a szeretettel… csak el ne folyjon. – jelent meg mögöttünk Zancrow is, szokásos elmebeteg vigyorával.
- Neked is reggelt – köszöntöttem fintorogva, ahogy elértük az ebédlőt. - Várj, mindjárt hozok törölközőt, ha fel kell majd szedni. Addig tartsd egyben! – csipkelődtem, azonban nem ment olyan könnyen az étkezőbe való befordulás, mint reméltem.
Valami nagy, húsos, puha, büdös dologba ütköztem, és ezért hátratántorodtam, rálépve Zancrow lábára.
- Vigyázzál már, szerencsétlen! – förmedt rám azonnal.
- Nem én tehetek róla, valami elfoglalja az ajtót! – néztem fel rá morcosan. – Valami sonkás… ergo Kain. Azon belül is – pillantottam normálisan is a bejáratra. –, a nagy fara.
- Hé, Kain, húzd beljebb az alfeled! – böködte meg Zancrow. – Éhen pusztulok.
- N-n-n-n-n-nem t-t-t-tud-do-dom…
- Mi van? – vonta fel a szemöldökét Zancrow.
- B-b-be-be-be-bera-ga-ga-gadtam.
- Hogy mi van?! – kiáltottuk egyszerre, még Urtear is.
- Kain… a légy alapból kétszer tankol, mire egyszer körberepül téged, ez eddig is köztudott volt… de hogy a fa… fadarabba ragadhattál már be? – nyeltem el az utolsó pillanatban egy csúnya káromkodást, mert eszembe jutott, hogy Lem is nálam van.
Így ugyan értemét vesztette a mondtat és hülyévé tettem magam… de legalább nem hallott ronda szót a kis csillagszellemem.
- Hogy a sötétség démonai taposnának téged a pokol legmélyebb bugyraiba, Den Starkiller… te… te, utolsó, szánalmas semmirekellő! Nem elég, hogy elbuktatsz az utamon… de még át is tiporsz rajtam? Csak álljak fel innen és a fantáziám legszebb szüleményeivel darabollak fel téged… - tápászkodott fel a padlóról Rusty, egy enyhén gyilkos tekintettel.
- Szépen beszéljél! Hát erre tanítottalak? – fordult felé egy pillanatra Den, aztán folytatta Urtear ölelését.
Ezzel csak tovább feszítette a húrt, és ha éppen akkor nem nyitja ki Meldy az ajtót, ezzel pofán vágva Rusty, és visszaküldve a földre, akkor csúnya vége is lehetett volna a dolognak.
- Jó reggelt – dörgölte meg a szemeit álmosan, majd nyújtózott egyet. – Hú, mi ez a nagy izé itt? – rúgott bele Kain-ba, mire az felordított egyet. – Áh… hogy ez Kain. Értem.
- Most hogy a francba jutunk be? – sóhajtottam fel elkeseredetten. – Komolyan, ilyenkor sajnálom, hogy Kain nem olyan kicsi, mint amilyen hülye… akkor kivont karddal futkorászna a szőnyeg alatt… és most még finom voltam. Máris hamarabb be lehetne jutni.
- Én tudom, hogy jussunk be – vigyorgott Zancrow. – Rusty, Leanna, gyerünk. Nekifutásból belökjük ezt a hájzsákot, és a probléma megoldva.
- Alapvetően nem rossz… én benne vagyok – bólintottam, majd ahogy Rusty is mellénk jött, hátráltunk pár lépést, egészen a falig. - Háromra srácok, oké? – kérdeztem, ahogy hátraléptünk pár lépést, és felnéztem rá.
- Háromra – bólintották egyszerre.
- Egy… kettő… három! – kiáltottam, mire meglódultunk előre.
Szinkronban csapódtunk be Kain hatalmas hátába. Egy pillanatig azt hittem, sikerül is, annyira behorpadt a zsírtömeg, de aztán, mint valami rugó, kilőtt minket hátrafelé. A fal átszakadt, a bútorok, amiket eltaroltunk recsegtek ropogtak, apró darabokra hasadtak, és legalább tizenöt métert suhantunk. Mikor végül a másik falba csapódva – ami szintén behorpadt – megálltunk, nagyot nyögtem fájdalmamban. Csak természetes, hogy én voltam a felhalmozódott rakás alján…
- Kain, te… – sziszegte Zancrow, ahogy megpróbált lemászni rólam, de Rusty, aki a hátán terült el, megnehezítette a dolgát. – Kirántalak abból az ajtóból, mint frutti a tömést, csak keljek fel innen, ne aggódj!
- Zancrow, vedd már le a kezed a melleimről! Perverz barom! – vágtam képen, mire Rusty-val együtt leestek rólam. – Különben is… Kain most az enyém – csaptam ököllel a tenyerembe. – Úgyis ideje már kicsit kipofozni ezt a helyet… vele fogom kezdeni. Még jó, hogy letettem Lem-et a földre... különben kinyúlt volna miatta. Úgy nézem, Kain-nak nem áll szándékéban magától kifeküdnie... kiharcolta, hogy szétrúgjam a seggét, de alaposan.
Nagy lendülettel felpattantam, átugrottam a két kiütött alakot, majd dühtől lángolva megindultam Kain felé. Lendületet vettem, és ismét nekirohantam, vállal a hatalmas hústoronynak esve. Igazéból lila gőzöm sincs, hogy ez mire volt jó, ha egyszer hárman is visszarepültünk, de megtettem. Lem csak nézte, ahogy repülök először előre, aztán bele a gusztustalan nagy hájba, ami kilök, vissza neki az éppen feltápászkodó Zancrow-nak, beleépítve őt a falba. Ez egy gusztustalan élmény volt…
- Hogy nem döglik meg itt helyben… áh, szétvet az ideg! – kiáltottam el magam gyilkos tekintettel.
Nagyon durván fogytán van a türelmem… pedig én alapból sokáig húzom stabil idegekkel.
- Most az egyszer hajlandó vagyok egyet érteni veled – válaszolta Zancrow, ahogy szintén elég paprikás hangulatban felállt a padlóról. – Kurva éhes vagyok, és nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy valaki közém és a kaja közé álljon!
- Éhes vagyok – jelentette kis Rusty is, ahogy a kontra kedvéért a gyomra is megkordult.
- Figyu, Meldy, kérhetek valamit? – nézett le a lányra Urtear, mire az kíváncsian rá emelte a tekintetét.
- Persze. Mi lenne?
- Leszednéd rólam ezt itt? Kezd kicsit idegesíteni. - bökött a fejével a még mindig rajta csöngő Den felé a lány.
- Természetesen – azzal Meldy megragadta a fiú nyakát, és nagy lendülettel elkezdte hátrafelé húzni. – Mghrfm... hogy az a… ereszd már el! – erőlködött minden erejét latba vetve a lány, de nem sokra ment vele.
Kipróbálhatott bármilyen technikát, a csillagmágusnak szemmel láthatóan nem állt szándékában elereszteni a fogását. Ez a gyerek sem lehet százas, annyi biztos biztos.
- Mi a fene folyik itt már megint? – halottam meg egy álmos, és elég kómás hangot, mire a beszakadt fal széléhez sétáltunk.
Urtear-ék éppen látótávolságon belül voltak, de az idegen alak nem. Mikor kiszúrtam, ki is a hang forrása, hamar eszembe jutott, hogy ő volt az alak, aki úgy be volt szívva Azuma-val előző este. Ahogy látom, most sem heverte még ki teljesen az egészet, elég szépen dülöngél jobbra-balra. Hogy is hívták… hmm… gondolkozz… valami S betűs volt… talán Sora? Neem, nem… akkor… hm… Sorov? Áh, igen, ez volt az!
- Kain mértes segge beleragadt az ajtóba, és nem tudjuk kiszedni… nem segítenél? – kérdeztem eléggé morcos képpel.
- Semmi akadálya. Úgyis éhes vagyok – jelentette ki a sötét alak is, majd legnagyobb meglepetésemre átváltozott a keze valami szörnyeteg végtagjává.
Nagy lendülettel csapott rá Kainra, és egy pillanatig úgy tűnt, sikerül is belöknie az ajtón… de nem jött össze.
Lehasaltam a parkettára, és ez úttal Zancrow-ék is elég gyorsak voltak, hogy az elrepülő alak ne tarolja el őket. Hú… ez a háj egy durva erőforrás. Mégis mennyi támadást képes ez elhárítani? Ha esetleg be akarna csapódni egy üstökös, már tudom, mivel lehet hárítani… méghozzá úgy, hogy az a földön kívülre kerüljön a csillagok közé, ahol a helye van. E egy igazi – undorító – titkos fegyver lehet!
- Egyéb ötlet? – sóhajtottam fel csüggedten, ahogy Lem visszafutott hozzám, és megböködte az arcom.
- Francba, annyira éhes vagyok, hogy gondolkodni sem tudok… - morogta Zancrow.
- Alapból sem vagy képes rá, szóval veled nem veszítünk sokat.
- Hú, te kis…
- Kain! Mégis mennyit ettél te?
- N… n… n… ne-ne-ne-ne… ne… nem tu… tu… tu… tudom…
- Veled egy élmény beszélgetni… mire válaszolsz, elunom az életem – sóhajtottam fel elkeseredetten. - Hm… kéne valami jó terv… de micsoda?
- Den, ereszd el Urtear-t, vagy itt helyben darabjaidra szedlek! – vesztette el a türelmét Meldy, ahogy egy hatalmasat rántott a fiú haján.
Ez még nem volt elég, csakhogy már Urtear-nál is betelt a pohár; nemes egyszerűséggel és kecsességgel belekönyökölt a fiú képébe, aki ettől elengedte. Meldy viszont annyira nagy lendülettel rángatta hátrafelé, így ez meglepte, és métereket szálltak a folyosó másik végre felé. Mikor földet értek, a csillagmágus kislányon landolt, de már ugrott volna is, hogy folytassa az ölelgetést. De Meldy nem hagyta magát ilyen könnyen: egyszerűen elkapta a nyakát, és nem eresztette el, miközben az ajtóba csimpaszkodott a másik kezével.
- Idióta, fejezd már be! – rivallt rá elég mérgesen.
- Siessetek már egy kicsit. Éhes vagyok – szólalt meg régóta először Urtear.
- Hidd el, nem csak te – pillantottam rá, és magamban megjegyeztem, hogy ennyiből megemelhetné azt a nemes alfelét, és segíthetne egy kicsit nekünk.
- Az éhség felemészti gyilkolási vágyat árasztó lelkemet…
- Öm… nem inkább a gyomrodat? – fintorodottam el. – Hé… várjunk csak… gyomor…? Áh, meg is van! – csaptam vidáman a kezembe.
- Talán van valami ötleted? – kérdezte Sorov, ahogy visszatért közénk, és gyilkos szemeket meresztve a hájas dagadékra leporolta magát.
- Igen! A raktárban még van egy kis kaja, nem?
- De – bólintott Urtear. – Itt kinn akarsz reggelizni?
- Áh, dehogy – legyintettem. – Kaint csalogatjuk ki. Csak főzni kell neki valami jó, szagos, finom kaját, és magától szétfeszíti az ajtót!
- Ez egy hatalmas baromság… de lehet bejönne – jegyezte meg Zancrow.
- Zanzy, Rusty, segítsetek! – intettem nekik.
- Zanzy a jó k*rva anyád, az! – üvöltötte. – Csak ne ugráltass engem!
- Oké, oké, ha eleget szavaltál, akkor jössz végre? – fordultam hátra hozzá a kanyarból visszahajolva, míg Rusty már nagy sóhajjal ballagott mögöttem.
- Egyszer kitöröm a nyakadat te rohadt ki…
- Zanzy, segíts már! Nem érem el az húsos tálat!
- Nem vagyok Zanzy, b*zdmeg! – üvöltötte eldurrant aggyal.

*

- Biztos tudod, hogy kell csinálni? – kérdezte Meldy kicsit később, mikor visszaértünk, a lehető legnagyobb nyugalomban.
Végül sikerült legyűrnie Den: lecsapta a földre, hogy hason legyen, ráült a hátára, rátaposott a lábaira, és hátracsavarta a kezeit, nehogy véletlenül is megmozduljon. Így most már diadalittasan ücsörgött a fiú hátán. Kemény lány!
- Persze, sima ügy – vigyorogtam elégedetten. – Na, illata már van. Most várjuk az eredményt – emelkedtem el a ragul fölül, és mindenki egy emberként meredt Kainra.
Hallottam, hogy nagy levegőket vesz, aztán elkezdett izegni-mozogni az ajtóban.
- Mghfff… mhfff…. – hallottam az erőlködés hangjait, majd ordított egy nagyot, és hájával szétfeszíttette az ajtót, ami így a darabjaira hullott.
- Sikerült! – kiáltottam vidáman, ahogy majd kiszorítottam a levegőt Lem-ből. – Végre ehetünk!
Kain felkapta az üstöt, amiben sütöttem, és benyakalta az egészet egy kortyra. Érdekelni már nem tudott, ugyanis az ajtó végre szabad volt. Csakhogy beköszöntött a következő gond…
- Mi a… - pislogtam körbe enyhén lesokkolva.
Az ebédlő fel volt forgatva, és mindenfelé tányérok, kajamaradékok és hasonlók voltak. Az nem lehet, hogy…
- Bassza meg! Ez a tag mindent betermelt az éjszaka! – káromkodta el magát Rusty, amit még soha nem hallottam. – Így mit eszünk reggelire?
Den és Meldy is beljebb jöttek – nekik sem volt más a reakciójuk, mikor leesett nekik, hogy hiába vesződtünk ennyit, kaja az nem lesz.
- Azt a zsiráfnyakú, szőröstalpú, vadromán jeti k*rva... devastation time – fordult Kain felé valami elképesztően gyilkos fejjel Den.
Én is egy hasonlót öltöttem fel, szinte áradt belőlem a gyilkolási végy. Ez a paraszt még a ragumat is betermelte! Hogy a jó…
- Naaa, gyerekek, ki hogy szereti? – röhögött fel ördögien Zancrow, ahogy mellém lépett, és kinyújtotta Kain felé a kezét. – Sütve, enyhén megpörkölve, esetleg füstölve? Bár amekkora falat, egy egész hónapra egész lesz, válasszatok!
- N-n-n-n-neee… v-v-v-á-vááárjatok… a-a-a-z úgy v-vo-volt… hogy…
- Zancrow, ne sajnáld! – adta ki az utasítást Urtear.
- Ugyan… kinek gondolsz? – eresztett el egy még szélesebb mosolyt.
Kain elordította magát, mi pedig vonultunk utána.
- Állj meg, te hája Kaják csapása!
- Ezért megfizetsz!
- Te leszel a reggeli!
- Kinyírlak!
- A csontjait hagyjátok meg nekem.
- Kain, állj!
- Uvááááh!
Hát igen, ilyen egy jó reggel a Grimmoire Heart fedélzetén...

