Reigen Hawkins

Bele telt pár másodpercbe, mire feleszméltem és megmozdultam.
- Niata! – ordítottam és odarohantam hozzá. Térdre rogytam mellé és ébresztgetni próbáltam. Felemeltem a fejét és az ölembe vettem. Kisöpörtem a haját az arcából. Ekkor közelebbről is szemügyre tudtam venni a furcsa fekete jelet, ami pulzált. Nem csak a homlokán volt. A haja alatt tovább terjedt a fején, de azt már nem tudtam meddig. Szólítgattam és ébresztgettem, de semmit nem csinált.
- Valaki segítsen már! – ordítottam fel kétségbeesetten, de mindenki csak elnézett, vagy a cipőjén kezdett el keresni valamit. Középen azonban szétnyílt a tömeg és egy fekete köpeny libbent. Stover lépett be.
- Mi történt itt? Ó… - szólt végül, mikor észrevett minket.
- De jó, hogy itt vagy, Stover segíts rajta! Nem tudom mi történt. Egyszer csak sikoltozni kezdett és összecsuklott!
- Tudom…
- Mi? – kaptam fel a fejemet.
- Nézd Reigen. Nem segíthetünk rajta.
- Hazugság! Ez nem lehet igaz…
- Reigen. Tegnap feljött a mesterhez és elmesélt mindent. Pont ott voltam én is. Ez egy Morut átok. Nagyon gonosz és erős fekete mágia. Sajnos nincs rá ellen mágia se bármilyen gyógyítás. Ezt ő is tudta. Tisztában volt vele, hogy… - szorult el a hangja – hogy nincs sok ideje hátra. Viszont az utolsó napjait itt szerette volna tölteni. A céhvel és veled, a régi jó barátjával, ahogy tegnap mondta.
- De… ez lehete…
Ekkor mennykőcsapásként jött belém a felismerés.

- Jaj ne, már ennyi az idő? Még beszélnem kell Goldmine bácsival, meg vissza kell mennem a szállásomra.
- Miért nem kérsz te is egy szobát a céhben?
- Jó nekem így.

Nem akart hosszú időre szállást magának, csak ideiglenest…

- Sziasztok! Bocsánat a késésért csak elaludtam, aztán meg öltöztem és megcsináltam a hajamat!
Odasietett hozzánk. Mire elért az asztalhoz addigra felálltam a székről, ő pedig azonnal megölelt. Hosszú másodpercekig szorított magához, mintha megint most találkoztunk volna hosszú évek óta először. Még egyszer erősen magához szorított, aztán lassan elengedett és mosolyogva rám nézett, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Utána Nokinerk-hez lépett, beletúrt a bundájába és vakargatni kezdte. Ekkor a szőrös kis teremtmény lerakta az asztalra a könyvet, félig behunyta a szemét és olyan hangot adott ki, amit még életemben nem hallottam tőle. Niata őt is szorosan magához ölelte, aztán felállt a térdelésből.

Nem hosszú idő óta nem látott ölelés volt. Hanem búcsúzó…

Ekkor egy kabátját felvevő ember által keltett lágy szellő meglibbentette a haját, ami eddig teljesen eltakarta a jobb szemét. Láthatóvá vált így a másik szeme is, viszont mintha valami fekete jelet is láttam volna a homloka sarkán.
- Az meg mi volt?
- Ó semmi, semmi, csak volt egy apró összetűzésem egy mágussal odaát és azóta van meg. De semmi jelentősége sincs. Nem kell törődnöd vele – legyintett egyszerűen és gyorsan megigazította a haját.

Miattam hazudott. Nem akarta, hogy tudjam…
- Nem… nem… nem… Ez nem történhet meg! – kiáltottam fel, de az arcomon vastagon csorgott le a könnyem. Együtt töltöttük a gyerekkorunkat, aztán elment. Akkor is fájt, de tudtam, hogy visszafog jönni. Nem akartam újra elveszteni. Senkit nem akartam elveszteni. Akkor megfogadtam, mikor apa meghalt. Soha többé senkit.
- Stover kérlek csinálj valamit! Te olyan sok mindent tudsz kérlek mentsd meg!
- Sajnálom, de én is tehetetlen vagyok… - sütötte le a szemét – Ez az átok meghaladja a mágiámat…
- De… de akkor biztos ismersz valakit, aki tud segíteni!
- Nem létezik erre semmilyen gyó… - hirtelen megakadt a mondandójában és elgondolkozott.
- Mi az?
- Eszembe jutott valami, de nem hiszem, hogy működne…
- Nem érdekel! Csak próbáljuk meg!
- Egy barátom nem rég épített egy gépet, ami talán segíthet rajta. De ez csak elmélet…
- Nem érdekel! Menjünk hozzá! Azonnal!
Stover nagyot sóhajtott és közelebb lépett hozzánk. Rátette a vállamra a kezét, a másikat pedig kinyújtotta Nokinerk felé, aki abban a pillanatban közelebb csúszott hozzá, míg hozzá nem ért a másik kezéhez. Hirtelen egy rántást éreztem magamon és nem tudtam se kifújni a levegőt, se pedig beszívni. Csak pislantottam egyet és teljesen más helyen találtam magam. Körbe néztem és egy fehér csempés, halványzöld falú hosszú szobában találtam magamat. Körülöttem mindenhol gépek és lakrimák álltak. Egy fehér köpenyes, narancssárga hajú fickó lépett elő. Homlokán egy hegesztő szemüveget viselt, arca meglehetősen kormos volt, a kezén pedig egy-egy védő kesztyűt hordott.
- Stover? Mi ez az egész? Kik ezek?
- Szükségünk lenne az új gépedre. A lány haldoklik.
- Fektessétek fel az ágyra megvizsgálom.
Felemeltem Niata-t és az említett orvosi bútordarabra helyeztem. A fickó előhúzott a zsebéből egy szár nélküli szemüveget és az orrára illesztette. Elképzelni sem tudtam, hogy maradhat az fent, talán valami tapadó mágia van benne. Mást nem tudtam elképzelni. A férfi vizsgálgatni kezdte Niata-t. A csuklójához tette az ujjait és számolni kezdett. Bele nézett a szájában, majd felhajtotta az egyik szemhéját és belevilágított a szemébe. Ezután vándorolt fentebb a homlokához, ahol észrevette a jelet.
- Ez nem lehet… Ez tényleg…? – széthúzta a haját és a fejbőrén próbálta kibogarászni a jel többi részét.
- Igen, pontosan az… - szólt szomorú hangon Stover.
- Kizárt, hogy működjön. Azt hittem másról van szó, de így nem.
- De miért? – csattantam fel.
- Az átok túl erős, ez így öngyilkosság lenne.
- Öngyilkosság? Milyen gép ez, nerk?
- Ezekiel egy olyan gépet épített, mellyel képes valakinek a tudatát és varázserejét egy másik emberbe átültetni ideiglenesen.
- Így van. Az emberek legtöbb problémája a tudatából ered. Persze lehetnek külső tényezők is, de a gép segítségével materializálódik az alany tudata egy másik dimenzióban, ahova egy másik ember betud lépni és megszűntetheti a kívánt komplikációt.
- Egy másik dimenzióba, nerk? Ez elég valószerűtlen.
- Nem éppen. Ez pontosan olyan, mint mikor valaki lecserélő mágiát hajt végre. Ugyebár a mágus a tárgyakat egy másik dimenzióban tárolja. A gép is ezt csinálja, csak az alany tudatával.
- Nem tudom miről van szó, de csináld.
- Mint mondtam ez öngyilkosság. Ez egy roppant erős átok. Még belegondolni sem merek miként manifesztálódhat egy Morut átok. Ez a legsötétebb fekete mágiák közé tartozik. Akárki lép be oda, arra biztos halál vár.
- Nem érdekel, én bemegyek.
- Ez öngyilkosság! Nem engedhete…
Nem bírta befejezni a mondatát, mert ekkor neki rontottam és elkapva a nyakánál a ruháját belepasszíroztam a falba.
- Nem hagyom meghalni a barátomat! Ha csak egy kis esély is van rá, hogy megmenthessem hajlandó vagyok az életemet is odaadni. Nem érdekel mi lesz velem, ha segíthetek neki! Vagy hajlandó segíteni, vagy addig verem a fejét a falba, amíg jobb belátásra nem bírom! – ordítottam a képébe. A dühtől már teljesen elszálltam a normál önmagamtól.
- Jobb lesz, ha megteszed Ezekiel. A fiú hajthatatlan. Hidd el nekem.
A köpenyes férfi Stover-re nézett aztán a szemembe, végül nagyot sóhajtott.
- Rendben van. Próbáljuk meg – tolta fel a szemüvegét, ami megcsillant a fényben. Elengedtem a ruháját, amit ő azonnal megigazított és elviharzott egy másik szobába. Onnan pedig egy lefedett valamit gurított ki és állította meg Niata mellett. Lerántotta a leplet és egy gépezett bukkant elő. Rengeteg villogó lakrima állt ki belől és megannyi kar meg fogantyú díszítette. Belenyúlt a gép mögötti kis részbe és egy sisakszerű valami emelt ki, aminek a tetejéből egy vezeték a géppel kapcsolta össze. A sisakot Niata fejére illesztette és abból azonnal kígyózó vezetékek indultak ki és kapcsolódtak rá a különböző testrészeire. Ekkor a gép egyik oldalán egy lakrima világítani kezdett és egy zöld képet vetített ki, amin egy neon zöld csík látszódott, amint ugrál.
- Az mi?
- Az a szívverésének a mintája. Ne aggódj, te is kapsz mindjárt.
Újabb képek jelentek meg és mindegyik valami más mutatott. Ezekiel még állítgatott valamit, aztán kiment a szobából és előhozott egy másik ágyat, amit Niata mellé pakolt le.
- Feküdj fel ide.
Eleget tettem a kérésének, aztán én is kaptam a fejemre egy hasonló szerkezetet. Abból ugyanúgy kijöttek vezetékek, amik a végtagjaimra, a nyakamra és a mellkasomra kapcsolódott. Hideg és ragacsos érzés volt az egésze. Szívesen pattantam volna fel, de megembereltem magamat. A gép másik oldalán megjelentek az én adataim is.
- Gondolom felesleges hangsúlyoznom, hogy ez mennyire veszélyes és rákérdeznem, hogy nem gondolta-e meg magad?
- Így van.
- Rendben, akkor vágjunk bele. Kíváncsi vagyok mire képes ez.
- Várjon, még ki sem próbálta a gépet, nerk?
- Még nem.
- De…
- Nem baj, csináld! – szakítottam félbe ingerülten Nokinerk-et és szóltam rá a köpenyesre. Ő némán végigmérte a jelenlévőket, végül a tekintete Stover-nél megállt, aki lassan bólintott.
- Nos rendben, de ha bármi komplikáció lép fel… Áh, úgy is feleslegesen beszélek itt neked. Egy dolgot tarts inkább észben. Bár csak a tudatod kerül át, ha az meghal te is. A test nem élhet tudat nélkül.
- Értem. Kezdjük.
- Hát jó… - sóhajtott Ezekiel és a géphez lépett. Én lehunytam a szememet, ő pedig ha jól hallottam meghúzott egy kart. Én csak vártam és vártam, de nem történt semmi. Kinyitottam a szememet, hogy szóljak neki nem működik az a vacak, de nem a szobában voltam. Még csak nem is feküdtem, hanem álltam. Egy nagyon különös helyen találtam magamat. Egy lila mezőn álltam körülöttem pedig kristály darabok lebegtek. Fölöttem óriási színes pillangók repkedtek. Elindultam szétnézni jobban. Ahogy haladtam egyre hidegebb lett, majd forróság öntött el. A hőmérséklet úgy ingadozott, mintha valaki egy hőszabályzóval szórakozott volna. Ahogy haladtam a fű egyre száradtabb lett, a fák elkorhadtak, az ég elszíneződött. A földön mindenhol undorító kinövések nőttek, amik lüktettek és terjedtek egyre távolabbra mérgezve egyre jobban a területet. Hirtelen egy hatalmas kastéllyal találtam szembe magamat, de ami leginkább meglepő volt, hogy fejjel lefelé állt. Felnéztem és a „plafonon” ugyanúgy szilárd talaj volt látható. Csettintve az ujjammal megjelent alattam a lángoló felhőm és a magasba emelt. Felreppentem egészen a kapuig. Azt kinyitottam és berepültem a hatalmas építménybe. Meglepő módon a szobák és a berendezések, már helyesen álltak. Persze a kastély nézőpontjából fordítva, de nekem jó volt így. Szobákon kezdtem áthaladni, ám mindegyik egyforma volt. A sokadik után már elgondolkodtam, hogy egyáltalán haladok-e bármerre is vagy csak ugyanazon az egy szobán haladok át újra és újra. A következő ugyanolyan szoba mégis más volt. Egy ajtóval több volt, mint eddig. Az egyenes irány helyett, most oldalra fordultam és hozzányúltam a kilincshez, hogy kinyissam az ajtót, de az szétolvadt a kezemben. Megpróbáltam nyomi az ajtót, de nem engedett. Ekkor jött el a pillanat, hogy berúgjam. Az ajtó zárja engedett és az egész tárgy kiugrott a helyéről és a földre dőlt. Egy hatalmas terembe kerültem, ahol ott állt Niata és mellette pedig egy fekete alak. Hatalmas pupilla nélküli szemei inkább tűntek foltnak, mint látószervnek. Széles száján rengeteg fog sorakozott, de azok egybe olvadtak a fejével. Az egész test olyan volt, mintha csupán fekete izomrostokból állna. A fejéből és különböző testrészeiből is kikandikáltak ezek a rostok és kígyózó mozgással táncoltak a teste körül. A jobb kezéből nyúlványok nőttek ki és tapadtak Niata fejére, pont ahol a jelnek kellett volna lennie. A lény észrevette, hogy beléptem és széles vigyor terült el az arcán.
- Azonnal engedd el!
Érdekes módon a lény eleget tett a kérésemnek, de nem miattam. Niata mögött egy fekete nyúlván nőtt ki a falból és ragadta magával, aztán eltűnt.
- Niata! – kiáltottam utána, de már sehol sem volt. A lény felém tartotta az ujjait, amik hosszú csápokká nőttek és elkapott velük. A nyakamra, a derekamra és a karjaimra fonódtak. Fuldokolni kezdtem, aztán elhajított és beleépültem oldalt a falba.

A teremben Ezekiel idegesen figyelte a kijelzőket. A fiú jelei megváltoztak. A szívverése gyorsulni kezdett a teste pedig hirtelen köhögésnek kezdett, majd levegő után kapkodott.
- Mi történik, nerk?
- Úgy látom összetalálkozott a Morut manifesztálódásával…
- Tehetünk érte valamit? – kíváncsiskodott az idősebb fekete köpenyes férfi.
- Az égvilágon semmit. Teljesen magára van utalva.

Köhögve másztam ki és estem a földre. Feltápászkodtam, de pokolian fájt a hátam, amivel tompítottam a becsapódást.
- Engedd el Niata-t! Tűnj innen el! – kiáltottam, de csak vigyorgott rám. Újra felém csapott a csápjaimmal, de most sikerült gyorsabban reagálnom és elugrottam előle. Vetődés közben hozzá vágtam egy tűzlabdát, de egyszerűen félre állt előle.
Végig gurultam a földön és egy nagy körben futni kezdtem körülötte, közben soroztam mindennek, amim csak volt. Szürke ököl formájú széllökést küldtem rá. Kihegyezett kőtüskéket lőttem rá. Lángoló tűz labdákkal lövöldöztem, de egyik sem használt. Mindegyiket kikerülte, gyakorlatilag el sem mozdult a helyéről.
Felemelte az egyik kezét, amiből fekete csápok nőttek és formáztak a kezéből egy hatalmas kalapácsot. Elrugaszkodott, aztán eltűnt a szemem elől. Legközelebb már előttem bukkant fel.
~ Gyors…
A kalapács kezével teljes erővel mellkason vágott, amitől abban a pillanatban kiszaladt az összes levegő a tüdőmből én pedig hanyatt repülve átszakítottam a falat. Ennyivel azonban nem úsztam meg. A másik kezével előre nyúlt, mintha csak gumiból lett volna és megragadta a nyakamat. Azonnal visszarántott és belepasszírozott a földbe maga elé. Felemelte a kalapácsos kezét és a hátamra ütött. Ezt addig folytatta, míg alattam át nem szakadt a padló és az alattunk lévő terembe nem estem.
A földről megpróbáltam feltápászkodni, de csak négykézlábra tudtam állni. Köhögő roham tört rám és jó nagy adag vért köhögtem fel és köptem a földre. Megtöröltem a számat és erőt véve magam felálltam. Felnéztem a fölöttem lévő lyukra, ahol a lény vigyorgott rám, mintha azt nézné, hogy szenvedek. Ám amint felálltam az alkarjaiból kicsúszott két-két penge, aztán leugrott hozzám. Azonnal felöltöttem a kezemre egy Stone Gloves-t, a másikkal pedig egy tűz labdát dobtam rá és ezúttal el is találtam. Fellángolt és visításba kezdett, ám a lángok hamar elapadtak és csak a füstölő teste maradt meg. Szemeit összehúzta és a vigyorgás, vicsorgásba csapott át. Előre rontott és körívesen vágott. Lehajoltam előle, de a másik kezével pedig szúrt. Az utolsó pillanatban sikerült megállítanom a kővel borított kezemmel. A penge belefúródott a tenyerembe, majd szétfolyt és beterítette a teljes kezemet. Akárhogy próbáltam, nem tudtam szabadulni a szorításából.
- Bakker!
A lény újra vigyorgásba kezdett és felemelte a szabad karját. A penge visszahúzódott az alkarjába, aztán kinyújtotta az ujjait felém célozva őket. Ekkor pánikszerűen próbáltam már szabadulni, de nem sikerült sehogy se. Tűz labdákkal kezdtem dobálni, de nem ártott neki. Egy pillanatra fellángolt, majd a tűz kialudt és csak füst szállt fel. Abszolút nem tanúsított semmilyen fájdalmat, mintha kevésbé érezte volna meg, mint azelőtt. Ez a tény csak még jobban megijesztett. Az ujjait meredten célozta rám, aztán hirtelen megnőttek és átszúrta rajtam mindet.

A fehér köpenyes férfi egy véres rongyot tett le, amivel a fiú száját tisztította meg, miután felköhögött egy adag vért.
- Ez meg mi? - kérdezte inkább magától, mint a szobában lévőktől, mikor észrevette, hogy a fiú ruhája elkezdett átázni. Egyből látta, hogy nem izzadság lehetett, mert teljesen eltérő helyeken bukkantak fel a foltok és elszínezték a fekete felsőt. A férfi szeme elkerekedett. Azonnal odaugrott és megragadva a pólót egy mozdulattal kettétépte a fiú felsőtestén.
- Úrísten!
Öt lyuk alapú sebet pillantott meg, amiből bugyogott elő a vér. Egy-egy a vállakban, egy az oldalán és másik kettő a felkarokon. A zsebéből előhúzott gyógyászati eszközöket és neki látott a sebek ellátásának. Hosszú percek kemény munkája után sikerült elállítania a vérzést.
- Mi történt? – érdeklődött aggódóan Stover.
- A gép fejlettebb, mint ahogy azt képzeltem. Úgy tűnik a tudat sérüléseit a test reprodukálja.
- Akkor…
- Igen. Az esélyei egyre csak csökken. Le kell kapcsolnu… - lépett volna a géphez, de valami nem engedte. Egy kéz fonódott a köpenye szélére és nem engedte, hogy tovább haladjon.
- Ez lehetetlen. Erre, hogy lehet képes? Nincs is tudatánál…
- Több van a fiúban, mint hinnéd.

Felordítottam fájdalmamban. Az ujjak nem egyszerűen megszúrtak, szabályosan átlyukasztottak és mögöttem a falban robbantak be. A vér végig csorgott e testemen és a földön egy kis tócsába csöpögött. Folyamatosan ordítottam a fájdalomtól. A lény szadista módon élvezte, minden egyes kínlódásomat. Lassan elkezdte kihúzna belőlem az ujjait, ami még jobban tetőzte a fájdalmamat. Nem tudtam megállni, hogy ne ficánkoljak közben, de az csak tetőzte a fájdalmat. Azt hittem nem bírom ki, de akkor már eltávolította belőlem és elengedett. A kezemről leestek a szikla rögök én pedig térdre rogytam. Minden egyes mozdulatom fájt, de nem engedtem, hogy összeessek.
~ Nem adhatom fel. Le kell győznöm! Bármi áron!
Kihúztam az egyik lábamat térdelésből és magam elé támasztottam, hogy felkészüljek a lassú felállásra. Ekkor egy ütés érkezett, én pedig végig szántottam a földet. Még ekkor sem lélegezhettem fel, mert újabb ütéseket kaptam be a földön. Megragadt és mint valami rongybabát úgy dobált ide-oda. Ütött-vágott ahol csak érte. A testem már pokolian fájt és a vérző sebeken kívül számos helyen lila foltok színezték a bőrömet. Egy ütéssel a földre küldött, majd futásnak eredt. Előttem nem sokkal felugrott és mikor felém ért, a lábai kinyúltak és páros lábbal a gyomromba taposott. Átszakítottam a padlót és az alattam lévő szobáét is. Iszonyú hányinger tört rám és szédülni kezdtem. Vonaglani kezdtem a földön.
A lény leugrott, aztán megállt előttem és élvezettel nézte a szenvedésemet. Lehajolt hozzám és megragadta a nyakamat. Fölemelt egészen a fejéig és még így is a föld fölött lógott a lábam. Közel húzott magához és mélyen a szemembe nézett.
- Most pedig…ideje…meghalnod – szólalt meg mély hörgő hangon kiélvezve minden egyes szót. Ezután eltartott magától és hátrahúzta a szabad kezét. Az ujjait összezárta egy egyetlen pengét formált belőle. Magatehetetlenül lógtam és nem tudtam semmit se tenni. A pengén a fény megcsillant és előre szúródott egészen a hasfalamba átszakítva hátul a pólómat és a testemet. Szinte azonnal ki is rántotta belőlem és elengedett én pedig a földre zuhantam.
Fázni kezdtem. A világ pedig sötétedni…

- A pulzusa az egekbe szökött! Az állapota egyre romlik, valamit tenni kell, mielőtt…
A kép mely a fiú szívverését jelezte egyre jobban csak ugrált, majd hirtelen csak egy egyenes csíkot húzott maga után és folyamatos sípolást hallatott a pittyegés helyett.
A köpenyes férfi elképedve nézte a képet, aztán lassan lesütötte a szemét.
- Meghalt.
- Nem. Nem halhatott meg, nerk. Ugye nem? – nézett fel kétségbeesetten Nokinerk Stover-re, de ő nem válaszolt. A szőrös kis állat azonnal odatotyogott Reigen mellé és felmászott az ágyra.
- Reigen! Nem hallhatsz meg. Nem hagyhatod itt a barátaidat, nerk! Mi lesz így az álmoddal?! Mi lesz így az ígéreteddel?! Nem hallhatsz meg, nerk! Élned kell!
Stover is odalépett az ágyhoz és rátette a kezét a fiú vállára. Reigen másik keze pedig az ágyról lelógott, de egy másik ember kezére kulcsolódott, akinek úgyszintén lelógott a szomszédos ágyról.
A sípolás abbamaradt. Pity. Pity. Mindenki felkapta a fejét és a képre szegezte. Azon a vonal aprókat ugyan, de határozottan ugrálásba kezdett. Pity-pity. A vonal erősödni kezdett és határozottabban ugrált.
- Ez egyszerűen lehetetlen. Ilyen nincs!
- De van, nerk! Ő nem halhat meg csak úgy! Gyerünk adj bele mindent, nerk! Le tudod győzni!

