Iris Bellerose

Név: Iris Bellerose
Nem: lány
Életkor: 17 év
Születési dátum: aug. 28.
Mágia: Kristály mágia
Céh: Fairy Tail (a céhjel a bal felkarján található)
Jellem: Mondhatni a jelleme eléggé kiszámíthatatlan, ugyanis képes az érzelmei hatására pillanatok alatt megváltozni. Ebből kifolyólag vigasztalni, elszomorítani vagy dühbe hozni eléggé könnyen lehet, ha valaki a megfelelő helyre tapint. Ezen kívül az egyetlen dolog amit igyekszik kerülni az a nagy tömeg. Feszélyezve érzi magát ha túl sok ember veszi körül, így a nagyobb ünnepélyeket, ha teheti, elkerüli.
Kinézet: 165cm magas, súlyát szigorúan titokban tartó, hosszú fekete hajú és szürkéskék szemű lány. Jó állóképességgel rendelkezik és igyekszik fitten is tartani magát. Általában egy ujjatlan testhez simuló fehér pólót, ezen pedig egy sötét színű felsőt hord. Emellett egy körülbelül combközépig érő, szintén sötét színű szoknyát, hosszú karvédőt, vörös övet, valamint fekete csizmát visel. A bal oldalára egy egyszerű élezetlen katana van erősítve.
Felszerelés: A ruhái, valamint egy egyszerű élezetlen katana amit valamiért elég nagy becsben tart.

Előtörténet:

Az életem nem igazán hétköznapinak mondható, de kié mondható annak ebben a világban? Mégis úgy gondolom a legjobb lesz, ha mindent a legelejéről kezdek. Pár évvel ezelőttről, egész pontosan kettő évvel ezelőttről.
Az emlékeim nagy részét elveszítettem. Az első emlékem amire képes voltam visszaemlékezni az egy domb tetején játszódott le. Egy férfi szorította a nyakamat és a föld felett tartott néhány centivel. Kapálóztam, hisz szabadulni akartam. Nem tudom, hogy miért akart bántani, vagy hogy ki lehetett az. Mikor egy társa jött és megejtettek egy apró beszélgetést egyszerűen elhajított lefelé a lejtőn. Miután legurultam a köves domboldalon egy kőbe ütöttem a fejem. Talán ennek a hatására veszítettem el az az előtti összes emlékemet. Csupán a nevemre emlékeztem, de azt is csupán véletlenül.
Miután magamhoz tértem, mert feltehetőleg elájultam a kővel való előnytelen találkozást követően egy ismeretlen helyen ébredtem, bár szerintem akkor minden hely az lett volna. Egy idős férfi járkált a szobában amiben én is voltam és motyogott valamit magának, miközben az íróasztalán lévő könyvet közbe-közbe a kezébe vette, majd le is tette. Mikor valamennyire kitisztult a látásom esélyem volt, hogy körülnézhessek. Egy egyszerű dolgozószoba lehetett, vagy talán a ház egyetlen szobája, mivel a konyha, a nappali, a hálószoba és a dolgozószoba mind egyazon helyiségben foglalt helyet. Az egyik oldalon könyvespolcok, a másikon konyhai eszközöket tároló szekrények voltak. Itt-ott különböző üstök foglaltak helyet, egy-kettőben még valami javában fortyogott.
~ Mi ez a hely?! - futott át a fejemben az első értelmes gondolat és sikerült meg is ijednem, hisz az ember nem minden nap ébred egy boszorkánykonyha. Ráadásul az öreg is inkább egy diliházból került őrültre emlékeztetett a leginkább. Percekig bámultam a fel-alá járkáló őskövületet és nagyon úgy tűnt, hogy még észre sem vette, hogy magamhoz tértem. Sajnálatos módon ez jó tíz perc elteltével sem változott, így kénytelen voltam megszólítani bármennyire is ódzkodtam ettől.