A csillagok kiválasztottja

1. rész: Város a pecsét mögött

Aqulia határozott, mégis laza szárnyapások közepette szelte át az eget. Hajamat összeborzolta a hűvös esti szél, és megborzongtam. Elég hideg idő volt idefent, meg kell hagyni. A vér már rászáradt a kezemre és az arcomra, ez pedig kényelmetlen érzést keltett bennem. Annak a kis bandának a felszámolása a városban nem jelentett különösebb ügyet még nekem sem. A katanám és Vul segítségével pillanatok alatt lerendeztem az egészet, sérülés nélkül. Semmi mágiájuk nem volt azoknak a balfékeknek, mondhatni már unalmas volt leszámolni velük. Kellett nekik belém kötniük, mikor vásárolni akartam, így jártak.
Gondolataim félbeszakította, hogy a lemenő nap sugaraiban megpillantottam valami csillogót a magasból. Mosolyodtam, majd a csillagszellememhez fordultam.
- Aqulia, tudnál egy kis kitérőt tenni? – kérdeztem kedvesen.
- Persze, csak mondd, merre.
- Ott lent van egy vízesés – böktem az említett hely irányába, ami egy kisebb sziklafalról hullott alább. – Szeretném lemosni magamról a vért.
- Nem probléma – válaszolta egy kis bólintás keretében, majd ereszkedni kezdett.
Egy perc alatt le is ereszkedtünk, s hatalmas szárnyaival port kavarva biztos landolással ért földet. Leugrottam a hátáról, kissé talán túl gyorsan is. Lábam megcsúszott a nedves kis kavicsokon, és nagy lendülettel indult meg hátrafelé. Kapálóztam, de a levegőn kívül semmi nem került az ujjaim közé. Fél percig próbáltam megtartani az egyensúlyom, de aztán a gravitáció magával rántott. Aqulia az utolsó pillanatban tárta ki bal szárnyát, ezzel megakadályozva, hogy dobjak egy cifra hátast.
- Köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülten, ahogy lökött rajtam egy gyengét, s így visszanyertem az egyensúlyom.
- Nincs mit – válaszolta kedvesen, miközben lerúgtam magamról a cipőmet.
Sárga-piros pulóverem szintén a lábbelik mellett landolt, ahogy a táskám is. Végül egy fekete toppban és fehér rövidnadrágban, hatéves módjára nevetve ugrottam bele a vízbe. Nem volt túl mély, éppen, hogy a mellemig ért. Lebuktam, és szemeztem egyet a félhomályban sziporkázó halakkal, akik ezt követően ijedten az ellenkező irányba úsztak. Aqulia csendben figyelte a partról, amint én önfeledten lubickolok a folyóban.
- Lia, gyere ide egy kicsit! – nézem rá mosolyogva, ahogy eltűrtem vizes hajam a képemből.
- Tessék? – lépdelt közelebb, mire elmosolyodtam, és két marék vizet löktem az arcába.
- Gyere, játszunk! – nevettem fel.
Aqulia megrázta a fejét, hogy lefolyjon róla a víz, majd hatalmasat sóhajtott.
- A játék nem nekem való – hárította kimért, mély hangon. – Te is lehetnél néha komolyabb. A cuccaidat is a lehető leghanyagabbul és legfeltűnőbb helyre hánytad le, minden rend nélkül. Lehetnél kicsit felelősségteljesebb is, Lea-san.
- Jaj már, olyan hangulatkaszás vagy! – morogtam durcásan. – Egyedül unalmas!
- Sajnálom, de én akkor sem vagyok egy játszópajtás típusú csillagszellem. Ilyesmiért inkább Vulpecula-t vagy Leo Minor-t kéne szólítanod.
- Redben, értettem – sóhajtottam fel csalódottan.
- Ha nincs ellenvetésed, visszamennék száradni – jegyezte meg.
- Felőlem, menj csak – válaszoltam morogva, ahogy oldalra fordítottam a fejem.
A következőpillanatban egy hatalmas adag vizet kaptam a képembe. Döbbenten meredtem egy pillanatig magam elé, majd tartva a kerek szemeket a vigyorgó sasra pillantottam. Szárnya még most is a víz fölött volt, aztán csapott vele egyet, lerázva a vizet, és újra nyugodt testtartást vett fel.
- Viszlát, Lea-san – köszönt el, ahogy fénybe öltözve visszatért a világába.
- Szia – kuncogtam, majd nagy sóhajjal, háttal elvágódtam a vízben.
A nap utolsó sugarai még nyugtató színekbe öltöztették az ég alját, és az elszórtan felbukkanó felhőket is. Nem hallottam semmi mást, csak a dübörögve alázúduló vízesést, nem sokkal mögöttem.
~El tudnék aludni – gondoltam, ahogy lehunytam a szemem, de hamar ki is nyitottam, mert nem épp a legkirályabb ötlet a víz tetején húzni a lóbőrt – ha elalszok, „kis” adag víz is kerülhet a pofámba.
A vér már szerencsére lejött rólam, ezért megráztam a fejem, és elindultam kifelé a partra. A hajamból csak úgy csavarni lehetett a vizet, ahogy a ruhámból is. Nagyon kicsit még fáztam is, de annyira nem, hogy különösebb figyelmet szenteljek neki.
Ahogy hátranéztem a vízesésre, hirtelen megpillantottam valamit. A sötétben alig lehetett kivenni, nem is voltam biztos benne, hogy tényleg ott van. Megragadtam a kulcsaim, majd kihalásztam a táskámból egy papucsot. Felkötöttem a derekamra a pulóvert, hátamra kaptam a zsákot, és kíváncsiságomnak engedve oda sétáltam, ahol a víz alázuhant a magasból.
- Nem tévedtem – suttogtam.
A zuhatag és a fal között volt egy szélesebb, üres sáv, nagyjából olyan széles, mint én még egyszer. Érdeklődve kukkantottam be a víz mögé, és ahogy végighúztam a kezem a sziklafalon, ujjaim megakadtak valamiben. Egy vésés volt, aminek a mintája nagyon ismerős volt.
- A Kis róka nyoma? – kérdeztem meglepetten, ahogy lehalásztam a kulcsot a helyéről, és a mintára illesztettem.
Pontosan passzolt. Elképesztő!
Ahogy elvettem a kulcsot, még nagyobb meglepetésemre a falon felizzott egy mágikus pecsét, rikító zöld színben, majd a kő egy ajtó nagyságú helyen elkezdett leomlani. Fél pillanatig tátottam a számat, majd beléptem a sötét helyre. Rossz ötlet volt.
Amint átléptem rajta, a pecsét újra felizzott, a kövek pedig a helyükre kerültek. Rémülten kaptam vissza a fejem, de késő volt – nem tudtam kijutni. Kerestem egy újabb vésés nyomát a falon, de nem találtam semmit. Csapdába kerültem. Egyszer a kíváncsiságom fog a sírba vinni…
- A franc egye meg! – kiáltottam mérgesen, majd hátrafordultam.
Olyan volt, mintha egy alagútban lettem volna. A járat másik végéről fehér fény szűrődött befelé, jobb dolgom és ötletem híján pedig elindultam az irányába.
Ahogy kiértem az alagútból, éjszakai holdfény világította meg előttem a tájat.
Az, hogy eltátottam a számat, enyhe kifejezés. A hely, ahol álltam, egy gigantikus barlang belsejében terült el, de akkorában, aminek még a végét sem láttam. Olyan volt, mintha egy kis rejtett világba jutottam volna, vagy nem is tudom. Fák nőttek körülöttem, a fényt pedig a lassan felkelő hold adta. Legalább két percig bámultam, de nem jutott eszembe, hogy fentről is láttam volna ezt a helyet. Olyan volt, mint egy kráter belsejében lévő paradicsom. Aztán leesett. Nem, nem én vagyok a vak. Erről még ugyan meg kell győződnöm, de nagyon valószínűnek tartom, hogy az egészet egy illúzió-mágia, vagy valami hasonló fedi, sziklabevonat látszatát keltve. Na, majd ha találkozok itt egy emberrel – ha élnek persze egyáltalán – első dolgom lesz kérdőre vonni őket.
Fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy merre kell mennem – egyszerűen elindultam előre, és reménykedtem benne, hogy találok majd valakit vagy valamit.
Legalább két órán át barangoltam, nem épp kedvező körülmények között. Lejtőn le, dombon fel – és fára fel, amikor megláttam valami undormányt vagy nagy állatot közeledni. Éppen az egyik hatalmas gyík elől menekültem, mikor egy nagyobb ágon ülve kiszúrtam valamit: fényt. Nem is olyan messze innen, nagyjából a terület közepén helyezkedhetett el. Ez az, nincs más dolgom, csak odajutni! De… mégis hogyan? Aqulia megidézéshez jelenleg nincs elég erőm, még pihennem kell hozzá kicsit. Hm…
Lenéztem az alattam kullogó rémségre, aki szemmel láthatóan engem keresett. Nem szeretem az ilyen lényeket, de hát, ha nincs más…
Elrugaszkodtam, majd nagy puffanással pontosan a gyík fejére érkeztem. Hatszor akkora volt az állat, mint én, így a művelet könnyen kivitelezhető volt.
- Hjááááá!– ordítottam el magam, mire a lény szintén - csak ő éppenséggel ijedtében -, s nagy lendülettel elindult előre.
Annyira gyorsan haladt, hogy a szarvába kellett kapaszkodnom, nehogy lerepüljek róla. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, attól féltem volna, hogy lefújja a hajamat a szél a helyéről, amit a száguldás kavart. Nagyjából két perc alatt a szörnyetegnek ekkora leesett, hogy egy potyautasa van, aki még ennek tetejében riogatja is őt, ezért egy fél pillanattal később le is fékezett. Majdnem előrerepültem, ismét csak a szarva mentett meg.
- Az anyádat, mégis mit képzelsz, kit akarsz ledobni a hátadról?! – förmedtem rá.
Erre, mint valami rodeó-bika ugrálni kezdett, de úgy, hogy még a föld is beleremegett. Jobbra-balra dobálta magát, én pedig kétségbeesetten próbáltam megmaradni rajta – több-kevesebb sikerrel.
- Kyááá! – sikítottam fel. – Oké, oké, bocsánat! Csak kérlek, fejezd be! Van nálam csoki, ha szereted adha-
Nem tudtam befejezni. Kővé dermedt, én pedig lerepültem róla, egyenesen az orra elé a földre. Ez a rodeó jól megszárította a ruhám, ahol még vizes volt, mint valami centrifuga. ~ De most ne ezen agyaljunk – gondoltam, ahogy felnéztem a gyíkszerű lényre. ~ Gázban vagyok, öregem! – nyeltem egy hatalmasat, ahogy halálsápadtra váltott az arcom.
A lény lehajtotta hozzám a fejét, és rám fújta a forró levegőt. Remegve kezdtem a táskámban kotorászni, majd felé nyújtottam egy édességet.
- T… tessék…- hebegtem.
A gyík a könyökömig bekapta a kezem, amitől megint felordítottam, de azt szerencsére nem állt módjában lenyelni, és hamar el is engedte.
- Uvááh, fúj! Tiszta nyál lett a kezem! – rázogattam az említett végtagot, ahogy támadóm lenyelte a fél fogára sem elég édességet.
Ezt követően ugrálni kezdett fel-alá, mint valami gyerek, és hosszú, pikkelyes farkát csóválva hajolt le hozzám, majd végignyalta a fejem.
- Ennyit arról, hogy fürödtem a vízesésben – fintorogtam, ahogy próbáltam nem kifejezni – nehogy a dög megint besértődjön – mennyire nem komálom az ilyesfajta hálakinyilvánítást.
Lefeküdt elém, és kíváncsian nézett rám. Olyan volt, mint valami nagyra… oké, inkább kurva nagyra nőtt kutya. Egy ideig elgondolkodtam, mihez kezdjek most vele, majd elmosolyodtam, és megsimogattam a fejét.
- Segítesz nekem, ugye? – kérdeztem tőle, mire meglóbálta a farkát, és elsöpört vele két fát. – Rendben, köszi. Szóval, látod ott azt a fényt? – mutattam az erdőben jobb oldalra, mert ha én nem is láttam át a fákon, tudtam, hogy ő észreveszi. – Oda kéne eljutnom. De gyalog sokáig tartana. Tudsz segíteni?
Erre ismét csak pofán nyalt, amitől még a földről is felemelkedtem, utána pedig próbáltam a pulcsimmal leszedni magamról a nyálát.
- Pföhk… oképfh… köszi… - köpködtem, majd miután, amennyire lehetett, letakarítottam magamról a nyálkát, felmásztam a fejére.
Komótos tempóban indult meg előre, bár ami neki egy lépés volt, az nekem legalább tíz lett volna, szóval még így is gyorsan haladtunk. Az útjába kerülő kisebb fákat minden gond nélkül gyűrte maga alá – volt, amelyiket le is legelte, de ez most más téma.
Néhány perc alatt hűséges társammal el is értük a falut, ami már messziről fényekben pompázott. Nem volt se túl nagy, se túl kicsi, így mily’ nehéz kitalálni, közepes méretű volt, tele téglaépületekkel, vagy épp fából készült kis viskókkal. Éppen le akartam volna szállni a szörnyeteg fejéről, mikor a dübörgésre sok lakos rohant ki a kunyhóikból.
- Segítség! Valaki segítsen, támadnak! – sikította az egyik nő, ahogy jajveszékelve rohangászott fel alá.
- Dárdákat, kardokat, mindent elő! Megfizetnek, amiért engedély nélkül törtek be a területünkre!
- H-hékás, állj… - próbáltam megnyugtatni őket, de teljesen felesleges volt.
- Képes meglovagolni Az Éjfél Szörnyetegét! Vigyázzatok vele, erős lehet!
- Éjfél Szörnyetege? Mi van?!
- Vesszenek a behatolók!
Kérdéseim nem találtak válaszra – csupán támadásra. Egy gyors lehajolással sikerült elkerülnöm a fejem felé szárnyaló dárdát.
A gyík megrémült, és egy gyors fordulattal az egyik alacsonyabb sziklaszirt felé vette az irányt. De alig lépett kettőt, a lábába beleállt egy vastag fadarab, és visítva összeroskadt. Egyenesen a hegy tetejére repültem, hisz az ugyanolyan magas volt, mint a lény. Nagyot koppantam a kövön, de sietősen talpra is küzdöttem magam. Láttam, hogy a falusiak egyesített haderővel csörtetnek utánunk. Nincs más választásom, ha nem akarom, hogy felnyársaljanak. Francba bele, hogy csak az embereket tudom a sorsukra hagyni…
Egyenesen a szirtre futottam, majd előrántottam Vulpecula kulcsát. A hold pontosan fölöttem tündökölt az égen, ezzel elég hatásvadász pózt sikerült elcsípnem.
- Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula! – kiáltottam, ahogy a levegőbe hasítottam az ezüsttárggyal.
Gyönyörű fényjátékba öltözve ugrott elő a mágikus pecsét mögül kis társam, majd pontosan pár méterrel a falusiak előtt ért földet. Legnagyobb döbbenetemre a nép megállt, és egy emberként meredtek ránk. Aztán, mint valami varázsütésre.
- Hát eljött… a csillagok kiválasztottja! – suttogta az egyik férfi. – Térdre, mindenki!
Kiáltotta, mire az ellenem vonulók elhajították a fegyvert, és, mintha legalábbis valami Istent látnának, hajbókoltak kettő, majd a földön maradtak. Csak a korábban szólt alak lépett közelebb.
- Há-hát végül is megértem, hogy ennyire megleptelek, titeket, de hogy én kiválasztott…
- Ó, Csillagok Királynője, kérlek, segíts rajtunk! – tette össze a kezeit Vulpecula előtt, egyenesen a szemébe nézve, majd akárcsak a többiek, ő is térde ereszkedett. - Könyörgünk, ments meg minket!
~ Hogy… Vul? … Csillagok Királynője…?
- Heeee? – fordultam balra, majd jobbra. – Hee… Eeee?! – kiáltottam fel végül a hajamat tépve, az ég felé nézve.
Mégis mi a franc folyik itt?! Valaki magyarázza már meg! Milyen kiválasztott? Milyen Királynő?! … Ráadásul miért épp Vulpecula, miért nem ÉN?!