Hirtelen felpattant a szemem. Nokinerk hangját hallottam és egy pillanatra, mintha Niata-t is éreztem volna. Lassan komótosan felkeltem. A fájdalom és a félelem egyaránt tovaszállt belőlem. A lény eddig távolodott tőlem, de amint felkeltem hirtelen megdermedt. Megfordult, de lefagyott az arcáról a széles vigyor, amint meglátott. Felvisított és felém csapott az ujjaival. Kitértem előlük és ráfogtam a jobb kezemmel és rántottam egyet rajta. A bal kezemet pedig hátrahúztam és köveket idéztem köré, amik kesztyűként borították be. Ökölbe szorítottam és teljes erővel képen töröltem, mikor elért hozzám a feketeség. Az ütés erejétől hátra szállt és átszakította a falat.
A lángoló felhőmet magam alá idéztem és utána repültem. Egy vízkígyóval visszarántottam és újra behúztam neki egyet.
- Nem… fogom… hagyni… hogy… elvedd… tőlem… egy… barátomat!
Minden egyes szó egy újabb ütést jelentett. Az utolsó támadásnál már hagytam, hogy hanyatt szálljon és beépüljön a falba. Kő tüskéket idéztem, azokat pedig széllökéssel felgyorsítottam és úgy lőttem rá. Valósággal felnyársalták és a falhoz szögelték.
Fölemeltem a kezemet és egy tűzlabdát kezdtem el növelni, minden varázserőmet és érzésemet beleadva.
- Nem hagyom, hogy egy társam is meghaljon!
Eldobtam a tűzlabdát az pedig eltalálta és tolni kezdte befelé még jobban a falba, közben pedig égette. A vastag kő átszakadt és a tűz gömb elragadta magával a fekete átoklényt. A lyukon keresztül rálátást nyertem a szabadra, ahol a sötét területek fokozatosan halványodni kezdtek, végül pedig eltűntek. Az égről a sötét felhők eltűntek és előbukkant a ragyogó nap, verőfényes sugaraival. Lehunytam a szememet és mikor újra kinyitottam az ágyon találtam magamat. Nokinerk ült a mellkasomon könnyes szemekkel és hozzám dörgölte magát. Oldalra néztem, ahol a másik ágyon Niata is kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Kinyitotta a száját és bár hang nem jött ki rajta a szájmozgásról mégis egyértelműen lelehetett olvasni egy szót. „Köszönöm”

Storver és Ezekiel eközben átvonult a szomszédos szobába és megálltak egy ember méretű bordó lakrima előtt. A lakrimába csövek vezettek fölötte pedig egy mágikus pecsét forgott. A kristályon belül pedig egy fekete füstszerű valami gomolygott.
- Sikerült kinyerni?
- Igen, teljesen. Minden úgy alakult, ahogy mondtad.
- Bevallom volt egy olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy nem sikerül.
- Igazad volt.
- Miben?
- Tényleg több rejlik a fiúban.
Stover halkan felnevetett.
- Igen. Az apja vére…


A Murot fizikai alakja

Egy új remény

– Baj van! Baj van! Hű mekkora baj van! - ordítottam torkaszakadtából miközben végig futottam a folyosón. Előttem jó néhány méterrel egy ajtó tárult fel nyikorogva és egy szőrös alig egy méter magas lény. Hatalmas fekete szemeit kérdően meresztette rám.
– Mi történt, nerk?
– Csak fuss! - kiáltottam és amint mellé értem megragadtam a kis pracliját és rohantam tovább húzva magam után.
– Elmondanád végre mi történ, nerk? - türelmetlenkedett partnerem. Azonban mielőtt még a kérdésére válaszolhattam volna mögöttünk a folyosó egy távoli elágazásából berobbant valami hatalmas lény. A hatalmas medveszerű bestia alig fért el a járatban. Észrevett minket és felbőgött, amibe még a falak is megremegtek. Fújtatva rohamozásnak indult, közben pedig vadul csapkodta a falat tüskés csontpáncéllal borított mancsával. Mögött kövek potyogtak és ajtók szakadtak be.
– Honnan került ide ez az izé, nerk?!
– Ez egy alakváltó!
– Honnan veszed, nerk?
– Láttam mikor átváltozott. Emlékszel arra, amikor valaki iszonyúan elgyepál és te találtál meg utána aztán pedig két hétig feküdtem a kórházban?
– Igen.
– Na ő volt az - böktem a hátam mögé
– De hát azóta már sok idő telt el, nerk! Erősebb lettél!
– Az a baj, hogy ő is!
Mögöttünk az alakváltó ismét felordított és belecsapott a falba, ahonnan hatalmas kődarabok szakadtak ki és repültek egyenesen felénk. Lehajoltam futás közben fölöttem pedig elrepült egy darab és széttört a földön. Ahogy elértem egyszerűen átugrottam és rohantam tovább. Egy elágazás következett. Jobb kézzel ráfogtam a sarkon lévő kitüremkedésre és le sem lassítva átlendítettem magam a kanyarba. Körülbelül egy negyven méter után sikeresen kiértünk a folyosóról a kupolás előtérbe.
Az előtér alapzata egy körformájú alakzat volt. A fölsőbb szinteket oszlopok tartották és minden egyes emelet egyre szűkebb volt. Az ötödik szinten pedig már a kupola foglalt helyet. Maga az előtér gigantikus érzéssel bírt, az oszlopok pedig a hajdani kőfaragó mesterek keze munkáinak nyomát viseltek.
– Tessék itt a kő. Vidd el gyorsan Stover-nek, én addig feltartom! - nyomtam Nokinerk kezébe a mágikus követ, amiért jöttünk. Bíztam benne, hogy partnerem hamar megtalálja a mesteremet. Legalábbis erősen reménykedtem benne.
Nem is gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, amikor ma reggel Stover odajött hozzám az ebédlőbe és megkérdezte nincs-e kedvem vele tartani.
– De…
– Siess! - vágtam a szavába, mert a hangokból ítélve egyre közelebb a fickó. Nokinerk még pár másodpercig mereven a szemembe nézett, aztán nagyot sóhajtott. Kikapta a kezemből a követ és halkan, magában szitkozódva a csigalépcső felé szaladt. Stover az emeleteket kutatta át. Amíg pedig nem találnak egymásra mindent meg kellett tennem, hogy feltartsam az alakváltót. Megropogtattam az ökleimet és felkészültem a második menetre. Most nem lesz nála a meglepetés előnye, mint mikor rám támadt a mágikus kőnél.
A folyosó járatából előrobbant a medveszerű alak és felegyenesedett. Két lábon kolosszális méretet öltött hozzám képest. A két méter magas járatban alig fért el vízszintesbe. Most pedig amikor kinyújtotta hosszúkás testét talán még az öt métert is elérhette.
– Add át a követ és gyors halálod lesz - mondta mély dörmögő hangon és előrenyújtotta a kezét. Gyorsan egy tűz labdát gyújtottam a kezemben és hozzávágtam. Ő egyszerűen felemelte a vastag tüskés páncél borította mancsát és a tűz szertefoszlott rajta.
– Gyere és vedd el!- kiáltottam oda neki egy gyenge mosolyt erőltetve az arcomra. A fickó előrelépett, de a mérete csökkeni kezdett. Összement egészen addig, míg csak egy fél fejjel volt nagyobb nálam. A szőr visszahúzódott a bőrébe, ami kipikkelyesedett. Hátul egy másfél méter hosszú izmos farok bukkant elő. Az álkapcsa megnyúlt és előreugrott. Ujjai megnyúltak és hosszú borotva éles karmok jelentek meg rajtuk. Az ujjait összezárva olyan hatást keltett, mintha az egész keze egy rövid kard lenne. A teste vékony mégis izmos maradt.
A következő pillanatban hirtelen egyszerűen eltűnt a szemem elől és közvetlenül előttem bukkant fel. Szinte reagálásra sem maradt időm már szúrt is előre a karmaival, mint valami pengével. Egyenesen a vállamba szúródott én pedig felordítottam a fájdalomtól. Bár szerettem az ementálit, nem vágytam azonosulni is vele. Amint kihúzta belőlem a karmait hátra estem és a földre kerültem. A karmos lábát emelte, hogy rám taposson, de felhúztam a lábaimat és a kezemmel hátra nyomtam magam. A jobb vállam iszonyúan sajgott és a plusz megterhelés nagyon nem tett jót neki. Ordítva tornáztam fel magam kézállásba onnan pedig löktem át magam hídba végül fel, álló pozícióba. Bár a mutatvány szinte mindennaposnak számított tőlem most mégis elég bénára és esetlenre sikeredett a vállam miatt.
Azonnal kivágtam mindkét kezem magam mellé és kőrögöket idéztem köréjük. Az kemény kövek kesztyűként borították be a karomat egészen a könyökömig egy szempillantás alatt. Az alakváltó pedig támadt. Hihetetlenül gyorsan mozgott. Alig bírtam követni a szememmel a támadásait. Csak szurkált folyamatosan váltott kézzel. A csapások elől félre hajoltam vagy a kezeimmel blokkoltam ki, közben pedig egyre hátrébb szorultam. A következő lépést pedig már meg se bírtam tenni. A fal feszült a hátamnak elzárva a menekülési utamat. A szúrás sem maradt el. Az utolsó pillanatban oldalra rántottam a fejemet, de még így is felsértette a bőrt az arcomon és meleg vér serkent ki. Karmai beleálltak a falba, egy pillanatra meg is örültem, hogy talán beszorult. Tévedtem. Azonnal kirántotta és újra támadt. Nem maradhattam ott a falhoz lapulva, mert az a halálos ítéletemet jelentette volna. Oldalra félre vetődtem és tovább gurultam a földön. A karmok mögöttem felhasítottak a falat és kődarabok repkedtek szanaszét.
Lábra pattantam és egy intésemre megjelent alattam a jó öreg narancsosan lángoló felhőm. A magasba emelkedtem, ahol már nem érhet el. A kezemről lassan potyogni kezdtek a kőrögök, ahogy megszűntettem a mágiát. Közelharcban nem nyerhetek ellene. Muszáj volt átváltanom távolságira. Tűzlabdákat teremtettem a kezemben és sorozni kezdtem őt. Hihetetlenül gyors mozgását alig bírtam követni. Hiába céloztam be pontosan, mire eldobtam már csak a hűlt helye maradt ott.
A földön cikázva rohangált és kerülte ki a támadásaimat. Az előtér alapzata néhány perc után egyre jobban hasonlított a hold felszínére. Én pedig kezdtem fáradni, meg unni is, hogy egyszer sem voltam képes eltalálni. Ellenfelemmel legalább annyiban hasonlítottunk, hogy ő is megunta a rohangálást. Hirtelen irányt váltott és karmait bele mélyesztve az oszlopba felmászott rajta, mikor pedig elég magasra ért rám vetettem magát.
Nem számítottam erre és kikerülni sem volt már időm. Karmait belemélyesztette a vállaimba. Felordítottam a fájdalomtól, a mágiám pedig megszűnt és zuhanni kezdtem. A földre érve kisebb kráter robbant alattam a testemben lévő pengeszerű karmok még mélyebbre fúródtak. A fájdalom kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Ordításomtól visszhangzott az előtér és a folyosók. Pánikszerűen kapálózni kezdtem, menekülni akartam a fájdalom elől, de attól csak rosszabb lett. Megpróbáltam megnyugtatni magam és hidegfejjel gondolkozni, ám az jelen helyzetben nem volt túl könnyű. Mégis hirtelen eszembe jutott valami, ami először őrültségnek tűnt, mivel még csak nem is hallottam volna arról, hogy más már csinált ilyet, de ez volt az egyetlen esélyem.
Fölhúztam a lábaimat a testemhez rúgásra készülve ám előtte még a talpam elé koncentráltam a varázserőmet és létrehoztam egy-egy tűzgömböt. Aztán rúgtam.
A rúgás és a mágia ereje felrepítette a fickót rólam, valamint a tűz jelentősen megperzselte a hasát. Ahogy eltávolodtak a vállamból a karmok felszisszentem. Nem volt túl kellemes érzés, de legalább nem voltam a padlóhoz szegezve. A vállaimból meleg vér serkent ki és színezte el a pólómat. Fölálltam és két elnyújtott lépéssel kimásztam a kráterből. Nem sokkal előttem ért földet az alakváltó, aki időközben visszavette az emberi alakját és a hasát szorongatta, ahol megégett.
– Lehet forradalmasítom a lábbal varázslás művészetét - emeltem fel a jobb lábamat és kicsit meglóbáltam a levegőben – Ha esetleg egy újságíró megkeresni, mint első számú tanú szólnál egy-két jó szót az érdekemben ugye? - vigyorogtam rá.
Az érzelemmentes arcon mutatkozni látszódtak a düh apró jelei. Hirtelen megint változni kezdett a teste. Alatta egy mágikus kör jelent meg és szinte harapni lehetett a levegőben a felszabadult mágikus energiákat. Fény áradt belőle és mágikus kör annyira világított, hogy muszáj volt eltakarnom a szememet. A mágikus erő aztán körgyűlt, majd robbanásszerűen szétterjedt a levegőben és eltűnt. A lökés még engem is hátradobott és seggre estem.
Fölálltam, de elképedtem, amint megláttam mivé változott. Egy óriási három és fél - négy méter magas robusztus testalkatú lény tornyosult elém. A vállaival már olyan széles lett, hogy nem fért volna át azon a szűk folyosón. Teste dagadt az izomtól, bőre narancsos-barnás árnyalatot vett fel. Lábszárát, kezét, mellkasát és fejét pedig egy aranyozott páncélzat borította. A fején lévő páncél mélyéről négy szarv ágaskodott ki, szemei pedig vörösen világítottak.
Felordított és rohamozni kezdett. Egyik lábammal hátrébb léptem küzdőállásba. Előretartottam a kezemet és nyolc kőtüskét idéztem magam elé. Hátrahúztam mindkét kezemet és előreütöttem velük. A kétszeres erejű széllökés felgyorsították a tüskéket ezzel növelve az ütőerejüket. Ahogy a fickó bőréhez értek szétmorzsolódtak rajta.
– Ó bak…
Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis az alakváltó elért engem és a nyakamnál fogva megragadt. Már lendültem is hátra, majd kőnek ütközött a hátam. Ismét belemélyedtem a padlóba, a nyomástól pedig vért köhögtem fel. Elengedte a nyakamat és ököllel csapkodni kezdett, mint valami felbőszült vadállat. A látásom kezdett homályosulni, ám mind ahányszor elájultam volna az újabb éles fájdalom felébresztett.
– Elég! - hallatszódott Stover mély, határozott, reszelős hangja. A fickó megállt a csapkodásommal és felnézett, aztán elsötétült a világ.


Lassan kinyitottam a szememet, de vakító fény csapott a szemembe, így újra lehunytam. Próbáltam megmozdulni, de nem nagyon bírtam. Másodszorra is kísérletet tettem a szemkinyitásra és ezúttal sokkal jobban ment. Egy fehér szobában voltam, szerény berendezéssel és enyhén repedezett plafonnal.
– Végre felébredtél - hallottam Stover hangját mellőlem. Oldalra néztem és a szemem sarkából láttam, ahogy ott ül az ágyam mellett a Heti Mágus magazin egy korábbi számával a kezében. Összehajtotta és egy éjjeli szekrény tetejére helyezte.
– Hol vagyok?
– A kórházban, a kétszázegyes szobában, ha esetleg ennyire kíváncsi lennél a részletekre. Úgy tudom elég sűrű látogató voltál az elmúlt hónapokban.
– Eh, igen… - feleltem zavarodottan. Ismételten próbálkoztam egy fejmozdítással, de nem jött össze. Már épp rákérdeztem volna, de Stover észrevette a szándékot a szememben és megelőzött.
– Ne erőlködj. Nyakmerevítő van rajtad, egy darabig inkább csak a szemeddel néz és ne a nyakaddal.
- Áh, értem… Nokinerk jól van?! - jutott eszembe hirtelen, mikor elgondolkoztam valaminek a hiányán. Szőrös kis társamat sehol sem láttam. Bár biztosnak találtam, hogy Stover azért tudott a segítségemre sietni, mert partnerem összefutott vele, jelen helyzetben még is csak megijedtem a hiányán.
– Nyugalom. Egy szőrszála sem görbült meg. Elküldtem, hogy hozzon neked valami harapni valót. Gondoltam éhes leszel, amikor felébredsz.
Ekkor gondoltam csak bele a dologba és hirtelen hangosat morgott a hasam.
– Hát most, hogy mondod…
– Pár perc és itt lesz, ha minden igaz. Kicsit későbbre vártam az ébredésedet. Mindig is jó alvó voltál és elég sok sérülést sikerült összeszedned.
– Az biztos - vigyorodtam el – De mondd csak Stover, mi történt? Meglett a kő ugye?
– Igen, szerencsére. Ki tudja mi lett volna, ha rossz kezekbe kerül. Éppen mikor az egyik felső szinti laboratóriumot kutattam át, akkor bukkant rám Nokinerk. Eléggé zihált és összevissza beszélt. Úgy kapkodta a levegőt és olyan gyorsan akart elmondani temérdek információt, hogy tényleg csak pár perc után fogtam fel mit is akar. Amint sikerül lenyugtatnom elmondta, hogy mi történt és átadta a követ. Aztán pedig azonnal hozzád siettem és úgy tűnik még épp időben érkeztem.
– Igen - feleltem egy halvány, erőltetett mosollyal az arcomon - Hálás is vagyok
Stover ekkor mélyen a szemembe nézett és hümmögni kezdett.
– Pedig nekem nagyon levertnek tűnsz. Hiába rejted a valódi érzéseidet a vigyorod mögé, mint Basil, én átlátok rajta.
– Apa?
– Igen. Amióta csak ismertem folyamatosan ilyen volt. Méltó utódja vagy. Vagy nem így gondolod? - tette hozzá, mikor meglátta, hogy lesütöm a szemeimet.
– Apa fényévekre előttem járt. Sosem fogok olyan jó lenni, mint ő. Gyenge vagyok…
Stover hirtelen hangosan felkacagott, de úgy, hogy mély hangjától zengett az egész szoba.
– Pedig nekem nem úgy tűnt. Félelem nélkül szembeszálltál valakivel, akiről nagyon jól tudtad, hogy erősebb sokkal nálad. És kitartottál becsülettel, amíg csak tudtál. Szerintem ez nem gyengeség. És hidd el apád sem volt mindig olyan nagy mágus. Sőt! Ilyen idősen, mint te jóval mögötted állt.
– Tényleg?
– Igen. Aztán egyszer történt valami vele. Sosem mondta el, hogy mi, de pár napra eltűnt és senki sem tudta hol volt. Aztán mikor újra megjelent bejelentette, hogy vándorlásba kezd. Bejárta Fiore Kiráylság minden táját és a környező országokat is. Mikor évekkel később visszatért rá sem ismertem. És itt nem a külsejére gondolok. A mágikus ereje drasztikusan megnőtt és olyan tudással tért vissza amiről más még csak álmodni se mert volna!
– Wáow! Ezt nem is tudtam
– Pedig így történt.
– Lehet akkor nekem is mennem kéne… - gondolkoztam el a dolgon.
– Félre ne érts, nem ezért meséltem ezt neked, csak felakartalak vidítani, hogy ne csüggedj ilyen kis apróság miatt
– Nem, nem. Ha apa így lett erősebb, nekem is mennem kell. Ugyanazt az utat akarom követni, mint ő.
– Szerintem ez nem jó ötlet. Mégis ki fogja „gondodat” viselni az úton?
– Majd én, nerk! - jelent meg az ajtóban Nokinerk egy kosárnyi kajával. Stover elmosolyodott.
– Látom hajthatatlan és makacs vagy, mint mindig és ebben még támogatnak is.
– Rendben, akkor irány a nagyvilág! - próbáltam felbűvészkedni magam, de nem sikerült. Részben a rengeteg kötszer és nyakmerevítő miatt, de főleg azért, mert Stover abban a minutumban visszanyomott az ágyba.
– Ne olyan sietősen. Előbb gyógyulj meg. Holnap idehozom a dolgaidat, amit vinni szeretnél. Goldmine-nak, meg a többieknek pedig majd szólok én és elmagyarázom nekik a helyzetet. Talán még örülni is fognak egy kis nyugalomnak, meg nem lesz, aki eleszi előlük az ennivalójukat.
– Köszi Stover. Nem is tudom mi lenne velem nélküled.
– Nagyon szívesen Reigen. Nagyon szívesen…

3 nappal ezelőtt

– Elég! – zenget végig a termet egy mély reszelős hang. Az alakváltó abban a pillanatban megállt az ütlegeléssel és felnézett a hang irányába. A földön fekvő fiú pedig lehunyta a szemét és elvesztette az eszméletét.
– Elég lesz Dorian. - váltott szelídebb hangsúlyra – Még nem szabad megölni. Még a hasznukra válhat, mint eddig.
– De uram nála van a kő és különben is ígéretet tettem, hogy legközelebb megölöm.
– A kővel ne törődj, már nálam van. Azt az ölést pedig elhalasztod. Majd legközelebb.
– Igenis… - mondta fogcsikorgatva. Látszott rajta, hogy nem ért egyet az ítélettel, de ki ő, hogy ellent merjen mondani?
– Viszont egy időre talán nem volna rossz, ha távol lenne… Mostanában sokszor végeztettem el vele a piszkos munkát a tudtán kívül is. Még véletlenül sem szeretném, hogy gyanakodjon.
– Hogy gyanakodna már, hiszen idióta.
– Inkább csak naiv és nekünk post ez kell. De nem is tőle tartok, hanem a kis shugoja miatt. Túl intelligens. El kell terelnem a figyelmüket valamivel.
– És mivel? - kérdezte az alakváltó miközben visszaváltozott az emberi alakjába.
– Már van is egy ötletem… - mosolyodott el a fekete csuklya alatt.

