Nerthus

Név: Nerthus
- ezt a nevet ismeri, amióta él, nem tudja mi az eredeti neve, de nem is érdekli
Nem: nő
Életkor: 21
Mágia: Fekete Mágia --Tatto Magic
Klán: Raven Tail
Kinézet:
- Magassága: 181 cm
- Testsúly:69 kg
- Szeme színe: zöld
- Haja színe: szőke --hosszú, copfba kötve,
- Bőrszín: fehér – napbarnított

- egy fekete kétrészes, egyszerű szabású ruházatot hord – Katt ide LINK
- ez felett egy tökéletesen passzoló fekete köpenyt hord, mely eltakarja az egész testét!

- egyszerű papucsot hord lábbeliként
- semmilyen ékszert és kiegészítőt nem hord!

Jellem:

Bár már 21 éves, igencsak gyerekesen képes viselkedni. Pont az a fajta ember, akinek minél jobban mondja az ember, hogy ne nyomd meg azt a piros gombot, annál jobban vágyakozik rá. Ez mellett igencsak nagyszájú, öntelt és arrogáns. Semmi sem érdekli ezen a világon, se a család, se a szeretett vagy éppen a gyűlölet, sőt a fájdalom a kegyetlenség, se semmilyen olyan dolog, ami sok emberben furcsa érzéseket kelt, hiszen ez nála mindennapos dolognak számít, számára egyedül Eurynome-ba (a tizenhárom leghatalmasabb démon egyike) vetett hite és az ő imádata áll az első helyen. Mindent azért tesz, hogy őt kielégítse, azért imádkozik, hogy fogadja őt a kegyeibe és arról álmodik, hogy egyszer képes lesz eggyé válni a démonnal. Éppen ezért senkit sem tisztel az istenén kívül és igencsak hamar kapja fel a vizet ha valaki öt meri sértegetni, bár az is igaz, hogy igencsak hamar felkapja vizet mindenen. Ez mellett pedig csak tetézi a tényt, hogy hidegvérű gyilkos, Hiszen bár őt

Felszerelés:
- jelenleg a ruházatán kívül nincs nála semmilyen más holmi.

Előtörténet:

Igazából a gyerekoromból semmire nem emlékszem. Se a szüleim arcára, se a nevükre, még a saját nevemet sem tudom biztosan és hiszen, hogy sosem fogom megtudni. A sötét alakok, kiket démonoknak hittem a Nerthus nevet adták nekem, de hogy miért, mi célból, azt sosem tudtam meg, hiszen még a nevem jelentését sem ismertem. Hosszú időt éltem le úgy, hogy a saját arcomat is homály fedte, sőt azt se tudtam, hogy létezik-e olyan hogy arc. Mindennap a sötét szobám falait kapartam, ahogy az egyetlen kis résen át ki akartam jutni abba a világba melyet még nem ismertem, vagy csupán csak elfelejtettem? –a sötét szoba egyetlen fényét, egy kis légjárat látta el fénnyel és tiszta levegővel- Hiszen lassan a reggel kezdődő és az egész napot felölelő sikoltozást, jajveszékelést és azt az imádkozást halottam, ahogy lassan összefolytak a napok és végül alig tudtam, hogy éjszaka van-e vagy talán nappal. És lassan a napfény selymes érzését is elfelejtetem ahogy a bőrömet marja a melegével és lassan elmémbe csak egyetlen egy név maradt meg, a név melyet minden nap újra és újra halottam. Eurynome… Eurynome… Eurynome.... ez volt az a név és lassan csak ezt az egy szót ismertem, nem akartam mást ismerni. És egy nap az Eurynome isten megszólított.

Eltűnt a sötétség és megvilágosodtam. Akkor úgy szemléltem a világot mind az újszülött kisbaba, amely csupán most most éli át az igazi természet első érintéseit. Minden új volt és ugyanakkor mégis ismerős. A szagok, a tárgyak tapintása és azok durvasága, az arcok látványa, a saját arcom látványa eszembe juttatta, hol is éltem egykoron. Eszembe jutott a kis faház, azzal az aranyos kis udvarral melyben mindig illatos liliomé nyíltak. Eszembe jutott az ajtó, melyen mindig beszoktam futni és mindig ugyanaz a bájos arc fogadott. A bájos arc melyre nem emlékszem, nem tudom milyen volt a látványa, a bőrének selymes tapintása, illata. Ez az emlék a sötét kis kalitkámban maradt, és csak egyetlen arc maradt meg bennem és csak arra emlékeztem. A bátyámé.