Éjszakai vadászat avagy mennyire lehet hinni egy részeg meséjének I.

Szorosan markoltam Aqulia bársonyos tollait és a vörös kenőt a nyakában, ahogy közelítettünk Haergon városa felé. A magasból meseszép látvány tárult elém. A tiszta víz gyönyörűen csillogott a nap meleg sugaraiban, mintha száz meg száz apró gyémánttal lenne megszórva, ezzel a rajta úszó hajókat is fénybe öltöztetve. Odalent csak úgy nyüzsögtek az emberek, már mikor elkezdtem leereszkedni, hallani lehetett az összefolyt beszélgetések szüntelen moraját.
Sikerült magamra vonnom a figyelmet, de hát kinek nem tűnne fel, ha egy lány ereszkedne le a levegőből a földre, egy hatalmas, szinte kisebb tornádót keverő sassal? Voltak, a férfiak a kalapjukat fogták, a nők meg a szoknyájukat próbálták egyhelyben tartani. Miután leugrottam a csillagszellemem hátáról, mosolyogva fordultam felé.
- Köszönöm, Aqulia. Majd szólok, ha kell segítség. Pihend ki magam.
- Rendben. Vigyázz magadra, Lea-san – válaszolta szintén derűs arccal, majd fényes részecskék képében eltűnt a szemem elől.
- San… komolyan nem lehet erről leszoktatni, mi? – morogtam kissé csalódott fintorral a arcomon, majd végül újra
felöltöttem a vidám énem. – No de ez most nem lényeg. Lássuk csak… hová is nézek be először? – gondolkodtam hangosan, mit sem törődve vele, hogy nem egy szem szegeződik rám. Szerintem a döbbenet egyik oka a sas lehetett, a másik pedig az, hogy én ilyen dögmelegben is képes voltam hosszú ujjú pulóvert viselni. Én csupán kutatni jöttem a városba, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a szimbólumomat feltüntetve a nyakamba akasszak egy sereg fiorei kutyát.
Ahogy így sétálgattam, jobbra-balra tekingetve, kiszúrtam egy kisebb épületet a legforgalmasabb utca sarkában. Elmosolyodtam, majd sietős lépetekkel megiramodtam felé. Hátha ők többet tudnak majd az itt történtekről, mint ahogy én Zancrow-tól hallottam.
Hogy miért vagyok itt? Nos, a válasz egyszerű. A céh, amiben a napjaimat tengetem, bármilyen hihetetlen is, elég erőteljes pletykavonalat képez. Ha a külvilág felé nem is, de a céh falain belül nincs olyan hír, ami három percnél később jutna mindenkinek a tudtára. Most is ez történt.
Lángmániás céhtársam kotyogta el nekem, hogy itt, Haergon partjain egyre többen mesélnek valami titokzatos szörnyetegről, ami magával ragadja az embereket. Hogy ebből mennyi igaz, és mennyi nem, azt jöttem kideríteni. Lehet, hogy Zanzy szimplán meg akart szabadulni tőlem egy kis időre – amit meg is értenék – de az is megeshet, hogy tényleg igazat beszélt. Mindjárt kiderül.
Beléptem az épületbe. Nagyobb tömegre számítottam, de így is többen voltak, mint amennyi nekem elég lett volna. Éppen azon gondolkodtam, hogy kihez forduljak először a kérdésemmel, mikor különös beszélgetés ütötte meg a fülemet, egy tőlem nem messze lévő asztal felől.
- Ha munkát keresel, abban talán segíthetek! A hajósok meséltek...
Két lány beszélgetett az asztalnál, és mivel láttam, hogy valami fontosról lehet szó, ugyanis suttogóra fogták a dolgot, személyiségemhez hűen kisangyalként közelebb somfordáltam, mint aki semmiről nem is tud, nehogy lemaradjak valami információról. - Apám titokban akarja tartani, de... regélnek itt egy tengeri démonról, ami sorban elragadja az embereket! - ~Ó, igen, bingó! Én is szeretlek, Zanzy. Ez érdekesen hangzik. - Az is lehet, hogy egy csillaglélek... elvégre a mágia útjai kiszámíthatatlanok!
- És miért akarja titokban tartani? – kérdezte a világosbarna hajú lány, aránylag hangosan, mire rajtam kívül mások is rájuk emelték a tekintetüket.
A másik lány erre fejbe vágta a kezében lévő hárfával szerencsétlent.
- Halkabban, megmondtam! És... – Ennél a pontnál a lány gondosan körbe tekintet, ezt észrevéve pedig úgy tettem, mint aki csak ülőhelyet keres – viszont, mior visszafordult, azonnal újra rájuk emeltem a szemem. - szerinted, milyen eredménye lenne, ha mindenki megtudná? Az is lehet, hogy senki sem jönne többé ide... ezért inkább gazdasági megfontolásból apám titokban tartja az egészet. Bár... a hatás most is érződik... egyre kevesebb a vendég mostanában.
Ha ez neki a kevés, akkor meg sem karom tudni, mennyi volt régen. Egy kis ideig gondolkodtam, mit kéne most tennem, de mivel konkrét információim nem voltak, jobbnak láttam, ha teszek egy próbát, és előveszem az édes oldalamat.
- Öm, ne haragudjatok! – léptem közelebb, mire rám emelték a tekintetüket. – Véletlenül meghallottam, miről beszélgettek. Igazán nem akartam hallgatózni – füllentettem, meglepően hitelesen. -, de úgy tűnik, valami gond van. Talán én is tudnék segíteni. Csillagmágus vagyok, a nevem - itt egy pár másodpercet gondolkodtam, végül úgy döntöttem, összerakom a mostani és a régi nevem. – Leanna Whiteness.
Elmosolyodtam, majd kezet nyújtottam az előttünk álldogáló leánynak.
- Noah Varens, szintén csillagmágus - mutatkozott be vidáman a világos hajú, majd ahogy kezet fogtam vele, egy hirtelen mozdulattal lerántott az egyik székre. - Ő pedig itt Shayen - egész Hargeon legnagyobb pletykása!
- Amit mondok, szóról szóra igaz, Noah - chan! vonta össze sértetten a szemöldökét a másik lány.
- Tudom... de attól még terjeszted! - mosolyogta Noah, mire a hárfás vagy megvonta a vállát.
- Csak azt adom tovább, amit hallottam. És ami azt illeti - nézett rám, én pedig erősen figyeltem. - talán te is tudsz segíteni, Lea - chan. - ~ CHAN?! Na ne már! Gyűlölöm ha becéznek! - Hisz több szem többet lát, nem igaz? - kacsintotta sejtelmesen.
Ha ez a lány még egyszer becézni mer engem, akkor én itt helyben kettévágom a torkát. Ennél jobban is csak kevés dolgot utálok. Éppen elég a céhben hallgatnom...
- Az informátorom szerint minden éjjel feltűnik a rém, és elragadja a halászokat, vagy akár későn járkáló embereket is a partról. Ellenben a külsejét még senki sem látta... illetve mégis, de azok már nem tudnak mesélni! - jegyezte meg kissé ördögi vigyorral.
- Kitől hallottad te mindezt? Remélem nem az utolsó berúgott matróztól...
- Dehogy! Részeg tengerész szavában hinni annyi, mint egy prostituált érintetlenségében bízni! - Ötcsillagosan béna hasonlat. Gratulálok! Úgy tűnik, kezdi elunni a beszélgetést kicsit ez a lány. - Egy gazdag kereskedő a hírforrás, aki gyakran járt ide... de egy ideje neki is se híre, se hamva!
Biztosan finom vacsora lett belőle. Utólag is jó étvágyat annak a szörnyetegnek! Remélem, nem csapta el a gyomrát, mert elég egyszerű feladat lenne egy félhulla szörnyeteget kivégezni.
- Ha van még valami kérdésetek, álljatok elő vele! Már így is túl sokáig maradtam, apám gyanút foghat!
- Nekem van! Mit fogunk csinálni estig? - tettem fel a legelső eszembe jutó kérdést. - Nekem semmi kedvem egész nap itt dögleni. Félreértés ne essék, nem a hellyel van a bajom. Csak szimplán nem vagyok az a fajta, aki sokat tud ülni egyhuzamban az alfelén.
A Shayen nevű lány válaszul csak csukott szemmel elmosolyodott. Szóval szerinte hülyeséget kérdeztem, értem én... de hát ez van, a céhben is a hasonló kérdéseim miatt "szeretnek" annyian, élen Zanzyval.
- Az már nem az én gondom. Nagy a város, biztosan találsz szórakozást! Most pedig au revoir! - válaszolta, majd lesétált a földszintre.
- Nem mondta, hogy maradjunk itt! Különben is, számtalan megoldás létezik: vitorlázás, igaz ugyan, hogy nincs hajóm, de kölcsön ladikkal szebb a móka - kacsintotta Noah vidám mosollyal. - Vagy akár járhatunk is egyet, benézhetünk egy - két helyre... Hargeon kikötőváros, direkt idegeneknek, csodálnám, ha unatkoznánk!
Mialatt beszélt, felállt az asztaltól, én pedig lankadatlan mosollyal követtem őt. Lefelé menet a csigalépcsőn zavartalanul folytatta a megkezdett beszédet.
- Estig akár el is regélhetnéd, hogy lettél csillagmágus, honnan és milyen kulcsaid vannak - már ha nem titok, hazugságra én se vagyok kíváncsi...
Hm... ez esetben szerintem ezt a kérdést hárítani fogom. Sokan még a céhből sem tudják, hogy mi a múltam, nem fogom ezt éppen egy idegennek minősülő, bár kedves lánynak elmondani.
- Idebent nincs csillaglélek, Noah kisasszony! - szólította meg a kocsmáros Noaht, én pedig nem nagyon értettem, hogy mire céloz ezzel - de szerencsére hamar magyarázatot kaptam. - A rókád majdnem felgyújtotta a múltkor a helyet!
- De csak majdnem! - válaszolta mosolyogva, ahogy kiléptünk az ajtón. - De ha van más ötleted szabadidőre, hallgatom!
- Hát... ha nem nagy baj, a múltat inkább hagyjuk, nem egy kellemes élmény visszagondolnom rá. Legyen elég annyi, hogy a mesterem öt éven át átvágott engem, és utána a fejemet akarta. Több információt inkább nem osztanék meg veled, ha nem nagy baj - biccentettem kissé szomorkásan, majd újra felderültem. - Az előbb az a férfi rókát mondott? Csak nincs meg neked is Vulpecula? - kérdeztem egyre lelkesebben.
Ha a csillagkulcsok valamikor szóba kerültek, akkor utána engem le sem lehetett lőni. Főleg most, hogy Vulpecula-ról lehet szó, az én egyetlen kis ruhagyilkos édesemről. A szemeim enyhe kifejezéssel csillogtak a kíváncsiságtól. Ez volt az egyik olyan téma, amiről ennyire vidáman és őszintén tudtam beszélni, minden megjátszás nélkül.
Noah elmosolyodott, majd leakasztotta a karikáról a Kis Róka kulcsát. Eltátottam a szám. Tényleg neki is megvan Vulpecula!
Egy elegáns mozdulattal és némi mágikus kör felvillanásával már meg is nyitotta a kaput. Ez a Vulpecula azonban kicsit más volt, mint az enyém. Ez először meglepett, de aztán meg kellett jegyeznem, hogy ő is elképesztően édes. A csillagszellem értetlenül nézett körbe, majd leült a földre, s köztem és gazdája között ingatva a fejét várta a parancsot.
- Gyere, picur, mutatkozz be szépen Leannának -vigyorogta Noah szeretetteljesen a csillagszellemére. - De ha felgyújtod....
A mondatot nem fejezte be, nem tudom, hogy miért. Én biztosan végigmondtam volna, hisz az én Vulpecula-m sajátos üdvözlési módszere a másik pofájának lángra lobbantása... vagy éppen a ruhájának megritkítása.
A róka kíváncsian indult meg felém, majd az utolsó néhány centit pár ugrálással tette meg. Csak hogy ne hazudtolja meg, hogy igenis Vulpecula, elkezdte cibálni a nadrágszáramat. miért olyan ismerős ez nekem...?
- Hát íme, ez a kis apróság lenne Vulpecula - felelete, hiszen még nem tudhatta, hogy nem is olyan ismeretlen nekem ezt a szellem, mint hiszi. - Ám vigyázz: kicsi a bors, de sok tüzet fúj, és szeret is pirománkodni! Többek közt egy erdő, és jó pár szörny is az ő lelkén szárad... igaz - e, aranyom?
Elmosolyodott, majd leszedte a virgonc állatot a nadrágomról, és tovább paterolta a fejemre.
- Ismerkedjetek szépen, lesz időtök estig! - kacsintotta. - Addig is, keressünk szórakozást, mit szólsz? Vitorlázunk egyet? Közben mesélek én, ha már te nem akarsz - beszélt tovább lankadatlan lelkesedéssel, ahogy a kikötő felé indult - Vagy más ötleted van?
- Nem, de előtte még jár neked egy ajándék - vigyorodtam el én is. - Te is megérdemelsz egy olyan szép sapkát, mint az enyém - azzal a szintén leakasztottam egyik kulcsomat a helyéről, és hatalmas mosollyal nyújtottam ki előre a kezem. - Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula!
A kis csillagszellem pár másodperc alatt alakot öltött előttem, és rögtön fel is ugrott az ölembe, amitől elnevettem magam. Megsimogattam a fejét, és Noah felé fordítottam.
- Ő lenne az én kicsi Vulpecula-m, becenevén Vul. Tudom, nagyon kreatív, nem kell mondani - Vul tűzokádásra nyitotta volna a száját, de gyorsan becsaptam. - Szó sem lehet róla, őt nem pörkölöd meg. Noah barát, tessék szépen viselkedni vele. - azzal derűsen biccentve egyet fogtam a kis jószágot, és feltettem a lány fejére. - Tessék, majdnem ikersapkáink vannak- vigyorogtam, ahogy a két róka egymásra meredt, láthatóan elég meglepett képpel. - Soha nem hittem volna, hogy egyszer összefutom "Vul-kettő"-vel. De örülök, hogy nem másnál kell látnom. A testi épségedért és a ruhádért felelősséget nem vállalok, előszeretettel pörköli meg az emberek képét, ha üdvözölni akar valamit. A hajadat,... nos, csak remélni merem, hogy nem szedi szét - biccentettem. - Akkor irány a part, ugye?
- Pontosan - vigyorogta, ahogy a két kis róka összenézett, és vigyorogva csóválták a farkukat. Szemmel láthatóan nagy élmény volt nekik, hogy "saját magukkal" találkoznak.
- Gyere! - mondta, amint elindultunk a kikötő felé.
Mikor odaértünk, rengeteg hajót pillantottunk meg. Voltak egészen aprók, amolyan kis vitorlások, de még nagy luxusjachtokkal is szembe találtuk magunkat.
Varens tanácstalanul sétálgatott a stégen, én pedig rá bíztam magam, hogy ő majd úgyis talál egy megfelelő hajót. Végül megállt egy hófehér vitorlás előtt, melyre kék betűkkel volt felírva a neve: "Georgiana".