-Ki maga és hol vagyok? - intéztem hozzá a kérdést, de nagyon úgy tűnt, mintha egyszerűen elengedte volna azt a füle mellett. Mondanom sem kell, hogy ez nem épp valami nyugodt érzést váltott ki szerény személyemből.
-El-né-zést, de el-mon-da-ná, hogy ki ma-ga és hogy hol va-gyok? - próbáltam meg szótagolva mondani, hogy hátha erre odafigyel, ha nem akkor pedig majd kitalálok mást. Legnagyobb meglepetésemre és ijedtségemre egyből rám figyelt, de akkora hévvel és kíváncsisággal, hogy sikerült rögtön a frászt hoznia rám.
-Nocsak. Felébredtél? -vizsgált körbe, mintha mondjuk például csak egy szobor vagy műremek lennék. Egy pillanatig még tűrtem, hisz a félelem valamelyest munkálkodott bennem, de miután az elpárolgott önkénytelenül is magamra húztam az ott lévő takarót, ami eddig rajtam volt.
-Már körülbelül tíz perce is megvan. Csak nem figyelt rám... -válaszoltam megszeppenve és igyekeztem szuggerálni, hogy lehetőleg meg se próbáljon közelebb hajolni. Szerencsére vette a jelzést, így fellélegezhettem. - Azt viszont még most sem mondta meg, hogy ki maga és hol vagyok.
-Mond csak, hogy hívnak? - fordult ismét felém. Nagyon úgy tűnik, hogy a lehető legtöbb dolog egyszerűen elkerüli a figyelmét. Azon sem csodálkoznék, hogyha bennégne ebben a házban azért, mert nem vette észre a tüzet.
-Iris. Iris Bellerose, azt hiszem...- mondtam bizonytalanul, hisz tulajdonképpen nem is emlékeztem teljesen tisztán a nevemre. Az is megtörténhet, hogy nem is ez a nevem, de mivel jól hangzik azt hiszem, hogy meg fogom tartani. - És magát?
-Hívj csak bácsinak rendben? - mosolygott, mintha egy körülbelül öt éves kislány lennék. Ezért mondhatni egy elég hülye képet vágva néztem vissza rá. Soha nem tapasztaltam ilyet embereknél, vagyis miket beszélek, lehet, hogy igen, csak nem emlékszem. De ez biztos a korral jár nála.
-És mi ez a hely? - tettem fel a kérdést már nem is tudom hányadszorra, remélhetőleg, most végre kielégítő választ is kapok, nem pedig egy újabb kérdést. A válasz viszont eléggé váratott magára, mintha ő sem tudná, hogy tulajdonképpen hol is lakik.
-A kunyhómban. Érezd magad otthon. - válaszolta, bár jobban örültem volna egy pontos helymeghatározásnak, mondjuk hosszúsági és szélességi fokokban, nem pedig a nyilvánvaló információra. Ráadásul az, hogy otthon érezzem magam az sem volt számba vehető egy vadidegen helyen.
-Értem, persze. Azt nem tudja véletlenül, hogy mi történt velem? - próbáltam tovább faggatózni, hisz az után, hogy gurulok lefelé a dombról, semmire sem emlékszem.
-Körülbelül két három napja találtam rád az erdőben. Eléggé rossz állapotban voltál, így ide hoztalak és meggyógyítottalak. Mond csak, mi történt veled? - nézett rám gyanakodva, miután komolyra vált arccal elmagyarázta, hogy mi történt, míg eszméletlen voltam. A tekintetem egyből a testemre szegeződött, de örömmel nyugtáztam, hogy csupán a felsőm hiányzik, de az is szépen összefogva hever az ágy szélén.
-Nem tudom, csak egy férfire emlékszem és arra, hogy lefelé gurulok a domboldalon. Semmi másra. - válaszoltam lassan. Valamiért fájt az emlékezés. Az is lehet, hogy olyannyira beütöttem a fejem, hogy amnéziás lettem. Habár ez eléggé szürrealisztikus hatást kelt.