A barbecue visszavág

– Valld be, hogy eltévedtünk, nerk! - szólt dorgálóan Nokinerk.
– Dehogy tévedtünk! – vágtam vissza egyből, miközben félre söpörtem egy ágat az arcom elől.
– Akkor mégis hol vagyunk, nerk?
– Pontosan ott ahol lennünk kell – váltottam egy pillanatra bölcselkedő hangsúlyra.
– Ne csináld. Nem áll jól neked, nerk.
– Oké.
– Szerintem ez már nem is Fiore Kiráysága, nerk. Már két hete folyamatosan megyünk.
– Hát nem tudom. Én nem láttam a földön sehol sem vastag, piros csíkot
– Milyen piros csíkot, nerk? - torpant meg Nokinerk és felhúzva az egyik szemöldökét kérdően nézett rám.
– Hát a határvonalat. Tudod a térképeken mindig piros csík van ott
Nokinerk elképedt arckifejezést vágott. Úgy nézett ki, mint aki éppen nem bírja eldönteni, hogy sírjon vagy éppen nevessen.
– Ugye ezt te sem gondolod komolyan, nerk?
– De miért?
Nokinerk a szemét forgatva valamit motyogni kezdett a bajsza alatt, majd tüntetően tovább indult a sűrű bozótba ott hagyva engem.
– De most tényleg miért? Hát a mezőket zölddel jelöli és tényleg azok! A hegyek is barnák, a vasúti sínek meg feketék! - kiáltottam utána, de semmi válasz nem érkezett, csak a zörgésekből hallottam, hogy továbbra is előre tart. Gyorsan észbe kaptam, mivel még mindig csak ott egyhelyben ácsorogtam és én is elindultam előre a sűrűben.
- Hé várj meg!
Valóban már két hete volt, hogy útnak indultunk kelet felé. Amikor csak tudtunk repülve haladtunk, már meglepően sokáig bírtam varázserővel. Sőt nem is igazán az én kapacitásommal volt baj, hanem Nokinerk panaszkodott, hogy régóta nem érzett földet a lába alatt. Ilyenkor leereszkedünk és gyalog folytatjuk tovább az utunkat. A legszörnyűbb az egészben az élelmezésünk volt. Bár dugig pakoltuk az ételhordómat kajával, Nokinerk mégis megtiltotta, hogy felzabáljam az egészet, így bekellett osztanom. Körülbelül egy hete betévedtünk egy városba, ahol újra feltöltöttük a készletet, de már így is nagyon fogytán volt. Pedig tényleg nagyon visszafogtam magam és egy nap csak négyszer étkeztem, ráadásul igyekeztem csak akkora adagokat, mint egy normális ember. Nokinerk valahogy így fogalmazta meg emlékeim szerint.
Lehet mégsem gondoltam át ezt az egészet alaposan. Az éjféli nassolások után már szinte könnyeket ejtettem, vagy a második reggeli után.
Három nappal később már teljesen kiürült a hordó és egész nap nem tudtunk enni semmit. Először még nem törődtünk vele. Illetve csak Nokinerk én megállás nélkül panaszkodtam. Mikor meg már szerinte is kezdett rosszra fordulni a helyzetünk, megpróbáltunk elejteni egy-két állatot, de nagyon nem jött össze. Mivel majdnem egy napja nem ettem erőtlen voltam. A kis bestiák folyamatosan lehagytak vagy ádáz módon kicseleztek. Már repülni sem volt erőm, inkább csak vánszorogtunk előre a sűrű erdőben.
– Éhes vagyok!
– Én is, de attól, hogy ezt percenként kijelented nem lesz jobb egyikünknek sem, nerk.
– De miért nem ettünk azokból a bogyókból? Olyan finomnak tűntek! - erősködtem tovább.
– Mert nem tudjuk milyen és elképzelhető, hogy mérgező, nerk. Csak menjünk tovább. Előbb utóbb biztos találunk valami ehetőt, nerk
Elhaladtunk még néhány fa mellett, de ekkor újra hatalmasat morgott a gyomrom.
–Éhes vagyok! - mondtam újra valósággal a könnyeimmel küszködve. Nokninerk felől csak egy sóhajtás hallatszódott, aztán hirtelen megtorpant. A jobb fülét mozgatni kezdte. Kicsit forgatta és rezegtette, majd beleszagolt a levegőbe.
– Csobogást hallok, nerk.
– Bocsi, lehet csak a hasam volt…
– Nem ez biztos, hogy víz, nerk - rázta meg a fejét és elfordulva pár fokot jobbra elindult az új irányba. Pár méter után kiértünk a sűrűből egy nagyobb háromszögformájú sziklaszirtre. A távolban is sziklák húzódtak melyekből hűsítő vízsugár tört elő, a tetejűkön pedig zöldellő növények és fák nőttek ki. Alulról hallatszódott a víz csobogása és ahogy lágyan a sziklafalának ütköznek a hullámok.
– Végre víz! Ahol pedig víz van ott hal is! - nyaltam meg a szám szélét.
– De nem csak mi gondoljuk így, nerk - mutatott előre Noki a sziklaszirt csücskén ülő alakra. Egy kisebb sziklát használt ülőalkalmatosságnak. A fickónak igazi robosztus testalkata volt, valósággal dagadt az izomtól. Felsőtestén egy narancssárga trikó feszült, a lábán pedig sötétkék rövidnadrágot viselt. Királykék haja rendezetlen kócokba állt és a lágy szellő borzolta. Régebben láthatta borbély ugyanis hátul a haja már a lapockájáig ért. Kezében egy hosszú, feketés botot tartott. Ahogy közelebb értünk és jobban szemügyre vehettük, kiderült, hogy a fekete bot egy horgászbot szerűség. Mellé érve pedig már oldalról is láthattuk a markáns arcát. A hajához képest a szemöldöke éjfekete színben tündökölt és bár vastag volt még se tűnt tőle előnytelennek az arca. Sőt inkább csak még férfiasabbá tette a vonásait. A bal arcán egy sebhely futott végig, mintha karmolásból származott volna. a három vágás a szeme alatt kezdődött és egészen a füléig tartott, ott pedig eltűnt a hajzuhatag alatt. Rezzenéstelen arccal bámult le a vízbe, mintha észre sem vett volna minket. Követve a botjára kötött fekete kötelet lenéztem én is a vízbe, ahol a csali még mindig a felszínen úszott. Igazából nem is ez volt az elképesztő, hanem inkább a csali. Egy óriási légyszerű rovar. Életemben nem láttam még ekkora bogarat, jóformán háromszor akkora volt, mint én magam.
– Hello! Én Reigen vagyok, ő pedig Nokinerk.
– Eltévedtünk és kéne egy kis útba igazítás, nerk.
– Nem is tévedtünk el!
– Akkor mégis hol vagyunk, nerk?
– Hát itt ennél a tó…folyó…víznél.
–Hát ez jól megmondtad, nerk.
– Mindegy. Csatlakozhatunk esetleg a halászathoz. Már elég régóta úton vagyunk és egy ideje kifogytunk a kajából is…
A fickó továbbra sem mozdult, csak meredten nézte a vizet.
– Figyel ránk egyáltalán, nerk?
A következő pillanatban egy hatalmas csobbanás hallatszódott lentről. Azonnal odakaptuk a fejünket. A csalit valami lerántotta. Valami nagy. Az árnyéka alapján legalábbis annak tűnt és az ereje is meglátszódott. A horgászbot teljesen meghajlott tőle, aminél csak ekkor vettem észre, hogy valamilyen hajlékonyfémből készülhetett. Már maga a botnak is jelentős súlya lehet a fickó pedig egy kézzel fogta és még úgy sem rántotta ki a kezéből a hal. Nem semmi lehet ez az alak. A tekintete megváltozott, széles vigyor terült el az arcán.
– Hát itt vagy! - kiáltott fel lelkesen és felállt a helyéről. A jobb lábával hatalmasat dobbantott, hogy kitámassza magát. A lába alatt pedig megrepedezett a szikla. A következő pillanatban pedig egy határozott és gyors mozdulattal kirántotta a halat a vízből. Az egész elképesztő látványt nyújtott. A hal legalább nyolc-tíz méter hosszú lehetett. Világoskék pikkelyes, feltűnően sok úszóval és mindkét oldalán egy-egy rákollóval. A szájában pedig ott fityegett a gigantikus légy. Mögöttünk óriási madár üvöltés hallatszódott és valami kivágódott a fák közül. Egy még a halnál is hatalmasabb zöld tollú madár kapott a rá a pikkelyes dögre a karmos lábaival. Amint ráfogott elégedetten felkárogott és próbált volna meglépni vele.
– Ez az én prédám! - kiáltott fel a fickó, majd meglengette a botot és lefelé rántotta. A kötél végére kötött légy pedig halastól, madarastól ívesen zuhanni kezdett és mögöttem becsapódott a földbe. Hatalmas porfelhő kavarodott, ami engem hanyatt lökött. Egy pillanatra már attól féltem, hogy még a szikla is lefog szakadni ettől a becsapódástól alattunk, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Igazából, ha ezt a jelenetet valaki elmesélte volna nekem, csak nevettem volna a viccen.
– Háháhá! Fogtam még egy öt-farkú sast is! Azt hiszem erre mondják, hogy két legyet egy csapásra! – mondta vidáman csípőre tett kézzel.
– Lenyűgöző! - képedtem el.
– Ti kik vagytok? – nézett ekkor ránk, mintha csak most tudatosult volna benne a jelenlétünk.
– Ő Nokinerk én pedig Re… - mutatkoztam volna be én is, de ekkor a fickó hirtelen megragadta Nokinerket és a hóna alatt felemelte maga elé, aztán nézegetni kezdte.
– Wáow! Még sosem láttam ez előtt ilyen állatot! Vajon finom? - nyalta meg a szája szélét.
– Én nem vagyok kaja, te tulok! Tegyél már le, nerk! - fickándozott a kezében és próbált szabadulni, de szemmel láthatóan nem sikerült neki – Reigen csinálj már valamit, nerk!
Azonnal egy íves széllökéssel alulról kilöktem partneremet a fickó kezeiből, majd mikor visszazuhant elkaptam. A férfi iszonyú meglepett arckifejezést öltött magára. Először persze azt hittem, hogy a mágia miatt, de kiderült mégse azért.
– Haaa?! Megszólalt? E-ez meg miért beszél!?
– Mi olyan meglepő ebben?
– De.. De hogy beszélhet?
– Miért? Te hogy beszélsz, nerk?
Látszott, hogy erre nem tudott már mit mondani. Lassan kezdett megbarátkozni Nokinerk beszédével.
– Elég fura figurák vagytok… Honnan szalajtottak titeket?
– A Quatro Cerberus mágusai vagyunk! - feleltem büszkén dagadó mellkassal.
– Quatro… Cerberus? Soha nem hallottam még róla… Messzi város?
Hirtelen egy világ omlott össze bennem. Úgy éreztem, mintha üvegből lennék és összetörtem volna. Mintha forogva zuhannék a sötét és feneketlen mélységbe. Eddig mindenki elismerően nézett rám, mikor kimondtam a céhem nevét vagy észrevette a jelet rajtam. De legalább ismerte. Most meg ez az alak még csak nem is hallott rólunk?! Lekuporodtam a földre, átkaroltam a lábaimat és vártam, mikor nőnek rajtam gombák.
– Neki meg mi baja lett?
– Ne is törődj vele. Érzékeny lélek, nerk. Mindenesetre a Quatro Cerberus nem egy város, hanem mágus céh, nerk
– Hmm… Nem így sem ugrik be
– Nem számít most, nerk. Mindenesetre van esetleg neved is?
– Persze. Rico vagyok az ínyencvadász. És ti?
– Én Nokinerk vagyok, ő pedig Reigen. Mi az az ínyencvadász?
– Gyertek meghívlak titeket egy kis rostonsült csemegére, úgy is többet fogtam, mint gondoltam volna, közben pedig elmesélem.
– Örömmel vesszük a meghívást! - pattantam fel hirtelen és hajoltam meg illedelmesen. Nokinerk csak a szemét forgatta és sóhajtott egy nagyot, míg Rico először csak pislogott utána pedig egy jóízűt nevetett.
Rico elvezetett minket egy pár száz méterrel arrébb lévő tisztásra az erdőben. Leültetett minket egy-egy farönkre és nekilátott egy tábortűz összeeszkábálásának. Felajánlottuk neki a segítségünket többször is, de helyből visszautasította, mondván mi vagyunk a vendégek, milyen dolog lenne a meghívottakat ugráltatni? Majd ő szépen elintéz mindent. Köveket gyűjtött és rakott ki belőle egy kört, aminek a mérete alapján jónagy tüzet tervezett rakni. A közelben pedig fát vágott, a fura csak az volt benne, hogy fejsze, vagy bármi más vágóeszköz nélkül indult el. Távolról pedig csak a fák szakadását és puffanását hallottuk, ahogy elvágódik oldalra. Visszatérve a vállán hozta a vastag legalább tíz méter hosszú farönköt, mintha semmilyen súlya nem lenne. Mellettünk ledobta a földere, de a rengését még én is megéreztem és feldobott egy kicsit az ülőhelyemről. A következő pillanatban Rico elkiáltotta magát és előre csapott a kezével. Látszólag nem történt semmi, Nokinerk-kel furcsán is néztünk egymásra, hogy ez mi akart lenni. Ám nem hittünk a szemünknek, mikor a fatörzs szétesett szabályosan felaprított tűzifának való lécekre. Amint feldolgoztam a látottakat elismerően füttyentettem.
A tűz meggyújtását viszont már magamra vállaltam, mivel Rico két kővel akart először tüzet gyújtani. Ő pedig arra füttyentett elismerően. Mire elkészült a tűz és nekifogtunk a sütögetésnek már a nap is elbújt a fák mögött és a narancsos égbolt lassacskán sötétségbe borult.
- Akkor elmondanád, mi is ez az ínyenc vadász pontosan, nerk – kérdezte szőrös kis barátom, miközben vártuk, hogy a hús megsüljön.
- Tényleg a sok előkészület közben el is felejtettem - vakarta nevetve hátul a tarkóját – Az ínyenc vadászok azok, akik új összetevők után kutatnak. Mi vagyunk az ízek üldözői, akik a még nem ismert hozzávalók után kutatnak. Eddig még csak közel 6000 új hozzávalót fedeztem fel, szóval még elég sokat kell tanulnom nekem is - nevetett fel.
– Ha-hatezer?! – képeltem el – Bámulatos!
– Na Reigen, úgy tűnik most emberedre akadtál, nerk - bökött oldalba viccelődve Nokinerk.
- Ezt, hogy érted? Reigen is egy ínyenc vadász lenne? - kérdezte csillogó szemekkel.
– Nem, nem semmi ilyesmiről nincs szó - mondtam mentegetőzve.
– Azért mondhatnánk valami olyasminek, nerk. Ha nem is az új hizzávalókat, de a régieket, meg a kész kajákat előszeretettel vadászod le és zabálod fel. Otthon nálunk híres neves bélpoklosnak ismeri mindenki, nerk. Ha teheti egész nap csak folyamatosan enne. A céhmesternek így is mágiával lekellett védeni a konyhát Reigen elől, nehogy felzabálja a hónapos készletünket, nerk.
– Hé az csak egyszer fordult elő!
Rico ezen jót nevetett.
- Szóval te is az étel útját járod
- Nem egészen, ez nálam inkább csak hobbi, vagy inkább csak létfenntartás.
– Annak azért elég meredek, nerk.
– Lényegtelen. Igazából a célom, hogy apám nyomdokaiba lépjek, sőt túlszárnyaljam őt! És én legyek a világ legerősebb elementalistája!
– Ejha, Az nem semmi.
– És neked Rico? Neked is van egy álmod?
- Persze. Az én álmom, hogy elkészítsem életem Teljes Fogásos Menüjét.
– Az életed Teljes fogásos Menüjét? - kérdeztem vissza értetlenkedve.
- Így van. Az előétellel kezdve, aztán leves, hal, hús étel, főfogás, saláta, desszert és ital. Azok közül már egy megvan. A Menüm még szinte teljesen üres, de egy nap biztosan befejezem. A világ még tele van ismeretlen finomságokkal. Megakarom ismerni az a megszámlálhatatlanul sok finomságot és ízt.
– Azta! Bárcsak én is veled tarthatnék!
– Akkor gyere!
– De Reigen mi lesz az edzéssel, nerk?
– Azt közben is tudok majd és legalább lesz egy idegenvezetőnk.
– Abban biztos lehetsz! Hohó kész a hús!
Rico levette a tűzről a húst és mindenkinek adott belőle egy kóstoló szeletet. A zaftos csillogó hús, már csak a látványában is íncsiklandozónak tűnt. Azonnal összefutott a nyál a számban. Fogtam és egyből bekaptam az egész szeletet. Óvatosan ráharaptam és ízlelni kezdtem. Még soha életemben nem éreztem ilyet. Elég volt neki csak egy harapás a szaft már szét is folyt a számban elárasztva egy mesésen új íz világgal. A zsenge hús és zsír szinte elolvadt a számban. Bár egész nap nem ettem mégis úgy éreztem, mintha majd kicsattannék az erőtől.
– Ez mennyei! Még életemben nem ettem ilyen finom húst!
– És valahogy olyan érzésem lett volna tőle, mintha teljesen feltöltődtem volna, nerk.
– Pontosan. Ha eszel valami finomat a tested csordultig lesz energiával. Az evés és főzés, az életenergia beadását jelenti. Ezt jelenti a Jó Étvágyat!
– Bámulatos! Erre még sosem gondoltam.
- Ha velem tartasz sok mindent megtudhatsz a hozzávalókról és ételekről. Valamint az állatokról és növényekről is.
– Az fantasztikus lenne! - kezdtem neki az ujjongásnak.
- Akkor, ha mindannyian megvacsoráztunk tegyük el magunkat. Holnap elég nehéz napunk lesz. Már idejét sem tudom mióta várok erre az alkalomra.
- Miért mi lesz holnap? - kérdeztem csodálkozva, mielőtt egy jókorát haraptam volna az ízletes húsból.
- Néhány napja kaptam a hírt, hogy a Szivárvány Gyümölcs végre megérett.
- Szivárvány Gyümölcs, nerk?
- A legendás gyümölcs egy csokor ízzel, ami a hőmérséklet és a páratartalom alapján változik. Azt mondják, a Szivárvány Gyümölcs egyetlen cseppje olyan koncentrált, hogy egy huszonöt méteres medence vizét teljesen átváltoztassa telt, édes gyümölcslévé. Csupán egy apró probléma van. Úgy hallottam, hogy egy egész csordányi Troll Kong befészkelt a Szivárvány Fához, ahol a Szivárvány Gyümölcs nő. Így eddig senki nem tudott még csak a közelébe sem jutni.
– Troll Kongok? Ezek ilyen erősek?
– Igen. Ráadásul sokan vannak. Minden gorilla közül ők a legerősebbek. Úgy csavarják ki a fákat a földből, mintha kis botok lennének, amit csak valaki beledugott a földbe.
– Hát az tényleg nem semmi. - nyeltem egy nagyot.
– Így van épp ezért pihenjünk! - azzal a farönkről hanyatt vágódott és a puffanás után már lehetett is hallani, ahogy húzza a lóbőrt. Nokinerk-kel pedig csak pislogtunk egymásra. Furcsa egy fickó volt ez a Rico, de volt benne valami, ami megfogott. Amint befejeztem az evést én is nyugovóra tértem.
Reggel Nokinerk ébresztett fel, hogy Rico már indulásra készen vár engem. Megdörzsöltem a szememet és nagyokat ásítva keltem fel. Reflexszerűen kerestem volna a fürdőszobát, hogy megmosakodjak és felfrissítsem magamat, de aztán rá kellett jönnöm, hogy már egy jó ideje nem otthon vagyok. Egyszer csak megszokom az erdőt.
Felkerekedtünk hát és Rico vezetésével átvágtunk az erdőn. Egyre több helyen álltak ki szikla daraboka földből, amiket már körbe nőtt a moha. Az ilyen sziklakinövések egyre sűrűbbé váltak, végül pedig kiértünk az erdőből és egy hatalmas sziklafal tárult a szemünk elé. Valószínűleg csak a sűrű növényzettől nem láttam a sziklát, máskülönben már messziről kiszúrtam volna.
– A szikla mögött van, de kerülni nincs időnk.
– Akkor esetleg mehetnénk fölö… - javasoltam volna a repülést, de nem tudtam befejezni a mondatomat. Elakadt a szavam, mikor megéreztem azt a mágikus erőt, ami Rico-ból áradt. Körülötte lilás aurában jelent meg a mágikus kisugárzás. Felordított, a mágikus energiák valósággal cikáztak körülötte. Hirtelen az izmai megdagadtak. Fölemelte a karját, az alkarját pedig lefelé fordította és a föld felé ütött lassan háromszor. Miután ezzel megvolt odalépett a sziklafalhoz, betámasztotta a lábát és lendületet vett az ütéshez.
– San Ren Kugi Punch! – ütött bele egy hatalmasat a sziklafalba, de látszólag nem történt semmi. Se a szikla nem károsodott, de Rico-n se látszott volna, hogy esetleg fájt volna neki.
– Egy!
Hatalmas kráter robbant a sziklába.
– Kettő!
Egy újabb még mélyebb robbanás következett.
– Három! És nyitva van.
A harmadikra pedig teljesen átszakadt a fal, ami legalább [color=orangered]0-[color=peru]0 méter vastag lehetett. Nokinerk-kel csak pislogtunk. Én szociál azt sem tudtam, hogy köpjek vagy nyeljek. Életemben nem láttam még ilyet.
– E-ez meg mi az ördög volt?
- Kugi Punch. Egy támadás, ami számos ütést visz be egyszerre. Az egyidejű ütések száma pedig olyan, mint amikor egy szöget kalapálnak be, a rombolás áthat a másik oldalra is. Gyerünk, ne késlekedjünk - lépett be a járaton keresztül a túloldalra – Hamarosan esni fog
– Esni? De hát süt a nap és egy darab felhő sincs az égen! - rohantam utána. A túloldal pontosan az ellentétje volt annak a helynek, ahonnan jöttünk. Mindenhol csak földet és sziklát láttam, zöld növényt csak elvétve egy két helyen. Ahogy haladtunk tovább arra lettem figyelmes, hogy egyre sötétebb lesz. Felnéztem az égre és ahol még az előbb hetedhét ágra sütött a nap, most viharfelhők gyülekeztek.
- Honnan tudtad? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott ezzel kapcsolatban.
– Jelentősen leesett a légnyomás, na meg aztán esőillat is volt
– Neked aztán furcsán jó orrod van, nerk. Még én is csak egy perce éreztem meg, hogy eső lesz.
– Nem vagy véletlenül sárkányölő? Eddig csak Leena-tól, meg Max-től láttam ilyen jó szaglást.
– Sárkányölő? Nem hinném. Különben sem léteznek már sárkányok. Nagy kár. Pedig szívesen megkóstolnék egyet.
Halkan nevettem rajta egyet, de hálát adtam, hogy Leena ennek nem volt fültanúja. Valószínűleg nem hagyta volna szó és ütések nélkül.
– Siessünk. A Szivárvány Fa magas, szóval rossz hír, ha belecsap a villám.
– Értem - bólintottam és csendben követtem tovább. A táj továbbra is földes, sziklás maradt és nagyrészt sík. Akadtak kisebb nagyobb dombok, sziklák, gödrök, de igazából semmi különös. Rico beugrott az egyik mélyedésbe, de amint leért alatta a föld folyni kezdett, ő pedig süllyedésnek indult.
– Rico!
– Vigyázzatok! - kiáltott vissza ránk. Először nem értettem miért, de mikor egy árnyék vetült ránk és felnéztem, egyből megértettem. Egy óriási zöld bundájú négykarú gorillaszerű lény ugrott elő a semmiből. Mind a négy kezében egy-egy szikla rögöt tartott, amit felénk dobott. Felkaptam Nokinerket és félre vetődtem előlük. A sziklák akkorák voltak, mint a korábbi szobám. A lény előttünk ért földet, ami valósággal megremegett alatta, mikor leérkezett. Ránk vicsorgott szeméből pedig vérszomj tükröződött. Azonnal egy tűzlabdát teremtettem és felé dobtam. A mágiám azonban célt már nem ért. Hirtelen Rico bukkant fel a semmiből és térítette el a tűz mágiámat. Belenyúlt a táskájába és egy különös szerkezetet húzott elő. Felszökkent és a szörnyeteg vállába nyomta, az pedig azonnal eszméletlenül esett tőle össze.
– Miért avatkoztál közbe? El tudtam volna bánni vele- gondoltam vissza a tűz labdás dologra.
– Abban biztos vagyok, de nincs semmi okunk elvenni az életét, vagy súlyosan megsebesíteni. Az egyetlen célom most megszerezni a Szivárvány Gyümölcsöt. Különben is a húsuk túl rágós ahhoz, hogy meglehessen enni. Amit nem eszek meg, annak nem veszem el az életét. Ez az én szabályom!
– Hmm, értem - vigyorodtam el.
– Ésszerű életfilozófia, az biztos, nerk.
– Induljunk tovább, Reigen, Nokinerk. Nehogy elkéssünk. - azzal mintha mi sem történt volna megindult előre, mi pedig sietve követtük.
Pár száz méter után egy édes illatra lettem figyelmes, olyanra, amilyet még soha életemben nem éreztem, ráadásul annyira koncentrált volt az illat, hogy a nyál összefutott a számban. Valósággal csorgott ki a számon, egyszerűen nem bírtam visszafogni.
– Milyen leírhatatlanul édes illat, nerk…
– Igen, úgy látszik egyre közelebb jutunk a Szivárvány Gyümölcshöz. Azt mondják, a Szivárvány Gyümölcs elveszi az állatok eszét és elbájolja őket, csupán az illatával. A Troll Kongok húsevők, szóval nem eszik meg a Szivárvány Gyümölcsöt, de megeszik az állatokat, amiket odacsal az illat, ezért a Szivárvány Fa mellé költöztek.
– De az előbb kiütötted azt a Troll Kongot, szóval innentől kezdve már sétagalopp nem?
– Ha? Te meg miről beszélsz? Az csak egy középosztályú felderítője volt a csoportnak.
– Csoport, nerk?
– Nézzétek ott vannak - bökött az előttünk lévő mélyedésbe, aminek a közepén egy kisebb hegy magasodott ki. A hegy körül százával álltak a Troll Kongok és dühödt tekintettel fordultak felénk, valószínűleg, mert betolakodtunk a területükre. Ekkor hatalmasat dörgött az ég és eleredt az eső. Mintha csak dézsából öntötték volna. Az édes illatot elmosta és felváltotta a büdös, ázott bunda szaga. Felordítottak és mind a magasba ugorva nekünk rontott. Elég rossz volt nézni, hogy Rico egyedül küzd velük és üti ki őket a furcsa szerkezetével, de nem hagyta, hogy segítsek neki. Hosszú percekig ugrált a támadások elől és ütötte ki őket sorban. Elküldött távolabbra, hogy ne legyek útba, így Nokinerk-kel felrepültünk a levegőbe. Páran megpróbáltak minket lecsapni, vagy sziklával ledobni, de könnyűszerrel elkerültük azokat.
– Biztos ne segítsünk?! Még mindig rengetegen vannak! – kiáltottam le neki.
– Nem! Csak útban lennétek! Mondjuk valamit megtehetnétek! - ordított vissza és félre vetődött egy csapás elől – Meg kéne keresni a vezért!
– A vezért? - kérdeztem vissza, de ekkor a felhők közül egy villám húzott el mellettünk és csapott be a földbe.
– Ez közel volt! Ha a villám belecsap a Szivárvány Fába mindennek vége! Sietnünk kell és meg kell találni a vezért! Melyik ijedt meg a legjobban a villámtól az előbb?
- Miért?
– Az lesz a vezérük!
– De nem a vezérnek kéne a legkevésbé rémültnek lennie?
– Épp ellenkezőleg. A legfontosabb dolog egy vezetőnek, ami még az erőnél is fontosabb, a képesség arra, hogy kezeljen egy válságot. Az amelyik először megérzi a veszélyt, annak van meg a vezetői képessége.
– Nem igazán figyeltem az előbb…
– Ebben az esetben az a fehér bundás lesz ott fent, amelyik elrejtőzött pont a villámlás előtt, nerk - oldotta meg a problémát partnerem. Hihetetlen, hogy így fel tudta mérni a terepet. Én örültem, hogy nem csapott belénk a villám.
– Ő mi? Már értem. A fehér szőre lenne a bizonyítéka a rangidősségének?
– Nagyon úgy néz ki, nerk.
– Akkor megtaláltuk, akit keresünk. Remek voltál, hogy észrevetted.
- Igazán semmiség, nerk - mondta szerénykedve.
– Akkor induljunk!

Hogy mi történt ezután? Azt, majd máskor elmesélem. Mindenesetre így ismerkedtünk meg Rico-val és szegődtünk mellé egy másfél évre. Bejártuk vele a vidéket. Megtanított a különféle állatok és növények tulajdonságaira. Megtanított túlélni. Közben a mágiám is fejlődött, ráadásul új ízekkel ismerkedtem meg. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy találkoztam vele, talán a sors akarta így. Mindenesetre nagyon hálás voltam neki mindenért.