- Tudod, ismerek egy mondást... "lopás és betörés közben viselkedj úgy, mintha minden a tiéd volna és senki sem fog gyanút" - ~Hm, ez egy hasznos mondás, bár még nem hallottam. - - Ezt a mesteremtől tanultam, aki egyszer úgy tört be egy házba, hogy mikor a tulaj nyaralt, hívott egy lakatost fényes nappal, nyissa ki neki az ajtót, mert "véletlenül kizárta magát" – itt elmosolyodott, gondolom eszébe jutott pár emléke. - Így szerzett ő csillagkulcsot... na de, ezt a tudást fogjuk most mi is hasznosítani egy kis kalandtúrához! – kacsintotta, majd kisebb meglepetésemre egyszerűen felsétált a pallón a hajóra.
- Érzel idegent, kicsikém? – nézett a fejem tetején nyugvó rókára.
Hallottam, hogy a levegőbe szimatol, majd egy ásításhoz hasonló hangot hallatott. Ezek szerint nincs senki a hajón.
Noah eloldozta a köteleket, és annyira otthonosan mozgott a hajón, hogy pár dokkmunkás mit sem sejtve a segítségére is sietett. Nem mondom, ez a lány aztán profi színész! Szinte mindent elvégeztek helyettünk, mikor pedig a hajó útra kelt, még integettek is nekünk. Én csak kuncogtam egy kicsit, Varens viszont nem félt hangosan és kárörvendően felnevetni. Ez aztán szép volt, el kell ismernem, pedig az ilyesmi ritka nálam.
Pár perc múlva vigyorogva felém fordult, és a fejébe nyomott egy kapitányi sapkát –rá a kis rókámra is.
- Kedves utasom, itt a kapitány beszél! Remélem élvezi a kalandtúrát. Balról Hargeon egészét láthatja, a városét, melynek kikötőjében összefut Észak és Dél, Kelet és Nyugat. Legalábbis a mesterem ezt állította... fura egy fickó volt. Elvileg a jó oldalhoz tartozott, viszont bebizonyította számomra, hogy nem minden fekete és fehér. Ard ugyanis, hogy megszerezzen valamit, nem riadt vissza a mocskos trükköktől sem. Ő tanított mindenre, amit tudok - és tőle kaptam életem két első kulcsát is... ami azért fura, mert míg el nem tűnt, sohasem engedte, hogy hozzájuk nyúljak! A sóher disznója... de nagyon jó mesterem volt, és ezt nem a mágiatanítás miatt mondom. Nem csak egyszerűen mágiát tanított.. hanem azt is, hogyan éljek vele. Sokan vannak olyanok, akikben van erő és tehetség, mégis kihasználatlanul hagyják... ő viszont még egy lerágott almacsutkát is felhasznál... ha másra nem is, de hozzávágja egy olyan emberhez, akit utál! – itt hangosan felnevetett. - Amúgy nem zavar, hogy ilyen sokat beszélek? – kérdezte, miközben ügyesen elforgatta a kormányt, hogy kikerüljünk egy távolabb álló hajót.
- Nem, egyáltalán nem baj, hogy ilyen sokat beszélsz – mosolyodtam el, ahogy leültem a földre, és vágyakozva bámultam a csillogó tengert. – Szeretem, ha valaki sokat beszél… bár ha nem baj, én a múltamat nem szívesen fedném fel. Jobban szeretném az egészet elfelejteni úgy, ahogy van, hazugságokra meg nem vagy kíváncsi – mosolyodtam el, s kicsit elméláztam a táj szépségén, majd folytattam. – Gyönyörű ez a kikötő, kár, hogy nincs időm többször lejönni ide. Elég nehéz elhinnem, hogy valami nagy szörnyeteg vacsorázgat errefelé az emberekből. Túl békésnek tűnik hozzá ez az egész táj. Te elhiszed ezt a mesét? Nekem eléggé nehezemre esik – simítottam meg Vulkettőt, aki nem bánta a dolgot.
- Valamilyen szinten biztosan igaz - felelte, ahogy elgondolkodva meredt maga elé egy kis ideig. - Shayen nagy pletykás, de tényleg csak azt adja tovább, ami igaz. Ergo, lehetséges, hogy eltűnnek emberek éjszakánként, ám mivel a pontos okot nem tudják, hozzáköltöttek valamit... vagy csak valaki jót szórakozik az emberek babonaságán, és szörnynek öltözik éjszakánként... - mosolyodott el. - Valami igazság alapja biztosan van.
Meg kell hagyni ő is nagyon édes. De a saját csillagszellemem azért jobban szeretem.
Alig, hogy erre gondoltam, Vulpecula máris adni kezdte a nagy színésznőt. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Vul két lábra állt, mit sem törődve vele, hogy szinte elveszik a kapitányi sapkában Noah fején, és próbált úgy tenni, mintha valami erős tengerész lenne, aki a hullámokat kémleli. Felemelte a fejéhez a mancsát és bevágott egy gonosz vigyort. Azonban a Kincsem nem számolt azzal, hogy nem olyan könnyű valakinek a fején egyensúlyozni, így lebucskázott előre. Az utolsó pillanatban sikerült megragadnia a lán pólóját, és felhúzta magát rajta a vállára – kis segítséggel persze -, majd ott elfeküdt. Hangosan felnevettem.
- Én kapitány - bökött magára, miközben le nem vette a szemét a kis csillagszellemről - te meg matróz! - fordított az ujját Vul felé. - Nehogy már szellem irányítsa a csillagmágust! - vetett egy csúfolódós vigyort a rókára, aki ezt hallva eléggé durcásan pillantott vissza rá.
- Na, majdnem megjártad, te kis kalandor, Noah-t nem olyan könnyű letaszítani a kapitányi posztról – vigyorogtam rá. – Neked pedig lett egy szép új sálad. A sapka mondjuk oda, de szerintem ez is jól áll – kuncogtam, amint a fejemen csücsülő róka lenyújtotta a lábát, és az orromat kezdte pofozni vele – Hékás! – kaptam el mosolyogta a mancsát, mire gyorsan visszarántotta azt és eltűnt a sapka alatt.
- Szemtelenségért nem megy a szomszédba… gazdája rókája – vigyorgott, mire megint felnevettem. - És nem azért mesélek a múltamról, hogy téged is megnyílásra biztassalak, hanem mert te úgysem vagy hajlandó beszélni róla, nekem meg folyton jár a szám.
Váratlanul elfordult a kormánytól, és előhalászott nekem egy nyugágyat. Megköszöntem a kedvességét, miközben feltápászkodtam a földről. Kevés emberre mondhatom azt, hogy kedvelem, de ő erősen halad abba az irányba, hogy kivívja nálam a szimpátiát. Kíváncsi lennék, melyik céhbe tartozik.
- Nem tudom, te hogy vagy vele… de én éhes vagyok! - pillantott rám vidáman. - Ne keressük meg a konyhát?
- De, az én gyomrom is jelezte már, hogy ideje lenne az ebédnek – biccentettem, amint elrugaszkodtam, és felpattanva az ülőhelyről, amit fél perce foglaltam el, elindultam utána a konyha irányába.
Egy hajón vagyunk, amire ki tudja, hányszor jár ki a tulaj, vagy, hogy egyáltalán ki ő. Igazából nem számítottam valami nagy készletre – éppen ezért tátottam el a számat a hűtő láttán, ami a kicsi konyha egyik sarkába volt bepréselve. Elég szűkösen fértünk el ketten, de ha pár ütközés is társult hozzá, meg tudtuk oldani, hogy mindenki felkutassa magának a terepet. A hűtőszekrényben döbbenetesen sok kaja volt, ahogy pedig kinyitottam a fagyasztó részét, rengeteg jégkocka hullott ki belőle. Ezt látva Vul leugrott Noah nyakából, és kíváncsiságához hűen azonnal pofozgatni kezdte a pici kockákat. Mikor megérezte, mennyire hidegek is azok, hátratáncolt pár lépést, és prüszkölve egyet tudtunkra adta, hogy ezzel nem szeretne játszani.
- Találtam szörpöt, nem kérsz valami jeges üdítőt? – kérdeztem vidám mosollyal, amint levettem a polcról az üveget, és felé fordultam.
Vulkettő próbált előre hajolni, hogy megszimatolja, mi is van a kezemben. Úgy nézem, tényleg nem a véletlen műve, hogy ennyire hasonlítanak. Mindegyiket a kíváncsisága fogja bajba sodorni.
Igazam is lett - a fejemen csücsülő csillagszellem annyira előre akart hajolni, hogy mélyrepülésre indult a fejem tetejéről, nagyot puffanva a padlón, aztán szétcsúszva azon. Varens-szel elnevettük magunkat a jelenetet, és miközben válaszolt korábbi kérdésemre kicsit elgondolkodtam. Ha kiderülne, hogy a Grimmoire Heart tagja vagyok, ő pedig egy legális céhhez tartozik, lehet, már nem lenne ennyire kedves velem.
- Ne málnás, ne epres... bármi más jöhet! – válaszolta, amint vigyorogva figyelte az ő csillagszellemének szerencsétlenkedését.
- Kell neked hirtelenkedni... – mosolygott rá, amint a róka szerencsétlenkedve próbálta talpra küzdeni magát, de minduntalan visszazuhant. Végül végső elkeseredésében sírós szemekkel próbálta rávenni a gazdáját, hogy tegyen valamit az érdekében – sikerrel. Noah megszánta szegényt, és véget vetve az ügyetlen próbálkozásoknak feltette a vállára.
- Most már csihadj! – fűzte hozzá.
Közben én elkészültem az üdítőkkel, végül a citromos mellett döntöttem. Varens habozás nélkül felkapta az egyiket az asztalról egy vidám „köszi” társaságában, és fél perc alatt benyakalta. Nem semmi!
- Na de... most valami kaja is kéne! - csapta össze lelkesen a kezeit. - Remélem, értesz a főzéshez... mert én nem! - nevetette el magát. - Közben elmesélhetnéd, csatlakoztál - e egy céhhez, és ha igen, melyikhez! Az nem a múlthoz tartozik, hanem a jelenhez! - kacsintotta rám, mire átfutott bennem egy cifra káromkodás.
Most aztán jól kifogott rajtam. A franc egye meg…
- Én szerencsére egyikbe sem mentem... hah, szép is lenne! Néha olyanokat csinálok, hogy egy jó oldali céhmester haját tépné, ámde ha rám jön, szelídebb vagyok, mint egy ma született angyal! Mikor milyen kedvem van... így kényelmesebb, ha egyben sem vagyok.
Közben kritikus szemmel méregetett egy a hűtőből előkotort salátafejet. Utálom a zöldséget, de szerencsére nem kellett külön kihangsúlyoznom – Vulpecula megtette helyettem. Megszimatolta az undormányt, majd elfintorodott, mindenkinek a tudtára adva ezzel nem épp jó véleményét a növényről. Noah egy laza mozdulattal ledobta a padlóra a zöldséget, csillagszellemem pedig pillanatok alatt utána vetette magát, hogy apró darabokra cincálja.
- Persze, én tudok főzni – mosolyogtam. – Ha nem tudnék, rég éhen haltam volna a céhemben a sok idiótával a nyakamban – biccentettem, és reméltem, hogy megelégszik ennyivel.
Naná, hogy nem így lett. Igazából nagy reményeket sem fűztem hozzá. Csendben maradt, és csupán a tekintetével sikerül kifejeznie, hogy azt várja, nyögjem ki végre, melyik céhben vagyok. Én mégis sokáig agyaltam rajta, mit mondjak, legalább egy percig. A céhemet nem akarom letagadni, mert szégyellni nem szégyellem. Csupán attól tartok, hogy ha elmondom neki, többet nem lesz ilyen barátságos velem. Kevés embert nevezhetek, meg akikről jó a kezdeti benyomásom, de ő közéjük tartozik. Na, mindegy… azt mondta, nem kíváncsi a hazugságokra – sóhajtottam fel. – Akkor lássuk, mi sül ki belőle.
- Én… körülbelül egy éve vagyok egy sötét céh tagja – biccentettem kissé idióta mosollyal. – Azt mondtad… nem érdekelnek a hazugságok, szóval inkább nem füllettetek semmilyen legális céhet – vakartam meg a tarkóm. – Sok… pofont kaptam az élettől, mondhatni. Igazából… áh… - nem mertem abbahagyni a beszédet, mert féltem, mi lesz a válasza. – Utcakölyökként nevelkedtem, mióta csak az eszemet tudom. A családomra egyáltalán nem emlékszem. Mikor még kicsi voltam, találkoztam egy lánnyal, Serra-nak hívták. Valójában kicsit emlékeztetsz rá. Nem külsőre, inkább amiatt, hogy ennyire eleven és életvidám vagy. Nagyon… szerettem azt a lányt, az első ember volt az életemben, akit a barátomnak mertem mondani. Olyan volt, mintha a húgom lenne. Egy elég csúnya betegségben halt meg, nagyon fiatalon – hirtelen elkezdtek tódulni belőlem a szavak, magam sem tudtam, miért. – Tudta, hogy nagyon szeretem a csillagokat, és a legnagyobb esőben ment Mestert keresni nekem az éjszaka kellős közepén. Alapból gyenge volt a szervezete, és nagyon megfázott… szerintem más baja is volt, de soha nem beszélt róla. Lényeg a lényeg, nem sokra rá meghalt. Ez után kerekedtem fel mestert keresni, s csakhamar találtam is valakit. Serra emlékére akartam csillagmágussá válni. Azonban a férfi, aki befogadott, nem volt tiszta lelkű. Eszközként bánt a szellemeivel… és… hiába volt kedves velem, tudtam, hogy valami nincs rendben. Soha nem tudtam igazán szeretni vagy megbízni benne. De nem is volt baj. Egyik éjjel nem tudtam aludni, és hallottam, hogy egy férfivel beszélget… aki arról kérdezősködött, mikor öl már meg végre. Mint az 5 év alatt végig csak a fejemre pályázott. Scorpio-val akart megöletni engem – érintettem meg az egyetlen aranykulcsom. – De ő nem volt képes végezni velem. Annyira féltem, annyira életben akartam maradni, hogy a kést, amivel engem próbált a mesterem megölni, hirtelen lendületből hozzávágtam. Ő mondta azt, hogy belőlem soha nem lehet jó legális mágus, főleg egy ilyen gyilkosság után, és hogy keressek magamnak egy jó sötét céhet. Ezek voltak az utolsó szavai. Meg valami olyasmi, hogy tényleg szeretett engem… de ezt azon után, ami történt, nehezen tudom elhinni neki. Ez után… egy évvel csatlakoztam… a Grimmoire Heart-hez – sóhajtottam fel, és utána vettem még egy nagy levegőt -rég beszéltem ennyire sokat egyhuzamban. - Te vagy az első, akinek ezt elmondtam… igazából gőzöm sincs, hogy neked is miért. Még a céhemből sem tudja senki, hogy és miért kerültem oda.
Kissé elveszett tekintettel pillantottam rá, várva a reakcióját.

Éjszakai vadászat avagy mennyire lehet hinni egy részeg meséjének II.