Egy perc néma csönd állt be a beszélgetésbe, majd az öreg fogta magát és kiment a helyiségből. Én csak pislogni tudtam, hisz legalább valami olyasmit vártam, hogy kirak vagy tudom is én, hisz mégis csak idegen vagyok és ő is az. Sőt ő nagyon is az, sőt már kezdi a földönkívüliek szintjét súrolni. Mikor valamennyire összeszedtem magam és a gondolataimat, felvettem a felsőmet, majd a férfi után siettem. Azért mégsem maradhatok itt egyedül. Ki tudja, hogy miket kotyvaszt azokban az üstökben. Miután kiléptem az amúgy ajtónak nem nevezhető bejárati szerkezeten sikerült kellő képen meglepődnöm. A ház körül mindenfelé kristályból készült szobrok voltak amik a legkülönb féle állatokat ábrázolták. Csak ámultam és bámultam, majd erőt véve magamon az egyikhez léptem és óvatosan hozzáértem. Legnagyobb megdöbbenésemre apró kis darabokra hullott szét.
~ Nagyszerű. Ezért most biztos le fogja harapni a fejem. - néztem szét feszülten, de rögtön észre kellett vegyem, hogy az öreg éppenséggel mellettem áll. -Bo...bocsánat.
-Nem tesz semmit, csupán egy póni volt. Úgysem szerettem túlságosan. - válaszolta miközben elindult és mint egy tárlatvezető elkezdte mondani a különböző dolgokat a szobrokról. Én egy eléggé értetlen fejet vágva, továbbra is a helyemen maradva követtem a tekintetemmel.
-És hogy kerülnek ezek ide? - tettem fel az engem jelenleg leginkább foglalkoztató kérdést, mert gondolom ezek nem a földből nőttek ki ilyen alakúra. Az is lehet, hogy ez a manus az összes megtakarított pénzét ezekre költötte ezért lakik a kunyhóban. Ez eléggé reálisnak tűnik nekem.
-Természetesen mágiával. - válaszolta könnyedén, mintha ez olyan nagyon hétköznapi dolog lenne. Mármint nem a mágia hanem a szoborgyártás. A mágia még én is ismerem, vagyis rémlik, hogy hallottam volna róla talán. -Érdekel?
-Micsoda? - vontam fel a szemöldököm. Valamiért halvány elképzelésem sem volt, hogy mit kezdhetnék egy ekkora szoborral. Ráadásul azt sem tudom, hogy hová vinném, hisz egyelőre semmi emlékem sincs arról, hogy tulajdonképen hol is lakom egyáltalán.
-A mágia. Ha gondolod megtaníthatom neked az alapokat. - kacsintott rám, majd egy üres részhez fordult és kiejtette a „Crystal Make” szavakat. Ezt követően egy újabb szobrot hozott létre amit én csak csodálkozva bámultam, hisz az engem ábrázolt. Válaszul csak bólintottam egyet, hisz megszólalni még képtelen voltam.
Ezzel pedig elkezdődött a hosszú tréning számomra. Természetesen még mindig igyekeztem a legnagyobb távolságot tartani a szenilis vénembertől, hisz ki tudja, hogy épp milyen gondolat bukkanhat fel a fejébe. Hetekig csupán az állóképességemen javítottunk. Igazán meglepő volt ahogy az öreg könnyedén lefutotta a kilométereket. Fárasztó volt nézni is. Arról nem is beszélve, hogy ugyan ezen címszó alatt kellett rendben tartanom a viskót. Még, hogy szükséges az edzettségemhez. Nem vagyok én szobalány vagy bejárónő.