A mágus visszatér

A felkelő nap sugarai bearanyozták az egész vidéket. Az erdő mélyéről pedig két alak bontakozott ki a fák sűrűjéből. Hiába bukkantak elő a sötét árnyékből a fényes sugarakra, kilétük még így is homályba burkolózott. Mindkettejüket egy-egy sötétbarna köpeny és csuklya takarta. A baloldali alak a százhetvennyolc centijével átlagos testmagasságúnak volt mondható, míg a mellette lévő pufók testalkatú, alig egy méter magas lény már közel sem. A lombokból kilépve egyenesen elindultak, majd feltámasztva a lábukat egy sziklára megálltak és lenéztek az alattuk elterülő völgyre. Csodás látványt nyújtott számukra és nem a természet szépsége okozta nekik ezt az érzést. Nem az alattuk elterülő kis város esztétikus kinézete vagy nyüzsgő lakosai, nem is az alattuk hömpölygő selymes vizű patak vagy a kis füves pusztán legelő Byzon csorda. Sokkal inkább a tudat, hogy oly hosszú idő után végre haza érhettek. Fiore szülöttei két év után újra az otthonuk friss levegőjét szívhatták tüdejükbe. Semmi másban nem különbözött a levegő, mint ahol jártak, mégis a tudat csordultig töltötte a szívüket.
Ekkor a völgyben feltámadt szél elérte a magaslatot is és a baloldali alak fejéről lefújta a csuklyát, így szabadon láthatóvá vált az arca és dús, gesztenye barna haja. Gyermeki arcán apró vonásokban tükröződött az elmúlt két év tapasztalata és bölcsessége. Arca bal oldalán a haja takarásából épphogy csak kilátszódott egy x alakú sebhely, melyhez egy rendkívül hosszú és tanulságos történet tartozik. Igéző zöld szemei pedig egy karizmatikus külsőt adtak neki, mellyel bizonyosan nagy sikert arathatott volna a hölgyek körében, ha éppenséggel azt az utat választja. Haja látszólag nem sokat változott a két év alatt csupán néhány tincs a kétszeresére nőtt, de ez bizony csak a látszat volt. A köpeny alatt egy hosszú lófarokban végződött, mely egészen a derekáig ért. Nyakában egy feketeszínű tüskés szíjat viselt, mely nagy népszerűségnek örvendett a céhében és igazi szimbólumnak számított már ott.
- Ej-ej, ez a fránya szél… - szólalt meg a férfiú lágy, kedves hangon és elmosolyodott. Becsukta a szemét és teljesen átadta magát a szél bársonyos simogatásának. Mellette a kisebb alak felemelte a kezét és saját magának rántotta le a csuklyát. Hegyes kis fülét megcsiklandozta a szél és a vékony krémszínű bundájába is jólesően beletúrt. Pici kis barna orrával beleszimatolt a levegőbe és elmosolyodott. A baloldali aprócska, de hegyes szemfoga, így még jobban kilógott a szájából. Fekete szarukeretes szemüvegét fentebb tolta az orrán, lencséjén pedig megcsillant a felkelő nap sugara. Hála szemüvegének most már első ránézésre is sugárzott róla az értelem, aminek korábban hiányát élvezte. Sokkal inkább nézték egy aranyos kis plüssnek, ami meglehetősen zavarta, azonban mindez már a múlt.
- Azért jó látni, hogy két év alatt sikerült valamennyire megkomolyodnod, nerk - jegyezte meg továbbra is a tájat figyelve.
– Úgy gondolod? - eresztett meg egy halvány mosolyt Reigen és beletúrt a hátizsákjába, majd előhalászott onnan egy kis aranyozott tárgyat. Egy aranypapírba csomagolt mágikus csokoládé denevér volt az, amit még évekkel ezelőtt szerzett Haloween napján. Bár hasznos kis eszköznek tűnt, még sose használta. Nem látta szükségét egészen mostanáig. Szép lassan kicsomagolta az aranyló papírból, nehogy az megszakadjon, vagy csak esetleg sérüljön. Ahogy mindent lefejtett a csoki denevérről az megelevenedett és egy vörös bársonydenevérré alakult át. Felreppent és Reigen arca előtt cikázott ide-oda. A fiú belenyúlt a köpenye belső zsebébe és előhúzott egy borítékot, ami kinyújtott előre, mire a denevér azonnal felkapta kis karmos lábaival.
– Tudod kinek kell vinni - jelentette ki szelíd, de határozott hangon, mire a bársonydenevér cincogva bólintott, majd cikázva elsüvített. A különleges mágikus tárgyba egy démont ültettek, aki speciális kereső mágiájával bárkit képes volt megtalálni, legyen bárhol.
– Biztos, hogy ezt akarod, nerk? Jó lesz így? - csengett enyhe aggodalom a hangjában. Reigen bizakodó arckifejezéssel nézett le rá. Volt valami benne, ami szőrös kis barátját mindig megnyugvással töltötte meg akárhányszor meglátta.
– Egészen biztos. Le kell zárnom ezt egyszer és mindenkorra. Meg aztán ez a legjobb teszt arra, mennyit is ért ez a két év.
– Az már igaz, nerk - értett egyet Nokinerk.
– Akkor ne késlekedjünk. Elvégre nekünk is oda kell érnünk - eresztett meg egy vigyort, majd véletlenül oldalra sodródott a tekintete és észrevett valamit a szikla mellett az avarban.
– Nini! Egy ezüstlevél! Sőt nem is egy! - hajolt le a földre és szakszerűen leszakította, majd a táskájába egy oldalsó zsebbe rakta el. Ricotól sok mindent tanult, míg vele volt másfél évig. Nem csak az állatokról és a belőlük elkészíthető ennivalókról tanult meg sok mindent, de a világban fellelhető növényekről is sokat tanult. Természetesen nem csak, hogy melyiket milyen fűszerként hasznosíthatja, hanem melyik növény milyen gyógyhatással bírt. Nem egyszer jött neki jól, amikor pontosan tudta melyik levél jó gyomor panaszokra, vagy épp melyik gyökér mulasztja el a fejfáját. Milyen füvet kell használni a sebekre, nehogy elfertőződjön. Bizony, amikor az ember magára van utalva a természetben és senki másra nem számíthat csak saját magára, életmentő lehet ez a tudás. A két év alatt a természet lett az éléskamrája, a gyógyszertára és nem utolsó sorban az edzőterme is.
– Minek egyáltalán neked ilyem, nerk?
– Ó sok mindenre hasznosítható ez a növény, rengeteg szerhez használják alapanyagként.
– De te ahhoz már nem értesz, nerk.
– Az már más kérdés - vigyorodott el – Én is csak ember vagyok, nem érthetek mindenhez. - azzal a másik lábával is fellépett a sziklára, majd egy lépest tette előre a semmibe. Mielőtt még lezuhanhatott volna egy vörösen lángoló felhő jelent meg a lába alatt és tartotta szinten. Nokinerk ismét fentebb csúsztatta az orrán a szemüvegét, aztán a fiú mögé pattant és megkapaszkodott a lábszárában nehogy leessen.
– Biztos jó ötlet pazarolni a mágikus erődet az előtt, nerk?
– Nyugi. Nem lesz gond - felelte jámbor magabiztossággal, azzal nagyobb sebességre kapcsolt, hogy még jóval idő előtt odaérjen a találkozási pontra.
Egy ismerős helyet akart helyszínnek, de sajnos a várost nem tudta, ahol minden kezdődött, legalábbis nem akarta, hogy bárki megsérüljön és vissza fogni se szerette volna magát. Így inkább a második számú helyre esett a választása, az ősi templomra. Elvégre az ott történt események miatt döntött úgy, hogy elindul a nagy utazására.
Gyorsan és könnyedén szelte át a vidéket, egy óra leforgása alatt már el is érte a templom bejáratát. Leereszkedett a felhőjével és megszüntetve azt belépett a kőboltíven. Az ősi romok a két év alatt nem változtak semmit, ugyanúgy meglátszódott a köveken az idő vasfoga és nagy részüket még mindig benőtte a moha vagy valamilyen növényzet. A folyosó végen elérkeztek az óriási henger alakú, kupolás tetejű csarnokba. A különböző szinteken végigsétálva leértek teljesen az aljára. Reigen végig nézett a csarnokon és csendesen tapasztalat, hogy tényleg semmi nem változott itt az elmúlt évek alatt. Minden egyes kő pontosan ott volt, ahol hagytak, minden kráter pontosan ott volt, ahova az alakváltó bepasszírozta. Még talán most is érezte a testével, ha visszagondolt rá. Nokinerk aggodalmaskodva tekintett körbe, hisz előtörtek benne a régi kétségbeejtő érzések és emlékek. Hiába egy shugo sosem felejt, a szőrös kis lény pedig ennek a fajnak volt a büszke képviselője. Bár még egy hozzá hasonlóval sem találkozott izgatottan várta, mikor is érkezik el az a nap. Mindenesetre nagy meglepetésben lesz része, hisz álmában sem gondolná, hogy kinézete messzire elüt többi fajtársától. Egy átlagos shugo magas és vékony testalkattal rendelkezett, ehhez képest Nokinerknek bekellett érnie az alacsony pufókkal. Mindezt Reigen életmódjának köszönhette, aki naponta többször is megállás nélkül zabált. A kis gyermeklelkű szőrgombóc pedig próbálta utánozni a mintaképet és hasonlítani rá. Ő azonban nem rendelkezett azzal az egyedi és különleges adottsággal, amitől nem látszik meg rajta az elfogyasztott kalóriák száma. Mindenesetre sosem volt oka panaszra a külseje miatt, egyszer sem érzett hátrányt miatta vagy került kellemetlen helyzetbe, így aztán nem is foglalkozott vele sose. Reigent meg aztán még úgy se zavarta. Ha tudná is, bizonyára repesne az örömtől, hogy az ő kis shugoja teljesen egyedinek számít a többihez képest.
Reigen ledobta a táskáját és a rácsatolt hordóját egy nagyobb kődarab mellé, ami még évekkel ezelőtt szakadt ki a falból. Ha valakit érdekel biztosan megtalálta volna a helyét a hetedik szinten.
A fiú nyújtózott egyet, majd felnyitva a hordóját, kihalászott belőle néhány sült húst és gyümölcsöt. Nokinerk kapta a fák lédús termését, a fiatal srácé pedig a vadkancomb. Jóízűen elfalatoztak, de egyik se szólt a másikhoz, ami természetesen érthető lett volna bármilyen külső szemlélő számára. Nokinerkben vegyesen keringetek a félelem és aggódás érzései, hiába bízott partnerében, ott élt benne a múlt borzalmas emléke. Reigen ezzel szemben az izgatottság miatt evet csöndben. Legszívesebben futkározott volna az izgalomtól, de két év alatt az önuralmat is elsajátította.
Ahogy végeztek az evéssel fölülről valami piros repült le zuhanórepülésben, majd a föld felett hirtelen megállt kiterjesztett szárnyakkal. A bársonydenevér cikázott a pároshoz, majd bújt be a táskában lévő aranyozott csomagolásába és változott vissza csokoládévá.
– Ez most mit jelent, nerk?
– Azt, hogy várunk - felelte Reigen leplezett izgatottsággal. Megfogta a táskáját és a hordóját, majd egy dobbantással egy fél méter magas üreget nyitott a falba mágiájával. Esztétikusan elhelyezte benne a táskáját és a hordót, ám mielőtt lezárta volna visszanézett Nokinerkre.
– Ne is álmodj róla, nerk! fonta össze a mellkasa előtt a kis kesztyűs mancsait tüntetően. Reigen csal elmosolyodott, aztán egy kicsi kőfallal lezárta az üreget. Féltette Nokinerket, de tudta, hogy tud magára vigyázni a kis pöttöm teremtés. Kicsi a bors, de erős, szokta volt mondani a bölcselet, habár ez a szőrös kis lényre nem volt igaz. Ellenben a találékonyság és ész annál inkább.
Reigen lefejtette magáról sötétbarna, szövet úti köpenyét és összehajtva ledobta a földre a kőfala elé. Ezzel láthatóvá vált az egész teste, ami ugyancsak megváltozott a két év alatt. Néhány centivel magasabb lett és a felsőteste megizmosodott, de továbbra is csak szálkás maradt. Mégis a ruházata módosult a leginkább. A fekete, elemi szimbólumos pólóját felváltotta egy passzos, kizipzárazott mellény. A fő színei a fekete és a paradicsom vörös lett, ám ehhez egy sárga szegély is betársult. Kezén ujjatlan kesztyűt hordott, mely egészen az alkarja közepéig húzódott. Felkarján két-két egymással keresztbe álló rugalmas szalagot viselt, ami remekül követte az izomzat formáját. Nadrágját rövidre cserélte, mindkét lábánál jókora zsebekkel. Ahogy megfordult és a lendülettől oldalra libbent hosszú lófarkas haja, látható vált a mellényén az egész hátát beterítő Quatro Cerberus céhjel.
Ezzel végezve feltelepedett törökülésbe a kődarab tetejére és lehunyta a szemét és várt. Elcsendesítette a légzését és a mágikus erejére koncentrált. Minden mást kizárt az elméjéből, csak ő maradt és a környezet. Érezte a földet, érezte a levegőt, érezte a templomtól nem messze lévő csobogó forrást, mely egy sziklából tört elő. Erezte a föld energiáit, ahogy a bőrét csiklandozzák. A légzését teljesen összhangba hozta a természettel. Ezt a meditáció hosszú ideig gyakorolta, de csak az utóbbi időben sikerült teljesen elsajátítania. Ebben a mozdulatlan állapotban maradt hosszú órákig, míg egyszer csak felpattant a szeme.
– Itt van…
Nokinerk erre azonnal becsukta a San Jiao Shin lázadása című történelmi könyvét és elrakta a táskájába, majd hátrahúzódott egy védett helyre. Eredetileg Reigen megkérte, hogy menjen el addig valahova, de nem volt hajlandó. Ott akart lenni ezúttal mellette még, ha meg is tiltotta, hogy segítsen. Így is rossz érzések kerülgették, ha csak visszagondolta az előző két alkalomra, ahol nem lehetett társa mellett a bajban.
A csarnok elején a lépcsőknél megjelent a várva várt vendég. Egy magas, izmos testalkatú férfi. Az évek alatt szinte semmit sem változott. Haját ugyanúgy rövid katonásra gépelten hordta. Arca még most is egy szögletes gorilláéra emlékeztetett. Felsőtestén egy nagyon feszes fehér, piros csikós pólót viselt, ami majd szétszakadt dagadó izmain. Fekete nadrágját pedig hózentróger tartotta. Végigmérte az előtte ülő fiút és komoly arcvonásai megenyhültek, végül hangos nevetésbe törtek ki. Az egész csarnok és minden folyosó visszhangzott a mélyről törő dörmögő nevetéstől.
– El se hiszem, amit látok. Először azt hittem valami ízetlen tréfa és kit találok itt, hát téged! Ennyire szeretnéd, hogy megöljelek? Meguntad a bujkálást előlem?!Há-há! Nagyon kegyesek ma hozzám az istenek! A legnagyobb tüske a kezemben tálcán kínálja fel magát! - kacagott fel újra mély hangján. Reigen felállt a kődarab tetejére és egy könnyed mozdulattal lelibbent a földre. Lábujjhegyével puhán és hangtalanul ért le.
– Na mi az nem jutsz szóhoz a félelemtől? Pedig régen be sem lehetett tapasztani a szádat! - csipkelődött tovább a férfi eredménytelenül. Ezt ő is észrevette és lelohadt az arcáról a vigyor és ismételten egy komoly képet öltött magára. Egy zöld mágikus pecsét jelent meg alatta és felszabadította a mágikus erejét. Az alakváltó teste vakító fényárban úszott, körvonalán mégis szemmel látható maradt a változás. Teste összement, csupán fél fejjel lett magasabb a fiúnál. A széles test is elvékonyodott és kipikkelyesedett. Hátul a derekából egy izmos másfél méteres farok bukkant elő. Állkapcsa megnyúlt és előre ugrott, belőle pedig borotvaéles fogak meredtek ki. Villás nyelve csak úgy vonaglott a levegőbe. Ujjai megnyúltak és hosszú pengeéles karmok jelentek meg rajtuk. Ugyanazt az alakot vette fel, mint a legutóbbi alkalmukkor. Reigennek egy halvány, magabiztos mosoly jelent meg az arcán. Az alakváltó még egyszer szisszentet a villás nyelvével, aztán visszadugta a pofájába. Megfeszítette az lábizmait, elrugaszkodott, majd olyan sebességgel ugrott fel, hogy eltűnt Nokinerk szeme elől. Ijedten tekintett körbe, de sehol se látta, aztán kétségbeesve nézett Reigenre, aki még mindig nem mozdult a kő törmelék elől. Furcsamód egy arcizma sem rendült, mikor az alakválót felszívódott. Aztán hirtelen megjelent mögött és karmos ujjait összezárva kardként döfött egyenesen a fiú hátába. A shugonak elkerekedett a szeme és rá akart kiáltani barátjára, de mire megtette már késő lett volna és nem is volt rá szükség. Reigen egy körkörös mozdulattal elkerült elkerülte a támadást és a gyíklény mögé került. Az egyből megfordult és mindkét kezével folyamatosan záporozta a szúrásaival. A fiú könnyedén tért ki minden egyes halálos csapás elől. Mozgása könnyed és kecses volt, akár a szél. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, mindig csak annyit, amennyivel elkerülheti az aktuális támadást.
Hogy mi volt az ifjú mágus trükkje? Két éven keresztül mást se csinált csak különféle bestiákkal küzdött a túlélésért. Rico megtanította neki az összes általa ismert szörny tulajdonságait. Ennél a lénynél pedig jóval erősebbekkel is küzdött már és győzte le őket. Hiába gyors az ellenfele, ezúttal pontosan látja a mozdulatait, ráadásul dühből és ösztönből támad, ami teljesen kiszámítható. Az évek alatt Reigen tovább fejlesztette a kapcsolatát a négy őselemmel és megtanulta a fő tulajdonságaikat, így aszerint küzdött. A mozgása könnyed és kecses volt akár a szélé, mégis kemény és határozott akár a szikla. A harcban változékony és hajlékony maradt akár a víz, ha támadásra került a sör pedig lobbanékony és pusztító akár a tűz.
Az alakváltó egyre csak támadt és támadt. Szúrt, vágott, csapott. Mindent próbált, de egyikkel sem járt sikerrel. Minden erejét és gyorsaságát beleadta mégse tudta még csak megkarcolni sem a fiú. A düh és méreg egyre jobban elöntötte az agyát, az pedig csak még jobban rontotta az esélyeit. Észre sem vette és máris bekerült egy ördögi körbe.
– Ebből elég! Most megöllek te nyamvadt kis görcs! - sziszegte gyűlölködve és előreugrott, közben pedig alakot váltott. Teste megnőtt és az eredeti alakjánál is nagyobb, izmosabb lett. Koponyája szélesebbre nyúlt és két szarv emelkedett ki belőle. Ujjai összementek, de vastagabbak lettek, vékony karmos lába, pedig patává módosult. Farka visszahúzódott a testébe, a pikkelyek pedig eltűntek és csillogó gyémánt réteg jelent meg az egész testén. Egy ütéssel a földbe érkezett le a talajra pontosan oda, ahol Reigen korábban állt, ám ő felszökkent egy mögötte lévő kő tetejére.
– Ó Diamond Bull. Na ez már valami - szólalt meg elismerően. Itt már neki is mutatni kellett valamit, hisz ezt a lényt nem győzhette le puszta fárasztással. Sőt kemény gyémánt páncélja még akár gondot is okozhatott neki, muszáj volt tehát mágiához folyamodnia. Már eleget tesztelte a teste képességeit. Vállszélességű terpeszbe húzta hátra a lábát fölvéve egy alapállást. Halvány szélspirálok jelentek meg a lába körül és kezdtek cikázni szabálytalan pályán a bokájától egészen a térdéig. Elrugaszkodott és valósággal kirobbant a kezdőhelyéről. A Windbourne Speed felgyorsítja a használó mozgási sebességét a kétszeresére. Reigen egyelőre csupán négy percig volt képes fenntartani a mágiát, de számára ez bőven elég volt. Az ugrás közben a bal karjára sziklarögöket idézett, amik beborítva egy kesztyűt formáltak rá az ujjai végétől egészen a könyökéig. A kemény réteg nem csak védelmet nyújtott számára, de az ütőerejét is jelentősen megnövelte. A jobb ökle előtt pedig egy spirálban forgó széltölcsér jelent meg egy fúrót képezve. A Wind Drill kifejezetten jól jött számára az áthatoló mágia tulajdonságával.
A gyémánt bika előtt lefékezett és a bal kezével alulról teljes erőből felütötte az állánál. A súlyos test megemelkedett pár méterre az ég felé. Reigen azonnal felpattant az alakváltó fölé érve és jobb kezével a szél fúrót a bika hátába nyomta. A férfi felbőgött egy tehén mély hangjával. A gyémánt réteg végig repedt a hátán, az ütés tolóereje pedig visszataszította a földre és beleroppantotta a kemény kőpadlóba. A fiú továbbra is a bika hátán térdelt és lékelte a gyémántréteget. A túlzott elbizakodástól viszont leengedte a védelmét és nem vette észre az oldalról nyúló vaskos gyémánt kezet. Megragadt a nyakánál fogva és elhajította. Egészen a szembe lévő kőfalig repült ám ott ahelyett, hogy üreget robbantott volna bele, egyszerűen eltűnt. A férfi csak pislogott, miközben összeszedte magát és felállt.
Végül aztán Reigen elbukkant a falból kikukucskálva széles vigyorral az arcán.
– Hú ez húzós volt! - mondta, miközben kilépett a falból, mintha az nem szilárd halmazállapotú lenne, hanem valami anyagtalan halmaz. A következő pillanatban terpeszállásba vágta magát és összecsapta maga mellett a tenyerét, majd ahogy ívesen felemelte a jobb kezét, a feje fölött tizenhat tűzgömb jelent meg. Jobb tenyerét kitartotta az ellenfele irányába és tüzelni kezdett. Az alakváltó későn kapott észbe és a tűzlabdák valósággal záporozni kezdték, amik még nem is zavarták volna, ha nem robbannak fel a becsapódáskor. Kemény gyémánt rétege megvédte a súlyos sérülésektől, de az égő fájdalmat még így is érezte.
Ahogy Reigen előtte az utolsó tűz labdát is hátrahúzta a kezét ökölbe, majd előre ütött ujjait kinyújtva, mintha vizet fröcskölne. A mozdulat végén egy C alakú vízpenge lökődött előre pörögve, felsértve a gyémánt réteget. A fiú nem állt meg egy lövésnél, esélyt sem adva ellenfelének folyamatosan lökte előre felváltva a karjait Vapor Bladeket lövöldözve előre.
– Elég legyen! - ordított fel a bika és nem törődve a pengékkel felemelte mindkét karját ütésre emelve közben pedig ismételten átalakult. A teste még nagyobb lett és immáron elérte a négy méteres magasságot is. Vállai még szélesebbek és izmosabbak lettek. Bőre narancsos-barnás árnyalatot vett fel. Lábszárát, kezét, mellkasát és fejét pedig aranyozott páncélzat borította be. A fején lévő páncél oldaláról négy szarv ágaskodott ki, szemei pedig vörösen és vészjóslóan világítottak. Alakváltónk magára öltötte végső formáját a Chargert.
A feje fölött összekulcsolta a kezeit és lecsapott a földre. Alatta a kő beszakadt és egyenesen Reigen felé végig repedezett a kő és törtek elő belől a nyársaló sziklák. A fiú egy lángoló csíkot maga után húzva abban a pillanatban oldalra vágódott elkerülve a támadást. Nem tudta volna elkerülni a támadást az előző trükkjével, mivel csak jó pár perccel később tudná újrahasználni. Nem volt mit tenni minden mágiának vannak feltételei és tabui, Reigen pedig az a fajta ember, aki véletlenül sem szegné meg azokat.
A Charger felordított és előre rontott egyenesen a fiú felé, hogy felöklelje. Reigen lába körül még mindig ott cikáztak a szélspirálok, melyek felgyorsították a mozgását. Mielőtt letarolhatta volna a lény felszökkent a fejére és onnan elrugaszkodott. A levegőben megfordult és kitartva a kezét egy két méter szélességű pusztító lángcsóvát lőtt rá. A tűz mágia telibe kapta a lényt és felperzselte. Körülötte feketére színeződött a kő a széntől, már ami megmaradt ott. Az alakváltó teste pedig füstölgött. Reigen közelítve a földhöz előretolta a másik kezét és egy méteres átmérőjű vízsugarat lőtt rá a falhoz passzírozva. A férfi csak egy pillanatig mutatta jelét a találatnak, aztán előretartotta az egyik kezét és felfogta a vízsugarat, a másik kezével, pedig kiszakított egy kődarabot a falból és maga elé lecsapta a földbe. az ifjú mágus megszüntette a vízágyúját, mivel nem látta értelmét. Inkább felkészült ellenfele következő támadására. A jobb keze köré idézte a kőkesztyűt és oldalra emelte a kezét, alkarját pedig a föld felé fordította. Három ütést eresztett meg így a levegőbe és mindegyiknél a kőkesztyű erezeténél mágikus fény kúszott végig a könyöktől egészen az ökléig. A fiú előtt szétrobbant a kő és előtört belőle a rohamozó Charger. Elég lett volna egyszer eltalálnia a rohammal és a fiatal mágus nem kelt volna fel. ezt mindketten nagyon jól tudták. Reigen még se mozdult egy tapodtatott sem. Kockázatos dologra vállalkozott, de a szívében egy cseppnyi félelem sem kapott helyett. A kőkesztyűje öklénél még egy szélfúró is megjelent, majd mikor az ellenfele majdnem elérte hanyatt vágódott. Fölé ért az alakváltó és akkor ütött előre egyenesen a gyomrába.
– Three Hit Nail Drill Punch! - ordította a kombinált támadását, de látszólag nem történt semmi azon kívül, hogy az alakváltó hatalmas lendülete ellenére megtorpant.
– Egy!
Hirtelen a hasa behorpadt és pörögve a magasba emelkedett.
– Kettő!
Még mélyebb horpadás és még magasabbra szállt egyet pördülve.
– Három!
A végső ütés hatása is végbement a Chargeren, ám Reigennek ez nem volt elég. A földön fekve maga elé emelte egymás felé fordítva a tenyereit és koncentrálni kezdett. Egy mágikus gömbjelent meg négy különböző színben váltakozva: vörös, szürke, barna, kék. Végül egy ötödik színben állapodott meg és nyerte el a végső formáját. A négy őselem eggyé olvadt Reigen kezei között és alkotott egy új mágiát.
– Elemental Blast!
A fiú előretolta kezét és a zöldes árnyalatú gömbből egy koncentrált mágikus sugártört elő és találta telibe a férfit. A lövés teljesen kiütött, visszatért az eredeti alakjába és átszakítva a fölső kupolát messzire repült. Reigen lihegve engedte el a karjait és feküdt el ernyedten a földön. Kezéről a kőrögök lepotyogtak, a lábainál pörgő szél pedig szertefoszlott.
– Ez hihetetlen volt Reigen, nerk! Fantasztikus voltál! - totyogott elő Nokinerk egy félreeső helyről, ahol végignézte az egészet. Hol aggodalmaskodott, hol pedig tövig lerágta a karmait az izgalomtól.
– Köszi. Jót tett nekünk ez a két év. Remélem, találkozunk még Ricoval. Szeretném neki meghálálni mindent, amit értünk tett - mosolyodott el, majd felült a földön. Leporolta magát és előhalászta a harc elején gondosan elrejtett motyóját. Felvette a sötétbarna köpenyét és a hátára kanyarította a táskáját. Nokinerk segítségével pedig az ételhordó is rögzítésre került.
Így hát elindulhattak hazafelé. Haza, a Quatro Cerberus céhházába. Olyan régen volt már ott mégis frissen élt benne az emlék. Ha lehunyta a szemét maga előtt látta az ebédlőt, halotta a zajos népet, amint reggeli csevejüket folytatják. Érezte a frissen sült rántotta finoman sózott illatát.
– Reigen, kérdezhetek valamit, nerk? – zökkentette ki az ábrándozásból.
– Mi? Ja persze. - felelte zavarodottan.
- Miért volt olyan fontos, hogy ma érjünk haza, nerk?
– Hát mert holnap lesz a Quatro Cerberus híres Tízpróbája! - kiáltott fel csillogó szemekkel.
– Hogy mi?!
– Csak tízévente rendezik meg! A céh legnagyobb és legmáguspróbálóbb eseménye! Az egész régióból gyűlnek rá az emberek, csak hogy láthassák! Tíz éves voltam mikor láttam az első Tízpróbámat! Egyszerűen hihetetlen volt! Apu is megnyerte, szóval én sem maradhatok le! Igen! Megnyerem! Huhú! Még a lelkem is beleremeg, ha csak belegondolok! Én leszek a legjobb! Én leszek a legjobb! - kezdett bele egy táncba. Nokinerk csak tátott szájjal bámulta. A jobb szeme alatti kis ideg rángatózásba kezdett, aztán összeszedte magát és lehajtva a fejét a homlokára tette kis mancsát. Hiába próbálta leplezni magát Reigen, belül nagyrészt még mindig ugyan az-az idióta maradt, mint régen.
– Szerintem akkor mégiscsak elmegyek a Mágikus Könyvtárba, nerk.
– Biztos vagy benne? Tízévente csak egyszer van ilyen! - hagyta abba a táncot és próbálta győzködni partnerét.
– Igen biztos, nerk. Amúgy is van még valami, amit megakarok nézni, csak ugyebár nem tudtam, mert valaki miatt sietnünk kellett, nerk. - felelte szemrehányóan és fentebb csúsztatta a szemüvegét.
– De…de… ez a Tízpróba!
– Engem nem igazán hoz lázba az ilyesmi, nerk.- zárta le a témát Nokinerk.
–Rendben van. Hát te tudod. akkor majd találkozunk, ha céhben, amikor jössz - csüggedt le Reigen, de elfogadta barátja akaratát.
– Úgy lesz, nerk. Mindenesetre ne várj a napokban. Végre eljuthatok álmaim helyére, nerk
– Jó szórakozást! - kívánt minden jót barátjának, aki megfordult és északra indult el. Köszönés képen felemelte a bal kezét és intett egyet. Reigen egy darabig nézte, ahogy társa egyre távolodik, majd visszafordul az eredeti útvonalára és elindult előre.
Késő délután érkezett meg a városba, amin lassan ment végig, hogy mindent szemügyre vehessen. Lényegében szinte minden pont olyan volt, mint mikor elment. Egy-két új bolt és éterem nyílt, amik közül párat megjegyzett, hátha később benéz. Végül elért a céhház előtt parkba. Most is frissen nyírt bokrok és tiszta, tüskés vasú padok fogadták. Belépet a céhépület kapuin és jobbra fordulva az ebédlő felé vette az irányt, ahol többségében az élet zajlott. Még egyet fordult és belépett a zajos terembe.
- Megjöttem! - kiáltotta széles vigyorral az arcán, mire egy szempillantás alatt csend lett és minden tekintet rá szegeződött.