Beszédem végeztével Varens rám emelte a tekintetét.
- A sötét titkok olyanok, akár a szörnyek: ha rájuk vágod az ajtót a lelkedben, addig fognak dörömbölni, míg ki nem ereszted őket. És minél inkább benntartod őket, annál nagyobb lesz a feszültség. Jobban jártál, hogy elmondtad. Tudod... az a baj, hogy ha az ember rávágja az ajtót a fájdalomra, bezárja a szép emlékeket is vele együtt... ám ha kiengeded ami fáj, talán meglátod a sok szépet, ami mögötte rejtőzik... szép emlékek, egyebek – mondta, majd előhalászott a hűtőből egy almát, és elgondolkodva beleharapott.
Egy pillanatig magamba mélyedtem. ~ Én… még soha nem gondoltam ezt így át… hogy ebben mennyire igaza lehet.
- Vagy csak megint hülyeségeket beszélek... sajnálom a húgodat, viszont megtisztel egy kicsit, hogy hozzá hasonlítasz – mosolygott rám, és ez a mosoly is, akárcsak az előzőek, őszinte volt, semmi harag. - Ami a céhedet illeti.... nem szokásom pálcát törni mások felett. Nem vagyok se pap, se a mágus tanács pribékje- kacsintott rám, én pedig úgy éreztem, egy hatalmas kő esett le a szívemről. - Kérsz egy almát?
Kellett egy kis idő, mire úgy éreztem, szóhoz jutok, de egy újabb kérdéssel előzte meg a válaszom.
- A Grimoire Heart... az amelyik léghajós, igaz? Milyen a világ odafentről? - kérdezte.
- Hallod, te lány… nagyon megleptél – mosolyodtam el, ahogy én is elvettem egy gyümölcsöt. – Mondhatni minden reakcióra számítottam, csak erre nem – nevettem el maga. – De örülök, hogy így gondolod. Kevés ember van, akit a barátomnak mondhatok, de te lassan kezdesz közéjük tartozni – biccentettem, majd kezdtem az alma elpusztítását. – Hogy milyen a világ odafentről? Fantasztikus. Nincs is jobb annál, mint mikor éjszaka a léghajó tetőterén órákig bámulhatom a csillagokat. Bár az biztos, hogy tériszonyosoknak nem ajánlanám. Persze ennek a repülésnek megvannak az árnyoldalai is. Ez ugyan engem nem érint, hiszen oda-vissza tudok közlekedni Aqulia-val – mutattam meg neki a sas szellem kulcsát. – De a többieknek, akiknek nincs szállításra alkalmas mágiájuk, kicsit neccesebb a dolog. A másik a céh megtalálása, de ezt inkább nem részletezném. Nem hiányzik, hogy valaki amiatt, hogy elmondtam neked, a fejedre pályázzon, ha esetleg kiderülne – biccentettem, majd nekifogtam az alma pusztításának, de közben sem fogtam be a számat. – A társaság kicsit neccesebb… bizonyos szempontból az is egy árnyoldal tudd lenni. Képzeld, van egy hegyomlás méretű disznó is, állandóan csak zabál, miatta kell naponta frissíteni az élelmiszer raktárt – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. – Bár én személy szerint, ha vezet egy olyan listát, hogy „Akiket ki akarok nyírni”, akkor én azon benne vagyok a top 5-ben. De hát istenem… megesik, hogy ha elhalad mellettem valaki – pláne ha ő – véletlenül kicsúzik elé a lábam, mikor a lépcsőn szeretne lejönni… - vigyorogtam gonoszan. – Van egy elmebeteg lángmániás is, tőle kicsit tartok. Állandóan ordibál velem, és ha meglát, kilencven százalékban rám sóz valami feladatot. Utálom. Igazából el szoktam gondolkodni, mennyire vagyok én normális, ha az erőfölény és a lobbanékony természete ellenére képes vagyok még vele is kekeckedni… remélem azért nem járom meg. Volt már, hogy pont a miatt a kis ördögfióka miatt – böktem Vul-ra. – a céh legerősebb mágusai akartak kinyírni engem. Veszélyes helyzet volt, de megúsztam - húztam ki magam nagy büszkén. – Egy szó, mint száz, egy léghajón sem unalmas soha az élet, talán éppen ezért is szeretem. Na és most, mit szeretnél, mit süssek/főzzek? – kérdeztem, ahogy észrevettem némi normális ételt is a hűtő eldugott sarkában.
Neveket szándékosan nem mondtam egyszer sem. Az ilyesmi nem tartozik olyanokra, akik nem a céh tagjai, mert abból nagy gubanc lehetne. Nem arról van szó, hogy nem bízok Varens-ben, pont ellenkezőleg. Csak nem szeretném, hogy esetleg bajba keveredjen miattam.
Egy kis ideig habozott a válasszal, majd mosolyogva felelt.
- Főtt gangladanglát kirántott asztalfiókkal
Azonnal indultam volna a hozzávalókért, de két lépés után leesett, mit mondott, s hangosan felnevettem.
- Bocsi... de muszáj volt. Rád bízom a menüt... mindegy, mi lesz, csak a káposztát kerüld, mert azt a tengerbe hajítom - jegyezte meg, majd kíváncsian várta, ebből mit hozok ki.
- Kirántott asztalfiók? Az finom. Melyiket kéred? - kuncogtam, majd kiragadtam a hűtőből egy kis adag húst, ami a legalján volt, káposzták közé rejtve.
Meggyújtottam a tüzet, majd jó szakácshoz méltón belefogtam a sütögetésbe. Még jó, hogy már Tony mellett megtanultam, hogyan kell. Bajban is lettem volna a léghajón, ha nem tudnék magamra főzni. Kain eleszi előlem az összes kaját...
- Egyébként - kezdtem bele vidáman, ahogy egy dobással, mintha csak palacsinta lenne, megfordítottam a húsokat. -, szabad kérdeznem, milyen kulcsaid vannak? Nem akarom elvenni őket, és nem fogok senkit rád uszítani, szimplán kíváncsi vagyok - fűztem hozzá, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg semmi hátsó szándékom nincs ezzel a kérdéssel. - Meg, hogy milyen a kapcsolatod velük. Érdekel, hogy csak én vagyok-e olyan fanatikus rajongó, amilyen. Közben ez is mindjárt kész. Van nálam egy kis csoki, nem tudom, szereted-e?
- Akkor menjünk sorban - somolygott, én pedig érdeklődve hallgattam. - A kulcsaim... Taurus, és mivel csillagmágus vagy, biztosan tudod, mivel megy az agyamra.... Serpens, Sagitta, Vulpecula, Lupus és Caelum. Egyelőre ők a csapat - mosolyogta kedvesen. - És jól elvagyok velük, annak ellenére, hogy Sagitta rigorózus becsületérzetét nehezen tudom a szolgálatomba állítani. Hogy fanatikus rajongó vagyok - e... nem. Társaimként kezelem őket, akikhez bármikor fordulhatok segítségért és támogatásért, ennyi. Ha kell, megidézem őket és velük együtt harcolok. A csoki viszont jöhet, ugyanis imádom - a kezdeti kis mosoly a beszélgetés végeztével nagy vigyorra változott.
- Hűha, jó sok kulcsod van! Biztos sok idő volt, amíg összeszedted őket. Nekem még csak négy kulcsom van, Vulpecula, Leo Minor, Aqulia és Scorpion. Én kissé elvetemültebb vagyok nálad. Mivel a céhben nem sok mindenkivel van jó viszonyom, ezért néha kissé magányosnak érzem magam. Ilyenkor szeretem csak úgy megidézni egy kis időre Vul-t vagy Lem-et, hogy ne legyek annyira egyedül. Vul mindig bajba sodor, akárcsak lem, Aqulia atyáskodik fölöttem, Scorpion-hoz pedig még nem vagyok elég erős. De már nem kell sok! Nagyon szeretem őket, mivel eddig az évek alatt, nos hát... mondhatni ők voltak az egyetlenek, akik soha nem csaptak be. Korábban a mesterem Scorpion-nal akart megöletni engem, de ő nem akart eleget tenni ennek a parancsnak, mivel már akkor barátok voltunk. Az óta úgy érzem, sokkal jövök neki. Én is társként tekintek rájuk, bár néha már túlságosan is felzaklat, ha valami bajuk esik. Sajnos kezdő vagyok még - mosolyogtam kissé zavartan. – Még meg kell tanulnom, mikor kell hagynom őket harcolni, és mikor kell tényleg féltenem a barátaim. Na, már megint túl sokat jár a szám – fejeztem be, ahogy előhalásztam két tányért meg evőeszközt. – Tessék, jó étvágyat. Nem sok, de egyelőre talán elég. Ja, és – nyúltam a zsebembe, majd elővettem egy tábla csokit, kicsomagoltam, és félbe törtem. – Tessék. Nasinak megteszi. Igazán kíváncsi vagyok már, mi lehet ez a titokzatos lény – huppantam le a kis asztalhoz.
- Neked is jó étvágyat. És kösz a csokit – mondta, majd megkóstolta a húst, én pedig kíváncsian vártam a véleményét.
Ritkán főztem másra is magamon kívül… na jó, igazából soha. Ő az első, akivel megosztom a kaját, amit csinálok. A léghajón bizony élnie kell a birtoklási vágynak, különben még a kaját is elveszik előled. Erre az első héten is rájöttem, éppen ezért szerettem bevonulni a szobámba a kajámmal minden egyes étkezés alkalmával.
- Ügyes szakács vagy - dicsértem meg, amitől hálásan elmosolyodtam. - Amúgy visszatérve a kulcstémára... én is részben a magány miatt örülök, hogy mellettem vannak. Tekintve, hogy nem vagyok céhtag, egyetlen állandó társam sincs, ezért örülök, hogy mellettem vannak. Még akkor is ha némelyikük néha az agyamra megy... mint egyes perverz bikák teszik... Vulpecula mindig felvidít, na meg olykor balhéba kever, Lupus nem beszél, de hű társ, Serpens csak szimplán szadista.... khm... nem kellene olyannak lennie, de hát az előző gazdája nem kímélte.... Sagitta előző tulaja meg egy magát szuperhősnek képzelő kisfiú volt, és hát a balgasága ragadósnak bizonyult... - vigyorogta.
Váratlanul Vulpecula leugrott a válláról az asztalra, és kíváncsian megszaglászta a húst.
Örömmel nyugtáztam, hogy neki is tetszik, ha mást nem kinézetre, ugyanis egyik mancsával kipiszkálta a tányérról az egyik sültet, és beleharapott. A mutatványt Noah felvont szemöldökkel figyelte, én pedig csak nevettem rajta.
- Vulpi... - kezdte, mire a róka rá emelte a tekintetét. - A szeretetemnek van határa, a te szemtelenségednek meg nincs... ebből az következik, hogy ha még egyszer lenyúlod a kajám, bajba kerülsz.
Erre csak ár édes, teljes mértékben ártatlan pillantást kapott válaszul, mint aki nem is tudja, mit vétett. Ezt csak bizonyította, hogy mintha a falnak beszéltek volna, folytatta tovább az étkezést.
- Le se tagadhatnák egymást Vul-lal – kuncogtam. – Ha nem a társaim elől menekülök a céhben a kajával, akkor vele kell vigyáznom. Igazából én is sokat gondolkodtam rajta, hogy szabadúszó legyek-e? Sokak szerint nem vagyok egy sötét céhbe való, mert túl kedvesen tudok viselkedni. Mindenestre, egyelőre a Grimmoire Heart-hoz tartozom, és amennyire lehet, szeretem is. Amíg itt vannak nekem a kulcsaim, addig mindenhol jól érzem magam – biccentettem.