Hát igen, ő volt az egyetlen aki velem maradt mindvégig. Most is azon azon gondolkodom, hogy mennyire is mások vagyunk mi ketten. Már hamarosan öt éve annak a napnak mikor először... élőszőr Inkább újra megláttam őt. Még most is emlékszem mennyire féltem akkor, de ő megvédett. Megvédett annak ellenére, hogy még csak nem ismert. Azt mondta hogy az arcom pont olyan mind az anyjáé... ezek szerint hasonlítok anyámra. Ő mind emlékszik azokra a dolgokra, melyek nekem a kalitkába vannak zárva? De most már úgyis mindegy hiszen hallom a lépteket ahogy vízhangott vernek a kopár folyóson. Már tiz perce néma csend honol odaint. Vajon mit történhetett? Csend van. Néma csend. A bátyámra nézek, miközben eszembe jut a múlt, eszembe jut mikor először találkoztam vele. És folytassuk a történetet melyet elkezdtem....

Emlékszem, pont egy hét telhetett el azóta hogy szabadon engedtek. Szabadon járhattam a folyósokon kisétálhattam a barlangból melyet már otthonnak nevezhetem. Visszatért a szívembe a melegség, ahogy újra átélhettem a nap perzselését a bőrömön. Emlékszem mennyire fájt és mennyire boldoggá is tett egyben. Együtt imádkoztam Lord Yashin-hoz minden nap, ahogy lassan telt az idő. De nem halottam egy kiáltást sem, egy kérést sem. Olyan volt az egész mintha csupán álmodtam volna az egészet, de a tizedik napon...
Azon a reggelen másokat is láttam végre, velem egykorú gyerekeket, és mind olyanok voltak mind. Boldogok, hogy látnak végre gyerekeket is. De én még boldogabb voltam náluk, hiszen megláttam öt. Azt az arcot melyet az álmaimból ismertem és melyről egy felnőtt sem tudott. De bárcsak ne így találkoztam volna. De most már nincs mit szégyellni, hiszen megtettem azt melyet előtte sosem tettem volna meg, muszáj volt, hogy közelebb jussak hozzá, engedelmeskedtem felnőttek szavának, megettem amit kértek. Megtettük mind, megtették azok is akik életükben nem is gondoltak ilyen szörnyűségre, de hát nem is csoda, ahogy a találomra kiválasztott néhány gyerek feje a kezükben landolt elfogott mindkét a félelem, ami akkor természetes volt. Egyetlen egy parancs éltetett bennünket, azok a szavak visszhangzottak az elmémben „ Öljétek egymást, míg csak ketten maradtok!” És én engedelmeskedtem a parancsnak. Állatok voltunk, és egyben mégis emberek. Pásztor voltam aki a bikáit vágta le aznap gyorsan praktikusan precízen. És ahogy csak ketten maradtunk rádöbbentem.
Csak ezért a pillanatig éltem idáig. Megérettem azt amiért imádkoztam az elmúlt egy hétben. Amit hallgattam a sötétben. És ahogy a mellettem lévő fiúra néztem muszáj volt elnevetnem magam. Ő állt ott, bár ez nem volt kérdéses, hiszen egy vérből származtunk, ugyanazon képességekkel bírtunk. Ő volt az ikertestvérem. És abban a pillanatban halottam meg csak igazán Eurynome hangját.

Csend van, néma csend. Tisztán hallom még most is, ahogy a kulcs egy pillanat alatt eltűnik a zárban, ahogy az ajtó zárja megengedi, hogy feltáruljon az amit őriz. A kilincs lassan lesüllyed, ahogy unottan nézem az ajtót és alig várom, hogy kinyíljon. Tudom mi következik. Tudom ki az, hogyan néz ki, tudom miért jött és azt is hogyan fogja közölni. Mindig ugyanazt mondja, még a hanglejtése is ugyanaz. Unalmas és mégis izgalmas figura, aki felcsigázza az embert. És én ennek az embernek hálás vagyok. Ő mutatta meg életem eddigi legnehezebb ellenfelét, he, pontosabban életem második emberét, akit Eurynome ígértem, de őt még én sem tudtam legyőzni. Legyőzni? Miket beszélek, együttes erővel sem tudtuk megsebezni. Milyen ironikus ez az alkalom, az első ember, épp most jön be az ajtón, és egy éve ő mutatott be a másodiknak. De hogy is hívták? Emlékszem délután volt, és alig egy hete lehetünk itt, mikor őhozzá vezetek. Azt mondták letesztel minket, de ő nem volt ember. De kár szót vesztegetni róla, már meghalt és nem a kezem által. Nos te névtelen hős balszerencsés voltál, hogy lelkedet nem becstelen istennő fogadta keblére. De aki most itt van, őneki még megvan a lehetősége, hogy őt szolgálja halála után. ÉS lám az ajtó kitárult ….