Herbalista gyűjtés: 5 db Ezüstlevél


az új külső:

Spoiler:

– Biztos, visszajött? Már másfél hete jöttem vissza, de még egyszer sem láttam! - méltatlankodott Reigen a Quatro Cerberus ebédlőjében a pultnál könyökölve. Vele szemben Richard állt és éppen a sörös korsókat rendezgette és tisztogatta.
– Egészen biztos - pillantott az ebédlő közepén lévő alakra, aztán halvány mosolyra húzódott a szája. Reigen persze mindebből semmit nem vett észre. Továbbra is a pultot nézte és a lehetőségeit latolgatta.
– Másfél hete vagyok itt - ismételte önmagát – Jó a rendezvény elvett két napot ebből… - kezdet el számolni az ujjain – amikor pedig Hyoujinéknak segítettem az még kettőt. A többi nap viszont mind itt voltam és vagy a többiekkel beszéltem vagy őt kerestem. Pedig még Alice szerint is itt van! - folytatta tovább.
– Amúgy Nokinerk merre van? Elég ritkásan látom - próbálta a férfi kizökkenteni Reigent az aggodalmaskodásból. Látszólag sikerrel.
– Mert állandóan a Nagy Mágikus Könyvtárba járkál. Szerinte habár az én mágiám nem feltétlenül igényli a folyamatos gyakorlást, addig az övé igen. De biztos így van, nekem azok a rúnák és különféle jelek túl bonyolultak. Megértem a vadon hangját, a természet működését, a bestiák viselkedését, de azok a rúnák nekem desiertoiak. Múltkor belenéztem az egyik könyvébe csak úgy kíváncsiságból, de már a címét se tudtam elolvasni. Teljesen más nyelven van. Félelmetes.
– A rúnák világa már csak ilyen - mosolyodott el Richard, aztán helyére illesztette az utolsó üveget is – Gondolom, amikor visszajöttél, ő akkor is oda ment
– Igen, miután legyőztem az alakváltót szétváltunk, én haza jöttem ő pedig… - hirtelen megakadt a szavával és visszagondolt az eseményekre. Amikor az alakváltót megakarta találni akkor a mágikus denevérét használta, hogy üzenhessen neki. Belegondolt, hogyha ír egy üzenetet Maxnek és követi a kis hírvivőt biztosan a nyomára bukkanhat.
– Mi a baj? - kérdezte csodálkozva Richard és érdeklődve fürkészte Reigen arcát, akinek messze jártak a gondolatai. Szemei jobbra-balra pattogtak és látszott, ahogy pörögtek a fejében a gondoltok.
– Meg van hogy találom meg Maxet! - kiáltott fel vidáman.
– És hogyan? - kíváncsiskodott a csapos, ám Reigen meg se hallotta a kérdést.
– Tudnál adni egy darab papírt meg egy tollat?
– Természetesen - mondta kissé megszeppenve és a köténye zsebébe nyúlt ahonnan előhúzott egy tollat, valamint egy darab jegyzetpapírt. Átnyújtotta őket Reigennek és érdeklődve szemlélte az eseményeket.
– Köszi - vigyorodott el, mikor átvette a kért eszközöket. A papírt a pultra helyezte, majd a tollal kanyargós betűkkel felírta a „Max DeLuisnak Reigen Hawkinstól” szöveget. Ahogy végzett vele széles vigyorral tette le a tollat a pultra és felemelve a darab fecnit megcsodálta a munkáját, mintha csak most alkotta volna meg az évszázad műalkotását. Richard nem szólt semmit csak a fejét vakarta. Nem értette, hogy megoldás ez a problémájára egészen addig, míg a fiú ki nem tartotta a jobb kezét és meg nem jelent benne egy aranyló papírba csomagolt denevér. Reigen a másik kezével gyorsan, de óvatosan lefejtette róla a selyempapírt, mire a látszólag csokoládészobor megelevenedett és izgő-mozgó démoni futárrá vált.
Richard felhúzott szemöldökkel bámulta az életre kelt csoki szobrot. Ezt észrevette Reigen és gyors magyarázatba kezdett.
– Ő egy Mágikus Kézbesítő Denevér. Képes bárkit megtalálni a világon. Nincs más dolgom, mint feladni a levelet, aztán követni - magyarázta büszkén Reigen. A csapos azonban továbbra is teljes elképedéssel nézegette a kis bársonydenevért. Kinyitotta a száját, de először nem jött ki hang a torkán, másodszorra pedig nem is tudta hirtelenjében mit mondjon. Harmadszorra viszont már sikerült kiböknie valamit.
– Ez… Az ilyen mágikus tárgyak nagyon ritkák. Még életemben nem láttam ilyet, csak hallottam róluk. Honnan szereztél te ilyet?
– Még három éve Halloweenkor kaptam - vonta meg egyszerűen a vállát. Számára annyira megszokottá vált a kis jószág – noha elég ritkán használta -, hogy bele se gondolt mennyire ritkaság lehet egy ilyen.
– Már három éve van egy ilyened?! – akadt ki végül, de aztán gyorsan lenyugodott, aztán intett Reigennek, hogy hajoljon közelebb. A fiú kérdően nézett rá, aztán lopva körbe pillantott, az okát keresve Richard viselkedésének. Nem látott senki gyanúsat, csak a céhtagok voltak jelen, de ők sem ültek a közvetlen közelükbe. Jelenleg csak az ebédlő asztalainál ültek, vagy épp a felkérések fala előtt álldogált egy-két ember, a pult azonban éppenséggel magányosan tengődött. Végül csak közelebb hajolt kíváncsian, hogy mit akarhat Richard.
– Ez egy nagyon ritka és értékes dolog. Vigyázz rá! Sokan még ölni is tudnának egy ilyen hatalomért. Rossz kezekben ki tudja mit művelhetnének vele. Talán a sors bízta rád, de tudom, hogy nálad biztos kezekben lesz és te sosem élnél vissza egy ilyen erővel. Mindenesetre vigyázz rá és jól tetted, hogy eddig nem verted nagydobra - suttogta neki, mikor már elég közel hajolt hozzá. Reigen némán bólintott jelezvén, hogy megértette a helyzet komolyságát, közben a kis denevér a vállára reppent és a címzettet várva. A csapos szavai egy pillanatra elbizonytalanították a kis hírvivő használatában, de aztán magában gyorsan megrázta a fejét. Más lenne a helyzet, ha például odakint lenne, de most itthon van. A céhben barátok között. Ugyan ki bántaná, vagy árulná el itt, gondolta naivan.
Fölemelte a papírt és a denevér felé nyújtotta.
– Max Deluisenak - nevezte meg a címzettet, mire a bársonydenevér elrugaszkodott a válláról és felkapta a papírdarabot, majd cikázva elindult az ebédlőbe. Reigen lefordult a székről és egyből követni kezdte a megelevenedett szobrot, ami nagy meglepetésére nem is repült messze, csupán néhány asztallal távolabb. Az ebédlő közepén röppent le egy alakhoz, aki éppen egy Heti Mágus magazint bújt. Pont azt, amiben megjelent a Reigenről szóló cikk is. Az ifjú elementalista először megörült, hogy végre oly sok év után újra láthatja barátját, ám lelohadt az arcáról a mosoly, amikor megpillantotta a fekete hajat a szőkés-barna helyett. Az alak fel se emelte rá sötét szemeit, úgy tűnt nem sok figyelmet fordított a felbukkant jövevényre. A szeme sem aranybarna volt, mint Maxnek és az arcszerkezete és kinézete is teljesen másnak hatott, mégis valahogy furcsán ismerősnek tűnt számára. A sötét barna póló, a hajával megegyező színű kabát kombinációt is, mintha látta volna valahol és biztos volt benne, hogy nem a város valamelyik ruha üzletének a kirakatában.  
– Bocsi úgy tűnik elromlott - lépett az asztalhoz Reigen, közvetlenül a srác elé a fejét vakarva, hisz csalódás érte. Meg kell vallani nem használta valami sokszor a kis kézbesítőjét, de eddig még sosem tévedett. Letette a aranyozott selyempapírt az asztalra, mire a bársony denevér elengedte a levelet a karmos lábával és ráreppent a papírra. Megmerevedett, majd a papír, mintha önálló életre kelt volna visszacsomagolta a csokoládé szobrot, aztán pedig Reigen eltüntette a zsebdimenziójában.
Ahogy eltűnt figyelme ismételten a céhtagra terelődött, aki már szokatlanul ismerősnek tűnt neki második nekifutásra.
- Hmm, olyan ismerős vagy... - gondolkodott hangosan, fejében pedig a múlt eseményeit pörgette vissza. Sorban vándoroltak el a lelki szemei előtt az arcok, akikkel mágus pályafutása alatt találkozhatott, aztán végül beugrott neki.
- Tudom már! Te vagy az a tűz mágus, aki segített nekünk Web Valleynél megfékezni azokat a lényeket! Te is beléptél a céhbe? Nahát! Üdvözöllek nálunk! Nem baj, ha leülök? - kérdezte, de a választ meg sem várva egy szomszédos üres asztaltól elhúzott egy széket és leült a sötéthajú „újdonsült” céhtársával szemben. A mágus épphogy csak kipillantott az újságja mögül, majd érdektelenül folytatta az olvasást. Egy cikk felkeltett az érdeklődését, ami pont a Quatro Cerberus egyik tagjáról Reigen Hawkinsról szólt. Egy másfél oldalas kérdez-felelek interjú, amely mellett az író beszámolt a személyes benyomásáról is az ifjú mágusról és a céhről is. Meglehetősen sokszor hangzott el az írásban a vad kifejezés, de ezen igazából egy céhtag sem lepődött meg, sőt külön megtiszteltetésnek vették.
– Még hogy visszatért… - dünnyögte halkan az orra alatt – És mégis hova szarjak? – tette fel a kérdést, melyre nem várt választ és persze nagy szerencséjére nem is kapott. Bár három évvel ezelőtt egy hasonló szituációban Reigen kapott volna az alkalmon, hogy lecsapja az ilyesfajta magas labdákat.
A fickó szeme arrébb vándorolt a cikkről a másik oldalon lévő képre és valósággal leesett az álla. A képen látható mágus teljességgel megegyezett a vele szemben helyet foglalt fiúval. Másodpercek tört része alatt rakta össze a fejében a nem túl sok darabból álló kirakóst. A meglepetéstől szabályosan átfejelt az újságon, ami így egy elég érdekes gallért adott az öltözékének.
– Te-te meg mit keresel itt?! – csattant fel hebegve, majd lefejtette magáról az újságot, ami ezután cafatokban hullott az asztalra.
- Ööö, én is Quatro Cerberusos vagyok - válaszolta, bár nem igazán értette a kérdést - Biztos akkor léphettél be, mikor elutaztam két évre. Mondjuk nem is volt nehéz, mivel azután, hogy találkoztunk, úgy néhány hónapra rá döntöttem el, hogy apám nyomdokaiba lépek és én is világot járok - kezdett bele egy magyarázatba és egyúttal mesébe is, habár senki sem kérdezte.
- És nem gondolod, hogy korán jöttél vissza? - szögezte neki a kérdést, majd kicsit lenyugodva kényelmesen hátradőlt a székében. Reigen egy pillanatra elmerengett a kérdésen, de aztán sietve válaszolt.
- Hmm, én is elgondolkoztam már ezen, de tekintve, hogy Rico fél éve abbahagyta a tanításomat, mondván, hogy minden megtanított a vadonról és a benne élő bestiákról, így már nem igazán volt ott több dolgom. Ráadásul hiányzott már ez itt mind - tárta szét mindkét kezét mutatva körbe az ebédlőbe, gondolva a céhre, a társaira, az itt eltöltött időre és emlékeire, minden egyes bútorra és berendezési tárgyra. Mindez mélységesen hiányzott számára és semmi kincsért sem mondana le róluk.
- Ja, értem, mert ez olyan vad, vagy mi a tököm... - jegyezte meg a srác epésen - Akkor gondolom, most egy jó darabig nem mész kirándulni...- kérdezte.
- Egyedül biztos nem. Egy régi barátomat keresem, aki állítólag újra itt van, de sehogy se találom. Pedig Alicel megbeszéltük, hogy újra elvállalunk egy megbízást, mint régen. Jó kis csapat voltunk - mélázott el a régi emlékek között - Nem találkoztál esetleg vele? Max DeLuisnak hívják. Körülbelül egy magas veled, hasonló mágiát használ, mint te és általában egy gitárral rohangál. Csöndes és kicsit morcos, de nagyon jó srác.
A srác elmélyülve a gondolatai között vakargatta a halántékát, közben pedig igyekezett feltűnés nélkül egyre lejjebb csúszni a székében. Aztán végigpörgetve a fejében Reigen korábbi szavait gyorsan kapott rajta és válaszolt valamit.
- Dehogynem! Éppen az előbb ment ki a mosdóba! - bökött a mosdó irányába
- Tényleg? - kapta föl a fejét Reigen és az említett helyiség felé fordította a fejét - Fura. Akkor miért repült hozzád a denevér és nem arra? Pedig még sosem tévedett - nézett vissza a szemben ülőre a fejét vakargatva.
Ekkor egy céhtag lépett az asztaluk mellé, aki egyenesen a pult felől jött.
- Max, Richard küldte a rendelésedet - mondta, majd egy korsó sört rakott le a srác elé, aki dermedten meredt az üvegre. Hirtelenjében azt se tudta, hogy nyeljen vagy köpjön, aztán megsemmisülten lefejelte az asztalt.
– Pedig már majdnem… - morogta az orra alatt, alig hallhatóan. Reigen még mindig ott akadt meg, hogy Maxnek nevezik a vele szemben ülő céhtársát is.
- Jé téged is Maxnek hívnak? De fura! Várjunk csak... - mélyült el hirtelen a gondolataiban. A fejében újra lejátszotta az eddig különös és talán véletlen történéseket. Lelki szemei előtt újra leszállt az asztalhoz a mágikus kézbesítő denevére az üzenettel, amit Max DeLuisenak címzett. Újra végig nézett a máguson és bár az arca teljesen más volt, mégis valahogy hasonlított Maxre. Aztán pedig ismét lepergett előtte, ahogy nem egészen fél perce odalépett hozzájuk egy céhtársuk és Maxnek szólított a vele szemben ülőt.
Ekkor már teljesen összeszűkített szemmel vizslatta, mire Max moccanni sem mert és azt kívánta, hogy bárcsak megnyílna alatta a föld, hogy elnyelje őt.
- Max? Hát tényleg te vagy az? De megváltoztál! Rád se ismertem! De úgy örülök, hogy újra visszajöttél! - ekkor fölpattant a székről és villámsebesen, hatalmas lendülettel és jó erősen megölelte Maxet - Mindig is tudtam, hogy vissza fogsz jönni!
- Jaj de jó... én azért ennyire nem bíztam volna magamban... - nyögte Reigen szorításában, miközben már a lába pár centire felemelkedett a földről és ide-oda lóbálták, mint egy rongybabát - Azért össze ne törj!
Erre már Reigen is föleszmélt és takarékra véve az újongást engedett a szorításán. Max egyből kapott az alkalmon és kiszabadította magát a kényelmetlen és több ember számára megalázó helyzetből, aztán duzzogva visszaült a helyére. Reigen pedig vigyorogva követte a példáját és ő is helyet foglalt. Most, hogy végre megtalálta régi barátját még izgatottabb és vidámabb lett.
- És mesélj merre jártál? Mitől lett ennyire más a kinézeted? Mikor találkoztunk, miért nem mondtad, hogy te vagy? És egyáltalán miért mentél el? Mikor meghallottam utánad mentem egyből, de sehol sem találtalak, rendes választ pedig senkitől sem kaptam - zúdított rá egy rakat kérdést az ifjú mágus izgatottan. Igazából még millió plusz egy kérdést is feltett volna egy szusszal, ha tehette volna, de igyekezte visszafogni magát.
Max persze csak a szemét forgatta, majd sóhajtott egy hatalmasat. Lassan hátradőlt a széken kényelembe helyezve magát és rövid gondolkodás után belekezdett a válaszolsába.
- A külsőmet egy profi mágus változtatta meg a kérésemre, hogy Erik ne találjon rám. Azt pedig hogy merre jártam nem lehet elmesélni. Egyrészt mert a szavamat adtam rá, másrészt pedig leírhatatlanok azok a helyek és borzalmak. Máig sem értem, hogy miért vagyok még életben, ott kellett volna vesznem a többiekkel –merült el mélyen a gondolataiba és a múlt fájdalmas emlékeibe.
- De az a fő, hogy itt vagy - hajolt előre Reige és veregette meg bizakodóan a vállát - A kalandjaidat pedig szívesen meghallgatnám egyszer, ha mégis meggondolnád magad.
Akkor Reigen Max válla fölött megpillantott egy barnahajú leányzót, aki éppen ekkor lépett be az ebédlőbe. Még szélesebb vigyor csúszott a szájára és magasra nyújtózva integetni kezdett a lány felé.
– Alice! Szia! Itt vagyunk!
A lány észrevette az integető céhtársát és a vele szemben ülő Max-et is, aki szép lassan megint egyre lejjebb süllyedt a székében. Bár Alice nem számított rá, hogy így indul a napja, jókedvűen indult el a fiúk felé.
– Mi az Max, túl sokat ittál? Le kéne szoknod a piálásról nem tesz jót - jegyezte meg csipkelődve.
– Már éppen hiányoltalak… Te voltál a napom teljessé válásának a híja, Csipkerózsika! - érkezett a válasz Max szájából, de Alice nem hagyta annyiban.
– Ez tök kedves lett volna, ha nem tűnnél el az asztal alatt… így viszont elég ciki - adta meg Alice a kegyelem döfést és Reigen számára ekkor tűnt fel igazából, hogy Max már legalább másfél fejjel lentebb van, mint kéne. Gyorsan segítő kezet is nyújtott ebben és megragadva társa vállát feljebb húzta a széken, aminek a díja egy lesújtó pillantás lett. A szemmel ölés után Max visszafordította tekinteté Alice felé.
– Talán rossz lábbal keltél ki az ágyból?
– Dehogy, egy szemernyit sem aludtam – kezdett bele a magyarázatba Alice és a két fiatal mágus ahogy jobban szemügyre vették a lányt láthatták a kisebb karikákat a szeme alatt – Ez viszont hosszú történet, melynek főszereplője egy mostanra éget szagú részeg férfi, egy  tucat borosüveg és egy... nem érdekes, lehet, hogy mégis csak aludtam, de arra nem akarok emlékezni - mondta majd ráborult az asztalra. Reigen fantáziájában megjelent egy égett, részeg férfi, mellette Alice, majd mellettük egy tucat, üres boros üveg. Aztán összeadta őket, osztott, szorzott, de nem egy túl gyerekbarát jelenet kerekedett ki belőle, így gyorsan meg is rázta a fejét és lopva két társára tekintett. Egyikük az asztalra borulva vegetált, a másik pedig a okolba is szívesebben kívánta volna magát, mint most az a céh ebédlőjébe.
- Én viszont tudom mitől dobódnátok fel! Mi lenne, ha elmennék egy közös megbízásra? - ajánlotta fel széles vigyorral az arcán. Korábban, még a másfél héttel ezelőtti Quatro Cerberusos rendezvényen megbeszélték, hogy elvállalnak egy közös megbízást a régi idők emlékére. Mi sem lehetne a legjobb alkalom, mint mikor mindhárman együtt vannak, gondolta magában Reigen.
– Nem érek rá… - jegyezte meg Max, ahogy fölényes mosoly csúszott az arcára – Lukisznak és Mukinak már elígértem magam. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Max lopva körbe pillantott, mintha a két delikvenst kereste volna, ám ekkor hirtelen megjelent Probulus, aki elsétálva az asztal mellett meghallotta a kijelentés és az asztal társaságára rá sem nézve csak ennyit mondott menet közben:
– Lukisz és Muki egy több napot igénybevevő megbízásra mentek.
A kijelentésre Max arcára fagyott a mosoly és hirtelenjében nem is tudta mit mondjon erre.
– Akkor… izé… ti… hú… - mekegte kínjában. Alice nem látta a jelenetet, de lelki szemei előtt bizonyára elképzelte, mivel széles mosollyal egyenesedett fel a székben és kárörvendő tekintettel meredt Maxre.
– Úgy tűnik mégiscsak ráérsz.
- Így van akkor jöhetsz velünk! - vigyorodott el örömittasan Reigen.
- Hurrá! - hangzott Alicetől is egy őszinte ujjongás.
– Jaja de jó nekem! – szólt szarkasztikusan Max, aztán a korsójáért nyúlt és belehörpintett.
– Igazad volt Reigen, máris jobb a kedvem - mondta a lány, ahogy végig tekintett Max ábrázatán.
– Na ugye? - húzódott szélesebbre Reigen vigyora és helyeslően bólogatott, de csak mert nem tudta, hogy Alice a kárörvendés miatt adott igazat neki.
Miközben Max a korsójából kortyolgatta a maradék italt, Alice pedig a örömittasan bámulta tovább a fancsali ábrázatát, addig Reigen a nyakát nyújtogatva tekintett a jó pár méterre levő megbízások falára. Aztán a lány felpattant a székéről és elsietett valahová. Max szeme felcsillant, hogy talán törlődik a napi programja és nem kell sehova se mennie, de kiábrándultan tézett vissza az üvege aljára, mikor meglátta, hogy a lány csak a pulthoz ment rendelés céljából.
– Találtál valamit? - kérdezte Alice ahogy visszajött egy bögre teával a kezében. Reigen már pár perce erősen hunyorgott a falra és próbált messziről kiszúrni valami érdekeset, de konkrétan semmi biztosat nem talált. Annyiban biztos volt, hogy a mai napon rengeteg megbízás várt arra, hogy valamelyik céhtag megcsinálja. Néhánynak az illusztrációja még fel is keltette az érdeklődését, de ahogy távolról kibetűzte a főcímét nem is találta elég érdekesnek és méltónak, hogy megünnepeljék az újbóli egyesülésüket.  
– Úgy tűnik ma nincs semmi érdemleges a falon! - csapta lelkesen a korsóját Max az asztalra.
– Hát nem tudom… elég nagy a választék, talán nézzünk rá együtt közelebbről - ajánlotta fel Reigen, amit morcos céhtársa nem igazán halott szívesen.
– Rendben! – értett egyet a leányzó és lelkesen pattant fel a székéről, majd az asztalok közt lavírozva a papírokkal tele tűzdelt falhoz sietett. Reigen szinte azonnal követte és izgatottan lépett mellé közelebbről is szemügyre véve az elvégzendő feladatokat. Ellenben Max, aki lassan és morogva állt fel a helyéről véletlenül sem elkapkodva csak jóval utánuk ért mögéjük és még akkor sem a megbízásokat fürkészte csupán egy üres falfelületet bámult tüntetően a papír áradat között.  
– Krumplis föld… nem… fiatal, mindenre nyitott úriembereket… ez mit keres itt? Hölgyeket keresek… Nem! - olvasta fel sorban egy-két véletlenszerűen kiválasztott megbízást, de egyiket se találta olyannak, hogy be is fejezze. Reigen a fal jobb oldalára szeparálódva próbálkozott munkát találni.
– Gazdag család gyerekeinek az őrzése… hát ez nem valami vad… Ó nézzétek kincskeresés! - örült meg hirtelen, mikor három papírral arrébb megtalálta, amit keresett – Ez még talán érdekes is. Ja nem jó. Tegnap járt le a határideje… - fejezte be szomorúan a lelkesen indult kijelentését. Megfogta a lapot és letépve, szépen összehajtogatva egy közeli kukába kidobta. Nem akarta, hogy más is abba a hibába essen, mint ő néhány másodperccel ezelőtt.
– Gyerünk Max, keress te is! – szólt rá a fiatal mágusra Alice, ahogy észrevette, hogy még mindig csak egy pontot bámul a falon és ő még egy megbízást se olvasott fel a csapat számára, mint lehetőség.
– Szerintem hagyjátok! Időpocsékolás. Már az összes valamirevalót elvitték…
– Csak szeretnéd! - vigyorgott rá Alice kajánul.
– Tudom - hallatszódott a nyugtázás.
Egy perces csönd ereszkedett a kis csoportra, aminek a kétharmados többsége lelkesen és vadul keresgélte a megfelelő feladatot, ami mindhármuk számára jó lehet.
– Ez érdekes! Egy kis faluban valamilyen betegség tombol, aztán a betegek maguktól tűnnek el. ehhez mit szóltok?
– Talán eljátszották a halálukat, hogy aztán új életet kezdhessenek valahol máshol - vetette fel az ötletet Reigen.
– Betegségben meghalni nincs semmi hősies… - morogta Max a túl végen.
– Nem is a hősiesség a lényeg!
– De nekem igen! – erősködött tovább.
– Különben is a hozzád hasonló idióták úgy sem lesznek betegek! Nem hallottad még ezt a mondást? - vette oda neki, közben pedig tovább keresett valami olyat, ami egy hősnek is megfelelhet.
– Én igen - vágta rá vidáman Reigen.
– Azért nem betegszem le soha, mert erős a szervezetem - magyarázkodott Max, aztán a pult felé fordult – Richard, még egy sört! - kiáltotta, mire a csapos csak bólintott, hogy hallotta a rendelést és már fel is fordított bravúros ügyességgel egy előre a pultra készített korsót és a csap alá tartotta.
– Jó, ha ez nem megfelelő akkor válassz te! - torkolta le a férfiút, aki közben kényelmesen helyet foglalt a mellettük lévő üres asztalnál és kényelmesen hátradőlt a székében várva a frissen csapolt jéghideg sörét.
– Innen látom, hogy csupa szemét van a falon – mondta elégedetten rá se nézve a papírokra.  
Reigen mindeközben tovább kutatott és észrevett a falon egy papírt, ami eddig takarásban volt egy fölötte lévőtől. Félresöpörte és szabaddá vált a fokozottan veszélyes felirat. Ahogy elolvasta abban a pillanatban megcsillant a szeme.
– És ehhez mit szóltok? Egy északi falut feldúlt többször is egy Blizzardvern és azt kéne megfékezni.
A fiú pontosan tudta miért írták a papírra piros betűkkel a fokozottan veszélyes jeligét. Noha konkrétan ezzel a lénnyel még nem volt szerencséje találkozni, azonban egy nagyon közeli rokonával már annál inkább. Egy Zöld Wyvern ellen harcolt már és ha nincs mellette ott Rico nem is bírta volna legyőzni. Még most se tartotta elég képzettnek magát, hogy akár egyedül legyőzhessen egy ilyen lényt, azonban egy csepp aggodalom sem lakozott a szívében. Jól tudta, hogy Alice és Max végig ott lesznek vele és együtt képesek lesznek teljesíteni a feladatot.
– Részemről rendben és akkor Max le is lett szavazva - vigyorgott Alice.
– Hé! Hol a demokrácia?! - csattant fel Max, mire Reigennek eszébe jutott egy korábbi jelenet, amiben szőrös kis barátjával volt.
– Nokinerk erre mondaná, hogy kétharmados többség.
– Akkor ezt megbeszéltük! - csapta össze elégedetten e két tenyerét a lány. Max a két előtte állóra tekintett, majd le a kezére és az ujjain számolásba kezdett, majd kisvártatva rájött mi is az a kétharmados többség.    
- Gnoryll pörölye verjen meg... - vágta homlokon magát, ahogy szembesült a vereségével.