Alig, hogy végeztünk az evéssel, mikor a hajó egy hatalmasat rándult, s kibillent oldalra. Meglepetten kaptam az asztal sarkához, nehogy elvágódjak. A hajó hangosat reccsent, egyértelmű volt, hogy valaki vagy valami belénk jött. Azonnal kifutottunk a fedélzetre, és ahogy ellöktem magam az asztalról, csillagszellemem a fejemre ugrott. Egy másik hajúval találtuk szembe magunkat, melynek orrdísze egy undorító szörnyet formázott. Nem kellett zseninek lenni, hogy rájöjjünk: ezek nem haverkodni érkeztek.
A kapitány, egy elég érdekes fazon, közelebb jött, majd átrdított nekünk.
- Ejj, ejj... hát mit keres erre két ilyen csinos kislány? Ez már a mi területünk, hölgyeim!
- Nincs ráírva a nevetek! – flegmázott Varens, és szemmel láthatóan neki sem volt szimpatikus új tásaságunk. - És még ha rá lenne, se érdekelne... nyomorékok! – morogta halkabban.
Erre a ronda ember csak hangosan felröhögött. De betömném a száját egy vasmacskával…
- Ezt mindenki tudja Hargeonban... aki a Tenger Fenevadjainak a területére merészkedik, az megüti a bokáját! Nem ti lesztek az elsők, akik így járnak!
- Szóval ti vittétek el az embereket...?
Erre, ha lehet, még hangosabban felnevetett.
- Ki más? – kacsintott rá a társamra, mire Vulpecula, aki még mindig a vállát nyomta, határozottan rámorgott.
Sajnos vagy sem, ez a jelenet inkább aranyos volt, mint rémisztő. Nem csoda, hogy a férfi is egyszerűen kinevette.
- Cuki kiskutyáitok vannak, kicsikéim, de nem fognak megvédeni!
Először úgy éreztem, most mondok valami olyat, ami egy meglehetősen szép szitok lesz, de aztán a faszerkezetre nézve elvigyorodtam. Láthatóan Naoh-nak is ugyanaz járt az fejében, mint nekem.
- Mit szól, kollegina... mutassunk nekik pár trükköt a "kutyáinkkal"? – kérdezte, de szerintem előre tudta, mit fogok válaszolni.
- Ez csak természetes – vigyorogtam, amint kis rókám mind a négy lábára felállt a fejemen. – Vul, ugye tudod a dolgod? – pillantottam fel rá, mire vakkantott egy rövidet, majd nekikészült a tűzokádásnak.
Varens csillagszellemével egyszerre fújták ki a lángokat, egyenesen a hajóra. A fedélzeten tartózkodó emberek láthatóan nagyon ledöbbentek ettől. A száraz fa hamar lángra kapott, s a vörös lángnyelvek döbbenetes gyorsasággal árasztották el a hajót. Megragadtam a horgonyt, és bár rohadt nehéz volt, annyit sikerült elérnem a kevés erőmmel, hogy a másik hajóhoz csapva hátrébb kényszerítsem, nehogy minket is elérjen a tűz. Sajnos ennyivel nem úsztuk meg. A feldühödött emberek egymást követve ugráltak át a mi hajónkra, összesen négyen jutottak át. Egyértelmű volt, hogy meg kell küzdenünk velük.
- A hajó a miénk, hölgyeim! – mondta az egyik férfi, ahogy fegyvert rántott.
A lovagiasság mintaképe, mondhatom… megtámadni egy nőt? Na, mindegy, ez most részletkérdés.
Hátranyúltam a vállam fölött, majd egy határozott mozdulattal kirántottam a katanámat, és előre szegeztem, jelezvén, hogy mi sem fogjuk harc nélkül megadni magunkat. Csillagszellemem nagy lendülettel ugrott le elém, és vicsorogva felcsapta a farkát.
- Majd ha fagy, uraim! - vágtam vissza. - Vulpecula... pacsit!
Először meglepetten néztem rá, mert fogalmam sem volt, mit akar ebből kihozni. Viszont mikor a kis róka szélsebesen futni kezdett az egyik ember felé, majd lendületből a fejére ugrott, ezzel ledöntve a földre, muszáj volt elmosolyodnom. Igen, ez bizony pacsi volt, bele az arcába!
- Ránk figyelj, Aranyom! – szólított meg egy férfi, és ahogy hátrafordultam, reflexből húztam magam elé a kardom, ezzel az övét hárítva.
- A kis plüssállatoddal ellenünk semmire nem mész! – mondta egy másik, ahogy, míg a támadóm lefogott, elindult felém.
Az a bizonyos „plüssállat” egyrészt a megnevezést nem fogadta tárt karokkal, másrészt pedig azt, hogy valaki éppen ki szeretné iktatni szeretett gazdáját, tehát engem. Pillanatok alatt beugrott a férfi elé, majd erősen a bokájába harapott. Az lendületből oldalra csapta a végtagot, amiről viszont a pici nem akart leszakadni. Erőteljesen rázni kezdte a lábát, miközben én sarokkal keményen az engem karddal lefogó férfi gyomrába rúgtam. Az ettől hátratántorodott, a kardom kiszabadult, és felvágtam a mellkasát egy erőteljes suhintással. Igyekeztem nem túl komoly sebet okozni, de azért ahhoz eleget, hogy elveszítse a lelkesedését.
Idő közben Vul is feltalálta magát. Mikor a férfi már huszadjára próbálta lerázni, és egyébe jutott a kezével felé nyúlni, elugrott, gurult egyet a földön, majd mikor ismét talpra állt, egyenesen lángra gyújtotta az alak mellkasát. Nem vitte túlzásba, de ahhoz elég volt, hogy a férfi ordítva igyekezzen elszedni magáról a lángoló ruhákat. Mikor a tengerbe dobta a felsőjét, mögé ugrottam, és kihasználva figyelmetlenségét a nyakára csaptam. Azonnal elájult tőle, és a földre zuhant.
A másik, aki a sebet kapta, káromkodott valamit, amire különösebben nem figyeltem, majd szédelegve elindult felém. Egy laza mozdulattal kiléptem oldalra, majd a hátába rúgtam, amitől előre szállt. Kardom nyelét használva pedig hamar őt is ájulásba küldtem.
Megnyugodtam, hogy egyikük sem halt meg. Így talán még jól is kijöhetünk az egészből. Igazából, ha őszinte akarok lenni, nekem semmi ötletem nem volt, mihez kezdjünk egy után, de bíztam benne, hogy Varens majd kitalál valamit.
Az emlegetett éppen akkor bukkant fel ismét a fedélzeten, én pedig egy széles mosolyt küldtem felé.
- Így szórakozzanak velünk! - kacsintottam, ahogy Vulpecula elrugaszkodott, és felugrott a fejemre. – Királyok voltunk, nem? – simogattam meg a róka fejét, aki ugatásszerű hangot hallatott válaszul. – Látom, te is szépen helyben hagytad őket. Meg is lepődtem volna, ha egy ilyen töltelék banda bármi kárt tesz benned. ÉS most, mihez kezdjünk velük? Van ötleted?
Varens erre csak gonoszan elmosolyodott, és így máris kitaláltam, bizony van ötlete, nem is akármilyen.
- Csak elgondolkodtam rajta, hogyan úszhatnánk meg az egészet. Elvégre, lássuk be, könnyen lehet, hogy várni fognak ránk a kikötőben - vigyorgott sejtelmesen, ahogy a kikötő felé vette az irányt.
Nem ért meglepetésként, hogy valakik már vártak ránk ott. Történetesen két férfi vitatkozott, elég nagy hévvel. Az egyik ruhája felettébb díszes volt, ez pedig arra utalhatott, hogy nem egy sima közember. Tippelésem szerint talán a város legnemesebb személye lehetett. Varens hangosan odakiáltott nekik, majd ahogy kikötöttünk, rezzenéstelen és bűntudatlan arccal a másik férfi elé sétált, akinek a feje szabályosan vörösödött a méregtől.
- Mégis... – kezdte volna, de barátnőm félbeszakította.
- Uram! A hajóját kalózok rabolták el! Ugyanazok, akik az embereket vitték el késő éjszakánként! De nekünk sikerült megállítanunk őket, szerencsére. Fellopakodtunk a hajóra és kint a vízen megállítottuk őket. – mondta a csillagmágus a lehető legtermészetesebb módon, én pedig csak egy hasonló mosolyt küldtem a férfiak felé.
Ők ledöbbenve pillantottak ránk, miközben Noah eléjük hajította a megkötözött és ájult alakokat. Ez után a tulaj körbenézett a hajón, és amit kicsapott, az nagyobb hiszti volt, mint amit valaha is láttam.
- A...hajóm! Az én gyönyörű Georgiana-m! Tönkretették! – ordította a hajár tépve, és láthatóan a szívroham szélén volt.
Hát igen, ezt nem tudtam letagadni...
- Viszont mindenképpen tartozunk a két hős hölgynek, nem gondolja? - köszörülte meg a torkát a polgármester, mire mindketten rá emeltük a tekintetünket.
- Na de...
- Csak semmi de! A két hölgy megmentette a kikötőnket a kalózbandától, és visszahozta a maga hajóját is! Jutalmat érdemelnek ezért!
Vissza kellett nyelnem egy hatalmas nevetést, és felöltöttem egy meglepett pókerarcot, akárcsak a társam. A polgármester végül egy nagy erszénnyel jutalmazott meg minket, mi pedig hátat fordítottunk a hisztiző és kétségbeesett tulajnak, s neki, majd újra útnak indultunk.
Varens vidáman játszott az erszénnyel, feldobálta a levegőbe, s rám mosolygott.
Elégedetten dobálgattam a súlyos erszényt, majd Leára vigyorogtam.
- Na, így lesz valakiből tökéletes balek! Nem igaz, kicsikém? – mondta, amint megsimogatta a csillagszelleme fejét, aki azonnal a kezéhez dörgölőzött. - És most merre tovább? – pillantott rám érdeklődve.
- Sajnos azt hiszem, nekem mennem kell – sóhajtottam fel csalódottan. – A Mester bármikor magához hívathat, nem szereti a hirtelen kiruccanásokat. Az pedig nem hiányzik, hogy a nyakamba küldjön valakit – mosolyogtam el halványan, majd a zsebembe nyúltam. – Öm… izé… vagyis… én… - hebegtem, majd felé nyújtottam a kezem. – Tessék… ezt… szeretném neked adni – mondtam, ahogy kicsit elvörösödtem, mert még soha egy ember sem volt, akinek ajándékot adtam volna Serra óta, így kissé hülyén éreztem magam. – Nem… nem muszáj viselned. Csak szeretném, ha elfogadnád. Régóta te vagy az első ember… akiről azt merem mondani, hogy a barátom. Kérlek, fogadd el – pillantottam rá, ahogy a vörös kendőt meglebegtette a kezemben a szél. – A… barátságom jeléül szeretném neked adni. Tudom, hülye szokás de… Minden csillagszellememnek adtam már valamit… ők az én legjobb barátaim. Aqulia-nak és Scorpio-nak ugyanilyen kendőt, Vul-on pedig láttad a nyakörvet, Leo Minornak is olyan van. Szeretném… ha elfogadnád. Csak azoknak adok ilyet, akikben igazán megbízok. Remélem, találkozunk még, Noah – biccentettem egy már jóval nagyobb mosollyal. – Igazán jól éreztem magam, végre valakinek ki tudtam önteni a lelkem, tanácsokat kaptam… köszönöm. De tényleg. Nem is tudod, milyen sokat segítettél.
Erre csak elmosolyodott, a vörös kendőre nézett, amit a kezemben fogtam, majd végül beleborzolt a hajamba. Meglepetten pillantottam fel rá.
- Fogadj el még egy utolsó tanácsot: bármit is teszel, sose mondd rá, hogy hülye szokás. Tedd azt, amiben hiszel, és higyj abban, amit teszel, mert minden más csak erő - és időpocsékolás. Szerintem nem hülye szokás, ha megajándékozod a barátaidat – mondta, amint elvette a kendőt, és azonnal felkötötte a bal csuklójára. - Szívesen segítettem, és remélem, találkozunk még, Leanna.
Nem is tudom, mikor éreztem magam ennyire boldognak utoljára. Végre tényleg találtam valakit, akiben úgy éreztem, teljesen megbízhatok. Azt hittem, soha többé nem találok emberi barátot magamnak, de tévedtem… hála neki. ÉS amennyi tanáccsal ellátott, azt hiszem, sokkal pozitívabban és nyíltabban fogok tekinteni ezentúl az életre.
- Rendben, megfogadom minden tanácsod – biccentettem nagy vigyorral. – A mihamarabbi viszont látásra, reményeim szerint nem éppen egy harc kellős közepén! – nevettem el magam. – Még egyszer örök hálám. Szia!
Továbbra is tartva a mosolyt megidéztem Aqulia-t, hogy hazatérjek. Kissé nehéz szívvel váltam el új barátomtól, de tudtam, csak bajba kerülne miattam, ha tovább maradnék. Felemelkedtünk a levegőbe, és még leintettem neki s a kis rókának. Tettünk még néhány kört odafenn, majd arra felé vettük az irányt, ahol a céhet sejtettem.
Nehéz elmondani, mennyire megkönnyebbültem. Az, hogy végre valakinek kiönthettem a lelkem, többet jelentett, mint valaha is gondoltam volna. Remélem, minden rendben lesz vele, és minél előbb viszontlátjuk egymást…