De térjünk vissza a múlt egy pillanat erejéig. Négy éve, igen négy éve van már annak, hogy vele találkoztam. Az emberrel aki felnyitotta a szemem. És így visszagondolva milyen ostoba is voltam akkor még, elhittem őreink minden szavát, ahogy szárnyaik alatt lassan elsajátítottam a mágia alapjait. Nem volt nehéz, de mégis bonyolult. Csupán gyerekeke voltunk, kamaszok, akik vérben fürödve nevelkedtek. Máshoz sem értetünk, csak a saját kezünket hasznlni, kioltani más emberek életét, kibelezni őket, elvágni a nyakukat, eltörni a csontjaikat. Mindenki másban volt jó, de én mindenben. Megtanítottak a mágiára, hogyan használjunk az istennő által adott ajándékot. Rajok, festmények, melyek élnek. Mozognak, üvöltenek, csúsznak a porban és ölnek ha mi úgy akarjuk. Nem tudom, nem emlékszem mennyi ember halt már meg, nem tudom, hányszor rontottuk el, hányszor térdeltünk a mocsokban büntetésként, korbácsoltak minket véresre és imátkoztunk azért, hogy soha ne érjen véget ez az élet. De becsaptak minket, csupán az erőnk kellett nekik a gazdagsághoz. És mindehhez Eurynome nevét vették alapul, félredobva a tanításait, becsapva minket és mindazokat akik buzgón követték őt. De nem sokáig tartott ez a játszadozás. Az isten megbüntette őket, elküldve hozzánk a szent tanítványát. Tisztán emlékszem arra az arcra, de a neve valahogyan elveszett a sötétben, a férfi, aki teljesen szívébe fogadott Eurynome. Sosem felejtem el azokat a szavakat, melyeket mondott és felnyitották a szemem.

„ He? Csak ennyi? O ember te aztán tényleg szégyent hoztál Eurynome nevére… – hallottam a szavait, ahogy akik eddig bíztak az istenben cserben hagyták és gyáván elfutottak és isten pásztorra levágta őket, mint a birkákat. Csak mi nem mozdultunk. Nem féltünk, hiszen tudtuk, hogy ha meghalunk Eurynome a szívébe fogad majd minket- … hát ti meg? Nem féltek? He kérdeztem valamit gyerekek! – kiabálta a férfi, de arcunk sem rebbent, csupán imádkoztunk némán és vártuk, hogy a halál eljöjjön- … he ti aztán tényleg bajosak vagytok, de a megölésetek nem csillapítaná Eurynome étvágyát. Inkább menyetek és éljetek úgy mind ahogy eddig, de ne feledjétek kölykök, gyilkoljatok meg mindenkit, akiket alkalmasnak találtok rá. – csak ennyit mondott, otthagyott minket és az egész eddigi életünk semmiségnek tűnt.”

„Én félek nővérkém! Most mit tegyünk? MI lesz velünk? Nem tudok semmit sem... - fogta a fejét az a szerencsétlen, akit öcsémnek neveztem eddig, de akkor ott, már elegem volt abból, amit csinált. Így visszagondolva, talán rajta adtam ki a dühömet. Addig ütöttem őt, míg tudtam, a bőr lejött a kezemről, csak vér és a bőr foszlányok egyvelege a ragadós masszává állva össze jelezte, hogy már nem ütök mást, csak azt a pépes valamit ami a fiú arcából maradt. Haj, milyen kár volt, élveztem, újra a saját kezemmel ölni, nem a mágiával. Otthagytam mindent és szabad voltam, végre szabad.

Két éven keresztül, azóta a nap óta, csak gyilkoltam. Parasztokat, kereskedőket és majdnem mindenkit, aki az utamba került, pont mint régen, ha kiengedtek a minket a zárkánkból, de most, hogy szabadok voltunk, nem volt célja az életemnek. Egyedül maradtam a napvilágban. Egyedül Eurynome istennek éltem most már. Csak azért éltem, hogy ő elégedett legyen velem. Több száz ember lelke adatott az istenünknek és egy nap összeakadtam vele, aki-t nem tudtunk feláldozni neki. Ő volt az első ember, akit nem tudtam megölni, akárhogy akartam. De mégis meglátot bennem valamit és megmutatta, hogy hogyan lehetek még elégedettebb az élettel. Mágusokat ölni, igen az a csodásabb és élvezetesebb móka lesz. De most csak olyan vagyok, mind egy idomitott kígyó. Engedelmeskedek a parancsnak, de ha szükség lesz megmarom azt, aki az ételt adja.

ÉS most már mindent tudtok. Az ajtó kinyílt és az ember, akit én annyira utáltam belépett. Magas és vékony test, ezüstös kincsek? Ebből a szögből úgy tűnik és a szemüvegén megcsillan a fény. A férfi, aki egy irányt mutatott nekünk. Csak ölnünk kelet, amikor mondta és most biztos azért jött. Lassan belépett, ahogy ránk nézett és elmosolyodott már tudtam, hogy újra csak vért kell ontani.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A Tattoo Magic: Drawing /Tetoválás mágia: Rajzolás/ -hoz a három kért kép, mely a tattoo-kat ábrázolja. 1. kép // 2. kép // 3. kép a hozzá való leírások, mérteket, majd Pm-ben megbeszélem Gray-el!