Mit is lehetne mondani Debaco Townról? Egy Észak-shaolani negyed piaccal és csatornával. Amit a piacon nem talál az ember – vagy épp csak drágán -, azt megtalálja a csatornában ingyen.
Debaco Town szívében találhatták meg az érdeklődök egy bizonyos irodát, aminek az ajtajának az üvegén egy bizonyos szöveg állt: Reigen Hawkins Rt. Magánnyomozó. Maga az iroda szűk volt és szegényes, csupán néhány ócska bútor foglalta a helyet és a port belül. Az ablakon a reluxák felhúzva pihentek. Nem is csoda, hisz lehúzni se lehetett, vagy legalábbis az ember a madzagok épségét kockáztatta volna vele.
Hosszú, forró nyári napnak néztek elébe hőseink. A fedetlen ablakon csak úgy tűzött befelé a nap, ám a reluxát senki nem merte használni, a függöny pedig valósággal luxusnak számított itt. Aznap Nokinerk fő feladatai között foglalt helyet az ebéd elkészítése. A probléma igazából ott kezdődött, hogy nem volt miből. Ettől függetlenül a szőrős kis shugo mindent megtett az ügy érdekében. Egy tálcára tányért, kést, villát, szalvétát készített elő, sőt még egy virágot is szerzett díszítésképpen. A fürdőszobában nőt ki a falból, de senkise tudta hogyan. Mindazonáltal úgy tűnt beteljesítette a kis növényke a végzetét. Minden készen állt csupán a kaja hiányzott.
– Ennyi? - kérdezte Reigen, mikor Nokinerk bevitte a tálcát. Az íróasztal mögött ült és épp papírrepülőket hajtogatott a jegyzettömbje lapjaiból. A repülőket pedig a sarki kukába próbálta beledobni. A szemetes melletti papírrepülő temetőből ítélve viszont nem sok sikerrel.
– Egy doboz tartós tej?
– Fél doboz - pontosított – A másik felét megittuk a reggelihez.
Bizony ez volt a szörnyű helyzet, fél liter tej választotta el őket a éhhaláltól. Reigen felemelt egy hosszúkás dobozt az íróasztala sarkáról és kiborította. Egyetlen szívószál esett ki belőle. Nagyot nyelve markolta fel.
– Az utolsó cseppnek - motyogta.
– Kéne valami meló, nerk… - szólt Nokinerk csöndesen.
– Ne aggódj. Ez a város tele van megoldatlan rejtélyekkel. Előbb vagy utóbb biztos megcsörren a lakrimafon…
– Nincs lakrimafonunk. Lemerült, nerk - emlékeztette a fiút a szörnyű tényre. Reigen kicsit elszontyolodott és elpakolta a jegyzettömbjét meg egy félkész orrmotoros vadászgépet a fiókba, majd egy optimista mosolyt erőltetett az arcára.
– Akkor se csüggedj. Ha nem is lakrimafonon de személyesen biztos kapunk valamit. Jön majd valaki és bekopogtat az ajtón…
Valaki kopogtatott az ajtón. Reigen akkorát nyögött, mintha egyben lenyelt volna egy csirkecombot. Széltében. Gyorsan körülnézett a szobában, de nem volt túl elégedett a látvánnyal. A tálca az evőeszközökkel, a kuka melletti papírrepülők és a sok egyéb limlom jóvoltából a helyiség távolról sem hasonlított egy sikeres magánnyomozó irodájához. Az ajtón pedig nagy valószínűséggel egy potenciális ügyfél kopogtatott. Reigen egy pillanatra megdermedt és a pillantása találkozott Nokinerkével, aztán mindketten akcióba lendültek. Reigen kihúzott egy fiókot, belesöpörte a tányérokat, késeket, villákat és szalvétákat, közben Nokinerk bedobálta a repülőket a szemetesbe, aztán felkapta a tejes dobozt és a polcon álló egy szem vázába rejtette. Végül már csak a tálca helye maradt kérdéses. Jobb ötlet híján Nokinerk a székre dobta és ráült.
– Tessék! - kiáltott ki Reigen, miközben az íróasztal fölé hajolt és úgy tett, mintha jegyzetelne egy papírra. Nokinerk esze azon járt, hogy talán meggyőzőbb lett volna a jelenet, ha a fiú nem fordítva tartotta volna a tollat.
Az ajtó kinyílt és egy férfi lépett be mágikus pisztollyal a kezében. A fegyver kurta, matt szürke volt, csakúgy, mint a gazdája, akinek a magassága valahol pontosan Reigen és Nokinerk magasságának a mértani közepe lehetett. Maga a megjelenése is elég ódivatúnak tűnt. Szögletes álla pedig gavallérságot sugárzott. Haját rövidre nyírva hordta, szinte már katonásan röviden. Apró szeme mintha el akart volna bújni vastag lencséjű szemüvege mögött. Vagy ő volt rémesen rövidlátó, vagy a szemésze. De az is lehet, hogy csak mágikus lövedék álló üveg mögött érezte biztonságban a szemét.
A jövevény becsukta maga mögött az ajtót. A halántékáról kövér izzadságcseppek hullottak a kabátjára.
– Maga Reigen Hawkins? - kérdezte egyből.
– Igen, én vagyok Reigen Hawkins - felelte szabatosan a fiú.
A férfi közelebb lépett hozzájuk és enyhén oldalra fordulva Nokinerkre szegezte a pisztolyát. Pár másodpercig farkasszemet nézett a pisztoly csövével és nem tudta eldönteni, hogy vajon nyugton maradjon, vagy torkaszakadtából kezdjen el visítani.
– És te ki vagy? - mordult rá a jövevény.
– Nokinerk. Reigen társa – felelte megszeppenve. Már csak azért is látszott rajta, mivel elfelejtette a mondata végére rakni a jól megszokott –nerk szót. Reigen például sosem tudta eldönteni, hogy tudatosan csinálja, vagy egyszerűen valamiféle beidegződés nála.
A válasz után a pisztolyos férfi tekintete lejjebb siklott.
– Miért van alattad tálca? – kérdezte.
– Pohárnak érzem magam, nerk - vágta rá, mivel jobb válasz hirtelen nem jutott eszébe, a kabátos alak látszólag ennyivel is beérte, mert elfordult tőle és az ablakhoz lépett. Érdekes módon a fickónak a legfurább dolog a tálcás eset mutatkozott, holott az esetek többségében Nokinerk külseje szokott lenni, vagy épp, hogy beszél.
– Nem értettem a nevét - szólalt meg Reigen, habár a fickó nem is mondta, azért jobban érezte volna magát, ha tudja.
– Steve McCoffin
A férfi kisandított az ablakon. Résnyire összehúzott szemével egy rolóra emlékeztethette az embert. A válla fölött hátra pillantotta a korábban becsukott ajtóra.
– Az az egyetlen bejárat?
Reigen némán bólintott.
– Valami gondja van tán? - kérdezte puhatolózva.
– Meg akarnak ölni - mondta ki Steve McCoffin kerekperec.
A férfi elfordult az ablaktól és ugyanabban a pillanatban egy mágikus lövedék, amit valahol az utcán lőhettek ki, egy csinos kis lyukat ütött az ablaküvegen. elsuhant néhány milliméterre McCoffin arca mellett, majd összetörte a vázát a polcon, leleplezve a benne rejtőző tejes dobozt. A tej vékony sugárban csorgott az amúgy is koszos szőnyegre.
– Miből gondolja, hogy az életére törnek Steve? - érdeklődött teljesen komolyan Reigen.
Nokinerk elképedve nézett a társára és magának McCoffinnak is elakadt a lélegzete. Reigen azonban szemlátomást nem vette észre az előbbi jelenetet. Figyelmét annyira lekötötte saját színészi produkciója, hogy valószínűleg fel se tűnt volna neki, ha a lövedék fejbe találja a látogatót. Nokinerk azért lopva közelebb somfordált a szekrényhez, készen arra, hogy bármikor beugorhasson mögé, ha esetleg további lövedékek érkeztek volna.
McCoffin bedugta a fegyverét a vállára szíjazott pisztolytáskába, majd a szoba közepe felé indult. Nokinerk fejében így már kezdett egyértelművé válni, hogy a fickó nem fegyver más, sőt talán nem is bír semmilyen mágiával. Ez még talán meg is magyarázná miért tart annyira az üldözőjétől.
– Használnom kell a lakrimafonjukat - mondta sürgetően.
– Miért? - kérdezte Reigen bamba ábrázattal.
Steve McCoffin először habozott. Valószínűleg még akkor sem látott át Reigenen. Nem tudta, hogy tényleg ilyen vagy csak játssza magát. Viszont még valószínűbb volt, hogy akkor éppen egészen más problémák foglalkoztatták.
– Nekem elmondhatja, Mr. McMuffin. Magánkopó vagyok, életelemem a balhé - mondta magabiztosan Reigen közben megvakarta az orrát.
Steve McCoffin gyorsan körülnézett a szobában. Ha meglátott volna egy lakrimafont, valószínűleg a kemény kristály részével először agyba-főbe verte volna vele Reigent, hogy aztán zavartalanul használhassa a mágikus berendezést. Csakhogy sajnálatos módon nem talált sehol sem, pedig ott volt a szekrény legalsó fiókjában, de ugyebár az lemerült és nem sokra ment volna vele. McCoffin teljesen sarokba szorul és ezt újabb kövér izzadságcseppek jelezték a halántékán. Az ideje fogytán volt és nem maradt más választása.
– Rendben van - bólintott – Elmondom.
Leült Reigennel szembe az íróasztalhoz és elővett egy szál cigarettát.
– Tűz?
Reigen beleszagolt a levegőbe.
– Nem érzek semmit - rázta a fejét. McCoffin rágyújtott, de néhány mélyebb szippantás után el is nyomta a cigarettáját az íróasztal lapján. Éveket öregedett az utóbbi néhány percben. Reigen pedig összekulcsolt újakkal enyhén előre dőlve, bamba vigyorral nézte a férfit és várta a mesét.
– Ide figyeljen - fogott bele a történetbe - Én titkos ügynök vagyok. Nem számít, kinek dolgozom
– Miért, kinek dolgozik? – kérdezte Reigen.
– Nem számít. Egy Kharón nevű férfi után nyomozok. Kharón bérgyilkos, akkora bűnszervezet feje, ami nagyobb, mint az egész Heart Kruez társaság.
Reigen a homlokát ráncolta is ide-oda kapdosta a szemeit jelezvén, hogy mozognak a fogaskerekek a fejében.
– Kharón? Miféle név már ez?
– Fedőnév. Vagy kódnév, ha úgy jobban tetszik. A mítoszok szerint Kharón az, aki átszállítja a halott lelkeket az alvilág folyóján. Ő a holtak révésze.
– És van ideje még erre is a gyilkolászás mellett?
- Mi? Nem - akadt ki McCoffin - Ez csak a mítosz, ahonnan a bérgyilkos neve ered
– Áhá! Értem!
A nap valószínűleg egy jókora felhő mögé bújhatott, mert Nokinerk hirtelen dideregni kezdett azon a nyáron először. Talán a lövedék ütötte lyukon fújt be a szél a szobába.
- Senki nem tudja, ki is Kharón valójában - foly¬tatta McCoffin. - Zseniálisan tudja álcázni magát. Azt mondják, annyi arca van, hogy a tulajdon édes¬anyja se ismerné fel.
- Maga ismeri az édesanyját? - kérdezte Reigen.
- Nem - McCoffin mélyet sóhajtott. - Csak egy dologról lehet felismerni Kharónt: a hiányzó ujjáról.
- Miért, az hol van? - kíváncsiskodott Reigen.
- Nem tudom. Nincs meg. Levágták.
– Akkor nem lehet valami jó zongorista - mondta gúnyos mosollyal Reigen.
McCoffin néhány másodpercre behunyta a sze¬mét. Bizonyára abban reménykedett, hogy csak ál¬modik, és ha megint kinyitja a szemét, valahol má¬sutt lesz. Sajnos csalódnia kellett.
- Hát igen - szólalt meg végül. - A helyzet az, hogy időzavarba kerültem. Kharón meg akar ölni egy Fyodor Kuszenyov nevű pregrandei diplomatát.
– Ismerős a neve, nerk. Mintha már olvastam volna róla valahol...
– Ha Kuszenyov meghal, mindennek vége. A nemzetközi helyzet válságban van és gyakorlatilag pengeélen táncol. Még egy háború is kitörhet.
– Hú... Ilyen nagy lenne a baj?
- Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja állítani Kharónt. Tudom, mikorra tervezi a merényletet, és tudom, hogyan akarja csinálni. Mindenképpen használnom kell egy lakrimafont.
Reigen egyszerűen megvonta a vállát, és sajnálkozva csóválni kezdte a fejét.
– Sajnálom Mr. Muffin, de nincs működő lakrimafonunk.
– Nincs működő... - visszhangozta a férfi. Nokinerk egy pillanatig attól tartott, hogy McCoffin kitekeri Reigen nyakát. Mindent elmondott nekik és cserébe semmit sem kapott, pedig igazán nem kért sokat. Egy kicsit megrándult a keze, talán a fiú nyakát képzelte a markába.
- Lent az Appletini Lane sarkán van egy lakrimafon fülke, nerk - próbálta oldani a helyzetet a pöttöm kis szőrgombóc. McCoffin szemlátomást elfelejtette, hogy a szobá¬ban van Nokinerk. Rá nézett, kicsit csodálkozva, az¬tán a lövedék által fúrta lyukra pillantott. A lyuk olyan volt, mint egy fél szem, ami az ember lelkébe bámulna.
– Odakint...
McCoffin megnyalta az ajkait. Nem kellett lángésznek lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja mi nyomasztja. A még sokáig pihen az irodában, Kharón utána jön és megöli. Legközelebb talán meg nem csak egyszerűen benő, hanem talán egy robbanó lakrimát hajít be, vagy más tömegpusztító finomságot. Ha viszont kimegy az utcára, élő céltáblává válik. Kharón pedig van olyan profi, hogy kétszer ne hibázzon.
McCoffin azonban talpraesett ember volt. Talán ezért is élt már túl és teljesített megannyi megbízást életében. Felpattant a székből és a szoba túlsó végébe sietett, ahol egy kampón Reigen esőkabátja lógott.
– Ötvenezer gyémántot adok ezért a kabátért.
– De hiszen már van kabátja - mondta csodálkozva Reigen.
– Feltűnés nélkül kell kijutnom az épületből.
McCoffin levette nyúzott, barna kabátját. Alatta piszkos, fehér zakót viselt, a fegyver pedig jól látszódott alatta a válltartóban, valahol ott, ahol mások a tárcájukat tartják. A férfi levette az akasztóról a kabátot és fáradt mozdulatokkal belebújt. Felhajtotta a gallérját, ezzel többé kevésbé eltakarta az arcát. Azután elővarázsolt valahonnan ötvenezer gyémántot és ledobta az íróasztalra. Ez az öt darab tízezer gyémántos bankó lehetett a két magándetektív számára a nap fénypontja. Reigennek egy rossz szava sem lehetett, hisz ő maga tízezer gyémántért vásárolta egy használtruha boltban és valószínűleg még azok is annyit kerestek rajta, hogy simán vehettek belőle öt hasonlót.
McCoffin nagy levegőt vett, mint aki éppen egy csapdákkal teli folyosón készül átrohanni. Egy pillanatig még habozott, de aztán elsietett. Az ajtó kattanva becsukódott mögötte.
Nokinerk leszállt a tálcáról, amin eddig csücsült.
– Na, mit szólsz hozzá, nerk?- kérdezte. Reigen pedig felemelte az asztalról a pénzt és nézegetni kezdte a fényben. először felhúzta a szemöldökét és megvakarta a haját, aztán persze elvigyorodott.
– Hát még sosem kerestem ilyen egyszerűen ennyi pénz.
– Nem arra gondoltam, nerk. Hanem ehhez az ügyhöz. Vajon kinek dolgozhat, nerk?
– Hmm... Jó kérdés - morfondírozott Reigen, közben pedig a zsebébe gyűrte a pénzt. Ahogy ezzel megvolt elindult, hogy felakassza az újdonsült cserekabátját.
– Gondolod, hogy ez lett volna a...
– Könnyen meglehet, nerk - válaszolt rá, mielőtt még Reigen befejezhette volna.
– Akkor elszalasztottu... - ismét nem fejezte be a mondatot, de ezúttal nem azért, mert a szavába vágtak, hanem mert egy kulcs pottyant ki a kabát zsebéből. Egy műanyag biléta lógott rajta, amin piros betűkkel a következő állt:

Mindketten a kulcsra néztek aztán pedig egymásra.
– Talán mégsem, nerk...
Nem kellett hozzá sok idő, hogy elhatározzák visszaadják a kulcsot a tulajdonosának. Bezárták maguk után az iroda ajtaját és McCoffin keresésére indultak.
– Biztos jó ötlet lesz ez, nerk? Nem lenne jobb inkább megnézni a szobát?
– Nem. Úgy volna tisztességes, ha visszaadnánk a gazdájának. Most biztos nem tud haza menni szegény.
Nokinerk felvont szemöldökkel nézett fel a mellette menetelő Reigenre, aztán pedig le a markában szorongatott bilétás kulcsra.
Ahogy közeledtek az Appletini Lane-hez, egy utcaseprőt pillantott meg Nokinerk, amint épp befordult a sarkon. Törött, rozoga seprűvel dolgozott, és ő maga sem volt jobb állapotban. Talán a hőség viselte meg. A sikátorban egy szemetes talicska állt és csodálkozott is, hogy az utcaseprő nem viszi magával. De csak meglegyintette a fejét, hogy biztosan csak valami hiba miatt lehetett. Ezalatt Reigen lendületesen továbbment, s mellette elnézve partnere meglátta McCoffint, aki a lakrimafon fülkében állt.
– Úgy tűnik itt van, nerk – állapította meg a kis shugo.
– Igen, de nézd meg. Öt perce van rajta a kabátom és máris leöntötte eper dzsemmel.
– Micsoda? - akadt ki Nokinerk és egyszerre borzasztóan rossz érzés fogta el. Valósággal felállt a szőr a hátán. A talicskáról megfeledkezve megelőzte Reigent. McCoffint nézte, ahogy közeledett felé, de a tekintete nem követte a szőrös kis lényt. Még közelebb érve a fülke ajtaja felé nyúlt.
– Szerintem ne zavard Nokinerk. Hiszen még beszél - szólalt meg Reigen.
Nokinerk végül csak kinyitotta az ajtót, de McCoffin már nem beszélt. A lakrimafon néma volt és már ő sem készült hangot kiadni. A vöröses folyadék, ami a kabátot beszennyezte nem eper dzsem volt, ahogy azt Reigen hitte, hanem McCoffin vére. Nagy valószínűséggel Kharón ontotta ki, legalábbis Nokinerk erre a következtetésre jutott, amint megpillantotta a fülke üvegén tátongó lyukat, amin keresztül behatolt a halálos mágikus lövedék. A kis szőrös teremtmény ijedten tekintett hátra keresve az utcaseprőt, de csak a hűlt helyét láthatta. Kharón teljesen felszívódott. Közben persze nyitva tartotta a fülke ajtaját, sőt még egy pillanatra be is szorult mögé. Reigen ott állt előtte tágra nyílt szemmel és még tágabbra nyílt szájjal. Aztán McCoffin egyszer csak előrebukott, egyenesen Reigen karjaiba. Még mindig volt benne élet, habár nem sok minden tartotta lelkét a földi porhüvelybe. Száját akadozva nyitotta ki és beszélni kezdett. Nokinerk hallotta volna az egészet, de nagy szerencsétlenségére egy vonat épp abban a percben döntött úgy, hogy elrobog a fejük fölötti felüljárón, így a következő néhány másodpercben a környéket a fémes csikorgás, csattogás és zakatolás töltötte be. A sikátor téglafalai visszaverték a zajt és az ide-oda pattogott, akár egy jó erősen megütött teniszlabda. Látta, hogy McCoffin ajkai mozognak és azt is, ahogy azokra Reigen bólogat, de hallani egy hangot se hallott a férfi szájából. Igyekezett előrefurakodni, de az üvegajtó elválasztotta tőlük. Mire végül nagy nehezen sikeresen közelebb férkőzött, addigra a vonat is elment. McCoffin pedig szintúgy.
Reiegen lassan és tisztelettudóan leengedte a halott ügynök ernyedt holttestét az aszfaltra. Szemei csak úgy pattogtak jobbra-balra, mintha próbálna feldolgozni valamit. Nokinerk nem tudta, hogy most a férfi utolsó szavai nyomták meg ennyire, vagy a halál látványa zaklatta fel ennyire, habár jelen esetben nem kellett volna. Megakart szólalni, de teljesen kiszáradt száján egy hang se jött ki. Egy mély lélegzet után újra megpróbálta.
– Mit mondott, nerk? - kérdezte óvatosan.
– Hogy „héé” - felelte egyszerűen Reigen.
– Héé? Mi az, hogy „héé”, nerk?
– Nem tudom, talán „déél”- próbálkozott.
– Dél?
– Igen. Talán.
– Most igen vagy talán, nerk?
– Akkor igen - vágta rá gyorsan.
– És csak ennyit mondott, nerk? - faggatta tovább.
– Nem, azt is, hogy „héélele”
– Dél, „héélele”? - ismételte meg kérdezve.
– És „Álhelés aoa”.
- „Álhelés aoa”?! – akadt ki Nokinerk az igen szerényes halláson. Reigen lehúzta a szája egyik sarkát és a tarkóját kezdte vakargatni.
[color=orangered] – Alig hallottam valamit. Olyan hangos volt az a vonat… - mondta sajnálkozva, de kerülte társa szemét, helyette inkább nézte a fülkét, a földet, a téglafalakat és még az utcatáblát is.
– Tudom, hogy hangos volt, de te egész közel álltál hozzá! Hallanod kellett volna, mit mond, nerk! – csattant fel Nokinerk. Félt, hogy Reigen most baltázta el a megoldás egyik fontos kulcsát.
– Jó, jó, bocsánat - az utolsó szónál már szőrös kis társa szemébe nézett, ezzel Nokinerk is rájött, hogy komolyan mondja, nem csak úgy a levegőbe beszélt.
– Most már mindegy. Inkább próbáljuk meg kitalálni mit is akart, nerk. Mit mondott akkor egész pontosan?
- „Héé, héélele, álhelés aoa" - ismételte meg.
– Héé. Héélele, nerk… - gondolkodott el és fejében megforgatta az értelmetlennek tűnő szavakat – Talán „dél, délkelet”. Nem ezt mondta véletlenül?
– De igen. Pontosan azt mondta! Mármint biztos azt mondta mi mást mondhatott volna? Dél, délkelet! - mondta felderülve.
- És az „álhelés aoa", nerk? Talán „átkelés"... „Aoa"... „amoda". Átkelés amoda, nerk. Lehet? - próbálkozott tovább.
- Persze! Dél, délkelet. Átkelés amoda! Stimmel! - ujjongott Reigen.
- Dél, délkelet...
Nokinerk felnézett az égre és a nap állásából gyorsan végig gondolta az égtájakat, aztán a megfelelő irányba fordult háttal a főutcának, szembe a sikátorral.
- Lehet, hogy még se ezt monda? – mondta kételkedve.
– Vagy csak nem mostra értette, nerk…
– Mire gondolsz?
– Még nem tudom, talán ahogy haladunk előre, majd kiderül.
– Úgy legyen - értette egyet, aztán lenézett a halott férfira – Vele mi legyen? Még se hagyhatjuk itt.
– Szerintem értesítsük a rendőrséget, nerk
Reigen a fülkére pillantott és már lépett is egyet fel, mikor Nokinerk megszólalt.
– Ezt nem használhatjuk, nerk - rázta meg a fejét.
– Miért?
– A mágikus lenyomatok miatt. Elvégeznek rajta egy eternano vizsgálatot és máris nyakig ülünk a pácban, nerk. Nem mintha már nem lennénk benne amúgy is… - dörmögte halkan a végét.
– Akkor menjünk oda személyesen?
– Inkább, nerk. Talán úgy járnánk a legjobban. Egyúttal pedig elmondhatjuk ezt az egészet, nerk
Az őrszoba hozzávetőleg csupán majdnem egy kilométerre volt tőlük. Félig futva indultak útnak, de így is beletelt legalább egy húsz percbe mire megérkeztek. Egyrészről elég szerencsétlenek voltak a forgalommal, másrészt Reigen mindenütt Kharónokat látott. Egy babakocsit toló nő, egy hal árus férfi vagy épp a villamosra váró fickó. Mindegyikben a gyilkost vélte felfedezni- Még a rendőrőrs ügyeletesével is csak akkor volt hajlandó szóba állni miután megszámolta az ujjait. Nokinerk már ezen meg se lepődött, teljesen tisztában volt vele, hogy Reigen képes túl spilázni dolgokat és nagyon bele tudja élni magát az elképzelhetetlen elméletekbe. Miután Többször is hallotta tőle a nyulas összeesküvés elméletet meg pláne.
Kapkodva kezdték ketten egymást váltva ecsetelni mi is történt velük. Az ügyeletes hűvös mosollyal végighallgatta a mesét, majd bevezette őket egy hátsó szobába, ő maga pedig elment keresni egy illetékes tisztet. Nokinerk fején ekkor szaladt át, hogy talán mégis csak hiba volt idejönniük. Mikor aztán kinyílt az ajtó egészen biztos is lett benne, ugyanis az illetékes tiszt - nagy balszerencséjükre – Snape főfelügyelő volt.
Snape egy tagbaszakadt, gerendavállú, bikához hasonlatos ember. Csak mutatnia kell valami ingerlőt neki és biztos lehet benne az ember, hogy pillanatokon belül eltapossa. Snape szinte soha nem mosolygott, mintha a szülei elfelejtették volna megmutatni, hogyan is kell. Még ha a szája felfelé görbült, apró szeme akkor is komor maradt. Nokinerk erős gyanúval élt, hogy a fickónak nem volt gyerekszobája. Snape legrosszabb velejárója mindazonáltal a ha¬verja, Boyle volt. A haver szó Boyle-ra vonatkoztatva azt jelenti: akkor boldog, „ha ver". Az irodában az asztalán látható róla egy fénylép, amint teljes rohamfelszerelésben feszít – sisakban, pajzzsal, furkósbottal, gáz- és robbanólakrimával felszerelkezve – és ez a fotó a szabadnapján készült róla.
Alacsonyabb volt Snape-nél, s a fején díszelgő göndör, fekete szőrtömegnek valószínűleg folytatása is volt, ami a bokájáig beborította az egész testét.
– Lám, lám, lám - dörmögte Snape – Csak nem Reigen Hawkinst látom?
– De igen! – vágta rá mosolyogva, örülve, hogy felismerték.
– Kuss!
Snape tekintete elhomályosult, mintha valami régi emléket elevenítene fel a lelki szemei előtt.
– Olyan rendőrünk, mint maga azóta se volt - mondta rekedt hangon.
– Öhm, köszönöm… - felelte kicsit értetlenül és segítségként Nokinerk felé fordult.
– Ez nem dicséret! Kirúgtam magát! - csattant fel pipacspirosra gyúlt arccal Snape. Kihúzott egy szé¬ket, és zihálva lezuttyant rá.
– Miről beszél? - súgta oda Nokinerknek nagyon halkan.
– Nem olvastad, mi? - kérdezett vissza ő is suttogva.
– De igen kajálás közben átfutottam. A lényeget.
Nokinerk erre csak a szemét forgatta, Snape viszont azt asztalra csapott.
– Nincs sugdolózás!
Boyle egyből mellé lépett, mint valami hű eb.
– Jól van, uram?
– Igen, jól vagyok, Boyle.
– Akarja, hogy… - Boyle kacsintott és Reigen felé bökött a fejével.
– Nem, nem akarom - felelte Snape és lassan összeszedte magát. Felvett egy papírt az asztalról és gyorsan átfutotta.
– Mi ez a badarság? Kémek, gyilkosok, hulla a lakrima fülkében?!
– De hát ez az igazság – felelte őszinte naivitással Reigen. Cserébe viszont egy sötét pillantást kapott Boyle-tól. Látszott a tekintetén, hogy szívesen maradna felügyelet nélkül Reigennel a szobában csak néhány percre.
- Majd én kiszedem belőled az igazságot - morogta. Snape fáradtan rázta a fejét.
- Hagyja, Boyle.
- Használhatnánk a hazugságvizsgálót, uram.
- Nem használhatjuk, Boyle, mert maga a leg¬utóbb rövidre zárta. Nem emlékszik?
– Nézze felügyelő úr, ha nem hisz nekünk, higgyen a saját szemének, nerk. Megmutatjuk a lakrima fülkét és a halott férfit.
Snape felügyelő egy darabig meredten bámult Nokinerkre, aztán meg az asztalra bámult, mint aki fontolgatja az ötletet.
- Rendben. Odamegyünk, és megnézzük. De figyelmeztetlek, fiacskám, ha nem lesz ott semmi... - emelte fel a mutatóujját fenyegetően.
Snape vezetésével haladtak, Boyle pedig Reigen és Nokinerk között veszített. amint befordultak a sikátorba mind a négyen egyszerre torpantak meg.
– Nos? - kérdezte morogva. Reigennek azonban leesett az álla.
– Eltűnt… - suttogta. Nokinerk aggódva totyogott közelebb és megállapította, hogy igazat mondott. McCoffin teste eltűnt, de talán nem is ez volt a legfurcsább. A lakrima fülke is köddé vált, mint soha nem is lett volna ott.