Kristály-tükörkép - I. fejezet - Bevezető

Nagyot sóhajtottam, ahogy a falnak döntöttem a fejem. A szél végigsüvített a testemen, én pedig vágyakozva pillantottam fel a csillagokkal borított égre. A Hold jobb oldalon követett minket az égen, és szokatlanul nagynak és fényesnek tűnt. Arcomat bevilágította fehéres-kékes színe, ez pedig megnyugtatott.
Emellett a sok hülye mellett a céhben néha igazán kell egy kis csend és nyugalom. A szobám sajnos nem a legeldugottabb helyen helyezkedik el, így a folyosón általában végigtrappolnak – vagy épp gurulnak – egyes személyek, és nem egyszer Zancrow is rám tör, kénye kedve szerint, vagy szimplán, ha valakit bosszantani akar. A legújabb mániája az, hogy főzzek rá, mert, hogy az ebédlői kaja egy rakás szar. Kellett nekem egyszer kint fejetlenem a maradékom az asztalon, amibe beleevett… disznó… az óta azzal üldöz, hogy ha nem csinálok neki kaját, megpörköl. Őrület… menekülnöm kell előle. Nem akarom, hogy engem csicskáztasson. Igazából aludni akartam volna, de a szőke srác ordítozásai miatt ez lehetetlen volt.
Lassan felálltam, és a korláthoz sétáltam, majd mindkét kezemmel rátámaszkodtam.
Kézfejeimet lazán lógattam le a mélybe, ahogy a Holdat fixíroztam. Lehunytam a szemem, és ismét nagy levegőt vettem, hagyva, hogy a szél szabadon dobálja a hajam. Olyan megnyugtató volt…
Hirtelen az ajtó kattanása rázott fel a kellemes csendtől. Meglepetten fordultam az ajtó felé. Tudtam, hogy Zancrow keres engem, mert éhes, de nem állt szándékomban megmutatkozni előtte. Egy vörös szempárral néztem farkasszemet, de nem ő volt, hála a jó égnek. Egy hosszú, fehér hajú lány pillantott vissza rám, kissé meglepettnek tűnt. Nem hiszem, hogy számított volna rá, hogy még valakit talál itt.
Egy kis ideig néztük egymást, majd elmosolyodtam, és visszafordultam.
- Nem hittem volna, hogy más is kijár a tetőre – mondtam, amolyan köszönésképpen. – Egy pillanatra megijedtem, hogy Zancrow az. Nem kéne megtalálnia – folytattam, ahogy mellém sétált, és ő is a korlátra telepedett. – Te sem tudsz aludni talán? Párszor már láttalak a céhben, nem olyan rég csatlakoztál hozzánk, ugye? Amúgy Leanna vagyok, Leanna Darkness. Ha akarsz, szólíthatsz Lea-nak.
Általában nem szoktam sokat beszélni a céh tagjaihoz, mégis volt egy olyan érzésem, hogy megbízhatok benne. Hogy honnan is miért? Arról fogalmam sincs. Egyszerű megérzés volt az egész.
- Enyhén nem tudok aludni. – sóhajtott fel, majd erősen megmarkolta a korlátot, ami így besüppedt.
Ez épp elég volt, hogy rájöjjek, nincs épp a legjobb kedvében. Arca elég gondterhelt volt, bár igyekezte takarni. Én már jó ideje a céhben voltam, és mivel javarészt csak fapofákat vagy elmebeteg fejeket láttam, nem esett nehezemre kiszúrni, ha valaki szomorú – elég ritka látvány volt.
– Tudom a neved. Mondjuk, nem csodálkozom, ha nem emlékszel rám teljesen. Eléggé jelentéktelen alak vagyok, főleg itt. – jegyezte meg, ami egy kicsit szíven ütött, mert tudtam, hogy ismerem valahonnan, de az én névmemóriámmal…
Felállt a korlátra, majd láthatóan félelem nélkül meredt előre az égre. A Hold fénye megvilágította az arcát, és ha csak halványan is, de minta friss könnyek nyomát fedeztem volna fel. Úgy döntöttem, nem teszem szóvá. De honnan ilyen ismerős, ’csába már…
– Igen, nem vagyok egy túl régi törzstag itt. Nos, Lea, az én nevem Tabuchi Metarikku… - sóhajtott fel, mire azonnal beugrott, honnan ismerem. Nem neki van… de igen! - - Ha a nevem nem is rémlik teljesen, biztos tudom, hogy van valaki, akiről beugrik az arcom. – elvigyorodott, és egy kisebb széllökés hátrarepítette a hajár.
És igen, ott volt! Az én édes, gyömöszölni való áldozatom, a narancssárga cica, Tango! Tudtam, én, hogy ismerem ezt a lányt! A macska hallatott egy lemondó sóhajt, majd a fejemre ugrott, szerintem sejtette, hogy előlem aztán nem menekül.
– Tango biztos rémlik neked! Esetleg még úgy ismerhetsz, ha Den említett, mint az idegesítő, de amúgy nagyon király Tabu. Ja igen, szólíts Tabunak. Vagy Tabu mesternek…
- Tango! – sikítottam, ahogy lekaptam a fejemről, és szorosan megölelgettem, de azért vigyáztam, hogy ne fujtsam meg. – Köszönöm az macskagyömöszölési lehetőséget, Tabu-mester! – kacsintottam, ahogy egyik kezemmel tartva a macskát a szabaddal szalutáltam egye, majd elnevettem magam. – Sajnálom, tudtam, hogy ismerlek valahonnan, de a névmemóriám keményen nulla – ismertem el egy kissé béna vigyorral, ahogy cirógatni kezdtem a macska fejét. – Amúgy, jól sejtem, hogy bánt valami? – kérdeztem, és azért igyekeztem nem a lelkébe taposni ezzel a kijelentéssel. – Tudom, elég szar helynek tűnik ez a céh, de igazából nem olyan rossz. Mivel egyszer újonc voltam én is, azt hiszem sejtem, min mehetsz keresztül. Elég nehéz belerázódni ebbe a céhbe, nekem kezdetben kedvem lett volna saját magam megfojtani. De egy kis idő után bele lehet rázódni, csak meg kell szokni. Ismered a mondást: vagy megszoksz, vagy megszöksz. Sajnos itt a szökés elég macerás lenne – sóhajtottam, de a mosolyom tartottam. – Ne hagyd, hogy összeroppantson ez a hely. Roppantsd inkább te össze, ne hagyd, hogy felülkerekedjenek rajtad a negatív érzelmek! – bíztattam nagy vigyorral. - Den-ről meg… jó ég, az a gyerek… nagyjából a rémálmom. Igaz, hogy ő hozott a céhbe, de egy alkalmat sem képes kihagyni, hogy beszóljon, igaz azért aláírom, ereje van, és bizonyos dolgokban becsületes tud lenni. Ennek ellenére a véleményem töretlen róla… Ha támadássá alakítaná az egóját, az egész léghajót romba döntené. Halálos fegyvere lenne – nevettem el magam. – Amúgy szólj ám, ha zavar, hogy ilyen sokat jár a szám. Csak valahogy te másnak tűnsz, mint a többi marha itt a hajón – biccentettem egy kedves mosollyal, ahogy megvakargattam Tango füle tövét. – Szóval, ha bármiben segítség kell, nyugodtan keress meg, állok szolgálatodra, Tabu-mester – kuncogtam el magam, ahogy a szél ismét végigsüvített rajtunk.
Persze nem fogom állandóan így szólítani őt, de gondoltam, megpróbálom valamivel kicsit jobb kedvre deríteni. Hogy miért akartam így cselekedni? Fogalmam sincs. Lehet, hogy csak azért, mert kicsit magamat láttam benne. Én is rengeteget szenvedtem, mikor idekerültem, az újoncoknak igazi kínzókamra tud lenni. Főleg, ha valakiben még van érzelem. Bennem volt is és van is, a csillagszellemeimnek hála pedig nem pusztultak el bennem a pozitív érzések. A nevetés öröme, a társaságkedvelés… De persze a harcban felvett oldalamból nem engedhetek soha.
– Először is! – mutatta fel a mutatóujját. – Az ember lelkét sajnos mindig bántja, mardossa valami, valaki. Főleg egy ilyen léghajón, mint ez! Nekem pedig ebbe ideje beletörődni. – tudta le gyorsan ezt a témát, majd kinyújtotta a középső ujját is. – Másodszor… ugyan, nem vagyok én olyan tapasztalatlan, mint hiszed. De majd úgyis meglátod, nyugodj meg… - vigyorgott, ahogy kinyújtotta a gyűrűsujját is. – Harmadszor! A saját kezemmel fogom az igám alá hajtani ezt a helyet! – húzta ki magát egy elég beteg vigyorral az arcán, amitől máris Grimmoire Heart-osabbnak tűnt… – Nem érdemes összeroppantani valami olyat, ami egyszer az enyém lesz. Negyedszer! – mutatta fel a nagyujja kivételével immáron az összeset. – Den. Ugyan, még, hogy ereje van! Ha van kedved, nézd meg, ahogy minden erőfeszítés nélkül verem szét a nagy arcát annak a gyereknek! – ragadta meg a felkarján az izmait, mintha egy hatalmas mágus lenne, aki uralma alá hajtja az egész világot.
– De… miért is jöttél a céhbe? – kérdezte értetlenül végül. – Hisz benned még vannak érzelmek…
Egy kissé ledöbbentett a szavaival. És még én aggódtam érte?
Hangosan felnevettem, bár kissé megkésve, de szavai akkor is mosolyt csaltak az arcomra. Den-t szétverni? Kedves álom, szívesen beszállok.
- És, te minek jöttél? Benned is van érzelem – kérdeztem vissza, amivel úgy néztem, kicsit sikerült meglepnem. – Amúgy meg… egyszerűen így adta a sors. A mesteremet, ha félig-meddig véletlenül is, de én öltem meg. – Mióta találkoztam Varens-szel, erről valahogy sokkal könnyebb volt beszélnem. – Ezek után nem éreztem nagyon úgy, hogy helyem lenne egy legális céhben. Szeretek utazni is, így egy léghajó jó választásnak tűnt.
Meséltem volna tovább is, ha csak nem hallom meg az ajtó éles csattanását. ~ Ne… ugye nem…
- Leanna!
~ De, igen! – nyögtem fel magamban, ahogy megfejeltem a korlátot. Elkapott.
Zancrow, a szőke, gyilkos vörös szemű egyenesen felém tartott.
- Végre megvagy! Rohadt életbe már, az egész léghajón kerestelek! – csörtetett elém, majd megragadtad a karom. – Gyerünk, éhes vagyok!
- Nem megyek! – ragadtam meg a másik kezemmel a korlátot, ezzel elengedve szegény Tango-t.
- Heeee?
- Azt mondta, nem megyek! Nincs kedvem! – ismételtem meg, de villogó vörös szemeit láva, s a belőle áradó sötét aurát, máris megbántam a kijelentésem. – V… vagyis…
- Ha nem főznél ilyen jól, most helyből szénné égettelek volna – jegyezte meg, ahogy fölém magasodott. – Te csak ne szájalj nekem vissza, világos…? – hajolt hozzám rémisztően közel, mire megborzongtam.
- I-igen… v-vagyis nem… izé… - hebegtem, mert ezúttal tényleg megrémültem.
Azért annyira még én sem vagyok hülye, hogy a nagy hetes egyik tagjába belekössek… most mégis sikerült.
Válaszul csak engedte a karom, megragadta a derekam, majd egy laza mozdulattal felkapott a vállára. Mire kettőt pislogtam, már a konyhai kövön landoltam. Sziszegve tápászkodtam fel, és megsimogattam a könyökömet. A lovagiasság mintaképe, lebaszni egy lányt a földre… de hát mit várok? Majd pont ő lesz az, aki vörös szőnyeget gurít elém…
- Gyerünk, kérek három kiló sült húst, lángoló csirkecombot, hatot, és a levesemet se felejtsd el!
- Hajcsár… fordulj fel… - sziszegtem az orrom alatt.
- Eeeeh? Mondtál valamit, Leanna?
- Nem, semmit, igazán! – vágtam rá azonnal és felettébb sietősen, ahogy összekapartam a kajájához szükséges hozzávalókat.
Rekordot döntöttem, bár ez az állandó visítozásai mellett, hogy igyekezzek, vagy így vagy úgy letépi ezt meg azt a végtagom, nem volt nehéz. Magamban vagy hatszázmilliószor kést állítottam a hátába, megfojtottam, felszeleteltem és hasonló finomságok, de ezt persze valójában nem mertem volna megtenni. De hogy én mennyire utálok alárendelt lenni… azt kimondani nem lehet. Egyszer, majd ha igazán erős leszek, az első dolgom lesz beverni a pofáját, az hétszentség. Ez még ugyan fényévekre van tőlem, de hát álmodozni szabad… nem?
Fáradtan roskadtam le a pult elé, és nagy sóhajjal könyveltem el a főzés sikerességét. Ezt viszont enyhén kidülledt szemek követték. Zancrow pár nyelésre betermelte az egészet, majd egy gusztustalan röffentéssel megspékelve hátradőlt a székén.
- Végre valami normális kaja!
Ilyekor bánom, hogy tudok főzni…
- Igazán nincs mit… - morogtam az orrom alatt, ahogy az ajtó felé ólálkodtam.
Sokkal inkább volt kedvem Tangot gyömöszölni és Tabuval beszélgetni, mintsem ezzel a paraszttal…
- Hé! Állj csak meg! – erre gyorsan lefékeztem, és magamban a mai nap folyamán legalább huszadjára átkoztam a pokol legmélyebb bugyraiba. – Mégis mit gondolsz, hová mész?! [/color]
- Aludni – hazudtam a lehető legkönnyedebben, hisz igazából a két új barátjelöltemmel akartam társalogni.
- Francokat! Előtte takarítsd ki a szobám!
- Hogy mi van?! – sikítottam lehidalva.
- Azt mondtam, húzzál kitakarítani a szobámat! – ismételte meg a lehető legkomolyabban.
Na, jó, ebből elég. Velem aztán nem szarakszik…
Az ajtóhoz sétáltam, mintha csak a kiszabott feladatot akarnám elvégezni, majd hirtelen az ellenkező irányba indultam. Hallottam, hogy elordít egy szitkot, majd utánam rohan, de én addigra jóval előrébb jártam. Hálát adtam az égnek, hogy már szinte kitűnően kiigazodok a céh labirintusra emlékeztető folyosóin.
Éles és gyors kanyarokat vettem, a kijáratot keresve. Eddig még soha nem mondtam, hogy örülök Kainnak, de ezúttal megtettem – ugyanis éppen akkor csapta ki az ajtót, amikor Zancrow a szobája elé ért, így leterítve a földre. Ezzel sok egérutat nyertem, és amint megérzetem az ajtón kirohanva a szellőt, előrántottam az ezüstkulcsom.
- Sas kapuja szólítalak, Aqulia! – hadartam, és amint a fényes körből kibukkant a csillagszellem, a hátára ugrotta. – Később magyarázkodom, csak menj, menj, azonnal!
- Rendben – felelte kissé meglepetten, ahogy csapott két nagyot a szárnyaival, majd felemelkedett.
A tetőre nézve meglepetésemre Tabu még mindig ott volt, és épp nézett le rám. Ahogy Lia elindult le a mélybe, még felkiáltottam neki, remélve, hogy meghallja.
- Gyere te is!
Tabu és Tango habozás nélkül levetették magukat a mélybe, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem használnak semmilyen mágiát, és egyenesen zuhan lefelé mindegyikük.
– Le fogtok zuhanni! – kiáltottam kissé félve, és már indultam is utánuk, bár tudtam, hogy Aqulia csak egy személyes.
– Ugyan, csak bízz bennem.
Pár pillanatig csendben voltam, de aztán megpróbáltam felé nyúlni és megragadni a karját. Valahogy meg akartam állítani, mielőtt palacsintává lapulnak, azonban a macskája megragadva a karját arrébb rántotta.
– Hát nem hallottad? Bízz benne. – szólalt meg, mire enyhén kikerekedtek a szemeim.
De hát le fognak zuhanni, a fenébe is!

I. fejezet vége

Loki a labda társaságában megállíthatatlanul sprintel végig a pályán. Emberét egy testcsellel elküldi az északi hegyekbe, és így már hatalmas terület van előtte. Jobb lábát lendíti, és LŐŐŐŐ! Te jó ég! Mekkora kapufa! A lövés majdnem szétforgácsolta a felső lécet!
Kedves Lea baba! Akármennyire is szeretném és jók is a kalandjaid egyiket sajna vissza kell dobnom. Az ok egyszerű, azok a fránya manga karakterek. Kár őket szerepeltetni... stb. Ezt már Erza korábban fejtegette neked. Ám az első két kaland megér 200 VE-t!

2. rész: Legenda


A kérdőjelek csak úgy cikáztak a fejem körül, ahogy hol egyik emberről a másikra kapkodtam a fejem, hol pedig belevettem a rókám szemlélését is. Vulpecula is hasonlóan pillantott vissza rám, majd a tömegre. Egy ideig méregette a társaságot, és kissé olyan érzésem volt, mintha ismerné őket. Kissé túlságosan is. Gyanakodva vontam fel a szemöldököm, ahogy a csöppség szemeibe néztem, mire az nyüszített egyet, és próbált iszonyúan aranyos fejet vágni. Sajnos sikerült is neki, így csak eleresztettem egy mosolyt, majd sóhajtottam, és leugrottam mellé. Alig, hogy földet értem, elrugaszkodott a talajról, és a mellkasomnak ugrott, majd nekem dörgölte a fejét. ~ Nem szokott ennyire simulósan viselkedni. Vajon mi üthetett belé? – gondoltam, de azért megsimogattam a fejét, ahogy magamhoz öleltem. Ez után felmászott a nyakamba, majd, mint egy sál, elhelyezkedett, vörös bundájával körbeölelve a nyakam.
- A Királynő… látjátok ezt? – suttogta az egyik nő elképedve.
- Nem is tudtam, hogy van egy alattvalója, aki ilyen közel áll hozzá.
- Alattvaló?! – ordítottam dühösen, mire Vulpecula csak zavart vigyorral nézett rám.
- Hercegnő, ő lehet a Hercegnő! – hallottam meg egy srác hangját. – A legendában szerepel egy Hercegnő is, aki újra elhozza nekünk a fényes csillagokat és a békét!
- Mégis mi a fene folyik itt? – nyögtem fel elkeseredetten. – Semmit nem értek, a francba is! Különben is… miért te vagy a Királynő, és miért nem én? – morogtam a kis rókára, aki csupán ártatlanul megmozgatta a fülét.
- Ó, Királynő, szólj hozzánk! – csókolt földet ismét az elől kuporgó öreg.
- Nem tud beszélni… - jegyeztem meg, és igyekeztem lenyelni egy nagy fintort. – Csak én értem, amit mondd.
- Áh, igaz is. Ez majdnem elfelejtettem – hebegte gyorsan, majd megköszörülte a torkát, és ismét magasztalós hangnemre váltott. – Ez esetben, kérem, Hercegnő, továbbítsa e pornép felé a Királynő gondolatait!
~ Mi vagyok én, hangszóró? – gondoltam, és kezdtem egyre idiótábbnak titulálni ezt az alig tíz perce ismert társaságot.
- Először is, azt kérdezi, amit én. Mi a jó fene folyik itt, hogy szebben ne fogalmazzak? – fontam össze a karjaim, majd egy elkeseredett nyüszítést hallva a hátam mögé néztem.
Sietős léptekkel a gyíkhoz mentem, majd megpaskolva párszor a lábát próbáltam nyugtatni kicsit. Aztán egyik pillanatról a másikra kirántottam a talpából a hegyes fadarabot, amit egy visítással kommentált. Láthatóan nem tetszett neki annyira a hirtelen mozdulat, mint nekem. Istenem, szadista vagyok, ez van. Legalább már nem fáj a lába.
- Bocsi, máshogy nem ment – szabadkoztam egy kissé gonosz vigyorral.
Sajnos ezzel sem sikerült elrettentenem. Sőt… egy gigantikus, nyálas nyelv-puszival gazdagodtam. Úgy tűnik, ezt a lényt lehetetlenség lekoppintani…
- Kérjük, fáradjanak beljebb szerény kis falunkba. Sok mindennel nem szolgálhatunk, de ott majd elmeséljük a történetet – invitált minket kedvesen egy öregasszony, aki már szinte csak csont és bőr volt.
Összenéztem Vulpecula-val, aki csak nyüszített egy rövidet, majd meglengette a farkát, jelezve, hogy szerinte tiszta a levegő, és nem lesz gond belőle, ha velük megyünk. Már igazán érdekelt, honnan ismerik ezek az emberek az én csillagszellemem…