Végül aztán elérkezett az idő, hogy megtanítsa az alapokat. Sokkal nehezebb volt, mint ahogyan azt képzeltem, hisz naiv fejecskémmel azt gondoltam, hogy egy kézmozdulatot és pár szót majd csoda követ. Hát nem így lett. Fárasztó hónapokon keresztül gyakoroltam a megfelelő mozdulatokat, hogy hogyan irányítsam a testemben lévő varázserőt és, hogy hogyan is kell kristályt létrehozni és azt formálni. Az első próbálkozásaim nem voltak életképesnek mondhatók, hisz ahogy létrejöttek azt követően már apró kis darabkákra hullottak szét. Viszont pár hét múlva már sikerült elérnem az alapok legstabilabb szintjét. Amikor pedig azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet akkor az öreg kihívott párbajra. Ezt pedig eléggé komolyan gondolta, legalábbis a dárda amelyik előttem szúródott a földbe nagyon is ezt a benyomást keltette. Csak nagy erőfeszítések árán voltam képes védeni a támadásait. Ahhoz képest, hogy legalább négyszer vagy ötször idősebb nálam úgy mozgott mint egy bolha.
-Szép munka. - tapsolt meg az öreg végül.
-Köszönöm. - válaszoltam lihegve.
-Ideje indulnod. - mondta angolos egyszerűséggel, vagyis tulajdonképpen kipakolt. Rendbe hoztam a kunyhóját és egyszerűen most elküld. - Itt hiába maradsz. A képességeid sem fejlődnének és a megélhetés is nehéz. Ha pedig a világot járod akkor más mágusok segíthetnek neked és talán az emlékeidet is visszaszerezheted.
Szótlanul néztem az öreget, hisz most valahogy teljesen más ember volt. Lehet, hogy az emberek elméje megbomlik öregségükre és több személyiségük lesz? Esetleg mindvégig csak a bolondot járatta velem. -.-
-Tessék, vidd ezt is. Biztos, hogy majd neked is jó szolgálatot fog tenni. - dobott oda nekem egy katanát. Kihúzva a kardot sikeresen megállapíthattam, hogy körülbelül a férfival egyidős és, hogy elég rég volt élesítve. Egy lufit se lehetne kipukkasztani ezzel már. Viszont a mellette lévő levél már felkeltette az érdeklődésem. - Az a levél jó segítséget fog nyújtani, csak vidd el a Fairy Tailbe.
-Köszönöm szépen. - mondtam, mikor már egy kevés élelemmel ellátva utamra engedett. Az erdő kifejezetten ellenszenves környezetnek bizonyult. A közlekedés nehéz volt, ráadásul percről percre ijesztőbbnél ijesztőbb hangokat hatoltak be a hallójárataimba amiktől felállt a szőr a hátamon.
Végül sikerült kijutnom a sötét rengetegből és eljutni egy eléggé nagy városba. Az első dolgom a kérdezősködés volt, hisz egy ekkora városban biztos kell tudjanak valamit a Fairy Tailről. Egy férfi készségesen elkísért egy eléggé hatalmas épülethez. Kinyitva a bejárati ajtót az első dolog ami szembe jött velem egy szék volt. Szerencsémre nem nőttem valami magasra, így az elsuhant a fejem felett. Kezdtem azt érezni, hogy talán mégsem járok jó helyen.
-Segítetek valamiben? - szólított meg egy alacsony körülbelül törpe nagyságú öregember a pulton üldögélve. Miközben igyekeztem a „szórakozó” tömeget elkerülve elmagyarázni nekem az ittlétem okát és mindent amit fontosabbnak véltem ő teljes beleéléssel hümmögött. Felfigyelni csak az öreg említésére figyelt fel, de azt is egy erősebb „hümm”-el elintézte, majd végül a kezébe nyomtam a levelet amit korábban kaptam.
-És mond csak, szeretnél csatlakozni egy ilyen céhhez? - nézett rám erélyesen és komolyan. Egy pillanatig haboztam, hisz nem tudtam, hogy ez pontosan mit is jelent és, hogy egy ilyen csatlakozás miből is áll, de végül sikerült egy bizonytalan igent válaszolnom, majd hamarosan egy csinos kis bélyeggel is gazdagodtam ami a vállamat díszítette.
Hát többé kevésbé ez lenne az életem eddigi története. Hogy mi történt velem a múltban azt még nem tudom, de reményeim szerint a jövő majd ezt a foltot is kitölti.