- Nem hiszem, hogy a felügyelő hitt nekünk - jegyezte meg Reigen a fejét vakarva.
[color=peru]- Ugyan miből következtetsz erre, nerk? – kérdezte Nokinerk.
Rövid beszélgetésük közvetlenül azután hangzott el, hogy bedugták őket egy zárkába a rendőrség félrevezetéséért. Egy emeletes ágyon üldögéltek a szűk cellájukban, amelyet egyetlen gyenge fénylakrima világított meg, de már az is csak pislákolt. Költségvetési problémák miatt már régóta nem cserélték ki egyik cellában se. Úgy álltak hozzá, hogy a raboknak nem kell efféle luxus. Talán igazuk lehetett, de Nokinerket azért zavarta ez a villódzás.
Snape egy szót se hitt el nekik arról, amit mondtak, de Nokinerk ezt teljesen megtudta érteni. Elvégre viszonylag ritkán fordul elő, hogy az emberhez bekopogtat egy titkos ügynök, kabátot cserél, lelöveti magát, majd holtában felszívódik a tetthellyel, egy lakrimafülkével együtt. Sőt, igazából majdhogynem a nullával egyenlő ennek az esélye. A probléma Reigent is eléggé elgondolkoztatta, legalábbis Nokinerk szerette volna azt hinni, ahogy barátját látta az ágyon ülve meredten a semmibe bámulni, miközben az állát dörzsölgette.
– Talán valaki ellopta a telefonfülkét… De ki? - morfondírozott hangosan.
– Talán McCoffin, nerk… - mondta cinikusan a kis shugo.
– Nem, Nokinerk, ő nem lehetett. Már nem élt.
A szőrös kis teremtmény csak a szemét forgatta. Valami nem sokkal utána egyre jobban kezdte el nyomni a fenekét. Először azt hitte csak a matrac olyan kemény, de mikor odanyúlt, érezte, hogy csak a zsebében lapuló szállodai szobakulcs az. A nagy izgalomban teljesen megfeledkezett róla. Elgondolkozott róla, hogy talán megmutatja Snape-nek, de rá kellett jönnie, hogy eddig se volt vele túl sok szerencséjük. Ráadásul mire az ő tempójában eljutottak volna a Shaolan Hotelhez, a szállodát akár le is bonthatták volna.
Előkotorta a kulcsot és fölemelte Reigen orra elé. Lassan ráemelte a tekintetét, de beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte.
– Oda kell mennünk, nerk. A 605-ös szobába…
– Szerinted ott találunk valamit?
– Sose lehet tudni, nerk. Amúgy meg sietnünk kéne.
– Miért? - kérdezett vissza fej vakarva Reigen.
– Hallottad mit mondott McCoffin, nem? Ha azt a pergrandei diplomatát megölik, kitörhet a háborún, nerk! - kapálózott a kis kezeivel.
– Lehet, hogy túlzott egy kicsit. - felelte rá Reigen megvonva a vállait.
– Lehet, de volt, aki hitt neki, nerk
– Ezt miből gondolod? - nézett vissza rá kíváncsian.
– Abból, hogy lelőtték, nerk.

Snape másnap reggel kiengedte mindkettőjüket, miután nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy többé ne merjék vesztegetni a rendőrség drága idejét. Viszont maga a rendőrség meg nem pazarolta rájuk a drága reggelijét, így aztán az első dolguk volt, hogy beüljenek egy közeli McDagobert’s-be és elfogyasszanak egy McReggelit. Miután McEtték a zsírban és szintetikus anyagokban gazdag, alacsony tápértékű és rostban szegény reggelijüket, az kicsit McFeküdte a gyomrukat. Mivel a maradék pénzüket elették kénytelenek voltak gyalog menni a Shaolan Hotelhez.
A huszonhét emeletes szálloda azok közé a mamu¬tok közé tartozott, ahol egymást taposták a turisták. A nyári szezon közepén voltak, úgyhogy az épület zsúfolásig tele peremvidéki emberekkel és külföldi turistákkal. Rengetegen csoportba verődve bóklásztak és kattintgattak a kis fényképezőgépükkel.
Bár rengetegen voltak a hallban, szerencsére senki sem állt Reigen és Nokinerk útjába, így akadálytalanul eljuthattak a felvonószerkezethez. Felemelkedtek a hatodik emeletre, majd kiléptek a folyosóra, ahol már egy lélek sem volt. Nem kellet nekik sok idő, hogy megtalálják a [color=blue]0[color=mediumvioletred]-ös szobát. Az ajtaja ugyanolyan volt, mint a többi szobáé. Valamiért Nokinerk számára mégis olyan masszívnak és fenyegetőnek hatott. Gyorsan Reigen kezébe nyomta a kulcsot.
– Szeretnéd, hogy én nyissam ki? - kérdezte lenézve barátjára.
– Igen, nerk - bólintott.
– De azt sem tudjuk mi van odabent.
– Épp ezért kell bemennünk
– És mi van, ha egyből lelőnek, ahogy kinyitom az ajtót?
– Ne panaszkodj, hanem nyisd már az ajtót, nerk - emelte fel a suttogó hangját.
– Jól van na. Csak azért mondom, mert míg nekem valószínűleg a fejemre vagy a mellkasomra céloznának, az ilyen lövés neked még a füledet se súrolná… - magyarázta, közben bedugta a zárba a kulcsot és elfordította. Lenyomta a kilincset és finoman belökte az ajtót, majd oldalt a falhoz lapult. Pár másodpercig állt és várt, de mivel nem történt semmi bekukucskált a kitárult ajtón. A szobában egy lélek sem volt. Gyorsan besurrantak mindketten, majd becsukták maguk mögött az ajtót.
Ott álltak mindketten McCoffin szobájában. Nokinerk elgondolkodott, hogy vajon mikor döbbenek rá a szállodában, hogy a vendégük örökre kijelentkezett.
Amit pedig bent láttak az egy szimpla szállodai szoba volt franciaággyal, fürdőszobával és lakrimavízióval. Az ablakból pedig gyönyörű kilátás nyílt a Hyde Parkra. Magát az ablakot nem lehetett kinyitni, talán épp azért, hogy amikor a vendég megkapja a számlát ki ne ugorhasson.
Az ágy természetesen érintetlen volt, de McCoffin néhány holmija ott volt a szobában: pár nyakkendő egy szék támláján, egy toll az asztalon, egy bőrönd az ajtó mögötti állványon
– Úgy tűnik nincs itt senki - állapította meg Reigen.
[color=peru] – Jól van. Lássunk is hozzá, nerk! – lépett oda Nokinerk a bőröndhöz. Kirángatta és eldöntötte a földön, majd kinyitotta. Elkezdett benne kotorászni, de nem talált benne semmi érdekeset, csupán néhány inget, zoknit és zsebkendőt. Reigen mindeközben az éjjeliszekrényben kezdett el turkálni.
– Te, Nokinerk… - szólalt meg hirtelen.
– Tessék, nerk?
– Mit is keresünk? - kérdezte, amit Nokinerk roppant jó kérdésnek talált. Becsukta a bőröndöt és visszatornázta a helyére.
– Ki kell derítenünk, kinek dolgozott McCoffin és merre járt, nerk. Nyomokat keresünk, ami elvezet minket Kharónhoz. Neveket, címeket, telefonszámokat, nerk.
– Értem - felelte Reigen és felkapott egy doboz gyufát, ami egy hamutartóban hevert az ágy mellett.
– Shaolan… Hmm… Ismerős ez a név.
– Így hívják a szállodát, ahol vagyunk.
– Stimmel
Reigen letett a gyufát és benézett a párnák alá. Nokinerket érdekelte volna, hogy mégis mit remélt volna ott találni, de inkább nem kérdezte meg.
Helyette átment a szoba túlsó oldalába, a falra szerelt tükör alatt egy alacsony asztal állt, rajta pedig valami egészen érdekest talált. Egy belépőjegyet, ami a nyolcvanhatos ülésre szült egy Arnstel Iljsbaan nevű helyen. A jegy jobb felső sarkát egy pár jégkorcsolyát ábrázoló képecske díszítette.
– Találtam valamit. Gyere ezt nézd meg, nerk! - szólt oda Reigennek, aki azonnal oda sietett hozzá. Nokinerk a kezébe nyomta a jegyet és így ő is megvizsgálhatta.
– Gondolod, hogy McMuffin műkorcsolyázó volt?
– Nem, nem tűnt annak, nerk
– Igazad van - bólintott Reigen - Nem hordott flitteres ruhát.
Nokinerk visszakérte a jegyet.
– Lehet, hogy valakivel találkozója volt ezen a helyen, nerk.
– Amstel Ispán… - kóstolgatta a szavakat korántsem helyesen.
– Arnstel Iljsbaan - helyesbített ke ki.
Ekkor zörgő hangot hallottak az ajtó felől. Mindketten megdermedtek és a zaj forrása felé kapták a fejüket. Reigen nyelt egy hangosat. Valaki egy kulcsot próbálgatott a zárban és Nokinerknek volt egy olyan érzése, hogy nem a szobapincér lesz az.
– Gyorsan! - suttogta és a fürdőszoba felé mutatott. Mire az ajtó kinyílt ők már besurrantak és behajtották maguk mögött az ajtót. Természetesen résnyire nyitva hagyták, hogy kilesni azért ki tudjanak. A belépőjegyet Nokinerk a zsebébe csúsztatta.
Két férfi lépett be a szobába. Az egyikük körülbelül harmincöt éves sovány és sápadt férfi volt. Fekete öltönyt viselt és olyan rövidre volt nyírva a haja, hogy amikor beszélt, látszott, hogyan mozog a bőr a fején. A másik férfi pontosan ugyanúgy nézett ki, bár nem voltak ikrek. Még a napszemüvegük is egyforma volt. A szemüket abszolút nem lehetett látni.
- Oké, Ed - szólt az első férfi - Ez az a szoba.
-Igen, Ted.
Az Ed nevezetű férfi ezekután felemelte McCoffin bőröndjét. Kinyitotta és elkezdte belehajigálni a holmikat: a nyakkendőket, tollat, mindent, amit McCoffin a szobában hagyott. Ezalatt Ted maga elé emelte a csuklóját és felhúzta a zakója ujját, így láthatóvá vált egy hordozható lakrimafon. A fürdőszobából a rajta megjelenő képet már nem lehetett látni. Ted pedig fojtott hangon beszélni kezdett valakivel.
– Red? Itt Ted. Itt vagyok Eddel. Várjatok meg Neddel. Őt percig maradunk. - azzal kikapcsolta a lakrimafont és visszahúzta a zakója ujját.
– Gyerünk! Húzzunk bele! - ezúttal szavait Edhez intézte.
– Kiürítem a fürdőszobát - szólt Ed.
Nyomban el is indult az említett szoba felé. Nokinerknek épp csak annyi ideje maradt, hogy berángassa Reigent a kádba. Már nyílt az ajtó, mikor elhúzta a zuhanyfüggönyt. Csak reménykedni tudott benne, hogy Ed nem veszi észre a függöny pillanatnyi ringatózását. A férfi nem figyelt fel rá, egyszerűen a mosdóhoz lépett és felmarkolta McCoffin fogkeféjét meg borotváját.
Csak egy vékony, de szerencsére nem átlátszó zuhanyfüggöny választotta el Reigent és Nokinerket az öltönyös férfitól. Levegőt is alig mertek venni, a feszültséget pedig szinte harapni lehetett a kád légterében. Nokinerk félszemmel észrevette, mintha reigen pityeregni kezdett volna. El töprengett vajon mitől borulhatott ki ennyire. aztán arra gondolt, hogy sose látta még sírni, se ennél borzasztóbb vagy épp szomorú helyzetben. Jobban oda fordította a fejét és kiderült, hogy csak az arcára csöpögött a víz a zuhanyból.
Ed végzett a pakolással és elhagyta a fürdőszobát. Erre Reiegn és Nokinerk is kikászálódott a kádból és az ajtóhoz léptek. A fiú pedig egy kéztörlőbe vadul elkezdte törölgetni az arcát.
A két férfi teljesen kipucolta a szobát. McCoffin összes holmija a bőröndben pihent, a bőrönd pedig Ted kezében. A legegyszerűbb folytatás az lett volna, ha ennyiben maradnak, a két férfi távozik és kész. De nem így történt. a magánnyomozó párosnak korántsem volt ekkor szerencséje. A szobaajtót Reigen nyitotta ki a dolga végeztével pedig letette az ágyra. Először Nokinerk pillantotta meg, aztán Reigen, majd fél másodpercre rá Ted.
– Hoppá… - suttogta Reigen. Nokinerk csak felnézett rá egy lesújtó pillantással.
– Ed.
– Ted?
– Ed! Nézd!
Ed az ágyra nézett ls meglátta a kulcsot. a következő pillanatban Ed és Ted egy emberként fordultak a fürdőszoba felé. Ted egy mágikus pisztolyt húzott elő a zakója alól, majd elindult. A helyzet korántsem volt valami rózsás. Ott álltak mindketten sarokba szorítva egy fürdőszobában. Hátsó kijárat pedig nem volt, csupán egy fölső kis ablak, amiből fényszűrődött be. Csak bukóra lehetett kinyitni, de amúgy se volt akkora az ablak mérete, hogy normál esetben bármelyikőjük is kiférjen rajta.
És akkor hirtelen kinyílt a folyosóra nyíló ajtó. Ted megpördült a tengelye körül. A pisztoly olyan gyor¬san tűnt el a kezéből, hogy ha véletlenül nem találja el a tokját, leszúrta volna vele magát. Egy szobalány, Reigen és Nokinerk hatalmas szerencséjére épp azt a percet választotta a belépésre. Karján egy rakás törölközővel megállt az előtérben, és megütközve nézett a két férfira.
- Elnézést kérek. Csak a tiszta törölközőket hoztam. szólalt meg.
Nokinerk tisztában volt vele, hogy most kell cselekedniük, ha élve akarnak szabadulni innen. Lekapott két fürdőlepedőt a tartóról és Reigen kíséretében egyszerűen kisétált a fürdőszobából, mintha mi sem lenne természetesebb.
A Ted nevű alak gyorsan eldugta a fegyverét, amiből Nokinerk leszűrte, hogy nem akar tanúk jelenlétében lövöldözni. Mielőtt még akár végig gondolhatta volna a helyzetet odalépett Reigen társaságában a két öltönyös fazonhoz, mintha csak szállodai dolgozók lennének.
– Jó napot. Ezek a piszkos törülközők, nerk
– Úgy van. Nagyon piszkosak - erősítette meg Reigen is.
Jól időzített és összehangolt mozdulatokkal egyszerre hozzájuk vágták a törölközőket, majd megfordulva futásnak eredtek. Kirohantak a folyosóra. Tudták, hogy Ed és Ted a nyomukban vannak. Előbb a szitkozódásukat hallották meg, aztán a lábuk tompa dobogását a szőnyegpadlón. A folyosó valahogy most végtelenül hosszúnak tűnt számukra. Nokinerk a nagy menekülésben elfelejtette merre is van a lift, de még mindig jobban járt, mint Reigen, aki igazából azt se tudta volna megmondani, hogy melyik emeleten van és ha ő vezette volna a két fős csapatatot, akkor csak körbe-körbe rohangáltak volna a szinten.
A szerencse azonban melléjük szegődött, mert épp akkor találtak egy felvonóra, amikor a fülke a hatodikra ért és kinyílt az ajtó. Nokinerk bevetődött és megnyomott egy gombot, rá se nézve a panelra, hogy melyiket. Teljesen mindegy volt számára, hogy hova megy. A lényeg csupán annyi volt, hogy minél távolabb a hatodiktól, mielőtt még Ed és Ted megérkeznek. Az ajtó azonban csak nem akart becsukódni. Végül aztán észrevette, hogy azért nem, mert Reigen nagy lihegve nekidőlt. Beljebb rántotta a nadrágjánál húzva, mire az ajtó azon nyomban becsukódott. Dallamos zümmögés kíséretében a fülke végre elindult lefelé.
Leértek a földszintre és amint kinyílt az ajtó kiiszkoltak. Átsiettek az előcsarnokon, majd a forgóajtón át kijutottak az utcára. A napfény az arcukba vágott és a következő pillanatban egy vadkanos kocsi fékezett le közvetlenül mellettük. Ezt hirtelenjében kicsit furcsállotta is, de kisebb gondja is nagyobb volt jelenleg ennél, így nem igazán törődött vele.
– Hová lesz a fuvar? - kérdezte a sofőr. Közben Reigen és Nokinerk felpattant a kocsira.
– Debaco Townba megyünk - felelte kapkodva Reigen.
Nokinerk kinézett hátul a ponyván. Ednek és Tednek a nyomát se látta, mikor elindultak. Úgy tűnt sikerült lerázniuk az üldözőket, mégis valamilyen kellemetlen érzés költözött a gyomrába és nem azért volt mert a kocsi rázkódott a köves úton. A sofőt befordult balra, aztán jobbra. Ez különös volt Nokinerk számára, mert ha Debaco Townba indulna ő bizony előbb jobbra fordult volna és csak azután balra.
– Rossz felé megyünk, nerk - jegyezte meg Nokinerk.
– Mi? - nézett rá társára kérdő tekintettel.
A vadkanos kocsi sofőrje ekkor jobb kézzel elengedte a gyeplőt és oldalra nyúlt egy kis mágikus panelhez. Végighúzta rajta az ujját egy szimbólumot ráírva, mire a hátsó rész környéken rúnák jelentek meg és börtönözték be a két utast. Újra megfogta a gyeplőt és rántva egyet rajta még gyorsabb haladásra ösztönözte a lila vadkanokat. Úgy tűnt esze ágába se volt Debaco Townba mennie. Reigen és Nokierk foglyok voltak és nem tudták, hogy hova szállítják őket. Egy valamit tudtak csupán, de azt biztosan. Nem fognak borravalót adni.
A vadkanos kocsi Shaolan belvárosába ment, végig robogott a Bundelbur utcán, mígnem elérték Clerkenwell csúnyábbik felét. Ott ráfordultak a Kelly utcára, egy olyan útra, amely sehonnan sehova vezet és a kettő között sem kínál látnivalót. Végül megálltak a tizenhetes szám előtt. A ház viharvert, négyemeletes, vörös téglaépület volt. Kétszárnyú üvegajtaja közvetlenül egy nagyobb helyiségbe nyílt. Egykor valami üzlet lehetett, de most legfeljebb pormacskákat árulhattak volna benne, gondolta magában Nokinerk.
– Kifelé!
A sofőr meglehetősen szűkszavú és morcos ember volt. Ahogy Nokinerk alaposabban megnézte a fickót rájött, hogy valószínűleg ugyanazon a futószalagon készülhetett, mint Ed és Ted. Valószínűnek tartotta, hogy két kedves ismerősük, őt riasztotta a hotelból, mikor rájöttek, hogy már biztosan nem érik őket utol. A mágikus fegyvere is pontosan az a model volt, mint Tedé és éppúgy szegezte rájuk, ahogy ő.
A mágikus rúnák feloldódtak, Reigen és Nokinerk pedig leugrott a kocsiról feltartott kezekkel és elindultak az üvegajtó felé. a Kelly utca néptelen volt, máskülönben megpróbálhattak volna kereket oldani. Nokinerk végig gondolta a lehetőségeiket, de nem látott túl sok választást.
– Emberrablás és gyilkossági kísérlet, nerk. Azt hiszi megússza? - szegezte neki a kérdést.
– Úgy bizony - helyeselt Reigen, majd a vadkanos kocsi felé bökött - Ráadásul tilosban parkol.
– Mozgás! - intett a sofőr.
Végigkísérte őket egy folyosón, majd beterelte mindkettejüket egy ajtón. Burkolatlan, csupasz lépcsőházban találták magukat. Elindultak felfelé és miközben érezték a beton hidegét a talpuk alatt, Nokinerk azon gondolkodott, hogy mi várhat vajon rájuk odafent. Egyszer csak a sofőr odalépett egy rozsdásodó tűzcsaphoz és határozott mozdulattal kinyitotta. Első ránézésre őrültségnek tűnt, hisz tűznek nyoma sem volt, de aztán mindenki számára egyértelművé vált, hogy miért is csinálta. A fal egy része kinyílt – titkos ajtó volt és a tűzcsap volt rajta a kilincs.
– Kíváncsi vagyok, hogy mit használnak, ha tényleg tűz lenne… - tűnődött el Reigen.
Beléptek mindketten a sofőr unszolására a nyíláson és egy nyüzsgő tömegben találták magukat. Körös-körül tele volt emberekkel. Szemközt egy csinos recepciónő hívásokat fogadott egy még nála is szemrevalóbb lakrimafonközpontban. Egy karácsonyfa is megirigyelhette volna azt a sok fényű villódzást.
Mindkét oldalon hat iroda nyílt, maga a terem pedig tele volt fülkeszerű munkahelyekkel. Minden irányból lakrimafon csörgés hallatszott, az alapzajt, valami furcsa zümmögésszerűséget pedig az ott dolgozók hangja szolgáltatta. Mind olyan halkan beszéltek, mintha folyamatosan attól félnének, hogy kihallgatják őket.
– Reigen…
Nokinerk megbökte a fiút és az egyik ajtó felé mutatott, amelyik időközben kinyílt. Mögötte hiánytalanul felszerelt laboratórium vált láthatóvá, valamint sürgő-forgó fehér köpenyes alakok egész hada. Mint méhecskék a virágot úgy zümmögték körbe a terem közepén álló tárgyat, ami nem volt más, mint a lakrimafülke a sikátorból. A fehér köpenyesek pedig épp azon voltak, hogy minél apróbb darabokra szedjék szét. Az egyik férfi valamiféle port permetezett az üvegre, közben egy másik a lakrimát szerelte ki az objektumból. Többet már nem láthattak a laboratóriumi munkából, mivel a sofőr megbökte Reigen a mágikus pisztolya csövével, majd a recepciósnőhöz legközelebb eső ajtóra mutatott.
– Befelé - mondta.
Mindketten beléptek. A helyiség átlagos iroda látszatát kölcsönözte, íróasztallal, iratszekrényekkel és néhány bőrhuzatú székkel. A megvilágítás olyan bársonyos volt, akár a padlószőnyeg. Az íróasztal mögött egy élete delén jócskán túljáró sötét bőrű férfi ült. Ősz volt a haja, mellényes öltönyt, hozzá pedig egy sötétkék nyakkendőt viselt. Mozdulatait nem siette el, hunyorgó, szürke szemei viszont annál fürgébben táncolt.
– Foglaljanak helyet. Egy perc türelmüket kérem - szólt mély hangján. Megidézett maga elé egy mágikus interfészt és lenyomott néhány érintőgombot. A panel képernyő részén valamiféle árnyékolót használt, így a vele szemben állók nem láthatták mit néz a képernyőn. Reigen közben fészkelődni kezdett és a nyakát nyújtogatta, hogy rálásson az íróasztalra. A férfi észrevette ezt és abbahagyta a gépelést.
– Netán valami problémája van? - érdeklődött.
Reigen megköszörülte a torkát.
– Csak két ujjal gépelsz
– Valóban.
A férfi elmosolyodott és megmutatta mindkét kezét. Minden ujja megvolt, ami csak megkellett, hogy legyen.
– De megvan az összes ujjam, amint láthatják. ezek szerint tudnak Kharónról? - kérdezte.
– Talán… felelte Reigen sejtelmesen.
– Hát persze, hogy tudnak Mr. Hawkins… Ön Reigen Hawkins, ha nem tévedek.
Regien szeme elkerekedett.
– Honnan tudod?
– Tippeltem. Találtunk egy névjegyet a kabátban, amelyet McCoffin viselt, mikor... kilépett a cégtől… - Nokinerk akaratlanul is elmosolyodott ezen a diszkrét megfogalmazáson - Felteszem, kabátot cserélt önnel, úgy próbált megszökni Kharón elől. Ez a módszer jel¬lemző McCoffinra. Ön pedig megtalálta a szállodai kulcsot a kabátjában. Így van?
– Folytassa
[color=white] – Az adatai megvannak az archívumunkban. Reigen Hawkins Rt. Magánnyomozói iroda. Debaco Town. x[color=white]8[color=indigo]. szeptember [color=orangered][color=mediumvioletred]-én alapult meg. Ön x[color=white][color=blue][color=orangered]. május -én született Palm Village-ben. Jelentkezett rendőrtisztnek, de egyéves szolgálat után elbocsájtották.
Reigen kérdően nézett Nokinerkre, de ő csak némán bólintott. A férfi még egy-két érintő gombot lenyomott, aztán a kis shugo felé nézett.
– Te viszont nem szerepelsz a nyílvántartásomban
– A társa vagyok, nerk - világosította fel.
– Aha… - az öreg begépelt néhány szót.
– Nokinerk vagyok. Esetleg betűzzem?
– Azt hiszem boldogulok - mosolyodott el.
– Öhm… Pontosan mivel is boldogulsz, kedves… - itt elakadt, mivel rájött, hogy fogalma sincs, hogyan hívják a férfit.
– A nevem Waverly. Én vagyok ennek az intézménynek az igazgatója.
– És miféle intézmény ez, nerk?
Az öreg ismét elmosolyodott. egy pillanatra elidőzött a szeme Nokinerken, aztán válaszolt.
[color=white] – Feltételezem hallottak már az MI-ról… - fogta valamivel halkabbra a hangját.
– Még nem volt szerencsém utazni rajta
– Nem, nem. Ön valami egészen másra gondol. Én a hírszerzésről beszélek.
– Áh, szóval újságírás!
– Nem. Katonai hírszerzés - magyarázta türelmesen Waverly.
– Kémkedés - tette hozzá felé súgva Nokinerk.
[color=white] – McCoffin ügynök volt és nekem dolgozott. Egy Kharón néven ismert bérgyilkos után nyomozott. Nem tudom, mennyit mondott el Önöknek, de Kharón megbízást kapott, hogy öljön meg egy Borisz Kuszenyov nevű diplomatát.
– Honnan tud erről? - kérdezte. Nem volt túl lényeges a kérdés, csupán puszta kíváncsiságból tette fel és hogy hátha elárul még valamilyen plusz információt nekik. Mindazonáltal érzékeny pontra tapintott a kérdéssel, mert Waverly egyszerre olyan arcot vágott, mint egy használt mágikus négykerekű-jármű kereskedő, aki főként rejtett hibákat árul.
– Nem fontos, honnan tudom - felelte, amiből Nokinerk rögtön rájött, hogy igenis nagyon fontos.
– Értem, nerk
– Csak az számít, hogy Kharón ne ölje meg Kuszenyovot, vagy legalábbis ne országunk földjén tegye meg.
– És ha egy háztetőn öli meg? - tett fel egy ravasz kérdést Reigen.
Waverly nagyot nyelt, s ezúttal gondosabban válo¬gatta meg a szavait.
– Úgy értem, tennünk kell azért, hogy Kuszenyovot ne öljék meg, amíg Fiore Királyságában tartózkodik. annak ugyanis igen nagy nemzetközi visszhangja lenne. Épp ezért feltétlenül el kell mondaniuk nekem mindent, amit McCoffintól hallottak.
– Nem mondott nekünk semmit, nerk - tárta szét a karját Nokinerk.
– Nem bizony. Lakrimafont akart használni, de sajnos a miénk pont elromlot. ezért ment le a sikátorba. Még szerencse, hogy nem korábban vitték el - bökött hátra a laboratórium irányába.
– A gyilkosság miatt hoztuk el a fülkét, Mr. Hawkins - mondta végtelen türelmet erőltetve magára Waverly – McCoffinnak még sikerült elérnie minket. Megmondta, hol van, de azután lelőtték. Így aztán elhoztuk a fülkét, hogy nyomokat keressünk rajta
– És találtak? - érdeklődött.
- Még nem. De biztosan hagyott valamilyen jelet. McCoffin találékony ügynök volt. Szeretett titkolóz¬ni, és mindig egyedül dolgozott, de ez esetben biz¬tosra veszem: minden tőle telhetőt megtett, hogy tá¬jékoztasson minket.
Reigen és Nokinerk egyszerre néztek egymásra. Nokinerk tisztábn volt vele, hogy Waverly elhallgatott még előlük valamit, de nekik azért nem ártott volna tényleg mindent elmondani, amit csak tudnak. Elvégre a férfi az MI[color=blue] feje, vagyis az ő oldalukon áll.
– „Dél, délkelet, átkelés amoda.” Ehhez mit szól, nerk?
– Tessék?
– Ezek voltak az utolsó szavai - magyarázta Reigen.
- „Dél, délkelet, átkelés amoda"? Semmi több? - kérdezte közbe beírta a szavakat a mágikus interfészbe, közben a vele szemben ülök csak némán bólintottak. Néhány pillanating még pötyögött, de aztán megállt.
– Semmit - dörmögte.
– Attól tartok ennyit tehettünk. többet sajnos nem tudunk, szóval akkor mi mennénk is… állt fel Reigen a székéről.
– Kérem üljön vissza, Mr. Hawkins!
Körülbelül fél perces csönd következett. Waverly tűnődve fürkészte a két detektívet. Szürke szeme elárulta, hogy tervei van velük, és hogy agya abban a percben gyorsabban dolgozozz, mint bármelyik mágikus interfész. Végül felemelte a kezét és megnyomott egy gombot az asztalon lévő készüléken.
- Miss Jones. Hozna egy italt a vendégeinknek? - ezután ismét a vendégei felé fordult – Van egy ajánlatom az Önök számára. szeretném, ha nekem dolgoznának. Meg kell találnunk Kharónt és ehhez szükségem van a segítségükre.
– Várjunk csak… kezdte volna Reien, de Waverly nem törődött vele.
– Fogytán az időnk, Mr. Hawkins. Borisz Kuszenyov néhány nap múlva érkezik meg Fioréba. Használható nyomunk viszont most már nincsen. Az egyetlen kapcsolatunk Kharónnal… - itt mély lélegzetet vett - Ön.
– Én? - lepődött meg Reigen.
[color=white] – Kharón tudja, hogy McCofin a halála előtt beszélt Önnel. Ha megtudja, hogy ön az MI-nak dolgozik, talán nyugtalankodni kezd.
– De honnan tudná meg? - érdeklődött.
– Tőlünk.
Nokinerk nem akart hinni a fülének. Visszajátszotta a fejében a mondatot és megállapította, hogy ők lesznek a csalétek a Kaharónnak állított csapdában. És ha a zsákmány az akció során bekapja és lenyeli a csalit, Waverly feltehetőleg még csak virágot sem küldene a temetésükre. Erre a következtetésre Reigen is rájött.
– Ezt nem teheti velünk! Mi nem is vagyunk titkos ügynökök. Nincs meg a kellő képzettségünk.
– Most már azok - felelte mosolyogva Waverly.
Kinyílt az ajtó és belépett Miss Jones, kezében egy tálcával. Alacsony, kövérkés asszony volt, haját kontyba tűzve hordta - de a frizurája volt akkor a legkevésbé fontos számomra. A tálcán két pohár állt, mindkettő tele valamilyen élénkzöld folyadékkal, ami szinte világított.
- Gondoltam, szomjasak - mondta Waverly.
–Az voltam, amíg a hölgy be nem jött, nerk - motyog¬ta Nokinerk.
- Igyanak, kérem...
Az udvarias megfogalmazás ellenére ez inkább pa¬rancs volt, semmint kínálás. Reigent azonban nem kellett nagyon kertelni, ő megfogta és lehajtotta az egészet egy húzásra. Vonakodva, de aztán Nokinerk is megfogta az üvegpoharat és bele kortyolt. A folyadék édes és mentolos ízű volt. A hatását már akkor érezték, amint lenyelték.
- Egyetlen támpontot adhatok a munkájukhoz – folytatta Waverly, de a hangja már valahonnan a szomszéd szobából szólt. Ő maga zsugorodni kez¬dett az íróasztalával együtt, mintha egy fordított táv¬csövön át néztem volna rá. - McCoffin nem teljesen egyedül dolgozott. Kapcsolatot tartott fenn a veronicai titkosszolgálattal...
- Nem tudtam, hogy a veronicaiaknak van titkos¬szolgálatuk, nerk
- Ebből is látszik, mennyire titkos. Még mi sem ismerjük annak az ügynök¬nek a nevét, akivel dolgozott. De azt tudjuk, hogy a 86-os a kódszáma. Meg tudják jegyezni?
- 68-as - mondta Reigen.
- 89-es - javította ki Nokinerk
- 86-os - javított ki Waverly.
Forogni kezdett Nokinerk körül a szoba. Végre megtudta, hogy milyen érzés lehet egy hanglemeznek lenni. Csakhogy zene helyett Waverly egymásba olvadó, visszhangos szavait hallotta.
– Egyedül van Hawkins. Egyedül… Egyedül…
– Miért, hol van Nokinerk? - kérdezte Reigen.
– A földön, nerk - felelte rá Nokinerk.
A következő pillanatban a szőnyeg sebesen elindult Nokinerk arca felé és a jóslata beteljesedett.