A faluban elképesztően nagy nyüzsgést támadt az érkezésünkre. Fel alá rohangásztak, mindenfélével elhalmozva minket, az állítólagos „Királynőt” és „Hercegnőt”, de olyan hévvel, mintha legalább az életük függne tőle. De ami a legjobban idegesített…
Kis rókám felé fordultam, és szemeim szinte villámokat szórtak rá. ~ Mégis miért kapott Vul egy koronát, egy rohadt nagy trónszéket, amiben vagy négyszer elfér, és nem utolsó sorban hatszor annyi kaját mint én?!
Pillantásomat látva a róka csak vágott egy megbánó fejet, miközben magas, kissé rittyenésre emlékeztető hangot adott ki.
- Még egyszer elnézésüket kérjük, amiért önökre támadtunk – hajlongott a korábbi vénember. – Káh, a derekam!
- Á, rá se rántson – morogtam duzzogva, ahogy benyeltem egy falat értelt a pálcikával.
~ Ezt nem hiszem el! Féltékeny vagyok a csillagszellememre, akit még két oldalról legyeznek is? Ez de gáz már… ha még ember lenne, azt mondom oké, de egy róka miatt görcsölök? Öregem…
- Jövünk egy hosszú magyarázattal is, ha jól tudom. Mitokotoshira, kezded te? – pillantott egy vénasszonyra.
~ Milyen idegen nyelven káromkodik ez?! Nem létezik, hogy valakinek ilyen hülye neve legyen! Ez megjegyezhetetlen és kimondhatatlan!
- Természetesen – bólintott az asszony, majd megköszörülte a torkát, ami egy köhögésrohamba fulladt.
Amint annak vége szakadt, méltóságteljesen kihúzta magát, újra köhintett – ezúttal csak egy kicsit – majd belefogott a beszédbe.
- Huszonöt évvel ezelőtt járt itt egy gyönyörű nő, ha jól emlékszem, húsz éves lehetett. Lorenn-nek hívták. Nagyon… hasonlított rád. Vagy inkább fordítva. Bár inkább csak a szép szürke szemeid miatt lehet ez, hisz az ő haja fehér volt. De nem is ez a lényeg. Akkoriban a városunkat hatalmas, vérszomjas szörnyek tartották rettegésben, akiket egy sötét, titokzatos alak vezetett. Mágus volt, és ha jól tudom, azért uszította ránk a lényeket, hogy a halálunk után fegyvernek használja a testünket. Nakraminta mágus volt.
- Vagyis nekromanta – javítottam ki.
- Igen, Nekrominta, én is ezt mondtam.
- Nem „minta”, hanem „manta”! Nek-ro-man-ta! – szótagoltam el neki, kissé már feszülten.
Itt az emberek még annál is hülyébbek, mint amilyennek kinéznek… hova a halál retkébe kerültem?!
- Igen, szóval ezzel a mágiával ellenünk fordította a halott társainkat. Borzalmas volt. ~ Nagyon megható… annyira leszarom, hogy az már fáj. – A falu lakosságának több mint a fele odaveszett. Aztán, mikor már minden reménytelenné vált, jött ő. Egy hatalmas, gyönyörű sason szállt le a magasból… olyan volt, mint egy angyal! – mesélte hatalmas imádattal, én pedig nem igyekeztem elfojtani egy látványos grimaszt. – Különleges erővel bírt: mágikus kapukat nyitott meg, amikből fura lények ugráltak elő.
- Csillagmágus volt – fűztem hozzá nyugodt hangon, de a fejemen lassan már egy ér lüktetett.
Elképesztő, hogy ez a nő mennyire gyökér és mennyire idegesítő. Komolyan mondom, én egy mazochista vagyok, hogy még mindig itt ülök…
- Igen, az. Szóval Lorenn egy rókaszerzet kapuját hívta elő ~ Nyitotta meg… -, akit Királynőnek nevezett. – A mellette ülő férfi köhintett egyet, mire változtatott a szavain. – Na, jó, igazából csak mi hívtuk így magunk között. Az igazi neve… az… ö… Vulnapuko volt.
- Az Vulpecula! – csattantam fel kissé indulatosan, ugyanis köztudottan allergiás voltam rá, ha valaki nem tudta egy csillagszellemem nevét, vagy csak egy társáét.
- Ó… tényleg. Na, mindegy. ~ Cseszettül nem mindegy! – Abban a kis állatban hatalmas erő lakozott… Egyetlen leheletével felperzselte a seregek felét. Ő volt a mi megmentőnk.
~ Micsoda összedobott sztori… mesélésre se kapna jobbat egy kettesnél, három „alá” jellel mögötte.
- Lorenn legyőzte a sötét férfit, s mielőtt elment volna, hagyott nekünk egy legendát. „Egyszer, ha majd a démonok újra visszatérnek, a Csillagok Kiválasztottja e földekre lép, s a Királynő újra elhozza népünknek a békét.”
- S valóban – vette át a szót egy harmincas éveiben járó férfi. – A démonok visszatértek, s vele együtt a Királynő is, hű Hercegnőjével az oldalán.
~ Nem vagyok az alattvalója!– üvöltöttem magamban. ~ Ha ez igaz… akkor az a nő nem egy pitiáner mágus lehetett. Valószínűleg sokkal erősebb, mint én.
- Rendben, eleget hallottam – álltam fel, majd Vul felé fordultam, és felemeltem a trónjáról. – Visszautasítom.
-Tessék?!– hördült fel mindenki egyszerre meglepetésében.
- Úgy nézem, maguk nem nagyon vannak tisztában a mágia világával. A csillagszellemek ereje a tulajdonosukéval függ össze. Szar elismerni, de én túl gyenge vagyok ehhez a feladathoz.
- De hát nálad van Vulpecula kulcsa! Csakis az nyitja ki a róka pecsétét! – kotyogott közbe egy srác a sátor ajtajából bepillantva.
~ Kulcs? Nocsak, ő már egy fokkal tájékozottabbnak látszik.
Nagyjából nálam egy-két évvel lehetett idősebb, és vagy egy fél fejjel magasabbnak tűnt. Fekete, kócos haja és zöld szemei voltak.
- Vulpecula-ból több is van – jelentettem ki határozottan. – Bárki más is lehet rajtam kívül kiválasztott. Ismerek egy másik lányt, aki szintén csillagmágus, és rendelkezik a Kis róka kulcsával. Ha nagyon akarják, megkérdezhetem, ráér-e?
- De…
- Hagyjátok, hadd menjen – jött egy hang az egyik sarokból. – Nincs szükségünk egy ilyen gyenge kis csitrire.
- Így igaz, valaki más sokkal jobb lenne erre a feladatra, nem, mint egy gyenge csit-… hogy mit mondtál?! – jutott el az agyamig a sötétségben álló lány hangja.
- Lauren, viselkedj! Nem beszélhetsz így a Hercegnővel! – csattant fel az öreg.
Hirtelen a sötétből egy szürke hajú, vörös szemű nő ugrott elő, elrugaszkodva a faltól, egyenesen felém. Csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy idejében sikerült kardot rántanom, és kivédenem a támadást. Pengéink egymásnak feszültek, monoton kattogásokkal, ahogy próbáltuk elnyomni a másik fegyverét, miközben dühösen néztem a szemeibe. Ezt ő csak pár közömbös pillantással viszonozta.
Kicsit megrándult az arcom, mikor éreztem, hogy jóval több erőt fejt ki, mint amennyit kinéztem belőle.
- Lauren! Ez már tényleg több a soknál! – dörrent felé az öreg, de a lány rá se hederített. – Azonnal fejezd be!
- Francokat! Nincs szükségünk egy ilyen gyáva féregre! Ő Hercegnő? Röhögnöm kell! Még arra sem képes, hogy pár démont elintézzen! Még az én erőm alatt is meggörnyed! Az ilyen inkább nevezhető söpredéknek…
- Te kis… - sziszegtem idegesen, ahogy jobban ránehezedtem a kardomra.
Vulpecula a pillanatnyi rémület után a lány lábához sietett, és a nadrágjába harapva próbálta eltávolítani előlem. Persze nem sok sikerrel járt.
- Nee-san, kérlek, viselkedj! Semmivel nem jutunk előrébb azzal, ha verekedést szítasz! – hallottam meg egy másik lány hangját, mire az ajtó felé fordultam.
Egy rövid, szürke hajú, ugyanúgy vörös szemű alakkal találtam szembe magam. Akár ikrek is lehettek volna ezzel a Lauren nevezetűvel, ha nem lett volna nála sokkal fiatalosabb az arca. Valahogy barátságosabb kisugárzása volt, mint a támadómnak.
A lány eleresztett egy „Ch” megjegyzést, majd elrántotta a fegyverét. Majdnem előre estem, de sikerült talpon maradnom.
Látva, hogy a kedélyek kicsit csillapultak, Vul gyorsan visszasétált a lábaim mellé, és felnézett az őt firtató, vörös szempárba. Nem sok jót ígért a pillantás. Lábammal magam mögé söpörtem az állatot, majd haragos tekintettel vizslattam a nálam legalább fél fejjel magasabb lányt.
- Ugyan már, fejezzétek ezt be. Igazán nincs szükség ilyen viselkedésre – lépett közénk a fiatalabb lány, óvatosan eltolva a nővérét a másik irányba. – Kérlek, bocsáss meg, Hercegnő. Nee-san kicsit túlreagálta a helyzetet – szabadkozott bűnbánó mosollyal.
- Hát… - fintorodtam el még mindig dühösen. – Elég nehezet kérsz…
- Ó, elnézést a faragatlanságomért. Lora vagyok, megtiszteltetés, hogy megismerhetlek titeket – mutatkozott be, ahogy enyhén meghajolt.
- Én Leanna vagyok.
- Milyen szép neved van! Illik hozzád. Te pedig a királynő lennél? – mosolyodott kedvesen, mire csak lenéztem a rókámra.
Vul érdeklődve szimatolt a levegőbe, füleit megmozgatva, majd közelebb lopakodott. Lora leguggolt, és kinyújtotta felé a kezét, mire a kis állat beledörgölte a fejét.
- Ez csikiz! – nevetett fel a lány, majd elemelte a kezét, és újra kiegyenesedett. – Megtelsz a bizalmaddal, Királynő.
- Lora, ne játszadozz. Gyerekesen viselkedsz – oktatta ki összefont karokkal a korábbi támadóm, mire a gyerek csak zavartan megvakarta a tarkóját.
- Sajnálom… elragadtattam magam.
- Semmi baj… - emeltem fel Vulpeculát, majd az ölembe vettem.
~ Elég régóta van itt… lassan ideje lenne bezárnom a kapuját, vagy elfogy minden varázserőm. Mindenesetre… ennek a nőszemélynek sikerült nagyon is feldühítenie – dongottam a csukott szemmel falat támasztó lányra nézve. ~ Most már csak azért is elvállalom a feladatot!
- Meggondoltam magam. Elvállalom – jelentettem ki, mire páran elég meglepetten néztek rám. – Megvédem a falut.
- Kös zönjük szépen! – hajoltak meg a vének és Lora egyszerre, Lauren viszont egy pillantásra sem méltatott engem.
- Kérlek, hadd mutassam meg a szállásotokat! – lépett közelebb hozzám Lora. – Biztos fáradt vagy már. Pihenj egy kicsit, csak éjjel szoktak ránk támadni.
- Rendben, köszönöm – feleltem, majd döbbenten néztem, ahogy a lány felemel egy vörös párnát, és a rókám elé nyújtja.
- Jöjjön, Királynő.
Köpni-nyelni nem tudtam. Mégis mi ez már?! Jó, hogy nem aranyozott lovas kocsit küldenek érte!
Vul válaszul magas hangon mordult egyet, legyintve a farkával, majd kimászott a karjaim közül, rá a párnára, onnan pedig legnagyobb meglepetésemre felugrott a vállaimra. Kényelembe helyezve magát elfeküdt, farkával körülölelve a nyakam, „sál üzemmódba” váltva.
- Nos, így is jó – nevetett fel a fiatalabb testvér. – Erre – intette nekünk, én pedig egy kisebb bólintással követtem, mialatt az öreg kezébe adta a párnát.
- V-várj, Lora! – hallottam meg az egyik korábbi srác hangját, és én is hátrapillantottam.
Pár lépéssel beért minket, majd rám nézett. Bizonytalanul pislogott párat jobbra-balra, majd meghajolt, aztán lenézett a szemembe.
Nem sokkal volt magasabb nálam, talán néhány centivel.
- Én… szeretném körbevezetni önöket a városban, Hercegnő! Kérem engedélyét erre!
- Először is, tegezz. Csak tizenhét éves vagyok.
- Igenis!
- Másodszor pedig, felőlem aztán… Gyere, ha nincs jobb dolgod – sóhajtottam fel megadóan.
- Köszönöm! – kúszott egy száz wattos vigyor a szájára, majd előre sietett pár lépést.
- Sai, legalább mutatkozz be! Ez így illetlenség – tette csípőre a kezeit Lora, mire a fiú azonnal észbe kapott.
- Ó, elnézést kérek – szabadkozott, ahogy ismét meghajolt. – Alex Sai vagyok. megtiszteltetés személyesen találkozom veletek.
- Leanna – mutatkoztam be neki is, bár kissé vonakodva.
- Én is veletek tartok – lépett közelebb egy magas, izmos testalkatú, olyan harmincas éveiben járó férfi. – Az öregek rám bízták a Királynő és a Hercegnő felügyeletét s biztonságát. A nevem Ryen.
~ Oh… fantasztikus… bébicsőszt is adtak mellém. Más he hiányzott az életembe…
Nem meneteltünk túl sokáig a faluban, talán három percig, mikor Lauren lefékezett egy nagyobb épület előtt.
- Itt is lennénk. A falu legnagyobb és legbiztonságosabb épülete. Nem érdemled meg, de örülj neki…
- Te meg fulladj meg – vágtam hozzá hasonlóan gorombán, mire pár szúrós pillantást küldött felém.
- Lauren, fogd vissza magad! A Hercegnővel beszélsz! – kelt a védelmemre Sai azonnal, nem, mintha igényt tartottam volna rá.
- Hercegnő a nagy szart! Mind itt fogunk megdögleni a hülye hagyományoknak és legendáknak köszönhetően! – csattant fel indulatosan, majd cifra szavakat morogva maga elé elindult előre. – Kicseszettül rühellem ezt az egész falut, rólad nem is beszélve, híres-neves „Hercegnő”! Visszamentem a szobámba.
- Nee-san, várj már! – kiáltott utána Lora, de eredménytelen volt a kísérlet. – Bocsássatok meg, de nekem mennem kell. A végén még valami hülyeséget csinál, ha nem figyelek oda rá. Sai, Ryen, kérlek, mutassátok meg nekik a szobát, és vezessétek körbe őket, rendben? Majd még jövök, vigyázzatok rájuk!
- Bízd ide! – kacsintotta a fiú, mire felsóhajtottam.
A fiatalabb testvért szintén pillanatok alatt elnyelték a falu régies épületei, én pedig egyedül maradtam ez hiperaktív kölyökkel és egy égimeszelővel. Fantasztikus…
- Kérlek, nézd el Laurennek ezt a viselkedést – nézett le rám a Ryen nevezetű.
- Túl paraszt hozzá, hogy szemet hunnyak felette… - jegyeztem meg grimaszolva.
– Menjünk be a házba – tette a hátamra a kezét, majd az ajtó felé terelt. – Elmesélem neked a történetüket, a hagyományainkat, amikre gondolt, és persze kicsit pontosabban, hogy mire számíts az éjszakai támadást illetően. Akkor talán jobban megérted őt. Sai, gyere te is. A falut nálad jobban senki nem ismeri, és a mágiával kapcsolatban is sok információval rendelkezel.
~ Mágia? Egyre jobban belezavarodok ebbe az egészbe… most akkor itt ismerik a mágiát vagy ne?! Azért ezt jó lenne végre tisztázni… már csak ezért is megéri beszélnem velük.
- Oké! – állt haptákba a gyerek azonnal, majd követett minket az épületbe.