Nokinerk kényelmesen elnyújtózott a szobaközepén álló fa tövében. Csend és nyugalom hatotta át a helyiséget. Csak ő volt ott, ugyanis Reigen Seramival ment el valami új étkezőbe enni. Nem igazán figyelt rá, ha az evésről volt szó. Így is, mikor megszületett, Reigent látta csak egyetlen követendő példának az evés terén. Meg is lett az eredménye. Ezt mindannyiszor észrevette és eszébe jutott, ha meglátta magát egy tükröződő felületben, vagy csak lenézett a lábacskáira. Legalábbis nézete volna, ha a bolyhos pocakjától látja is. És hiába próbálkozott bármiféle diétával semmit sem változott a testtömege és alakja. Elkönyvelte reménytelen esetnek, amin már nem változtathat.
Ezekből kifolyólag nem szokott figyelni, ha Reigen evésről beszél, vagy bejelenti hova megy enni. Kifejezetten örült, hogy kicsit egyedül lehet és hódolhat a hobbijának. Az olvasásnak és az elméje pallérozásának. Pont volt is egy könyve, amit már napok óta beszerzett, de eddig egyszerűen nem volt rá ideje vagy lehetősége, hogy végig olvashassa.
A fa odvából előhúzta a könyvet és az ölébe vette. Nem shugok, hanem emberek számára készült, így kicsit olyan hatást keltett, mint mikor egy kisgyerek az apja nagy lexikonát veszi az ölébe és azt lapozgatja. Még az első fejezetnél se tudott tovább haladni, mikor valami csapkodást hallott a tetőről. Felhúzott szemöldökkel tekintett fel, de úgy volt vele, hogy csak egy madár volt biztos. Visszatért a könyvéhez, de megint nekicsapódott valami a tetőnek. Ingerülten becsukta a könyvét és visszacsúsztatta az odúba, aztán az ablakhoz sétált. Oda húzott egy ládát és felállva rá, lábujjhegyen ügyeskedve nézett ki, mi lehet az a zaj.
Amit ott látott nem akarta elhinni. Max DeLuise két ütődött haverja próbált egy vizes tömlőt feldobni a tetőre. Nem értette először, hogy mit akar elérni az a két kretén, aztán a következő dobásnál a tetőn lévő lyukon a tömlő beesett a szobába és himbálózva állt meg a fa törzse fölött. Visszanézett rájuk és látta, ahogy örömtáncot járnak a sikeres lendítés után. Ekkor rakta össze a képet Nokinerk, hogy mégis mi járhatott a két agysebész fejében.
- Na azt már nem, nerk… - dünnyögte és elkezdte felírni a rúnákat magára, majd lebontva a testét, lent az udvaron jelent meg. Ezt a teleportációs varázslatát csak a rúnával felírt területein volt képes használni és soha nem örült még ennyire neki, hogy a céh körül az ő rúnái vannak felírva folyamatos frissítéssel.
Lukisz és Muki már épp nyitották meg a vizet, mikor felbukkant mellettük a lila rúnákból összeálló shugo.
- Normálisak vagytok, nerk?! – ordított rájuk, a két céhtag meglepetéstől pedig elejtette a tömlőt.
- De mi csak… - kezdett volna a magyarázkodásba.
- Lock Seal!
Egy pecsét jelent meg Lukisz száján és képtelen volt utána kinyitni.
- Mi a… - nézett Mukisz csodálkozva haverja szájára.
- Lock Seal!
Ő is kapott egy sajátot és képtelen lett utána megszólalni. Egymásra néztek, a másik szájára mutattak és valamit dünnyögni kezdtek.
- Fogjátok azt a cuccot és hordjátok el magatokat, de nagyon gyorsan, nerk! – szólt rájuk ingerülten. Több se kellett nekik, visszarántották a még javában fröcskölő csövet és rohantak el, míg pár méter után hirtelen megálltak és visszanéztek a shugora. Dünnyögni kezdtek és a szájukra mutattak.
- Ha vissza értek az ebédlőbe eltűnik, nerk. De ha még egyszer meglátom, hogy valamit belógattok a tetőn nálunk, nem ússzátok meg ennyivel, nerk! – fenyegette őket.
Ezt meghallva pedig már rohantak is el. Amilyen kicsi volt Nokinerk – mármint magasságra – olyan félelmetes tudott lenni, amikor elpattan nála a cérna.
- Barbárokkal vagyok körülvéve, nerk… - sóhajtott lelombozóan, majd rúnákra bontotta magát és visszatért a szobába, ahol persze addigra már állt a víz.
Egy nagyjából fél órányi bosszankodás után sikerült eltüntetnie a pocsolyát a szobából és megszárítani mindent, ami nedves lett. Morogva ült vissza a helyére és vette elő újra a könyvét.
Sajnos azonban Nokinerk nem olvashatta végig a délutánt nyugodtan. Nagyjából egy órával később heves dörömbölés hallatszódott az ajtón. Biztos volt benne, hogy nem Reigen az, ő csak egyszerűen benyitna. Bár a kopogó is így tett, minden nemű invitálás nélkül.
- Helló Nokinerk! Ne haragudj, de egy fontos dologról kell beszélnem veled! – szegezte egyből neki a kérdést. Reigen modoránál már csak a céh tűzsárkányölőjé volt rosszabb.
- Igen, ki az? Áh, szia Max. Persze gyere be nyugodtan, nerk. – hangzott gúnyosan Nokinerk szájából, miközben fel se nézett a könyvéből. Lejátszotta a beszélgetést, ahogy annak le kellett volna zajlania. Kopogtatnak, ő rákérdez a személyre, az válaszol, majd ismerős lévén, kedvesen beinvitálja. Nokinerk tudta, hogy barbárok közé született és igazából nem kéne ezen, se meglepődnie, se megakadnia. De alkalomadtán mégis csak így történt.
-Mit tudsz erről? – kérdezte Max és felemelt valamit a kezében. Erre már a kis szőrmók is felnézett. Egyrészről, pont sikerült befejeznie az aktuális oldal olvasását a könyvből, másrészről pedig vizuális szemléltető eszközt használtak.
Egy jókora tojást tartott a férfi, fekete alapon, karmazsin csíkokkal. A shugonak elég volt egyetlen röpke pillantást vetni a tojásra, hogy felismerje. Probulus mutatta még neki korábban meg a tojást és mesélt róla neki. Sőt, még utána az archívum hálón belüli levelezéseik között is előjött párszor a tojás témaként. Nokinerk egy röpke pillanatra nagyon hiányolta a párducembert. Lényegében az egyetlen szellemi partnere volt a céhben. Még emlékezett rá, mikor személyesen mesélt neki először a tojásról és be is mutatta Nokinerknek. Még akkor találta meg Probulus a tojást a hegyekben, amikor Erikkel karöltve kutattak az eltűnt Max után. A tojás a sulekk fajtól származott, vagy másnéven lángfarkasoktól. A tojás falkáját prémvadászok pusztították ki. A párduc ember arra gyanakodott, hogy a tojás is csak a szokatlan sötét színe miatt úszta meg a vadászokat, akik a barlang sötétjében nem vették észre. Probolus magához vette a tojást és elhatározta, hogy új falkát keres a bent növekvő csöppségnek. Azonban erre rá, pár nappal később rátaláltak Maxre. Így kénytelen volt felfüggeszteni a tervét és magával hurcolta a tojást az összes őrült kalandba, amibe Max oldalán keveredett a végzetvadászok oldalán. Azonban a tojás nem kelt ki, és ez aggasztotta Probulust, de nem tudott rá magyarázatot adni. A párducember természetesen sosem tett le arról, hogy megfelelő családot találjon a tojásnak, csak Max mellett ezt nem tudta kivitelezni. Erről az aggodalmáról többször is írt Nokinerknek.
A nosztalgiából felrévedve aztán válaszolt a sárkányölő kérdésére.
- Nocsak, előkerült Probolus sulekk tojása, nerk?
-Sulekk? Azt hiszem te sokkal többet tudsz erről a tojásról, mint elsőre vártam. – szólt Max, ahogy közelebb lépett hozzá, majd vele szemben leült a földre, a tojással az ölében. Nokinerk érezte, hogy ez most egy hosszú beszélgetés lesz. Egy futó pillantással a könyv oldalszámára megjegyezte hol tartott az olvasásban, majd becsukta a könyvet és a mágusra emelte a tekintetét. Jól tudta, milyen fontos volt Max számára is Probulus. Lényegében pedig az egyik hagyatékáról van szó, így már csak azért is megakarta tisztelni a teljes figyelmével.
- Igazából már évek óta nem láttam. Azt hittem eljuttatta, oda ahova szándékozott, nerk. Probolus még akkor talált rá a tojásra, amikor a hegyekben kutatott utánad Erikkel, nerk.
- Mégis hová akarta eljuttatni? – kérdezett visza.
- Nekem csak annyit mondott, hogy egy szerető családhoz, aki felneveli, nerk. A falkáját prémvadászok ölték meg, így az eredeti szüleinek nem juttathatta vissza, nerk.
- Szerető családhoz? – ízlelgette a kifejezést. - Miért lenne neki emberek között a helye?  
Nokinerk egy pillanatra elgondolkodott. Igazából Probulus neki sose fejtette ki, pontosan mit is takar a „szerető család” kifejezés.
- Azt nem mondta milyen családnál akarja elhelyezni - folytatta. - Most ember, vagy egy másik sulekk család, azt nem tudom, nerk. Abban sem vagyok biztos, hogy egy másik sulekk falka befogadná-e... - tűnődött el Nokinerk a saját kérdésén.
- Már miért? Mi gond lenne, ha egy másik falkához kerülne? – kérdezte elgondolkodva Max.
Nokinerk teljesen Reigenhez szokott, így elfelejtette mások már, hogy mások nem ismeretesek annyira a bestiáriumban, mint ők ketten. Persze pont, hogy sulekk szakértőnek Nokinerk se merte volna nevezni magát és Reigen ismeretei sem terjedtek ki erre a ritka és védett mágikus fajra. Néhány szakirodalomban, pár lexikonban és elvétve innen-onnan összeszedett információ morzsákból állt a lángfarkasokból álló tudása.
- Elég zárt közösségben élnek, a falkák pedig távol egymástól. Ezek a falkák is nagyon kevesen vannak. Talán négy-öt falkáról olvastam eddig. De egyébként is, ahogy kikelne a tojásból az élete már veszélyben lenne, nerk.
- Aham... Értem... - bólogatott nagyokat, aztán fel is fogta mit is mondott utoljára a szőrös kis teremtmény.
- Várjunk csak! Mit értesz az alatt, hogy az élete máris veszélyben lenne, ahogy kikelne?!
- A préme nagyon értékes, főleg, hogy a faj szinte már a kihalás szélén áll, egy kifejlett sulekk farkas bundája több millió gyémántot ér a fekete piacon, nerk – közölte a szomorú tényt rezzenéstelen arccal. Számára ez csak egy adat volt, egy tény. Mindazonáltal valahol szerencsésnek érezte magát, hogy az ő fajtáját nem fenyegeti ehhez hasonló veszély.
Aztán Nokinerk újra szemügyre vette a tojást.
- Ahogy elnézem ezt a tojást a színe így is eltér a megszokottól. Talán egy alfaj lehet, vagy egy genetikai módosulás, nerk. De tény, hogy ezzel az értéke exponenciálisan megugrik, ha ez a módosulás kiterjed a bundájára is, amire én jó esélyt látok. Bár Probulus annak idején a szerető szót használta én helytállóbbnak tartanám az oltalmazó kifejezést, nerk. - Ekkor jelentőségteljesen Max felénézett a shugo - Mint te, nerk. Melletted biztos biztonságban lenne.
Úgy tűnt a sárkányölőt váratlanul és megrázóan érte Nokinerk szavai. Mint aki nem hinne a fülének.  
- Na nem! Arról szó sem lehet! - tartotta el magától a tojást hirtelen. Mintha úgy tekintett volna rá, mint valami veszélyes tárgy.
- Mind a kettőnknek jobb, ha távol maradunk egymástól. Sohasem voltam az az oltalmazó fajta. Inkább azt áruld el, hogy mennyi időm van találni egy új falkát neki? Mármint... mennyi időm lehet addig amíg kikel?
- Igazából már rég ki kellett volna kelnie, nerk - gondolkodott el Nokinerk - Egy sulekk tojásnak fél év alatt kell kikelnie.  Nem tudom, hogy nem történt vele semmi ennyi idő alatt, nerk. Bizonyos források szerint így is a mágusokhoz került tojásoknál kevesebb inkubációs időt tapasztaltak, nerk. Bár... Probolussal rendszeresen leveleztünk az archívum hálón keresztül és azok alapján van most egy elképzelésem. Talán a Sátánpusztáján átvezető utazás és a Farhanurban feltűnt démon mágikus ereje rossz hatással lehetett a tojásra. Ezek a hatások viszont már rég nem állnak fenn, nerk. Hol találtad meg a tojást?
- Probolus szobájában - válaszolta egyszerűen. - Valószínűleg a szekrényében rejtegethette, mert amikor megtaláltam a nyitott szekrény előtt hevert lakrima szilánkokkal körülvéve. Miért fontos ez? – kérdezte.
Nokinerk belegondolt milyen lakrima szilánkok lehettek azok. Aztán eszébe jutott, amikor Probulus egy elég érdekes lakrimológiás kérdéssel fordul Reigenhez, aki kézségesen elkészített neki egy sztázis lakrimát. Bár akkor nem mondta meg, hogy miért van rá szükséges és egyikük se kérdezte. A jelen szituációban azonban a shugo számár már teljesen egyértelmű vált pontosan mire kellett neki.
- Oh. Nos, akkor ez neked rossz hír, nerk. Egy sztázis lakrima szilánkjait láthattad. Az nem engedte, hogy kikeljen. Mintha egy visszaszámláló lenne a tojáson és az a sztázis lakrima ezt megállította, de csak addig, amíg benne volt, nerk. - magyarázta Nokinerk. Reigen mellett hamar megkellett tanulni, hogy sokszor a mondandóját le kell egyszerűsíteni és hasonlatokkal tarkítania, hogy egy csekély értelmű Quatro Cerberus varázsló is megérthesse.
- A számláló viszont, így folytatódik. Lehet egy hónapod hátra, vagy egy heted, de akár csak egy perced is, nerk.
-Arohadtéletbe! -robbant ki belőle, majd szélsebesen felpattant a tojással a kezében, mintha csak valami forró parázsról ugrott volna fel, ami egy tűzsárkányölő esetében elég ironikus lenne. - Mégis kivel csináltatott ilyen lakrimaizét?! - tört ki belőle a kérdés, aztán igazából már fejben meg is válaszolta magának a teljesen egyértelműt. Még csak a szoba oldalában lévő lakrimás asztalra se kellett tekintenie, ami megannyi félkész mágikus kristállyal és csecsebecsével volt tele, amin Reigen munkálkodott az utóbbi időben.
- ... Áh... van egy tippem... Mindegy, most nem ez fontos! Nokinerk, inkább azt mondd, hogy tudsz-e a közelben  Sulekk falkákról! Vagy bárhol a királyságban?  
- Sajnos nem. Elég visszahúzódó faj. Még a prémvadászok és a kutatók is hónapokig járnak egy falka nyomában, mire megtalálják, nerk. A szaglásod is csak akkor segíthetne benne, ha már szagoltál előtte sulekket. Abban az esetben és persze ha szerencséd van, akkor neked olyan három-négy hetet saccolnék, ha elkezdenél sétálgatni a hegyekben, hátha megérzed a szagukat, nerk.
- Ne csináld ezt velem! Te vagy a világ legokosabb hörcsögje, biztos van valami apró információ morzsád, amin célra irányíthat! – kezdett bele, szinte már könyörögve.
Nokinerkben azonban a „H” betűs szóval elpattant a cérna. Így is már vékony jégen táncoltak nála az ütődött emberek, főleg Lukisz és Muki produkciója miatt. Nem tudta eldönteni, hogy ez most ugyanennyire felhúzta, vagy személyes sértésként akár még jobban.
- Hörcsög?! - robbant ki belőle ingerülten. - Shugo vagyok, te szakbarbár, nerk.  
- Jól van, jól van! Akkor az. Nem tehetek róla, hogy nehéz megjegyezni a fajod nevét, miközben egy másikra megszólalásig hasonlítasz!
- Nem vagyok hörcsög, nerk... - duzzogott halkan, a pufók teste előtt összefont karokkal. Tüntetően lenézett az ölében heverő könyvre, aztán pár másodperccel később megidézte a mágikus interfészét és elkezdett keresgetni. Úgy volt vele, hogy ha ad neki egy úticélt legalább elmegy a szobájából és nem sértegeti tovább. Viszont bosszúból, a lehető legtávolabbi helyet kereste ki, amit talált a térképen. Nem volt könnyű, mivel alapjáraton Scar Town nagyjából Fiore középső részén terül el. Igazából rögtön a szomszédban a Feston-hegységben is számoltak be a tanuk lángfarkasokról, illetve a Hakobe hegy közelében is. Szeme a térképen azonban a nyugati partvidékre terelődött, ott is az ország legnyugatibb magashegységére.
- Ott, a Galenia-hegységnél jelentettek sulekk aktivitást, nerk. Ott próbálkozz, nerk. - azzal eltüntette az interfészt mielőtt még Max bármit is kiszúrhatott volna a térképén és visszanyúlt a könyvéhez.
- Ezaz! Tudtam, hogy rád számíthatok! - ugrott fel ültéből. A fekete sulekk tojást a hóna alá kapta és szélsebes léptekkel elindult az ajtó felé, csak úgy, ahogyan befelé jött.
- Te vagy a legnagyobb koponya! Nerk!... Eh... Izé..  Köszönöm!   – szólt vissza, aztán becsapta maga után az ajtót és elviharzott.
- Degenerált előember mind, nerk… - morogta a könyvet lapozva, de megjelent egy apócska mosoly a szája szélén épp csak egy pillanatra. A súlyos sértés ellenére az utolsó hízelgés csak betalált, még ha nem is az volt a célja.